A Tanár versus/contra diák sorozatban tabudöntő módon foglalkozunk azzal, miként is éltük meg nebulóéveinket, miként formáltak-deformáltak bennünket nevelőink, tanáraink. És bizony-bizony keményen bemutatjuk azt is, egyeseknek miért nem lett volna helye azon a bizonyos katedrán! Mert manapság divatos hangoztatni, hogy a ló túloldalára estünk, változott a gyerekanyag, kezelhetetlenek a gyerkőcök, a tanárnak meg nincs semmi fegyelmező-nevelő eszköze, azonban akik ezt hangoztatják, elfelejtkeznek arról a tényről, hogy amikor volt eszközük, bizony sok tanár vissza is élt vele! De az is lehet, hogy egyszerűen csak alkalmatlanok voltak a pályára… hiszen végső soron a mai gyerekek szüleit is tanárok „nevelték fel”… Szóval, akinek volt élménye, van véleménye a témában, írja csak meg bátran kommentben! Előre!

„Én is ballagok!”

A naiv óvodás – aki jelen sorok írója volt – azt hitte, most aztán jól beszólt a nem éppen kedvelt óvónéninek. Történt mindez egy csoda szép májusi délutánon, egy megyeszékhely óvodájában. Abban az évben ismertem meg második gyerekkori szerelmemet, s abban az esztendőben vált egyik nőideálommá az új teleregény, a Szomszédok Jutka nénije (a tanárnő). Az óvodás ballagásom előtt rengeteget betegeskedtem. Nem is jártam sokat óvodába március óta. De tudtam, hogy iskolába megyek szeptembertől.

Már vártam. Már igazán ott akartam hagyni az óvoda közegét, az igazságtalannak tartott óvónéniket, a kiközösítő óvodás társakat. A derék Apus évekkel később is azt hangoztatta, milyen hülyék voltak az óvónénik, mert azt akarták, maradjak még egy évet az óvodában, mondván, nem vagyok elég érett… számomra ez volt az a sztori, amire a horror jelzőt aggattam... Ezzel szemben Édesanyám mindig azt a történetet hajtogatta, hogy az óvónénik már azt szerették volna, ha iskolába megyek. A két történet között azonban feloldható ellentmondás lappangott.

Hétesztendősen – évvesztesként  – kerültem az iskolába. Hatévesen az épp regnáló óvónéni szerint már iskolába kellett volna mennem. Akkor a pedagógus szülők úgy látták, hogy ez még túl korai, de hétévesen már lassan túlérettnek tűntem bizonyos dolgokhoz. Ám ekkor az éppen betoppant új söprű – egy fiatal óvónő, kit üvöltésre hajlamos állapotúvá lehetett konvertálni, ha kihoztad őt a sodrából az óvodai legó miatt – arra a véleményre helyezkedett, hogy még nem vagyok érett az iskolához... Volt hát aztán szakmai koherencia, egység… egyetértés, tisztánlátás... meg még mit tudom én mi... a kolléganők – óvónő elv… azaz kartársak – között!

Talán ennek is köszönhető, hogy elkészült a ballagó tarisznyám, de az óvónéni „véletlenül” elfelejtette, hogy én is ballagok, s nem indított volna a ballagó csoporttal, ki az óvoda udvarára felvonulni. Már indult a csoport. Nem indított. Felkaptam a vizet, s jól beszóltam (legalábbis szerintem), hogy „Óvónéni, én is ballagok!” (A „kérem” az tuti kimaradt!) Hihetetlen volt számomra, amikor azt mondta, hogy elfelejtette (valószínűleg összevitázott előtte a szüleimmel, valamikor máskor). De vajon az óvónéni magatartása valóban a szüleimnek szólt, netán nekem (is)? Tekintve, hogy mindig kimutattam, ha rühellek valakit, akitől – legyen az óvóda társ, netán óvónéni, de – saját meglátásom szerint igazságtalanságot, bántást, vagy más negatívumot szenvedtem el... Átvettem a tarisznyát és szó nélkül, köszönés nélkül, hátra sem nézve vonultam ki a teremből… várt rám a várva-várt iskola! Új élmények, új barátok, a tudás tárháza! A fények, de az árnyak is...

A kis óvodai közjáték után most  jöjjenek a szadisták, a kleptomániások, pszichopaták meg a rimák!

Nem tehetek róla, de sohasem bírtam az igazságtalanságot, amely az oktatási rendszerben ott lakozék az én időmben… Se osztálytárs, se tanár részéről nem fogadtam el! Ennél már csak az volt a rosszabb, ha és amennyiben épp mentálisan sérült, ideggyenge tanarunk prószálta belénk verni a todományt... Szó szerint belénk verni, mert abban az időben bizony-bizony még volt az a bizonyos körmös és tenyeres  is! Vajon hogy viselkednének a mai szülők, ha gyerekük azzal rohanna haza bőgve, hogy körmöst/tenyerest kapott?

Persze ma már jogszabályellenes lenne, de ettől függetlenül valószínűleg a mai szülők némelyike (akik még szintén kaphattak körmöst) az igazgató felkeresése helyett baseball ütőt ragadna… A körmös-tenyeres hamar kiment a divatból, maradtak azonban a pszichopata és az erkölcstelen tanáraink. Hogy melyik a jobb/rosszabb? Biztos tudni akarod? Az erkölcs fontos korlát lehet és kellene is, hogy legyen! Útmutató, minimum! Hogy a jót, a helyeset válasszuk...

Például törvény büntette már akkor is, miként most is a lopást. Mindennek ellenére egyes tanáraink – az általános iskola teljes nyolc éve során – kleptomániást megszégyenítő kegyetlenséggel és precizitással koboztak el mindent, amit csak tudtak, kisautótól kártyán át a képregényig és a játékfiguráig, hogy aztán a tulajdonjog intézményére fittyet hányva kéjelegjenek frissen lopott szerzeményükkel, az idők végezetéig! Mert ne legyen senkinek se illúziója: amit egy tanár elvett, azt így vagy úgy, de SOHA nem kaptad vissza! Ne szépítsünk: ez LOPÁS!

Javítsatok ki, ha tévedek, de elkobozni legfeljebb az óra/tanév végéig lehetett volna valamit… Nekem ballagáskor sem adták vissza a kártyámat, jóllehet, amikor elkobozták, óraközi szünet volt – tehát nem óra alatt ment a zsuga… De hadd világítsak rá egy esetre a közelmúltból, miért is fontos az, hogy egy tanár erkölcsös legyen! Mindez Alternatív történész barátommal esett meg, aki külön kérte, hadd mesélhesse el történetét. Beceneve arra utal, hogy sokat foglalkozik azzal, vajon mi lett volna, ha így vagy úgy, de másként alakulnak az egyes történelmi események, de ő maga sem gondolt korábban arra, mi lett volna, ha lefekszik azzal a tanárnővel, akitől még fiatalon kosarat kapott, amikor mindketten egyetemisták voltak...

Bő másfél évtizeddel később kereste fel őt a már érett s tapasztalt nő, aki elmesélte, hogy nagyapjához akkor adták hozzá a nagyanyját, amikor kiderült, hogy van elég földje… Nos, a nő tudakolta, nem szeretne-e már családot. Barátom elmondta, hogy szeretne családot, mire a következő randin a hölgy már azt tudakolta, hogy hol laknának, ha és amennyiben összeházasodnának. Barátom viszonylag jól keres, elmondta, tudna venni készpénzre egy lakást; a nő igényekkel állt elő: olyan lakás kellene, amely nem panel, hanem újabb építésű és legalább két szobás, plusz nappali. A harmadik randin benyögte, hogy terhes, s sürgős lenne neki az ügy, a házasság, mert ha férj nélkül szül, akkor lehet, nem taníthatja a tantárgyát... ami nem a matek volt... 

Barátom, akiről sajnos számos – erkölcstelennek és pénzéhesnek mondható – nőszemély alaptalanul azt feltételezi, hogy bepalizható és naiv, valójában igen komoly ember. Egyúttal határozott is. Szilárd morális értékrendet valló tagja a körünknek. Jó, tegyük hozzá, hozzászoktunk, hogy néha-néha nem érteni a gondolatmenetét, azonban nagyon is átéreztük, mennyire dühös volt, mivel világosan látta a volt osztálytársa gerinctelenségét. Egyúttal hálát adott az égnek, hogy még nem került sor coitusra, tekintettel arra, hogy mi lett volna, ha igen? Akkor esetleg a nő azt mondta volna egy szép napon, hogy az övé a gyerek? Informatikus barátom szerint a terhességről szóló információ birtokában ki kellett volna használni a nőt, hisz már úgysem eshetett volna teherbe, abban azonban ő is egyetértett, hogy pontosan Alternatív történész barátunkat akarták kihasználni.

Elég az hozzá, hogy Alternatív történész barátunk asztalt bontott és nem lett se házasság, se coitus, a tanárnő pedig a barátom elmondása szerint már nem tanít hittant, csak a másik szakját. Szóval ezért fontos azt gondolom az erkölcs, mely Quintilianus szerint nem velejárója a tudásnak. Ergo, ha elvégeztem a szakot, taníthatom? Azért álljon meg a dolog, miként Alternatív történész barátom nászmenete! Szülőként azt gondolom, okkal elvárhatnám, hogy erkölcsre, avagy pontosan hittanra olyan ember tanítsa a gyermekemet, aki maga is példát mutat valamelyest, azaz szava legalább egy kicsit hiteles! A ne lopj parancsolat után tessék egy másik: ne paráználkodjál!

Természetesen az vesse rá az első követ Alternatív történész barátom volt osztálytársára, aki maga is bűntelen, ítélni pedig ne ítélj, hogy ne ítéltess! A mai világban, a nemi élet, a privátszféra szabadsága Alaptörvényünkben rögzített érték. A gond csak azzal van, azzal az erkölcsi kérdéseket felvető akcióval, ahogy Alternatív történész barátomat be akarták palizni. Mert ő is tudja: a nőnek lakás (otthon?) kellett… férj, a születendő gyermeknek biztonság… de őt nem szerette volna a nő… és mégis el akarta magát vetetni vele… Lehet-e vajon mindezt (a nő vinnyogását, hogy vegyék feleségül) egy egyedülálló, jövendő anya kétségbeesett segítségkéréseként (is) értelmezni, avagy mégiscsak mindent az utilitarizmus diktált? Egy dolgot remélek: hogy a megszületett gyermek, akit az anyja nem vetetett el, egy nap apai szeretetet is kap; hisz végtére is… annak a gyermeknek van egy természetes apja is… akitől eredt... Mert a biológiai apának ugyanolyan felelőssége van! Ő maga is részese egy új Élet létrehozásának! Így kötelessége volna gondozni is és szeretni is ezt az új Életet! Vagy ennyire letojta azt az értéket, ami a leggyönyörűbb? Az Életet...

Kérdeztem is barátomat, hogy hol az apa. Úgy tudta, eltűnt, nem lehet vele kezdeni semmit, tartásdíjat nem fizet... Kicsit furcsa. Remélem a gyermeket fogja szeretni valaki, akit apjának nevezhet egy szép napon! Amiként nekem is van apám. És a derék Apus valahogy sosem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a fiacskája nem éltanuló, sőt: tinédzserkorú lázadása a nemtanulásban manifesztálódik. Azt azonban előszeretettel hangoztatta, hogy ki a „gyagyás tanár”. Főleg akkor kelt ki magából, amikor felső tagozatban az egyik volt barátom (szó szerint csak volt) brahiból eltörte a kezem (elgáncsolt). A kedves osztályfőnökünk ekkor ugyanis a volt barátomnak akarta megparancsolni, hogy kísérjen el a kórházba, s csak határozott, többszöri felszólításom után volt hajlandó felhívni Apust a munkahelyén, jóllehet kiskorú voltam, értesíteni kellett volna a szülőket kérés nélkül is (tudtommal)…

Ez a volt barátom ült alsóban mellettem, amikor az akkori matektanárom – jó pszichopata módjára – épp az egyik őrjöngő rohamába kezdett (tegyük hozzá az igazság jegyében: pár hónappal a férje halálát követően… asszem). Az akkor még barátomként számon tartott osztálytársam szólt a tanárnak, hogy a matekpéldában nem „Karcsi”, hanem „Kari” szerepel. A tanár – aki képtelen volt eltűrni, hogy a magyarázata közben egy ceruzát fogtam, forgattam, így azt elkobozta –, ahelyett, hogy értékelte volna a diák sasszemét, hogy figyel a részletekre, egy ötperces artikulálatlan ordításba fogott, mert hát, ahogy mondta, „ki a sz@*t érdekel az, hogy Kari vagy Karcsi!”

Hallottam olyan történetet, amikor azért lett valaki pszichológus, mert az alsós tanára azzal a mondattal dresszírozta, hogy holt nem érdekli, ha beletapos a gyermek lelkivilágába, azonban a saját alsós tanárnőm őrjöngései is rettentően blokkolták tanulmányaimat a matematika világában.

Hogy a matekkal kapcsolatos attitűdöm még érdekesebb és árnyaltabb legyen, az akkori ének-zene tanárunk meg jó ávósként belenézett minden padba, s ha vonalzót, avagy más, számtant érintő felszerelést talált, repült a karó az órai munkára. Ezt a totális kontrollt akkoriban nem értettem, miként azt sem, hogy mi az összefüggés e kontroll és aközött, amit Apus akkor mondogatott, miszerint a tanárnő családja ’45-ben hazatelepült moszkovita volt… Nos, a felső tagozat innentől már mondhatni sétagalopp volt, úgy ki lettünk képezve, hogy immunisak legyünk a tanarakra. Akadt azonban érdekes vonulat, s mivel pedagógus gyerek voltam, rám is utaztak. Magyar tanárnőm például kijelentette, hogy szereti azt feleltetni, aki óra elején ideges, rágja a körmét, lapozza a könyvet, és satöbbi…

Szóval, korán megtanultuk, hogy nem akarják a jót kihozni belőlünk. Saját osztályfőnökünk még a középiskola kiválasztásánál is azon volt, hogyan és miként hintse el a tanuló lelkében, hogy az túl gyenge az általa választott iskolához. Mindezt a felvételi előtt természetesen! Igazi demotiváló volt, de talán mégis a legnormálisabbnak (?!) tűnő… Felsős ének-zene tanárnőnk meg minden évben kiválasztott egy tanulót, akibe a „lábát törölhette”… nem volt nagy dicsőség, hogy engem is kiválasztott egyszer…

Bele a közepébe! Avagy: irány a középiskola!

Hogy miként is záródott, s milyen közös "akcióval" az általános iskolai életünk, arról lásd: http://fuszeresjakvaj.reblog.hu/mindenkinek-volt-egy-erika-nenije . Amúgy a konkrétan utolsó emlékem régi iskolámról az az, hogy végig megyek a folyosón, ahol az a WC található, melyben – tanár néni jó kisfiaként, elsőben, s mindjárt az első héten – betörtem az ablakot… akkor nagy híre ment… be is üvegezték gyorsan, de nyolcadikra valaki megint kitörte… akkor éppen nem volt üveg benne… Szóval, jött a középiskola.

Miután kiengedtem a fáradt gőzt, következett a középiskola, amely fenntartót váltott akkoriban… pardon: az előző években. A régi tanári gárda azonban – mely a rendszerváltás előtti évtizedekben a helyi pártelit leszármazottjainak képzésére rendezkedett be – valahogy az istenért se akarta megszokni, hogy reggelente immár imára kell kulcsolja a kezét… Hosszú út kezdődött akkoriban a suliban, mely mára jó irányba tart a hallomások alapján, ámde akkoriban, amikor minden változáson ment át, maguk a régi tanárok is frusztráltak voltak… legalábbis a régi megkövesedett kom… ateisták… Nehéz ám eljátszani tanárként, hogy elfogadod a vallásos megnyilvánulásokat a suliban – ez néha rohadtul lerítt. Ők nem tehettek róla, anno másra szerződtek.  Szerencsére viszonylag normális osztályközösség voltunk, korrekt osztályfőnökkel, aki sok mindent elnézett nekünk... 

De azért voltak érdekes tanaraink. Erről írtam is már egy szösszenetet a II. részben (http://fuszeresjakvaj.reblog.hu/tanar-versuscontra-diak-ii-fejezeta-jatszma).
De csak jegyezzük meg nyugodtan itt is, hogy pontosan ének-zenét és hittant  tanító tanárnőnk volt az, aki akkoriban bort iszogatott, ámde sok vizet prédikált. De hát mindenki csak ember, s volt jó tanárom és tanárnőm is a középiskolában. Magyar tanárnőnknél pedig kár lett volna  kepeszteni, akit ő elsőben beállított hármasra, az érettségin is azt kapott... motiváló, mi? Azért olvasni mindenki tud, ha akar, így én is olvastam, de azt, amit szerettem és akartam, nem azt, amit elvártak parancsszóra… Így abban az időben már ismertem a magyar alkotmányos berendezkedést, amiről a többi osztálytársamnak fogalma sem volt, ámde hót le*z@*tam, ki az a Godot, akire várnak… s akinek az ismeretét tőlem elvárják…

Amire megtanított az iskola és egyéb gondolatok

Egyszer, nagyon régen egy beszélgetés során azt merészeltem mondani egy jelen lévő tanár előtt, hogy szerintem nem az iskola és a tanáraim révén jutottam oda az Életben, ahol most vagyok, mire beszélgetőpartnerem kicsit felháborodott. Nos, a rajtam lépdelő idő, az évek kétség kívül ráébresztettek arra, hogy bármi is volt az érettségiig, vagy azután, az oktatási rendszer ad bizonyos orientálódási pontokat, melyeket jómagam is meg tudtam ragadni. Elindított a Jövő felé, melyet minden nap építettem, a mindenkori Jelenemben. Ebben az építő munkában számtalan tanár segített, igenis!

Ezért tisztelet és köszönet jár, még akkor is, ha közülük egyesek csak a tudást adták át, vagy tették elérhetővé a számomra is – akár emberség nélkül is. Manapság, amikor a rendszerváltás utáni két évtizedet követően a pedagógusok újfent bizonyos kontroll alatt vannak, s talán a szülőnek is nagyobb lehetősége (és lehet, túl sok is) van, hogy megvédje gyermekét egy tanár önkényétől, mintha minden lehetőség adott kezdene lenni ahhoz, hogy harmonikus felé hajló iskolaévek köszöntsenek a nebulókra (az „átkosban” egyébként a szakfelügyelői rendszer létezett). Persze nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy egyes diákok magatartása ma már olyan elfajzott lett, magukból kifordult viselkedéssé torzult, hogy néha lehet, megérdemelnék, hogy a vonalzóval a tanár jól oda*@**on nekik… és aztán lehet mondani, kárálni, hogy a verés nem megoldás! Mert nem az! De a tanár is ember és nem kell egy gyagyás kölöknek se az őrületbe kergetnie! Értem?!

Divat… korszellem manapság macsó virtussal előre törni (őrjöngve vezetni is), könyökölni, erőszakkal megszerezni, amit akarunk, s ezt az életfelfogást a gyerkőcök is beleviszik a rendszerbe. Pár évesen már tudják, mi az ára valaminek, ámde óriási a felelőssége a szülőnek, nevelőnek, tanárnak abban… talán soha nem volt ekkora… hogy azt is megtanítsák a mindenkori legifjabb generációnak is, hogy minek mi az értéke! Akár egy Életnek! Mert nem elég értéket teremtenünk, meg kell teremteni annak a lehetőségét is, hogy ezt az értéket a jövő nemzedékeinek is átadjuk, megőrizzük! 

Mindehhez magasan kvalifikált, haladó szellemű, ámde morálisan rendben lévő, törvénytisztelő és empatikus nevelői és tanári gárdára van szükség, minden időben! Azokra, akik tiszteletben tartják az emberi jogokat, bármily kicsi porba fingó is a nebuló, átérzik gondjaikat, de nem viselkednek úgy, mint a gyerekek, vagy a tinik (lásd a tanárnőt, aki anno a diákjai avatásakor erotikus táncba fogott), hanem felemelik a Jövő nemzedékét értéket adva… átadva.

De mindehhez szükség van olyan szülőkre is, akik reálisan látnak, nem a saját vágyaikat akarják bevasalni gyermekeiken, sőt, mi több: nem uszítanak a tanárok ellen, ugyanakkor igyekeznek feltárni és megoldani gyermekük olyan gondját-baját, amire az koránál és egyéb oknál fogva még nem képes. És a legfontosabb talán: a szülő amennyire csak teheti, a jóról meséljen jövendő iskolás gyermekének, jó és szép emlékekről, hogy az ifjú diákpalánta a jót keresse az iskolában, a szépet, s képes legyen be is fogadni azt. Például a matek szépségeit...

De felelőssége van a diáknak is! Ezt azt gondolom, mindenki tudja! Együttműködési, tanulási kötelezettsége. A szabályok betartásának kötelezettsége és még sorolhatnám… De ezt meg kell tanítani neki, megmagyarázva a miérteket is, amennyire csak lehet. Ámde ha maga a gyerek a deviáns, gyógypedagógiai alany, avagy szimplán kezelhetetlen, fel kell tárni ennek is a miértjét, s ha másként nem megy, olyan szankciót kellene foganatosítani, amelyre – jelenleg – vélhetően nincs jogköre a tanárnak… de ha egyszer újra lenne, muszáj lesz azt is teljes ellenőrzés alatt tartani, hiszen különben vissza is élnének vele... Ergo: minden mindennel összefügg, az egyenlet minden szereplője hathat és hat egymásra, ezért sem szabad átesni semmilyen ló túloldalára, különben jól visszanyal a fagyi, az érték átadás, teremtés és értéknövelés helyett pedig minden fél számára marad a totális szívás… Szóval el kell fogadnunk, hogy béke, harmónia, fejlődés csak egyféleképp lesz az oktatásban: ha nevelő-tanár-diák-szülő egyensúlyban lesz, s mindegyik fél megleli végre az arany középutat! Mert az Igazság vagy mindenkié, vagy senkié, miként ez a gyönyörű Világ is, amiben élünk, mindannyiunké...

Szóval, mára ennyi, most jöhetnek a kommentek!

Később folytatjuk!   

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár huszonharmadik alkalommal! Mert „Róma örök.”

„Róma örök.”

Szinte élvezetes leírni újra és újra! Ki tudja, talán az ausztrál írónő, Colleen Mccullough is így érezhetett, amikor főhőse, Octavianus – a későbbi Augustus császár – szájába adta e mondatot regényében, Az októberi lóban... Átsüt a könyv lapjain… de számos római témájú film láttán is életre kel bennünk ez az érzés. Ezt adja Róma, az Örök Város! Mind ma, mind egykoron...

Egy hajdanvolt birodalom központja, ahová minden út vezet. Jelen sorok írója hét esztendős volt, amikor elindult ezen az úton, kalauza egy nagymama volt, s egy első századi herceg, Júda Ben-Húr…

Nyár volt, s odakint tombolt a vihar az éjszakában, nem messze Marcellus Mihály regényeinek színterétől, a Balatontól (pardon: Lacus Pelsotól). Nem bírtam aludni az ítéletidőben. Átverekedtem magam nagyi szobájába, aki éppen olvasott. Két könyv volt nála: Lewis Wallace regénye, a Ben-Húr, s annak folytatása, a Roger Bourgeon által jegyzett Ben-Húr fia. Mivel továbbra sem tudtam aludni a vihartól, nagyi mesélni kezdett arról, mit is olvas éppen… Hát ekkor és így ismerkedtem meg a nevezett Húr herceggel, akit egykori barátja, a római Messala juttat gályarabságra.

Miatta Ben-Húrt és testvérét igaztalanul vádolják a Jeruzsálembe érkező új helytartó, Valerius Gratus elleni merénylettel – azzal, hogy a Húr család palotájának faláról egy cserepet szándékosan dobtak az elvonuló helytartóra.

Ben-Húr családját bebörtönzik, ő maga pedig majdnem szomjan hal a gályarabságig vezető úton (nem engedik inni), ámde a Názáreti Jézus végül megitatja őt és így kibírja a gályán evezősként eltöltött éveket. Egy tengeri ütközetben Ben-Húr megmenti a római hadvezér, Quintus Arrius életét, aki hálából kieszközli a felszabadítását és fiává fogadja őt.

Később hazatér, hogy megmentse anyját és testvérét a fogságból, ámde szerettei hiába szabadulnak az új helytartó, Pontius Pilatus révén, leprásokká váltak, mely betegség gyakorlatilag annyit tesz, hogy élve rothadnak… számkivetetten, a zsidó törvények szerint tisztátalanként tengethetik mindennapjaikat, életük végéig… Ben-Húr sem érintkezhet velük. 

Idővel Ben-Húr bosszúja – azért, amit egykori barátja a szeretteivel, s vele magával tett – utoléri Messalát: Ben-Húr egy fogatverseny során legyőzi a római bajnokot, aki úgy megsérül, hogy nyomorékká válik egész hátralévő életére... Ben-Húr édesanyját és testvérét, Tirzát viszont meggyógyítja végül a Názáreti.

A két nő csodálatos módon felépül a gyógyíthatatlan leprából. Ben-Húr maga is Jézus követőjévé válik, s mielőtt a Názáretit keresztre feszítik, immár maga itatja meg vízzel egykori jótevőjét. 

Nagymama története azonban itt nem ért véget. Elmesélte azt is, miként segített Ben-Húr és fia Rómában az első keresztényeknek, miként gyújtatta fel a gonosz Nero császár Rómát, s hogyan vádolta vele az új hit követőit, akiket aztán maga Ben-Húr bújtatott az első katakombákban, a földalatti helyiségekben és járatokban. Elmesélte azt is, miként lett kereszténnyé Ben-Húr testvére, Tirza is, s miként házasodott össze Messala volt katonatársával, a szintén kereszténnyé lett Drususszal.

És nagyi mesélt és mesélt! Elmesélte azt is, miként tört ki a Vezúv, a félelmetes vulkán, amely maga alá temette Pompeii városát, benne Tirzát, Drusust, s Ben-Húr feleségét, Esztert. Elmesélte, hogy ezután Ben-Húr elbúcsúzott a fiától, s visszatérve Júdeába, a pusztában, csendesen elmélkedve fejezte be életét, Jézus követőjeként… Nos, érdekes történet volt. Ki is kerekedett a szemem tőle, de aztán – vihar ide vagy oda – mégis úgy aludtam, mint a bunda. Róma pedig… nos, Róma azóta is elkísér. Mert Róma valóban örök!

Amikor a regényt kéred számon a belőle készült filmen            

Sokunk vitatkozott már egy könyvvel, de egy könyv – egy regény – filmadaptációját se fogadja mindig töretlen ováció avagy tapsvihar. Ilyen élményem volt az 1959-es Ben-Húrral, mert bevallom, nagyi története – jobban mondva az a tény, hogy beleszőtte meséjébe a Ben-Húr fia eseményeit is – óhatatlanul is, de űrt okozott bennem, amikor először láttam a filmet. Ezt az űrt azonban hamar és boldogan felcseréltem azzal az élménnyel, amelyet a szentcsalád filmbéli felbukkanása okozott... 

De visszatérve nagyira: gyerekként nem tűnt fel, hogy két regényről mesél nekem a derék nagyi, csak évekkel később tudatosult, amikor megnézve a filmet vártam a Vezúv kitörését. Erre persze nem került sor, hisz Roger Bourgeon regénye eleve későbbi alkotás, mint az 1959-es film. Így a Ben-Húr alkotói, ha akarták volna, akkor sem tudták volna szerepeltetni az új regény történéseit, ráadásul maga az 1959-es Ben-Húr is eltér több helyütt Lewis Wallace regényétől.

Mindenki emlékszik a filmből Messala (alias Stephen Boyd) híres haláltusájára a kocsiverseny után. A filmben ugyanis Messala meghal, így beteljesedik Ben-Húr bosszúja, aki Drusussal együtt szemtanúja Messala csúfos végének. Ennek akkor így kellett lennie, hisz a hódító Róma – ahogy több tanulmány szól róla – az 1959-es filmben magát a náci Harmadik Birodalmat szimbolizálja, Ben-Húr és családjának tragédiáján keresztül pedig minden kortárs nézőben a vészkorszak és a haláltáborok borzalmai elevenedtek meg. Messala tehát a filmben nem élhette túl a fogatversenyt, jóllehet a regényben is meghal, évekkel később. Boldizsár lánya végez vele.

Igen, jól értette mindenki: Wallace regényében a kisded Jézust felkereső egyik napkeleti bölcsnek, a filmben is szerepet kapó Boldizsárnak a lánya végez Messalával! Hát, ez is érdekes lett volna a filmben… De legyünk nagyvonalúak, hiszen az 1959-es Ben-Húr az egyik legjobb film, amit valaha készítettek! Ez tény. A regény későbbi adaptációi nyomába sem érhetnek, valljuk be!

A Ben-Húr 2010-es filmváltozata – melyben a híres fogatversenyt az alkotók vélhetően pénzhiány miatt már simán a sivatag homokjában rendezték meg –, éppannyira kevéssé kavarta fel az állóvizet, mint az Augustus császár életét és munkásságát kissé túlontúl szabadon kezelő és átíró 2005-ös film, az Empire (A nagy birodalom).

A Ben-Húr 2016-os verziója azért már egy fokkal jobb, mint a 2010-es adaptáció, avagy az Empire (na jó: az utóbbi nem is Wallace regényének filmfeldolgozása, így elvileg semmi keresnivalója nem lenne itten), ezt el kell ismerni! Ezért megérdemli, hogy szót ejtsünk róla, méghozzá bővebben! Összevetjük hát a régi és az új Ben-Húrt, egymással, de Wallace alkotásával is. Induljunk hát ki Messalából! Legyen számunkra a személye olyan, akár egy római mérföldkő, melyet a 2010-es Ben-Húr sasol!

A régi és az új Ben-Húr – avagy Messala 2016-ban megkapta a saját filmjét

Aki még nem látta a Ben-Húr 2016-es adaptációját, az most csukja be a szemét, mert elárulom, hogy a filmben Messala nyomorékon, de túléli a fogatversenyt, kibékül Ben-Húrral és a film végén mindketten ellovagolnak a messzeségbe…

Sőt: úgy néz ki, Messala és Tirza szerelme is szárba szökken a film végén, amit Ben-Húr és Tirza anyja korábban ellenzett. Az 1959-es alkotásban talán csak Tirza néz egy kicsit úgy Messalára... Érdekes befejezés a 2016-os filmé, ámde jelen sorok írójának mégis tetszik! Miért is? Nem vagyok egyedül a véleményemmel. Olvashatni ugyanis a filmről olyan kritikát, amely kiemeli, hogy a 2016-os film sokkal inkább Messala filmje, mint Ben-Húré (legalábbis megközelítőleg egyenlő játékidőt kapnak), ámde a film nagyon komoly és pozitív vívmányának tartja, hogy Messala életben marad...

...és hogy Ben-Húr bosszúja sem oly hangsúlyos, nem teljesedik be úgy, mint például az 1959-es alkotásban. Mert akárhogy is nézzük, mind Wallace regénye, mind az 1959-es film arról szól, hogy beteljesedik Ben-Húr bosszúja Messala fölött. Meghal, így vagy úgy. A regényben azért Wallace árnyalja a képet, amikor Eszter kifejti, hogy a férje, Ben-Húr nem kívánta Messala halálát. Ben-Húr ugyanis ekkor már Jézus követője, családjával egyetemben – keresztény –, s hisz az Élet szentségében. Nem is ő öli meg Messalát, hanem a már említett módon hal meg: Boldizsár lányának keze által (a lányt eleddig egyik filmben sem láthattuk, legalábbis 1959 óta...).

Nos, térjünk vissza mármost a 2016-os filmre és Messalára, aki szemet vetett Tirzára. A lány úgy tűnik, hogy viszonozza az érzéseit. Közben Ben-Húr megsérül egy Messalával folytatott vágtában, Messala pedig fejmosást kap Ben-Húr anyjától.

Hamarosan elhagyja Jeruzsálemet és római katonaként – legionáriusként – széltében bejárja az egész Római Birodalmat. Harcol sivatagban, de hófödte vidékeken is... kemény katona válik belőle, csak problémát okoz számára, hogy nem felejt el gondolkodni... ez pedig nem mindig jön jól, a feletteseivel szemben...

Évekkel később tér vissza Jeruzsálembe, az új helytartóval, Pilatussal (az alkotók tehát nem vették bele a történetbe Gratust), aki itt éppoly keménykezű, mint amilyennek a történészek is tartják. Nyoma sincs az evangéliumok vívódó Pontiusának… De azért kicsit fiatalabb a kelleténél... kicsit... meg nem biztos, hogy kellene a fejére az a koszorú... 

A Húr család – vesztére – egy ifjú zelótát (a Róma-ellenes fanatikus vallási és politikai csoport egy tagját) bújtat, aki ezt úgy hálálja meg, hogy le akarja nyilazni az éppen bevonuló Pilatust, a család házát használva fedezékül... a Húrok fegyverarzenálját kölcsönvéve...

Ja, csak úgy mellékesen, ebben az időben római megszállás alatt volt a terület és egyeseknek igen kemény elnyomást is jelentett mindez. A zelóták pedig fegyverrel törtek a rómaiakra, a szabadság kivívása érdekében... A Feltámadás (Risen) című, szintén 2016-os filmben bemutatásra kerül egy kis csetepaté is a nevezett derék zelótákkal...

De most csapjunk újra a húrokba és térjünk vissza a Ben-Húrra! Nos, a nyilazós jelenet a regényben nem szerepel, de az 1959-es filmben sem, ez az alkotók saját húzása, miként az is, hogy a fiatal zelótát nem másként hívják, mint Dizmásznak, aki a Jézus jobbján keresztre feszített és megtért latorként vonul be később a keresztény hagyományba…

Pilatus határozott és kemény fellépést vár Messalától, aki hiába próbálja megértetni a helytartóval, hogy az erőszak nem feltétlenül kifizetődő, le kell tartóztatnia a Húr családot; ugye-ugye, hogy mennyivel másabb Messalát láthatunk itt, mint az 1959-es filmben? Ott a hatalomban, az erőszakban hisz, s abban, hogy el kell tiporni a legapróbb ellenszegülést is, s ehhez fel kell használni a barátainkat is, elvárva tőlük, hogy kollaboráljanak a megszállókkal (akárcsak a második világháborúban).

A regényben nem jön úgy át, miért is fordul istenigazából a régi barátja ellen Messala – de talán ilyen a természete… a barátait is képes elárulni… Nos, a 2016-os Messala más… Gondoskodik valamilyen szinten Tirzáról és annak anyjáról, letartóztatásuk után, még ha leprások is lesznek. Innentől csaknem ugyanaz a történet, s színre lép Jézus, a gyógyító, aki meggyógyítja a leprás családtagokat…

Egyébiránt, amikor Ben-Húr a 2016-os filmben a gályarabságból visszatér, Messala megbízásából pontosan az a Drusus vezeti el őt a testvére és az anyja nyomára, aki a Ben-Húr 1959-es változatában is benne van, a Ben-Húr fiában pedig Tirza férje lesz.

Drusus tehát szerepel az 1959-es változatban is – ahogy már említettük – de nem oly karakterisztikus a szerepe, mint a regény(ek)ben, avagy a 2016-os filmben, ahol Ben-Húr majdnem elvágja a torkát, amikor a családtagjait a rómaiak letartóztatják.

Ami Ben-Húr gályarabságát illeti, itt, a 2016-os filmben nem menti meg a római tiszt életét a tengeri ütközetben, jóllehet Arrius szerepel a filmben, ha meg is hal… A korábbi, 2010-es verzióban Arrius és Ben-Húr szintén együtt utaznak a fagerendákon, de ezt a verziót inkább hagyjuk...

De azért mégis ejtsünk szót róla, egy kicsit! Mert szerepel benne egy jó nő, Klark Kent szerelme a Smallville sorozatból, a szuperül kinéző Kristin Kreuk… aki Tirzát alakítja... a képen vélhetően leprásnak van sminkelve... 

De térjünk csak szépen megint vissza a 2016-os verzióra! A kocsiverseny itt is pazar, itt is gigászi a küzdelem, s e filmben is nyomorékká válik Messala a futam végére, mint a regényben és az 1959-es filmben. Csak most amputálják is az egyik lábát.

Azonban ezután jön a megbocsájtás! Látványosan. Ben-Húr megbocsájt barátjának, akit testvéreként szeretett és az immár féllábú Messala újra a Húr család kebelén találja magát, szerelme, Tirza mellett. E befejezés nem mindenkinek tetszhetett... az zicher!

 Azonban nem szabad elmennünk amellett a tény mellett sem – melyet rajtam kívül már mások is megfogalmaztak –, hogy e verzió sokkal inkább illeszkedik a megbocsájtás és a szeretet keresztényi tanításához, mint a bosszút nyíltan felvállaló 1959-es alkotás, avagy a félúton elhelyezkedő regény. Szóval van benne mondanivaló! Ütősen!

És ha még hozzávesszük ehhez azt is, hogy a Ben-Húr fiában a zsidóból kereszténnyé lett Tirza és a pogányból kereszténnyé lett Drusus egymásra talál és gyermekeik is születnek, akkor már nem idegen a regény(ek) szellemiségétől az a megoldás sem, hogy a 2016-os film alkotói Messalával hozzák össze Tirzát (a regényben amúgy Messala Boldizsár lányával is kavar). Szóval, igenis van ebben az új verzióban ütős mondanivaló! Csak ajánlani tudom! Hajrá!

Végezetül: habár Ben-Húr kereszténnyé válása nem oly egyértelmű a filmekben, mint a regényben, azért még Jézus mindegyik filmben jelen van... miként csodája, melyet egy családdal tett... A képen még úgy tűnik nem kezdte meg küldetését, hanem nevelőapja, József műhelyében tevékenykedik... 

Ben-Húr fia, Fülöp – avagy a történet folytatódik

Ahogy említettem, Ben-Húr történetét tovább szőtték. Roger Bourgeon regénye már zömében harminc évvel Jézus keresztre feszítése után játszódik, s leginkább Rómában, ahol Ben-Húr és fia katakombát építtet ki a keresztények búvóhelyéül.

Bemutatásra kerül a Nero császár féle keresztényüldözés is, de néhol olyan érzésünk támad a sorokat olvasva, hogy Bourgeon mintha megnézte volna az 1951-es Quo vadis című filmet, mely pontosan erről a korszakról szól, s egyes filmben látottakat beleépítette volna a regényébe.

Gondolok itt mindjárt a cölöphöz kötözött leányra, akire bikát uszítanak; e megoldás egyértelműen az 1951-es film egyik jelenetére vall, ahol a főszereplő lányt kikötözték az aréna homokjában (a Quo vadis alapjául szolgáló regényben egyébiránt a bika szarvára kötözik a lányt, Lygiát).

