A Tanár versus/contra diák sorozatban tabudöntő módon foglalkozunk azzal, miként is éltük meg nebulóéveinket, miként formáltak-deformáltak bennünket nevelőink, tanáraink. És bizony-bizony keményen bemutatjuk azt is, egyeseknek miért nem lett volna helye azon a bizonyos katedrán! Mert manapság divatos hangoztatni, hogy a ló túloldalára estünk, változott a gyerekanyag, kezelhetetlenek a gyerkőcök, a tanárnak meg nincs semmi fegyelmező-nevelő eszköze, azonban akik ezt hangoztatják, elfelejtkeznek arról a tényről, hogy amikor volt eszközük, bizony sok tanár vissza is élt vele! De az is lehet, hogy egyszerűen csak alkalmatlanok voltak a pályára… hiszen végső soron a mai gyerekek szüleit is tanárok „nevelték fel”… Szóval, akinek volt élménye, van véleménye a témában, írja csak meg bátran kommentben! Előre!
„Én is ballagok!”
A naiv óvodás – aki jelen sorok írója volt – azt hitte, most aztán jól beszólt a nem éppen kedvelt óvónéninek. Történt mindez egy csoda szép májusi délutánon, egy megyeszékhely óvodájában. Abban az évben ismertem meg második gyerekkori szerelmemet, s abban az esztendőben vált egyik nőideálommá az új teleregény, a Szomszédok Jutka nénije (a tanárnő). Az óvodás ballagásom előtt rengeteget betegeskedtem. Nem is jártam sokat óvodába március óta. De tudtam, hogy iskolába megyek szeptembertől.
Már vártam. Már igazán ott akartam hagyni az óvoda közegét, az igazságtalannak tartott óvónéniket, a kiközösítő óvodás társakat. A derék Apus évekkel később is azt hangoztatta, milyen hülyék voltak az óvónénik, mert azt akarták, maradjak még egy évet az óvodában, mondván, nem vagyok elég érett… számomra ez volt az a sztori, amire a horror jelzőt aggattam... Ezzel szemben Édesanyám mindig azt a történetet hajtogatta, hogy az óvónénik már azt szerették volna, ha iskolába megyek. A két történet között azonban feloldható ellentmondás lappangott.
Hétesztendősen – évvesztesként – kerültem az iskolába. Hatévesen az épp regnáló óvónéni szerint már iskolába kellett volna mennem. Akkor a pedagógus szülők úgy látták, hogy ez még túl korai, de hétévesen már lassan túlérettnek tűntem bizonyos dolgokhoz. Ám ekkor az éppen betoppant új söprű – egy fiatal óvónő, kit üvöltésre hajlamos állapotúvá lehetett konvertálni, ha kihoztad őt a sodrából az óvodai legó miatt – arra a véleményre helyezkedett, hogy még nem vagyok érett az iskolához... Volt hát aztán szakmai koherencia, egység… egyetértés, tisztánlátás... meg még mit tudom én mi... a kolléganők – óvónő elv… azaz kartársak – között!
Talán ennek is köszönhető, hogy elkészült a ballagó tarisznyám, de az óvónéni „véletlenül” elfelejtette, hogy én is ballagok, s nem indított volna a ballagó csoporttal, ki az óvoda udvarára felvonulni. Már indult a csoport. Nem indított. Felkaptam a vizet, s jól beszóltam (legalábbis szerintem), hogy „Óvónéni, én is ballagok!” (A „kérem” az tuti kimaradt!) Hihetetlen volt számomra, amikor azt mondta, hogy elfelejtette (valószínűleg összevitázott előtte a szüleimmel, valamikor máskor). De vajon az óvónéni magatartása valóban a szüleimnek szólt, netán nekem (is)? Tekintve, hogy mindig kimutattam, ha rühellek valakit, akitől – legyen az óvóda társ, netán óvónéni, de – saját meglátásom szerint igazságtalanságot, bántást, vagy más negatívumot szenvedtem el... Átvettem a tarisznyát és szó nélkül, köszönés nélkül, hátra sem nézve vonultam ki a teremből… várt rám a várva-várt iskola! Új élmények, új barátok, a tudás tárháza! A fények, de az árnyak is...
A kis óvodai közjáték után most jöjjenek a szadisták, a kleptomániások, pszichopaták meg a rimák!
