KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS – X. RÉSZ

JSZERENCSE SZERENCSESPRINT

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart - Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt - suttyomban - Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állati jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja: amúgy ez egy blog, nem információstudományosszupersztráda!

Fortuna, a féltékeny szerető

„Fortuna féltékeny szerető! Éhsége pedig oly csillapíthatatlan, mint a mi vágyaink! A Szerencse istenasszonyát bizony, mi tápláljuk, mindazzal, amit bírni akarunk – és ha mégsem segít, hát lélekben, de oly szívesen eltángáljuk!” – jegyeztem meg ifjú titán rokonomnak, amikor épp egy pohár Vernaccia di San Gimignanot kortyolgattunk a híres toszkán városban. Jobban mondva csak jelen sorok írója… szerencsére nem nekem kellett vezetnem…

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Ifjú titán rokonommal és a többiekkel épp úton voltunk hazafelé a Nápolyi-öbölben tett híres kalandunk után, amikor betértünk San Gimignanoba, ahol a frankóra sikerült „Napfivér, Holdnővér” egyes jeleneteit is forgatta Zefirelli. Talán a bor hatása volt – talán annak volt köszönhető, hogy három nappal korábban bevertem a fejem, ám szerencsére egy ott termő, magát állatorvosnak mondó, jó mellű germán amazon azonnal be is kötözte –, nem tudom, de elkezdtem prédikálni a szerencséről. Velünk tartó „dezertőr” barátom már iszkolt volna, de visszahúzta szívét a város jó bora… meg, hát a lámpa is megtiltotta az elmenetelt...

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Ifjú titán rokonommal a nápolyi út volt az első hosszabb közös kirándulásunk, amelyet pár (arc)rándulás is megfűszerezett. Néha ahhoz is szerencse kell, hogy jó útitársat fogj ki, vagy – ha ráadásul többen vagytok – hogy összerázódjatok. És talán ahhoz is szükséges Fortuna istenasszony, hogy túl is éljétek a kirándulást, s hazaérjetek. Nos, talán szerencsénk volt eleddig, de mindig épp bőrrel úsztuk meg az aktuális kirándulást és a hozzá járó néhány rándulást… Nem úgy a kocsi kulcsom! Bizony-bizony, mindig jó, ha Fortuna kegyeltje vagy!

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

     

Magnusnak becézett barátom és az ő kézkrémje

A történet – amelyet ifjú titán rokonomnak és kókadozó „dezertőr” barátomnak elmeséltem San Gimignanoban – évekkel korábban esett meg… főszerepben Fortunával, ezzel az eltángálandó de mégis ajakon csókolandó nőszeméllyel!

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Magnusnak becézett barátommal – aki annak idején nem volt olyan szerencsés, hogy a siroki kirándulásuk és a várhegy megmászása után gimnáziumi osztálytársnőjét is megmászhatta volna – elindultunk, hogy soproni szállásunkról bevegyük a bécsi Prátert – különös tekintettel a kisvasútra, s az óriáskerékre… gondoltam én naivan…

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Ami aztán utána következett, nos arra álmomban sem gondoltam! Már reggel bal lábbal keltem fel (azzal értem talajt). Bíztam abban, hogy időben elindulhatunk, de szerencsétlenségemre nem számoltam a szendvicsek szent intézményével: Magnusnak becézett barátom mindig tucatnyi diétás szendviccsel vág útnak, mintha éhen halhatna huszonnégy óra leforgása alatt; ennek az elkészítési ideje pedig egy és két óra között mozog. Vagyis már a szakállam is kiserkent, mire elindulhattunk… Mindez mintha nem lett volna elég, az előző este is lerakta az alapokat. A fürdés csak hab volt a tortán...

Alapozásnak jó kis bort terveztem inni Magnusnak becézett barátommal. Este nyolc óra volt. Magnus azt mondta, előtte nagyvécéznie kell. Rendben. Eltelik fél óra… háromnegyed óra. Jelzem neki, hogy kinyitottam az üveget, mire ő jelzi, hogy, ha már bent van a fürdőszobában, akkor már elvégzi a napi pornó gyakorlatát is. Már fél tíz. Jelzem neki, hogy iszom a bort (két üveg volt), mire kiordít, hogy várjak már, mindjárt jön, csak zuhanyozik. Este fél tizenegy. Kijön a fürdőből. Mondom neki, hogy na, most már ivászat. Ő azt mondja, még be kell kennie a kezeit kézkrémmel…

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Irány a Práter, meg a Fekete Mamba!

A közös borívásból nem lett semmi – én megittam a saját boromat, Magnus barátom meg már hiába „hisztizett” fél tizenkettőkor, hogy miért nem iszok vele –, de azért szerencsére sikerült eljutnunk a Práterbe. Magnus barátom vezetett, a kocsimat otthagytuk a fizető parkolóban. Irány a kisvasút! - gondoltam még mindig naívan...

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Magnusnak becézett barátomat nem érdekelte a híres óriáskerék, meg a kisvasút, így azonnal s a Fekete Mambának nevezett attraktív attrakció felé vette az irányt… zsebében a mobiltelefonjával, az irattárcájával… és, mivel ő vezetett, a slusszkulcsommal…

Nyugodtan vonatozgattam a Práter kisvasútján, felmentem az óriáskerékkel (pedig feltűnhetett volna, hogy felhősödik az ég), s amikor visszatértem, Magnus már jött is vissza, kiélvezve a Fekete Mamba kígyó nyújtotta élményeket, meg azt, hogy odafenn a magasban egy ángélus cukiszőke kislányszösszenet visszaadta a hamburgert a természetnek… Lehet, földhözragadt vagyok, de továbbra is az óriáskerékre szavazok! 

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Tűt keresni a szénakazalban - avagy hová szállott a slusszkulcs?

Magnusnak becézett barátom ugyan dülöngélt, de szerencsére megúszta ép bőrrel az óriás fekete kígyóval való találkozást. Nevetve mutatta repedt képernyőjű mobiltelefonját, ami kicsúszva a zsebéből, a Práter kövezetén landolt, hogy aztán becsületes látogatok a szintén kieső pénztárcájával együtt átadhassák a Mamba bambaképűnek egyáltalán nem mondható kezelőszemélyzetének.

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

„És a kulcs?” – kérdeztem még mindig vigyorgó barátomtól. Magnus ekkor képedt el… de csak egy pillanatra… csak pillanatra… Bennem már elsőre megállt az ütő, de ő még mindig vigyorogva azt mondja, hogy „Hú, a jó életbe!” Konstatálom: a kocsi kulcsa elszállt valahová a Práter felett, s a kezelőszemélyzethez sem adták azt le. Nos, ilyenkor rosál be egy kicsit az ember. Lélekszakadva rohanunk a kígyót kezelő – bambaképűnek cseppet sem mondható – személyhez, de nemleges a válasza. Átfésüljük a Mamba környezetét… semmi… A kulcs eltűnt! Akár a tű a szénakazalban! Eltűnt a Práter felett! „Szívás!” – állapítja meg Magnus, miközben a szívem jobban ver, mint amikor rózsát küldtem egy lánynak… hát, nem rózsás a helyzetünk… tűt kerestünk, szénakazalban...

