A Tanár versus/contra diák I. fejezetében azt a nemrégiben aktuálissá vált témát feszegettük, hogy MINDENKInek lehetett, avagy történetesen volt is egy Erika nénije. Aki még nem látta volna Deák Kristóf Oscar-díjat nyert alkotását, annak a Mindenki –mondhatni – kötelező darab! Hogy miért? Azért, mert MINDENKI volt diák, netán pont most diák. És mert vannak közöttünk olyanok is, akik a tanári hivatást választották… MINDENKIhez szól, szívből!

Azonban itt és most történetesen véget is ér az a lelkület, amely a Mindenkit áthatja; a film a múltkori fejezet témája volt, ez most nagyon másról fog szólni (http://fuszeresjakvaj.reblog.hu/mindenkinek-volt-egy-erika-nenije).    A mostani… nos, keményebb menet lesz! Az biztos! Időben szólok! Főleg azoknak, akik történetesen a tanári hivatást választották, mert komoly etikai, morális kérdést fogunk érinteni a tanár-diák viszony kapcsán. Az ítélet persze – miként az igazság – MINDENKIé! Az olvasóé… Az értékítéletet tehát MINDENKI maga hozza meg! 

I. ELŐJÁTÉK

Nemrégiben egy rendezvény miatt egykori középiskolámban jártam. Az iskola felé tartva összefutottam egy volt osztálytársnőmmel – kicsi a világ –, aki épp gyönyörű kisgyermekét tolta a babakocsiban; a jövő nebulóját. Szóba elegyedtünk. Kifejtette, mennyire rossz emlékei vannak egykori középiskolánkról, hiszen – ahogy ő emlékezett – minden tanár szívatta az osztályunkat, pedig nem érdemeltük meg. Szóba került egy másik osztálytársunk neve is, akiről egyik tanárunk kijelentette, hogy amíg ő él, nem lesz belőle építész. A tantárgy érettségi tárgy volt, felvételihez is kellett, szóval… Minden esetre az osztálytársunk lediplomázott, s legendák keltek szájra arról, hogy végül bevitte megmutatni a diplomáját a volt tanárának…

Vajon mindig tisztelettel kell lenni az iránt is, ami rossz volt az életünkben? Nos, emberek vagyunk, érzésekkel, ez természetünből fakadóan nem megy, s most, jelen sorok írása közben sem ezen van a  hangsúly, hanem azon, ami ténylegesen megtörtént.

Évtizedek teltek el az érettségi óta, de még felnőtt fejjel is gyakran eltűnődök azon, vajon egyes régi tanárainkat csak a leterheltség, avagy más is megakadályozta abban, hogy a tananyag leadásán túl valódi hivatást is belevigyenek az órába? Hivatást!  És legfőképpen lelket! Szenvedélyt! Volt rá példa, igenis volt, termett érték, s került is átadásra iskolás éveink során! De volt, igenis volt, amikor szenvedélyes óra helyett szenvedésben volt részünk. Akár célzottan is, ok nélkül is, csak, mert… ha nem is a régi pálcás módszer révén...

Nem titok, minden diák megtapasztalja azt az életérzést, hogy a tanára kedvence, avagy pontosan az ellenkezője. A nebuló se szeret minden tanárt… netán már a tantárgyat is utálja, s mindez egymásra is hathat… Ténykérdés azonban, hogy a jó/rossz tanár igenis befolyásolni képes a tanuló jövőjét. Jómagam is több száz könyvet elolvastam, de a középiskolai kötelező olvasmányok jó része kimaradt, s a versolvasást se szerettem meg, azután, hogy tizenkét esztendeig igyekeztek belém sulykolni, hogy nem lehet saját gondolatom a költeményről, mert a költő ezt meg azt gondolta… Még az írásbeli érettségim javításában is ezt olvashattam, bizony-bizony nem tűrték az önálló gondolatot… Gondúta a… Pedig végső soron a poéma sem más, mint a szabad gondolat szárnyalása... De az iskolában ezt  *@sz*@*od...