Megjegyzem, Bourgeon mintha élvezetét lelte volna abban, hogy nők megkötözéséről írjon, mivel Ben-Húr fiának a szerelmét, a keresztény Albinát is megkötözve tartja Nero teljhatalmú testőrparancsnoka, Tigellinus…

De haladjunk előre! A Nero rémuralmát túlélő Húr család tagjai közül Ben-Húr hamarosan Jeruzsálemben találja magát. Kitört Krisztus után 66-ban a zsidó háború, melynek során a rómaiak kezdetben vereségeket is szenvednek… hiába, ők voltak a hódítók… fordult egy kicsit a kocka, a zelóták hatására, de azért nem eléggé.

Nero halála után Krisztus után 69-ben Vespasianus kerül trónra, akit még maga Nero bízott meg a zsidó felkelés leverésével. Vespasianus egyébiránt szerepel a nemrégiben bemutatásra került Britannia sorozatban is. Krisztus után 70-ben a rómaiak – Vespasianus fiának, Titusnak a vezetésével – elfoglalják Jeruzsálemet, melyet földig rombolnak, a zsidók templomával egyetemben.

Mielőtt azonban erre sor került, regényes módon, de szerepel Bourgeonnál is az a történet, mely szerint a jeruzsálemi keresztények még időben elmenekültek a városból – a Húr család hathatós segítségével.

A zsidó háború befejezésére aztán Masszádánál került sor, melyről 1981-ben egy négyrészes sorozatot is forgattak, Masada címmel.

Masszáda elszigetelt fennsíkon, a Holt-tenger közelében fekszik, s romjaiban is lélegzetelállító. Még Heródes, Augustus császár kortársa építette, Krisztus előtt 37-31. között. A szikla teteje nehezen érhető el, igazi erőd (akárcsak a Ben-Húr 1959-es változatában is szereplő jeruzsálemi  Antonius erőd). Masszáda ostroma ezért hosszadalmas volt. A rómaiak körbevették az erődöt, s Krisztus után 73-ban egy rámpa építésével közelítették meg annak falait.

A római faltörő kos ütősnek bizonyult. Áttörték a falakat. A 960 védő és családtagjaik tömeges öngyilkosságot követtek el, vagy egymással végeztek; csak két nő és pár gyermek maradt életben. Mindez nem kapott már komoly hangsúlyt Bourgeonnál, annál inkább a Vezúv kitörése… szóval következzék megint egy kis Vezúv!

Ben-Húr családjának igazi tragédiája – avagy színre lép a Vezúv

A Ben-Húr fia korántsem happy enddel végződik! Ennek prózai oka van. Krisztus után 79-ben kitört a Vezúv, a Nápolyi-öböl partján, sok ember életének fonalát elvágva. Jöjjön hát még egy kis Vezúv!

Hamuja és lávája eltemette Pompeii, Herculaneum, Oplontis és Stabiae római településeket. Bourgeon története szerint itt lelte halálát Tirza, Drusus és Ben-Húr felesége, Eszter is – amiként nagyi mesélte egykoron… A vulkán azóta számtalanszor kitört, utoljára 1944-ben, a háború poklában.

Napjainkban is az egyik legveszélyesebb tűzhányóként tartják számon, mivel közvetlen közelében több mint 3 millióan laknak!

Eltemetett városokat, eltemetett életeket, s ezen életek számára végső soron a reményt is. A reményt, hogy létezik Holnap. Mégis, ennek ellenére is, élnek emberek az öbölben, szép számmal! Számukra ez az otthon, az élet, s lelkükben ott a remény, hogy létezik az a bizonyos Holnap. Hogy életük még tart, még nem ér véget! Miként Pompeii városa és lakói is tovább élnek a regények lapjain és a mozivásznon! 

Legelőször a tizenkilencedik században kelt újra életre Pompeii egy regény lapjain (természetesen miután újra felfedezték az elfeledett várost): 1834-ben adták ki Edward Bulwer és Lord Lytton regényét, a Pompeji utolsó napjait. A regényt több ízben is vászonra vitték: például 1935-ben, aztán 1959-ben, mely filmváltozastban egy gyönyörű nő és egy galamb is szerepelt, de 1984-ben is.

A 2014-ben készült katasztrófafilm azonban eltér e filmektől, nem a regényt adaptálja – azért az alkotók legalább a valós földrajzi környezetet adaptálhatták volna a filmre, tekintve, hogy Pompeii városának a legjobb tudomásom szerint nem volt az ókorban kikötője, mint a filmben.

Herculaneum városa az a híres kikötőváros, melynek lakóiból sokan ott pusztultak a kikötőben, Pompeii városát tehát szökőár sem pusztította el.

 Ellenben gyönyörű szerelmes történetet kaptunk, igazi megrázó alkotást, melynek végén a szerelmesek egymásba ölelkezve lelik halálukat a kitörés poklában – természetesen mindezt elmondtam húgomnak, mielőtt megnézte volna a filmet, minek következtében egy újabb kitöréssel kellett számolni…

Nem segített az sem – ki gondolta volna? –, amikor elmeséltem neki azt is, hogy a filmben a forumon olyan boltívek alatt is át tudtak menni szekérrel, amely alatt a való életben nem lehetett, mert ezt kövek akadályozták… a vulkán kitört…  De vissza a Vezúvra! Mi is történt Pompeiiben?

Ami azt illeti, már Krisztus után 62-ben súlyos földrengés pusztított a környéken, nem is sikerült minden általa okozott kárt helyreállítani. E földrengésre utalnak is a 2014-es filmben, a Vezúv árnyékában meghúzódó amphiteatrum kapcsán, mely a film szerint túlélte a Krisztus után 62-es nagy földrengést.

A legelső kőből épült ilyen épületként tekinthetünk rá egyébként; a Krisztus előtti 70-es években épült, s máig fennmaradt a Vezúv „áldásos” tevékenysége révén, mely istenigazából Kru. 79. augusztus 24-én vette kezdetét. 

A Vezúv egyébiránt nem is ártalmas vulkánként élt a köztudatban akkortájt, ámde pontosan Vulcanus isten ünnepén vette kezdetét a nagy katasztrófa: a vulkán kráterét évezredekig elzáró lávatömítés rettentő erőtől hajtva dobódott ki az égre. Kilométernyi magasságba lövellt ki a kőtörmelék, s a hegy csúcsa pedig felrobbant. Elsötétítette az eget a hamufelhő, mely eztán három napig gomolygott…

A szél fújta a kilövellt anyagokat, s Pompeii városa vastag hamuréteg alá került (a Kru. 79-ben trónra lépő Titus császár parancsára a város a hamuréteg alatt is maradt, amiként Bourgeon regényében is olvasható).

Pompeii háztetői beroskadtak a vulkáni hamu és a lapilli súlyától, azonban Herculaneumra csak pár centiméter hamu hullott, innen sokan elmenekültek, akik maradtak, a kikötőben lelték halálukat… Ben-Húrt a regény szerint lesújtotta a tragédia, mely rettenetesebb volt, mint amikor gályarabságra ítélték, tárgyalás nélkül, szeretteit pedig bebörtönözték… Most más volt.

Pompeii városa és Ben-Húr szerettei odavesztek. A várost kiásták majd két évezreddel később... ámde életeket nem lehet visszahozni a halálból... Marad a csontváz, a romváros... s a képzelet, az irodalom és a film világa, mely újra életre kelt minden romot, holtat... De vissza igazán mégsem hoz... mert ők már halottak...

Egyedül Ben-Húr fia és annak családja élte túl a tragédiát, ők ugyanis nem tartózkodtak a Vezúv halálzónájában. Ben-Húr ezért fiának, Fülöpnek meséli el a gazdag ifjú evangéliumi történetét, aki félt igazán követni Jézust. Ben-Húr magára vonatkoztatta a példabeszédet. A júdeai kősivatagban elbúcsúzott hát fiától, s követte Jézust, hajdani jótevőjét… az ismeretlenbe… messze... akárcsak a Feltámadás című film főszereplője... 

Fülöp a regény szerint Titus császár testőrségében szolgált Bourgeon regényében, de mivel keresztény volt, a császár testvérének, Domitianusnak Krisztus után 81-től kezdődő uralma alatt (aki mellesleg lehetséges, hogy meggyilkoltatta a bátyját) valószínűleg újra nehéz idők következtek rá és családjára, mivel Domitianus üldözte a keresztényeket. Erről már nem szól a regény, de mi legközelebb már (valóban) Domitianussal folytatjuk! Kiderül az is, miként találta szemben magát a császár a dákokkal… többek között az 1966-ban készült filmben, a Dákokban…  

Szóval hamarosan folytatjuk!

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Előre!

Kirándulás és néhány rándulás  – ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: a Zember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik állatira jó kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda! Szóval be ne pipulj tőle!

Volt egyszer egy… „Vadkelet”

Régi gyermekkori barátommal és testvérével kóstolgattuk minap a jó csípős pizzát, hozzá pedig zámolyi sört gurítottunk, öntözve száraz torkunkat. Eközben felidéztük az elmúlt évtizedek emlékeit, köztük azt az időszakot is, amikor a hazai rendszerváltással beköszöntött a „Vadkelet” kora… Gyermekkori barátom kit – szakmája és hivatása után, a rapidul rám törő kajánságomra hivatkozva – innentől Kamionos barátomnak nevezek, emlékezett még rá, amikor Antall József miniszterelnök halála elvágta a Kacsamesék aktuális epizódját is, sorsközösséget teremtve egy generációnyi gyermek között…

Azt viszont már nem kérdeztem meg tőle – három (négy?) sör után – emlékszik-e vajon arra is, hogy bizony-bizony az ő VHS kazettájáról néztük még ama „Vadkelet” korszakában a Volt egyszer egy vadnyugat című örök filmopust is...  mely – Ennio Morricone zenéjének is köszönhetően – azóta is lelkem legmélyéig hatoló filmélményt nyújt.

Irány az Epöl-szikla!

Talán a Volt egyszer egy vadnyugat hatásának is betudható, hogy nemrégiben egyik utunk során megálltunk az Epöl-sziklánál is, melynek közelében forgott Kostyál Márk rendező „Vadkeletet”… pardon: Vadnyugatot is megidéző filmje, a Kojot.

Az epöli táj magával ragadó. A szikla alatt futó országút közelében egy szál fa, a messze elnyúló földek előterében. A fa alatt egy házaspár által állított, Jézust ábrázoló kőoszlop áll. Ki tudja… talán e hely volt a szerelmesek kedves rejteke is… házasságuk előtt…

Miként a Kojotban, érezhető volt itt is, élőben a „vadkeleti”… pardon: vadnyugati feeling. Jó volt a rendező helyválasztása.

Rögvest le is játszottam az Ennio Morricone által komponált filmzenét, melyet a látványba belepöfögő traktor rusztikus hangja még inkább megspékelt.

Rögvest indultunk is tovább úti célunk, A mi kis falunknak otthont adó Pajkaszeg… pardon: Pilisszentlélek felé…  Útközben azonban még megálltunk Sárisápon, mert volt egy gyanúm, hogy a Kojot temetőjeleneteit ott vették fel, de nem… Viszont kárpótlásul – a szeptember végi pénteki délután fényében – egy csodás, fekete hajú teremtés jött szembe a temetőhöz felvezető úton; fekete felsője és testre simuló kék farmerbe bújtatott lába már-már megállásra késztetett, ámde már várt ránk Pajkaszeg és persze a Teca kocsmája… beszálltunk a kocsiba és otthagytuk e filmbéli tájat...

...egy másikért... száguldva a hetvenes évek retró aszfaltján... a csodás hölgy így hát nélkülünk várakozott a buszmegállóban… Persze – tegyük hozzá pajkosan – legközelebb is járhatunk a vidéken… a két mellet mintázó, filmben szereplő természeti képződmény (hegy?) igazi remek... miként a hölgyeményé, mely még ringott is... szóval, ha igazi kojot vagy, irány Sárisáp!

Pilisszentlélek – avagy Pajkaszeg – A mi kis falunk

Egészen pontosan fogalmazva Esztergom A mi kis falunk, hiszen pilisszentlélek 1985 óta nem önálló község, hanem Esztergom városának része – bár ez nem tűnik fel, hiszen körülbelül kilenc kilométerre fekszik tőle egy völgyben.

A mi kis falunkban azonnal magával ragadó a csend, a béke a kémények füstje, na és a füstölt hús illata, mely ott jártunkkor belengte a sorozatnak otthont adó utcákat (a tavi jeleneteket nem itt veszik fel).

Szinte azonnal megleltük a pajkaszegi polgármesteri hivatalnak otthont adó épületet, melynek hátulja a sorozat közösségi háza, ahol a híres pap, János atya bámulhatja – ha akarná – a közösségi házat közvetlenül a mise előtt konditeremként használó hölgyek far- és mellizmait…

De a közelben megtaláltuk az atya apjának, dokinak, azaz a híres állatorvosnak a házát is, melyet a stáb bérel, valójában tehát nincs rendelés az itteni fosós állatoknak… szóval a doki mostan nem randizott a tanárnővel… nem volt forgatás se ott jártunkkor (mint megtudtuk, másnap lett volna, de a kocsmában nem vártuk meg). Ami a kocsmákat illeti, nos, a valódi Pajkaszegen nem csak, hogy templom is van, de ráadásul két kocsma is osztozik a garatukat locsolók széles táborán. Az egyik az Ivó Svejk a Derék Katonához, a másik pedig a hajdani Klastrom Söröző – utalva a határban fellelhető pálos kolostor romjaira –, mely a sorozat kezdete óta a Teca Kocsmája nevet viseli.

Mielőtt azonban lábunkat eme csodás mellű hölgyeményről – A mi kis falunk – Tecájáról elnevezett Bacchus-szentélybe betettük volna, még megcsodáltuk Pajkaszeg jelképét, a S*@Rsüti emlékművet, mely most letakarva szunnyadt (forgatás híján).

A kocsmában most az eredeti tulaj fogadott minket, aki széles mosollyal újságolta, hogy ő Teca főnöke, Teca pedig az ő főnöke. Finom pálinka- és sörremekének fogyasztása közben Édesanyám tisztábban látott, s meglepődve konstatálta, hogy más a kocsma berendezése, mint amikor Szifonék támasztják az asztalokat a sorozatban.

A tulajdonos rögvest el is mesélte, hogy a forgatás alatt más berendezést kap a kocsma, s akkor Teca az úrhölgy a falak között… Ilyenkor turisták nem látogathatják az intézményt, hiszen forgatás van, mindazonáltal jönnek sokan, forgatásra és azon kívül is; főleg hétvégén van sok turista. Pár pálinka után aztánigencsak homályosan látható a híres-neves kocsma...

Mesélte a tulaj azt is, milyen barátságosak a színészek, s a forgatások után is nagy bulik színhelye a kocsma. Öröm volt hallgatni, mily élet van Pajkaszegen! Pardon: Pilisszentléleken! Bizony-bizony, kultikus és király hely Teca Kocsmája!

Lassan be is esteledett. Hét óra felé közeledett a ferdén álló mutató... Ha Stoki kerékpárját és Gyuri járgányát nem is leltük sehol sem, attól még Pilisszentlélek a mi Pajkaszegünk, mindig! A mi kis falunk! Mely valójában Esztergom! Esztergom felé vettük az irányt, mely eszembe juttatta egy korábbi kalandomat Dezertőr barátommal, ki most dezertált és nem tartott velünk… Esztergomot és egy koncertet, melyet a Bud Spencer és Terence Hill Emlékzenekar adott. De ez már egy másik történet lesz… más időben... az alkonyt köszöntő városban...

Innen folytatjuk!

Addig is, ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Kirándulás és néhány rándulás  – ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: a Zember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik állatira jó kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda! Szóval be ne pipulj tőle!

Bacchus kezében – avagy újra a szüreten

„Itt van az ősz, itt van újra, S szép, mint mindig, énnekem. Tudja isten, hogy mi okból Szeretem? de szeretem.” Költőnk, Petőfi Sándor sorai visszhangoztak bensőmben, amikor pár pálinka után (újra) felhágtam a dombra Keresztapu szőlejében, a Fejér megyei kis faluban.

Itt van, bizony itt van! Egyfajta globális felmelegedésbe mártott ősz; és szeretem – mióta nem kell iskolát kezdenem, csak bámulhatom, miként szabadul el elementáris erővel a két gyereket három autóval hordó szülők által az őserő: a Pokol... Nos, hajnalodott. Kiugrottam az ágyból. A barátaim – kiket kedvelek nagyon – a buszon már vártak reám. Együtt indultunk a szüretre.

Ott volt a buszon Mester barátom, aki a tavalyi szüret alatt osztatlan sikert aratott, amikor beletörte a klozetba a retró WC pumpát, sec perc alatt. Velünk tartott Alternatív történész barátom, ki néha már-már véresen komolyan, de hobbiként arra keresi a választ, hogy mi lett volna, ha a történelem-egy-egy eseménye másként alakul. És velünk tartott Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom is, akitől még nem mertem megkérdezni, hogy a nevetésroham közepette tudott-e köpni, avagy nyelni is, miután szintén velünk utazó kisfia a buszról leszállva így szólott: „Apu, s*@R ez a falu, egyetlen panelház sincsen!”  A levegőt aztán persze ő is harapta az esőre álló barométeres reggelen... aztán nem is lett eső... most persze épp zuhognak az esőcseppek a tetőablakra...

Keresztanyu, Keresztapu és Édesanyám már vártak bennünket a kapuban. No és persze Borzi (vagy, ahogy jelen sorok írója hívja: Borz), az örökmozgó, csíntalan kutyus, ki örömében szökellni szokott, ha eldobjuk a labdáját, s lendületbe kapcsolva azonnal vissza is hozza azt.

Ezúttal Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom kisfiát szemelte ki magának, akit aztán egész nap megállás nélkül szórakoztatott – kifulladásig… Amit ez a kutyus tud, az bizony egyedülálló boldog borz(i)lét! Mindeközben a keménylegények megitták a Keresztapa-snapszot: lehúzták a jó öreg törkölyt, s azzal a lendülettel lehúztak rá egy kupica tejet is. Horrorisztikus látvány, elhiheted! Róla képet, fel nem is teszek! Hisz hamarosan már égett a csapat keze alatt a munka! És ez a lényeg! Az öröm és az élmény igazi forrása! A szüret maga!

Ha pedig a Keresztapa-snapszot nem bírod, ne csináld! Nos, Mester barátom rohant is azonnal a vécére... Miközben örömmel konstatálta, hogy van a retyón pumpa, a rottyra vágott retró pumpa helyett, az ajtón keresztül felolvastam neki egy helytörténeti kiadvány részletét, amelynek alapján egyik valószínűsíthető őse részt vett 1909. május 15-én egy késes verekedésben a bodajki szőlőben; karókkal és botokkal megspékelve… azt a kiskésit! Jövőre tervezzük is megülni a száztíz éves jubileumot...

Talán ennek a történetnek tudható be, talán nem, minden esetre Alternatív történész barátom gyorsan magáévá tett egy kést és vidáman hadonászva munkára is indult a mi kis falunk feletti szőlőbe (mely nem Bodajkon van). Mindeközben Keresztanyuék frissiben befutott, még mindég másnapos unokája – Ifjú titán rokonom, kivel együtt voltunk az olasz fronton… pardon: kalandon – afelől érdeklődött, mikor jön az új blogom… igen, ez a reklám helye volt… mindeközben Borz (i) a labdával játszott... Az igazi sztár eme ivartalanított kisasszony volt... Jó focista vált volna belőle, ha Zember...

Még mindig Bacchus kezében – avagy csókoljuk, netán kóstoljuk?

A mértékletes pályinkaivás és a késsel való hadonászás után aztán tényleg megkezdődött az igazi munka a szőlőben. De tényleg! Az idő gyönyörű volt. Idén előbb is volt a szüret. Alig kezdtük meg azonban, amidőn egy szőlőlevélen pózoló kis brekibe botlottunk.

Megindult hát a tanakodás, hogy mitévők legyünk? Már-már hajlottam volna a békacomb projektre, mikoron telefonos kapcsolat révén Keresztanyu lánya felhívta rá a figyelmem, hogy lehet, elvarázsolt királylánnyal van dolgunk. Mitévők legyünk hát? Csókoljuk hát, avagy kóstoljuk? A jelenbe Alternatív történész barátunk kiáltása rántott vissza, aki minden előzmény nélkül felrikkantva kérdezte: „Mi lett volna szerintetek, ha a Dél győz az amerikai polgárháborúban?” Ergo: Keresztapunak kiütős az itókája… nekem elhiheted…

Mondhatni szó szerint Bacchus kezében voltunk. Bacchus (a görög mitológiában Dionüszosz) a mámor és a bor istene. Egy Bacchus maszk ottan virít Keresztapu pincéjében is, amit a családi legenda szerint magáról Keresztapuról mintáztak. Amikor tehát kiütéssel győzött felettünk a pálinka, vagy amikor a szüret utáni szieszta & fieszta során a veres bort, mint éltető nedűt kóstolgattuk, készítője, Keresztapu kezében voltunk; szó szerint Bacchus kezében…  De hát... ilyen egy szüret...

Még mindig Bacchus kezében – avagy hagymásbab a köbön

A szieszta keretében – ahogy Napóleon mondaná – a „bátrak ütege” megkóstolhatta Ifjú titán rokonom költeményét is, a Bud Spencer és Terence Hill filmekből is ismert hírös-neves (csípős paprikásra sikeredett) hagymásbabot.

Nos, akinek eleddig kétsége volt afelől, hogy a természet nem tud életre hívni egy tűzokádó sárkányra hajazó biológiai formációt, annak tiszta lelkiismerettel ajánlhatom ezt az ínyencséget – de csak saját felelősségre; mert itten nem babra ment a játék… A hagymásbab csak jó higítatlan vörösborral ajánlott – ergo: továbbra is Bacchus kezében voltunk… miközben felidéztük tavaszi túránkat is, a füzéri várhoz.

Tavaly már megkíséreltünk eljutni a várhoz, amikor a Zemplén Kalandparkban lezúztunk a drótkötélpályán. Akkor Informatikus barátom, a kissráca és Dezertőr barátom volt velem. Idén Dezertőr barátom dezertált, de velünk tartott Mester barátom és Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom is, kisfiával.

A füzéri várat pár éve jelentősen felújították. De a munkálatok még nem értek véget. A látogatók száma a felújítás óta jelentősen megnőtt, megérte belefeccölni, tervezik állítólag, hogy libegő vinné fel a későbbiekben az utasokat a várhoz. Addigra a vár teljesen felújításra is kerülne.  

Jelenleg a vár alatti parkolóból lehet sétával eljutni az alsóvár kapujáig. A rekonstrukciónak vannak pazar elemei, néhol nem hiteles, hát, mit mondjak, nekem azért tetszett. Nézd meg te is!

Ja, majd elfelejtettem: Műemlékvédelmi Citrom-díjat is kapott, arra hivatkozással, hogy elhibázott a helyreállítás. E megtiszteltetésben az UNESCO műemlékvédelmi világszervezetének Magyar Nemzeti Bizottsága részesítette a várat. Bocsi fiúk-lányok! Nekem – még egyszer mondom – tetszik a vár!

Miközben immár lefelé sétáltunk a várból, Hegylakó asszony hívta Informatikus barátomat. Az asszonka tavaly azért szapulta a férjét, mert barátom kissráca nem kapott az úton elég folyadékot. Idén pedig azért kapott Informatikus barátom, mert túltöltötte a derék gyereket… Miként mi is túltöltöttük a poharunkat. Szüreten voltunk, még mindig Bacchus kezében… jöhetett egy kis alkoholmentes must… Egészségetekre!

Must vagy soha! Szóval talpra magyar!

A munka utáni szieszta keretében Mester barátom aludni próbált, mígnem Borz(i) – jó szukához illőn – rávetette magát; ezt látva Alternatív történész barátom a lakásba viharzott be jó félórás kumásra hivatkozva, Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom pedig – miután kissráca újabb aranyköpés közepütte kifejtette attitűdjét a felső tagozatról – rájött, hogy valószínűleg lehet még egy kis matekházija az e tekintetben szószátyárnak igazán nem mondható kissrácának… Talpra szökkent hát, s ők korábban haza kellett, hogy menjenek. Valami szüretes matekpéldája nincs valakinek? Amit a helyszínen megoldhat máskor a srác? Mondjuk hányszor kell tekerni egy egységnyi idő alatt?

A kumásból visszatérő Alternatív történész barátom jóízűen kortyolt egyet a Keresztapu által kínált fehérborból, majd felelevenítette, hogy mi lett volna, ha anno továbbengedjük a törököt Bécs felé, s szerinte az igazi Dobó enyhén szólva költségvetési csalásba is keveredett, sőt, mi több, az Egri csillagokkal ellentétben, nemhogy tiltotta a borfogyasztást az ostrom alatt, de ellenkezőleg: az ostrom után szemére is vetettették, hogy várkapitányként nyakra-főre osztogatta a piát…

Dobó várkapitány hősies alakja talán Gárdonyi Géza művének és az abból készültt, azonos című filmnek is köszönhető, azonban tette – Eger várának megtartása – majdhogynem egyedülálló volt az akkori esztendőkben; ehhez bizony kellett jó adag szerencse is, a körülmények összjátéka, az időjárás, az ostrom elhúzódása a hadászati idény végéig, meg még ki tudja, mi minden más, de a tényen nem változtat. Személye ezért okkal nemesedhetett a hazáját szerető és megvédő bátor hős archetípusává a rajtunk taposó történelem viharai közepette.

Ha kedved tartja, 2018. október 14-én te is térj be a székesfehérvári Barátság moziba, ahol a III. Európai Art Mozi Nap keretében levetítésre kerül az 1968-as filmeposzunk is. Bizony-bizony: immár ötven esztendős a Várkonyi Zoltán rendezte Egri Csillagok!

Egyedülálló filmélmény és egyedülálló lehetőség, hiszen példának okáért e megyeszékhelyen utoljára talán a húszéves évforduló körül vetítették a mozik a filmet (méghozzá az akkori Petőfi mozi biztosan), azaz immár harminc éve! Szóval, ha látni szeretnéd moziban is a filmet, most, ötven esztendővel a készítése és kilencven esztendővel a Dobót alakító színművész, Sinkovits Imre születését követően, nos, akkor talpra magyar!

Talpra magyar! Irány az „Egri vár”!

A szieszta keretében az Egri csillagokról ráterelődött a beszélgetés az „Egri várhoz” történő kirándulásunkra is. A vár idézőjelbe tétele azt gondolom, itt jogos; az igazi Egri vár egy következő történet témája lesz. Beszélgetésünk ugyanis pilisborosjenői túránkra terelődött, ahol a film díszletéül szolgáló „művár” – vagy backlot (szabadtéri díszlet) – áll.

Jelen sorok írója már számtalanszor megtette a díszlethez vezető utat, így szemtanúja annak is, hogy bizony az Idő vasfoga – a gondozás ellenére is – megkezdte a munkáját…

De most szüreten voltunk, fiesztán, ünnepeltük a sikeres szüretet, a jó mustfokot, s az ötven esztendős Egri csillagokat. Nem kis munka volt az alkotást összehozni 1968-ban, miként a felépített díszletet is. Ide látogattunk, nem sokkal azután, hogy egyik komáromi sörtúránkon felfedeztük a Kisvakond kiszanált fatönkjét… vagy farönkjét... 

Ha tudta volna a Kisvakond, mennyi, de mennyi fa és mekkora rengeteg lakozik a Pilisben, bizony átköltözik ide, mielőtt a Varsói Szerződés keretében – pontosan az Egri csillagok film készítésének évében – leverik a prágai tavaszt... Persze ma már Kisvakond is mindenütt ott van...

A Magyar Néphadsereg törököt alakító kiskatonáinak egyébként szerencséjük volt: több ezer társukkal ellentétben ők megúszták, hogy részt kelljen venniük a magyarlakta Felvidék elleni invázióban…  Nos, az „Egri vár” elleni invázióhoz ezúttal Mester barátom, valamint Informatikus barátom és kissráca csatlakozott, Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátomék – ha emlékezetem nem csal meg – otthon kellett, hogy épp matekozzanak...

Mi eközben megsasoltuk a csinos hölgyeményt a pilisborosjenői Kis-Kevély Sörözőben, utunk kiindulási pontján. Miután az elfogyasztott kávétól, sörtől – és a gondolattól, hogy szívesen „matekoznánk” e kedves gyöngyszemmel – megrészegedtünk, elindultunk a Szent Vid Plébániatemplom irányába. A templom rabul is ejtette Mester barátomat… három csodaszép gyermek után kissé késő a cölibátusra, Mesterem…

Eközben mögöttünk Informatikus barátom kissráca letért az útról… hiába védekezett azzal, hogy elfogyott… sallert kapott…

Következett a Rózsa utca, majd az Ezüsthegyi út. A Viola köznél már teljes volt az összhang Informatikus barátom és kisfia között.

A piros jelzést követtük, mely bevitt az erdőbe. Nem tudom, ha a Viola közzel párhuzamos Málna közön haladunk, akkor a málnásba vitt volna? 

Gyönyörű, vadregényes tájon, fenyőerdőben haladtunk első úti célunk, a 415 méter magasan lévő Ezüst-hegy irányába, mely egy kis kitérőt is jelentett.

Az úton volt, aki majomkodott, Mester barátomat pedig pisilés közben hívta az asszony; felvette a telefont, de erről képet inkább nem közlünk… inkább lássuk a kilátást!

Ezután következett a Nagy-Kevély, a maga 534 méteres magasságával, ahonnan kevélyen letekintettünk gyönyörű fővárosunkra, s élveztük a pazar kilátást. Egyúttal érzékelhettük, mekkora távolságot tettünk meg az alant elterülő Ezüst-hegytől a csúcsig. Fincsi hely! Ajánlom!

A hegyről leereszkedve következett a Nagy-Kevélyi kőfülke, más néven a Szódás-barlang; szódást, vagy lovat nem látva leereszkedtünk az „Egri vár” romjaihoz. Amúgy, ha tetszik a barlang, kukkants be te is!

Az "Egri vár" vár még így, romjaiban is monumentális hatást kelt, akkora, akár egy igazi vár. Miközben informatikus apja a történelemórától falra mászott, a kissrác egyedül várta a tüzes kereket a vár kapujában, de aztán az csak nem akart jönni, így ő is bevette a várat.

Amúgy a díszletvárban 2008-ban a negyvenéves évfordulóra emléktáblát is elhelyeztek, hirdetve a település, az egri hősök, s a film történetét, kultuszát, minden arra járónak.

A környék amúgy különös atmoszférájú hely. Mindezt megspékeli az is, hogy maga a díszlet sokkal inkább hitelesebben adja vissza az 1552-es ostrom idején állott eredeti Egri várat, mint Gárdonyi regénye, akinek leírása egyrészt még nem tartalmazza és nem is tartalmazhatta a huszadik századi kutatások eredményeit, egyúttal regényes is, hiszen végtére is regényről lett légyen szó…

Utunk végén megcsodálhattuk még a legendás Teve-sziklát is. A képződmény adta a hátteret az Egri csillagok, de a Magyar vándor egyik jelenetéhez is, egyúttal örök mementóul szolgál annak a tevének, aki az Egri csillagok forgatásáról egy fürdőbe szökött (igaz történet!)…

De megcsodálhattuk azt a kürtőt is, amely az Egri csillagokban a várba vezető titkos alagút díszletéül szolgált… hát, itten már nem jutsz be Egerbe, valami azt súgja…

Utunkat a Szent Vendel-emlékmű mellett, a Jenői FALÓ Büfében fejeztük be, jó pár finom falás közepette, mely eszembe juttatja azt a volt hittan tanárnőm által mesélt Fejér megyei legendát, hogy a szüreti bálokon Jenőben mindig volt egy kis vér, egy kis késelés… ki nem hiszi, vagy netán tudni akarja az igazságot, az járjon utána… Mi mindenesetre szüreten voltunk, drága Keresztapu kertjében, pincéjében... Bacchus kezében.

Mielőtt búcsút intettünk volna a nap végén, elújságoltam barátaimnak, hogy tényleg igaz az a közösségi oldalon terjedő legenda is, mely szerint a Star Wars droidhőse, C-3PO hazánkba látogatott, s átépített változatában a szesziparban helyezkedett el… de erről majd legközelebb!    

Innen folytatjuk!

Addig is, az Erő legyen veletek!

És ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár huszonkettedik alkalommal! Meg vagy lepve, Caligula?

Akkor mit szólsz ahhoz, ha azt mondom, most következik „a vas és a rozsda kora”?

A kortárs angol író Harry Sidebottom Vas és rozsda című regényében idézi a történetíró, Cassius Dio sorait: „Történelmünk most alászáll az aranykorból a vas és a rozsda korába.”

Sidebottom regénye a Római Birodalom zűrzavarral és válságok sorozatával terhes sötét időszakában, a Krisztus utáni harmadik században játszódik, mely korszakról a kortársak maguk is úgy vélekedtek, hogy az aranykor véget ért… Akárcsak a filmművészetben, 1964-ben... 

Szinte kísérteties, ámde mégis igaz! A vas és a rozsda kora Marcus Aurelius Antoninus császár Kru. 180-ban bekövetkezett halálával és Commodus császár trónra lépésével kezdődött, miként a filmművészetben is A Római Birodalom bukása című film jelentette az aranykor végét 1964-ben!

A Római Birodalom bukása nagy bukás volt, véget vetett majd negyven évre a nagyszabású, római témájú filmek korszakának, mely filmek (és tévésorozatok) csak most, az ezredforduló után élik reneszánszukat. Miért is kísérteties mindez? Hiszen megcsodálhattuk benne a gyönyörű Sophia Lorent is...

Nos, azért, mert A Római Birodalom bukása filmcím valójában nem a Nyugatrómai Birodalom Kru. 476-os bukására utal, hanem annak a hanyatlásnak a kezdetére, mely végül valóban elvezetett a birodalom bukásához: a film ugyanis pontosan Marcus Aurelius Antoninus császár halálával és Commodus uralmával, meggyilkolásával foglalkozik, azzal a korszakkal, mely a történetírók szerinti aranykor után következett… A Kru. 180-ik esztendő tehát nem csak a történelemben vált cezúrává, de a korszak eseményeinek bemutatása a filmtörténetben is hamuvá porlasztotta az aranykort... Legalábbis, ami Rómát illeti...  

A 2000-ben bemutatott Gladiátor, mely maga is Marcus Aurelius halálával és Commodus uralmával foglalkozik (és gyakorlatilag, ha nem is jogilag, de egy film remake, az 1964-es filmé), véget vetett ugyan a vas és a rozsda korszakának, ámde egy új, eleddig ismeretlen korszak felé is kaput nyitott.

Marcus Aurelius a Gladiátorban „föltámadott” hamvaiból... akárcsak a színész által egy másik univerzumban alakított varázsló főnixmadara... Az ezredforduló utáni római témájú filmek és sorozatok pedig már ötvözik az aranykorban készült filmek vívmányait az azt követő időszak római témájú, nem ritkán botrányokkal kísért filmjeinek brutalitásával, véres jeleneteivel, de a szexualitás (és valljuk be: néha a homoszexualitás) nyílt ábrázolásával is. Lássuk csak, miről is van szó! Íme, ízelítőül egy kép az 1979-es botrányfilmből, a Caligula című olasz-amerikai erotikus filmdrámából:

És most pedig lássuk az HBO 2005-ben debütáló sorozatát, a Rómát! Miként is mutatja be Augustus császár feleségét, a gyönyörű (ámde a való életben kissé férfiasabb arcvonásokkal rendelkező) császárnét, Livia Drusillát? Nos, a Caligula óta tudjuk, hogy a római történelem és a szex bizony üdítő ötvözet...

A „rothadó kapitalizmus” botrányfilmjei 

Mialatt a hidegháborúban egymásnak feszült Nyugat és Kelet...

...elég érdekes filmeknek nyújtott a korszak teret... Nyugaton a helyet: az 1964. esztendőt követően nem a Krisztus utáni harmadik századra fókuszált a filmművészet – így tehát a római témájú filmek aranykora után nem a Cassius Dio által meghatározott vas és rozsda korszakának bemutatása következett.  Igaz, ami igaz: sem 1964 előtt, sem azt követően nem készült sok film, amely a Krisztus utáni harmadik század Rómáját mutatná be, jóllehet nagy benne a potenciál. Akár Sidebottom könyvei is megfilmesíthetőek lennének….

Itt kell azonban mégis szót ejtenünk arról, hogy még a római témájú filmek aranykorában, 1958-ban forgattak egy filmet, mely a Krisztus utáni harmadik században valóban élt palmürai királynőről, Zenobiáról szól, aki Sidebottom regényeiben is feltűnik, s aki a családjával a Palmürai Birodalmat irányította. A Róma csillaga című – olasz-francia-német koprodukcióban készült – filmben Anita Ekberg személyesítette meg Zenobiát, s más egzotikus szépségek is feltűntek a filmvásznon…   

Maga a Palmüra városáról elnevezett rövid életű birodalom Kru. 271-ben vált ki a Római Birodalomból, Zenobia pedig magát a híres Kleopátra leszármazottjának tartva dacolt az imperiummal.

Mielőtt Aurelianus császár (aki Kru. 270-275. között uralkodott) legyőzte volna Palmürát, a város már uralta a gabonaszállítmányok szempontjából Róma városának oly nélkülözhetetlen Egyiptomot, de Szíriát és Kis-Ázsia római területeinek egy részét is. A császár Zenobiát láncra verve vitte Rómába (ámbár állítólag megkímélte az életét), Palmüra városát pedig lerombolták a rómaiak. De vissza mármost a „rothadó kapitalizmus” azaz a Nyugat aranykor utáni filmművészetére! 

Nos, az egyetlen, harmadik században játszódó angol film az 1976-ban készült Sebastiane, amely az egyik legnépszerűbb keresztény szent, Szent Sebestyén életén alapul, jóllehet csak alapul! Tudniillik a speciálisan homoszexuális célközönség számára készült film nem csak a katonák közötti homoerotikum ábrázolása miatt lett ellentmondásos. 

Amit tudunk a szent életéről, az az, hogy a testőrparancsnokként szolgáló és Kru. 288 körül vértanúságot szenvedett Sebestyén Diocletianus császár kegyeltje volt, de a császár elrendelte a kivégzését, amikor tudomására jutott, hogy keresztény. A katonák lenyilazták, de túlélte: egy mártír özvegye ápolta. Ekkor újra a császár színe elé került, de másodszorra már halálra botozták.