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Apus, a drága apus, aki kőrözést adott ki a fekete macskára – vagyis rossz ciccre – a pátkai horgászatunk után, nem akar kötélnek állni, hogy fél napot autókázzon a pótkulccsal, Magnus anyukáján a sor. Bevállalná, de még bíztat bennünket. Elindulunk hát, hogy megkeressük a szentendrei skanzenből származó, síppal ellátott kulcstartón fityegő kocsi kulcsot. A tűt a szénakazalban… Egy magyar származású pincér kerít egy létrát. Magnus beviszi abba az utcába, ahol a pénztárcáját megtalálták – előtte újra kikérdeztük a Mamba cseppet sem bambaképű kezelőjét… „Csak még egy kérdés!” Az egész úgy tűnik, pótcselekvés. Magnus jobban bírja, én már elküldtem őt az anyukája… ölébe… Fel megy hát a létrán az egyik épület tetejibe… éééééés: megleli a kulcstartót!!! Kulcs nélkül!!! Ilyen nincs!!! De igen, van!!! Fortuna féltékeny, áldozatot akar! Fogva a létrát, buzdítom ezt a pernahajdert, menjen tovább! Tovább! Előre! Éééés Magnus megleli a slusszkulcsot, izibe! Azóta is megvan! Igaz a sípba nem fújok már bele... kár lenne valami fincsi szájfertőzéssel kidőlni...

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Ha nem velünk történik, el sem hiszem!!! DE MEGTÖRTÉNT! Óriási tanulságul, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem kell berezelni!!! Még ha úgy is tűnik, hogy nem mutatkozik Spes, a remény istennője, jöhet még Fortuna is, s akkor – általa – bárkinek lehet SZERENCSÉJE!!! Ha tűt is keresel a szénakazalban, avagy kulcsot a Práterben, még nagyonis lehetsz Fortuna kegyeltje!!! Aznap jól leittam magam. De már Magnus barátommal… Ez a Práter! Ízleld, élvezd, de a kulcsot ne add be... jobban mondva: ne repíttesd el! 

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Vissza San Gimignanoba!         

Szerencsés volt az utunk Olaszországban is. Amikor Nápoly felé robogtunk – elhagyva Firenzét – mögöttünk földrengés volt. Elkerültük. Amikor hazafelé tartottunk, mögöttünk földrengés volt. Megúsztuk. Nem hiszed? Járj csak utána! Esztendeje múlt! Íme, hát a SZERENCSE!!! Míg élünk, mindig forgandó lesz a kereke!

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Felhörpintettük borunkat, s nyakunkba vettük San Gimignano városát. Majdnem vettünk félelmetesen büdös sajtot is és itt szóltam oda egy magyarul beszélő párnak is a tömegben. „Sziasztok!” - érintettem meg a mukit, majd tovasiettem, örökre bizonytalanságban hagyva őket, vajon kivel is találkoztak… De ez már egy másik történet... Úton hazafelé, a sNapszütötte Toszkánán át... 

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Folytatjuk!

           

Tovább

II. ADIUTRIX LEGIO MINDHALÁLIG – I. RÉSZ

A cím láttán talán sokaknak eszébe jut Rejtő Jenő valamelyik idegenlégiós kalanddal megörvendeztető műve – netán valakinek még Georg Engel „Légió mindhalálig”  című regénye is beugrik –, még sincsenek sokan, akik már megtapasztalhatták, milyen is büszke római katonaként, legionáriusként ütemre, vezényszóra menetelni! Hallgatva saját sarud csattogását, miközben bátran lépdelsz utadon, hogy elhozz egy szeletet az antik kor emlékeiből! Múltból a Jelennek, Jövőnek! És mindannak, Aki örömmel fogadja: a Közönségnek! Ez a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör küldetése! Róluk szól e történet!

Róma visszatér!

Amikor idén szeptember 9-én Visegrádon felharsant a II. Adiutrix Legio diadalmas jelmondata – a győzelemre utaló – „Secunda victrix!”, a város apraja-nagyja, de a rendezvényre érkező közönség is úgy érezhette, hogy a Római Birodalom újra megelevenedett a Duna partján.

Egykoron négy évszázadon keresztül védték katonái – köztük a II. Adiutrix Legio harcosai is – a dunai határt, őrizték a birodalom polgárainak békéjét. És támadtak is, amikor úgy szólt a parancs, hogy irány Észak! Germánia erdőségei...

Harcoltak Rómáért, a császárért! Erőt képviseltek, s talán becsületet is! Most, a harmadik ezredév küszöbén Róma újra színre lépett. A hagyományőrző baráti körök, csoportok és egyesületek által ismét életre hívott – hajdanvolt légiói – talán most végleg itt maradnak! Így költözött új élet a II. Adiutrix Legióba is…

Róma bennünk lakozik!

Fiatalon sok férfi akar tűzoltó lenni, avagy katona… de vajon hányan valósítjuk meg igazán az álmunkat? Legrejtettebb vágyunkat? Mert ne legyenek illúzióink: aki ma ezt a férfias, s erőt sugárzó küldetést tette magáévá, a küldetést, hogy újfent elhozza Rómát mindannyiunk számára, abban bizony Róma benne lakozik!

Aki hagyományőrző baráti körhöz, csoporthoz, tán egyesülethez csatlakozik, abban Róma – e vágy – kezdettől ott lakozott… Ott volt benne az indíttatás – csak egy meghívás kellett, netán egy élmény… egy római kori hagyományőrző bemutató… Vajon fel merjük vállalni álmainkat, vágyainkat? Felismerjük saját küldetésünk, hogy ezáltal értéket teremtsünk és értéket közvetítsünk másoknak is? Felismered, ki vagy? Nos, ki tudja… ha majd te is keresztülmenetelsz a II. Adiutrix Legioval Visegrád városán, a híres római lemezpáncélban, húsz kilogramm felszereléssel, akkor talán te is felismered, ki vagy, s mi lakozik benned!

Hagyományőrzők Róma nyomdokain

Az elmúlt két évtizedben a Római Birodalom lassan, de biztosan visszahódítja az V. században kiürített területeket, a hajdanvolt Pannonia provinciákat (tartományokat). Amiként arról a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának kiadványa beszámol, az olyan jelentős pannoniai városok után, mint Aquincum, Savaria és Gorsium, újabban a Dunakanyarban is beindult a birodalmi gépezet. Római ünnepségek, fesztiválok színesítik a képet, egyszersmind római örökséget bemutató hagyományőrző baráti körök, csoportok és egyesületek alakulnak.

Az országban működő római kori hagyományőrzők közül a dunai határ (azaz a ripa) menti katonai élet, fegyverzet és viselet – egyúttal a római kori harcmodor – bemutatását többen is zászlajukra tűzték. Így a komáromi Legio Brigetio, vagy a Dunakeszihez köthető – késő-római kori katonai fegyverzetet és viseletet bemutató – Legio Leonum Valentiniani is. E küldetést vállalta a II. századi római kori légiót megjelenítő, LEGIO II ADIUTRIX nevet viselő hagyományőrző baráti kör – a II. Adiutrix Legio – is.

