Amióta csak Oscar-díjat nyert Deák Kristóf filmje, a „Mindenki”, a baráti beszélgetések során fel-felröppen a kérdés: vajon megérdemelte-e a film énektanára, Erika néni, hogy a kórus így „kibabráljon” vele, mondhatni jogos volt-e a büntetése? De felröppen egy másik kérdés is: vajon a gyerekek képesek lennének a való életben levezényelni egy ilyen „hadműveletet”?

Nos, ki-ki döntse el maga, hogy miként válaszol a feltett kérdésekre – akár saját tapasztalataira is támaszkodva! A történet, amelyet most elmesélek, velünk esett meg, az én osztályközösségemmel. Most hát, újra lepereg az a régi film! A ballagási videó!

A kilencvenes évek derekát írtuk. Nyolcadikosok voltunk, ballagó osztály. Tavasz volt. Már mindannyian túl voltunk a felvételin. Ragyogó nap sütött be az ablakon. Minden olyan könnyed volt, mindannyiunk érezte a szabadság ízét – s volt, aki már tapizta osztálytársnőjét… Így kezdődött…

A felső tagozat érdekesen alakult. Az osztály több, mint egyharmada kicserélődött. Több jó képességű gyereket elvittek nyolc- és hatosztályos gimnáziumba. Mi, akik maradtunk, meglepődve tapasztaltuk, hogy volt, aki még nyolcadikban is csatlakozott hozzánk.

Nem voltunk rossz osztály, bár kétségtelen, hogy a két ballagó osztályból minket csíptek a tanárok kevésbé. Volt egy kis verekedés, cigi, pia, önkényuralmi jelkép, lógás, csajozás, kéztörés…  klikkesedés, kiközösítés..., de ettől még mi voltunk az a ballagó osztály, aki először rendben énekelte – énektanárával – a ballagási próbákon, hogy „Köszönünk Önöknek mindent, Értékes szellemi kincset, Amit hagytak ránk, Kérésünk egy, csupán egy még: Maradjon örök szép emlék, ez a ballagás.”

Már próbáltuk az öltönyt, s a matrózblúzt... Aztán valami... a hangulat...  megváltozott. Már éreztük a szabadság ízét, az iskola viszont még egy utolsó szintfelmérő vizsgával készült, amely a matematika, a magyar és egy választott tantárgy teljes tudásanyagát érintette. Sőt, mi több: kijelentették, hogy ötven százalékban ez a vizsga határozza meg az év végi jegyünket! Még a kevésbé eszesek is érezték, hogy a nagy fenék, amelyet kerítettek neki, nem több, mint egy lufi, csupán. Az akkori jogszabályi környezetet személy szerint én is ismertem már, és nem láttam összefüggést a már lezárult, sikeres felvételim és az év végi vizsga között. Elkönyveltem, hogy – pedagógus szüleim megrökönyödésének dacára – lazán veszem, hiszen a felvételit nem befolyásolja, s a felkészülés helyett inkább barátommal, a hozzám hasonlóan vonatmániás sráccal lógok…

És ekkor ért az első érdekes meglepetés. Kémiát választottam, vizsga tantárgyként. Tanáromnál matematikából külön órát vettem – ő volt az iskolai kémia tanárom – és szóba került az év végi vizsga is. Akkor kaptam először hazugságon egy tanárt: azt állította, hogy ha nem sikerül a vizsgám elég jól, akkor a középiskolai beiratkozáskor még azt mondhatja az új iskolám, hogy mégsem iratkozhatom be! Dacára a sikeres felvételimnek! A szerzett jog fogalmát nem ismertem, de illogikusnak tartottam érvelését, s józan paraszti ésszel végiggondolva csak egy következtetésre juthattam: „Hazudsz! Hazudsz, hogy félelmet gerjessz!” Máig nem tudom, vajon az volt-e a célja tanáromnak, hogy elterjesszem ezt a pletykát a többiek között, mindenesetre visszájára sült el. Tanári hazugságként tálaltam! Elmeséltem barátomnak, ő egy másiknak és így tovább…

Telt-múlt az idő. A szünetekben volt néha verekedés, néha cigaretta… de azért széles ez iskolában minden ment a maga medrében. Legtöbbször benn lógtunk barátommal az épületben, nem mentünk le az udvarra. Neki volt egy pakli kártyája, mellyel autós kártyajátékot lehetett játszani. Szünetszám, szüntelenül játszottunk, hol ketten, hol többen… Nekem pedig egy szép, régi Magyar kártya csomagom volt, mellyel pedig a makaó nevű taktikai lapfogyasztó kártyajátékot űztük… vagyis legtöbbször csendben voltunk, általában nem verekedtünk (talán egyszer fordult elő köztünk), s kulturáltan szórakoztunk, taktikai játék révén… Nem zavartunk senkit…

…még a folyosón grasszáló kémia tanárunkat sem, aki mégis elkobozta a kártyapaklikat. Két alkalommal is razziázott, s egyszer a barátomé, egyszer pedig a sajátom bánta. Mivel nyolcadik volt, tavasz, s senkit nem zavartunk, hát bizony cudarul megharagudtunk a tanárnőre. Mondhatni úgy felforrott az agyvizünk, hogy ha az akkoriban közkedvelt Hera főzőmargarint a fejünk búbjára helyezték volna, az bizony szétolvad, sec perc alatt! De hát nem a tökalsóknak állt a zászló a tanárral szemben...

