„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár sokadik alkalommal! Mert „Róma örök.”

Az ókori Róma koronavírusa – a támadó pestis

„Historia est magistra vitae.” A történelem – akár tetszik, akár nem, de bizony – az élet tanítómestere, ezt már számtalan esetben bebizonyította. Napjainkban is aktualitását nyeri e bölcsesség, hiszen arra is figyelmeztet, hogy korunk civilizációjának is komolyan kell venni a járványokat és megelőzése-felszámolása érdekében valamennyi szükséges intézkedést meg kell tenni, ezen intézkedéseket határozottan betartani-betartatni, egyszersmind fel kell készülni a járvány miatt várható (avagy a pont nem várt) hatásokra.

Ennek ékes példája a – 2000-es Gladiátor című filmben is feltűnő – Marcus Aurelius császár (Kru- 161-180.) uralkodása alatt a birodalomba behurcolt pestis által okozott, mondhatni világméretű járvány, mely küzdelmes életének alkonyán magát az uralkodót is elragadta ebből az árnyékvilágból, a mai Bécsben, azaz Vindobonaban – szóval a filmmel ellentétben nem az utód, Commodus volt a ludas… bár ebből a fickóból simán kinézné a Zember...

Amiként arra Mende Gusztáv Balázs is rámutat Pestis az ókorban című tanulmányában, a pestis története nem a középkorban kezdődött, de már jóval a rómaiak előtt, igaz, ők sem úszták meg. Térjünk hát vissza Marcus Aurelius uralkodásának kezdetéhez, aki úgy került trónra Kru. 161-ben társcsászárával, a 169-ben szintén pestisben elhunyt Lucius Verusszal, hogy jogosan arra számíthatott, hogy folytatódik az elmúlt évtizedek békéje, és prosperitása. Nem így történt. Aki kíváncsi a filozófuscsászár uralkodására, az olvassa el bátran Marcellus Mihály író korszakról alkotott regényeit.

Nos, csőstül jöttek a bajok. Összetűzés a parthusokkal, Kru. 161-166. között, mely birodalom Keleten éppoly hatalmas volt, mint maga Róma a nyugati világban. Fel is perzselték a rómaiak az ellenség fővárosát… hullák és pusztítás… ahogy egy háborúban az bizony lenni szokott. Csak éppen azzal nem számoltak, hogy a parthus hadjáratból hazatérő római legionariusok behozták a birodalomba a pestist.

Több ezer római katonáról beszélünk, akik részt vettek a hadjáratban, legiokról, vagyis a háborúk és (a velük együtt járó) nagyobb népmozgások a történelem tanúsága szerint valóban felelősek lehetnek a járványok elterjedéséért. Álljon itt egy statisztika a korból: a korabeli lakosság pestisjárvány okozta veszteségét 20 %-ra, míg a hadsereg veszteségét 25 %-ra becsülik.

Az adatok azért is félelmetesek, mert a Római Birodalom északi határán az erődök szinte kiürültek és nem tudták megfelelő számú haderővel mindezt pótolni. Jóllehet, Marcus Aurelius – aki pont nem volt kezdetben az a katonaember, csak a körülmények csináltak belőle harctéren jelen lévő uralkodót – megérzett valamit a közeledő újabb viharból, mert legiokat vezényeltetett vissza a messzi pannoniai provinciákba (tartományokba). De ez sem volt elég…

Róma északi ellenségei, a barbár germán törzsek – akik korábban bebocsátást is kértek már a birodalom területére, hogy ott letelepedjenek, ám e kérésüket akkor a császár elutasította – villámgyorsan kiszagolták a birodalom határán keletkezett rést, a hadsereg pestis miatti gyengeségét, s betörtek… Gyakorlatilag Italia határáig pusztítva a civilizált világot… A háború megszakításokkal ugyan, de egészen Marcus Aurelius császár haláláig tartott, majd az utód, Commodus császár (Kru. 180-192.) fejezte be, ha nem is épp úgy, ahogy azt apja tervezte…