Magát az eredeti légiót Vespasianus császár (Kru. 69-79.) idején hozták létre, eredetileg ravennai tengerészekből, melyre a hagyományőrző baráti kör kékre festett pajzsai, a híres scutumok (hajlított pajzs) utalnak. Míg tehát az eredeti II. Adiutrix Legio létrehozása a történelem lapjaira tartozik, addig a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör életre hívása regényes… pontosabban egy regényhez és annak szerzőjéhez köthető…

A „magyar Steven Saylor” esete „A trónbitorló”-val

A LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör – melyet nevezzünk továbbra is II. Adiutrix Legionak – 2015-ben alakult, a „magyar Steven Saylor”-nak is nevezett író, Marcellus Mihály új könyve, „A trónbitorló” bemutatásának alkalmából. Míg az amerikai író, Steven Saylor a Krisztus előtti első és Krisztus utáni első évszázad eseményeinek bemutatásán – és egy ókori magánnyomozó szemszögén – keresztül tárja elénk az ókori Rómát, addig Marcellus a római kori Pannónia történelmét tárja elénk, történelmileg hiteles, kalandos, csataleírásokban részlet gazdag és a misztikumot sem nélkülöző  regénysorozatában, mely „A veterán” és az „Aquincum farkasa” regényekkel indult, majd a Marcus Aurelius római császár (Kru. 161-180) pannoniai háborúit bemutató regénytrilógiával folytatódva jelenleg a Commodus császár (Kru. 180-192.) uralkodásának első két évét bemutató „Isten lehettél volna” kötetnél tart.

Marcellus regényeit olvasva – azt gondolom –  bárki érzékelheti, hogy írójuknak vezérelve a precizitás és történelmi hűség. Marcellus és Saylor kapcsolatban is állnak egymással, időnként megvitatva a regényeikhez felhasznált tudományos- és forrásanyagokat, egymást is segítve írói munkájuk során.

Pontosan a történelmi hitelesség hajtotta Marcellust akkor is, amikor eljegyezte magát a római kori hagyományőrzéssel, mivel végtelenül fontosnak tartotta, hogy amiről ír – légionáriusok meneteléséről, harci alakzataikról, csatakiáltásukról, de akárcsak saruik csattogásáról –, azt élőben is megtapasztalhassa, átélhesse. Ahogy a szerző – vagyis legiós nevén Lupius centurio – fogalmazott: „fantasztikus érzés menetelni, mutatni, átélni!” Mindez akár a római kori hagyományőrzők mottója is lehetne!

Menetelni, mutatni, átélni!

Küldetését tekintve mármost a II. Adiutrix Legio éppoly különleges, mint a megalakulásának körülményei. Míg a név felvételével – melyet Weixelbaum Jánostól, a Familia Gladiatoria Pannonica hagyományőrző gladiátor egyesület vezetőjétől kaptak és örököltek meg – a baráti kör tagjai a négy évszázadon át Aquincumban állomásozó II. Adiutrix Legió (egyszersmind az annak csapategységét képező I. COHORS) előtt kívántak tisztelegni, addig – a pannóniai római történelem, kultúra, legionárius életmód és harcmodor bemutatásán túl – küldetésüknek tekintik a Marcellus regényeiben is szereplő, nagyformátumú római császár, Marcus Aurelius emlékének ápolását is. A hagyományőrző baráti kör tagjai emellett rendszeresen követik Lupius centuriojukat római kori témájú regényeinek bemutatójára is. 

Így történt hát, hogy amikor elhangzott a „Movete!” – mint indulási parancs –, a II. Adiutrix Legio katonái idén is kimeneteltek a hagyományőrző baráti kör gyakorlóhelyeként szolgáló aquincumi polgárvárosi amphiteátrumból, hogy felszereléses bemutatóik révén elhozzák és bemutassák Rómát a Rákospalotai Múzeum, az aquincumi Floralia ünnepség, Dunaszekcső, a siklósi Történelmi Korok Fesztiválja és végül, de nem utolsó sorban a szeptember 9-én, Visegrádon rendezett XI. Quadriburgiumi Játékok közönségének.

A légióval tartott, mint mindig – az ebben minden bizonnyal egyedülálló hazai hagyományőrző baráti kör tagjaként – Marcus Aurelius is, Róma „Gladiátor”-ból ismert híres császára, aki uralkodásából majd egy évtizedet a dunai határ mellett töltött, a germánok elleni honvédő háborút irányítva. A filozófus császár, aki polgári foglakozását tekintve matematikus, egyszer elmesélte, hogy a hagyományőrző baráti körben többen Marcus Aurelius császárhoz hasonlították, megjelenése és gondolkodásmódja miatt, egyszersmind – a császár „Elmélkedések” című műve révén – ö maga is közel került a nemes uralkodóhoz. Átérezi és átéli Marcus Aureliust, amikor a II. Adiutrix Legio katonáinak négyes alakzatában lépkedve a közönség felé integet, s akkor is, amikor a légió bemutatójának részeként örökbecsű gondolatokat olvas fel a mai kor emberének az „Elmélkedések”-ből.

Igaz hát, hogy nem csak a közönség élheti meg és érezheti át Róma örökségét, nagyságát, vagy akár a császár bölcsességét, egy-egy bemutató alkalmával, de maguk a hagyományőrző baráti körök, csoportok és egyesületek tagjai is minduntalan átélik, s átérzik azt, amikor elhozzák nekünk az ókori birodalmat! Mindez ugyanakkor a hagyományőrzők számára nem csak élmény, de talán azt mondhatnók, hogy el is várható tőlük, hiszen küldetésük túlmutat a szimpla hobbin és az egyéni álmokon, vágyakon is! A II. Adiutrix Legio ennek szellemében vallja, hogy felelősségteljes kulturális tevékenységéként végzi – és így éli, így érzi át – a római kori hagyományőrzés küldetését! egyúttal tiszteleg imperatora előtt!

A küldetés örök!

Miként Róma, a küldetés is örök – annak kell legyen! –, hisz’ különben elvész, ami fontos! Elvész az érték, amiből erőt s talán megoldást meríthetünk! Amiből új értéket teremthetnénk… Éppen ezért fontos és fontos is marad megőrizni, tovább adni! Hogy aztán valójában mit is adtak nekünk a „lómaiak”, nos, annak megértésében mindig segíteni fognak a II. Adiutrix Legiohoz hasonló hagyományőrző baráti körök, csoportok, szervezetek – szerte a hajdanvolt Római Birodalom egykori területén… s azon túl is… hisz' az Út mindenhová elvezet, a másik végén pedig mindig ott van Róma! Bárhonnan is indulj, elérsz az Örök Városba! Visegrádról is...

És, hogy mit jelent belülről e küldetésben részt venni? Nos, azt Te is átélheted, átérezheted, ha Benned van és csatlakozol azokhoz, akik már hordozzák a légiók jelvényeit! Van, akit meghív egy római kori hagyományőrző baráti kör, van, aki rátalál – a LEGIO II ADIUTRIX is elérhető – a lényeg: ha ott lakozik a szívedben, a lelkedben és a gondolkodásmódodban, akkor egy napon Te is legionárius leszel! Persze a döntés itt is a Tiéd! Te döntesz, követed-e a szíved, s vállalod-e ezt e kétségkívül komoly, s felelősségteljes küldetést! Hogy egy napon továbbadhasd, s Általad is örök maradhasson!  Addig is:  „SECVNDA VICTRIX!”

Legközelebb:

a LEGIO II ADIUTRIX fegyverzete és visegrádi bemutatójának összefoglalója!

(A fényképek a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör engedélyével kerültek publikálásra)

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE VIII.

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Nemhogy a IX. Légió, Hadrianus fala sem menti meg!

Számos római korban játszódó filmben szolgál – hosszabb vagy rövidebb ideig – díszletként Hadrianus császár (Kru. 117-138.) monumentális, 120 kilométer hosszú fala, mely a mai Észak-Angliában, található, s az egyik tengerparttól a másikig húzódott.