Nem tehetek róla, de sohasem bírtam az igazságtalanságot, amely az oktatási rendszerben ott lakozék az én időmben… Se osztálytárs, se tanár részéről nem fogadtam el! Ennél már csak az volt a rosszabb, ha és amennyiben épp mentálisan sérült, ideggyenge tanarunk prószálta belénk verni a todományt... Szó szerint belénk verni, mert abban az időben bizony-bizony még volt az a bizonyos körmös és tenyeres is! Vajon hogy viselkednének a mai szülők, ha gyerekük azzal rohanna haza bőgve, hogy körmöst/tenyerest kapott?
Persze ma már jogszabályellenes lenne, de ettől függetlenül valószínűleg a mai szülők némelyike (akik még szintén kaphattak körmöst) az igazgató felkeresése helyett baseball ütőt ragadna… A körmös-tenyeres hamar kiment a divatból, maradtak azonban a pszichopata és az erkölcstelen tanáraink. Hogy melyik a jobb/rosszabb? Biztos tudni akarod? Az erkölcs fontos korlát lehet és kellene is, hogy legyen! Útmutató, minimum! Hogy a jót, a helyeset válasszuk...
Például törvény büntette már akkor is, miként most is a lopást. Mindennek ellenére egyes tanáraink – az általános iskola teljes nyolc éve során – kleptomániást megszégyenítő kegyetlenséggel és precizitással koboztak el mindent, amit csak tudtak, kisautótól kártyán át a képregényig és a játékfiguráig, hogy aztán a tulajdonjog intézményére fittyet hányva kéjelegjenek frissen lopott szerzeményükkel, az idők végezetéig! Mert ne legyen senkinek se illúziója: amit egy tanár elvett, azt így vagy úgy, de SOHA nem kaptad vissza! Ne szépítsünk: ez LOPÁS!
Javítsatok ki, ha tévedek, de elkobozni legfeljebb az óra/tanév végéig lehetett volna valamit… Nekem ballagáskor sem adták vissza a kártyámat, jóllehet, amikor elkobozták, óraközi szünet volt – tehát nem óra alatt ment a zsuga… De hadd világítsak rá egy esetre a közelmúltból, miért is fontos az, hogy egy tanár erkölcsös legyen! Mindez Alternatív történész barátommal esett meg, aki külön kérte, hadd mesélhesse el történetét. Beceneve arra utal, hogy sokat foglalkozik azzal, vajon mi lett volna, ha így vagy úgy, de másként alakulnak az egyes történelmi események, de ő maga sem gondolt korábban arra, mi lett volna, ha lefekszik azzal a tanárnővel, akitől még fiatalon kosarat kapott, amikor mindketten egyetemisták voltak...
Bő másfél évtizeddel később kereste fel őt a már érett s tapasztalt nő, aki elmesélte, hogy nagyapjához akkor adták hozzá a nagyanyját, amikor kiderült, hogy van elég földje… Nos, a nő tudakolta, nem szeretne-e már családot. Barátom elmondta, hogy szeretne családot, mire a következő randin a hölgy már azt tudakolta, hogy hol laknának, ha és amennyiben összeházasodnának. Barátom viszonylag jól keres, elmondta, tudna venni készpénzre egy lakást; a nő igényekkel állt elő: olyan lakás kellene, amely nem panel, hanem újabb építésű és legalább két szobás, plusz nappali. A harmadik randin benyögte, hogy terhes, s sürgős lenne neki az ügy, a házasság, mert ha férj nélkül szül, akkor lehet, nem taníthatja a tantárgyát... ami nem a matek volt...
Barátom, akiről sajnos számos – erkölcstelennek és pénzéhesnek mondható – nőszemély alaptalanul azt feltételezi, hogy bepalizható és naiv, valójában igen komoly ember. Egyúttal határozott is. Szilárd morális értékrendet valló tagja a körünknek. Jó, tegyük hozzá, hozzászoktunk, hogy néha-néha nem érteni a gondolatmenetét, azonban nagyon is átéreztük, mennyire dühös volt, mivel világosan látta a volt osztálytársa gerinctelenségét. Egyúttal hálát adott az égnek, hogy még nem került sor coitusra, tekintettel arra, hogy mi lett volna, ha igen? Akkor esetleg a nő azt mondta volna egy szép napon, hogy az övé a gyerek? Informatikus barátom szerint a terhességről szóló információ birtokában ki kellett volna használni a nőt, hisz már úgysem eshetett volna teherbe, abban azonban ő is egyetértett, hogy pontosan Alternatív történész barátunkat akarták kihasználni.
