„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda!

Bodorodó füst, ködös Múlt…

Ünnepek táján mindig szerét ejtjük Magnusnak becézett barátommal, hogy egy jó szivar, na meg egy kis bornak nevezett nedű mellett merengjünk – Jelenről, Jövőről, Múltról – természetesen a legkényelmesebb kanapén, avagy egy jó fotelben terpeszkedve… A nosztalgiázás során vesszük csak észre igazán, hogy egy-egy megtörtént eseményre mennyire másként emlékszünk.

Ilyen esemény a hajdani kölni utunk, melyről – legalábbis Magnusnak becézett barátom álláspontja szerint – Magnus akkori barátnője utólag úgy nyilatkozott, hogy ha még egyszer ilyetén ötlete támadna, Magnus rögvest a WC-be zárhatja… Nos, Magnusnak becézett barátom (ki épphogy felépült egy gázolásból) a Figula Pincészet Olaszrizlingjébe kortyolt, majd – véres ló húgynak titulálva az általam fogyasztott vörösbort – felelevenítette azt is, hogy a kölni utat szerény személyem is egy jó fenekű (azóta már anyuka) hölgyemény miatt vállalta be… Szerencsére nem keresztapu borát ittam, különben kijelentésére reflektálva drága jó keresztapa mára már „zserbóval” kínálta volna…

Helyette – konstatálva, hogy a lánynak tényleg jó feneke volt… van (?) – felajánlottam, hogy égő szivaromat szívesen a frissen hegedt sebébe oltom… Hááát… megrémített lelkendező helyeslése, az biztos! Szóval inkább felidéztem, hogy Magnus az út során oly hosszan ivott versenyt a festői szépségű kis bajor település, az alig kétezer lakosú Thurmansbang polgármesterével, hogy asszonyának viharától már a Bürgermeisternek is tartania kellett… aztán… a hideg vizet szolgáltató zuhany csak segített… De hát milyen út is volt ez? Kifújtuk a szivarfüstöt…

A felszálló füst

Amikor mindez történt, 2005-öt írtunk. Épp felszállott a fehér füst Rómában, jelezve, hogy Szent Péter trónusán új pápát köszönthetünk, XVI. Benedek személyében.

Az új pápa – szentéletű elődje nyomdokain járva – folytatta az életre hívott ifjúsági világtalálkozó hagyományát is. A kölni volt a huszadik a sorban, melyet még II. János Pál pápa hirdetett meg, de már Benedek vehetett részt rajta.

Jóllehet vallásos családból származik jelen sorok írója is, mindig idegen terepnek érezte az effajta milliós tömegrendezvényeken való részvételt. Azonban akkor, ott, Kölnben – amikor Benedek pápa hajója megjelent a Rajnán és ezer meg ezer fiatal köszöntötte őt, a folyóban állva – az emelkedett hangulat jelen sorok íróját is magával ragadta. Ott volt ebben a hangulatban a fiatalok lelke, lelkesedése! Öröm volt megélni azt az augusztusi napot!

Volt, aki pár méterre volt a pápától Kölnben – mára pap lett –, volt, aki nem is látta őt… valamiért mind ott voltunk, s éreztük talán, hogy történelmi a pillanat. A Békéé! Pedig már akkor is kóstolgattak egynéhányunkat a külvárosi részen a tisztázatlan nációjú lakosok… ma már sajnos nem lehetne olyan félvállról venni… Ami jelen sorok íróját illeti, a pápa érkezését követően legurítottam pár Kölscht (sert, mi mást?; világos, felső erjesztésű).

Majd eztán megtekintettem a dóm mellett lévő Római-Germán Múzeumot.

A híres Alt-Köln am Dom akkor nem volt meg (ittam addigra már eleget), mára meg – úgy hallom?! – véglegesen bezárt?!   

Múzeum: nos, különösen a császári pár, Augustus és Livia portréi érdekeltek...

...azonban felcsillant szemem a sok replika (másolat) római pénz láttán is, immár a souvenir boltban trappolva… Külön említést érdemel, hogy a múzeumban számos – a római kori Kölnben, azaz Colonia Claudia Ara Agrippinensiumban – játszódó kortárs regény is kapható volt már akkor. Aquincumban mindezt idén sikerült elérni, amikortól a múzeumban megvásárolhatóak a római kori Pannonia történelmét regényeiben elénk táró Marcellus Mihály könyvei is.