A filmben a császár száműzi, amikor megtudja, hogy keresztény, nem nyilaztatja le. Száműzetésének helyén tovább szolgál a hadseregben, azonban a parancsnokát nem hagyja hidegen a szépsége; Sebestyén keresztény, ellenáll, mire a sértett parancsnok halálra nyilaztatja. Ennyi. Aki szeretné megismerni Szent Sebestyén történetét (legendáját), az ne ebből a filmből tegye! Tény azonban, hogy ma már (rendre) ábrázolják az azonos neműek közötti szerelmet, szexuális kapcsolatot is az ókori római témájú filmekben, sorozatokban is... Ismerős a jelenet a Spartacus sorozatból?

Ami pedig egykor botrányfilm volt, mint az 1979-es Caligula, mára már szinte belesimul a filmművészetbe... Belesimul... mint női test a férfikarokba... Nos, következzék a császár, Caligula!

A Kru. 37-41. között uralkodott – őrült – Caligula császár az egyik legtöbbet „foglalkoztatott” uralkodó a filmművészet római történelmet bemutató alkotásaiban. Az egyik főszereplő A palástban (1953) és annak folytatásában, a Demetrius és a gladiátorokban (1954). Szúrós szerszámmal a kezében...

De feltűnik a Robert Graves író regényeiből készült sorozatban, az Én, Claudiusban (1976) is, amely azonban már nagybátyja, a későbbi Claudius császár életére és (Kru. 41-54-ig tartó) uralmára fókuszál.  A Caligula film időrendben tehát a negyedik alkalom, hogy az őrült császár munkát kaphatott... roppant csinos hölgyek társaságában...

A sajtóvitákat és pereket is generáló Caligulában épp annyi a történelmi tévedés, mint elődeiben. Botrányfilm jellegét azonban leginkább az adja, hogy a rendező tudtán kívül a producer pornográf képsorokat is forgattatott, melyet elhelyeztek a forgalmazásra kerülő változatban. Így történt, hogy a film műfaját tekintve – gyakorlatilag – egy pornófilm (is) lett...

Természetesen a kortárs római filmek és tévésorozatok ma már szinte elképzelhetetlenek a vérgőzős- és szexjelenetek nélkül... Mondhatnánk akár azt is, hogy a korszellem a Caligulára hajaz, a filmnek ad igazat, s létjogosultságot... de természetesen ez legyen izlés dolga, döntse el mindeki maga! Amúgy Caligulát végül megölte a testőrsége, vagyis a praetorianus gárda...

Szóval, mindenki döntse el maga, s ízlésének megfelelő témájú filmet nézzen. Így döntse el azt is, hogy kíváncsi-e a Krisztus utolsó megkísértésére! Az 1988-as Krisztus utolsó megkísértése olyan vitákat és botrányt váltott ki bemutatása idején, hogy egy fundamentalista keresztény szervezet tagjai még Molotov-koktélokat is dobtak egy moziba, amíg a film ment...

Maga a film Nikos Kazantzakis regényén alapul. A történet lényege, hogy a keresztények által egyszerre valóságos istennek és valóságos embernek tartott Krisztus maga is küzdött emberi vágyaival, – így mutatja be a regény és a film –, s a kereszten függve elképzeli, milyen normális emberi életet élhetne, s családot alapíthatna Mária Magdolnával, akiről egyébként idén is készült egy film…

Nos, a Krisztus utolsó megkísértése Krisztusának szexjelenete bizony aztán nem maradt visszhang, mi több: botrány nélkül… Hozzá kell tenni azonban máris, hogy a filmben végül aztán Krisztus vállalja a kereszthalált; újra a kereszten van… Beteljesedik az, amiért az emberek közt lakozék; utoljára megkísértetett, de vállalta mégis az emberekért, az emberek üdvösségéért a kereszthalált is… mielőtt tehát kereszthalált szenvedett, a történet szerint megtörtént Krisztus utolsó megkísértése...

Izlés dolga, hogy ki mit gondol róla, vagy megnézi-e. Tény azonban, hogy a mai filmektől, könyvektől sem idegen az evangéliumokban leírtak újraértelmezése, még ha nem is feltétlenül ilyen radikális formában. Ide sorolható például a 2016-ban bemutatott Feltámadás (Risen) is. 

Az alkotás úgy ábrázolja Krisztus elítélését, hogy abból kihagyja az egyes történészek által erősen vitatott húsvéti amnesztia intézményét, vagyis kimarad a filmből a zelóta Barabás szabadon engedése. Barabást a film elején harcban megölik.... A film alaptémája ugyanakkor nem egyedi.

Az 1986-ban készült alkotásban, a Nyomozás Krisztus holtteste után című filmben és annak 2006-os újrafeldolgozásában is Krisztus eltűnt holtteste ügyében nyomoz a főhős, a különbség csupán annyi, hogy az 1986-os verzióban és a 2006-os filmben – mely egyébként A nyomozás címen ismert – a megbízó maga Tiberius, a Caligula előtt uralkodott császár. A Feltámadásban aztán már a Jézust elítélő Pilatus adja a megbízást. 

Külön érdekesség, hogy a történet alapmotívuma megjelenik a Nils Holgersson írójának, Selma Lagerlöfnek egy másik művében, a Krisztus-legendákban is, de merőben más történet kerekedik ki belőle: Veronika kendőjének eredettörténete... A Passió című 2004-es alkotásban egyébként maga Veronika is feltűnik, amint segít Jézusnak.   

A kommunista Kelet történelemhamisításai 

Mialatt a hidegháborúban egymásnak feszült Nyugat és Kelet, a Vasfüggöny mögötti Romániában elég érdekes alkotások születtek. Hozzáteszem: a franciákkal koprodukcióban is! ilyen film az 1966-os Dákok. 

Aztán 1968-ban a keletnémetekkel együtt forgatták le a Traianus oszlopát (Columna). E két film a Krisztus utáni első század végén játszódik.

A sort az 1980-ban forgatott film, a Burebista zárja, mely a Krisztus előtti első század közepére kalauzolja a nézőt; e film már echte román alkotás. 

A három film politikai üzenete az, hogy a román nép már az ókorban is ott volt, ahol ma Románia létezik, csak akkor dákok voltak... Ezért is készült e három nemzeti filmeposz, mely által a románok filmművészeti szintre emelték a történelem meghajlítását, s a dákó-román (vagy dák-római) kontunuitás elmélet propagálását. Gyakorlatilag huszadik század eleji-közepi ruházatba bújt románokat láthatunk dákok helyett, ami megint csak tudatos alkotói lépés lehet, a dákó-román kontinuitás elmélet tükrében... Mi is ez az elmélet? Veselkedjünk csak neki!

Az elmélet szerint azután, hogy a rómaiak Kru. 106-ban meghódították a dákok királyságát, még maradtak a területen a háborút túlélt dákok, akik romanizálódtak, elterjedt a latin nyelv és kultúra, egyúttal a birodalom más területeiről bevándorlók is érkeztek a térségbe. És aztán?

Nos, az elmélet szerint tehát a megmaradt dákok romanizálódtak és/vagy összeolvadtak volna a betelepülő lakossággal, de a lényeg az, hogy folytonosan a helyükön maradtak volna és máig egy népet alkotnának: a románságot (jóllehet a rómaiak a Krisztus utáni harmadik században feladták a területet, kevesebb, mint kétszáz év alatt kellett volna romanizálódnia a lakosságnak, s a romanizált lakosság pedig általában távozott is egy kiürített provinciából, így például Pannoniából is).

Az elmélet romantikusnak is mondható, de (szinte) semmi bizonyítékkal nem védhető, nem alátámasztható! A filmek mégis azt a célt szolgálják, hogy még inkább terjesszék és beültessék az elméletet, akár a nemzetközi köztudatba is, a forgalmazásuk révén; ruházatig románnak beállítva a dákokat avagy úgy ábrázolva a dákokat, hogy a nézők felismerhessék bennük a románokat... mire is nem jó a mozgókép...

Legközelebb a Dákok című film egyik szereplőjével, Domitianus császárral folytatjuk!

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Most pedig, hallgassuk csak, mint berreg fel filmes bakiként a láncfűrész a dák erdők mélyén!

Lássuk hát a Dákokat, körülbelül 1. óra 10. perc 09. másodperctől!

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár huszonegyedik alkalommal! Ennek örömére kezdjünk egy huszonegyedik századi sorozattal! Az HBO Róma sorozatával!

Igazi ékszerdoboz a templom a kép hátterében, ugye? Kár, hogy ezt is porrá égették a barbárok!

Az HBO Róma sorozatának egyik részében a messzi távolban a Capitolium-domb látható, az ókori Róma városának egyik központja, ahol a legfontosabb állami ünnepeket tartották. A hely politikai-vallási jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a templom, amely a kép hátterében is ott magasodik a dombon: Iuppiter Optimus Maximus temploma.

Iuppiter a görög főisten, Zeusz római megfelelője volt, a legelső megszemélyesített római istenek egyike. Iuppiterünk Mars és Quirinus társaságában az egész államot képviselő, egyszersmind oltalmazó istenhármasság alkotója volt... amíg híttek benne...

Az 1964-es nagyot bukott filmben, A Római Birodalom bukásában magát Iuppitert is  megcsodálhattuk, templomának bensőjében. A gond csak az, hogy a  templom valójában  három párhuzamos hajóra volt osztva, középen Iuppiter, kétoldalt Minerva és Iuno Regina szobraival. Sporoltak volna az alkotók? Nézzük csak a film díszletét!

A film bemutat egy diadalmenetet is (triumphust). A diadalmenet útjának végpontja valóban a Capitolium-dombon volt. A díszlet grandiózus, s valóban fizikailag létezett (létezik?); ez még nem a CGI kora.

És most lássuk ugyanezt a helyszínt a valódi Rómában!

A két kép alapján látható, hogy a díszlettervezők kiváló munkát végeztek. Ergo: nem a díszleten múlott a film bukása, hiszen az meglehetősen hiteles, miként az arányok is; a hatvanas évek keretei között. 

De vissza Iuppiter templomára! Nos, az idők során többször leégett, s a templomot végül az ősi istenek sem védték meg a barbárok fosztogatásaitól és a végső pusztulástól. Azért a domb nyomokban még tartalmaz egy-két templomkövet...

Legutoljára 546-ban a kivonuló osztrogótok (keleti gótok) gyújtották fel, annak a két évtizedes háborúnak az egyik sötét pillanatában, melyet a konstantinápolyi (bizánci) székhelyű Keletrómai Birodalom indított, Itália és benne az örök város, Róma visszafoglalására. Annak a háborúnak a sötét pillanatában, mely Rómától Ravennáig végigdúlta a csizmát...

Erről a háborúról szól a Felix Dahn író regényéből – német-olasz-román koprodukcióban – 1968-69-ben készült Harc Rómáért című film is, akárcsak Robert Graves regénye, A vitéz Belizár.

Belizár (avagy Belisarius) keletrómai hadvezér az Úr 536-ik esztendejében foglalta el csapataival Rómát, uralkodója, Justinianus császár nevében. Az 527-ben trónra lépő Justinianus tudniillik a hajdani Római Birodalom nagyságának és egységének visszaállítását tűzte ki célul.

Mivel a Nyugatrómai Birodalom Kru. 476-ban formálisan is megszűnt, a Keletrómai Birodalom tekintette magát a birodalom egyedüli jogos örökösének. Itáliát ez idő tájt az osztrogótok uralták.  Az osztrogótok királyságát még 493-ban hozta létre Nagy Theodorik. 534-ben bekövetkezett halála után a lánya, Amalasuintha kormányzott a kiskorú fia – Theodorik unokája – helyett.

Az unoka hamar elhalálozott, a Konstantinápolyhoz közeledő, Justinianusszal már tárgyalásokba bocsátkozó Amalasuinthát pedig megölték saját vérei, a gótok. Meggyilkolása lett aztán az ürügy Justinianus császárnak arra, hogy megindítsa a háborút az osztrogótok ellen.

Hadvezére, Belizár 536-ban győztesen vonult be Rómába, így a Harc Rómáért című film azon eseménysora, amikor gótoktól vert serege roncsaival bevánszorog az örök városba, s ott törött kardjával holtan összeesik, teljes mértékben a képzelet műve, nem pedig a történelmi valóság. 

Az viszont már nem a képzelet műve, hogy Rómát Vitigis (az 536-tól 540-ig uralkodó) osztrogót király megostromolta. Vitigis gótjai 537-ben valóban megpróbálkoztak az ostrommal, Róma visszafoglalásával, s valóban sikertelenül; azonban a filmmel ellentétben a király nem kapott sebet az ostrom alatt és nem is halt ebbe bele.

Viszont a gótok uralma 540-re már csak Ravennára olvadt, Vitigis pedig a keleti gótok államának megmentése érdekében lemondott, s Belizárt hívta meg a trónra. A hadvezér látszólag hajlott ennek elfogadására, de ez csak ürügy volt, hogy bevonulhasson Ravennába és elfoghassa Vitigist, akit a kincstárral együtt Konstantinápolyba küldött; a gót király itt halt meg, hamarosan. Justinianus azonban féltékeny lett Belizár sikereire, s keletre, a perzsák ellen küldte hadakozni.

Itáliában Belizár távozása után rosszra fordult a helyzet. Az 541-ben osztrogót királlyá választott Totila visszafoglalta nemcsak Észak-Itáliát, de Rómát is. Uralma azonban nem volt tartós. A város többször cserélt gazdát. Hol a gótok, hol a bizánciak kezén volt. Milliós lakossága elenyészett, a város lélekszáma csak a huszadik századra érte el az ókori szintet. A háború okozta pusztítás mérete pedig óriásira rúgott. Ebben az időszakban történt aztán az a gyalázatos eset is, hogy az osztrogótok – Totila katonái – felgyújtották a Capitolium-dombon álló épületeket (546-ban).

Ahhoz képest, hogy a Harc Rómáért című filmben ő a pozitív főhős, a római nőbe szerelmes szőke herceg, a valóságban Totila maga is szörnyű idők előidézője volt... egy folyamatos háború dúlta korszakban. Mindez a filmben nem jelenhetett meg, egy pozitív főhős kezét nem szennyezhették be barbár tettek, nem lehetett kegyetlenebb a bizánciaknál vagy a rómaiaknál. Így nem mutathatták be azt az általa begyorsított folyamatot sem, melynek végén a Capitolium neve Monte Caprino (Kecske-hegy) lett, a város központja gulyalegelő, a romok közt feltörő bozótos mélyéről pedig újra üvöltött az antik Róma jelképe, a farkas…

A farkas azonban már nem szoptatta a legendás városalapító ikerpárt, Romolust és Remust… a város és lakói kutyául „megszívták” a  bizánci visszahódítást… Iuppiter temploma sem épült újjá többet, soha. Béke poraira... és romjaira...

Azonban több film és a Róma sorozat is emléket állít e hajdanán grandiózus épületnek. Miként az egész Capitolium-dombnak. Nézzük meg újra A Római Birodalom bukása című film díszletét s aztán vessük össze az alábbi képpel!

De láthatjuk Juppiter templomát az 1959-es Ben-Húrban is... 

...és megcsodálhatjuk a nem sokkal később forgatott Spartacusban is.

Két nézőpontból is.

Miként maga a Capitolium-domb is két részből áll. Az alacsonyabb dombon állt maga a Iuppiter templom. Északi irányban lévő magasabb csúcsa pedig az Arx nevet viselte, ahol Iuno Moneta temploma állt (szintén 546-ban pusztult el). Az alábbi, makettről készült képen a két templom hátoldalát láthatjuk. A Juppiter templom így a képen jobboldalt helyezkedik el:

És most lássuk ugyanezt a Forum Romanum irányából, egy későbbi idősíkban, amikor már áll az állami levéltár épülete! A Juppiter templom itt a kép bal oldalán magasodik a Forum fölé:

Az Arxon, Iuno Moneta templomának közelében volt az állami pénzverde, a két magaslat közti nyereg (vagyis az Asylum) pedig az állami levéltár, azaz a Tabularium épületének adott helyet. Ezen utóbbi, árkádos épület jól látható nemcsak a Róma sorozatban, de A Római Birodalom bukásában is. A Róma sorozatban, a Tabularium fölött megcsodálhatjuk az Arxot is, rajta Iuno Moneta templomával.

 A népvándorlás viharaiban a Tabularium is elpusztult; az épület még álló falaira a Palazzo del Senatore épült, a városháza. Érzékelhető a korszakváltás szele... egyenesen az arcunkba kapjuk... 

A Harc Rómáért című film díszlete nyomokban Tabulariumot is tartalmaz?

A Harc Rómáért című filmben Róma város díszletének az az egyik jellegzetessége, hogy – mondhatni – egyetlen ismert ókori római középületet sem lehet felismerni benne. Esetleg a Tabulariumot... esetleg...

Felmerül ugyanis a gyanú, hogy ahol a három római áll, az nem más, mint a Piazza del Campidoglio, ahol a Michelangelo korabeli Palazzo del Senatore áll. Ha ez így van, az alkotók csupán alig ezer évet tévettek a díszlettel...

A Róma városát alakító díszlet azonban ennek ellenére, avagy ettől függetlenül,  ámde nagyon is ismerős lehet avatott szemek számára! De ne siessünk annyira előre! Vissza Totilához, akinek a nevéhez nem csak az anyagi kultúra elpusztításának ódiuma tapad...  Amúgy pedig, dehogy volt ő olyan hősszerelmes, mint a filmben!

Nos, mi tapad még Totila kezéhez? Vagy inkább nevéhez? Vér: 546-ban a Rómából kivonuló gótok ugyanis nemcsak a Capitolium-dombot dúlták fel, de túszként magukkal vitték az akkor még létező, ősi intézmény képviselőit, a senatus tagjait is. A senatus már a királyság kora óta, gyakorlatilag Róma alapítása óta létező testület volt, melyet a város elitje alkotott. 

A Római Birodalom bukásában is látható senatusnak az idők során eltérő jogköre volt. A köztársaság korában és a császárkor első időszakában (a principatus alatt) a senatus volt elviekben a legfőbb törvényhozó hatalom. Jóllehet Kru. 476-ban a Nyugatrómai Birodalom megszűnt, a gótok uralma alatt ez az ősi intézmény még létezett Rómában... Gyakorlatilag Totila haláláig, mely 552-ben következett be. A film romantikája ellenére ekkor alighanem nem hajolt föléje egy róma nő...  

Totila halálhírére az eleddig túszként tartott senatorokat a gótok megtorlásul kivégezték. E vérveszteség oly nagy volt a testület számára, hogy az ősi intézmény a hetedik századra eltűnt a történelem színpadáról (603-ban történik róla említés utoljára). Épületük, a Curia a hetedik század közepétől már teplom.

A középkori szenátor titulus az persze más... de az egy másik történet lenne... Most vissza a gótokra, akiket nem egykönnyen győztek le a bizánciak. Belizár ugyan hamar visszafoglalta Rómát, de Justinianus vetélytársat látott benne, így nem kapott kellő támogatást Konstantinápolyból. Így Totila hamar birtokon belül volt újra... A filmben csak egyszer foglalja el a várost (megnyitják előtte a kapukat), s aztán már jön is a halálos kimenetelű ütközet...

 Ám előtte még a kudarcot vallott Belizár helyét az eunuch Narses veszi át, aki már kellő támogatást kapott Justinianustól.  Narses serege germán zsoldosokból állt. Köztük longobárdokból, akik ekkor Pannoniát uralták. A sereg az 552. esztendő nyarán csapott össze Totila gótjaival, akiket a keletrómaiak nyílzáporral fogadtak. Az úgynevezett Busta Gallorumi csatában Totila is életét vesztette. Ezután végezték ki a szenátorokat hívei, mikor halálhírét vették...

Az ütközet után következett az utolsó osztrogót király regnálása; pár hónapra Teja lett a király, de ő is életét vesztette a Narsesszel vívott harcokban. A megmaradt gótok behódoltak, s a bizánciak alattvalói lettek. A filmmel ellentétben nem tértek tehát vissza északi honukba. A történetnek azonban itt nincs vége! Mert eztán mégis a bizánciak gyászindulója következett... 

A már említett, Narsesszel harcoló longobárdok húzták el a bizánciak nótáját. Velük kapcsolatban rögvest említést is érdemel, hogy a hazai író, Fehér Tibor 1974-ben megjelenő regénye, a Vasjogar többek közte megismerteti az olvasót a longobárdok pannoniai életével is. Megismerhetjük a regényből, hogy miként harcolnak a longobárdok Narses seregében, majd azt is, hogy királyuk, Alboin vezetésével miként semmisítik meg a gepidák Dunától keletre elterülő királyságát.

Alboin az avarokkal  együttműködve döntötte meg a gepida uralmat, de aztán a veszélyessé váló avarok elől a longobárdok 568-ban Itáliába vonultak, Pannoniát pedig átengedték az avaroknak. Az Itáliában már helyismeretet szerzett longobárdok belekezdtek a saját honfoglalásukba a csizmán, s a bizánciak jelentős itáliai területeit elhódítva 572-ben Pavia központtal létre is hozták a saját királyságukat.

A bizánci visszahódítás tehát tiszavirág életű volt, Itália pedig a tizenkilencedik századik, a modern Olaszország megszületéséig széttagolt maradt. A Forum pedig azóta is romhalmaz, de már újra farkasok elől elzárt terület... a Capitolium-domb pedig a mai napig tartalmaz egy kis Tabulariumot... nyomokban...

De vissza a széttagoltságra: ezen alighanem az a tény sem változtatott, sőt, inkább erősítette a széttagoltságot, hogy a nyolcadik században a frankok Nagy Károly uralkodása alatt elfoglalták Észak-Itáliát és Károlyt 800 Karácsonyán a pápa császárrá is koronázta. Dél-Itáliát ő sem csatolta birodalmához, az a bizánci császár érdekszférája volt akkoriban. Dél-Itália azt mondhatnánk, máig nem zárkózott fel Olaszország északi vidékeihez. A Nagy Károlyról 1993-ban készült tévésorozatban a csizma alja, azaz Dél-Itália nem is szerepel a térképen... már akkor leírták volna?

Ami a Keletrómai Birodalmat illeti, nos Bizánc jelentősen kimerítette tartalékait az Itália visszahódításáért vívott háborúban. Kevesebb, mint száz esztendő, s területeinek jelentős részét elhódítják az arabok... A háború méregpoharát így tehát maguk a rómaiak itták ki... Meg Rosamund gepida hercegnő?

Térjünk most vissza a longobárdokra: Alboin alakját idézi meg erősen torzított formájában az 1961-es film, A hódító kardja is. A film azon jelenete azonban, amikor Alboin a feleségét (a legyőzött és kivégzett gepida király lányát) arra kényszeríti, hogy a saját megölt apja koponyájából készült ivókupából igyon, nagyon is valós eseményeken nyugszik. Maga Fehér Tibor kiváló leírást ad erről. Azonban ebből is látszik, hogy az antik világ fénye a logobárd térhódítással végleg kihúnyt Itáliában... 

Alboin felesége, Rosamund sem hagyta annyiban az ivászatot. Alboin erőszakkal magához kényszerítette és megalázta az ivókupával; bosszúja beteljesedik, mely beteljesülés Alboin vesztét okozza... 

...a longobárdok királyságát pedig Nagy Károly frank király hódítja meg 774-ben, fejére téve a híres longobárd vaskoronát. De ez a történet már túlmutat a caesarok Rómáján...  De amiként Károly két koronát tarthat a kezében, úgy játszhat egy díszlet is két várost a filmművészetben...

Amikor egy díszlet két várost is alakít 

Miért is lehet ismerős avatott szemeknek a Róma városát játszó díszlet a Harc Rómáért című filmben? Nos, a válasz egyszerű, ámde nagyszerű! Korábban már érintettük is sorozatunk keretében azt a filmet, melyben a díszlet először debütált. Nézzük csak, vajon ráismer-e valaki a kép alapján erre a másik filmre!

Nem, ez nem az Egri csillagok, s a díszlet nem is a pilisborosjenői, mely a filmhez épült; az ostromlétrák ellenére sem…

Lássunk egy másik párost! A következő kép a Harc Rómáért című filmből való. Teljességgel hihetetlen módon emberek lógnak a kereszten! Hihetetlen, hiszen ezt a kivégzési módot Nagy Konstantin császár Kru. 337-ben megszüntette. Erre utal is a film: az egyik fiktív karakter Cethegus elismeri ugyan Konstantin eme (nemes tettét), de aztán közli, hogy ő majd felújítja ezt a fajta kivégzést... A filmbéli kivégzés viszont történelmileg alaptalan. Mindezeken túl a kép hihetetlenül szerencsés szögből készült. Lássuk csak!

Ha kissé elmosódottan is, de láthatóak a városfal elemei, a híd és a két boltív is. És most lássuk ugyanezt a díszletet egy másik filmben!

A falak tetejét ugyan átalakították a Harc Rómáért forgatására, azonban a többi rész ugyanaz! A Harc Rómáért című film német-olasz-román koprodukciós alkotás, melynek forgatása során felhasználták az 1966-os, francia-román koprodukciós film, a Dákok (Dacii) díszleteit is. 

Legközelebb mi is elkalandozunk hát a hatvanas évek derekának Romániájába, hogy bemutassuk, miként szolgálta a filmművészet, s benne a '66-os Dákok, valamint az 1968-ban forgatott Traianus oszlopa (Columna) a történelem meghajlítását, s különösen a híres dákó-román (vagy dák-római) kontunuitás elmélet propagálását. És szót ejtünk majd arról is, hol hallható ókorinak cseppet sem nevezhető, és nem is texasi láncfűrész berregése a filmben... a dák erdők mélyén... 

A késhegyig menő vitákat persze ki-ki folytassa majd le maga! Te pedig, Decebal, idenézz! 

 Figyelsz? Jó! Így már jó!

Mert hamarosan folytatjuk!

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Előre!

A Tanár versus/contra diák I. fejezetében azt a nemrégiben aktuálissá vált témát feszegettük, hogy MINDENKInek lehetett, avagy történetesen volt is egy Erika nénije. Aki még nem látta volna Deák Kristóf Oscar-díjat nyert alkotását, annak a Mindenki –mondhatni – kötelező darab! Hogy miért? Azért, mert MINDENKI volt diák, netán pont most diák. És mert vannak közöttünk olyanok is, akik a tanári hivatást választották… MINDENKIhez szól, szívből!

Azonban itt és most történetesen véget is ér az a lelkület, amely a Mindenkit áthatja; a film a múltkori fejezet témája volt, ez most nagyon másról fog szólni (http://fuszeresjakvaj.reblog.hu/mindenkinek-volt-egy-erika-nenije).    A mostani… nos, keményebb menet lesz! Az biztos! Időben szólok! Főleg azoknak, akik történetesen a tanári hivatást választották, mert komoly etikai, morális kérdést fogunk érinteni a tanár-diák viszony kapcsán. Az ítélet persze – miként az igazság – MINDENKIé! Az olvasóé… Az értékítéletet tehát MINDENKI maga hozza meg! 

I. ELŐJÁTÉK

Nemrégiben egy rendezvény miatt egykori középiskolámban jártam. Az iskola felé tartva összefutottam egy volt osztálytársnőmmel – kicsi a világ –, aki épp gyönyörű kisgyermekét tolta a babakocsiban; a jövő nebulóját. Szóba elegyedtünk. Kifejtette, mennyire rossz emlékei vannak egykori középiskolánkról, hiszen – ahogy ő emlékezett – minden tanár szívatta az osztályunkat, pedig nem érdemeltük meg. Szóba került egy másik osztálytársunk neve is, akiről egyik tanárunk kijelentette, hogy amíg ő él, nem lesz belőle építész. A tantárgy érettségi tárgy volt, felvételihez is kellett, szóval… Minden esetre az osztálytársunk lediplomázott, s legendák keltek szájra arról, hogy végül bevitte megmutatni a diplomáját a volt tanárának…

Vajon mindig tisztelettel kell lenni az iránt is, ami rossz volt az életünkben? Nos, emberek vagyunk, érzésekkel, ez természetünből fakadóan nem megy, s most, jelen sorok írása közben sem ezen van a  hangsúly, hanem azon, ami ténylegesen megtörtént.

Évtizedek teltek el az érettségi óta, de még felnőtt fejjel is gyakran eltűnődök azon, vajon egyes régi tanárainkat csak a leterheltség, avagy más is megakadályozta abban, hogy a tananyag leadásán túl valódi hivatást is belevigyenek az órába? Hivatást!  És legfőképpen lelket! Szenvedélyt! Volt rá példa, igenis volt, termett érték, s került is átadásra iskolás éveink során! De volt, igenis volt, amikor szenvedélyes óra helyett szenvedésben volt részünk. Akár célzottan is, ok nélkül is, csak, mert… ha nem is a régi pálcás módszer révén...

Nem titok, minden diák megtapasztalja azt az életérzést, hogy a tanára kedvence, avagy pontosan az ellenkezője. A nebuló se szeret minden tanárt… netán már a tantárgyat is utálja, s mindez egymásra is hathat… Ténykérdés azonban, hogy a jó/rossz tanár igenis befolyásolni képes a tanuló jövőjét. Jómagam is több száz könyvet elolvastam, de a középiskolai kötelező olvasmányok jó része kimaradt, s a versolvasást se szerettem meg, azután, hogy tizenkét esztendeig igyekeztek belém sulykolni, hogy nem lehet saját gondolatom a költeményről, mert a költő ezt meg azt gondolta… Még az írásbeli érettségim javításában is ezt olvashattam, bizony-bizony nem tűrték az önálló gondolatot… Gondúta a… Pedig végső soron a poéma sem más, mint a szabad gondolat szárnyalása... De az iskolában ezt  *@sz*@*od...

De emelkedjünk felül ezen, hiszen csak örülhetek, hogy egy tanár, aki még a szóbeli érettségin is igyekezett lehúzni, nem vette el a kedvemet az olvasástól, amit önmagamért mívelhetek, azt olvasva, amit szeretek, szenvedélyesen, vidáman! Ez legyen példa mindenki előtt, akinek az önálló gondolatát bünteti a tanára!

II. ÉLETED JÁTSZMÁJA MÁR A KÖZÉPISKOLÁBAN ELDŐL?

A gond csak ott van, bizony, ott van, kedves mai fiatalok, hogy a tanárok, főleg a középiskolai tanárok egy életre befolyásolhatják a Jövőtöket, mivel az általuk adott jegyek befolyásolhatják a felvételiteket! Aztán mi van, ha a tanárral nem vagytok valamilyen okból jó viszonyban? Esetleg semmit nem tettetek a rossz viszony kialakulása érdekében… Régen bizony a felvételi más volt. Volt olyan egyetem, amely önálló felvételit csinált, de alapesetben volt központi felvételi, amelyhez hozzáadódott a középiskolából hozott jegyek adta érték, meg a nyelvvizsga és már meg is volt a jövő útja. Ha valaki extra pontot ért el a központi felvételin (azaz majdnem 60 pontot), akkor ez a pont megduplázódott, s akár nyelvvizsga nélkül is utat jelentett egy jó egyetemre, főiskolára.

Mi volt ez a duplázás? Nos, a duplázás lényege abban állt, hogy ez esetben nem vették figyelembe a középiskolai jegyeket, de nem is volt rá szükség, hiszen a duplázódó pont elég volt a sikeres felvételihez. Vagyis, ha egy középiskolai tanár a diákot még az érettségin is elkapálta, ez a kapálás nem életre szólt, csak az írásbeli felvételiig. Vagyis lehetőség volt rá, hogy ne egy középiskolai tanár, hanem a diák maga döntsön a saját sorsáról, kizárólag a tudása alapján, a felvételin. Manapság azonban – akár emelt szintű, akár nem az érettségi – a felvételi eljárásból legjobb tudomásom szerint már nem hagyható ki az egyenletből a középiskolai tanár. Így sokkal inkább hatással van a diákok jövőjére az a közeg, amelyben nagykorúságuk előtt telik az életük.

III. A JÁTSZMA ELKEZDŐDIK

„A játszma elkezdődött!” – hallhattuk igen sokszor Sherlocktól. Egy életen át kell játszanunk! Azonban egy diák számára talán ott kezdődik el istenigazából, amikor körvonalazódik számára, hogy mihez szeretne fogni érettségi után, mi szeretne lenni a jövőben, az ÉLETBEN… És aztán felméri, hogy ennek eléréséhez milyen képességei vannak, miket kell fejlesztenie, de azt is, hogy milyen nehézségekkel, objektív és szubjektív akadályokkal kell megbirkóznia. Kedves mai fiatalok, ti már elvégeztétek a feladatot?

Ha igen, láthatjátok, hogy az egyenletből nem hagyható ki a középiskolai tanárotok kedves, avagy utált grémiuma sem. És akkor jön a csattanó: mi van, ha győzelmetek gátja egy olyan tanárotok, aki mondjuk, ok nélkül nem kedvel titeket, s ez át is jön (megjegyzem, ismertem olyan általános iskolai tanárt, aki engem bár nem tanított, őrjöngve ordította az első osztályos kisgyereknek, hogy nem érdekli, ha bele is tapos a gyerek lelkivilágába)...

Jóllehet nem voltam még nagykorú, de amikor magam is megtapasztalhattam az életérzést, hogy ok nélkül nem kedvelnek, s ez az osztályzataimon is látszik, már éreztem, mit éreztem, reálisan láttam, hogy valami gyógyszer elgurult azon tanáraimnál, akik kimutatták, mennyire le akarnak húzni szubjektív okok miatt. Nem vette be a gyomrom, ahogy a kivételezést sem. Az egyik érettségi tantárgy esetében azonban különösen meglepett, hogy mennyire le akarnak húzni, jegy tekintetében. Ez egy másik érettségi tantárgy volt. Itt nem kellett verset elemezni…

Nos… meglepett, hogy úgy éreztem, hogy le akarnak húzni, mivel addig kedveltem a tanáromat, nem volt köztünk probléma, s ha nehezen is ment a tantárgy, érteni akartam, megoldani a feladatot, s ezt látta is, nem is buktatott meg soha, pedig egyszer korábban év végén… már nagyon rosszul állt a szénám… miként több osztálytársamnak is… Ez az a tanár volt az, aki kijelentette osztálytársunkról, hogy amíg ő él, nem diplomázik le. Nos, a történetet már ismerjük. De vissza az iskolapadba! Év vége volt. Akkor figyeltem fel valamire. Tudvalevő volt, hogy a jegyei alapján bukásra áll az osztály egyik legjobb anyagi hátterű tanulója is. A tanár mégsem buktatta meg, de az osztály plénuma előtt megbeszélte vele, csakis vele, egyedül az osztályból, hogy következő év elején a teljes, akkor már elmúlt éves anyagból ír egy dolgozatot, amire nyáron készülnie kell, s ha nem sikerül, akkor vége! Így is lett… mármint, hogy nem bukott meg a tanuló. Csakhogy nekem valami sántított.

Feltettem magamnak a kérdést: ha az osztálytársam nem bukik meg, s nem pótvizsgázik, ugyan miféle kihatása lehet egy olyan dolgozatnak, amit csak ő ír meg, nem az osztály, vagyis szigorúan véve nem is osztályozható? Miféle kihatása lehet, miféle következménye, amikor már a következő osztályba lépett? Mert hát visszamenőlegesen nem alkalmas arra, hogy megbuktassa! Osztályzat meg hogy lenne rá adható? Olyan nincs, hogy valakivel olyan – mégis osztályozásra kerülő – speciális dolgozatot iratunk, amit mással az osztályból nem! Vagy mégis? De hol van az egyenlőség? A kérdésemre, amit valójában csak gondolatban tettem fel, saját magam, magamnak, nem kaptam választ, az osztálytársammal szeptemberben a következő osztályba léptünk. Hogy megírta-e azt a dolgozatot, nem tudni, minden esetre az osztály plénuma előtt erre nem került sor, még említés sem volt róla.

Ekkor következett az, hogy érzékelni kezdtem a már említett ellenszenvet azon tanárom részéről, aki az osztálytársunkkal külön dolgozatban állapodott meg előző év végén… Hiába szerettem és akartam érteni a tananyagot, félévkor megbuktam belőle – még szerencse, hogy nem érettségi év volt még, igaz ez az év elvileg már számított. Szüleim nem fogadták el érvelésemet, a dolgozatokat pedig nem tarthattuk meg emlékeim szerint, de az a megérzésem támadt, hogy jó volna független tanárral átnézetni a feladatokat, mivel valami azt súgta, hogy lehúzzák a jegyeimet. Sajnos ebben nem kaptam támogatást vagy megértést szüleimtől, bizonyítani nem tudtam egy megérzést.

Csak korrepetálásra adtak pénzt. A korrepetálás során megcsináltuk ugyan a feladatokat, amire emlékeztem, de addigra már év vége jött, én már nem bíztam magamban, s nem is mentek a feladatok, mintha saját magamnak kezdtem volna bizonyítani, hogy nem megy… Egyértelműen bukásra álltam… A szüleim beszéltek a középiskolai tanárommal, aki kegyesen egy kollégáját javasolta korrepetálásra, akivel tudvalevően jó barátságot ápolt. Tanárom kollégája fogadott, az ő anyukája az asztal mellett elhaladván máris arcon is fingott…

Szó szerint. Mégis érteni akartam, tudni! A középiskolai tanárom kollégájánál, korrepetálás közben meggondolatlanul sóhajtozni kezdtem. Meggondolatlanul, hiszen a korrepetitor minden volt csak nem empatikus lélek, mégis kifejeztem két feladat között – az amúgy szinte nem is létező – reményemet, hogy de jó volna, ha a tanárom nem buktatna meg, hisz volt rá példa, hogy valakit nem buktatott meg, hanem megbeszélték, hogy következő tanév elején ír majd a tanuló egy dolgozatot, az előző éves anyagból… Következő óránk után a középiskolai tanárom félrehívott s közölte, hogy átenged év végén, de év elején írok egy dolgozatot a mostani, egész éves anyagból, amire a kollégája felkészít. Minderre nem számítottam, nem is voltam rá felkészülve, s nem is tartottam igazságosnak, azonban nemet nem mondtam. Viszont már akkor is eltűnődtem azon, hogy azok a mondatok vajon mennyire tudatosan hagyták el a számat, a tanárom kollégájánál...