Elég az hozzá, hogy Alternatív történész barátunk asztalt bontott és nem lett se házasság, se coitus, a tanárnő pedig a barátom elmondása szerint már nem tanít hittant, csak a másik szakját. Szóval ezért fontos azt gondolom az erkölcs, mely Quintilianus szerint nem velejárója a tudásnak. Ergo, ha elvégeztem a szakot, taníthatom? Azért álljon meg a dolog, miként Alternatív történész barátom nászmenete! Szülőként azt gondolom, okkal elvárhatnám, hogy erkölcsre, avagy pontosan hittanra olyan ember tanítsa a gyermekemet, aki maga is példát mutat valamelyest, azaz szava legalább egy kicsit hiteles! A ne lopj parancsolat után tessék egy másik: ne paráználkodjál!
Természetesen az vesse rá az első követ Alternatív történész barátom volt osztálytársára, aki maga is bűntelen, ítélni pedig ne ítélj, hogy ne ítéltess! A mai világban, a nemi élet, a privátszféra szabadsága Alaptörvényünkben rögzített érték. A gond csak azzal van, azzal az erkölcsi kérdéseket felvető akcióval, ahogy Alternatív történész barátomat be akarták palizni. Mert ő is tudja: a nőnek lakás (otthon?) kellett… férj, a születendő gyermeknek biztonság… de őt nem szerette volna a nő… és mégis el akarta magát vetetni vele… Lehet-e vajon mindezt (a nő vinnyogását, hogy vegyék feleségül) egy egyedülálló, jövendő anya kétségbeesett segítségkéréseként (is) értelmezni, avagy mégiscsak mindent az utilitarizmus diktált? Egy dolgot remélek: hogy a megszületett gyermek, akit az anyja nem vetetett el, egy nap apai szeretetet is kap; hisz végtére is… annak a gyermeknek van egy természetes apja is… akitől eredt... Mert a biológiai apának ugyanolyan felelőssége van! Ő maga is részese egy új Élet létrehozásának! Így kötelessége volna gondozni is és szeretni is ezt az új Életet! Vagy ennyire letojta azt az értéket, ami a leggyönyörűbb? Az Életet...
Kérdeztem is barátomat, hogy hol az apa. Úgy tudta, eltűnt, nem lehet vele kezdeni semmit, tartásdíjat nem fizet... Kicsit furcsa. Remélem a gyermeket fogja szeretni valaki, akit apjának nevezhet egy szép napon! Amiként nekem is van apám. És a derék Apus valahogy sosem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a fiacskája nem éltanuló, sőt: tinédzserkorú lázadása a nemtanulásban manifesztálódik. Azt azonban előszeretettel hangoztatta, hogy ki a „gyagyás tanár”. Főleg akkor kelt ki magából, amikor felső tagozatban az egyik volt barátom (szó szerint csak volt) brahiból eltörte a kezem (elgáncsolt). A kedves osztályfőnökünk ekkor ugyanis a volt barátomnak akarta megparancsolni, hogy kísérjen el a kórházba, s csak határozott, többszöri felszólításom után volt hajlandó felhívni Apust a munkahelyén, jóllehet kiskorú voltam, értesíteni kellett volna a szülőket kérés nélkül is (tudtommal)…
Ez a volt barátom ült alsóban mellettem, amikor az akkori matektanárom – jó pszichopata módjára – épp az egyik őrjöngő rohamába kezdett (tegyük hozzá az igazság jegyében: pár hónappal a férje halálát követően… asszem). Az akkor még barátomként számon tartott osztálytársam szólt a tanárnak, hogy a matekpéldában nem „Karcsi”, hanem „Kari” szerepel. A tanár – aki képtelen volt eltűrni, hogy a magyarázata közben egy ceruzát fogtam, forgattam, így azt elkobozta –, ahelyett, hogy értékelte volna a diák sasszemét, hogy figyel a részletekre, egy ötperces artikulálatlan ordításba fogott, mert hát, ahogy mondta, „ki a sz@*t érdekel az, hogy Kari vagy Karcsi!”
Hallottam olyan történetet, amikor azért lett valaki pszichológus, mert az alsós tanára azzal a mondattal dresszírozta, hogy holt nem érdekli, ha beletapos a gyermek lelkivilágába, azonban a saját alsós tanárnőm őrjöngései is rettentően blokkolták tanulmányaimat a matematika világában.