De térjünk vissza Kölnbe, melynek dómja különös építéstörténettel büszkélkedhet. A várost Claudius császár a felesége, Agrippina tiszteletére nevezte el, mely hosszú – már idézett név – Coloniiára rövidült… és lassan megszületett a mai Köln, mely többek között médiaközpont is, sőt! a római légiok masírozása után a Cobra 11 televíziós sorozat színtere is… Ja, a dóm…

A város híres jelképe, pedig jelenlegi formáját csak 1880-ban nyerte el. Már a római kor végén állhatott a helyén templom, majd a későbbi korokban is, azonban 1164-ben a kölni érsek idehozatta a háromkirályok (napkeleti bölcsek) ereklyéit, a császár ajándékaként. Kellett hát egy új templom! Épült… épült… de a tizenhatodik században leállt az építkezés (lóvé, akarat hiánya), s majd csak a tizenkilencedik században kapott új lendületet.

Megtalálták a régi terveket a homlokzatról… a poroszok legyőzték a franciákat… 1871-ben kikiáltották a Német Császárságot, így aztán I. Vilmos császár 1880. október 15. napján a birodalmi identitás erősítésére használhatta fel a nyitóünnepséget… persze ő sem gondolhatta, hogy a második világháborúban szétbombázzák a térséget… azért különleges módon… a császárnak és természetesen a pápának mindig fenntartanak a dómban egy-egy helyet… A pápa meg is látogatta a dómot 2005-ben (császár már nincs).

A kollapszus

A felszálló füst és porfelleg nem sok jót ígért a második világháború után. A dóm is súlyos károkat szenvedett: boltíveiből több beomlott. 1996. óta a Világörökség része, 2005-ben az esti túravezetés keretében megtekinthettem. Hanem, ami utána következett! Összeomlott a város közlekedése, mely totális káoszt szült. Jelen sorok írója nagy nehezen visszajutott Bonnba...

...úgy, hogy az utolsó busz elé ugrott egy cserkész különítménnyel, azonban nem mindenki volt ilyen szerencsés, s megtapasztalhatta a ragyogó német szervezési képességet… Utána jelen sorok írója is elgondolkodott, hogy került Kölnbe…

Kihagyhatatlan élmény volt a pápalátogatás, ez tény. Egyik – vallási fundamentalista – ismerősöm szerint ilyen egy zarándoklat. Nos… lehet, neki ilyen, s a lelki élményt jelen sorok írójától sem vehetik el, azonban pontosan a szervezés is néha egy kicsivel több lelket kívánt volna… avagy józanészt! Például az ételosztó pontokon nem egy-egy kajamelegítő (kajafőző) kellett volna, hanem kettő, felváltva üzemelve – így nem állt volna a sor addig, míg egyet beüzemelnek… Szóval, volt egy kis káosz, kollapszus, de az élmény a miénk maradt! Persze, hátra volt még akkor egy nagy falat!

Börtönükből szabadult ifjú tini titánok             

Oly csinos volt az a kislány, világos, hogy bevállaltam az utat… Ami felemelő volt. Utazni persze érdekes volt. Volt egy vidám atyánk a buszon, aki nem korlátozta feleslegesen a frissiben kiszabadult tiniket. Elemezve őket lejött, hogy otthon sokan még purcantani sem mernek engedély nélkül, itt meg berontottak az első osztrák benzinkútra literes dobozos sörökért, mint a vadállatok. Persze megitták azonnal. Többet is… Utána a busz körülbelül négyóránként állt meg… Mondanom sem kell, hogy a zötykölődő úton a logisztikával gyéren bebútorozott ifjak igazi mártíriumokat is kiálltak… egy lány még énekelt is, hogy álljunk meg… ő is akarja… és ez minden megállás után ismétlődött…

A bajorországi Regen városka volt első úti célunk, ahol több napot is töltöttünk. Volt, aki vadvízi evezést is kipróbált (a nagy vizelési inger, ugye…), volt, aki néptáncot tanult, de megtekintettük többek között a környéken található Burg Weißensteint is, amely az író és műfordító, Siegfried von Vegesack egyik 1932-es regényéhez is köthető (Das fressende Haus).