Nem voltam még nagykorú, de vajon ettől függetlenül mégis felismertem az egyetlen, reálisan járható utat a bukás elkerülésére? És aztán nem hittem el, s történetesen meg is ijedtem attól, hogy működik? Az utolsó év, érettségi előtt szeptemberben kezdődött. Miként mindig szeptemberben kezdődik a tanév, amikor a falevelek lehullanak… Talán, mert magam sem hittem el, hogy annak a dolgozatnak a megírására valaha is sor kerül (nem is került), talán, mert mégis annyira naiv voltam, mint amilyennek tartottak, csak augusztus második felében vettem fel a kapcsolatot a tanárom kollégájával. A korrepetitor őrjöngve ordította a telefonba, hogy velem befejezte a munkát, nekem egész nyáron korrepetálásra kellett volna járnom, meg egyébként is, micsoda dolog az, hogy ez úgy történt meg, hogy tudjuk, hol dolgozik az apám… Otthon átbeszéltük a dolgokat, szüleimnek kezdett összeállni egy kép, apám hozzátette ehhez azt is, hogy szerinte nem egyszerűen a munkahelyén, hanem a munkájáért kapott feltételezett béren lehetett a hangsúly a telefonban…

Szüleim felvették a kapcsolatot a középiskolai tanárommal is, de ő privát nem fogadta őket, csak azt mondta a kaputelefonba, hogy évtizedes tanári pályafutása alatt őt még így nem vágták át. Apám úgy döntött, hogy még tanévkezdés előtt megbeszéli a dolgokat az iskolaigazgatóval. Pontosan már nem emlékszem, miről volt szó kettejük között, de a végzős osztályba léptem, hiszen nem buktattak meg év végén, utólag pedig erre nem lett volna mód. Egyébként is, mire fel, ha a saját tanárom év végén átengedett?Az iskolám egy másik tanára korrepetált (immár a harmadik, egy év leforgása alatt), hiszen muszáj volt érettségizni a tantárgyból; e tanárt roppantul meglepte, mennyire érteni, tudni akarom az anyagot, s mennyire jövök fel a tantárgyból az érettségire. A saját tanárom semmi érzelmet nem mutatott, nem is emlékszem már rá, miként zajlottak a tanórák vele, de az valószínű, hogy két szót nem váltottunk. Egy dolgozatom sem lett elégtelen azután. Átmentem az érettségin. Ez volt a fő. Én győztem. A saját Jövőm szempontjából csak ez számított.

Aztán léptem tovább. Tovább, az életutamon. Az érettségin ebből a tárgyból is volt vizsga. Ezt meg kellett csinálnom, hogy tovább léphessek. Az életben aztán többet nem befolyásolta a jövőmet ez a tárgy. Miként az érettségimet se befolyásolhatta a tanárom. Se a felvételimet…

De vajon MINDENKI ilyen szerencsés az ÉLETben?

Ti hogy látjátok?

Mit tapasztaltatok?

Milyen a Ti JÁTSZMÁTOK?

És etikai, morális szempontból Ti meddig mennétek/mentetek el el hasonló szituációban? Merre billen(t) a mérleg serpenyője?

Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár huszadik alkalommal! Ennek örömére ürítem is poharam! Ave Caesar!

Most pedig taszítsuk le Caesart a trónról!

Legalábbis az utolsó császárt, aki a Nyugatrómai Birodalom trónusán ült. Romulus Augustusnak hívták azt a kamasz fiút, akiből Kru. 475-ben – alig tizenöt esztendősen – császárt csinált apja, a germán származású politikus és katona, Flavius Orestes.

Ezt mutatja be a Valerio Massimo Manfredi azonos című regényéből 2007-ben készült film, Az utolsó légió, melynek elején egy mondat erejéig arra utalnak, hogy Róma a fokozódó veszély miatt hazahívja a csapatait…

Nos, ebben az időben az egységes birodalom már rég a múlté. Kru. 395-től véglegesen két részre szakadt. A Nyugatrómai Birodalom területe a népvándorlás, a barbárok betörései és térfoglalása nyomán fokozatosan olvadt, a nyugati császárok tényleges hatalma az ötödik század második felében gyakorlatilag már a napfényes Itáliában sem volt oly szilárd.

Orestes, aki menekülésre kényszerítette a Keletrómai Birodalom által elismert uralkodót, Julius Nepost, fia névleges császársága alatt a tényleges hatalom gyakorlója volt, úgyis, mint katonai főparancsnok. Megtagadta azonban több germán törzs földigényét, akik Odoacer vezetése alatt fellázadtak. Orestest megölték, Odoacer pedig letaszította trónjáról az utolsó „felségecskét”, vagyis az utókor részéről Augustulusnak („kis Augustusnak”) nevezett császárt. 

Neve egyaránt tükrözte Róma városának alapítóját (Romulust) és az első római császár (Augustus) nevét is, mindez mégsem hozott szerencsét: uralma Kru. 476. szeptember 4-én véget ért. Le kellett mondania, de ezzel valószínűleg megmentette a saját életét. Odoacer nem végzett vele, hanem életjáradékot biztosítva számára Campaniába száműzte.

Campania legnagyobb városa Nápoly, s itt található Capri szigete is, ahonnan Az utolsó légióban egy kisebb csapat kimenekíti Romulust, aki később a távoli Britanniában telepedik le, Odoacer pedig egy hasonmással helyettesíti a fiút, mert nem akarja azt a jogos gyanút kelteni, hogy esetleg mégis megölette... A valóságban itt élte le az életét a srác Campaniában, kolostort is alapított, s még Odoacer kettéhasítója, Nagy Theodorik osztrogót (keleti gót) uralkodó is találkozhatott vele, de még 536 előtt meghalt.  Szóval a filmmel ellentétben nem találkozott a britanniai Vortigernnel... 

...nem pátyolgatta őt Arthur király nagy varázslója, a mondabeli Merlin sem... 

...de a valóban élt történelmi személy, Romulus Augustulus, a filmmel és a regénnyel ellentétben nem lett Arthur király apja sem, Uther Pendragon néven, még kevésbé volt köze bármiféle Excalibur nevet viselő legendás kardhoz... 

Még egy március idusa – avagy a főfogás a karddal széthasított Odoacer maga...

A római császárság névadóját – de nem első császárát – Julius Caesart Kre. 44. március idusán gyilkolták meg összeesküvők. Michael Curtis Ford Róma bukása című regényében (mely tegyük hozzá: kicsit hitelesebb Az utolsó légiónál) elénk tárja, hogy a gót Theodorik is március idusán végeztette ki Odoacert, egy békelakoma ürügyén (Kru. 493. március 15-én). De ne siessünk úgy! 

Nos, a Keletrómai Birodalom mindig is az Orestes által elűzött Julius Nepost ismerte el a Nyugatrómai Birodalom utolsó császárának, annak haláláig, a történészek azonban a kiskamasz ámde bölcs Augustulust tekintik az utolsó császárnak. A történészek egyébiránt Kru. 476-ot tekintik az ókor végének is, jóllehet az antik világ akkor még élt Itáliában, a kortársak nem érezték annyira látványosnak a változást, az előző évtizedekhez képest. A bizánci visszahódítás korszaka, nos… az már „más tészta” lesz… üvölt majd a farkas Róma romjai felett… melynek egykor jelképe volt…

Taszítottak le több császárt azelőtt is a trónról, az ötödik század során, azonban történelmi tény, hogy Kru. 476-ban közjogi szempontból megszűnt az addigra már amúgy is csak formálisan létező Nyugatrómai Birodalom. Ezt követően a Keletrómai Birodalom uralkodói tekintették magukat – ha formálisan is, de – a Római Birodalom egyedi urainak. Odoacer a császári felségjelvényeket elküldte a Keletrómai Birodalom császárának, ő maga Itália királyaként uralkodott haláláig, s Kru. 480-tól (Julius Nepos halálával) Zénó keletrómai császár is elismerte, mint Itália teljes függetlenséggel rendelkező vezetőjét.

Az utolsó légióban utalnak is rá, hogy a Keletrómai Birodalom kész elismerni Odoacert. Így eshetett meg ugyanis az a filmben, hogy az Augustulusért indított – egyébként keletrómai segítséggel lezajlott – mentőakció végén a bizánciak láthatóan már szitává akarják lőni a volt császárt… Nagy kár, hogy a valóságban addig sem ismerték el… Szóval, a Gladiátor Commodusának kézmozdulatával élve:

Dalmácia elfoglalása aztán már nem tetszett a Keletrómai Birodalomnak. Odoacer fellépett ugyan a keletrómaiak által támogatott osztrogótok ellen (akik Pannoniában már mindent feléltek és újabb zsákmányra vágytak), de végül alul maradt a küzdelemben, Theodorikkal szemben.

Theodorik bevonult Itáliába és végül béketárgyalás örve alatt találkozott ellenfelével, ahol végzett Odoacerrel. Március idusán… A Harc Rómáért című 1968-69-ben forgatott filmben eléggé bugyuta szerelésben élvezi ki a győzelmét… szó szerint, madarat lehet vele fogatni… Szóval, jöjjön még egy kis Commodus:

De mégis, honnan jön ez az idétlen madaras sisak, amit Theodorik hord? A válasz egyszerű, s nagyszerű! A film német-olasz-román koprodukciós alkotás, melynek forgatása során felhasználhatták az 1966-os, francia-román koprodukciós film, a Dákok jelmezeit is. Számos szembetűnően hasonló megoldás van a két filmben, mind a képi világ, mind pedig a díszletek és történetesen a jelmezek terén is. Nézzük csak! Ott repül a kismadár!

Nos, sisak ide vagy oda,Theodorik nemes tettéről – tudniillik Odoacer keresztülvágásáról – Passuth László is írt regényt. Ennek címe (Ravennában temették Rómát) Theodorik tettétől függetlenül arra is utal, hogy az antik világ fénye a Ravennában végső nyughelyére helyezett Theodorikkal hunyt ki… Róma fénye… Rómáé, mely Theodorikkal valóban sírba szállt… Theodorik csontjait amúgy a bizánciak szétszórták, hadvezérük, a vitéz Belizár parancsára…

Nem csak Nagy Theodorik csontjai vesztek oda, de majdnem egy róla szóló regény is

A római császárság – a birodalom – számtalan írót-költőt megihletett már, a filmművészet hajnala előtt is. Közéjük tartozott Lewis Wallace, a Ben-Húr (1880) alkotója, aki Krisztus korába kalauzolta regényében az olvasót. 1907-ben meg is született az első (néma)filmváltozata (akkor még csak 15 percben; összehasonlításul: az 1959-es változat már közel 240 perces).

De itt kell megemlítenünk Felix Dahn írót is, akit a felesége akadályozott meg abban, hogy tűzre dobja Ein Kampf um Rom című regényét (1876), amiből a Harc Rómáért című film készülhetett.

A két szerző kiemelése önkényes, azonban közös bennük, hogy mindketten olyan szereplőket mozgatnak regényeik lapjain, akiket valóban élt történelmi személyek leszármazottjának tüntetnek fel, vagy pedig valós történelmi személyként állítanak be; olyan valós történelmi személyként, akiknek hatása van a világtörténelem menetére. Jóllehet valójában írói fantázia szüleményei…

Ilyen személy a Ben-Húrban a címszereplő nagy ellenfele, Massala is, aki annak ellenére, hogy valós történelmi személy fiktív unokája, olyan sajtót is kapott pár éve, hogy megvan a villája... Nos, a Magyar Elektronikus Könyvtárban is olvasható regényben ez áll róla: „Augusztusz cézár ellen egy Messzala a hős Brutusz oldalán harcolt Filippinél, de azután kibékült a győztessel, akit később, midőn ez a császárságra törekedett, merészen támogatott. Augusztusz császár megemlékezett e szolgálatról és kitüntetésekkel halmozta el a családot. Többi közt, midőn Judea római provinciává lett, Messzala fiát Jeruzsálembe küldte és a tartományra kivetett adók beszedésével bízta meg; ennek a Messzalának volt fia az imént leírt ifjú, aki apjával együtt a hajdani királyi palotában lakott.”

Az HBO Róma sorozatában bemutatott, Kre. 42-ben lezajlott Philippi csatában harcolt valós történelmi személy nem más, mint Marcus Valerius Messala Corvinus, róla ír Wallace; róla, akiről másfél évezreddel az ütközet után és négyszáz esztendővel Wallace előtt a történetíró Antonio Bonfini azt állította, hogy Hunyadi Mátyás király felmenője is volt. Ennek alapján Wallace Messalája és a mi Mátyásunk is rokonok lettek volna? Erre inni kell! Vivát!

Vagy pedig arról van szó, hogy Bonfini is a fikciót hívta segítségül, akárcsak Wallace? Nos, ha ezt a kérdést a balladai homályban is hagyjuk, amellett már nem mehetünk el, hogy mennyire tele van fikciós elemekkel és fiktív, de valós történelmi személyeknek beállított karakterekkel a Harc Rómáért című film.

Az alapját képező regényben is feltűnik a római szenátor, az intrikus Cethegus. A szenátor amellett, hogy szeretőjének tudhatta be hajdanán a Keletrómai Birodalom uralkodójának, Justinianusnak (527-565. között uralkodott) a hitvesét, Theódóra császárnét is, és oroszlánrésze volt a filmben a bizánci visszahódítás megkezdésében is, teljességgel fiktív személy, nem is létezett. Felixünk bármennyire történész volt is, akadtak érdekes megoldásai… De ne törjünk pálcát felette, hiszen még a mai történészek között is vita tárgyát képezi számos kérdés azzal kapcsolatban, ami Odoacer halálát követően Itáliában következett.

Nagy Theodorik ugyanis 493-tól 526-ban bekövetkezett haláláig volt Itália vezetője és az osztrogótok királya, azonban máig vita tárgya, hogy független király volt-e, avagy keletrómai vazallus. Tény azonban, hogy csak rendeleteket bocsáthatott ki, gótoknak nem adományozhatott római polgárságot, gót nem lehetett szenátor vagy fontosabb római hivatalnok sem, s tilos volt vegyes házasságot kötniük a rómaiakkal.

Amúgy a Harc Rómáért című filmben Cethegus lánya, Julia és a későbbi gót király, Totila szerelembe esnek, szó esik madarak csicsergéséről, meg minden másról, de arról aztán nem, hogy vallási és jogi korlát áll közéjük…  Jóllehet Theodorik maga azon fáradozott, hogy összeolvassza a gótokat a rómaiakkal, a vegyes házasságok tilalma ezt eleve lehetetlenné tette.

Az osztrogótok emellett a kereszténység ariánus változatát gyakorolták (szemben a római katolikusokkal), melynek  legfőbb tétele, hogy a Fiú-isten nem öröktől való, hanem az Atya-isten teremtménye. Nem egylényegű (homousziosz), hanem hasonló lényegű (homoiuszion) az Atyával. A rómaiak szemében az ariánus változat eretneknek minősült.

Vagyis: római és gót egymásba borulása elmaradt, azért persze a gótok sem szomorkodhattak, vagy panaszkodhattak, hiszen Theodorik a gótoknak adományozta a földbirtokok harmadrészét, a rómaiak pedig nem viselhettek fegyvert, igaz nekik is megmaradt mindenük, ami a gót betörés előtt volt. Bár uralkodása alatt Theodorik a békére törekedett, az egyensúlyra, a gót vezető réteg rossz szemmel nézett a rómaiakra, maga Theodorik pedig uralkodása végén azzal szembesülhetett, hogy a rómaiak összeesküvést szőnek ellene. A filmben erre is van utalás – legalábbis annyi, hogy a római előkelők egy csoportja a halálakor azonnal szervezkedni kezd, hogy kiűzzék a gótokat Itáliából… és Rómából... 1954-ben így nézett ki amúgy az Örök Város egy olasz filmben, amely filmről egyszer még lesz szó, biztosan, ámde nem most:

Nos, 524-ben – két évvel Theodorik halála előtt – robban a bomba: Theodorik kivégezteti a neves bölcsészt is, Boethiust, letartóztatja a még létező római szenátus nagy részét is. Mivel erőszakosan lépett fel a katolikus egyházzal szemben, melyet a rómaiak követtek, s mivel ariánus volt maga is, nagyon valószínű, hogy halálakor nem a római katolikusok nyelvén, azaz latinul mondták a Miatyánkot, hanem a gótok nyelvén, amelyre Wulfila fordította. Mégis, a Harc Rómáért film elején, Nagy Theodorik halálos ágyánál tisztán hallható, hogy nem gótul kezdődik a Miatyánk, nem az „Atta unsar…” hallható, hanem a „Pater noster…”. Hallgassuk csak (4 perc 55 másodpercnél)!

Kik is vannak Nagy Theodorik halálos ágya mellett és mi lett a sorsuk?

A film témáját, a justinianusi korszakot nem először dolgozták fel, legalábbis, ami Justinianus császár hitvesét illeti belőle. 1954-ben debütált ugyanis az olasz-francia koprodukciós alkotás, a Teodora, imperatrice di Bisanzio (lefordítva: Theodóra, bizánci császárné).

De ugorjunk a halálos ágyhoz! A német-olasz-román készítésű Harc Rómáért nem a császárné, hanem a gótok oldaláról közelít a korszakhoz – köszönhetően a tűzre nem vetett regénynek –, s kifejezetten pozitív színben állítja be a gót vezéreket, jóllehet Theodorik halála után bizony elszabadult a pokol.

Halálát hű fegyverhordozója jelenti be a filmben. Az öreg Hildebrandról szól a Hildebrand-dal, a régi német epikai népköltészet egyetlen töredékes maradványa. Hallgassuk meg az egyik modern feldolgozását!

A halálos ágy mellett ott térdel Theodorik két lánya, Amalasuintha (baloldalon; Bond-lány játsza) és Matasuintha (jobboldalon). Pardon? Kettő lánya lett volna?

Csak egy lánya volt, valójában! Ő pedig Amalasuintha és valójában neki volt egy Matasuintha nevű lánya. Mivel a film erősen eltér a történelemtől, sok esetben, sok mindenben, ezért érdemes lenne a regényben utánanézni ennek az anomáliának. Magyar fordítása amúgy nem ismert. A filmből kimaradt az is, hogy Theodorikot valójában az unokája, Amalasuintha fia követte a trónon. A kiskorú fiú, Athalarik helyett az anyja kormányzott.

Kivégeztetett gót nemeseket, akikről feltételezte, hogy összeesküvést szőnek ellene és már Justinianus császárral is tárgyalt, hogy Konstantinápolyba (Bizánc) költözhessen. Fiát római módra nevelte, s közben engedményeket tett a rómaiaknak is – ezen engedmények szerepelnek a filmben, Cethegus ármánykodásának tudja be a sztori; a gótok minden esetre elragadták az anyától a fiú nevelését, de az 534-ben elhalálozott. A filmben az sem szerepel, hogy Amalasuintha feleségül ment Theodahad toszkán grófhoz, s társuralkodóvá tette, mert meg akarta tartani a hatalmát.

Valószínűleg Theodahad tudtával és beleegyezésével, de ezt követően Amalasuinthát bebörtönözték, a toszkánai Bolsena-tó szigetére. Itt kezd találkozni film és történelem, mert Amalasuintha halála jön, ami a valóságban is fürdőben történt, mint a filmben. A filmben azonban húga intézi el, végignézve a halálát...

Csakhogy a valóságban nem is volt húga. A történelemből azonban azt is tudjuk, hogy meggyilkolása ürügy volt Justinianus császárnak arra, hogy háborút indítson a gótok ellen, amely az osztrogót állam bukását hozta el 555-ben.

Valóság és regény... valóság és film... néha kísérteties a hasonlóság...

Néha nem... A filmben a háború kirobbanásához Cethegus és az eunuch Narses ármánykodása is kellett.

Az ármánykodása odavezet, hogy Cethegus felújítja viszonyát Theodóra császárnéval is, aki végül más okból, de elveszíti Justinianus bizalmát és öngyilkosságra kényszerül – Theodóra öngyilkosságát nem a történelem, hanem az alkotó fantáziája szülte, már csak az a kérdés, hogy az íróé, avagy a forgatókönyvíróé… valójában hosszú betegeskedés után, rákban halt meg. Miért is kellett ezt átírni? Erre még az 1951-es Quo vadis Péter apostola is széttárná a kezeit...

De vissza Theodahadhoz! Justinianus Amalasuintha halálával ürügyet talált arra, hogy háborút indítson. Megkezdődött a bizánci visszahódítás időszaka. A harc, Rómáért… Hadvezére Belisarius (Robert Graves regénye nyomán: A vitéz Belizár) 536-ban már Rómába vonul be, de az akkor még milliós lakossággal rendelkező világváros sokszor cserél gazdát a háború során, s romhalmazzá válik. Lakóinak száma pár ezerre olvad, miként hajdan elolvadt maga a Nyugatrómai Birodalom. Dicstelen végét ábrázolni dicstelen feladat maga  is, főleg dicstelen jelmezekkel... mindazonáltal meg kell hagyni, díszes társaságot hoztak össze a film kedvéért... vagy inkább színeset...

Nos, Theodahadot a gótok lemondatják. Hamarosan meghal. Ezután a film és a történelem újfent találkozik. A Nagy Theodorik halálos ágyánál szintúgy ott álló Vitigis lesz a király, aki a lenti kép jobboldalán is ott áll, a későbbi gót királyokkal, Totilával és Tejával:

 Vitigis a valóságban is elvette Matasuinthát, nem csak a filmben. A dolog szépséghibája csak az, hogy a valóságban Matasuintha Amalasuintha lánya volt és nem a testvére, s nem is volt köze Amalasuintha meggyilkolásához. De emelkedjünk felül ezen is, s nézzük meg, ki áll még Nagy Theodorik halálos ágyánál! A kép közepén, a két nő között ott áll a már említett (hősszerelmes), Totila, (541-től 552-ig gót király lesz ő maga is), aki visszafoglalja majd Belisariustól Itáliát, s benne Rómát… ő áll Teja és Vitigis szomszédságában is a másik képen. Szinkronhangja békés, dallamos, de a valóságban nagy pusztítójává vált ő is az antik világnak... a háborúban, mely 536 után majd húsz esztendőn át dúlta Itáliát... 

Legközelebb Totilával kalandozzunk Rómába, hogy kiderítsük, győzelme vajon éppoly tartós volt-e, mint az általa okozott pusztítás.... s azt is, hogy mi köze volt ahhoz, hogy Róma városának romjai felett a farkas hamarosan újra felüvölthetett…  Szóval, a harc Rómáért hamarosan folytatódik!

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Előre!

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Fussunk is neki!

Sosemvolt életek – avagy fiktív karakterek hitelesnek kikiáltott kalandjai

Regények lapjain, mozivásznon és természetesen a televízióban is rendre feltűnnek olyan fiktív (tehát valójában nem élt) személyek – ha úgy tetszik, igazi karakterek –, akik a valós történelmi személyekkel, avagy egymással kapcsolatba lépve viszik előre a történetet. Végtére is, minden történelmi témájú történet valójában fiktív elemek tárháza, melyet átleng az alkotó(k) nézőpontja, fantáziája…

Mint a 2004-es Arthur királyt, mely a mítoszt, s a valóban élhetett főhőst az eredeti római környezetében igyekezett ábrázolni. De gondoljunk csak az idén debütáló Britanniára!

A sorozat elején a valóban élt történelmi személy, Aulus Plautius katonái fellázadnak, nem akarnak átkelni az óceánon, az ismeretlenbe. A hadvezér, Aulus megbünteti őket…A Kru. 43-ban történt inváziós események – a történetírás szerint – valóban büszkélkedhetnek ezzel a lázadással, ám aztán a sorozatra „rásüti” bélyegét a mágia, a misztikum, és a hajdani Xena sorozatból is ismert rengeteg mese… Aulus legalább nem fiktív... 

Természetesen ízlés kérdése, hogy ki-ki mennyit bír és akar lenyelni a fikciós cumiból, melyet – valószínűleg – befolyásol az is, hogy az egyén milyen mértékű történelmi háttérrel rendelkezik. A fikciónál ugyanakkor nem is lehet szebb és érdekesebb, hisz számtalan világba nyit kaput, múlt ködén nyújt átlátást, enged bepillantást és teremt megértést. Következésképpen éppolyan jogosultsága van a létre, mint minden élőlénynek, hisz maga is életből, alkotójából fakad, a szárnyaló képzeletből...

Manapság is fontos küldetést teljesítenek tehát azok az alkotók, akik – akár a filmművészetben, akár az általuk írt regények lapjain, de – életre kívánják kelteni a hajdanvolt nagy birodalmat, Rómát. Közéjük tartozik a kortárs magyar író, Marcellus Mihály is, aki a római kori Pannonia provincia (provinciák) történelmébe enged bepillantást regénysorozatában, de a szintén kortárs amerikai író, Steven Saylor is, Gordianus, az ókori Nyomozó megalkotója. Steven Saylorral kapcsolatban azonban már egy érdekes filmtörténeti adalékot is meg kell említenünk.

Gordianus elsőként 1991-ben jelent meg, a Római vér című regényben, egyes szám első személyben tolmácsolva kalandjait az olvasónak. A könyv nagy siker lett. És milyen véletlen? Ha ugyan véletlen… 1993-ban hirtelen debütál az Ókori magánnyomozó című tévéfilm – évtizedek kihagyása után újra felkapva az ókori sarusok, szandálosok, tógások világát –, melyben a magánnyomozó, Falco egyes szám első személyben meséli el kalandjait… Ez a film nem sikerült valami jól, szóval...

Ennek ellenére nem mehetünk el amelett a tény mellett, hogy akár így, akár úgy is nézzük, a fikció bizony teremtő erejű, legyen szó akár regényről, akár filmről, vagy sorozatról! Vannak azonban – és ezek közé tartozik jelen sorok írója is –, akik azt az álláspontot is vallják, hogy a fikciónak is egészséges határt kell szabni. Még akkor is, ha figyelembe kell vennünk azt a tényezőt is, hogy többségben lehetnek azok, akik szerint a regény, s a film pusztán az emberi szórakozást kielégítő gyümölcsök a fogyasztói társadalom berkeiben. Mi lenne hát mégis ez az egészséges korlát, ahol egy képzeletbeli falat kellene húznunk?

Nos, a fiktív történetekben hemzsegő számtalan fiktív karakter önmagában a változatosság gyönyörét adja, ugyanakkor egyes fiktív karakterek – egyes sosemvolt életek – meg is téveszthetik az olvasót, nézőt, mert szerepeltetésük mellett az alkotók azt a látszatot is keltik, hogy az adott karakter valós történelmi személy volt, pedig nem is élt. Mindez aztán jó kis tévútra vezethet olvasót, nézőt… Itt kellene meghúzni azt az egészséges határt, korlátot! Vagy talán építsünk a falba egy kaput is, mert csak a vájt fülűeket, s a kultursznobokat izgatja fel, hogy…

…Quintus Pompeius nem törhetett se Caesar, se Antonius életére… és a torkát se vághatták át?

Ennek oka prózai: nem is volt Nagy Pompeiusnak – Caesar legyőzött ellenfelének – ilyen nevű fia, vagy fattya. Quintus az HBO Róma sorozatának egyik arca volt, a széria alkotóinak terméke, aki az első évad végén megszervezi a Caesar elleni merényletet.

A történelemből tudjuk: Kre. 44. március idusán a Marcus Junius Brutus nevével fémjelzett összeesküvés résztvevői kilyuggatják Caesart, aki véres tógájában a Nagy Pompeius szobrának talapzatánál leheli ki a lelkét.

Eddig rendben is volna, azonban a Róma sorozatban folytatás is következik: a merénylet után egy másik fegyveres társaság – a már emlegetett Quintus Pompeius vezetésével – Marcus Antonius consul életére is tör. Antonius ekkor a legfőbb politikai tisztséget, a consuli hivatalt viselte, Caesar már indult volna parthiai hadjáratára, így távollétében Antonius kormányozta volna Rómát; imígyen a történelem...

A sorozat szempontjából tehát logikus is lehetne az Antonius elleni plusz merénylet, csakhogy a Róma sorozat valahogy megfeledkezik a parthiai hadjáratról, jóllehet a Caesar elleni merényletre is azért került sor pontosan március idusán, mert ezt követően az élethossziglani dictatornak (lényegében korlátlan hatalmú vezetőnek) „megválasztott” Caesar már nem tartózkodott volna a Városban. A dolog szépséghibája tehát, hogy a tervezett parthiai hadjárat sorozatba építése még jobban megágyazhatott volna az Antonius elleni merényletnek is...  Viszont mindezt egy sosem élt, valós történelmi személynek beállított Pompeius-ivadékkal játszatták le, s úgy állítják be, mintha a Caesar elleni merénylet megszervezésében is oroszlánrésze lett volna. Szóval...

 Mindezt betetőzi az a tényező, hogy egyes történészek szerint Antonius maga is tudott a Caesar ellen készülő merényletről, s mivel abban a  hitben volt, hogy Caesar örökösévé válik annak halálával, nem fedte azt fel a dictator előtt (Caesar végrendelete aztán említést sem tett Antoniusról). Ezt az álláspontot teszi magáévá Colleen Mccullough írónő is, Az októberi ló című regényében. Érdemes felcsapni a művet!

Történelmi tény, hogy a szenátus ülésére tartva az egyik összeesküvő „feltartotta” Antoniust, aki így nem volt jelen Caesar meggyilkolásakor, amikor azonban a dictatort megölték, maga is „elmenekült” a helyszínről, így akkor és ott nem foglalt állást se pro, se kontra a merénylettel kapcsolatban… Futása tehát legalább hiteles a sorozatban. És a való életben is impulzív alak volt.

Később aztán megegyezés született a merénylőkkel. A dictatori címet eltörölték, Caesar összes intézkedése azonban hatályban maradt, beleértve a közjogi méltóságokba való kinevezéseket is. Számos merénylő zsíros kinevezésekhez jutott tudniillik a dictatortól, még annak halála előtt. Ez a megegyezés is szerepel a Róma sorozatban. A jelenet végén Antonius – kellően filozofikus képet vágva – átvágja Quintus Pompeius torkát, aki eldől, mint egy zsák, s eltűnik, mintha sosem lett volna. Nézzük csak!

De ki lett volna ő, ha az alkotók a valós történelmi személyt akarták volna megjeleníteni, ahelyett, hogy fiktív karaktert kreálnak? A sorozatban Quintust „Neptunus ostorának” is nevezik, flottaparancsnokként is megjelenik, apját segítve. A karakter ezen vonása utalás lehet Nagy Pompeius kisebbik fiára, Sextus Pompeiusra, aki Caesar halála után – tengeri kalózzá züllve – flottájával elfoglalta Szicíliát, Korzikát, Szardíniát és a gabonaszállítmányok fosztogatásával jelentős éhínséget, áremelkedést idézett elő. A válságon végül Caesar örököse, Octavianus lett úrrá, de a menekülő Sextust valóban Antonius végeztette ki.

Octavianus, már Augustus császárként megfogalmazta tetteinek, ténykedéseinek hivatalos változatát (ez a Res Gestae Divi Augusti néven ismeretes), melyben név nélkül annyit ír Sextus kapcsán, hogy megtisztította a tenger vizeit a kalózoktól… Sextus Pompeius azonban jóval fiatalabb volt Caesar halálakor, korban Quintushoz Nagy Pompeius idősebb fia, Gnaeus Pompeius áll közelebb, vagy Titus Labienus, az a hadvezér, aki átállt Pompeius táborába. A sorozatban Quintus erőszakos jellem, mestere a vallatásnak is, mindez Titus Labienusra utal.

Labienus és Gnaeus Pompeius azonban elesett a Caesar ellen vívott mundai ütközetben, tehát Kre. 44-ben már csak Sextus Pompeius szerepelhetett volna valamiképpen a sorozatban. A mundai ütközetet a 2003-ban bemutatott Augustus című film jeleníti meg. Természetesen mindenki döntse el maga, jó volt-e, avagy szükséges egy olyan karaktert életre hívni a sorozatban, aki amellett, hogy fiktív, azt a látszatot kelti, hogy nagyon is élő történelmi személy volt! Miként az is kérdés, hogy…  

…miért kellett a Gladiátorba is egy Gracchus?

Ennek oka akár prózai is lehet: ha a főhős, Maximus rabszolgája a Cicero névvel díszeleg, igazán gazdag fantáziára vallhat az alkotók részéről, hogy a magát Commodus császár szenátusi ellenzékének kikiáltó politikusnak a Gracchus nevet adták… Míg a 2000-es filmopus Maximusát valós történelmi személyről mintázták, addig Gracchus karaktere teljesen fiktív, még, ha nem is kelti teljes mértékben a valós történelmi karakter látszatát... a szenátusban... az elnyomó hatalmat megtestesítő császár árnyékában...

Gracchus és az általa képviselt szenátusi ellenzék kapcsán szólni kell arról a tényről, hogy a Gladiátorban bemutatott császárellenes összeesküvés valós történelmi alapokon nyugszik; a Kru. 182-ben Commodusra rátörő merénylő értékes időt vesztett, míg azt hajtogatta, hogy a tőrt a szenátus küldi a császárnak… Ahogy a Gladiátorban is benne volt a szenátusi ellenzék a "buliban". De vissza Gracchusra! Nevét nagy valószínűséggel mégsem az alkotók fantáziája szülte, de nem is a történelemkönyvek lapjairól vehették, hanem az 1961-es Spartacusból, melyben szintén Gracchusnak hívják a Spartacus felett győzelmet arató politikus és hadvezér, Crassus szenátusbeli ellenfelét.

Gracchus ebben az utóbbi filmben már valós történelmi személyként beállítva mozog, tevékenykedik, s intrikál, természetesen vagy nem, de jófiúként beállítva – a Róma elnyomó arcát megjelenítő –, Crassusszal szemben. Innen eredhet tehát a Gladiátor Gracchusának karaktere. Nos, akárhogyis, a Spartacusban Gracchus egy összetett, fiktív karakter Mark W. Graham értekezése szerint, aki megjeleníti a római néppárti szenátorok csoportját.  Az értekezés adós marad azonban azzal a történelmi ténnyel, hogy a Spartacusban zajló eseményeket (vagyis a Kre. 70-es éveket) megelőzően valóban élt és tevékenykedett két néppárti politikus e néven.

A Gracchusok nevének kölcsönzése pedig nagy valószínűséggel nem véletlen Howard Fast író részéről, akinek regényéből a Spartacus című film készült. Fast az amerikai kommunista párt tagja volt, tevékenységei miatt rövid ideig börtönben is ült; itt, a börtönben kezdte el írni a leghíresebb regényét, a Spartacust, amely az azonos című film alapját is képezte. Gracchus karaktere bármennyire fiktív, a névválasztás valószínűleg tudatos, mivel Fast karaktere – Graham értekezése szerint – áttételesen az ’50-es évekbeli amerikai baloldalt is megjeleníti, erre pedig a radikális reformokat hirdető Gracchusok neve is markánsan utalhat.

Akárhogy is, Gracchus fiktív karaktere – a kalandjainak keretében – segít Spartacus feleségének és kisfiának is elrejtőzni a rabszolgafelkelés leverését követően, így Gracchus végső soron a szenátus és Róma érdekeit sértő tevékenységben vesz részt, Rómát pedig az idő szerint a Spartacust leverő Crassus képviseli.

A film végén Gracchus öngyilkosságot követ el. Az igazi Gracchusok végzete is hasonló volt, ötven évvel korábban, de ez egy másik történet… Megjegyzendő, hogy az 1953-ban Sztálin-békedíjat nyert Fast maga is az amerikai kongresszus munkájának akadályozása miatt került börtönbe, így Gracchus karaktere valahol magát az írót is megjeleníti…

Graham értekezése megspékeli még a dolgot azzal is, hogy a levert gladiátorsereg tagjainak „Én vagyok Spartacus!” felkiáltása akár tisztelgés is lehet azon alkotók előtt, akiket Hollywoodban feketelistára tettek, vélt vagy valós Amerika-ellenes tevékenységük miatt, ugyanakkor az értekezés arra is rámutat, hogy Crassus úgynevezett filmbéli tisztogatásai az átlag amerikai nézőkben pontosan a Szovjetunió és a sztálini tisztogatások és terror rémképét kelthették. Akárhogy is, a Spartacus számtalan áthallású film, amely mind a mai napig számtalan nézőpontot és kérdést hívhat elő, például azt, hogy…     

…mit keresett Caesar és Crassus fia a Spartacus elleni háborúban?

Caesar nem fiktív karakter, azonban sokkal inkább a regények lapjaira és a filmművészet világába tartozik, hogy mit tett a Spartacus elleni hadjáratok idején. A Spartacusban az ifjú Caesar is Gracchust támogatja a filmben, de később átáll Crassus táborába.

Történészek ugyanakkor rámutatnak arra a tényre, hogy nem tisztázott Caesar tevékenysége a Spartacus elleni hadjáratban, így az sem, hogy Crassus alatt szolgált volna. Mccullough regényében, a Fortuna kegyeltjeiben és a Starz Spartacus sorozatában minden esetre Caesar is aktívan kiveszi részét Crassus mellett a Spartacus ellenes háborúból.

A Starz Spartacus sorozatában feltűnik aztán egy teljesen fiktív, méghozzá abszolúte ellenszenves karakter, az ifjú Tiberius, Crassus fia, aki olyannyira konfliktusba keveredik Caesarral, hogy végül katonákkal erőszakoltatja meg a szintén nagyképűnek, ámde viszonylag pozitívnak beállított ifjú Caesart.

Crassusnak két fia volt, Publius és Marcus, Tiberius nevű fia nem. Publius az apjával, Crassussal együtt meghalt Kre 53-ban, a parthusok elleni ütközetben, Carrhaenál. Ezt akarta megbosszulni a dictator Caesar, Kre. 44-ben, de aztán jött március idusa… Publius felesége szerepel is az HBO Róma sorozatában, immár a Nagy Pompeius utolsó hitveseként...  és tanúja volt Pompeius kivégzésének…

Tiberius karaktere Bibulusra utalhat, aki Caesar consultársa volt, egyúttal a haláláig politikai ellenfele. Állítólag fiatalkorukban zördültek össze egy hadjáraton és Bibulus később előszeretettel terjesztette Róma-szerte azt a pletykát, hogy Caesarnak férfiakkal is voltak szexuális kalandjai… Válaszul Caesar felszarvazta Bibulust, elkalandozva Bibulus feleségének testtájai között… Mi pedig legközelebb elkalandozunk a tizenkilencedik századba, ahol egy erélyes feleség megakadályozta, hogy Felix Dahn író tűzre dobja Ein Kampf um Rom című regényét, így abból 1968-69-ben kétrészes film is készülhetett, Harc Rómáért címmel.

A film a Kru. 527-565 között, vagyis hatodik évszázadban játszódik, amikor is Justinianus ül a Keletrómai Birodalom trónján, s hőn szeretett Theodóra császárnéja – fiktív, ámde valós történelmi személyként beállított – szeretőjének, a római Cethegusnak az intrikái nyomán megindítja csapatait a barbár gótok által uralt Itália s benne az örök város, Róma visszafoglalására… aztán visszatérünk a Ben-Húr világába, hogy kiderítsük, fiktív karakter-e a nagy ellenfél, Messala… Vagyis még nem végeztük ki a témát!

Aztán, hogy jó dolog-e a valós történelmi személy látszatát keltő – történetek, regények, filmek, sorozatok világában ide-oda flangáló –, valójában fiktív történelmi karakter?  Ki-ki döntse el maga! Vagy egyszerűen csak élvezze a műsort!