De vissza a Gladiátorra: amikor Commodus nagy diadalmenetben Rómába érkezik, a császár mondhatni tanácsadó testületévé lefokozott senatus – mely a köztársasági korban még Róma irányítója volt – azzal nyaggatja az isteni uralkodót, hogy tervet készítettek az egyik városnegyed higiéniai kérdésének megoldására, hogy legyőzzék az ott terjedő pestist… 

Minő kisstílű fogadtatás egy magát istennek beképzelő uralkodó részére, nemde bár? Commodus be is pöccen, amikor azt kérdezik tőle, nagy monológja végén, hogy ölelt-e már pestisben haldoklót, ámde a nővére, Lucilla – akkor még – megmenti a helyzetet. Ámbár titkon már ármánykodik, testvére megbuktatására...

Nos, a lényeg, hogy a Gladiátorban is szerepet kap tehát – ha nem is jelentőset – a korabeli birodalomban világjárvánnyá terebélyesedő pestis. Marcus Aurelius császár orvosa, Galénosz maga is foglalkozott munkájában a pestis tüneteinek leírásával, de hogy hathatós intézkedéseket foganatosítottak volna a rómaiak a megfékezésére? Hát, bizony, az a rideg tény, hogy a lakosság, s a katonaság a pestistől megroppant, a germánokkal való harcok pedig csak folytatódtak…

Kölcseyt is megihlette – no, nem a járvány…

…hanem a rómaiak-germánok közötti háborúk. Amidőn szatmárcsekei magányában nagy költőnk belefogott a Himnusz sorainak írásába, tagadhatatlan, hogy klasszikus műveltségének is utat engedett.

Kölcsey Ferenc ugyanis nem mástól, mint a híres római történetírótól, Tacitustól kölcsönzött, amikor azt fogalmazta bele a Himnuszba, hogy „vert hadunk csonthalmain” győzedelmi ének zengett. A germánok ugyanis Kru. 9-ben hatalmas vereséget mértek a rómaiakra a teutoburgi csatában, ahol összesen 3 legiot mészároltak le az egykori római szövetséges, Arminius (Hermann) vezetésével, aki eztán rövid ideig a dicsőségben fürödhetett... 

A németek 2009-ben az évfordulóra készültek is egy filmmel, abban csak azt felejtik el megemlíteni, hogy a római holttestek évekig temetetlenül hevertek a harcmezőn, mígnem az egyik római hadvezér, a későbbi Claudius császár (Kru. 41-54.) unokaöccse Germanicus – ki feltűnik az Én, Claudius sorozatban is – germaniai hadjárata során behatolt a területre, s parancsot adott a csontok eltemetésére, megadva nekik a végtisztességet.

Tacitus erről így ír: „a síkon csontok fehérlettek, a menekülőké, az ellenállóké, szétszórtan vagy egymásra halmozva.” Így esett, hogy aki a Himnusz fent említett sorait idézi, az egyszersmind – óhatatlanul, de – arra is emlékeztethet bennünket, hogy a történelem telis-tele van váratlan tragédiákkal, háborúkkal, s járványokkal…halottakkal...

Az Idő pedig, melyet földi életünk a számunkra megad, oly drága, s felbecsülhetetlen, hogy aranyárban sem mérhető, talán csak abban, amit másoknak adunk belőle... másoknak, magunkból… hisz csak a tettek számítanak igazán… Hatványozottan igaz mindez járványok idején, amikor az emberi kapcsolatok is át- és felértékelődhetnek…

És a történelem, a nagy tanítómester emlékeztet: a háborúk és járványok máig nem értek véget… talán amikor bármelyikük felerősödik, akkor fontos a leginkább a másik szemébe nézni és meglátni benne a jót...