De emelkedjünk felül ezen, hiszen csak örülhetek, hogy egy tanár, aki még a szóbeli érettségin is igyekezett lehúzni, nem vette el a kedvemet az olvasástól, amit önmagamért mívelhetek, azt olvasva, amit szeretek, szenvedélyesen, vidáman! Ez legyen példa mindenki előtt, akinek az önálló gondolatát bünteti a tanára!

II. ÉLETED JÁTSZMÁJA MÁR A KÖZÉPISKOLÁBAN ELDŐL?

A gond csak ott van, bizony, ott van, kedves mai fiatalok, hogy a tanárok, főleg a középiskolai tanárok egy életre befolyásolhatják a Jövőtöket, mivel az általuk adott jegyek befolyásolhatják a felvételiteket! Aztán mi van, ha a tanárral nem vagytok valamilyen okból jó viszonyban? Esetleg semmit nem tettetek a rossz viszony kialakulása érdekében… Régen bizony a felvételi más volt. Volt olyan egyetem, amely önálló felvételit csinált, de alapesetben volt központi felvételi, amelyhez hozzáadódott a középiskolából hozott jegyek adta érték, meg a nyelvvizsga és már meg is volt a jövő útja. Ha valaki extra pontot ért el a központi felvételin (azaz majdnem 60 pontot), akkor ez a pont megduplázódott, s akár nyelvvizsga nélkül is utat jelentett egy jó egyetemre, főiskolára.

Mi volt ez a duplázás? Nos, a duplázás lényege abban állt, hogy ez esetben nem vették figyelembe a középiskolai jegyeket, de nem is volt rá szükség, hiszen a duplázódó pont elég volt a sikeres felvételihez. Vagyis, ha egy középiskolai tanár a diákot még az érettségin is elkapálta, ez a kapálás nem életre szólt, csak az írásbeli felvételiig. Vagyis lehetőség volt rá, hogy ne egy középiskolai tanár, hanem a diák maga döntsön a saját sorsáról, kizárólag a tudása alapján, a felvételin. Manapság azonban – akár emelt szintű, akár nem az érettségi – a felvételi eljárásból legjobb tudomásom szerint már nem hagyható ki az egyenletből a középiskolai tanár. Így sokkal inkább hatással van a diákok jövőjére az a közeg, amelyben nagykorúságuk előtt telik az életük.

III. A JÁTSZMA ELKEZDŐDIK

„A játszma elkezdődött!” – hallhattuk igen sokszor Sherlocktól. Egy életen át kell játszanunk! Azonban egy diák számára talán ott kezdődik el istenigazából, amikor körvonalazódik számára, hogy mihez szeretne fogni érettségi után, mi szeretne lenni a jövőben, az ÉLETBEN… És aztán felméri, hogy ennek eléréséhez milyen képességei vannak, miket kell fejlesztenie, de azt is, hogy milyen nehézségekkel, objektív és szubjektív akadályokkal kell megbirkóznia. Kedves mai fiatalok, ti már elvégeztétek a feladatot?

Ha igen, láthatjátok, hogy az egyenletből nem hagyható ki a középiskolai tanárotok kedves, avagy utált grémiuma sem. És akkor jön a csattanó: mi van, ha győzelmetek gátja egy olyan tanárotok, aki mondjuk, ok nélkül nem kedvel titeket, s ez át is jön (megjegyzem, ismertem olyan általános iskolai tanárt, aki engem bár nem tanított, őrjöngve ordította az első osztályos kisgyereknek, hogy nem érdekli, ha bele is tapos a gyerek lelkivilágába)...