Mi pedig hamarosan folytatjuk!

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

   Előre!   

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség.

Hollywood álma az ókori Rómáról – avagy rejtélyes utalások a filmvásznon?

„Van egy álmom…” Miként Martin Luther King szavai elhangzásuk óta, úgy vernek visszhangot a filmművészet alkotásai is, mind térben, mind időben. Hollywoodnak – az álomgyárnak – az ókori Rómáról is volt és azóta is van egy elképzelése, ha úgy tetszik, álma, mely markánsan megjelent az ötvenes-hatvanas évek bibliai témájú filmjeiben, különösen az 1951-es, úttörőnek mondható Quo vadisban és az 1959-es Ben-Húrban. De a Spartacusban is.

Ez az álom azonban korántsem volt békés, enyhet adó, és leggyakrabban csak homályos utalásokba, rejtélyes – a filmek alapjául szolgáló regényektől szinte teljesen idegen – jelenetekbe bújtatottan juthatott ki az ébrenlétbe, vagyis a filmvászonra.

Miről is van szó? Nos, több írás, könyv témáját képezi, hogy miként hagyta rajta a bélyegét a bibliai témájú filmeken (is) a második világháború, az azt megelőző időszak totalitárius államai által elkövetett borzalmak, háborús bűnök, az USA és a Szovjetunió, a Kelet és Nyugat közötti szembenállás, a kezdődő hidegháború, a kommunista és a kommunistának vélt személyek elleni „boszorkányüldözés” az 1950-es évek Amerikájában (azaz a mccarthyzmus), de az antiszemitizmus,  európai zsidóság tömeges kiirtásában testet öltő vészkorszak eseményei és a zsidóság Palesztinában történő letelepedését és az önálló zsidó állam megalakulását szorgalmazó mozgalom is. Tetten érhetők továbbá e filmekben a brit gyarmatpolitika egyes elemei is…

Mindez együtt tömény információ. Nem is ábrázolhattak mindent nyíltan, de Hollywood mégis szerét ejtette, hogy mindezt valamiképpen beleszője az ókori Rómáról szőtt álomba. Nézzünk egy példát máris! A fenti képen a római császár ül a birodalmi sas alatt. A lenti képen pedig...

Nem véletlen tehát, hogy Ben-Húr azt mondja a filmben, hogy Róma bukásának napján akkora örömujjongás hallatszik majd, amelyet nem látott még a Világ!  Mert ez a mondat a hitleri Németországról szól és arról, amit képviselt. 

Nem véletlen tehát, hogy amikor az ötvenes években készült Quo vadist vagy a Ben-Húrt nézzük, néha az az érzésünk támad, hogy a – főképp gonosznak, vérszomjasnak és kegyetlennek ábrázolt – Római Birodalomban mintha a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom, a fasiszta Mussolini Olaszországa, netán maga a Szovjetunió köszönne vissza ránk… és néha a Brit Birodalom is… A világháborút megelőző és a háborút követő politikai légkör, történelmi események….

Külön érdekesség amúgy, hogy azóta volt olyan történész, aki egyenesen a Sztálin vezette Szovjetunióhoz hasonlította a római császárkor azon időszakait, amikor a császár őrülete a tömeges kivégzésekben és az állandó rettegésben manifesztálódott. Nos, következőkben – valamelyest a Quo vadis, de különösen a Ben-Húr révén – olyan ínyencségeken fogunk végigmenni, amelyek jól szemléltetik ezt a különös, vagy nem különös, ámde nagyon is valós – ötvenes évekbeli – hollywoodi álmot.

Párhuzam Nero császár, Mussolini és Sztálin között – avagy diadalmenet a Quo vadisban

Az első nagyszabású film, az 1951-es Quo vadis az őrült Nero császár uralmának idejébe, Kru. 64-be kalauzolja a nézőt. Sok mindenben úttörő volt, többek között abban is, hogy bevezette a diadalmenet ábrázolását, mely számos későbbi film, így a Ben-Húr kötelező elemévé is vált. Ha a Vesta papnők éneke nem is...

A diadalmenet keretében a győztes hadvezér legioi élén felvonult Róma népe és az éppen regnáló császár előtt. Míg a  Quo vadisban Vinicius vonul el diadalszekerén Nero előtt, addig a Ben-Húrban Quintus Arrius tiszteleg Tiberius császár előtt.

Mindez a filmek alapjául szolgáló regényekben nem szerepel, annál is inkább, mivel csak a császári család tagjai rendezhettek diadalmenetet (ámbár a regény szerint Vinicius valamilyen rokonságban állott Neroval). Hogy miért került bele mégis a diadalmenet a filmekbe? A frappáns választ a forgatókönyvírók Nero császár szájába adták: „A nép igényli az efféle szórakozást.”

Esetünkben tehát a látványos tömegjelenet igencsak jól mutat a mozivásznon, eladhatóvá teszi a filmet, méghozzá olyan korszakban, amikor az embereket effajta jelenetekkel is igyekeztek visszacsalogatni a televízió mellől a mozikba. Na, de lássuk csak e tömegjelenetek, diadalmenetek képi megvalósítását!

Legelébb nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy a Quo vadist abban az Olaszországban forgatták, melyet alig fél évtizede a fasiszta diktátor, Mussolini vezetett...  

A diktátor nevéhez fűződik a római filmstúdió, a forgatásoknak 1951-ben otthont adó Cinecittà megalapítása, de a római kori fórumok romjai felett átvezető sugárút kiépíttetése is.

E sugárút jelenleg a Via dei Fori Imperiali nevet viseli, s Róma városának központjában halad a Piazza Venezia és a Colosseum közötti egyenes vonal mentén.

Mussolini 1932-től rendezett ezen az úton katonai parádékat, mely katonai parádé hangulata kísértetiesen visszaköszön az 1951-ben forgatott Quo vadisban, miként az is, ahogy Mussolini integet... a filmben, messze még egy diadalív is látszik...

De, hogy teljes legyen a kép, a diadalmenet vizuális megvalósításához nemcsak olasz, de szovjet példát is alapul ve(he)ttek az alkotók. A látvány, ahogy Nero a balkonról integet, egy kortárs – filmhíradót – néző számára világos lehetett: mintha a Szovjetunió nagyhatalmú vezére, Sztálin generalisszimusz integetne a nép és a katonák felé, egy moszkvai katonai parádén…

Különösen érdekes a párhuzam, amennyiben azt nézzük, miként is konferálják fel a filmben Nero – végső soron Róma – uralmát: „A császári Róma, a birodalom központja, Világot uraló nagyhatalommá vált. De ily hatalom gyakran a romlás táptalaja. Senki élete nincs biztonságban. Az egyén sorsa az állam kezében nyugszik. Az igazságtevést az öldöklés váltja fel. A hódítók leigázottak ezreit hurcolják el gúzsba kötve, rangra és nemre tekintet nélkül teszik őket Róma alantas rabszolgáivá, senki nem menekül a korbácsütések és a kardcsapások elől.”

E mondatok már nem csak a Szovjetunióra, de a Hitler vezette Harmadik Birodalomra is igazak, hiszen egy diktatúrában – mint tudjuk – nem csak a kollektív, de az egyéni szabadságjogok sincsenek biztosítva, gyakorlatilag senki élete nincs biztonságban.

A fogolytáborok, a munkatáborok és a megsemmisítő táborok borzalmai még ott kiáltottak a történelem színpadán, amikor a háború utáni Szovjetunió már uralta a fél világot, katonai nagyhatalommá vált, a meghódított népek részére pedig megkezdődött a málenkij robot. Eközben Moszkvában bárkiből és bármikor gyanúsítottat csinálhatott a Berija irányította titkosszolgálat, az NKVD… Mindez ott van a sorok között, a nyugati világ részére készült Quo vadis első jelenetében… Hollywood álma… az elképzelése Rómáról, mely visszaköszön a 2000-ben készült Gladiátorban is. Hasonlítsuk csak össze a fenti képet az alábbival!

Az álom, történetesen  a rémálom a Quo vadisban is utat tör magának, mert végül is a film pozitív üzenettel zárul: egykor már diadalmaskodott a jó, egykor történetesen a kereszténység képében. Most is diadalmaskodni  fog, ha kell… A Harmadik Birodalom már legyőzetett… a jó, a nyugati világ azóta már úrrá lett az 1948-as berlini blokádon, minden bizonnyal úrrá lesz a koreai háború okozta krízisen is… Végső soron pedig… egy napon… a hidegháborúban is győzni fog a jó. Mondhatjuk talán azt, hogy Hollywood is kivette a részét a hidegháború szülte ideológiai háborúból? Nos, a Ben-Húr üzenete még tovább árnyalja ezt a képet!  

A Ben-Húr rejtélyes jelenete – avagy egy gyűrű visszaadásának története

Immár közel hatvan esztendeje, hogy 1959-ben megismerhette a nyugati világ Lewis Wallace azonos című regényének mindezidáig legsikeresebb filmváltozatát, a Ben-Húrt. A 11. Oscart bezsebelő film hozzánk csak 1982-ben juthatott el, kultusza azonban máig töretlen – elhomályosítani a regényből készült későbbi alkotásoknak sem sikerült. Hihetetlen?

Pedig igaz! Köszönhetően a forgatókönyvnek is, még, ha azért nem is kapott szobrocskát... Ebben az 1959-es filmben nyert polgárjogot az a furcsa jelenet, amelynek során Ben-Húr – vagyis örökbefogadó apja után immár az ifjú Arrius – a római helytartóval, Pontius Pilatussal találkozik. Jóllehet, elsőként az lenne a célszerű, ha a Ben-Húr eseményeit időrendbe szedve haladnánk, e jelenet azonban annyira kirí, egyúttal kimagasodik a filmben, hogy mégis az in medias res mellett döntöttünk! Bele a közepébe!

A jelenetnek alaposan megágyaztak, mert két korábbi jelenetben is utalnak rá a találkozó résztvevői – maga Ben-Húr emiatt nem hallgatja meg a Názáreti Jézust sem, mondván, Pilatushoz kell mennie. Nagyon is tudatos lépés volt tehát a forgatókönyvíró(k) részéről a megírása, annak ellenére, hogy Wallace regényében e találkozónak és a már emlegetett gyűrű visszaadásának nyomát sem találjuk. A jelenetben Pilatus közli Ben-Húrral, hogy római polgár lett – vagyis már nem csak zsidó, de a Római Birodalom polgára is.

Ben-Húr nem örül, sőt, kijelenti, hogy Róma, pontosan Róma okozta a családjának tragédiáját, miatta tengeti leprásként életét az anyja és a húga, örök számkivetésben, egy barlangban  – a leprások tudniillik tisztátalannak számítottak, a betegek nem is érintkezhettek egészséges emberekkel. 

Pilatus sajnálatát fejezi ki, azonban kijelenti azt is, hogy Messala tribunus volt az, aki valójában okozta a tragédiát, de ő már megbűnhődött. Ben-Húr szerint azonban Messalat megfertőzte a római kegyetlenség, ismerte jól, korábban más ember volt. Messalat tehát valójában Róma tette tönkre, ugyanúgy, ahogy Ben-Húr családját is. Pilatus szerint „mindig van áldozat, a hatalomhoz erős kéz kell, semmi érzelem, még részvét se, a hibákból pedig okulunk, fejlődünk általa.”

Különös szavak. Egy részüket maga Hitler inspirálhatta, a náci vezető szerint tudniillik a háborúban mindig vannak áldozatok, Róma pedig militáns nagyhatalom (is) volt, félelmetesen ütős a párhuzam egy világháború utáni korban… Nos, Pilatus kijelenti továbbá, hogy Róma felkarolja Ben-Húr életét és gyönyörű jövőt kínál. A szabadságról szólva viszont megfogalmazza, hogy teljes szabadság nem létezik, okos ember ismeri a korlátokat, a Világot, amelyben él, s ez idő szerint Róma a Világ, ezt az ifjú Arrius bizonyára nagyon is jól tudja.

Ben-Húr erre azt feleli: „Júda Ben-Húr vagyok. A mondat többrétegű jelentéstartalommal bír, de egyúttal el is téríti a történetet a regény szellemiségétől. Egyrészt nyilvánvaló, hogy egy második világháború után készült filmváltozatban, ahol a Római Birodalom megjelenítése a Harmadik Birodalom jegyeit is markánsan magán hordozza (erről még lesz szó), Ben-Húr nem vállalhatja fel római identitását – jobban mondva „lemond” ezen identitásáról.

Másrészt azonban az a gond a forgatókönyvvel, hogy Arrius örökbefogadott fiaként és örököseként Ben-Húr a római jog szerint már római polgárnak számított, nem utólag nyerte azt el. Vagyis római identitását, ha akarta volna sem „dobhatta volna el”, Arrius pedig soha nem tagadta őt ki.

Érthető azonban, hogy ha az alkotók a hitleri Németország zsidók elleni bűntetteit is leképezték Ben-Húr gályarabságában, akkor a filmbéli Ben-Húr – aki talán már leképezi az 1948-ban megalakult új zsidó állam polgárát is –, csak addig vállalhat identitásbeli közösséget a rómaiakkal, így örökbefogadó apjával, Arriussal is, amíg a római kegyetlenség sújtotta családját kimenekíti a rómaiak okozta borzalomból. Utána már nem egy szekérben haladnak...

Látni fogjuk: a Ben-Húrban Róma sokkal inkább a Harmadik Birodalom, semmint a Szovjetunió sajátosságait mutatja. Ben-Húr gályarabságból történő szabadulása, lelkének megtöretése pedig talán bepillantást nyújthat abba, amit azon embertársaink éreztek, akik túlélték a haláltáborok borzalmait…  

Nem, pont ezért sem válhat a filmben Ben-Húr kozmopolita, zsidó-római kettős identitású birodalmi polgárrá, jóllehet a regényben és az annak folytatásaként jegyzett Ben-Húr fiában – az immár Roger Bourgeon által írt műben – pontosan római nevét és örökségét használja fel arra, hogy az éppen szárnyát bontogató kereszténység támasza lehessen, mind Rómában, rómaiként mind Jeruzsálemben, zsidóként.

Az 1959-es filmváltozatban azonban Ben-Húr kereszténnyé válása, de még Jézus feltámadása sem egyértelmű úgy, mint a regényben, s csak a film végén nyer lelke békét, szabadulva a gyűlölettől, amikor a keresztre feszített Jézus csodát tesz, meggyógyítva Ben-Húr anyját és húgát a leprából. A gyűlöletet tehát elengedi, de nem lesz belőle se római, se keresztény, zsidó identitása azonban megmaradt a hányattatások ellenére is.

A film alkotói tehát egyértelműen értésünkre adják, mit képez le a filmben Róma, így azt is mondhatnánk, hogy a kizárólag e filmre írt jelenet a római jog dacára is egy mestermunka... Nos, a jelenetben Ben-Húr kétségkívül összekülönbözik Pilatussal, aki a végén közli, hogy eddig barátként szólt hozzá, Arrius fiához, de ha felmegy a lépcsőn (a helytartói székhez), onnantól a római császár kezévé válik, hogy összeroppantsa azokat, akik Róma ellen törnek. És Pilatus az Pilatus, a birodalmi sast képviseli...

Pilatus szerint sokan látnak Ben-Húrban vezetőt a zsidó nép körében. Ha Jeruzsálemben marad, akkor azokhoz az árulókhoz fog Ben-Húr is tartozni, akik Róma ellen akarnak fordulni. Ben-Húr erre azt feleli: „Máris úgy érzem, hogy hozzájuk tartozom.” Ezt követően veszi le az őt örökbefogadó római hadvezértől, Quintus Arriustól kapott pecsétgyűrűt, s kéri Pilatust, hogy adja át a gyűrűt Arriusnak, mondván, jobban tiszteli Arriust annál, mintsem hordhatná a gyűrűjét. Különös mondat, érthető, de sokkal inkább a regénybeli Ben-Húr szellemiségére utal.

Arrius minden esetre jó példa az alkotóknak arra, hogy bemutassák, hogy egy elnyomó hatalom képviselői között is akad elvétve jó ember. Szunnyadhat jóság… ehhez azonban tegyük mindjárt hozzá azt is, hogy a forgatókönyvíró(k) Arrius szájába adtak egy regényben nem szereplő mondatot is, mely ismét csak a Harmadik Birodalom filozófiáját tükrözi… Erről még lesz szó. A jelenet végén Pilatus átveszi a gyűrűt, azonban figyelmezteti Ben-Húrt, hogy barátja, Arrius kedvéért sem védheti meg a következményektől, ha Jeruzsálemben marad. Veszélyes a jelenléte Róma számára.

Pilatus itt mintha már a Brit Birodalom képviselőjének arcát venné fel, hiszen Palesztina az első világháborútól 1947-ig angol gyarmat volt. A brit kormány 1939-ben korlátozta a zsidók bevándorlási lehetőségeit, s később is számos feszültség és konfliktus jellemezte a zsidók és a britek viszonyát… Nem, ez a jelenet nem véletlen, hanem tudatos, többes jelentéstartalommal és számos mély üzenettel bíró mestermunka, melyben szintén leképeződik Hollywood Rómáról szőtt álma…

A Ben-Húr a gályán – avagy rettenetes párhuzam a haláltáborokkal

Ehhez akkor most már kezdjük az elején! Nos, a Ben-Húr története a Jézus korabeli Jeruzsálemben veszi kezdetét, évekkel Pilatus judaeai helytartóságának kezdete (azaz Kru. 26.) előtt.

A Római Birodalom által uralt városban él Júda Ben-Húr zsidó herceg is, aki hosszú idő után ismét találkozik gyermekkori barátjával, a Rómából visszatérő, már említett Messalaval.

Messalat a jeruzsálemi Antonius erőd katonai parancsnokává nevezték ki – azaz lényegében olyan beosztást tölt be az 1959-es filmben, mint Clavius tribunus a 2016-ban debütáló Feltámadásban (Risen).

Ben-Húr és Messala régi barátságának csírájában véget vet a római ifjú jellemváltozása: Messala könyörtelen, törtető intrikussá lett, aki a régi barátságot felhasználva arra kéri Ben-Húrt, hogy kémkedjen és jelentsen saját zsidó honfitársairól, akik a római szerint lázadásra készülnek, melynek nem lehet más vége, csak az, hogy kiirtják a teljes népet.

Nos, egy teljes nép kiirtásának embertelen és lelketlen víziója nem idegen a rómaiaktól, egyúttal ismét félelmetes párhuzamot mutat a Harmadik Birodalomnak a zsidó nép teljes megsemmisítését célul kitűző tervével, az Endlösunggal! Nem véletlen párhuzam a filmben, egyúttal utal Jeruzsálem Kru. 70-ben bekövetkezett pusztulására is, amikor a zsidók filmben is látható temploma elpusztult... és azóta sem épülhetett újjá Jeruzsálemben...

Ben-Húrnak és családjának természetesen nincs mitől tartania a római szerint… Ben-Húr a békében és a párbeszédben hisz, azonban maga is látja, hogy népét miként igázta le legioival a hódító Róma. Nem kér olyan barátságból, amely csak azzal a feltétellel élhet tovább, ha ő maga besúgóvá – általa pedig életek elpusztítójává – válik. Messala veszélyt hordoz a családra nézve, jóllehet ajándékkal érkezett...

A római, aki már arról vizionál, hogy egy nap majd a római császár trónja előtt állhat, tettei érdemeként, választás elé állítja Ben-Húrt: vagy vele, vagy ellene! Ismerős mondat? Eredetije az Újszövetségben gyökerezik, ezt tudhatta a fiatalon papnak készülő Sztálin is, aki Leninhez hasonlóan előszeretettel használta az „aki nincs velünk, az ellenünk van” politikai szlogent. Hatása garantált: Ben-Húr és a római, a régi barátok egymás ellen fordulnak… leginkább persze Messala fordul a család ellen...

Haladjunk csak tovább, mert párbeszédüket átlengi a mccarthyzmus kísértete is, mely a filmes szakma képviselőit is sújtotta, feketelistázta. A McCarthy szenátor nevéhez fűződő „boszorkányüldözésről” már volt szó; az ötvenes években ennek keretében az USA ellenségévé nyilváníthattak bárkit, akinél a legkisebb gyanú is felmerült, hogy kommunista, ellene pedig a legkeményebb szankciókkal lépett fel a rendszer.

A szenátor szinte minden esetben bizonyítékok nélkül, pusztán a gyanú alapján idézte az érintetteket az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé, a megjelenés visszautasítása a teljes egzisztenciális megsemmisülést is magával hozhatta.

Az állampolgárok sokszor egymást jelentgették, koholt vádak alapján… a kommunista hatalomátvételtől való pánik néha keveredett az állampolgárok személyes bosszúvágyával is, a besúgás pedig állami támogatást nyert a szenátor tevékenysége révén… Voltak, akik nem vettek részt ebben, miként Ben-Húr a saját népe elárulásában, azonban ennek nagy kockázata volt a számukra nézve… Amiként Ben-Húrra és családjára nézve is.

Messalaból – szakításuk előtt – még előbukkan a Brit Birodalom gyarmati politikájának szószólója is, hiszen egyik jelenetben még kioktatja a katonáját, hogy Judaea úgymond Ben-Húr országa volt, mielőtt a rómaiak odamentek (lásd India egyes előkelőinek és a briteknek a viszonyát), vagyis kijelenthető, hogy Róma több alkalommal a Brit Birodalom jellegzetességeit is visszatükrözi a filmekben. Azonban a tragédia elkerülhetetlen. Az új római helytartó, Valerius Gratus jeruzsálemi bevonulásakor következik be. (Megjegyezném, csak halkan, hogy Gratus Kru. 15-26 között volt helytartó, a filmben azonban legfeljebb 6 évig tölti be e tisztséget.)

De vissza Ben-Húrra, aki a húgával együtt nézi a bevonulását! Tirzah keze alatt teljesen  véletlenül meglazul egy cserép, s eltalálja a helytartót.

Messala nagyon is tisztában van vele, hogy a család ártatlan, de mégis gályarabságra juttatja Ben-Húrt, anyját és húgát pedig bebörtönzik, ahol idővel leprások lesznek. Messala meglátása szerint rettegni fognak az ellenségei, ha látják, miként bánik el egy régi baráttal.

Ben-Húr bosszút esküszik, de majdnem szomjan hal, amikor rabszíjon vezetik úti célja felé. Nem adnak neki inni, mígnem maga Jézus itatja meg őt, melynek hatására csodás módon bírja a gályarabságot. Később, amikor Jézust viszik keresztre feszíteni, ő is viszonozhatja a Megváltó tettét.

A regény szerint Ben-Húr tárgyalás és ítélet nélkül kerül a gályára, ahol evezősként, s rabszolgaként tengeti napjait, de a Jézus által adott víz hatása kitart: csodaszámba menő módon bírja a nehéz és megterhelő munkát. A tárgyalás és ítélet nélküli rabság réme és ténye nem volt ismeretlen a koncentrációs táborokba hurcolt embertársaink számára, a filmben ki is hangsúlyozzák a tárgyalás elmulasztását, azonban a regényből és a filmből ismert gályarabság a valóságban mégsem állta volna meg a helyét.

Ennek oka, hogy rabszolgákat általában nem használtak evezősként a római hadihajókon, a rendkívüli eseményeket és a sürgős munkával járó eseteket leszámítva. Szabad embereket alkalmaztak evezősként. Arra pedig nincs bizonyíték, hogy elítélt bűnözőket használtak volna.  A gályarabság bemutatása azonban a leginkább alkalmas arra, hogy általa Hollywood – ha burkoltan is, de – képet adjon a munka- és haláltáborok borzalmairól is, egy ókori témájú filmbe „csomagolva”. Csak a filmbéli Arrius szájából hangzik el ugyanis a következő rettenetes mondat: „Ti mindannyian elítéltek vagytok. Életben tartunk benneteket, hogy a hajót szolgáljátok! Hát evezzetek, s éljetek!”

Arrius pragmatista: a beteg evezős leváltására ad parancsot, ugyanakkor helyesli az engedetlen rabszolga megkorbácsolását. Igazi birodalmi katona. Azonban fordítsuk csak le azt, amit mondott a forgatókönyvíró(k) jóvoltából! Addig tartják életben az elítélteket, amíg a hajót szolgálják a munkájukkal. Vagyis addig élhetnek, amíg képesek maradnak evezni. Ha már teljesen használhatatlanok lesznek, akkor már nincs hasznuk, nem élhetnek. Munka tehát, vagy halál…

Ha jobban belegondolunk, ehhez a filozófiához jobban illik az a színész, aki Arriust a Ben-Húr 2016-os változatában játszotta – igaz e változatban a karakter vízbe fúl, Ben-Húr nem menti őt meg, nem lesz a fia, szóval itt aztán tényleg fuccsba ment a római identitás… de ez egy másik történet lesz… Most vissza Arrius evezős rabszolgákhoz intézett mondatára. Elítéltekhez szólott. De látjuk a jogtalanságot, jogfosztottságot, melyet Ben-Húr testesít meg, akinek tárgyalása sem volt! Ismerős valahonnan az, amit Arrius mondott?

Ismerős a gondolatsor? Garantálható, mert ehhez hasonló mondat olvasható a Harmadik Birodalom szörnyszülöttjének, Auschwitznak a táborkapuja felett is: „Arbeit macht frei!” Vagyis: „A munka szabaddá tesz!” Arrius szavai tehát a nácik zsidók elleni megsemmisítő politikáját idézik. Valószínűleg nem véletlen a forgatókönyv e néhány sora sem, de ez a pár sor is alátámasztja, hogy a Római Birodalom Harmadik Birodalommal történő párhuzamba állítása, amennyire zseniális húzás, olyannyira nem teszi lehetővé, hogy a zsidó Ben-Húr római örökségét is vállalva éljen tovább, a film vége után – miként a második világháború után Palesztinába bevándorolt zsidók is elsősorban az új zsidó állam polgárai lettek, bárhonnan is érkeztek…

​De vissza a római hadigályákhoz. A regény szerint Arrius száz hadihajóval szállott tengerre a kalózok ellen. A gond ezzel pusztán csak az, amit a Res Gestae Divi Augusti ír.

A Kre. 27-től Kru. 14-ig uralkodó Augustus császár által megfogalmazott, saját tetteiről szóló legteljesebb beszámolót a mai Ankara területén 1555-57 között találta meg Verancsis Antal követ. A Res Gestae Divi Augusti szerint tudniillik Augustus már megtisztította a Földközi-tengert a kalózoktól, száz hajóból álló flottával pedig az actiumi csata (azaz Kre. 31.) után nem vívtak ütközetet. Így Arrius egész csatája az író fantáziájának szüleménye.

A film megspékeli még a dolgot azzal, hogy makedón kalózokról beszél, azonban a makedónok területe akkor már rég római uralom alatt áll… De hát legyen egy kis írói és természetesen filmes szabadság is! „Vivát, író Wallace & rendező Wyler!” 

Szabadság! Nos, része lesz benne újra Ben-Húrnak! A római hadigályákat – melyek egyikén maga Ben-Húr is evezős – Arrius a kalózok ellen vezényeli. Az ütközet során Ben-Húr megmenti a hadvezér életét, aki hálából kimenti őt a gályáról és később fiává és örökösévé fogadja, neki adva családjának pecsétgyűrűjét, melynek történetét már ismerjük.

Arrius egyébiránt mindaddig kiábrándult ember volt, hajdani fia elvesztése miatt. Legalábbis a film szerint. Ben-Húrral való találkozása előtt egyedül a katonaság volt számára fontos, a birodalom és a császár szolgálata. Ennek során került igen jó kapcsolatba Pilatussal is.

Ben-Húr aztán újra előhívta Arriusból az apai érzéseket. A regény és a folytatása szerint e bensőséges kapcsolat fennmaradt, Ben-Húr pedig vállalta egyszerre zsidó, egyszerre római és egyszerre keresztény identitását. Az 1959-es filmváltozatba ugyanakkor mindez a fentiek ismeretében nem fért és nem férhetett bele, azonban e változat önmagában, elkészült formájában, a filmtörténet egyik legnagyobb értéke, mind a mai napig! De most térjünk vissza Ben-Húrral együtt Jeruzsálembe!

 Az antiszemitizmus és a rasszizmus ábrázolása a Ben-Húrban

Ben-Húr – immár mint ifjú Arrius – visszatér Jeruzsálembe, hogy kiszabadítsa anyját és testvérét a fogságból. A regényben erre akkor kerül sor, amikor Pilatus lesz Judaea helytartója, aki szabadon engedi őket.

Mivel leprások, a családegyesítés elmarad, Ben-Húrban pedig tovább dolgozik a gyűlölet Messala iránt.

A filmtörténeti jelentőségű kocsiverseny kettejük hatalmas párbaját mutatja be, melyben Ben-Húr legyőzi ellenfelét, aki az 1959-ben készült filmben a verseny után meghal (a regényben az egyik napkeleti bölcs, Boldizsár lánya végez vele, évekkel később).

Ben-Húr az arab sejk, Ilderim lovait hajtja a kocsiverseny során. Amikor a verseny előtt Ilderim fogadást köt Messalaval – mely fogadás által Messala anyagilag is tönkre megy – a római kifejezi nézetét, hogy a fogadást is úgy kell megkötni, hogy egy római többet ér egy zsidónál, de egy arabnál is.

Ilyen sincs a regényben, azonban a jelenet – és benne az antiszemitizmus és a rasszizmus ábrázolása – kiválóan alkalmas arra, hogy a film bemutassa a nácik faji felsőbbrendűségbe vetett önmagasztaló őrületét, végső soron a Harmadik Birodalom ilyetén ideológiáját is.

Az antiszemitizmus, a rasszizmus és a náci fajelmélet összefüggésében külön említést érdemel, hogy Ben-Húr – legalábbis a filmben – a hatágú Dávid-csillagot viseli a kocsiverseny alatt, mely csillag viselésére nem sokkal korábban, a vészkorszak idején kötelezték a zsidó származásúakat. A csillag viselése nem szerepel a regényben, azonban az alkotók ezzel is hangsúlyozzák Ben-Húr zsidó identitását, egyúttal emlékeztették a Világot a Harmadik Birodalom rémtetteire...    

Az álom tovább él

A filmtörténeti jelentőségű kocsiverseny után Ben-Húr szemtanúja Jézus kínszenvedésének és kereszthalálának. Hallja Jézus szavait, amint a kereszten ezt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” E mondat egyébiránt az 1953-ban forgatott filmben, A palástban is szerepel.

Jézus itt is csodát tesz: szavainak hatására Ben-Húr elengedi a gyűlöletet, melynek kardja kihullik kezéből. Más emberként tér haza. Újra képes szeretni, magához ölelve jövendőbeli feleségét, Esztert, s anyját, testvérét, akiket Jézus csodája szintén meggyógyított. A film – a rettenetes szenvedések után, amelyeket átélt – végül úgy köszön el Ben-Húrtól, hogy életét immár a béke és a szeretet hatja át. A boldog jövő ígérete lengi be a vásznat. Hogy aztán ez a jövő mennyiben lesz másabb, mint amit az író elképzelt hősének, nos, azt mindenki álmodja meg maga! Szekérre fel! Hajrá!

Az biztos, Hollywoodnak a Ben-Húr forgatása óta is volt és van álma az ókori Rómáról. Azóta is számtalan utalást találunk korunkra az ókori témájú filmekben. Az álom tehát tovább él. És az álmot tovább is szövik! Az ókori témájú filmekbe szeretett bele az 1959-ben immár három esztendős Steven Saylor is, Gordianus, a római Nyomozó megteremtője. De ez már egy másik történet...    

Folytatjuk

Ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. És néha, mint katona a kardot, sok-sok kérdést is nekünk szegeznek... 

Barabás tényleg túlélte a Húsvétot?

A filmművészet hajnala óta számtalan szebbnél-szebb abszurditással találkozhattunk a vásznon, mely alól nem kivétel a történelmi tények, események bemutatása, illetőleg ezek értelmezése sem. Mielőtt azonban pálcát törnénk az ilyen – filmes bakikon jócskán túlmutató – ínyencfalatok felett, érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon nem hordozzák-e véletlenül, avagy szándékosan, de mégis az igazság csíráit? Az igazságét, mely vagy mindenkié, vagy senkié…

Senki lett volna Barabás, a Róma elleni lázadásban vétkes zelóta is? Barabás, akit az evangéliumok tanúsága szerint a római helytartó, Pontius Pilatus a nép követelésére Jézus helyett szabadon bocsájtott? Egyáltalán megtörtént ez az esemény? Avagy csupán arról van szó, hogy egy film alkotói törték meg az évszázados bevett gyakorlatot? Mert tény, ami tény: 2016-ban a filmesek szakítottak  azzal a bevett gyakorlattal, hogy a Názáreti Jézus Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának Barabással kapcsolatos mozzanatát az evangéliumokhoz hűen ábrázolják. Miről is van szó?

A 2016-ban bemutatott film, a Feltámadás (Risen) elején a tízedik római legio – vagyis a LEGIO X FRETENSIS – egyik egysége lázadó zelóta fészket ostromol a júdeai kősivatagban. A zsidók Róma-ellenes – az idegen uralom ellen fegyverrel is küzdő politikai és vallási – csoportját nevezték abban az időben zelótáknak. Hozzájuk tartozott az elfogadott álláspont szerint Barabás is. A film szerint a Kru. 33. esztendőt írjuk, közeleg a Húsvét, a zsidók szent ünnepe. A díszlet kicsit szegényes... ez ugyanis inkább egyszerű kőfal, mint zelóta lázadók fészke... 

A sziklafal tetején harcoló zelóták első blikkre mégis lépéselőnyben vannak a Clavius katonai tribunus vezette csapattal szemben – az egyik zelóta még római sisakot is szerez a küzdelem hevében. 

Clavius ezt már nem hagyhatja következmények nélkül: parancsára a legio katonái felveszik a híres, ostromkor használt harci alakzatot, a teknősbékát (testudo). A szorosan egymás mellé álló legionariusok körbeveszik magukat scutumnak nevezett pajzsaikkal, minek hatására gyakorlatilag minden oldalról védve vannak az ellenségtől.

Megközelítik a falat… aztán… de mindenki nézze csak meg a filmet! Remek történelmi-lélektani dráma, melyben a főhős Clavius minden szívbaj nélkül végez a lázadó Barabással is… tíz percig sem él a karakter… Igen, ez az a Barabás… a filmben nem jut el Pilatus ítélőszéke elé, így szabadon sem bocsájthatja őt a helytartó…     

Alkotói szabadság, vagy történelmi hűség?

A filmművészet sohasem volt a megélt történelem hiteles krónikása. Nem is ez a dolga… Így esett meg például, hogy az 1953-ban készült filmben, A palástban Tiberius császár felesége, Julia is ott intrikál Capri szigetén, húsz évvel Kru. 14-ben bekövetkezett halála után.

Azonban e példa arra is rávilágít, hogy néhanapján a filmművészet csak gépiesen, kontroll nélkül átvesz olyan – egyébként érdemi funkció nélkül lebegő – karaktereket, akik egy regényíró hibájából maradtak életben. A palást című film alapjául szolgáló regényben, Lloyd C. Douglas művében Julia ugyanis él és virul… pardon: zsörtölődik! A filmben egyébként Tiberius említi is, hogy negyven éve házasok… ez legalább stimmel: Kre. 12. óta… vagyis, pont az író nem kutatott eleget!

Történelmileg hiteltelen regénybeli karaktert ültetettek tehát át a forgatókönyvbe. A forgatókönyvírónak viszont nem az az alapvető feladata, s munkája, hogy történelmi szempontból korrigáljon egy írót... bár, talán ilyenre is volt példa... Miként írói bakira is van példa, a legjobbaknál is: Colleen Mccullough írónő is életben felejtette Augustus császár anyját…

De mi a helyzet Barabással, a zelótával? Tényleg nem úszhatta meg? A válaszért utazzunk vissza kétezer évet az időben! Jézus korába, amikor a Római Birodalom az úr az egész ismert világ felett, Afrika sivatagjától az Atlanti-óceán partjáig. A Krisztus utáni 26-36. közötti időszakban Júdeában Pilatus volt a római helytartó.

A Földközi-tenger partján fekvő egykori római kori kikötőváros, Caesarea Maritima romjainál a múlt században végzett ásatások során felszínre került egy kőtömb is, amelyet ma az egyetlen olyan régészeti leletként tartanak számon, melyen világosan kivehető Pilatus neve. Pilatusé, aki az evangéliumok tanúsága szerint a zsidó vallási vezetők és az általuk felheccelt nép nyomására volt kénytelen halálra ítélni Jézust, míg Barabást, a zelótát szabadon engedni.

Több film, köztük az 1961-ben készült Barabás is bemutatja e jelenetet, melyhez hozzátartozik a híres „kézmosás”: Pilátus Jézus elítélése miatt szó szerint mossa kezeit, kijelentve, hogy elítélésében ő ártatlan, a zsidók kényszerítették, hogy a zelóta Barabást engedje szabadon Jézus helyett. Milyen jogalapon engedhette szabadon egyáltalán bármelyiküket is Pilatus?

Nos, Barabást az evangéliumok tanúsága szerint a Húsvét ünnepének kezdete előtt fogták el, egy közelebbről nem tisztázott lázadásban, fegyveres cselekményben való részvétel miatt és Jézussal egyidőben ítélkeztek felette. Feltéve, hogy Clavius tribunus addig meg nem ölte...

Mert pontosan ezen ugrik át a Feltámadás című film: törli, vagy inkább kihagyja azon – evangéliumokból jól ismert – húsvéti ünnepi szokásra visszavezethető eseménysort, melynek keretében Barabást és Jézust állította Pilatus a nép elé, s a nép döntött, hogy melyik foglyot is engedje a helytartó szabadon… a filmben szimplán átdöfik Barabást... a parancs szerint Claviusnak sietnie kellett, nem volt idő keresztekkel, meg ítélettel bajlódni... az elfogott Barabás meghal...

De térjünk vissza a fősodorba! Az úgynevezett húsvéti amnesztia mármost olyan – szokásjogi alapokon nyugvó – intézmény volt az evangéliumok szerint, melyre hivatkozással a helytartó egy foglyot szabadon bocsájtott az ünnepek közeledtével. A fogoly személyét elvileg a nép határozta meg. Pilatus az evangéliumok szerint így akarta megmenteni Jézust a kereszthaláltól. Nem jött be, mivel más volt az üdvtörténet szerint Jézus küldetése...

A feltámadás film azonban a Jézus és Barabás közti választás, vagyis a húsvéti amnesztia nélkül is működőképes. Clavius épp csak visszatér a filmben az Antonius erődbe...