A névadó császár az észak britanniai barbár törzsek feltartóztatására emeltette a róla elnevezett falat, mely a Római Birodalom legészakabb határát is jelentette a későbbiek során. Romjaiban is páratlan látvány!

Azonban sem a fal, sem a filmekben gyakran szerepet kapó IX. Légió, de a nagy mondabeli mágus, Merlin és a legendás Arthur király sem garancia egy szandálos, kardozós, szexelős, tógás sztori sikeréhez! És nem véd meg a bukástól sem. Ahogy Róma is elbukott a falon innen... A következőkben négy filmet veszünk górcső alá, melyből csak egy volt sikeres és vált kultikussá. 

Filmművészet az eltűnt IX. Légió nyomában

Hadrianus császár Kru. 122. után rendelte el a fal építését, melyet a hadsereg nyolc év alatt húzott fel. A falat meghatározott szakaszonként erődökkel és bástyákkal is kiegészítették. Ennek a nagy horderejű munkának is emléket állít „A kilencedik légió” című 2010-ben készült film. Nem lett kasszasiker, hiába a IX. Légió és Hadrianus fala…

A történet szerint a IX. Légiót északra vezénylik a barbár pikt törzsek ellen, de a rómaiakat tőrbe csalják, a légiót megsemmisítik. Pár túlélőnek sikerül elvergődnie a római vonalakig (ahol már építik is Hadrianus falát, méghozzá oly gyorsan, hogy úgy tűnik, mindjárt készen is vannak vele)...

A falnál már nem látják őket szívesen, mert tudnak a légió megsemmisüléséről – azaz a birodalom, közvetve pedig a császár vereségéről. Így a történet főszereplője valahol a fal és a piktek közötti sávban telepszik le és boldogan él egy boszorkának tartott gyógyítóval – míg meg nem hal…

Csakhogy a – történészek szerint is – a dolog szépséghibája, hogy a IX. Légió későbbi jelenlétére bizonyítékot találtak a mai Hollandia területén (Germania Inferior római provincia területe), ahol a légió, avagy egy része szolgálhatott, mielőtt beolvaszthatták őket. Úgyszintén bizonyítékot találtak (sírt) a kilencesek kis-ázsiai jelenlétére is. Az olasz Giovanni Brizzi professzor szerint a párthusok intézték el a légiót Kru. 161-ben. Nos, akárhogy is volt, tény: eltűntek. Az irodalom és a filmművészet pedig az ókori Britanniába helyezte végzetüket.

Irodalom és filmművészet az eltűnt IX. Légió jelvénye nyomában    

A kilencesek rejtélyes eltűnése az irodalmat is megihlette. Rosemary Sutcliff 1954-es nagy sikerű "Eagle of the Ninth" című regényéből már 1977-ben tévésorozat készült, majd 2011-ben filmet is forgattak róla. „A sas” legtöbb jelenetét Skóciában forgatták, de számos jelenete Magyarországon készült, a pátkai horgásztó partján egy villa díszleteit is felhúzták. 

A történet húsz évvel „A kilencedik légió” eseményei után veszi fel a fonalat. A kilencesek parancsnokának fia, Marcus Aquila északra indul, Hadrianus falán túlra, hogy visszaszerezze az eltűnt (megsemmisült) IX. légió hadijelvényét – a sast –, s közben apja sorsáról is megtudjon valamit.

A számára ismeretlen közegben segítségére van egy barbár pikt rabszolga (később felszabadított barátja), akinek a révén megmenekül és még a sast is hazaviszi római földre. A film további érdekessége, hogy e sztori szerint is maradtak túlélők a kilencesek közül, akik letelepedtek a barbárok között. Ez a film sem lett kasszasiker, pedig Hadrianus fala itt már teljes életnagyságban áll…

A IX. Légióhoz foggal-körömmel ragaszkodó filmművészet  

Habár korábbi filmről van szó, az alkotók valamiért már „Az utolsó légió” 2007-es forgatásakor is úgy gondolták, hogy Valerio Massimo Manfredi azonos című regényének adaptációja sem fog működni a IX. Légió szerepeltetése nélkül, jóllehet ezzel magának a regénynek a címét fosztották meg valódi jelentéstartalmától. „Az utolsó légió” cím ugyanis nem a kilencesek utolsó, ötödik századi britanniai felbukkanásáról szól. A film szerint ott rekedtek a kilencesek Britanniában, s oda menekülnek a főhősök.

A dolog szépséghibája, hogy Britanniából már a négyszázas évek elején kivontak minden légiót (kvázi sorsukra hagyták a briteket), hetven évvel a Nyugatrómai Birodalom bukása és a történet kezdete előtt. A regény ugyanis Kru. 476-ban játszódik, amikor a barbár Odoaker megfosztja hatalmától az utolsó nyugatrómai császárt, a gyermek Romolus Augustulust és Dél-Itáliában tartja házi őrizet alatt (a srác túl is élte Odoakert). Kiszabadítására érdekes társaság verődik össze a regényben... és még inkább a filmben...

Nos, a regény szerint a trónjáról letaszított fiú elmenekül (személyét rabszolgával helyettesítik a barbárok), s nevelője (a későbbi Merlin) segítségével Britanniába megy, ahol a rómaiak távozása után megszervezett helyi csapatok (kvázi az utolsó légió) segítségével kíván, mondjuk így a „víz tetején” maradni… Végül összejön neki), s a sztori szerint ő lesz a későbbi Arthur király apja, Uther Pendragon… A történetben és a filmvásznon a valóban létező hadúr, Vortigern is feltűnik. Ez a film sem lett kasszasiker, pedig a végső csatát Hadrianus falánál vívták (Szlovákiában forgatták), s a kilenceseket is belecsempészték. Vajon az író örült ennek a csavarnak?

Arthur király kalandja Hadrianus falán túl

Összegezve tehát az eddigieket, a IX. Légió szerepeltetése - rejtélyes eltűnése ide vagy oda- önmagában nem tette sikeressé a már ismertetett filmeket. Úgyszintén Merlin alakja sem recept arra, hogy befut-e a film, de nem garancia egy regény jó adaptációjára sem. 

A 2004-ben készült „Arthur király” szakított azzal a már-már filmművészeti „dogmával”, mely szerint Arthur király története általában egy fiktív középkori világban játszódik. Úgyszintén szakított azzal is - jobban mondva ebben a filmben erre még nem került sor -, hogy megpróbálja valamilyen rejtélyes módon beleszuszakolni a IX. Légiót is a történetbe (miként történt ez később "Az utolsó légió" esetében). Hagyjuk is a kilenceseket! Béke poraikra!

Ami pedig a 2004-es "Arthur királyt" illeti, e film a késő római korba, történetesen az ötödik század első felébe (azaz „Az utolsó légióval” ellentétben Kru. 476 előttre) helyezte a történetet, s még a legendás kerekasztal római megfelelőjét is elénk tárja.

A történet szerint a Hadrianus-falnál állomásozó szarmata lovascsapat és annak római-pikt származású parancsnoka, Artorius Castus utolsó parancsot kap Rómából, leszerelésük előtt...

A nem éppen veszélytelen küldetést a messzi Északon, azaz a falon túl kell végrehajtaniuk (ahonnan Aquila visszahozta a sast), ahol egy római család letelepedett (hogy gondolhatták ép ésszel?). A család tagja Alecto, a pápa kedvenc keresztfia, s talán pápa is lehet. Ki kell menekíteniük a szász roham előtt, mely a római légiók kivonulása után már fenyegeti Britanniát.