Iustinianus igen, járvány nem

Róma a Krisztus utáni hatodik századra elvesztette uralmát Italia, s a Nyugat felett. A birodalom fővárosa ekkor már Bizánc volt, Keleten. Az akkori birodalom a teljes Római Birodalom jogutódjának tekintette magát, lévén Nyugaton Kru. 476-tal formálisan is, de megszűnt a császárság, Romulus Augustulus, az utolsó nyugatrómai császár letaszításával. Germán utódállamok és királyaik viaskodtak a területek felett, néha egy római provinciánál is kisebb térségért is ölre menve…

A Kru. 527-ben Bizáncban trónra kerülő Iustinianus többek közt célul tűzte ki a régi Róma területi integritásának a helyreállítását is, melynek során – ha időlegesen is, de – még Italiat is sikerült visszafoglalnia, hadvezérei révén, azonban a visszahódítás nem volt tartós, egyszersmind kimerítette a birodalom tartalékait is. A barbár germánok örülhettek...

A visszahódítás – több-kevesebb valótlansággal ugyan, de – szerepel az 1968-69-ben bemutatott koprodukciós alkotásban, a Harc Rómáért című kétrészes filmben, miként maga Iustinianus császár (527-565.) is, aki talán épp a Hagia Sophia terveit sasolja, ámbár az is lehet, a színész, Orson Welles a papírból puskázza a szövegét... 

Nos, akárhogy is van, arról már nem esik szó a filmben (esetleg az alapjául szolgáló, magyarul talán soha nem is publikált regényváltozatban), hogy 541-542-ben minden addiginál nagyobb brutalitással dühöngött a pestis Bizáncban, nem túlzás, tízezrek is meghaltak a történetírás szerint naponta… Nem csak a főváros lakosságának 40 %-a veszett oda (megközelítőleg 200.000 ember), de maga a pestisjárvány tovaterjedt Nyugat felé is… Minden imára szükség volt... 

Jóllehet, e járvány kitörését is egy keleti hadjárat, a parthusok helyébe lépő perzsák elleni háború előzte meg, miként Marcus Aurelius korában, azonban az okok egy korábbi években történt eseményhez is vezetnek. Az Úr 536-ik esztendejében ugyanis a történetírás szerint egy bizonyos „felhő” több, mint egy évre sötétbe borította a birodalom területeit is, mintha világosság nélkül adott volna fényt a nap… az antik világ fénye kihunyt…miként az Élet lángja...

A hőmérséklet lehűlt, a mezőgazdaság megroppant, s aztán Egyiptomból elindult a pestis, kiírtva a birodalom lakosságának több, mint felét… A „felhő” okát vulkánkitörés(ek)ben látják a legújabb kutatások, méghozzá egy izlandi vulkán lehet a „bűnös”. Egy szó, mint száz, Iustinianus azon törekvését, hogy uralma alatt egyesítse az antik Róma területeit, többek közt a pestisjárvány is keresztülhúzta… Ha ezt a néhai Pilatus megélte volna, hát biz maga is fancsali képet vágott volna, mint az A.D. A Biblia folytatódik sorozatban... 

De hagyjuk is Pilatust, aki mos úgy került ide, mint magába a krédóba... A lényeg a lényeg: Iustinianus visszahódító háborúi, az általa okozott pusztítás és a körülmények hatására, de szép lassan eljött a sötét középkor, avagy a barbárság kora Nyugaton... hát, ehhez is képes hozzájárulni egy járvány, ha nincs megállj... szeg is akár, egy civilizáció koporsójába... aztán lehet, késő lesz már üvölteni... 

Mi azonban maradunk a római kor területén, s legközelebb immár tényleg visszatérünk a Jézus korabeli Palesztinába, hogy egyszer végre már kiderülhessen, ki is lakik ebben a szép tóparti házban!

Karantén esetén is ideális, de ne feledjük, ez csak egy díszlet… A cicus persze, az igazi...  

Szóval, macsekkal vagy anélkül, de hamarosan folytatjuk! 

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Előre!

Induljon a parti...