...mely a filmmel ellentétben a templom körzetének északnyugati sarkán állt, s a keresztény hagyomány szerint itt ment volna végbe Jézus megostorozása is...

...amikor Pilatus hívatja. A helytartó egy palotában ítélkezett Jézus felett a filmben (vélhetően Heródes király korábbi palotájára utaltak az alkotók). Clavius érkezésekor már el is vitték Jézust, azonban látszik, hogy valakik törtek-zúztak a helytartói palotában. Pilatus el is mondja Claviusnak, hogy a zsidó vallási vezetőket tömörítő testület, a Szanhedrin úgy döntött, hogy az egyik szent bolondnak, aki követőiből már kisebb sereget gyűjtött, mennie kell, s ennek érdekében – a filmbéli Pilátus szavaival élve – vandálok törtek rá, hogy Jézus vérét követeljék, mert azt állítja, ő a Messiás…

Kutatások mutatnak rá, hogy ha valaki Messiásnak kiáltotta ki magát, az azt is jelentette, hogy a zsidók királya címre is pályázik. Ezt az evangéliumok szerint Jézus cáfolja, elmondva Pilatusnak, hogy királysága nem e földről való. Pilatus nem is találná bűnösnek, s gyakorlatilag a nép küldi keresztre… de visszatérve a filmre, Pilatus elmondja Claviusnak, hogy keresztre küldte Jézust, annak ellenére, hogy nem örül neki. Mossa a kezeit, itt is…

Olyan helyzetbe került elmondása szerint, hogy nem volt választása. Rendnek kell lenni Jeruzsálemben, s tart tőle, hogy a császár odalátogat a közeljövőben. Erre a valóságban soha nem került sor, Tiberius nem hagyta el Capri szigetét. Onnan irányította kegyencein keresztül a birodalmat... A palást című filmben a félőrült Gallio tribunust küldi vissza Jeruzsálembe, hogy nyomozzon. 

Azonban a Feltámadás ettől még akár hiteles is lehet abban a sarkalatos dologban, hogy merészen kihagyta a húsvéti amnesztiát és Barabás elengedését. Mert a történet így is tökéletesen működik.

Nem fogták ki a szelet a vitorlákból... 

Így is tökéletesen bemutatja Jézus keresztény üdvtörténet szerinti jelentőségét, küldetését, feltámadását – egyúttal a Jézus testének eltűnése miatt Pilatus parancsára nyomozó Clavius megtérését.

Magát a történetet már harmadik alkalommal dolgozzák fel. Legutóbb A nyomozás alkotói, 2006-ban... 

...és könnyen lehet, hogy A palást is egyfajta előképe ezen filmeknek. A húsvéti amnesztia kihagyása azonbanlehetséges, hogy egyedi megoldás, mert minden olyan filmben szerepel, ahol feltűnik a színen a Jézus, Barabás és Pilatus trió. Az alkotók ötlete azonban se nem légből kapott, se nem saját, tekintve, hogy vannak olyan hangok és kutatások, amelyek megkérdőjelezik a húsvéti amnesztia valódiságát, fiktív evangéliumi kreátumot sejtve mögötte.   

Ezen hangok és kutatások az állításukat arra alapozzák, hogy nincs még Josephus Flavius történetírónál, de máshol sem efféle hagyományról, szokásról feljegyzés, jóllehet Josephus kellő alapossággal leírt minden olyan jogi engedményt, amit a rómaiak a zsidóknak adtak. Mindemellett egy bűnözőnek kikiáltott zelóta szabadon engedése nem is illik álláspontjuk szerint az engesztelhetetlen autoritású Rómáról alkotott képbe… 

Így a szokás és Barabás kifundálása inkább abba az irányba hat, hogy kimossák Rómát és Pilatust Jézus elítélésének vádja alól, a zsidókra hárítva a felelősséget… így Pilatus és az üdvtörténetről mit sem sejtő Róma immár ki lettek mosva, a kereszténység meg terjedhetett a rómaiak közöttt... a hagyomány szerint Pilatus is keresztényként halt meg, jóllehet száműzetésben... Barabás meg vagy létezett, vagy nem… az igazságot nem e sorok írójának tiszte megállapítani… az vagy senkié… vagy mindenkié…

Mindazonáltal fontos rámutatni, hogy a húsvéti amnesztia intézményét kétségbe vonó álláspont szerint Jézust pontosan a rómaiak ítélték halálra, tudatosan, s pontosan tudták, hogy miért, mert ha Pilatus ártatlannak tartotta volna, s úgy ítéli el, nem került volna a keresztfájára az INRI felirat („IESVS·NASARENVS·REX·IVDÆORVM”), mely szerint ő mégiscsak a „zsidók királya”.

Mindez ugyanis a felségsértés és a császár elleni lázítás vádjára (perduellio et crimen laese maiestatis) utalhat, jóllehet az evangéliumok azt emelik ki, hogy a zsidók istenkáromlás vádjával akarták őt megöletni (mivel Isten fiának vallotta magát). Azt, hogy valóban nem gúnytábla, hanem a halálra ítélés tényleges okát tartalmazó tábla függhetett-e Jézus keresztfáján – ergo: ténylegesen mégis Pilatus és Róma ítélte volna halálra Jézust – szintén nem e sorok írójának tiszte eldönteni.

Érdekes adalék azonban, hogy a Palást című filmben utalás történik arra, hogy Pilatus akarja elfogatni a Jézusnak nevezett fanatikust, s az ehhez szükséges ezüstpénzt (az áruló kifizetéséhez?) szintén a rómaiak biztosítják. Bár utána Pilatus itt is mossa kezeit… Az alapjául szolgáló regényben konkrétan azért nevezik Jézust fanatikusnak, mert pár nappal Húsvét ünnepe előtt a jeruzsálemi templomban felfordulást csinált: erőszakos módon elűzte az árusokat, pénzváltókat.

Az evangéliumok szerint a főpapok és írástudók már ekkor a vesztét akarták… nehogy eszkalálódjon a helyzet... Jézusnak ezen tette ugyanakkor – egyes álláspontok szerint – már aktiválhatott egy római halálos ítéletet is, mivel megvalósította a lázadást… innentől az elvileg keménykezű Pilatusnak már nem volt kérdés, hogy bűnös-e… keresztre küldte... de döntse el megint csak az olvasó, az igazság vagy mindenkié, vagy senkié… További érdekes adalék egyébiránt, hogy a kortárs író, Spiró György Jézusa a pénzváltók csalásai miatt borogat fel asztalokat a Fogság című regényben, majd börtönbe kerül…  

Akkor most túlélte Barabás a Húsvétot vagy sem?

Nem tudhatjuk biztosan. Elsőként ugyanis azt kellene tisztázni, hogy biztosan élő személy volt-e? A ma elfogadott keresztény álláspont szerint túlélhette. Miként a Barabás című filmben és az annak alapjául szolgáló regényben is – Pär Fabian Lagerkvist 1950-ben írt azonos című művében.

A film és a regény története szerint azonban már nem tudott visszatérni régi életéhez. Volt szerelme kereszténnyé lesz, s megkövezik.  Ő maga találkozik ugyan az apostolokkal, de nem válik kereszténnyé.

Újabb bűncselekménye miatt megint csak Pilatus elé kerül, aki nem ítélheti halálra, ha már egyszer megkímélte életét. Ilyen jogi kiskaput? Föld alá kerül, bányába, majd harminc évre. Már Nero a császár, amikor kijut a föld alól egy társával. Egy gazdag római pár gladiátort farag belőlük. Barabás sikeres az arénában, de kereszténnyé lett társa nem harcol, így kivégzik.   

Barabás a császártól elnyeri a szabadságot, de nem tud élni vele. Időközben újra találkozik Péter apostollal, ezúttal a római katakombákban. Féleértelmezi Jézus országának eljövetelét és a Kru. 64-ben kitört római tűzvészben gyújtogatni kezd. Elfogják. Keresztre feszítik, mint egykor Jézust. Elfogadva sorsát, feje lehanyatlik az utolsó képkockákon…

Ennyit Barabásról. Egyelőre kivégezve... Viszont Pilatusról, no meg feltámadásról, más összefüggésben, de legközelebb megint szó lesz!

Folytatjuk

Ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Akkor hát… szóljon is a dal! 

Nero, a véres költő énekel, s kitör a keresztényüldözés?

Harminc esztendővel az után, hogy Kosztolányi Dezső történelmi-lélektani regénye, a jogosan méltatott Nero, a véres költő megszületett, ének csendült a filmvásznon, melyet zenekar helyett ezúttal líra és tűzropogás kísért. Ezúttal – az alakításáért Oscart nyert – Peter Ustinov bújt a rettegett Nero császár bőrébe, hogy sikerre vigye az 1951-ben forgatott Quo vadist.  A filmet, mely számos hasonló filmet megelőzve menetelt be a filmtörténetbe...

A filmet, amely megnyitotta az utat az olyan kosztümös-római filmek készítése előtt, mint a Ben-Hur, vagy a Kleopátra. A filmet, mely az első keresztényüldözés korában játszódik. De vajon valóban Nero császár (Kru. 54-68-ig tartó) uralma alatt zajlott az első keresztényüldözés? A válasz oly bonyolult, amennyire fogas maga a kérdés is...

A christianusok, vagyis a Názáreti Jézus Krisztus követőinek intézményes – vagyis birodalmi szintű – üldözésére valójában még Nero császár idején sem került sor, azonban üldözésük ténylegesen már akkor megkezdődött, amikor a jeruzsálemi közösség megalakult, Krisztus kínszenvedését és kereszthalálát követően. Erről is szól többek között a 2000-ben bemutatott Szent Pál című film, bemutatva az első vértanú, István megkövezését is.

A kezdetek

A kereszténység kezdetben még – úgymond – egy szekta volt, mely nem különült el a zsidó vallástól. Követőik jártak a zsinagógába is, s megtartották őseik törvényeit. Emiatt a nem zsidó vallású új követők (vagyis a megkeresztelkedett pogányok) számára komoly megpróbáltatást jelentett, hogy elvárták tőlük a körülmetélést is.

Az 1953-ban bemutatott film, A palást főhőse, Marcellus Gallio éppen ezért komoly megpróbáltatáson mehetett volna keresztül. Nem elég, hogy a történet szerint majd beleőrül a bűntudatba, hogy részt vett Krisztus keresztre feszítésében, s ezt követően a Kru. 37-től Kru. 41-ig uralkodó őrült császár, Caligula parancsára halálra is nyilazzák szerelmével, még át kellett volna esnie a körülmetélésen is… ezt sokan nem vállalták, jóllehet pogányként szimpatizáltak a kereszténységgel… és talán meg is haltak a hitükért… később…

Hanem aztán hiába keressük a körülmetélést a filmben, még az annak alapjául szolgáló regényben, Lloyd C. Douglas művében sem találunk erre utalást. Pedig csak majd tíz évvel Gallio és szerelme kilyuggatása után, Kru. 49-ben került sor az első jeruzsálemi zsinatra, mely a főleg pogányok között térítő Pál apostol (a későbbi Szent Pál) álláspontját elfogadva amellett tört lándzsát, hogy a nem zsidó megkeresztelkedőktől nem várják el ezután a körülmetélést…

Sokkal fontosabb ugyanakkor az a tény, hogy Caligula alatt még nem kerülhetett sor olyan – a filmben szereplő –, császár előtt zajló nyilvános tárgyalásra, ahol egy prominens római polgárt ítélnek el keresztény hitéért. Persze, a prominens római polgárok amúgy is reszkethettek az őrült Caligulától...

Még kevésbé valószínű az, hogy Caligula – még, ha nagybátyja, a későbbi Claudius császár által is, de – ennyire képbe került volna a keresztényekkel kapcsolatban, mint a filmekben. Még Claudius se volt ennyire képben...

Claudius és a keresztények

A palást című filmnek 1954-ben készült egy folytatása, ugyanazokkal a színészekel leforgatva, nevezetesen a Demetrius és a gladiátorok. 

Elődjével szemben nincs konkrét regényváltozata (Douglas írt ugyan egy művet The Big Fisherman címmel, de ezt csak később filmesítették meg, mások). A film elején Claudius az, aki tájékoztatja Caligulát a kereszténység mibenlétéről, tanairól, vezetőiről... Merő anakronizmus: csak alig pár évvel járunk Krisztus keresztre feszítése után!  

Ebben a korábbi film eseményeit túlélt egyik főszereplő, Demetrius Claudius gladiátoriskolájába kerül… 

Demetrius keresztény, nem akar harcolni, azonban szerelmét tragédia éri, ő pedig elveszti hitét és a harag feltüzeli erejét az arénában.  Pár vadállat is tiszteletét teszi a filmben...

A császári testőrség, a praetorianus gárda tagjai – látva vitézségét – maguk közé emelik.

Ezután tüzes viszonyba kezd Claudius nimfomániás feleségével, Messalinaval is, azonban a színen feltűnő Péter apostol visszatéríti a keresztény útra, melynek során még a bort is vízzé változtatja…Mivel Demetrius újra megvallja hitét, Caligula kivégeztetné.

 Azonban már Kru. 41-et írunk, s a praetorianusok lázadása elsöpri a császár uralmát, akit a filmben látottakkal ellentétben, kevésbé magasztos módon miszlikbe aprítanak… a nagybácsit, Claudiust meg császárrá választották…

Claudius császárként nem tart többet igényt Demetrius szolgálatára a testőrségben (túl közel került ez a fickó is a feleségéhez, túl sokszor, mint túl sokan), azonban békésen elbocsájtja, egy üzenetet rábízva: Demetriusnak közölnie kell a keresztény vezetőkkel, hogy „addig, amíg nem viselkednek hűtlenül az állammal szemben, semmitől nem kell tartaniuk.”  Az előző filmben vértanúhalált halt Marcellus és szerelme Diana ezt már nem érhették meg...

...csakhogy, ilyen, a keresztény vezetőket megszólító üzenet átadására nem került sor Claudius Kru. 54-ig tartó uralma alatt – hűtlen feleségének, Messalinának kivégeztetésére ugyanakkor igen… ezután vette el Claudius a későbbi Nero császár anyját… Tény azonban, hogy bizonyos fokú üldözésre már Claudius alatt is sor került, de valószínű, csak Rómában, vagyis nem birodalomszerte.

A történetíró Suetonius szerint Claudius halálbüntetést szabott a keresztényekre, „erre a káros, új babonának hódoló népségre”. Azonban azt is olvashatjuk nála, hogy Claudius a „zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak, kiűzte Rómából.”

A kutatások szerint, ha nem is a „Christus” név, hanem egy gyakoribb név szerepel a történetírónál, ez lehet elírás is, akár már az eredeti dokumentumban is, amit Suetonius felhasznált – tehát: mégis a keresztényekre vonatkozhat ez is.

A kutatások szerint minderre Kru. 49-50. körül kerülhetett sor, sőt, maga Pál apostol az Apostolok Cselekedeteiben pontosan olyan zsidó keresztényekkel találkozhatott, akiket Claudius parancsára kiűztek Rómából. A legvalószínűbb verzió, a kutatások szerint az, hogy a római hivatalnokok nem tettek különbséget a zsidók és a zsidókon belüli új szektához tartozók között, s így biztos, ami biztos, minden zsidót elzavartak a Városból...

Marad ugyanakkor a kérdés, hogy lehettek-e pogányból lett keresztények már ekkor is az Örök Városban?  És ha igen, rájuk vonatkozott-e a halálbüntetés, vagy azokra a zsidókra is, akik ekkor maradtak? A kérdést egyébiránt a kortárs író, Spiró György is érintette Fogság című történelmi regényében, lassan egy évtizede. Alig tellett el azonban másfél évtized Rómában, Kru. 64-ben – a római tűzvész évében –, Nero uralma alatt már újra ott találjuk a városban mind a zsidókat, mind pedig a pogányból és zsidóból lett keresztény közösségeket.

A pogányból lett keresztények között találjuk a Quo vadisban – mind a filmben, mind pedig Henryk Sienkiewicz regényében – azt az immár idős, római hadvezért és feleségét, Pomponiát, aki az idén debütáló sorozat, a Britannia egyik főszereplője is.

A hadvezér nem más, mint Aulus Plautius, aki Claudius alatt vett részt Britannia hódoltatásában.

Újabb kutatások szerint tévesen tartották róla és feleségéről, hogy keresztény. Esetleg Pomponia lehetett keresztény, akit Kru. 57-ben – ahogy Tacitus írja – „idegen babonaság” miatt bíróság elé akarták vinni vádlói, de Plautius, mint pater familias (azaz a családtagok felett élet-halál uraként főhatalmat gyakorló családfő) ősi szokás szerint a rokonok jelenlétében döntött felesége ügyében, s ártatlannak nyilvánította.

Aulus és Pomponia a Quo vadis alapjául szolgáló regényben megmenekülnek, túlélik Nero rémuralmát. Az 1951-es filmben mindkettőt kivégzik, mint keresztényt (Aulus lángoszlopként végzi, Pomponia oroszlánok karmai közt). Az 1985-ben forgatott hatrészes mini sorozatban pedig maga Aulus végez Pomponiával az „idegen babonaság” miatt, vagyis mégsem menti fel… utóbbi verzió már nem is a regény, de Tacitus átírása… a történetíró vajon forogna a sírjában?  

Nero és a keresztények

A Nero császár korában játszódó 1951-es Quo vadisban – és az alapjául szolgáló regényben –teljes az összhang Pál, a pogányok apostola, s az ebben a filmben is feltűnő Péter apostol között, aki főleg a zsidóból lett keresztények vezetője volt.

Mika Waltari regényében, Az emberiség ellenségeiben ugyanakkor Péter és Pál római közösségei már egymással is rivalizálnak, egymást is jelentgetik, Manda C. Scott regényében, A róma kémben pedig Péter és Pál küzd egymással, szó szerint vérre menően… de ez a történet már más lapra tartozik.

Viszont ami a keresztény hagyomány és a jelenlegi kutatások alapján elfogadott, az az, hogy mind Péter, mind Pál a Kru. 64-ben kitört keresztényüldözés során vesztette életét, még Kru. 68, azaz Nero halála előtt, s Rómában is temették el őket.  Manapság is megvannak az ereklyéik – legalábbis azon porhüvelyek, melyeket a szentté avatott apostoloknak tulajdonítanak… Ahhoz azonban, hogy mártírokká váljanak, még le kellett égnie a Római Birodalom fővárosának…

Róma égésére a Kru. 64. esztendő július 18-ról 19-re virradó éjszaka került sor, amikor is tűz ütött ki a Circus Maximustól délkeletre fekvő, a Palatinus és Caelius-domb között levő zsúpfedeles viskókban, bódékban, műhelyekben. Hat nap, s hat éjszaka tombolt a tűzvész. A Quo vadisban a tüzet Nero praetorianusai gyújtották meg, hogy a császár a tűz után új várost, Neropolist emelhessen Róma helyén.

A valóságban nem Nero lehetett a gyújtogató, s nem is énekelt a lángokat szemlélve, a pletyka azonban hamar terjedt – melyet akár a császárral ellenséges körök is terjeszthettek – így Neronak lépnie kellett valamit.

Az 1951-es filmváltozatban jól mondja, hogy mi kell a népnek a pusztítás után: bűnbak… mellyel eltereli magáról a gyanút…

A keresztényeket már jó ideje gyanakodva figyelték. Erre utalás is van a filmben, miként arra is, hogy titkos helyeken, az éj leple alatt találkoznak, s a keresztények hite szerint közel a végítélet… mely tűz képében jön el… a nép körében az is járta róluk, hogy az emberi nem… „az emberiség ellenségei”…

A letartóztatottakat megkínozzák, minek hatására borzalmas dolgokat vallanak… A nép megkapja a válogatott kivégzéseket… keresztre feszítés... elevenen megégettetés… vadállattal széttépetés… állatbőrbe varrás, aztán vadállatok…

Vagy, mint a Quo vadis főhőse, Lygia esetében: vadállatra kötözés, s az állat emberre uszítása… utóbbi, lehetséges, hogy csak az író fantáziájából pattant elő… az oroszlánok azonban biztosan kivették a részüket a véres mutatványokból...

De térjünk vissza egy kicsit a két apostolra, Péterre és Pálra. Pált – mivel római polgár volt – vélhetően lefejezték. Ezt tartja a keresztény hagyomány is, miként Péterről azt, hogy keresztre feszítették a Vaticanus dombon, méghozzá fejjel lefelé, ahogy kérte, mert nem érezte magát méltónak arra, hogy olyan halált haljon, mint Krisztus.

Mika Waltari író e kérdésben sajátos állásponttal árnyalja az apostol haláláról kialakított képet. Az emberiség ellenségei című regényében a következőket olvashatjuk: „…az utolsó pillanatokban sem tagadta meg magát, aki mindig egyszerű halászeszére hagyatkozott birodalma felépítése során.  Megértettem, miért szerette őt a názáreti Jézus. Abban a pillanatban én is szerettem. Hiszen a józanész szerint összehasonlíthatatlanul könnyebb úgy meghalni, ha egy öreg embert fejjel lefelé feszítenek keresztre, úgyhogy a vér a fejébe tódul, és megpattannak az erei. Akkor a könyörületes eszméletlenség megkíméli az elítéltet a teljes napig tartó szenvedéstől. A katonák nevetésben törtek ki, és örömest eleget tettek a kérésének, mivel jól megértették, hogy a keresztre feszítés ilyen módja megkíméli őket néhány forró őrségváltásnyi időtől.”

A keresztre feszítést bemutatja nem csak az 1951-es Quo vadis, de a 2005-ben készült Péter, a kőszikla című filmalkotás is. A keresztény hagyománnyal és a jelenleg elfogadott állásponttal szemben van olyan nézet is, mely szerint Péter nem is járt Rómában, azonban Róma későbbi püspökei a saját hatalmukat akarták megerősíteni, s a többi város fölé helyezni azzal, hogy mindkét apostol végső nyughelyeként a várost jelölték meg. Ebből kiindulva akár érdekes filmtörténeti adaléknak is tekinthető, hogy a Quo vadis 1951-ben készült verziójában Pál apostol menekül el Rómából, s a mártírhalál elől…

...a 2001. évi lengyel verzióban pedig nem más, mint Péter ússza meg a kereszthalált, a film utolsó képkockáin az első (időutazó) pápaként megérkezve korunk Rómájába (állítólag az alkotók nyakára hágtak a büdzsének)…

Ami megállapítható tehát, az az, hogy lényegében nem keresztényüldözés zajlott Nero parancsára, mivel nem a hitük miatt végezték ki a keresztényeket, pusztán bűnbakként áldozták be őket, olyan bűnnel – a gyújtogatással – vádolva a keresztény közösséget, amely bűn elkövetésével Róma lakosságát akarták volna elpusztítani… vallásuk csak kiindulópontul szolgált… Az eljárás tehát gyakorlatilag nem volt vallási színezetű...

A keresztények tulajdonképpeni üldözése Traianus császár (Kru. 98-117-ig tartó) uralkodása idején kezdődött. Traianus császár ugyanis 112-ben-ben kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a keresztények vallásuk gyakorlása miatt egyenként bevádolandók. De ez már egy másik történet… vadállatok persze abban is lehetnek...

Miként Lygiáról és szerelméről is szó lesz még!

Vagyis: 

Róma katonái hamarosan újra masíroznak!

Ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

​Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség.

Császárkor előtti tájkép: kereszterdő, amíg csak a szem ellát

A Krisztus születése előtti 71. esztendő nyarán kegyetlen látvány fogadta a Via Appiára tévedt utazót. Ha szabad római polgár volt, büszkeség töltötte el, Róma nagyságát és hatalmát látta benne. Ha pedig arra tévedt rabszolga volt, örökre belé égett a félelmetes látvány. A Rómát Capuával összekötő útszakaszon több, mint hatezer egykori rabszolga és gladiátor haldokolt, avagy már a teteme rothadt.

A római hadvezér, politikus és államférfi, Marcus Licinius Crassus így akarta emlékezetessé tenni győzelmét Spartacus seregei felett, egyszersmind azt akarta, hogy a kereszterdő példájából minden rabszolga okuljon – hogy soha többé ne törhessen ki olyan mérvű rabszolgaháború, melyet az egykori gladiátor, Spartacus neve fémjelzett.

A Spartacus-felkelés Kre. 73-ban (egyes források szerint Kre. 74-ben) tört ki Batiatus capuai gladiátoriskolájában, s mint futótűz, egész Itáliát végigperzselte – jóllehet a felkelők Rómát nem próbálták meg ostrom alá venni.

A Howard Fast azonos című műve alapján készült Spartacus (1960) záró képsorain Kirk Douglas (vagyis Spartacus) épp haldokolni készül az egyik kereszten, amikor szerelme rátalál...

 A Stanley Kubrick rendező által instruált filmben a kereszterdő a Via Appia mindkét oldalát szegélyezi. E képi megoldást vette át a Starz 2010-2013 között futó sorozata is: a Spartacus 2013-as záró epizódjában szintén az út mindkét oldalát szegélyezik a keresztek. A rendelkezésre álló irodalom szerint a keresztre feszítésre a Via Appia mentén került sor, erről ír Steven Saylor is, A végzet fegyverében.

Természetesen Colleen Mccullough írónő e kérdésben hű a hírnevéhez: Fortuna kegyeltjei című regényében kizárólag az út bal kéz felöli oldalát szegélyezik a keresztek, melyet maga Crassus is megcsodál, Capuából Rómába tartva. A keresztek ily módon felállításához az írónő a számtant hívta segítségül.

Regényében pontosan hatezer-hatszáz foglyot feszítenek keresztre a felkelés záróakkordjaként. Crassus valóban Fortuna istennő kegyeltje lehetett, ha pontosan hatezer-hatszáz foglya volt…

Róma és Capua között százharminckét római mérföld az út. Egy mérföldet az írónő ötezer lábban ad meg, vagyis a teljes út szerinte hatszázhatvanezer lábat tett ki. Ezt osztotta a foglyok számával, s kijött, hogy a Via Appia teljes százharminckét mérföldes szakaszára jut egy kereszt, százlábanként, melyeket aztán tolla az út egyik oldalára helyezett. Hogy miért? A választ az írónő az ifjú Julius Caesar szájába adja: „úgy a szem sokkal jobban átfogja a látványt”.

Régen volt, s akárhogy is volt, az biztos, hogy Kirk Douglas jelenete, búcsúja feleségétől és gyermekétől – akiről tudja, hogy már szabad lesz – filmtörténeti kincs, melyet megkoronáz a tovatűnő szekér és Spartacus lehanyatló feje.

Csakhogy a történelemből tudjuk, hogy Spartacus nem egy kereszten halt meg, Capua és Róma között. Lássuk, ki is volt ő és mi történt vele, mielőtt belábatlankodott a filmtörténetbe...

„Thrák volt, és mégsem volt az…”

 Ismét csak Colleen Mccullough írónőtől kellett kölcsönöznünk, felütése azonban – mellyel Spartacust történetének színpadára helyezi – találóbb, mint gondolnánk. Jelenleg is tartja magát ugyanis az az álláspont, hogy Spartacus valójában nem volt thrák származású, hanem a gladiátorok egyik küzdőstílusáról kapta a „thrák” nevet.

Spartacus korában a két küzdőstílus a gall és a thrák volt – utóbbi küzdőstílus esetében a gladiátor kerek pajzzsal harcolt, hozzá rövid karddal vagy tőrrel. Mindezek alapján lehetett így is „thrák” Spartacusból, azonban a neve (görögösen: Szparadokosz) mégis thrák eredetre vall.

Maguk a thrákok egyébiránt az ókorban a görög vidékektől északra éltek. A 2004-ben készült filmadaptációban aztán, ha nem is egy thrák (lévén, hogy ilyen nép már nincs), de mégis egy balkáni színész, a Vészhelyzetből is ismert Goran Višnjić alakította a címszereplő Spartacust, sürgős egészségügyi ellátásra küldve kardjával az ellent…

De vissza a „thrák” thrák eredetéhez: több római történetíró is foglalkozik származásával. Appianosz szerint tráknak született, a római seregben szolgált katonaként, de aztán fogságba esett és eladták rabszolgának.

Florus szerint pedig római katona lett, majd dezertőr és rabló, utána ereje miatt gladiátor. Ebből gyúrta össze Mccullough a maga ismét csak sajátos verzióját.

Az írónőnél Spartacus szülei római polgárjogot nyert itáliaiak voltak a Vezúv mellől, ahol az apa szőlőtermesztésből élt, ő maga pedig a római légióban szolgált, azonban kezelhetetlen természete miatt zendülésbe keveredett és emiatt megfosztották polgárjogától, s választhatott: vagy száműzik Itáliából, vagy gladiátor lesz...

Így került aztán Batiatus gladiátoriskolájába, akit az a Peter Ustinov alakított 1960-ban, aki 1951-ben Oscart kiérdemlő alakítást nyújtott Nero császár szerepében (1960-ban újrázott Oscarból).

Azonban a regényben főként Spartacus saját természete idézi elő a capuai lázadást, nem pedig az, hogy eladták a szerelmét – bizony, Kirk Douglas nagyon begőzölt erre 1960-ban… talán jobban, mint amikor Charlton Heston elcsaklizta előle a Ben-Húr címszerepét, s emiatt „vigaszdíjat” kellett keresnie…

Mccullough elmélete minden esetre magyarázza, hogy a helyismerete birtokában lévő Spartacus miként tudott a közeli Vezúvra menekült embereivel és a hozzájuk csatlakozott szökött rabszolgákkal olyan könnyedén rajta ütni a Claudius Glaber vezette praetori seregen.

 Az éj leple alatt szőlőindákból font kötélhágcsón leereszkedtek, s győzelmükkel az elkergetett praetori sereg fegyverzetét is megszerezték. Elkezdődött…

Ezért sem kapunk Caesar spin-offot?

Előre kell bocsájtani: a show-bizniszben mindig van az a pénz, s ha a Starz mégis fantáziát lát benne, egy napon bizony újra fel fog tűnni a televízió képernyőjén Caesar, aki a Spartacus sorozatban való debütálása után önálló sorozatot kaphat (spin-off). A karaktert minden esetre megkedvelték a nézők. Az igazi Caesarnak ugyanakkor nem volt olyan hosszú haja, mint a sorozatban. Kopaszodott…

Caesar szerepe és tevékenysége a Spartacus-felkelésben egyébiránt máig vitatott, azonban már az 1960-as filmváltozatban is azt látjuk, hogy Glaber bukása után Crassus Caesarhoz közelít.

A valóság is hasonló: Caesar, Crassus és Pompeius tizenegy évvel később valóban félelmetes erejű szövetséget kötöttek a Róma feletti hatalom befolyásolására és megszerzésére. Ez az úgynevezett első triumvirátus – ellentétben a másodikkal – még magánjellegű csoport volt, s nem közjogi értelemben vett grémium.

De mielőtt Crassus Kre. 71-ben legyőzte volna Spartacust, a gladiátor és serege még számos győzelmet aratott. A káosz tetőfokán a frissen hadba lépő Crassusnak meg kellett tizedelnie a saját seregét is… a korabeli Róma leggazdagabb embere nem éppen így képzelhette a ténykedésének kezdetét…

Spartacus serege nőttön-nőtt, fosztogatások, gyilkosságok követték egymást, szerte Itáliában, egyúttal több ezer foglyot is ejtettek. A rabszolgatartó társadalom felszámolása nem szerepelt a programpontok között…

Alpokon való átkelésük azonban nem sikerült, miként a kilikiai kalózokkal való ügylet is, hogy Szicíliába hajózzák át a sereget. A kalózokat lehet, mindkét oldal megkente…

Crassus és csapatai végül Kre. 71-ben a Silarus folyó melletti csatában győzték le Spartacust, aki maga is elesett a csatában, azonban holtteste sosem került elő, így sem élve, sem holtan nem feszíthették keresztre, miként az 1960-as filmben. Felmerült olyan elmélet is – megint csak Mcculloughnál –, hogy túlélte az ütközetet, s elmenekült… na persze, jelmondata az volt, hogy „Győzelem, vagy halál!”… és hát az ütközet előtt a lovát is levágta…

Az ütközet túlélőit a Hispániából hazarendelt Pompeius erői vágták le. Mindezek miatt a Kre. 106-ban született 35 éves hadvezér nem mást követelt, mint a consuli hivatalt, mely a legfőbb közjogi méltóság volt a köztársaságkori Rómában.

Évente választottak két consult. Mindezzel nem is lett volna gond – azon túl, hogy Pompeius még nem érte el a consullá választás alsó korhatárát – hanem az már igencsak nem tetszett a mi Crassusunknak, hogy Pompeius az utolsó pillanatban megjelenve a Spartacus feletti győzelmét is el kívánta orozni, magának vindikálva e dicsőséget is.

Éppen ezért az a jelenet a Spartacus sorozat végén, amikor Crassus szinte látnoki képességgel megáldottan inti nyugalomra a Pompeius miatt felzúdulni kész Caesart, csak a sorozat készítőinek szüleménye. Ő maga volt felzúdulva…

A valóságban Crassus attitűdje talán a leginkább ott szűrődik ki, hogy consuli éve végéig – melyen Pompeiussal osztozhatott – nem engedte levenni a rothadó tetemeket a keresztekről… így valószínűsíthető, hogy nem filozofálgatott arról sem, milyen hatalmas triumvirátust alkotnának Pompeiusssal…Pompeiussal, akit a sorozat 2013-as záró epizódjában negyvenkét éves színész alakított... És itt a gond.

A Pompeiust megszemélyesítő színész idősebb a szerepéhez képest, s mielőtt az alkotók Caesar spin-offon törnék a fejüket – ha egyáltalán törik – lehet, nem ártana megfontolni az újracastingolását, mert hát később Caesar hozzáadta a lányát, Juliát, aki szerelmes volt Pompeiusba. Pompeiusba, de azért mégsem egy vénemberbe…

Júlia feltűnik apja oldalán a 2002-ben készült filmben, a Julius Caesarban. A kép alapján érzékelhető a korkülönbség... persze, ha mégis Caesar spin-offot akarnak, az alkotók majd megoldják… nem ez fog számítani… miként a szerelem sem számított a politikai házasságoknál Rómában…Júliát láthatjuk amúgy az HBO Róma sorozatának elején is – épp meghal, de a sok keresztrefeszítés után ezt most hagyjuk. Tény: halála után Pompeius Caesar ellen fordul, szinte azonnal, s kitör a polgárháború… De ez már egy másik történet… kevesebb lázadó gladiátorral...

Folytatjuk!

Ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. És néha tömény szex is…

Mégis hány férfival bújhatott ágyba az isteni Kleo?

A kérdés megválaszolása – valljuk be – lehetetlen, felvetése azonban jogos! Különösen, ha azt nézzük, milyen vad szexjelenet szemtanúi lehettünk az HBO Róma sorozatának első évadában, a magának isteni származást és tiszteletet vindikáló egyiptomi fáraó, Kleopátra és a római legionarius, Titus Pullo között.

A sorozat azonban ennél is vadabb vizekre merészkedik: itt ugyanis nem a római hadvezér és államférfi, Julius Caesar az apja Kleopátra gyermekének, Caesarionnak (habár Kleopátrán és Pullon kívül mindenki ebben ringatja magát), hanem a Kleopátrával alkalmi szexben egyesülő marcona katona, Pullo!

Más kérdés, hogy Kleopátra tudatosan azért vállalta az aktust a sorozat szerint, hogy teherbe essen. Talán nem bízott Caesar klasszikus szerencséjében, már ami a gyermeknemzést illeti?

A történelemből tudjuk, hogy Caesariont Caesar a saját vérszerinti fiaként ismerte el, így Egyiptom ügyeit is Kleopátra javára intézte el. Octavianus – a későbbi Augustus Caesar –, akit a római jog értelmében Caesar végrendeletileg az örökösévé tett, azért sem hagyhatta Caesariont életben Antonius és Kleopátra legyőzése után, mert hitelt adott juliusi származásának (jóllehet propagandája révén az ellenkezőjét kommunikálta). De ne siessünk úgy előre! Időzzünk el egy kicsit Kleopátra lepedő akrobatikájánál! Meg a filmek világánál...

Az elmúlt évszázadban több film is megidézte már Kleopátra alakját. Közülük az 1963-as alkotás, a Kleopátra viszi a prímet, melyben a gyönyörű Elizabeth Taylor alakította a címszereplőt – újabb kutatások szerint az igazi Kleopátra korántsem volt olyan gyönyörű, így talán olyan dekoltázzsal sem bírt, mint az isteni Liz…

Már ebben az 1963-as filmben olyan jelentést olvasnak fel Caesarnak, hogy Kleopátra „szeretőinek, mint mondják, se szeri, se száma”. Azonban a filmbéli Caesar úgy tűnik, nem foglalkozik ezzel az információval; nem is figyel...

Az igazi Caesar vélhetően nem kapott ilyen jelentést, különösen azért, mert figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az egyiptomi királynő promiszkuitásának vádja (vagyis: szeretőinek se szeri, se száma) Octavianus Kleopátra-ellenes propaganda hadjáratának egyik eleme volt, másfél évtizeddel később. Octavianus propagandája annak sulykolására is hangsúlyt fektetett, hogy Caesarion apja a királynő egyik alkalmi szeretője volt, nem pedig a halála után istenné avatott Julius. E propaganda tökéletes újjászületésének lehettünk tanúi az HBO Róma sorozatában.

Nyugatról jött isten találkozása a szűz királynővel?

Ahhoz képest, hogy a Róma sorozatban Kleopátra – még ha tudatosan is, de – Pulloval hempereg, nem akármilyen álláspont képvisel a szexualitásával kapcsolatban Colleen Mccullough írónő Az októberi ló című regényében. Eszerint Kleopátra még szűz lett volna, amikor Juliust ágyába fogadta. Álláspontja szerint Kleopátrának a királyi méltóságánál fogva szűznek kellett lennie, s nem is alacsonyodott volna odáig, hogy egy közönséges halandóval – így Titus Pulloval – nemi kapcsolatra lépjen. Ez némileg más történet…

Annyi bizonyos, hogy Kleopátra a Ptolemaida-dinasztia tagja volt, amely Kre. 305-30 között uralta Egyiptomot. Alapítója, I. Ptolemaiosz egyike volt a makedón Nagy Sándor hadvezéreinek. Nagy Sándor holttestét is Egyiptomba szállíttatta, uralma legitimizálása érdekében.

A ptolemaida királynőket – akik közül jó néhány férjeik nővére volt – Kleopátrának, Arszinoénak vagy Berenikének nevezték, s történetünk főszereplőjének, VII. Kleopátrának a korában már igencsak ráfért volna a vérfrissítés a család génállományára...

A Kre. 69-ben született VII. Kleopátra is testvérének, XIII. Ptolemaiosznak volt a felesége, így – amikor fivére férfivá érik – vele kellett volna gyermeket is nemzenie. Csakhogy más volt a leányzó fekvése: közbeszólt Róma, Julius Caesar személyében.