 Azaz a film cselekménye 407. után játszódik, ugyanakkor történelmi tény, hogy a britonok Kru. 408-ban visszavertek egy szász támadást (és Kru. 409-ben elűzték a római hivatalnokokat, viszont utána hamarosan már rómától kértek segítséget). A csapat kimenekíti Alectot, Arthur közben összeismerkedik a bájos Guinevererel.

 Ezután a szarmata lovasokkal és a piktekkel (no meg Merlinnel) egyesülve legyőzik a szász betolakodókat Hadrianus falánál. Kultikus jelenettel szolgál az ütközet hevében Lancelot halála, ugyanakkor a mondakörtől idegen, hiszen nem jöhetett össze a „főnök”, azaz Arthur feleségével. Eközben a rómaiak, élükön az Alectoért érkező auxerre-i Germanus püspökkel eliszkolnak, valóban sorsára hagyva Britanniát. Arthur ezután király lesz, a nép pedig hódol előtte.

A film nagy vállalkozás volt a „Gladiátor” sikerét meglovagoló alkotások között. Sikeresnek is mondható, még ha nem is érte el a nagy előd színvonalát. Mindazonáltal e filmben is megcsodálhattuk Hadrianus falát...

És most nézzük, kijön-e a matek, vagyis a történelmi évszámok szerint is megállja-e a helyét az „Arthur király”? Ha egyáltalán létező személy volt, Arthur (Artorius, Artus) a Krisztus utáni ötödik század végén, illetve a hatodik század elején tevékenykedhetett.

Ezzel „Az utolsó légió” eseményei szinkronban állnak, az „Arthur királyéi” viszont nem. De a bökkenő az, hogy ez csak az egyik álláspont. Más kutatások szerint pontosan akkor tevékenykedett, amikor a római légiók kivonultak Britanniából Itália és a többi provincia védelmére (a római légiókban egyébiránt szkíta lovasság is harcolt – a vörös sárkány eredetileg a szkíta népek hadi jelvénye volt). Vagyis ezen utóbbi álláspontnak az „Arthur király” című film eseményei felelnének meg. Lehetséges, hogy az alakját egy valóban létező történelmi személyről mintázták.

De nézzük tovább a matekot! A történetben feltűnik az eretneknek minősített történelmi személy, brit szerzetes, Pelagius, akitől a történet szerint Arthur sokat tanul szabadságról egyenlőségről, s igyekszik is átültetni a gyakorlatba. A Kru. 360-420. között élt brit szerzetes valószínűleg már Kru. 484 előtt Rómába ment, eretnek tanai pedig halála után terjedtek el Britanniában. Bizony-bizony, akkor is kicsi volt a Világ, ha a tanok terjedéséről volt szó...

A filmben utalás történik halálának időpontjára: „Tavaly ölték meg.” Halálának körülményei nem ismertek, de ezek szerint az „Arthur királynak” Kru. 421. körül kellene játszódnia, jóllehet a film szerint Pelagius Rómába való távozása és Arthur szászokkal vívott csatája között nem telik el két évtized sem. A filmbéli csata időpontjának így a Kru. 408. évi csata sem feleltethető meg.  Sőt: Merlin csatában való részvétele is erősen kérdéses (miként az is, hoigy valóban élt-e).

Nézzük tovább! Auxerre-i Germanus valóban létező személy volt, egyházfi, aki volt katona is, s felesége is volt, csak később lett pap, s élt aszketikus életet. Kru. 378-448 között élhetett, s Kru. 429-ben valóban járt Britanniában, ahol a Pelagiusról elnevezett eretnek mozgalom felszámolásában is közreműködött, s nem kizárt, hogy katonai műveletekben is részt vett a szigeten.

Ennek fényében az „Arthur királynak” a Kru. 429-es évben kellene játszódnia, ami nem egyeztethető össze Pelagius halálának időpontjával (Kru. 420.), amely egy évvel a filmbeli események előtt következett be; továbbá a film arra is utal, hogy Arthur és Germanus korábban már találkozhattak. Arthur legalábbis tud arról, hogy Germanus korábban katona is volt. Viszont a valódi Germanusszal csak akkor találkozhatott volna a filmbéli Arthur, ha történetesen a kontinensen jár, amire azonban a film szerint nem került sor, hiszen úgy beszél Rómáról is, hogy nem is járt még ott sohasem…  És hogy Arhthur együtt harcolt-e valójában a nemes Trisztánnal is, Izolda kedvesével? Ki tudja...

Akárhogy is volt, ez is, mint a többi, csak egy film. Nem a valóság. Arthur legendája pedig tovább él, s ha egyszer Britannia újra szükséget lát, népéhez visszatér a király – miként a mi igazságos Mátyás királyunk…

Folytatjuk!

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS - IX. RÉSZ

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart - Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt - suttyomban - Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állati jó” kirándulás? Járjunk utána!

Ifjú titán rokonom mindig elszánt, hogy hegyeket hágjon

Ha két, párhuzamosan elterülő, azonos nagyságú hegyről van szó – ahogy azt el is kottyantotta –, ifjú rokonom mindég benne van egy kis „hegyhágásban”... De, hogy miként vált hegyeket is hágó titánná, arról talán maga is elgondolkozott, amikor horvátországi nyaralásán a tengerben csücsülve a part menti hegyeket sasolta. Ámbár, az is lehet, egyszerűen csak csinos kis barátnője duruzsoló hangját hallgatta… (A kép szigorúan a jóváhagyása mellett kerül közreadásra!)

Akárhogy is kezdődött, azon a viharos őszi napon, amikor – ifjú titán rokonom autójában utazva – együtt hágtuk meg a tengerparton vezető kacskaringós-halálkanyaros utat, már elkezdődött valami.

Olaszországi utunk második napján – mely napnak a végén egy magát állatorvosnak kiadó germán amazon kötötte be véres fejemet – utunk a napfényes Amalfiba vezetett.

Napfényes? Októberben? Felejtsd el! Nos, vezetésével a „titán” jelzőt egyértelműen kiérdemelte, úgy állta a sarat a kretén digó vezetőkkel szemben… felvette az ő ritmusukat… persze azért csípte, amikor este a nápolyi nyomornegyedben az egyik talján kocsijára csukódott a sorompó…

Amalfi gyönyörű kis város – amolyan ékszerdoboz a róla elnevezett tengerparton, a Világörökség része – templomával, épületeivel, kávéházaival. Persze esőben marad a fedett templom, meg egy kávézó keresése (budikeresés miatt).

Amalfi után ellátogattunk a Vezúv túloldalán lévő kis településre, Mugnano del Cardinalebe is, a világszerte ismert és tisztelt kis szent, Csodatevő Szent Filoména ereklyéjéhez, akinek magyarországi kultuszához hozzátartozik képének megfestése is.

A templomban szolgáló atya már várt bennünket. Bár csupán levélből értesült jöttünkről, szinte másodpercnyi pontossággal az után jelent meg a templom hajójában, hogy mi beléptünk. Elkalauzolt bennünket a templomban, ahol az ereklyét és a szent sírkövét őrzik. 