Jóllehet nem voltam még nagykorú, de amikor magam is megtapasztalhattam az életérzést, hogy ok nélkül nem kedvelnek, s ez az osztályzataimon is látszik, már éreztem, mit éreztem, reálisan láttam, hogy valami gyógyszer elgurult azon tanáraimnál, akik kimutatták, mennyire le akarnak húzni szubjektív okok miatt. Nem vette be a gyomrom, ahogy a kivételezést sem. Az egyik érettségi tantárgy esetében azonban különösen meglepett, hogy mennyire le akarnak húzni, jegy tekintetében. Ez egy másik érettségi tantárgy volt. Itt nem kellett verset elemezni…

Nos… meglepett, hogy úgy éreztem, hogy le akarnak húzni, mivel addig kedveltem a tanáromat, nem volt köztünk probléma, s ha nehezen is ment a tantárgy, érteni akartam, megoldani a feladatot, s ezt látta is, nem is buktatott meg soha, pedig egyszer korábban év végén… már nagyon rosszul állt a szénám… miként több osztálytársamnak is… Ez az a tanár volt az, aki kijelentette osztálytársunkról, hogy amíg ő él, nem diplomázik le. Nos, a történetet már ismerjük. De vissza az iskolapadba! Év vége volt. Akkor figyeltem fel valamire. Tudvalevő volt, hogy a jegyei alapján bukásra áll az osztály egyik legjobb anyagi hátterű tanulója is. A tanár mégsem buktatta meg, de az osztály plénuma előtt megbeszélte vele, csakis vele, egyedül az osztályból, hogy következő év elején a teljes, akkor már elmúlt éves anyagból ír egy dolgozatot, amire nyáron készülnie kell, s ha nem sikerül, akkor vége! Így is lett… mármint, hogy nem bukott meg a tanuló. Csakhogy nekem valami sántított.

Feltettem magamnak a kérdést: ha az osztálytársam nem bukik meg, s nem pótvizsgázik, ugyan miféle kihatása lehet egy olyan dolgozatnak, amit csak ő ír meg, nem az osztály, vagyis szigorúan véve nem is osztályozható? Miféle kihatása lehet, miféle következménye, amikor már a következő osztályba lépett? Mert hát visszamenőlegesen nem alkalmas arra, hogy megbuktassa! Osztályzat meg hogy lenne rá adható? Olyan nincs, hogy valakivel olyan – mégis osztályozásra kerülő – speciális dolgozatot iratunk, amit mással az osztályból nem! Vagy mégis? De hol van az egyenlőség? A kérdésemre, amit valójában csak gondolatban tettem fel, saját magam, magamnak, nem kaptam választ, az osztálytársammal szeptemberben a következő osztályba léptünk. Hogy megírta-e azt a dolgozatot, nem tudni, minden esetre az osztály plénuma előtt erre nem került sor, még említés sem volt róla.

Ekkor következett az, hogy érzékelni kezdtem a már említett ellenszenvet azon tanárom részéről, aki az osztálytársunkkal külön dolgozatban állapodott meg előző év végén… Hiába szerettem és akartam érteni a tananyagot, félévkor megbuktam belőle – még szerencse, hogy nem érettségi év volt még, igaz ez az év elvileg már számított. Szüleim nem fogadták el érvelésemet, a dolgozatokat pedig nem tarthattuk meg emlékeim szerint, de az a megérzésem támadt, hogy jó volna független tanárral átnézetni a feladatokat, mivel valami azt súgta, hogy lehúzzák a jegyeimet. Sajnos ebben nem kaptam támogatást vagy megértést szüleimtől, bizonyítani nem tudtam egy megérzést.

Csak korrepetálásra adtak pénzt. A korrepetálás során megcsináltuk ugyan a feladatokat, amire emlékeztem, de addigra már év vége jött, én már nem bíztam magamban, s nem is mentek a feladatok, mintha saját magamnak kezdtem volna bizonyítani, hogy nem megy… Egyértelműen bukásra álltam… A szüleim beszéltek a középiskolai tanárommal, aki kegyesen egy kollégáját javasolta korrepetálásra, akivel tudvalevően jó barátságot ápolt. Tanárom kollégája fogadott, az ő anyukája az asztal mellett elhaladván máris arcon is fingott…