Amikor múltán a napok romjait hátrahagyva tovább indultunk Bonnba, mindenki egyet értett azzal, hogy a szentéletű regeni polgárok és polgárlányok valószínűleg pezsgőt bontanak és utcabált tartanak a távozásunk után – és ennek szigorúan semmi köze ahhoz, hogy a derék germánok egy csajt majdnem a fiúkhoz szállásoltak el (csak majdnem, hisz zarándoklaton „no sex!”), de az összetört bútorokhoz és a közterületen elkövetett vizelések magas számához se…   

Összefolynak az események, mint a folyók

A kanapén fekvő Magnus újfent kortyolt egyet a borából, s elmesélte, hogy szerinte mi történt vele, amikor utunk Passau városát érintette. Itt találkoznak a Duna, az Inn, és az Ilz folyók, mely édes hármasból ered a város egyik elnevezése is: „Dreiflüssestadt” („A három folyó városa”). Kissé összefolytak már mindkettőnknek ezek az események… De lehet, hogy szimplán a bor és a szivarfüst nyomán vált minden olyan ködössé…

Egy napsütötte reggelen Regenből utaztunk egy napra Passauba, ahol megtekintettük Szent István királyunk feleségének, Gizella királynénak a sírját a Niedernburg kolostorban, ahol zárdafőnöknőként fejezte be földi pályafutását.

Voltunk a dómban (melyet Magnus a barokk csicsa iránti rühellése dacára is királynak talált) és aztán nyakamba vettem a várhegyet. Magnus és barátnője ide már nem tartott velem, ugyanis Magnus – asszonya forgó szemeitől kísérve – fennhangon kijelentette, hogy neki nagyvécéznie kell.

Míg benn ült a mobilvécében – jelen sorok írója pedig várhegy felé kaptatott – hevesen dörömböltek az ajtón (barátnője már újra a dómban volt addigra, mert szentmise készülődött), hírből sem ismerve a zarándoki türelmet… De a látvány, ami fogadott fent! A várhegyen!

A várhegyen található a Veste Oberhaus, mely a város történelmi múzeuma. (Hogy milyen jó szögekkel kivert buzogányt tartanak ott! Meg kell nézni!) De van itt csillagvizsgáló is, no meg gyönyörű kilátás az óvárosra! Különösen az Ortspitzére, ahol a három folyó összefolyik. Az Inn vize zöld, a Dunáé kék, az Ilzé pedig fekete. Innentől egy szakaszon a Duna háromszínű folyó.

Ám van, hogy nem… akkor szimplán csak félelmetes…

Passau és Regen után jött Bonn – az új szállás –, mely a második világháború után Németország fővárosa volt, az újraegyesítésig.

Innen jártunk el a környékre és Kölnbe, azonban szerencsére arra is volt időnk, hogy megtekintsük a Münsterplatz délkeleti oldalán álló 900 éves templomot (a Müstert), melyet a római katonatisztek, Cassius és Florentius mártíromságának emlékére emeltek.

Bad Godesbergbe sajnos már nem jutottunk el, pedig jó lett volna egyet lazítani ott is…

A végére jutott a nagy falat: avagy kirándulás és néhány rándulás…

A záró – pápai – nagymisére Köln mellett, egy régi bányában került sor, mely immár a Marienfeld nevet viselte.

Hogy tudatos volt-e, avagy sem, minden esetre jól megtúráztatták az oda sereglő fiatalokat. Jelen sorok írója utána nem tudott járni, Magnusnak becézett barátja pedig elvesztette trolley bőröndjének kerekét – így a vállán volt kénytelen cipelni az egész hóbelevancot… a csapat visszafelé meg elveszített egy lányt… keresték is a helyi erők…

Szóval, akárhogy is volt – tudatos, volt vagy sem –, a „kirándulás” végére a fiatalok valóban átszellemült képpel zuhantak a mezőre, s garantált volt, hogy a szexuális energiájuk is le van vezetve… Akárhogy is volt, Magnusszal elrándultunk – pardon: elvánszorogtunk – a mező szélére, elővettük a direkt ere az alkalomra élesített szivarokat, majd – míg egyes törzsi népek fiai tábortűz körül táncoltak (hogy honnan volt gyúlékony anyaguk, nem tudom) – pöfékelve kémleltük a csillagos eget… Egyszersmind konstatáltuk: gyönyörű volt ez az út – mint minden kirándulás és néhány rándulás –, sőt: több is annál! Hisz várt még bennünket a pápai áldás!

Folytatjuk!