Az osztályban bizony keveseket hatott meg a kémia tanár szabad rablása, egészen addig, amíg MINDENKI érintett nem lett egy újabb fenyegetésben! Énektanárunk – aki nem volt olyan csinos nőszemély, mint az Oscar-díjas film Erika nénije – egy rossz pillanatában azzal állt elő, hogy ő neki van befolyása az év végi jegyeinkre, vagyis, ha nem énekelünk megfelelően a ballagási menetben (egész addig normálisan énekeltünk!), ő bizony mindenkinek lerontatja a jegyeit, s nem csak énekből, hanem írd és mond, mindenkinek minden tantárgyból! Jóllehet nem hittük el, akkor valami cérna elszakadt…

Mindenki hozzátette az énektanár fenyegetéséhez a saját, személyes, vélt, vagy valós sérelmét, amit az értékes szellemi kincs mellett kapott. Lepergett mindenki előtt nyolc év filmje, az első napok, a nyolcvanas évekbeli, vidéki nagyváros iskolájában… az első felelet, az első jeles, karó… stb… az első tanári visszaélés…

Minden iskolában vannak jó és kevésbé jó tanárok, mindenkinek – így egy tanárnak is – lehet gondja, adott napon… ez így van rendjén. Ahogy az is, hogy akkor, nyolcadikban, hót nem érdekelt minket a tanárok lelkivilága. Tizenéves kis lázadók voltunk, nem lélekbúvárok. És, ha voltak is köztünk széthúzások, verekedések, kiközösítések, összeforrtunk az egy cél érdekében: nem énekelünk a ballagáskor! A tanár idilli, éneklő gyerekeket képzelt maga elé, akár a tankönyvben...

De nem ez történt! Kitört a lázadás! Volt köztünk gyerek, akinek az édesanyja ott tanított az iskolában, volt, aki el is árulhatta volna az akciót, mégsem szivárgott ki, mert az osztályfőnökünk nem vett elő minket ballagás előtt, jóllehet lett volna még ideje, talán két hét, de ez már a múlt homályába vész…Nos, mindenki tudta tartani a száját...

És elérkezett a ballagás napja. Két osztály vonult le a lépcsőn. A régi ballagási videót nézve egyértelmű, hogy csak egy énekel határozottan, tisztán, s az nem a mi osztályunk! A mi osztályunk felől néha fel-felröppentek énekhangok – felnőttként és rosszmájúként azt mondanám: talán egy kis látszat végett, a szülők miatt – de ettől függetlenül, bárki, aki megnézi a felvételt, láthatja: nem énekel az osztályunk! Néha tátog valaki, néha elkap egy dallamot, de a lázadás szele tapintható az arcokon! Igen! Mi megcsináltuk! Mindenki benne volt! És mindenki összetartott! Ezért azt gondolom: nem életidegen, amit üzen mindenkinek a „Mindenki”! Egy osztálytársunk amúgy el sem jött a saját ballagására – a család igy lázadt, vagy mifene… vagy szimplán elutazott…

Ja, igen: a kártya! Hogy mi történt az elkobzott kártyákkal? Nos, régen a tanároknál az volt az alapelv, hogy év végén kiadták az elkobzott kisautót, etceterát… Tudtuk, hogy a tanáriban, a fiókjában őrzi a tanárunk a kártyapaklikat, így hát a ballagás napján, miután lázadó vénánknak szabad utat engedtünk a nem énekléssel, besétáltunk hozzá a tanáriba. Barátommal szép békésen elköszöntünk, s megkértük, hogy adja vissza a kártyánkat. Mindkét fél tudta, hogy nem lesz még egy találkozás… Tanárunk – talán, hogy az iskola nevében visszavágjon az osztály éneke… pardon énekének hiánya miatt, talán csak azért, mert nehéz napja volt, avagy lelkileg nem tudta feldolgozni kérésünket – minden ok nélkül jól ránk förmedt: „Jajj, hagyjatok már békén azzal a kártyával!” Hát, ismét elolvadt volna a fejünkön az a Hera főzőmargarin, minden esetre intelligensen konstatáltuk, hogy a tanárral „valami van” és a távozás mellett döntöttünk…

Aznap délután volt valami bankett féle, tanarakkal és diákokkal. A kártya miatti dühömet látván keresztapu – aki mindig hord magánál egy pakli Magyar kártyát – nekem ajándékozta a sajátját. Rögvest hívtam barátomat: kész a bosszú terve! A banketten a tanár szeme előtt fogunk kártyázni, s azt már nem veheti el! Hisz már elballagtunk!

Hát, mondanom sem kell: kevés kivételtől eltekintve minden tanár ott volt a banketten, de az a „kevés kivétel” a kártyakobzó tanárunk volt… Talán bűntudata volt?

Nos, mindenkinek nem ad igazságot az élet, barátomnak, s nekem mégis nagy élvezetet jelentett, hogy az estébe nyúlva kártyáztunk az iskola folyosóján, ahogy az osztályból mindenkinek fontos volt, hogy egységben lépjen fel a tanári fenyegetéssel szemben – még ha ez azt is jelentette, hogy, akár a filmben, mi sem énekeltünk…

Van, igenis, van, amikor egy gyerek is tudja és érzi, hogy a csend bizony beszédesebb!