Caesar Kre. 49-ben robbantotta ki a polgárháborút, amikor átlépte Itália határát (későbbi történetírói munkák szerint ez a határ a Rubicon folyó volt), mert politikai ellenfelei – élükön korábbi vejével és szövetségesével, Pompeius Magnusszal – ellehetetlenítették, hogy távollétében újra pályázhasson a legfőbb tisztséget jelentő consuli hivatalra. Így okkal tartott tőle, hogy hazatérése után Rómában hivatali visszaélésért perbe fogják és száműzik.

Mint a szélvész, végigszáguldott Itálián, melynek népe örömmel fogadta a hazaérkező hadvezért. Pompeius és szövetségesei elhagyták Itáliát, melynek során – a dilettantizmus csúcsaként – a kincstárat is hátrahagyták Caesarnak, aki így az HBO Róma sorozatában történtekkel ellentétben, nem kellett, hogy kalandos úton, Pullo révén szerezze vissza a kincstár ellopott aranyát. Stabilizálva a hátországát, Pompeius után sietett, akit Kre. 48-ban legyőzött a görögországi Pharsalosnál.

Az ütközet után hírét vette, hogy a legyőzött Pompeius Egyiptom felé menekül, így követte őt. Egyiptomba való érkezése előtt azonban XIII. Ptolemaiosz és udvari köre kivégeztette Pompeiust, abban a hitben, hogy ez által a kedvében járhatnak az Egyiptom felé igyekvő Caesarnak, Vénusz istennő egyik leszármazottjának.

Ez nem volt okos húzás, azonban mentségükre szolgáljon, hogy Keleten csak Pompeiust és tetteit ismerték, az eleddig Nyugaton hódító Caesart nem. Amikor a Nyugatról jött isten megjelent Alexandriában, bizony megsiratta Pompeius halálát, s intézkedett illő módon megadni neki a végtisztességet.

Azonban ennél is fontosabb tény, hogy az akkori világ metropolisába érkező Caesar maga is istentől való származását hangsúlyozta, akárcsak az egyiptomi fáraók. Egyes római császárok később a fáraókhoz hasonlóan, istennek kijáró tiszteletet is követeltek maguknak, amikor elborult az elméjük... A Nyugatról jött isten – Mccullough szerint – minden esetre alkalmas partnerként kínálkozott a testvérével (és férjével) polgárháborúba keveredő Kleopátra számára a vérfrissítéshez…

Steven Saylor Mcculloughnál is érdekesebb – sőt, talán vadabb – teóriával áll elő Caesar ítélete című regényében, melyben előhúzza a Caesar biszexualitásáról szóló kártyát, s arra mutat rá, hogy a derék Julius Alexandriába érkezését követően először vacillálhatott, hogy az Egyiptom feletti hatalmat melyik szeretője kezében összpontosítsa. E kettő szerető álláspontja szerint Kleopátra és XIII. Ptolemaiosz lettek volna… de aztán csak Kleo maradt versenyben...

Caesar és Kleopátra csapatai aztán legyőzik XIII. Ptolemaiosz és a másik testvér, Arszinoé hadait, XIII. Ptolemaiosz meghal, Kleopátra pedig Caesar jóvoltából stabilizálja trónját, melyen akkor még egy másik öccsével, XIV. Ptolemaiosszal osztozik (a fiút Caesar halála után megöleti, s Caesarral közös fiát, Caesariont teszi meg társuralkodónak). Mindezt árgus szemekkel figyelte Caesar örököse...

Octavianus célkeresztjében

Caesar Egyiptom ügyeit elsősorban nem szerelemből (ha ugyan beszélhetünk szerelemről), sokkal inkább azért helyezte Kleopátra kezébe, mert szüksége volt a stabil országra (és természetesen a gabonájára) a polgárháború poklában. Egyszersmind megvolt rá a jogalapja is, hogy intézkedjen, hiszen egy korábbi ptolemaida uralkodó az országot Rómára hagyta végrendeletileg, csak éppen a rómaiak ezt nem érvényesítették. Kleopátra még Caesar meggyilkolása előtt Rómába látogatott, valószínűleg Caesarionnal, azonban a Forum Romanumon nem tarthatott olyan – las vegasi showba illő – felvonulást, mint az 1963-as filmben.

Ennek oka, hogy a Város szent határát (ami akkoriban már nem egyezett a tényleges kiterjedésével) külhoni uralkodó nem léphette át. Egy villában lakott sokáig és – ismét csak Mccullough szerint – az volt a célja, hogy újabb gyereket, lehetőleg feleséget nemzzen Caesarionnak, a fiú saját apjával…

Azonban Caesart Kre. 44. március idusán Pompeius színházában meggyilkolták. Kleopátra elhagyta az újabb polgárháború poklába zuhanó Itáliát. E polgárháború során a triumvirátust (közjogi szempontból háromfős, Róma feletti uralmat) alkotó Octavianus, Antonius és Lepidus legyőzte Caesar gyilkosait. Caesar örököse, Octavianus Nyugaton és Itáliában tett rendet (később száműzve Lepidust is), Antonius pedig Róma keleti provinciáiban (tartományaiban) rendezkedett be.

Itt került Kleopátra célkeresztjébe, hiszen Antoniusban is juliusi, azaz isteni vér csörgedezett, így Mccullough szerint kézenfekvő volt, hogy Kleopátra vele nemzzen feleséget Caesarionnak (születtek is gyerekeik). Azonban Kleopátra is célkeresztbe került, méghozzá Caesar örököse, Octavianus vetett szemet – ha nem is a nőre, de – Egyiptom gazdagságára, aranyára, mellyel a római gazdaságot kívánta újra fellendíteni. A folyvást betegeskedő ifjú lassanként nemcsak saját szervezete gyengeségein lett urrá, de Itáliát is stabilizálta. Már csak Egyiptom aranyára volt szüksége...

Mivel Octavianusnak el kellett kerülnie az újabb polgárháborút (és annak látszatát is) – ezúttal Antoniusszal – látszólag Kleopátra ellen robbantott ki háborút. E háború kirobbanását előzte meg az a propaganda, amely Kleopátra lejáratásán keresztül Antonius ellehetetlenítését szolgálta. A cél az volt, hogy elhitesse Róma népével, Antonius nem római többé, hanem egyiptomi; Kleopátra elvette az eszét, akaratát… testi vonzerejével és sötét varázslataival…

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kleopátra – fáraói jogán – valóban bele kívánt szólni még a római hadvezetésbe is. A római tisztek mindezt nem nézték jó szemmel.

Emiatt sok értékes rómait vesztett Antonius tábora. Flottája  vereséget szenvedett a görögországi Actiumnál, Kre. 31-ben. 

A későbbi augustusi propaganda szerint Antonius fejvesztve menekült a szeretője után, el az ütközet poklából...

Az egykori triumvir Egyiptomban öngyilkos lett, Kre. 30-ban, amikor Octavianus elfoglalta a Nílus-menti országot. Octavianus Caesariont megölette, de Kleopátra halála és annak módja kérdéses.

Egy évszázaddal később a történetíró Plutarkhosz arról ír, hogy Kleopátra kígyóval marathatta magát halálra, s erről mesél Commodus is a kis Luciusnak, a 2000-es Gladiátor híres jelenetében, halálra rémítve mind a fiút, mind az anyját...

Újabb kutatások ugyanakkor kétségbe vonják nem csak a kígyómarás általi halált, de akár magát az öngyilkosságot is, rámutatva, hogy – az eleddig hangoztatott állásponttal ellentétben – Octavianusnak nem feltétlenül állt érdekében, hogy Kleopátrát élőben mutogassa a római diadalmenetében. A királynő alkatilag, a kis termetével egyszerűen nem volt olyan démonian félelmetes és bolondító szépség, mint ahogy azt propagandájában Octavianus lefestette, tehát nem léphetett az Octavianus által kreált "színház" porondjára.

Egyébként is, Octavianus Egyiptommal kapcsolatos terveiben nem szerepelt egy élő királynő, így valamiképpen megoldotta a feladatot, az ország pedig az ő magánbirtoka lett, aranyával, római szájakat betömő gabonájával… Mi pedig gazdagabbak lettünk Antonius és Kleopátra szerelem álarcát felöltő legendájával… És, hogy valójában hány emberrel bújt ágyba az isteni Kleo? Ki tudja?

Egy biztos: Octavianusszal nem – pedig állítólag felajánlkozott neki halála előtt, hiszen benne is juliusi vér csorgott… Talán ez a juliusi vér tette, hogy Octavianus megkegyelmezett Kleopátra Antoniustól született gyermekeinek… talán nem… hisz Antonius korábbi házasságából született fiát kivégeztette... De mindez már egy másik történet…

 Hamarosan újra római vizeken hajózunk!

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár tizenharmadik alkalommal…

„Tizenhármas!”

 Az HBO Róma sorozatának egyik főhőse, Titus Pullo üvölti egy római aréna homokjában, amikor – bűnei miatt – ki akarták őt végezni... 

Stílusos hát, hogy ez alkalommal mi is a tizenhármasoknál vegyük fel a történet fonalát! Krisztus előtt 52-őt írunk. A tizenharmadik légió – vagyis a Legio XIII Gemina – katonái hősiesen küzdenek az alesiai pokolban, a gall Vercingetorix hadai ellen. Köztük harcol a  Róma sorozat másik főhöse, Lucius Vorenus centurio is.

Vercingetorix maga Alesiába szorult vissza, miután Julius Caesar és seregei megkezdték az általa kirobbantott felkelés felőrlését. 

A római hadvezér által frissen meghódított Gallia, dacára Vercingetorix kezdeti sikereinek és máig ápolt emlékének, nem állhatott ellen sokáig, azonban Caesar győzelmét sem adták véráldozat nélkül.

Alesiát – és benne Vercingetorixet – a rómaiak kettős falgyűrűvel zárták körbe. Ez volt a híres circumvallatio. A kettős falgyűrűben Caesar seregei foglaltak helyet.

Miközben kiéheztették Alesiát, legyőzték a Vercingetorix felmentésére érkező – külső falgyűrűt támadó – gall seregeket is.

Erről a küzdelemről szól a 2001-ben készült Druidák, melynek végén Vercingetorix belovagol Caesar táborába...

...és megadja magát.  

Aztán 2002-ben ismét úgy dönt, hogy megadja magát, az alesiai csatát szintén feldolgozó kétrészes filmben, a Julius Caesarban...

Itt veszi kezdetét 2005-ben az HBO Róma sorozata, közvetlenül Vercingetorix megadása előtt – aki immár harmadszorra kapitulált négy éven belül. 

Lionel Royel 1899-ben készült festményének hangulatát...

...talán a Róma sorozat adja vissza a leghűebben.

Ellenben, az Asterix világában történtek kétségkívül feloldják ennek az eseménynek a gyászos hangulatát… és kevésbé patetikusak…

De vissza a tizenhármasokra: a Róma sorozatban Pullo légionárius az alesiai csata kellős közepén összeszólalkozik csapategysége vezetőjével, Lucius Vorenus centurióval, így aztán míg a többiek kifosztják Alesiát, ő a kivégzésére várhat. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően mégis kiszabadul: Vorenust küldi ki Caesar jobbkeze, Antonius, hogy találja meg a tizenhármasok ellopott jelvényét, a sast, s ő a lehetetlen küldetésre Pullot viszi magával.

Vorenus a küldetéshez azért Pullot választotta, mert neki már mindegy, ha dicstelenül ér vissza, úgyis kivégzik – mert valljuk be: a hadijelvény bárhol lehet széles e Galliában.

Pullo ettől függetlenül mégis belelkesül, oly mértékben, hogy a ropogó tűz melegében elalszik az őrségben. Reggel már a lovaiknak is hűlt helye. A szerencse azonban rájuk mosolyog. Megmentik a Caesarhoz igyekvő Caius Octaviust (a későbbi Augustus császárt) az elrablóitól és közben a tizenhármasok sasa is megkerül.

A történet folytatásában pedig együtt lépik át Caesarral a Rubicont, Itália határfolyóját, hogy kivegyék részüket a polgárháborúból.

Így kezdődik Vorenus és Pullo története, életre szóló, mégoly viharos barátsága a Róma sorozatban. De vajon kik voltak, kik lehettek ők a valóságban?

Az HBO „reklámarcai”

Amikor elkezdődött a sorozat promotálása, többek között úgy hirdették, hogy a főszereplő Vorenus és Pullo éppolyan valós történelmi személyek, mint maga Caesar – aki pedig meg is emlékezik név szerint a két katonáról Feljegyzések a gall háborúról szóló művében.   

E művet követi Feljegyzések a polgárháborúról című írása, melyből kiderül, valóban egy légióval támadt Itáliára Krisztus előtt 49-ben, a Legio XIII Geminaval – a többi légió ekkor még nem érkezett meg. De vajon az igazi Vorenus és Pullo is vele tartott? A megoldásért vegyük kölcsön magának a nagy Caesarnak a sorait!

 „44. Volt a legióban két rendkívül bátor centurio, T. Pullo és L. Vorenus, akik már nem álltak messze attól, hogy a rangidős centuriók közé kerüljenek. Örökké vetélkedtek, melyikük tesz túl a másikon, versengve törtek évről évre mind magasabb rang felé. Mialatt a védőműveknél elkeseredett küzdelem folyt, Pullo egyszer csak felkiáltott: Mire vársz még, Vorenus? Hát találhatsz vitézséged bizonyítására jobb alkalmat? Ma dőljön el a verseny kettőnk között!"

"E szavakkal kiugrott a védőművek elé, s odarontott, ahol az ellenség sorai a legsűrűbbnek látszottak. Most már Vorenus sem maradt a sánc mögött, hanem követte Pullót, nehogy a sereg gyávának tartsa."

"Közben Pullo közepes távolságba ért, az ellenségre hajította dárdáját, s a tömött sorokból előrefutó egyik harcost el is találta vele."

"A többiek siettek pajzsukkal fedez­ni halálra sebzett bajtársukat, lándzsájukkal pedig mind Pullót vették célba; nem engedték, hogy tovább nyomulhasson. Az egyik lándzsa, Pullo pajzsán átfúródva, a kardja mar­kolatában akadt meg. A lökés ereje a hüvelyt hátrataszította, időbe telt, míg Pullo kitapogatta a helyét jobb kezével, hogy kardot ránthasson; ezalatt harcképtelenné vált és körül­fogta az ellenség."

"Vetélytársa, Vorenus rohant oda, hogy segítsen neki. Pullo támadói abban a hitben, hogy előbbi ellenfelük testét amúgy is átjárta már a lándzsa, tüstént ellene fordultak. Közelharc fejlődött ki, melyben Vorenus a kardját használta. Egy harcost már leterített, a többieket némileg hátraszorította, de a küzdelem hevében gödörbe lépett, és elterült a földön. Most őt vették körül, neki meg Pullo sietett a segítségére."

"Még számos ellenséges harcost terítettek le, s a dicső haditett után mindketten sértetlenül tértek vissza a védőművek mögé. Fortuna sze­szé­lyes játékot űzött a két versengő harcossal: vetélytársak voltak, mégis egymást támogatták, egymás életét mentették meg, igazán nem lehetett eldönteni, melyikük bátrabb a másiknál.”

Ennyit írnak róluk. A dolog szépséghibája – azon túl, hogy a valóságban Pullo is centurióként szolgált a gall háborúban –, hogy a Caesar által leírt esemény nem Alesiánál esett meg, jóllehet a tizenegyedik légió (Legio XI Claudia), melynek Vorenus és Pullo a valóságban tagja volt, a feltételezések szerint ott harcolt Alesiánál, a tizenhármasokkal együtt.

Így Vorenus és Pullo részvétele az alesiai csatában igaz is lehet, Rubiconon való átkelésük azonban nem a sorozatban történtek szerint ment végbe. Így Pullo sem oldozhatta el a bájos Eirenét a szekér mellől...

Természetesen a Róma egy sorozat, nem tudományos disszertáció, következésképp – bármily igényes is benne a tyúkok rohangálása a Forum Romanumon – elsődleges célja nem más, mint a szórakoztatás. A filmművészet maga egyébiránt mindig egy jó adag fikció is és ez igaz a történelmi témájú filmekre, sorozatokra is.

A Rómában Eirene alakja például teljesen fikció, azonban a római kincstár aranyának megszerzése, amiről a sorozat harmadik epizódja is szól, a lány kiszabadításának ürügyén, valóságban is mondhatni kalandos volt; de erről legközelebb!

Mi lett az igazi Vorenusszal és Pulloval?

Nos, annyi bizonyos, hogy Galliában nem találkozhattak Caius Octaviusszal, mivel Caesar rokona Alesiába nem ment látogatóba, Krisztus előtt 52-ben, alig tizenegy évesen. Ellenben Krisztus előtt 45-ben szolgálatra jelentkezett a derék Juliusnál a hispániai Mundában, ahová betegen utazott.

Itt a mundai csatában a tizenhármasok valóban harcoltak, a tizenegyesek viszont nem – így csak a sorozatban harcolhatott volna Pullo és Vorenus a mundai csatában, ezt azonban az HBO Róma sorozata nem mutatta be. A mundai eseményeket a 2003-ban készült film, az Augustus örökítette meg, azonban a filmmel ellentétben Octavius nem vett rész a csatában. Beteg volt. Lekéste... 

A mundai csata évében, Krisztus előtt 45-ben a tizenegyeseket, azaz az igazi Vorenus és Pullo legióját feloszlatták, tagjai földet kaptak Itáliában. Amiként a tizenhármasok is, Munda után. Így az igazi Vorenus és Pullo – már amennyiben megérték – földet kaphattak Bovianumban (a mai Bojanoban). Mindez azt is jelentette, hogy későbbi életük nem biztos, hogy Rómában zajlott, a híres-hírhedt Aventinus dombon.

Mindazonáltal, akár a tizenegyesekről, akár a tizenhármasokról lett légyen szó, elmondható, hogy mindkét légiót újjászervezték Krisztus előtt 42-41-ben, a Caesar halála utáni polgárháborús időkben, így akár Vorenus és Pullo is újfent kardot ragadhatott, mint a sorozatban. De ez már egy másik történet…

Folytatjuk!

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség.

Kereszthalál és feltámadás

 Milliók ünnepelték idén áprilisban is a Húsvét ünnepét, szerte a keresztény világban, Jézus Krisztus kínszenvedésére, kereszthalálára és feltámadására emlékezve. Az elmúlt években gyakorta találkozhattunk a mozik és a televízió kínálatában, Húsvét tájékán olyan bibliai témájú filmekkel, melyben maga Jézus is tiszteletét teszi kisebb vagy nagyobb szerepben –  ilyen film például a Barabás (1961).

Idén nem más, mint a híres Gladiátor film főgonoszát, Commodus császárt alakító Joaquin Phoenix vette magára a Megváltó köntösét, melyre hajdanán sorsot vetettek A palást című klasszikusban, 1953-ban.

A Mária Magdolna című idei mű lehet, ismét fellobbantja egyesekben annak a vágynak a szikráját, hogy minél hitelesebb képet szerezzenek a történelmi Jézusról.

Azonban talán egyszer azt a kérdést is fel kellene tennünk, vajon miért pont akkor jött az emberek közé? Hogy aztán örökre átformálja az emberek világát… De ha nem is hiszünk az isteni műben, vajon miért pont akkor teremtette Jézust az emberiség?

 Augustus megteremti a Római Birodalmat

 Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy azt a nagy kiterjedésű, centralizált államot, melyet a történelem RómaiBirodalomként jegyez, Caesar örököse, Octavianus hozta létre, aki az első császárként uralkodott – igaz köztársasági köntösbe bújva – Augustus Caesar néven (Krisztus születése előtt 27-től, Krisztus születése után 14-ig, a mai időszámításunk szerint).

Egy róla szóló, 2003-as életrajzi film végén – melyben az imperátort alakító zseniális színész Peter O’Toole vért izzadva hozta ki a legjobbat a rettentő vérszegény forgatókönyvből – Augustus kellő anakronizmussal arról elmélkedik, hogy uralkodása végén született meg a Názáreti Jézus Krisztus…

A film története szempontjából nincs jelentősége annak, hogy Jézus mikor született – még a zsidók királya, Heródes sem tűnik fel ebben a kétrészes tévéfilmben, pedig ő jól feküdt a római császárnál – történelmi szempontból azonban igen lényeges Jézus születésének időpontja.

Olyan korszakra tehető, amikor a Földközi-tenger medencéje egy birodalom alatt egyesült. Erre sem az azt megelőző kétezer évben, sem a Róma bukását követő ezerötszáz esztendő során nem került sor. A maga nemében egyedi tehát ez az Augustus által létrehozott egység, benne az ókori Palesztinával, Jézus szülőföldjével.

„Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat”

Az augustusi aranykor idején talált tehát egymásra – néhány száz évre – Kelet és Nyugat.

A Római Birodalom így – ha kard által hódította is meg a területeket, de – lehetőséget biztosított a kereszténység elterjedéséhez, a keleti kis porfészekből, Júdeából...  A kereszténység az ókor végére a birodalom államvallása lett, a nagy földrajzi felfedezések idején pedig elterjedt az Újvilágban, hogy korunkra világvallás lehessen. Mindezen folyamat talán soha nem kezdődhetett volna jobbkor, mint amikor az augustusi aranykor békéje viszonylagos egyensúlyt és prosperitást hozott a térségbe. A római uralom minden negatívuma ellenére is…

Négyszáz évvel később – de akár csak hetven évvel is Jézus feltételezet születése után – már nem mehetett volna végbe e folyamat, hiszen a rómaiak Krisztus után 70-ben a földig legyalulták Jeruzsálemet, s a zsidók állama, az a közeg, melyben a kereszténység megszületett, már a vér, a hamu és a halál ölelésébe veszett. A zsidók Templomának kincsei pedig Rómába vándoroltak...

Gyakorlatilag a kiindulás feltételei már Jézus keresztre feszítése után harmincöt évvel hiányoztak. Ha tehát arra a kérdésre keressük a választ, miért pont akkor teremtette Jézust az emberiség, lehetetlen nem elmenni azon kérdés feltevése mellett, hogy vajon az időpont a körülmények, véletlen egybeesések sorozata-e, avagy ennél is több?

A keresztények nézőpontjából beszélhetünk akár arról is, hogy üdvtörténeti jelentőséggel bír Jézus születésének, s keresztre feszítésének időpontja, mely gondolat – kétségtelenül, de – már meghaladja a világnézeti semlegesség, s a történészi racionalitás dimenzióit, így ennek eldöntése, értékelése, jelen sorok olvasóira vár. Döntse el mindenki maga!Tény azonban, hogy a Római Birodalom megszületésével kedvező volt a terep arra, hogy a Kelet új gondolatai bevilágítsák a Nyugat elméit...

A kereszténység Augustus halála után ötven évvel már vértanúkat ad a halálra éhes római lakosok örömére az aréna homokjában – vagyis megvetette lábait az akkor ismert világ fővárosában!

E küzdelmet mutatja be az 1951-ben készült Quo vadis is, melyben Róma városának leégéséért Nero császár a keresztényeket teszi meg bűnbaknak. De térjünk most vissza Augustus császárra! Ki volt ő, és vajon hogy ábrázolták a filmművészetben?

„Játékunk hogyha tetszett, hát tapsoljatok”

Augustus – vagyis Caius Octavius – még csak tizennyolc esztendős, amikor rokona, a hadvezér, politikus és államférfi, Julius Caesar meggyilkolása véget vet ifjúkori gondtalan életének.

Caesar végrendeletében a fiává fogadta, az éles eszű ifjú pedig felhasználja rokona politikai örökségét és pénzét, hogy alig tizenöt év leforgása alatt a hatalom legmagasabb pontján foglaljon helyet – oly hatalomban, melyet addig még nem ismert a nyugati világ…  

Krisztus előtt 44. év kora nyarán Caesar örököseként lép fel és egy esztendő leforgása alatt, immár Octavianus néven, a Róma felett uralmat gyakorló háromfős testület tagja – triumvir –, aki ádázul és könyörtelenül darálja be Caesar gyilkosait. Persze amilyen jó politikus, olyan rossz hadvezér is volt. Ő tudta ezt, ismerve gyengeségeit, így helyette barátja és fegyvertársa, Agrippa vitte győzelemre a légiókat, aki az évek során veje is lett (Augustus biztosította barátja hűségét azzal, hogy hozzáadta a lányát, Juliát).

Octavianus a híres triumvírrel, Marcus Antoniusszal Philippinél legyőzte a Caesar-gyilkos Brutus és Cassius seregeit. Octavianus az időszakot végigbetegeskedte, mely alkalmat adott Antonius számára, hogy az ifjú triumvírt gyávasággal vádolja. Itt, Krisztus előtt 42-ben veszi fel a történet fonalát az 1963-ban készült Kleopátra második része, mely a címszereplő és Marcus Antonius románcára fókuszál.

Ebben a filmben ezért Octavianus alakja nem homályosíthatja el a világtörténelem nagy szerelmespárjának (avagy a szerelem álarcát felvevő két történelmi személynek) a vibrálását így következetesen számító, gerinctelen, nem szavatartó személyiséggel ruházták fel, akit még a női nem sem hoz lázba.

Jóllehet a valóságban Antonius és Kleopátra halálakor, Krisztus előtt 30-ban már boldog házasságban élt harmadik feleségével, Livia Drusilával.

A film bemutatja az actiumi csatát (Krisztus előtt 31.), mely megpecsételi Antonius és Kleopátra sorsát (öngyilkosok lesznek). A győztes Octavianus Krisztus előtt 27-től Augustus néven a Római Birodalom egyeduralkodója (gyakorlatilag már Krisztus előtt 30-tól), színleg megtartva a köztársasági berendezkedés álorcáját.

Uralkodása vége felé aztán sor kerül arra a bizonyos népszámlálásra, melyre az a Ben-Húr című film nyitójelenete is utalt 1959-ben, elindítva a Bibliában Máriát és Józsefet, Betlehem felé… A népszámlálás időpontja, valamint lefolyása egyébként máig vitatéma az ókortörténészek között.    

Augustus alakját pozitív színben ábrázolja a 2003-as – már említett – tévéfilm, ismételten bemutatva az ifjú Octavianust, de az uralma, élete és ereje vége felé járó Augustus császárt is, aki visszaemlékezik fiatalkori önmagára. Itt már megjelenik felesége, Livia is, akit szintén két színésznő kelt életre.

A film átfogó képet próbál adni Augustus életéről – mit mondjak, néhol durván együgyű módon –, amely dicséretes szándék, gyenge profizmussal leöntve…

Az HBO Róma sorozata szintén két Octavianusszal (Augustusszal) operál, csakhogy a 2005-ben indult széria első évada (és második évadának első fele) a gyerek Octaviusszal indít, aki ifjúkorát meghazudtoló bölcsességgel, emberismerettel és céltudatossággal robbant be a képernyőre. Igen hiányzott aztán a színész játéka, amikor már idősebb színész alakította, a Krisztus előtt 42. és Krisztus előtt 30. közötti időszakot bemutató részekben. 

A sorozat Octavianus diadalmenetével zárul, előre vetítve a dicsőséges aranykort, pillanatra sem szentelve időt vagy figyelmet azon árnyaknak, amelyek uralmának végén már tapinthatóak voltak, akár a Brutus ujjáról levágott gyűrű...

„Mit adtak nekünk a rómaiak?”

Történelmi tény, hogy az augustusi aranykor teremtette béke (azaz a PAX ROMANA) véres hódításokra épült, s ebből táplálkozott. A történetíró Tacitus nyíltan „véres béke” beköszöntéről ír, jóval az első császár kora után.  Bár ő nem a véres hódításokról, hanem a véres leszámolásokról értekezik hosszan... Maradjunk csak a hódításnál!

Véres volt, kétségtelen. Ettől függetlenül a római világ termékeny táptalaja is lett az új hit magvainak, az Augustus megteremtette egység pedig a magok elterjedésének.Akárhogy is értékeljük tehát Augustus művét, tény az is, hogy uralkodása végén megszületett a Názáreti Jézus, kinek színre lépését egy viszonylag egységes hit kialakulása követte, melyhez mártíromságon keresztül vezetett az évszázadokat átívelő út... Róma bukásán túl is, egy egységességét már rég elvesztő, hanyatló világban, a népvándorlás időszakában is tovább élt ez a hit.

Így történhetett, hogy amikor 800. Karácsonyán III. Leo pápa a római Szent Péter bazilikában a frankok királyát, Károlyt császárrá koronázta, nemcsak Európa, de a keresztény Európa is megszülethetett – a káosz után egy egységes hitre épülő, újfent egységesebb világban reménykedhetett a Nyugat. Ahogy az 1951-es Quo vadis végén elhangzik: egyik nem létezhet a másik nélkül… Talán ennek megteremtésében segítettek – még ha akaratlanul is, de – maguk a rómaiak is, köztük Augustus…

Folytatjuk

​​​​​​

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Kirándulás és néhány rándulás  – ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: a Zember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik állatira jó kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda! Szóval be ne pipulj tőle!

Bepipult, mint a bakter

Na, ez egy kis magyarázatra szorul, kérem szépen! Főleg, hogy történetemet legutóbb a Zemplén Kalandparkban hagyám el, ahol lezúztunk a drótkötélpályán. Elindultunk utána gyorsan, hogy még lássuk Füzér várát, melyet pár éve pazarul felújítottak, s ahol anno Magnusnak nevezett barátom tesója összerosálta magát a napozó viperák látványától…

Miközben Informatikus barátomat pipa felesége, Hegylakó asszony szapulta a telefonba – tudniillik a barátom kispórolta velünk utazó kissrácából a folyadékot, minek utána a gyereknek majd szétrobbant a feje – Dezertőr barátomat egy kis vasúti biztosító berendezésekről szóló monológgal traktáltam, elmesélve, hogy a kis Veszprém megyei település, Vinár országosan egyedülálló kinccsel rendelkezik, már ami a vasúti biztosító berendezések ipari és műszaki megoldását illeti. A tekervényes mondat után, lássuk, miről is van szó!

A kis vinári vasútállomáson szinte megállt az idő. A Pápa-Szombathely vonalon a harmadik megálló. Ha itt leszállsz, úgy tudom Turul-szoborra is találsz.

Meg régi karos jelzőkre szemafor helyett. A tavaszi nap lemenő fényében a kietlen állomás szürreális atmoszférát is kínál a nosztalgiázni vágyóknak.

A legkülönlegesebb ajándék – amit e település adhat – mégis az országosan sehol másutt ilyen formában fel nem lelhető csapórudas sorompó! Ergo: vasút mániások, ide! Miért is különleges? Nos, való igaz: az emberi erővel hajtott tekerő által csukható és nyitható csapórudas sorompó még szerte másutt is található az országban, jóllehet a múlt század végétől töretlenül szorítja ki a fény- és félkarú sorompó.

A csapórudas sorompókat Módos István tervezte és szabadalmáról a Magyar Királyi Államvasutak javára 1938-ban lemondott. Az új rendszerű karos sorompókat ezek után rendszeresítették Magyarország vasúti kereszteződéseiben. Általában egykaros, bizonyos útnyílásnál kétkaros változatban telepítették.

És itt jön a lényeg: a csapórudak mindenütt egymással párhuzamosan csukódnak az egykaros változatnál (kétkaros változatnál pedig eleve négy csapórudról beszélhetünk). Vinár csapórudas sorompója egykaros változat, a csapórudak azonban – országosan egyedülálló műszaki megoldásként – egymással szembe csukódnak le, nem párhuzamosan.

A megoldás a fénysorompókhoz szerelt félkarú sorompókra hajaz, a fellelhető fényképek alapján a sorompót pár éve felújították, azonban kicsi volt az esély arra, hogy az egyik sorompó rudat az állomással szembe fordították – több meló, nem igaz? Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátommal Vinárba utaztunk hát, hogy kiderítsük – meséltem tovább Dezertőr barátomnak a kocsiban, Füzér felé utaztunkban. Az állomással (és a sorompó kezelésére szolgáló őrtoronnyal) szemben nyíló sorompó rúd esetében volt is nyom, hogy áthelyezhették a csapórudat – talán a felújításkor –, azonban a teljes igazság legalábbis egyelőre, de a balladai homályban marad, miként az is, mi volt a levesben...

A sorompó vonalához érve ugyanis egy pipa bakter szólt ki az ablakon, hogy tilos a fotózás a vasút területén, engedély nélkül. De jó, hogy szólt az öreg, így elkerülhettük a fotózást. Mert hát – ahogy azt azóta megtudtam – a vasútállomásokon az utasforgalom számára megnyitott területen lehet fotózni engedély nélkül, magáncéllal, de itt is csak akkor, ha az a vasúti technológiára vagy a felvételkészítőre biztonsági kockázatot nem jelent. Az utasok számára nem megnyitott, vasútüzemi területen pedig több feltételhez és engedélyhez kötött a fotózás.

A világhálón több vitaindító írás is foglalkozik a fotózásra vonatkozó szabályozással, jelen sorok írója a kérdésben nem kíván állást foglalni, elfogadja és tiszteletben tartja a magáncélú fotózási engedélyre vonatkozó rendelkezéseket, bízva abban, hogy nem okozott semmi galibát a távolról készített képekkel sem – Vinárba való látogatásával pusztán az volt a célja, hogy rámutasson, milyen különleges és egyedi értékkel rendelkezik a kis település. Hogy mióta, az nem derült ki. Amikor a kikandikáló bakternak két gyors mondatban elújságoltam a jövetel célját – vagyis az országosan egyedülálló műszaki megoldású csapórudas sorompó megtekintését –, s azt tudakoltam, hogy a csapórudak mindig egymással szemben csukódtak-e (vagyis nem párhuzamosan), azt a választ kaptam, hogy minden sorompó egymással szemben csukódik… 

Hogy Indul a bakterház mégse legyen, elköszöntünk. Így hát, nem derült ki, mióta büszkélkedhet Vinár települése e műszaki kinccsel, pedig jelen sorok írója igazán kíváncsi lett volna rá, milyen büszke is lehet a vinári bakter, hisz egyedülálló értéket tekerhet le s fel… hogy figyelmeztetett, tudjuk, csak a munkáját végezte, ezért köszönet; de kérem, bakter uram, a sorompó rudak nem egymással szembe, hanem párhuzamosan csukódnak! De akárhogy is van, remélem, sokáig meglesz a sorompó! És nem murdeltetik meg, fekete kerettel!

Nem csak azért, mert unikum a maga nemében, és gyakorlatilag Vinár település számára is egy helyi érték, a helyi értékek tárát gyarapítja, de azért is, mert azoknak, akik ezzel dolgozhatnak, különlegessége révén talán megadja azt a szükséges pluszt is, melyet a lélek kíván, hogy onnantól minden munkában töltött perc a legnagyobb öröm lehessen…    

„Te most szívatsz?”

A pincér srác pipa volt, amikor feltette e kérdést, pedig csak azt kérdeztem, író is lesz-e a paszternák levesben. Természetesen megígérte, hogy legközelebb az írót is belefőzeti, csak hát nem derült ki, az íróra gondolt-e avagy a tejtermékre… Egy biztos: a paszternák krémleves szédült fincsi lett!

A fehérvári Hatpöttyös Étteremben költöttük el épp étkünk, mely országosan a második olyan étterem, ahol megváltozott munkaképességű és sérült emberek dolgozhatnak. Az éttermet – mint megtudtuk – nemrégiben Magyar Turizmus Minőségi Díjjal is kitüntették. Jó volt itt lenni, enni! És milyen csinos a pincérlány! Aztán – mint jó bélpoklosok – nyakunkba vettük az utat Vinárnak, Bakonybéllel körítve…

A jó túra, jó levegő garantált, akárcsak a Hatpöttyös pincérlányával vetekedő szépségű pultos lány – szóval, ha Bakonybélen jársz, feltétlenül térj be egy kávéra a bencések Szent Mauríciusz Monostora mellé! És közben az a megtiszteltetés is érhet, hogy szemed a Panon Csillagdára is emelheted… ha a képen kiszúrod...

Aztán túra indul a Petőfi utcán át a Borostyán-kútig és a Szent-kút Kápolnáig! Itt, a Kálvária lábánál BDSM-játékot űző szobor fogad, ámbár az is lehet, nem is szexuális kötözés szemtanúi voltunk, hanem a jó öreg Szent Gellértet készítették fel a Kelen-hegyi kalandra…

A gyengébbek kedviért elmondom, hogy a pogácsa pogányok – Vata vezetésével – 1046-ban lázadtak egy kicsit, melynek keretében Gellértünket lelökték a régi nevén Kelen-hegynek nevezett Gellért-hegyről.  Ja, ez a kép a bakonybéli kis kápolna.

Nem szívatás a túrázás!         

Sőt! Üdítő, lélekemelő kikapcsolódás! Erre tényleg kiválóan alkalmas Bakonybél! Tudta a jó öreg Gellért is, hogy hová kell visszavonulnia 1023-ban, remetének, mígnem aztán István király marosvári, csanádi püspökké nevezte ki, mely véget vetett a bakonybéli remete bulinak…  Azért gondolom, István nem túrázott ide Gellértért. Térkép híjján...

Így hát a jó öreg Stephanus helyett mi indultunk el az úgynevezett Mária-úton, mely egy Közép-Európában haladó zarándokút, no meg turistaút. a Szent-kút Kápolnánál forrás fakad, és egy kőlépcső vezet egy elfalazott barlanghoz, amelyben anno a szájhagyomány szerint Gellért remetéskedett. A barlang elfalazott bejáratában ma egy Lourdes-i Mária szobor áll. Gyönyörű alkotás! Nézd meg! Mi is megnéztük, csak hát képet gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom készített róla, mely kép jelenleg, mint Cora, a homályba vész...

A Kálvária is szép a stációkkal, de most kihagytuk. Tovább mentünk a Csúcs-hegyig, majd onnan a zöld jelzésen haladtunk be a csodás, lélegzetelállító Kerteskői-szurdokba, más néven a „Gugyorba”.

​Jó hely!

​ Miközben gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom épp tájékoztatást kapott hitvese révén, hogy sáros bakancsát maga fogja kitisztítani… 

​

A „Kerteskuv” név amúgy már a monostor alapítólevelében feltűnik, az ősi hithez ragaszkodó pogányok itt áldoztak a kereszténység felvétele után, rejtőzködve.

​

Az úton hóvirág mező köszöntötte a kalandra vágyó túrázókat.

​

A szurdokban pedig a hűs vizű Gerence-patak csobogott. Csak egyet mondhatok: kirándulj és rándulj ide, legott!

​

Mi pedig térjünk csak vissza a történetben Füzér várához! Ja, majd legközelebb! Most gugyrozunk!