Hogy a matekkal kapcsolatos attitűdöm még érdekesebb és árnyaltabb legyen, az akkori ének-zene tanárunk meg jó ávósként belenézett minden padba, s ha vonalzót, avagy más, számtant érintő felszerelést talált, repült a karó az órai munkára. Ezt a totális kontrollt akkoriban nem értettem, miként azt sem, hogy mi az összefüggés e kontroll és aközött, amit Apus akkor mondogatott, miszerint a tanárnő családja ’45-ben hazatelepült moszkovita volt… Nos, a felső tagozat innentől már mondhatni sétagalopp volt, úgy ki lettünk képezve, hogy immunisak legyünk a tanarakra. Akadt azonban érdekes vonulat, s mivel pedagógus gyerek voltam, rám is utaztak. Magyar tanárnőm például kijelentette, hogy szereti azt feleltetni, aki óra elején ideges, rágja a körmét, lapozza a könyvet, és satöbbi…
Szóval, korán megtanultuk, hogy nem akarják a jót kihozni belőlünk. Saját osztályfőnökünk még a középiskola kiválasztásánál is azon volt, hogyan és miként hintse el a tanuló lelkében, hogy az túl gyenge az általa választott iskolához. Mindezt a felvételi előtt természetesen! Igazi demotiváló volt, de talán mégis a legnormálisabbnak (?!) tűnő… Felsős ének-zene tanárnőnk meg minden évben kiválasztott egy tanulót, akibe a „lábát törölhette”… nem volt nagy dicsőség, hogy engem is kiválasztott egyszer…
Bele a közepébe! Avagy: irány a középiskola!
Hogy miként is záródott, s milyen közös "akcióval" az általános iskolai életünk, arról lásd: http://fuszeresjakvaj.reblog.hu/mindenkinek-volt-egy-erika-nenije . Amúgy a konkrétan utolsó emlékem régi iskolámról az az, hogy végig megyek a folyosón, ahol az a WC található, melyben – tanár néni jó kisfiaként, elsőben, s mindjárt az első héten – betörtem az ablakot… akkor nagy híre ment… be is üvegezték gyorsan, de nyolcadikra valaki megint kitörte… akkor éppen nem volt üveg benne… Szóval, jött a középiskola.
Miután kiengedtem a fáradt gőzt, következett a középiskola, amely fenntartót váltott akkoriban… pardon: az előző években. A régi tanári gárda azonban – mely a rendszerváltás előtti évtizedekben a helyi pártelit leszármazottjainak képzésére rendezkedett be – valahogy az istenért se akarta megszokni, hogy reggelente immár imára kell kulcsolja a kezét… Hosszú út kezdődött akkoriban a suliban, mely mára jó irányba tart a hallomások alapján, ámde akkoriban, amikor minden változáson ment át, maguk a régi tanárok is frusztráltak voltak… legalábbis a régi megkövesedett kom… ateisták… Nehéz ám eljátszani tanárként, hogy elfogadod a vallásos megnyilvánulásokat a suliban – ez néha rohadtul lerítt. Ők nem tehettek róla, anno másra szerződtek. Szerencsére viszonylag normális osztályközösség voltunk, korrekt osztályfőnökkel, aki sok mindent elnézett nekünk...
De azért voltak érdekes tanaraink. Erről írtam is már egy szösszenetet a II. részben (http://fuszeresjakvaj.reblog.hu/tanar-versuscontra-diak-ii-fejezeta-jatszma).
De csak jegyezzük meg nyugodtan itt is, hogy pontosan ének-zenét és hittant tanító tanárnőnk volt az, aki akkoriban bort iszogatott, ámde sok vizet prédikált. De hát mindenki csak ember, s volt jó tanárom és tanárnőm is a középiskolában. Magyar tanárnőnknél pedig kár lett volna kepeszteni, akit ő elsőben beállított hármasra, az érettségin is azt kapott... motiváló, mi? Azért olvasni mindenki tud, ha akar, így én is olvastam, de azt, amit szerettem és akartam, nem azt, amit elvártak parancsszóra… Így abban az időben már ismertem a magyar alkotmányos berendezkedést, amiről a többi osztálytársamnak fogalma sem volt, ámde hót le*z@*tam, ki az a Godot, akire várnak… s akinek az ismeretét tőlem elvárják…
Amire megtanított az iskola és egyéb gondolatok
Egyszer, nagyon régen egy beszélgetés során azt merészeltem mondani egy jelen lévő tanár előtt, hogy szerintem nem az iskola és a tanáraim révén jutottam oda az Életben, ahol most vagyok, mire beszélgetőpartnerem kicsit felháborodott. Nos, a rajtam lépdelő idő, az évek kétség kívül ráébresztettek arra, hogy bármi is volt az érettségiig, vagy azután, az oktatási rendszer ad bizonyos orientálódási pontokat, melyeket jómagam is meg tudtam ragadni. Elindított a Jövő felé, melyet minden nap építettem, a mindenkori Jelenemben. Ebben az építő munkában számtalan tanár segített, igenis!