A sekrestyében megcsodálhattuk a magyar festő, Feszty Masa által megfestett képet.  A lelkes atya sok minden mást is mesélt még, csak hát mi nem érteni olasz, ő meg nem érteni angol és magyar… A templomban különös, megmagyarázhatatlan béke és lélekemelő erő keríti hatalmába az utazót, zarándokot! Persze különös és vidám dolgok színhelye is volt találkozásunk a kis szenttel. Míg jómagam és – történeteim egyik főszereplője – „dezertőr” barátom már az atya után mentünk, megcsodálni a Feszty-féle festményt, ifjú titán rokonom és a többiek a templomhajóban maradtak. Odakünn ugyan fújt a szél, de egyszerre csak arra lettek figyelmesek, mintha valaki szabályosan, szépen-nyugodtan kinyitná a templomajtót, majd – miután besétált rajta – be is csukná. A dolog szépséghibája, hogy rajtuk kívül senki sem tartózkodott és senki be sem jött a templomba…

Ki tudja? Talán a szél… talán a kis szent csatlakozott hozzájuk… akárhogy is, a békét árasztó templomból már ki akartak menekülni, azonban az atya mindegyőjüket behívta a sekrestyébe, utánunk. Ekkor derült azonban ki, hogy az a szenteltolaj mennyiség, amit magyar tisztelők rendeltek – olaszul megírt levél útján – nem, hogy nem áll rendelkezésre, de a szegény atya minden formában (rajzolva, mutogatva) azt próbálta nekünk elmagyarázni, hogy ennyi szentelt olaj egész Olaszországban nincsen… Sokáig ott voltunk még a templomban, érezve a békét, hallgatva a csöndet. Végül már a közelgő vihar hangjai sem törték meg a varázst. Ide egyszer még visszatérünk!

Ifjú titán rokonom és a dühöngő Vezúv

Az este folyamán nem szentelt olaj kötötte le a figyelmünket – leszámítva „dezertőr barátom azon poénját, hogy „befuccsolt az olaj bizniszed” –, hanem a talján sörremek, a Birra Moretti élvezete, no meg a másnapi utunk, Pompejibe, a Vezúv által Kru. 79-ben elpusztított római kori városba. És akkor vertem be a fejemet, így az ókori romvárost már sapkában, bekötött fejjel látogathattam meg…

A város nagyon nagy, szinte alig elég egy nap a bejárásához, pedig sok minden még fel sincsen tárva. Egyes helyek pedig olyanok, mintha még most is élet lenne bennük! Eltógáznék-bulizgatnék valamelyik villában, bort szürcsölve, az már biztos!

Gyorsan megtudtuk amúgy, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ókori rómaiak is angolul beszéltek – mint a tógás, szandálos, szexelős római filmekben –, hiszen erre még bizonyítékot is találtunk az amphiteátrumban! Lásd: "GVN"!

Persze „dezertőr” barátom nem lett volna dezertőr – ergo: hű a nevéhez –, ha nem lett volna valami kalandja: nagyon rástartolt egy épületre, s otthagyva csapot-papot, berohant. Állítása szerint csak érdekelte, mit néz meg mindenki, de senki se hitte el neki, hogy ne tudta volna, hogy egy ókori bordélyházba igyekszik… A képek tanulsága szerint a kuncsaft csak rámutatott mit kér, s a jányka olvasás nélkül is tudta, mi a dolga… Ej-ej, „dezertőr” barátom!

No, de mit tett mindeközben ifjú titán rokonom? Már a Vezúv után vágyakozott, mely ott magasodott – mint az ókori rómaiak idején is, egykoron – a város és őfelette.

Felette nagy lázát végül az aznapi, utolsó szervezett út lekésése után már nem tudta csillapítani, mert csinos kis barátnője – őhelyette emelkedve szólásra –, ifjú titán rokonom fáradtságára hivatkozott, s arra, hogy ilyen állapotban (hisz az előző két nap alatt már titán keményen levezetett majd kétezer kilómétert) az autóját is félti. Mivel már mindenki jól „betintázott” addigra, maradt a szállás és a kocsmatúra folytatása, ahol is egy igazi, nagymellű talján fruska szolgálta fel a pizzánkat (sajnos, csak a pizzáról készült kép)...

Ifjú titán rokonom és csinos kis barátnője nem tartott „dezertőr” barátommal és velem, diszkréten kimentve magukat. Ekkor eszméltem csak rá, hogy a Vezúv meghágása talán már kezdettől fogva nem a konkrét hegy megmászását jelentette ifjú titán rokonom szemében, hanem egy másik „vulkán” dühöngött… Aznap éjjel történetesen, amikor nyugovóra tértünk a kocsmatúra után, a szomszéd szobából MÁR nem hallottunk ágynyikorgást…

Ifjú titán rokonom hegyet hág a perverz Tiberius császár villájához

Akárhogy is volt, a Vezúv megmászása végett is, de még visszatérünk a Nápolyi-öbölbe, melynek minden egyes porcikája – akár egy gyönyörű nő – új és új varázslattal, gyönyörrel és kalanddal kecsegtet! Ilyen Capri szigete is.

Másnap komppal folytattuk utunkat Capri szigetére. Sorrentoból indult kompunk, de a sziget Nápolyból is megközelíthető. Megérkezésünk után bérletet vettünk a buszhoz, de az hol jött, hol nem, összevissza, jó olasz módra… meg hát ott keringtek a taxis hiénák is… egyikük egy gyönyörű fenekű hetéra volt… akadt is fuvarja (kétszer is, mire jött egy nyomorult busz).

Ha Capri szigetén jársz, s a híres Kék-barlang nem fér bele az idődbe, akkor is feltétlenül meg kell tekintened a Villa San Michelét, mely a sziget egyik fő látványossága.A legtöbb katalógusban és az ott jártak családi albumaiban szerepel az a kép, amely a villa lugasából készíthető.

A villát a 20. század elején építtette Axel Munthe svéd orvos, a Krisztus után 14. és 37. között uralkodott római császár, Tiberius egyik villájának a helyén.

A villa és annak vécéje megtekintését követően a libegő következett, mellyel a napsütötte Monte Solarot érhettük el.

A hegytetőről csodás kilátás nyílik a tengerből kiemelkedő természeti attrakcióra, a Faraglioni sziklákra. Ifjú titán rokonom csak egy valamit sajnált: libegővel ugyan, de meghágtuk a szigeten lévő hegyet, de sehol sem láttunk kecskéket… pedig Capri róluk kapta a nevét… Akárhogy is, a libegővel lefelé megtett út kárpótolt e nüánsznyi hiányosságért, hiszen ég és tenger összeolvadt szemeink előtt, mi pedig úsztunk, csak úsztunk a végtelen kékségben…

Innen még „dezertőr” barátom sem kívánkozott dezertálni…Persze nem is lett volna hová… van, aki nem is bírja idegekkel...

Ezután következett a leghíresebb – Tiberius császár által építtetett – villa, a Villa Jovis. Kevés időnk volt, hegynek felfelé kellet haladnunk, de megcsináltuk. Bekapcsoltuk a híres Ben-Húr film zenéjét, s meneteltünk fel a hegyre.

Ifjú titán rokonom felhozta csinos kis barátnőjét is, szorosan követve "dezertőr" barátunkat.

A hegyen aztán megmutathattam azt a sziklát, ahol a legenda szerint Tiberius császár „megvált” megunt szeretőitől… természetesen ifjú titán rokonom már előre felkészítette csinos kis barátnőjét (tényleg nagyon csinos) a fűszeres poénra… a lélegzetelállító kilátásra, ami a villa egy másik pontján fogadott bennünket, ő sem tudta felkészíteni.