Innen folytatjuk!

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Ha már sorompó! Bakter uraaaaam!

Mégis megoldódott a rejtély is időközben!

Íme egy kis adalék a

https://www.fentrol.hu/hu  

weboldalról!

1973, Csajág!

A képen a mai is üzemelő csajági vasútállomás közelében lévő sorompó és bakterház látható. Ha tüzetesen megvizsgáljuk a képet, láthatjuk, hogy a sorompórudak nem egymással párhuzamosan csukódnak, mint manapság (Vinárt kivéve), hanem egymással szemben záródnak. Vagyis a vinári sorompó anno nem volt egyedülálló, lehetett még több helyütt ilyen megoldás az országban, még, ha nem is volt olyan általános. 

De azóta már a csajági fénysorompó lett....

Vagyis, a vinári sorompó ilyetén mondva az utolsó mohikán, országosan egyedülálló kincs!

Szóval, kiderült bakter uram!!!

Ha egyszer újra arra járunk, szolgálat után vendégünk egy jó sörre, vagy amit csak szeret! Ezt meg kell ünnepelni!

Addig is, tudja meg, hogy egyedülálló kincset tekerhet!

A cím láttán talán sokaknak eszébe jut Rejtő Jenő valamelyik idegenlégiós kalanddal megörvendeztető műve – netán valakinek még Georg Engel Légió mindhalálig  című regénye is beugrik –, még sincsenek sokan, akik már megtapasztalhatták, milyen is büszke római katonaként, legionariusként ütemre, vezényszóra menetelni! Hallgatva saját sarud csattogását, miközben bátran lépdelsz utadon, hogy elhozz egy szeletet az antik kor emlékeiből! Múltból a Jelennek, Jövőnek! És mindannak, Aki örömmel fogadja: a Közönségnek! Ez a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör küldetése! Róluk szól e történet! Róluk, Kikben ott dobog a büszke legionarius szíve!

Dobog a legionarius szív!

Dobog a római katonaszív! Nemcsak Dobogókőn, de szerte a hajdanvolt Pannonia provincia területén – a Dunántúlon!

Ott, ahol egykor római katonák védték hősiesen a Római Birodalom északi határát, ma hagyományőrző egyesületek, csapatok és baráti körök tisztelegnek páratlan haditetteik, áldozatuk és hősiességük előtt.

A LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör tagjai a közel négy évszázadon át Aquincumban állomásozó II. Adiutrix Legiot – annak is második századi arculatát – jelenítik meg fellépéseik, programjaik során. Ott dobog Bennük is a római legionarius szíve. A szív, mely nemcsak küldetésük éltető motorja, de – hogy, hogy nem – megdobbant akkor is, amikor a női szépséggel találkozott: egy gyönyörű, igéző szépségű fekete lány készített ugyanis fotót az épp civilben megjelenő katonákról és velük tartó barátaikról:

Immár 2017. év december havát írták a kalendáriumban, amikor sor került a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör második úgynevezett tematikus túrájára.

A nyilvános túrasorozatot azzal a céllal hívta életre a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, hogy a Pilisben rejtőző római kori utakat, emlékeket bejárják és megtekintsék. Első alkalommal – 2017. október 28-án – a Pilisszántótól (Lussomana) Pilisborosjenőig (Vinidinum) tartó szakaszt járták be, megismerve többek között a monumentális pilisszántói római mérföldkő-maradványt, mely jelenleg a település központjában található. Itt vette kezdetét 2017. december 9-e délelőttjén a második tematikus túra.

Pilisszántó – többek közt – arról is nevezetes, hogy a II. Adiutrix Legio veteránjai közül sokan itt telepedtek le a közel két évtizedes szolgálati idejük letöltése után. Minderről Lupius centurio, a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör vezetője beszélt a túra kezdetén, akiben a kortárs írót, Marcellus Mihályt tisztelhetjük. Marcellus regényeiben is az ókori Pannonia világa, történelme és kultúrája kel életre és nem utolsó sorban maga a II. Adiutrix Legio – sorai közt is dobog a legionarius szív.

A római mérföldkőnél Lupius centurio arról is beszélt, hogy a Lussomanaban (vagyis a mai Pilisszántón) letelepedett veteránok magukkal hozták aztán asszonyaikat és gyermekeiket is. Törvényesen a római legionarius csak szolgálati idejének letöltése után házasodhatott, a legios táborok körül azonban mindig létrejöttek a katonák ágyasainak és gyerekeik, illetve a hadsereget kiszolgáló kereskedők és kézművesek számára otthont adó települések (a canabaek). Ez volt a legionarius lét...

Ekkor tűnt fel a már említett gyönyörű nő, kinek láttán a római legionarius szív sem lehetett közömbös. Mivel ő készítette a már látott képet, mindenki képzelje el maga a hölgyet; egy azonban bizonyos: a túrázni induló csapat tagjai – mármint a férfi tagok – szívükbe zárták „a kis feketepárduc testű pilisszántói pumát"… Aztán elindult a menetelés…

Piliscsév volt az úti cél – a Pilis-tető oldalban, Crumerum (a mai Nyergesújfalu) irányába haladva –, ahol egy újabb római mérföldkő várta a túrázókat, kik igazi római katonaként küzdöttek a hóval, jéggel és sárral is...

És miközben haladt a csapat Piliscsév felé...

...dobogott a római legionarius szív! Hegyen-völgyön át...

...az erdő sűrűjében...

...mint régen! Róma idején!

A piliscsévi pincefaluban – ahol a legfinomabb nedűvel, borral kínálták meg a csapatot – maguk a helybeliek kezdték el mesélni, hogy itt vezetett át a római kori út (a dombon még őrtorony is állt), és a Szent Orbán szobor talapzata nem más, mint a római mérföldoszlop egy darabja!

Útközben, igaz civilben, de a hagyományőrző baráti körtagjai legios alaki gyakorlatokat is végeztek, hiszen küldetésük része, hogy minél hitelesebben bemutassák a második századi II. Adiutrix Legiot a hagyományőrző rendezvényeken – ez pedig folyamatos felkészülést és elhívatás tudatot jelent.

Végül, de nem utolsó sorban ünnepelt is a csapat azon a december 9-i napon: egy évvel azelőtt csatlakozott a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körhöz Quintus Ursus Clemens néven a hű és elkötelezett kollégiumi nevelő tanár, aki mára Lupius centurio helyettese (optio) lett.

Kéz a kézben: elhívatás tudat és hűség

Az elhívatás tudat és a legiohoz való hűség megnyilvánulásának egyik különleges és felemelő példája az a szertartás, amikor egy új csapattag felavatására kerül sor, aki ennek során esküt tesz és kinyilvánítja a legiohoz – végső soron a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körhöz – való hűségét. Ekként válik rendes taggá, azaz harcossá (miles).

Immár az Újesztendőben – 2018. január 6. napján – egy ilyen felavatásra került sor, történetesen Pilisborosjenőn, amikor is a karácsonyi bejgli ledolgozásának apropóján a hagyományőrző baráti kör visszatért a hegyekbe.

Már a túra kezdetén magasba emelt zászló – (a II Adiutrix Legio I. cohorsának, azaz csapategységének zászlója) nyilvánvalóvá tette, hogy nem egyszerűen egy baráti társaság, de maga a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör tagjai, barátaik és ismerőseik vágtak neki a kőfejtőbe vezető útnak.

A kőfejtőben aztán a konkrét legionáriusok felsorakoztak az őket kísérők szeme láttára, s kezdetét vette a szertartás. A milessé (harcossá) avatás során az eleddig tiro (újonc) megkapta signaculumát (mai szóval élve: dögcéduláját), melyen a legionarius neve szerepelt: „D. Claudius Victor LEG II AD”. Ezt követően a Decimus Claudius Victor felvett nevet viselő zászlós (vexillarius) letette a hűségesküt: „Fidelis esto legioni et imperatori!” – kinyilvánítva hűségét császárához és legiojához.

Úgyszintén az elhívatás tudat és a legiohoz való hűség megnyilvánulásának különleges és felemelő példája, amikor – a régi legionariusok szellemiségének és örökségének adózva – a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körben is kitüntetések átadására kerül sor.

Legutóbb 2017. október 15-én, az Aquincumi Múzeum romkertjében adott át Lupius centurio kitüntetéseket a legionariusoknak; kitüntetést kapott Ursus optio és Decimus vexillarius is.

Ekkor ünnepelte fennállásának immár húszéves évfordulóját a Nova Roma római hagyományőrző világszervezet, melynek aquincumi rendezvényére – a Nova Roma világszervezettel szövetséges Familia Gladiatoria Pannonica, Ludus Gladiatorum Aquincum, Legio XXI Rapax és Cohors VI Carpathica mellett – a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör is meghívást kapott.

A menet az új kiállítási épülettől indult a romkertben lévő főoltárhoz, ahol sor került a kitüntetések átadására is.

Maguk a kitüntetések olyan rézveretek, melyekkel a római legionariusok öve végig volt rakva.

A tagok hitet tettek egyúttal a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körhöz való hűség – és annak küldetése – mellett is. Hogy tovább doboghasson a legionarius szív, hogy tovább emlékezhessünk az aquincumi II. Adiutrix Legio hősies helytállására!

Az „októberi ló”

A kitüntetések átadását követően aztán a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör is igazi különlegességnek lehetett szem- és fültanúja a gladiátor-viadalok mellett.

A Nova Roma szervezet jóvoltából sajátos és üdítő módon került felelevenítésre az „októberi ló” Colleen Mccullough írónő azonos című regényéből is ismert rítusa.

A régi Rómában általában október közepével – idusával – véget ért a hadjáratok időszaka. Ezen a napon a köztársasági Róma falain túl kocsiversenyt rendeztek; az év legjobb harci lovait párosával szekér elé fogták és a nyertes páros jobb oldali tagját agyonszúrták – ő lett az „októberi ló”.

Feldíszített lófej birtoklásáért aztán a város két kerületének – a Suburanak és a Sacra Vianak – a polgáraiból álló csapatok estek egymásnak, vérre menően…

A szertartás Aqiuncumban is megismétlődött, azzal, hogy a lovakat fából készült lovak szimbolizálták, melyekkel ketten futottak.

A győztes futó mintha Mars csokit kapott volna ajándékba, a győztes ló feje persze ezúttal is bánhatta: Mars istennek feláldozásra került (cseppnyi lóhússal és ló vérrel).

Aztán jöhetett a verekedés – természetesen szimbolikus formában… és egy békésebb program: a közös ünneplés

A jövő

Immár fennállásának harmadik évébe lépett a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, általa pedig ismét megjelent az antik Róma az általa létrehozott pannoniai úthálózaton, a II. Adiutrix Legio előtt tisztelgő LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör képében.

Míg a név felvételével – melyet Weixelbaum Jánostól (Ioviustol), a Familia Gladiatoria Pannonica hagyományőrző gladiátor egyesület vezetőjétől kaptak és örököltek meg – a baráti kör tagjai a II. Adiutrix Legió (egyszersmind annak I. cohorsa) előtt kívának tisztelegni, addig – a pannóniai római történelem, kultúra, legionarius életmód és harcmodor bemutatásán túl – küldetésüknek tekintik a nagyformátumú római császár, Marcus Aurelius (Kru. 161-180) emlékének ápolását is.

A hagyományőrző baráti kör tagjai emellett rendszeresen követik Lupius centuriojukat római kori témájú regényeinek bemutatójára is, így biztosan találkozhatunk majd velük 2018. tavaszán az aquincumi Floralián, valamint az idei ünnepi könyvhéten is.

Addig azonban felkészülnek, mind fizikailag – alaki gyakorlatok tartásával (többek között az aquincumi amphiteatrumban) –, mind szellemileg, önképző kör révén, hiszen nemcsak a belépő új tagok, de a régi tagok számára is rendkívül fontos, hogy minél hitelesebben mutathassák be a II. Adiutrix Legiot, melynek végső soron hűséget fogadtak.

E hűség és fogadalom pedig azt is jelenti, hogy szívük a legioért dobog!

Találkozz Velük Te is!

Addig is kövesd Öket a Facebookon:

https://www.facebook.com/LegioIIAdiutrix/

Vagy légy tagja a LEGIO II ADIUTRIX csoportnak:

https://www.facebook.com/groups/2087924201436290/

(A fényképeket készítették: Léka Zsuzsanna,  Szélesi Sándor és Szabó Marcell. Közzétételükre a fényképek készítőinek, valamint a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör hozzájárulásával került sor.)

Fűszeres Jakvaj már a Facebookon is:

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: A Zember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik állatira jó kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda!

Arcrándulások kirándulásunk kezdetén

Ha többedmagaddal utazol, több napra kirándulni, nem árt, ha tudod, kitől mire számíthatsz, elkerülendő néhány arcrándulást – mely elhiheted, nem fűszerezi meg úgy a napod, mint egy jó favágó steak az ürömi Öreg Sváb Étteremben…

Persze, ha társasutazáson veszünk részt, kivédhetetlen, hogy be ne üssön egy-egy kis mennykő a hosszabb úton, ámbátor még ha kisebb, összeszokott baráti társaságról is légyen szó, akkor is benyelhetünk valami nyalánkságot… Egy biztos: a jó öreg sváb konyhában... na abban nem fogsz csalódni! Ráadásul olyan kortárs írókkal futhatsz itt össze, mint a római kori Pannonia történelmét regényeiben elénk táró Marcellus Mihály, vagy Szélesi Sándor, a Kincsem című mű szerzője... 

De vissza az utunkra! Egy csodás nap indultunk volna Egerbe, hogy ott megszálljunk, s onnan kiindulva a hétvégén elkalandozzunk a híres-neves Zemplén Kalandparkba.

Ez természetesen meg is történt, csakhogy! Indulás előtt egy órával Informatikus barátom azzal a hírrel hívott, hogy velünk tartó kissráca játék pisztolyával – puszta testvéri szeretetből – kishúga szemébe lőtt, s immár dokinál vannak, kizárandó a maradandó károsodást… türelmet kért. Ahogy a telefonban mondta: „Pofám leszakad!”  Nos, előttem már a kalandpark víziója lebegett...

...mit volt hát mit tenni, elindultam hát a másik úti társunkért, Dezertőr barátomért, aki szokásához híven szintén késett a túlóra miatt a találkozási pontról, kiérdemelve nevét… Hogy aztán Informatikus barátomat és Dezertőr barátomat hogyan is kapartam össze, már nem tudom, az minden esetre biztos, hogy mindenkinek arcrándulása volt már a kezdet kezdetén… Hogy miért is? Talán azért, mert Dezertőr barátomat hajnali fél négykor hívták otthonról, Egerben, másnapra virradóra?! Begőzöltünk, mint Jumurdzsák?! Á, dehogy!

Nem, nem  ezért! Hidd el! Végeredményben nem a bosszúságtól, hanem történetesen azért, mert Informatikus barátom kisfia vidáman elújságolta, hogy kishúga szeme „meg lett lőve”… mintha nem is ő lett volna a delikvens, passzív alannyá tette hugicáját, s önmagát nyelvtanilag kivonta a sztoryból…

Elindultunk, de persze először nem Egerbe – Dezertőr barátomnak tudniillik volt egy kérése. Autót szeretett volna venni az idő tájt, így kocsit nézni a Nógrád megyei Varsánynak vettük az irányt. Sajnos nem akkor rendezték a híres éves Lepényfesztivált, úgyhogy ide még vissza kell térnünk, megkóstolni a messze földön híres túrós lepényt!

Kocsit nem vettünk, de azért a Szent Mihály templomot sikerült megsasolnunk.

Utunk eztán Szécsényen keresztül vezetett – a kis kölök unta is –, ahol 1705-ben II. Rákóczi Ferencet fejedelemmé választották. A ferde tűztorony meglepett. Mitől ferde? Világháborús bomba? Agyagréteg elcsúszása? Rosseb tudja, hagyjuk is a balladai homályba!

Hanem aztán gondoltam egyet, s rá akartam venni a csapatot, hogy improvizáljunk, s álljunk meg. Tudtommal gyönyörű a ferences rendi kolostor meg a katolikus templom. Nem is beszélve a tóról, a várkertben, mely felett pedig a Forgách-kastély magasodik, a vidéki barokk építészet eleganciájával (a kastély ad otthont egyébiránt a Nógrád megye történelmi, régészeti emlékeit gyűjtő Kubinyi Ferenc Múzeumnak).

Már majdnem megálltunk! Már majdnem! Amikor szemembe fúrta magát a vár lélekölően futurisztikus formában rekonstruált rondellája! Orcám rándult és rándult; pardon: eltorzult! Beletapostam a gázba…          

Kutyusát ölelő kislány és az ő szúrós szeme

Eger felé tartva megálltunk a recski csapórudas sorompónál. A személyforgalom 2007. óta szünetel. A sorompó mellett lakott őrház. Van itt még bakter.

Az állomás évtizedek óta nem változott – megállt az idő, vagy mi… nem történt itt semmi…

Nem volt itt az erdőben semmi – ezt akarták velünk sok évig elhitetni, az erdőben történt borzalmakat elfeledtetni! Nem sikerült! Hisz nem gátolható az Igazság! Ami történt, arra mindég kell… kell emlékezni! Nem dughatjuk homokba a fejünk!

Az állomási sorompó mellett már tábla jelezte a Nemzeti Emlékpark felé vezető utat. A Várbükki utcán haladtunk, melyről a székelykapuval díszített Trianon Emlékparknál jobbra letértünk (tábla jelezte itt is).A kanyarban tíz éven aluli gyerekek csapata játszott az árokparton. Óvatosan vezettem, egyikük kölyökkutyája mégis kirohant elém. Megálltam és kinéztem. Szerencsére a kutya átjutott a kocsi előtt. Immár egy nyolc éves forma kócos-koszmókos kislány szorongatta, s fennhangon magyarázta neki, hogy ilyet nem szabad. A kislány észrevett. Szúrós szemeit szinte vádlón szegezte rám. Konstatáltam, hogy nincs baj. Elindultunk.

Az úton hosszan haladtunk, majd egy ponton, ahol a tábla jelezte, befordultunk az erdőbe, s előttünk volt az egykori recski kényszermunkatábor helyszíne. Ekkor nyert számomra értelmet a kislány vádlónak talált tekintete. Megtestesítette mindazt, amit egy ártatlan gyermek érez, amikor haragszik a felnőttek világára, mely behatolt kis életébe. Megtestesített tán mindent, amit egy ártatlanságát vesztett Kor érezhetett, melyen maga a Borzalom lépdelt…

taposott… újra és újra, a huszadik században… Mert miként a kislány kiskutyáját féltette, úgy rettegtek milliók a puszta életükért… Ezt érted meg Recsken!

Recsken, ahol a diktatúra sötét éveiben, 1950 nyarán a szovjet gulág-táborok mintájára internáló- és kényszermunka tábort hoztak létre.

Idehaza a leghírhedtebb volt, amely 1953-ig működött, s amelyben a – magyar társadalom különböző rétegeit képviselő – körülbelül másfél ezer kényszermunkást bírósági ítélet nélkül tartották fogva, politikai okokból, törvénytelenül, határozatlan időre… és dolgoztatták… és dolgoztatták… és dolgoztatták… a közeli kőbányában… megfelelő élelmiszer-, gyógyszer- és orvosi ellátás nélkül… Sokan meghaltak, mire 1953-ban szabadulhattak.

A tábornak később a nyomait is eltűntette az akkori rendszer. Az emlékét is el akarták törölni. Nem sikerült! Mert a gyűlölet nem győzhetett! A túlélők még a hazai rendszerváltás előtt megalapították a Recski Szövetséget, rabtársaik emlékére 1991-ben emlékművet állítottak, melyet a néhai miniszterelnök, Antall József avatott fel, 1996-ra pedig átadták a Nemzeti Emlékparkot az egykori kényszermunkatábor helyszínén. Talán sikerül általa is emlékeztetni önmagunkat, mennyire kegyetlen tud lenni az ember… az emberiség! Mert muszáj emlékeznünk! Hogy ne ismétlődhessen meg újra! Sehol! Különben az a kislány vádló tekintetével újra és újra ránk mered… és szúrós szeméből a könny is kicsordul…

Újra Sirok  

Immár Sirok vára alatt autóztunk, mely nem is oly rég egyik kirándulásunk helyszíne volt (tényleg csini a vár pénztáros lánya). Közeledett Eger. Faludy Györgyről (1910-2006), Kossuth-díjas költőnkről, írónkról és műfordítónkról meséltem a többieknek, akit szintén Recskre internáltak. Aki olvasta Pokolbéli víg napjaim című életrajzi művét, képet kaphat arról, mit kellet Recsken nap, mint nap neki is átélnie.

Talán csodával határos, hogy a költő 1988 októberében a következőket írhatta a messzi Torontóból Balatonkenesére: „Nem hittem, hogy ezt a budapesti látogatást megérem és ennyire nem felejtettek el; a Villon is újra megjelent, testi mivoltomban és könyvben; Karácsonyra jön az 1400 verset tartalmazó világantológia; Könyvnapra a nem-szamizdat »Pokolbel víg napjaim.«” Talán csodával volt határos, hogy 1953-ban élve szabadult, s közel nyolcvanévesen mindazt, ami vele is történt, immáron szabadon elmondhatta idehaza…

Itt tartottam vezetés közbeni gondolatmenetemben, Sirok alatt autózva, amidőn Informatikus barátom kisfia – immáron totál elunva magát – előrenyúlt, s engem, a vezetőt! jól meg akart csiklandozni. Szerencsére csak a nyakamat érte el, de így is balesetveszélyes volt, amit csinált. Satufék. Csípőből. Még jó, hogy nem közlekedett az úton senki. Kiszálltam a kocsiból, hogy feltépjem a hátsó ajtót, ahol ült. Közben magam elé idéztem a siroki vár előző kirándulásom során megcsodált lobogó zászlaját, hogy kellő áhítattal vághassam pofon…

Burleszk film kezdődött: ő belülről lezárta az ajtót, én előre léptem, s kinyitottam, mire ő újra lezárta, erre én ismételten előre léptem és kinyitottam. Végül feltéptem az ajtót, s levágtam neki egy sallert, amely Bud Spencer kétórás érzéstelenítőjének felelt meg, a gyerkőc ennek ellenére vigyorogva feszített… Aztán édesapjával, ki végigröhögte az egész műveletet, közösen, immár higgadtan elmagyaráztuk neki, hogy miért nem szabad a vezetőt zavarni… higgadtan csináltuk…

No para – avagy gyerünk a Zemplén Kalandparkba!

Egerben már bejáratott helyünk van a vár alatt, az évszázados, patinás Hauser-Bodnár Vendégházban. Kapuján ha kilépsz, rögvest ott vagy a várkapuban…

...vagy egy jó borozóban… a gyerkőc hamar ki is dőlt… nem bírta már ép ésszel kivárni, míg apuci (és) barátai mattra beboroznak a híres Egri Csillagból, a város új jelképéből… Másnap kora reggel Sátoraljaújhelynek vettük az irányt. Monok közelében megálltunk az úttest szélén slagozni. Történelemórát tartva elmeséltem Informatikus barátom kisfiának, hogy itt született 1802-ben a híres Kossuth Lajos… mire ő énekelt róla… de ezt inkább hadd ne részletezzem...

Elértük Sátoraljaújhelyt. Itt található a térség egyik legnagyobb jelentőségű beruházása a Zemplén Kalandpark. Első elemét – a bob pályát – 2009. július 20-án adták át.

A maga 2275 méteres hosszúságával az ország és a térség leghosszabb bob pályája. 37 km/órás sebességgel is haladhatsz rajta. Félelmetes, felejthetetlen! Próbáld ki te is! Ülj fel rá és zúzz le vele! Így tett Dezertőr barátom is, aki Informatikus barátom kissrácával csúszott…

A történtekről Dezertőr barátom így számolt be: „Az élmény, ami megfizethetetlen. Amikor bobozni indulsz egy hétévessel… Igyekszel megnyugtatni, hogy nem kell majd félni. No para! De már az első kanyar után rájössz, hogy a kissrácnak Zéró a veszélyérzete és a pálya végére egyedül te fogsz besz…ni!!! Na, ez felejthetetlen élmény!” Erre csak annyit mondhatok: no para, éld át te is! Mi is így tettünk.

Bob után következett aztán a fő attrakció! Lezúzás a Sólyommal!!! A kissrác nélkül, mert ő még ekkor nem volt nyolc éves, no meg harminc kiló, amit persze nem is bánt a tériszonyával… De vissza a Sólyomra!

A sátoraljaújhelyi Szár-hegy és Magas-hegy közötti 1036 métert kétféle módon lehet megtenni: egyrészt üvegpanorámás zárt kabinban, panoráma ablakokon kitekintve (ez az úgynevezett Dongó)...

... vagy pedig két párhuzamos kötélzetet használva, 80 km/órás sebességgel! Kellően extrémnek találod az átcsúszó kötélpályás megoldást?

Na, hát ez a Sólyom! Repülsz! Szó szerint! szállsz, szállsz, Sólyom szárnyán! Egyedülálló élmény! Ilyen kötélpálya Európában igen ritka! No, most, hogy rágerjedtél a témára, egy kis száraz jön: térkép...

A Sólyomhoz speciális jegyet vettünk, melynek révén először libegővel felmehettünk a kilátóig. A libegő az ország leghosszabb ülőszékes libegője, hossza 1332 méter.

Pazar élmény, pazar kilátás! Aztán Informatikus barátom és jómagam a Sólyommal átcsúsztunk a speciális jegy révén a Szár-hegyre, ahol történelmi emlékhely fogadott bennünket, miután magunkhoz tértünk a szédültjóóó élményből. A Szent István kápolna.

Sajnos sietnünk kellett, mert Dezertőr barátunk a Magas-hegyen várt ránk a gyerkőccel, égve a vágytól, hogy ő is csúszhasson. Visszautaztunk a Dongóval. Mindent felvettünk persze a bérelhető kézi kamerával. A kamera nincs a speciális kombinált jegyben, azonban egy újabb libegő menet, vissza a kiindulópontig, lefelé, nos az igen. Igeeen! Ez szédültjóóó volt! Ide még visszatérünk, idén is! Vajon Informatikus barátom kissráca – aki már betöltötte nyolcadik életévét – idén velünk csúszik? Nos, az ő döntése lesz, a magam részéről csak bíztathatom! No para!  De hűtsük csak le az izgalmakat!  

Körbenéztünk még a kalandparkban. Van itt túristaszálló, mászófal, gör- és műjégkori pálya, kalandtúra pályák, tanösvény, játszótér, büfék… a büfé az nagyon fontos… télen síelhetsz orrba-szájba! Egy azonban biztos: amikor idejössz, egyet akarsz! Szállni és szállni Sólyom szárnyán!!! Utazz el ide és zúzz le Te is!

Innen folytatjuk!

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Csapjunk is a lovak közé!

„Nincs új a nap alatt.”

„Nil novi sub sole.” („Nincs új a nap alatt.”) Ki tudja, talán pont e latin szállóige motoszkálhatott – ha kimondatlanul is, ámde markánsan – derék „Bobi” dédnagymamám fejében, miután a 80-as években átélhette az 1959-ben készült Ben-Húr nyújtotta filmélményt, egy vidéki filmszínházunkban…

Ő ugyanis szentül meg volt róla győződve, hogy ezt a filmet fiatalon már látta! Persze ez lehetetlen volt, hiszen a Vasfüggöny előbb nem engedte. Mégis igazsága volt! Obi-Wan Kenobi szavaival élve: „Bizonyos szemszögből nézve.” De ennek megértéséhez 1925-ig kell visszautaznunk az időben…

Ekkor készült ugyanis az a filmváltozat az íróként is debütáló ügyvéd és politikus, Lew Wallace (1827-1905) azonos című regényéből, melynek szerzői jogai már rendezettek voltak, s amelynek – nem mellesleg – segédrendezője volt az a William Wyler is, aki a tizenegy Oscar-díjat nyert 1959-es alkotást már rendezőként jegyzi.

Wyler nem csak azt a motívumot emelte át az 1925-ös változatból, hogy sohasem mutatta a filmben a Názáreti Jézus arcát (amiként az 1951-es Quo vadis is átvette ezt a megoldást, ha nem is minden jézusos jelenet esetében), de az 1925-ös film alapján terveztette meg a kultikus kocsiversenynek helyet adó stadiont is és forgatta le a híres jelenetet. (A kocsiversenyt leforgató stáb tagja volt többek között az a Sergio Leone is, aki később bevonul a filmtörténelembe. De ez már egy másik történet…)

Így történt hát, hogy amíg arra a kérdésre kerestem a választ, hogy „Bobi” láthatta-e a 80-as éveknél korábban az 1959-es filmváltozatot, rá kellett jönnöm, hogy dédnagymama – nagy valószínűséggel – az 1925-ös változatra emlékezett.

A kocsiverseny arénájának díszlete – beleértve az annak közepén álló, óriási szoborral díszített szigetszerű képződményt – kísértetiesen megegyezik ugyanis az 1925-ben készült filmben látottakkal. Más kérdés persze, hogy a római kori arénákban nem lehetett olyan építmény, amely a nézők kilátását akadályozta…

De vajon az, ami látunk, hű-e a regényhez? Kétségkívül filmről van szó, filmes megoldásokkal azonban egy dolog mellett nem mehetünk el szó nélkül! Ha az 1959-es film bakijairól olvasunk, találunk egy érdekes dolgot. A verseny előtt látható a Ben-Húr ellenfelének (és ellenségének), Messalának a kocsijára erősített fém, amivel ellenfelei kocsikerekét (és Ben-Húr) kocsiját zúzza szét.

Az ebből fakadó kaszkadőrmunka lélegzetelállító mind a mai napig, azonban ha a kerékagyra erősített fémet vizslatjuk, látható a lemezek között az ívhegesztés varrata is. Ám rendben, hunyjunk szemet efelett is! Emeljünk azonban szót Messala védelmében!

A regénybeli Massala – bár kétségkívül kegyetlen és ügyes módon tört a kocsiverseny során a cél felé – nem alkalmazott kerékagyra szerelt „segítséget” a győzelem kivívása érdekében! Ellenben a regény 1986-os kiadásában a következőket olvashatjuk: „A római kocsija féloldalra fordult, a kocsi darabokra törött és Messzala a gyeplőkbe gabalyodva teljes hosszában előre zuhant. (…) Sokan a rómait keresték a roncsok és a lovak alatt. Nem mozdult, talán halott is már; de a túlnyomó többség Ben-Húrt kísérte szemmel. Valójában nem látták azt az ügyes hajtást, amellyel kissé balra fordulva, tengelyének vasban végződő részével szétzúzta Messzala kerekét…” E megoldás természetesen foltot hagyott volna Ben-Húr jellemén… ámde átültetve alkalmas lehetett Messala negatív karakterének árnyalására. A többi – beleértve a fogatversenyt – immár filmtörténelem…

Amikor a római filmeket koppintja a filmművészet…

Réges-régen történt, talán egy messzi-messzi galaxisban, amidőn – a 90-es évek végén – beültem a Baljós árnyakra. Amidőn beültem, valamit még nem sejtettem...

Dédnagymama – aki még megérhette azt a magyar tévétörténelmi eseményt, hogy a Csillagok háborúja (azóta: Star Wars, IV. epizód) a televízióban is bemutatásra került – akkor már nem élt, azonban rögtön „Bobi” jutott eszembe, amint kijöttem a Star Wars első (időrendben negyedikként készített) részéről. Míg a filmtörténelmi jelentőségű pillanat hevében (Star Wars sorozat folytatása) egyesek Jar Jart szapulták, nekem folyton ott motoszkált a fejemben, hogy az Anakin Skywalker győzelmével végződő fogatversenyt már láttam valahol. És akkor jutott eszembe a dédi esete a Ben-Húrral…

Mindez tehát nem a véletlen műve volt: George Lucasra (akit talán nem kell bemutatnom) oly nagy hatást gyakorolt a Ben-Húr, hogy a tatooinei fogatverseny is a Ben-Húrt idézi. Ha összevetjük a két fogatverseny jelenetsorait, bizony az azonosság szembeötlő! Bizony-bizony! „Nincs új a nap alatt.”

Jó példája ennek, hogy vájt szeműek akár A klónok támadása amphiteatrumban játszódó jelenetsorai és az 1951-ben debütált Quo vadis között is figyelemreméltó hasonlóságokat fedezhetnek fel.

A Quo vadisban Lygiát rögzítik egy cölöphöz és bikát uszítanak rá, a Star Warsban pedig hőseinket, hogy szintén vadakat eresszenek rájuk.

Lygia és Vinicius szerelme, valamint Anakin Skywalker és Padmé Amidala szerelme szempontjából is fontos jelenetről van szó.

A Quo vadisban a császár nézi páholyából az eseményeket. A Star Warsban Dooku gróf.

 A Quo vadisban Vinicius katonái egy ponton (amikor Ursus megöli a Lygiára eresztett bikát, amire a regényben egyébként rá van a lány kötözve) elárasztják az amphiteatrumot, puccsot követve el Nero császár (Kru. 54-től 68-ig tartó) uralma ellen.

A klónok támadásában a jedik árasztják el az amphiteatrumot...

És amikor a római történelmet…

Bizony-bizony! Van, amikor a római történelmet is lekoppintja a filmművészet, hogy aztán – egyes eseményeket, motívumokat átgyúrva – új köntösben és más korban tárja a néző elé. Minderre a James Bond filmeket igen kedvelő titkárnőnk hívta fel a figyelmem.

Ian Fleming regénye alapján készült az 1965-ös Tűzgolyó című film, melyben fontos szerep jut a főgonosz, Emilio Largo villájában található, cápákkal teli medencének.

Largo kedvenc állatai, akik egy jelenetben magát Bondot is arra késztetik, hogy szökellve távozzon a medencéből (a színész valódi cápák elől ugrott ki a medencéből).

Egy jelenetben pedig Largo az egyik emberét is a cápák közé vetteti, mert az kudarcot vallott Bond ellenében – minek utána megharagudott rá a „gazdája”…

Vajon honnan ismerős a filmbéli jelenetsor? És honnan koppinthatta végső soron maga Fleming az embereit a saját medencéjében tartott cápák elé vettető milliomos alakját? A válaszért most kétezer évet utazzunk vissza az időben! Az antik Rómába! 

Mert amiként minden út Rómába vezet a mondás szerint, úgy vezet el bennünket Fleming regénye és a belőle készült film az Augustus császár (Kre. 27-től Kru. 14-ig tartó) uralkodása alatt élt kegyetlen római lovaghoz és birtokoshoz, Publius Vedius Polliohoz, akinek történetét a közelmúltban Phyllis T. Smith dolgozta fel, Én, Livia című regényében. Vediusról – akit Cicero nemes egyszerűséggel úgy jellemez, hogy „soha nem láttam rosszabb embert” – Ovidius, Cassius Dio, idősebb Plinius és Seneca is megemlékezik.

Vedius bírta a császár barátságát, akit vendégül is látott birtokán. E birtok tavában étkezési céllal úgynevezett ingolákat tartott, mely kedvelt csemege. Az ingola alakilag emlékeztet az angolnára, de ez nem jelent élettani rokonságot. Európa vizeiben a pataki ingola, a folyami ingola, valamint a – 30-100 centiméter hosszúságot és a 2,5 kilogramm tömeget is elérő – tengeri ingola honos. A Földközi-tengert is belakó tengeri ingola igazi szörny. Az ingolák egyébiránt ragadozók. Alapesetben a halak testébe fúrják magukat, táplálék (hús és vér) céljából. Alapesetben… Mert az elmúlt időszakban tengeri ingolák jelentek meg angol folyókban is, több esetben emberre is támadva! Szóval akár római történet, akár modern, az ingola a cápához hasonlóan, káros lehet az egészségünkre...

De vissza Vediusra! A történet egyes változataiból nem derül ki, Vedius milyen ingolát is tenyésztett a tavában, az azonban igen, hogy az ingolák közé dobatta engedetlen rabszolgáit, avagy azon rabszolgákat, akikre valamilyen módon megorrolt. Így, következésképpen – mint rabszolgáit a végletekig hasznosító birtokos – az ingolák húsán keresztül rabszolgáit el is fogyasztotta… Ugye-ugye, hogy mennyire egyívású Fleming és a kegyetlen Vedius története? Csak épp egyikben ingolák, másikban cápák vannak a vízben!

A történetnek azonban itt nincs vége! Amikor ugyanis Augustus (és talán a felesége, Livia Drusilla is) Vedius birtokán időzött, egy óvatlan rabszolga összetört egy kristálypoharat. Büntetése: irány az ingolás tó! A régi köztársaság korában a rabszolgatartó élet-halál ura volt, más szabad ember nem szólhatott volna bele, hogy Vedius mit tesz a tulajdonával. Csakhogy Augustus az a személy volt, aki – ilyen-olyan jogcímen, de Kre. 43-tól – gyakorlatilag élet-halál ura volt. Oldalán a bölcs és rettenthetetlen nővel, Liviával (akinek alakját az HBO Róma sorozata is megidézte) minden ellenfelével és ellenségével leszámolt. 

A rabszolga a császártól (és talán Liviától) kért segítséget, aki kegyelmet kért a rabszolga számára. Vedius nem állt kötélnek, mire a császár a birtok összes hasonló kristálypoharát összetörte – így már jelentéktelenné vált a rabszolga bűne, akit sértő is lett volna az ingolák elé vetni, hiszen csak a töredékét követte el (ráadásul gondatlanságból) annak, amit a császár készakarva követett el.

A rabszolga végül szabadságot nyert. Imígyen a történet. Hogy aztán Fleming ebből merített, avagy minden cápát csak a saját fantáziája ihletett, nem tudhatjuk biztosan.

Tény azonban, hogy Vedius végrendeletében (talán a történtek miatt, biztonsági okokból?), a császárra hagyta a birtokot, aki a rajta emelt palotát porig romboltatta, az ingolás tavat pedig betemettette. A területen emlékművet emeltetett felesége, Livia részére. Imígyen logikus lehet az a Phyllis T. Smith regényéből megismert történet, hogy a rabszolga felszabadításához Liviának is köze lehetett. Egy régi képen látszik is kecses alakja a császár mellett...

„Cherchez la femme!” – avagy mindig keresd a nőt! Amiként James Bond – akár többet is megszigonyozva – az aktuális kalandja során…

Ja, majdnem elfelejtettem: a történetnek olyan verziója is van, amikor a császár csak szemtanúja az ingolák elé vettetésnek (nézd meg újra a képet, de most ne Livia kecses alakját figyeld!), s további magasztos folytatás nincs... bár akkor miért is íratta Vedius a császárra a birtokot? Bizisten nem értem... hacsak nem azért, mert egy császár barátsága  is káros lehet az egészségre... 

Folytatjuk!