Szó szerint. Mégis érteni akartam, tudni! A középiskolai tanárom kollégájánál, korrepetálás közben meggondolatlanul sóhajtozni kezdtem. Meggondolatlanul, hiszen a korrepetitor minden volt csak nem empatikus lélek, mégis kifejeztem két feladat között – az amúgy szinte nem is létező – reményemet, hogy de jó volna, ha a tanárom nem buktatna meg, hisz volt rá példa, hogy valakit nem buktatott meg, hanem megbeszélték, hogy következő tanév elején ír majd a tanuló egy dolgozatot, az előző éves anyagból… Következő óránk után a középiskolai tanárom félrehívott s közölte, hogy átenged év végén, de év elején írok egy dolgozatot a mostani, egész éves anyagból, amire a kollégája felkészít. Minderre nem számítottam, nem is voltam rá felkészülve, s nem is tartottam igazságosnak, azonban nemet nem mondtam. Viszont már akkor is eltűnődtem azon, hogy azok a mondatok vajon mennyire tudatosan hagyták el a számat, a tanárom kollégájánál...

Nem voltam még nagykorú, de vajon ettől függetlenül mégis felismertem az egyetlen, reálisan járható utat a bukás elkerülésére? És aztán nem hittem el, s történetesen meg is ijedtem attól, hogy működik? Az utolsó év, érettségi előtt szeptemberben kezdődött. Miként mindig szeptemberben kezdődik a tanév, amikor a falevelek lehullanak… Talán, mert magam sem hittem el, hogy annak a dolgozatnak a megírására valaha is sor kerül (nem is került), talán, mert mégis annyira naiv voltam, mint amilyennek tartottak, csak augusztus második felében vettem fel a kapcsolatot a tanárom kollégájával. A korrepetitor őrjöngve ordította a telefonba, hogy velem befejezte a munkát, nekem egész nyáron korrepetálásra kellett volna járnom, meg egyébként is, micsoda dolog az, hogy ez úgy történt meg, hogy tudjuk, hol dolgozik az apám… Otthon átbeszéltük a dolgokat, szüleimnek kezdett összeállni egy kép, apám hozzátette ehhez azt is, hogy szerinte nem egyszerűen a munkahelyén, hanem a munkájáért kapott feltételezett béren lehetett a hangsúly a telefonban…

Szüleim felvették a kapcsolatot a középiskolai tanárommal is, de ő privát nem fogadta őket, csak azt mondta a kaputelefonba, hogy évtizedes tanári pályafutása alatt őt még így nem vágták át. Apám úgy döntött, hogy még tanévkezdés előtt megbeszéli a dolgokat az iskolaigazgatóval. Pontosan már nem emlékszem, miről volt szó kettejük között, de a végzős osztályba léptem, hiszen nem buktattak meg év végén, utólag pedig erre nem lett volna mód. Egyébként is, mire fel, ha a saját tanárom év végén átengedett?Az iskolám egy másik tanára korrepetált (immár a harmadik, egy év leforgása alatt), hiszen muszáj volt érettségizni a tantárgyból; e tanárt roppantul meglepte, mennyire érteni, tudni akarom az anyagot, s mennyire jövök fel a tantárgyból az érettségire. A saját tanárom semmi érzelmet nem mutatott, nem is emlékszem már rá, miként zajlottak a tanórák vele, de az valószínű, hogy két szót nem váltottunk. Egy dolgozatom sem lett elégtelen azután. Átmentem az érettségin. Ez volt a fő. Én győztem. A saját Jövőm szempontjából csak ez számított.

Aztán léptem tovább. Tovább, az életutamon. Az érettségin ebből a tárgyból is volt vizsga. Ezt meg kellett csinálnom, hogy tovább léphessek. Az életben aztán többet nem befolyásolta a jövőmet ez a tárgy. Miként az érettségimet se befolyásolhatta a tanárom. Se a felvételimet…

De vajon MINDENKI ilyen szerencsés az ÉLETben?

Ti hogy látjátok?

Mit tapasztaltatok?

Milyen a Ti JÁTSZMÁTOK?

És etikai, morális szempontból Ti meddig mennétek/mentetek el el hasonló szituációban? Merre billen(t) a mérleg serpenyője?