Ifjú titán rokonom a perverz Tiberius villája után (ugye, hogy nem mindegy, hol a hangsúly?)

Ki tudja, talán így esett a történet, s ifjú titán rokonom nem csak a „vulkán”, de a hegyek szerelmese is lett…

Így esett, hogy történetesen esett, amikor – taljánföldi kalandunk után – felhágtunk a szélfútta Schneeberg legmagasabb pontjára, a Fischerhüttéhez. A kép persze ezt nem mutatja. A menedékházban amúgy aludni is lehet és még a magyar nyelvet is ismerik. 1885 óta várja a vendégeit. Télvíz idején nagyon fagyos itt a hangulat...

Szóval elérkeztünk a bécsiek kedvenc kirándulóhelyére, az „Üveghegyemhez”, ahová a derék Ferencjóska is felhágott a fogaskerekűvel, hogy megtekintse a kilátást és az őt szexszel irányítani képes Sissiről elkeresztelt kápolnát. (Vajon róla is legomboltak 37 Eurót a vonatért?) No meg, hogy hozzánk hasonlóan beleharapjon a friss hegyi levegőbe… Persze, ahhoz, hogy ifjú titán rokonom meghághassa a Schneeberget is, először haza kellett érnünk olaszföldről. Erről szól majd a következő történet! Meg arró', hogyan is jutottunk el "dezertőr" barátommal Schneeberg után Sopronba, meg Írottkőre.

Addig is, emelem poharam az én ifjú, titán rokonomra, s eddigi - hegymászáson is túlmutató - életútjára! Egészségedre! És előre, tovább!

Folytatjuk!

    

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE VII.

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzűművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Titkos-gyilkos római császárnék – avagy, ha nem megy szexszel, hass oda méreggel!

Az ókori Rómában soha nem babra ment a játék, amennyiben a hatalom megszerzéséről, megtartásáról, netán befolyásolásáról volt szó. Míg Róma köztársaság volt, befolyásos családok neves férfitagjai küzdöttek egymással a politika porondján – közjogi méltóságokra kiéhezetten –, a birodalom korában pedig az aktuális császárhoz és dinasztiához kötődök tülekedtek a húsos fazékhoz, néha pedig a császári trónhoz… Ebből a véres hatalompolitikai játszmából a családok nőtagjai is kivették részüket – hol intrikával, hol szexsszel, néha méreggel, vagy mással… Különösen igaz volt ez a császárok hű – néha kevésbé, avagy egyáltalán nem hű – hitveseire, a császárnékra!

Legyen hát most a főszerep a nőké – és leginkább a császárnéké! Lássuk, kik is voltak, mit is tettek ők, s miként írták tetteikkel, életükkel a történelmet – és miként hatottak az irodalomra, aztán pedig a filmművészetre!

Atia

Augustus, az első római császár édesanyját az HBO „Róma” sorozatából ismerhette meg a nagyközönség, de a karakter megjelent Colleen Mccullough regényeiben is. („Az októberi ló”; „Antonius és Kleopátra”). Augustus az anyja révén volt rokona Julius Caesarnak, aki az akkor még Octaviusnak nevezett fiút az örökösévé tette, utat nyitva számára a hatalomba.

Atia a „Róma” sorozatban számító intrikusként jelenik meg, aki mindent bevet annak érdekében, hogy a polgárháború korának hatalmi játszmáiban a győztesek oldalán fejezze be a harcot és még élvezze is a játékot – vagy a szexet szeretőjével, Marcus Antoniusszal, aki később, nagy bánatára Kleopátra karjaiban és ágyában köt ki. A többi már történelem, azonban az áskálódó, mérget, verőlegényeket, gyilkosokat és szeretőket is bevető Atia valójában nem létezett. Alakját több – a korban élt – történelmi személy alapul vételével alkották meg, így Claudiáról (Clodia) is mintázták, akihez a költő, Catullus írta verseit, de megtalálhatóak a karakterben Antonius akkori feleségének, Fulviának a jellemvonásai is, akit a derék triumvir Mccullough regényében péppé vert… 

Szintúgy nem létezett Colleen Mccullough „véletlenül” életben hagyott Atiája sem, hiszen a valódi, hatalompolitikai életben súlytalan Atia – aki azért könyörgött fiának, Octaviusnak, hogy ne fogadja el Caesar örökségét – már Kre. 43-ban elhunyt, nem húzta Antonius és Kleopátra haláláig, vagy az után… A valódi Atiának nem voltak gigászi összecsapásai Caesar szeretőjével, Serviliával sem, mint a „Rómában”, de ez a módosítás megbocsájtható a készítőknek, hiszen e nélkül számos élménytől fosztottuk volna meg magunkat.

Kleopátra

Kleopátrának, Caesar és Antonius szeretőjének már kevésbé volt élményszámba menő a találkozás a hatalma teljében lévő Octavianusszal. Tudjuk, mi lett a vége… Mivel nem római volt, így helyet sem kaphatott volna ebben az illusztris társaságban, azonban befolyása – mint Egyiptom uralkodója – oly fontossá teszi mégis a személyét, hogy kajánul bevettük őt a hölgykoszorúba...

Caesar halála után, hogy hatalmát – és Caesar fiának, Caesarionnak a jövőjét – biztosítsa, Kleopátra Antoniusszal szövetkezett, mely szövetség egy ponton a szerelem (ál)arcát is felöltötte, olyannyira, hogy Antonius elvált Octavianus nővérétől, Octaviától is, s egyiptomi rítus szerint Kleopátra férje lett – mondanunk sem kell, hogy ezt a húzását Octavianus milyen szépen felhasználta politikai céljaira. Az HBO „Róma” sorozatában és a két Kleopátráról szóló mozifilmben (1963-ban és 1999-ben) gyönyörű nők alakították őt, köztük a kor egyik szex szimbóluma, Liz Taylor.

Nos, a valóságban Kleopátra inkább pici volt és jóval jelentéktelenebb, mintsem szexszimbólum lehetett volna. Mindemellett csak istennel léphetett szexuális kapcsolatra (Caesar és Antonius egyaránt isteni származást vindikált magának), azaz az HBO „Róma” sorozat híres szex jelenete – Pullo légionáriussal és Kleopátrával – szintén csak az alkotók fantáziájának terméke. 

Ami tény: Octavianus propagandagépezetének az állt érdekében, hogy Kleopátrát olyan nőként tűntesse fel, aki testével és varázslatok révén elvette Antonius eszét, aki immár nem római többé – bejött. Ha pedig már nem római, akkor nem is ellene megy a háború, hiszen az egyetlen, valódi ellenség Egyiptom és Kleopátra. Így a római közvélemény szemében már nem római harcolt római ellen, hanem Róma az idegen uralkodó ellen. Az újabb kutatások révén felröppent a gyanú, hogy Octavianusnak valójában nem is állhatott érdekében Kleopátra életben hagyása… ha pedig így van, megoldotta…

Livia Drusilla

A polgárháborúból győztesen kikerülő és később az Augustus – fenséges – nevet felvevő Octavianus Kre. 30-ban, Kleopátra halálának az évében már jó ideje házas volt. Az a Livia Drusilla volt a hitvese, akinek egyik hozzátartozóját (testvérét, egyes források szerint az apját) a Philippinél Kre. 42-ben lezajlott ütközet után Octavianus még öngyilkosságba kényszerítette. Liviának már volt egy fia – a későbbi Tiberius császár – és második gyermekével volt várandós, amikor Octavianus beleszeretett és rávette a férjét, Claudius Nerot, hogy váljon el tőle – a római jog értelmében természetesen a születendő gyermeket rögvest visszaküldték a volt férjhez, neki volt hatalma felette…  Így lett Octavianus hitvese az egyébiránt férfias arcélű Livia...