Ezért tisztelet és köszönet jár, még akkor is, ha közülük egyesek csak a tudást adták át, vagy tették elérhetővé a számomra is – akár emberség nélkül is. Manapság, amikor a rendszerváltás utáni két évtizedet követően a pedagógusok újfent bizonyos kontroll alatt vannak, s talán a szülőnek is nagyobb lehetősége (és lehet, túl sok is) van, hogy megvédje gyermekét egy tanár önkényétől, mintha minden lehetőség adott kezdene lenni ahhoz, hogy harmonikus felé hajló iskolaévek köszöntsenek a nebulókra (az „átkosban” egyébként a szakfelügyelői rendszer létezett). Persze nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy egyes diákok magatartása ma már olyan elfajzott lett, magukból kifordult viselkedéssé torzult, hogy néha lehet, megérdemelnék, hogy a vonalzóval a tanár jól oda*@**on nekik… és aztán lehet mondani, kárálni, hogy a verés nem megoldás! Mert nem az! De a tanár is ember és nem kell egy gyagyás kölöknek se az őrületbe kergetnie! Értem?!
Divat… korszellem manapság macsó virtussal előre törni (őrjöngve vezetni is), könyökölni, erőszakkal megszerezni, amit akarunk, s ezt az életfelfogást a gyerkőcök is beleviszik a rendszerbe. Pár évesen már tudják, mi az ára valaminek, ámde óriási a felelőssége a szülőnek, nevelőnek, tanárnak abban… talán soha nem volt ekkora… hogy azt is megtanítsák a mindenkori legifjabb generációnak is, hogy minek mi az értéke! Akár egy Életnek! Mert nem elég értéket teremtenünk, meg kell teremteni annak a lehetőségét is, hogy ezt az értéket a jövő nemzedékeinek is átadjuk, megőrizzük!
Mindehhez magasan kvalifikált, haladó szellemű, ámde morálisan rendben lévő, törvénytisztelő és empatikus nevelői és tanári gárdára van szükség, minden időben! Azokra, akik tiszteletben tartják az emberi jogokat, bármily kicsi porba fingó is a nebuló, átérzik gondjaikat, de nem viselkednek úgy, mint a gyerekek, vagy a tinik (lásd a tanárnőt, aki anno a diákjai avatásakor erotikus táncba fogott), hanem felemelik a Jövő nemzedékét értéket adva… átadva.
De mindehhez szükség van olyan szülőkre is, akik reálisan látnak, nem a saját vágyaikat akarják bevasalni gyermekeiken, sőt, mi több: nem uszítanak a tanárok ellen, ugyanakkor igyekeznek feltárni és megoldani gyermekük olyan gondját-baját, amire az koránál és egyéb oknál fogva még nem képes. És a legfontosabb talán: a szülő amennyire csak teheti, a jóról meséljen jövendő iskolás gyermekének, jó és szép emlékekről, hogy az ifjú diákpalánta a jót keresse az iskolában, a szépet, s képes legyen be is fogadni azt. Például a matek szépségeit...
De felelőssége van a diáknak is! Ezt azt gondolom, mindenki tudja! Együttműködési, tanulási kötelezettsége. A szabályok betartásának kötelezettsége és még sorolhatnám… De ezt meg kell tanítani neki, megmagyarázva a miérteket is, amennyire csak lehet. Ámde ha maga a gyerek a deviáns, gyógypedagógiai alany, avagy szimplán kezelhetetlen, fel kell tárni ennek is a miértjét, s ha másként nem megy, olyan szankciót kellene foganatosítani, amelyre – jelenleg – vélhetően nincs jogköre a tanárnak… de ha egyszer újra lenne, muszáj lesz azt is teljes ellenőrzés alatt tartani, hiszen különben vissza is élnének vele... Ergo: minden mindennel összefügg, az egyenlet minden szereplője hathat és hat egymásra, ezért sem szabad átesni semmilyen ló túloldalára, különben jól visszanyal a fagyi, az érték átadás, teremtés és értéknövelés helyett pedig minden fél számára marad a totális szívás… Szóval el kell fogadnunk, hogy béke, harmónia, fejlődés csak egyféleképp lesz az oktatásban: ha nevelő-tanár-diák-szülő egyensúlyban lesz, s mindegyik fél megleli végre az arany középutat! Mert az Igazság vagy mindenkié, vagy senkié, miként ez a gyönyörű Világ is, amiben élünk, mindannyiunké...
Szóval, mára ennyi, most jöhetnek a kommentek!
Később folytatjuk!
Utolsó kommentek