Volt férje halála után Livia és Augustus nevelte fel Tiberiust és Drusust. Robert Graves „Én, Claudius” című művében annak az elgondolásának ad hangot, hogy Livia – testvére, vagy apja halála miatt is – elkezdte megmérgezni és intrikák révén eltávolíttatni Augustus családjának tagjait, annak érdekében is, hogy valamelyik fia lehessen Augustus utóda. A kutatások inkább elvetik, hogy Livia ilyen kegyetlen nő lett volna, mindazonáltal tény, hogy Liviának soha nem született gyermeke Augustustól (vagy nem maradt életben), így a hatalompolitikai játszmáiban férjét segítő asszony a korábbi házasságából származó Tiberiust tolta előre (Drusus korán meghalt).

Furcsamód valóban elkezdtek hullani Augustus rokonai. A szívének kedves unokaöcs, Marcellus, barátja, s fegyvertársa, Agrippa – aki elvette Augustus lányát, Juliát –, de tisztázatlan körülmények között elhunyt Agrippa és Julia két közös gyermeke, Gaius és Lucius is. Juliát végül száműzték… Az idős, megfáradt Augustus végén csak Tiberiust nevezte meg utódául! Amit tehát Livia nem ért el a férjével való szexuális kapcsolata révén (nem szült fiú utódot) lehetséges, hogy méreggel mégis elérte… Erről szól a Graves regényéből készült brit tévésorozat is.

Livia alakja az „Én Claudius” tévésorozat után megjelent az Augustusról készült kétrészes tévéfilmben is (2003-ban), ahol a híres díva, Charlotte Rampling alakította az intrikus, méregkeverő, de amúgy egyébként férjét szerető idős Liviát. Külön érdekesség, hogy a tévéfilmben a fiatal Liviát is megcsodálhattuk. Liviának Colleen Mccullough író és az HBO „Róma” sorozata igazságot szolgáltat, mindazonáltal a történészek Augustus unokáinak, Gaiusnak és Luciusnak a halálát egy kissé gyanúsnak találják…

Livilla és Messalina 

Tiberius Kru. 37-ig uralkodott. Az anyja, Livia sokáig beárnyékolta életét, hiszen elválasztotta hőn szeretett feleségétől, Agrippa lányától, s hozzá kényszerítette Augustus lányához, Juliához. Mivel Augustus száműzte Juliát kicsapongó életmódja miatt, az egész akció értelmetlennek tűnik, ámbár a hatalom oltárán szükséges áldozat volt. Tiberius alatt kezdte el csak igazán egymást mérgezni és gyilkolászni a Julius-Claudius dinasztia, főleg a nők jártak élen eme hadműveletben. Tiberius fia is mérgezés áldozata lett, mert a fiú felesége, Livilla összejátszott a testőrparancsnokkal, Seianusszal, aki a trónra pályázott. A történet megjelenik az "Én, Claudiusban" is. Az összeesküvést szintén nő, a család tagja – Antonia – buktatta le. Livillát halálra éheztették, az összeesküvőket kivégezték, Seianus lányát pedig, mivel még gyermek volt, előbb meg kellett erőszakolni, csak utána lehetett kivégezni…

A rémségek Tiberius halála után, Caligula császár alatt is folytatódtak, aki saját testvérével is ágyba bújt. Őt a testőrség Kru. 41-ben aprította miszlikbe aprította és nagybátyját, Claudiust tette meg császárnak. Az 1954-ben készült (és „A palást” című film folytatásának minősülő) „Demetrius és a gladiátorok” című film ezt az epizódot mutatja be, kitérve Claudius feleségére, Messalinára is, aki – vélhetően – nimfomániás volt és hűségét sem Claudius trónra kerülése előtt, sem azután nem tartotta meg. Egy idő után vesznie kellett. A „Demetrius és a gladiátorok” című filmben a változatosság kedvéért a keresztény Demetrius a zsánere, ki is téríti egy időre a hitéből…

Messalina halála után Claudius az unokahúgát, Agrippinát vette el, akinek korábbi házasságából már volt egy fia, a későbbi Nero császár...

Agrippina és Poppaea

Agrippina rávette az öreg Claudiust, hogy a saját fiával ellentétben Nerot nevezze meg örökösének, majd derekasan megmérgezte (mérges gomba és méreg volt az ütős recept). Később Nero volt az, aki az anyja életére tört. Olyan hajót építtetett számára, ami elsüllyedt (balesetnek akarta álcázni), csakhogy a volt császárné jó úszó volt, hiszen korábbi száműzetése alatt a tenger jelentette az egyetlen táplálékforrást. Nero ezután biztosra ment: leszúratta az anyját, aki a gyilkosától azt kérte, hogy kardját döfje a méhébe… Anya és fia viharos kapcsolatát mutatja be az 1956-ban készült „Fiam, Néró” című film.

Nero  „Quo vadis” című,1951-ben készült filmben és az azonos című regényben szereplő második felesége, Poppaea – láncra vert nagymacskájával – méltó párja a filmvásznon a történelmi Agrippinának, a valóságban azonban kevéssé volt olyan kacér, s intrikus nőszemély, mint amilyennek bemutatják. De persze hófehér sem volt...

A tényen persze ez mit sem változtat: terhes feleségét Nero halálra rugdosta, majd egy fiú rabszolgát beöltöztetett a volt feleségének, s aztán vele hált… Dicstelen vég egy császárnénak…

Lucilla 

Lucilla már egy másik korban, a Krisztus utáni második évszázad végén élt. Alakját „A Római Birodalom bukása” és a „Gladiátor” című filmekből ismerhetjük. Apja, Marcus aurelius császár volt, akinek uralkodását évtizedek békéje és prosperitása előzte meg. Krisztus után 161-ben került uralomra, s máris háborúkkal találta szemben magát. Társcsászára Lucius Verus volt, bár nem sokat ért, anynit azonban igen, hogy Lucillából császárnét csináljon. Lucilla egész fiatalon ment hozzá, s lett császárné.

Apja halála után – Kru. 180-ban – Lucillának, a volt császárnénak végig kellett néznie, ahogy a testvére, Commodus rémuralma alatt minden semmivé foszlik, amit apjuk oly bölcsen felépített. Összeesküvést szőtt, amely azonban – a filmekkel látottakkal ellentétben – elbukott. Lucillát kivégezték. Commodus nem volt irgalmas... Alakját legutóbb Marcellus Mihály tette még halhatatlanabbá, "Isten lehettél volna" című regényében. 

Lucilla után

A történelem kereke nem állt meg Lucilla halálával, azonban a filmművészet éppoly mostohán bánt a harmadik, negyedik és ötödik század nőalakjaival, – így császárnéival is –, mint magával a késő római korszakkal. Egyszer ezt is bemutatjuk! Ami tény, Commodus halálával új korszak köszöntött be. A negyedik-ötödik században pedig új vallás hódított teret… Természetesen egy valaki nem változott, ahogy nem változott azóta sem, hisz örök: a NŐ!

Folytatjuk!

Tovább

fuszeresjakvaj

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek

Utoljára kommentelt bejegyzések