Kirándulás és néhány rándulás - II. rész

"Kirándulás és néhány rándulás" Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart - Jerry egeret senki sem hívta. A két állat -szokásához híven - hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: "Állat!" Létezik "állati jó" kirándulás? Járjunk utána!

Vármászás?! Már megint?!

Siroki kalandozásunk után jöhetne egy kis üde tavitündér, hogy a vár mászásának izgalma után enyhe masszást nyújtson, nemdebár? De legalábbis egy hűsítő tó melletti lebzselés! Hát tessék, egy kis előzetes a Szalajka-völgy fátyolos kedveséről:

De ez a történet még várat magára. Legyen elég annyi, hogy amint a fenti képet megpillantottam, azonnal felötlött bennem egy régi emlék, s odalátogattam. Akkor nem volt ilyen szép. Olyan volt, mint, aki a kiszáradással küzd... Hát, mit mondjak, a fátyolos kedvesek sorsa már csak ilyen...

De kanyarodjunk csak vissza! Már megint vár?! Kérdezhetnéd: "Mi vár ma rám?!" Erre csak azt válaszolom: "Ej mi a kő!" "Hát Szarvaskő, Somoskő, Hollókő!"

Kóstoltad már a hollókői rétest?

Nos, most még biztos nem fogod, mert azt a történet végére tartogatom. Kezdjük hát el! Vigyázat! Újabb falás Északi-középhegység következik!

Előző bejegyzésemben feldobtam a labdát: járjunk utána, mitől is oly "állati jó" egy kirándulás, amitől az ember fogja az állát? Hogy le ne essék... Szívem szerint végtelen lenne e történet, de minden véges, egyesek szerint maga a vég is... szóval majd meglátjuk. Senki se feltételezzen persze valami fajta küldetéstudatot! Ha valamit is át akarok adni, meg akarok ismertetni, az a szabadidőm, a szabadságom története, amitől nekem "állati jó" egy szabadság, és amitől "állati jó" egy szabadság alatt tett kirándulás! Lehet, neked minden más! Mást jelent egy jó szabadság.... De ettől is vagy különleges, megismételhetetlen, élő entitás! Ugye milyen "állati jó" dolog élni? Megérni és megélni a szabadságot? Egy kirándulást és néhány rándulást...

Nos, ami azt illeti, Somoskő határában meg is rándult az arcizmom, amikor egy húsz milka felett pöccenésre induló fekete terepjáró bepöccent sofőrje szlalomozva a kocsik között szembeszáguldék szerény személyemmel. Utolsó pillanatban - csodák-csodája - úgy döntött, hogy nincs kedve egy frontálhoz (max. egy Frontinhoz) és beszáguldott egy kocsi elé, az én ajkaim meg mozogtak, mint Luke Skywalkeré a Halálcsillag elpusztítása után... Persze csak dudáltam, gyümölcsöt nem kapott a "szent"-em (például fügét), tekintettel arra, hogy nem szerettem volna kitenni a szegény kis lelkét egy olyan KITT-et megirigyelő kocsipiruett kivitelezésének, melynek nyomán megfordul még a saját tengelye körül is az az átlagos méretű kocsika, s elém vágva előkerülnek az olyan sportszerű kellékek, mint a baseball ütő, a boxer... und so weiter...  De pörgessük csak vissza a lelki szemeim előtt ekkor lepergő élettörténetet! A kiindulópontunk legyen a hősiesség és a hazaszeretet fellegvára: Eger!

  

 Gárdonyi hőse is Szarvaskőn kötött ki

Indulásom előtti napon az "Egri csillagok" musicalen voltam fenn a várban.  Kossuth egykor úgy fogalmazott, Egerben nem hirdetni, de tanulni lehet a hazaszeretetet. 1552-ben Eger várának védői költői megszállottsággal harcoltak, s kivívták a győzelmet. Akkor Tinódi, majd négyszáz esztendővel később pedig Gárdonyi állított emléket nekik az "Egri csillagok"-ban. Mivel is kezdődik a regény ötödik része? Emlékszik valaki? Elárulom: "ÖTÖDIK RÉSZ"... Bővebben: "HOLDFOGYATKOZÁS" Még bővebben:   "1. Szarvaskő kapitánya ott állt napestig a vára tornyában, és hallgatta, hogyan dörög az ágyú Eger felől." Emlékszem erre a részre. A fickó a regényben azon lamentált, hogy ha Eger elesik, vajon hogy cselekedjen? Feladja a várat? Elhúzzon embereivel, amíg teheti, avagy tegyen úgy, mint a haragos Szondi és beintsen? Mígnem aztán megjelent nála Vicuska és Miklós deák . Legalábbis a regényben. Az 1968-as mozifilmből kihagyták Szarvaskőt, s bevallom majdnem én is kihagytam. Már a delet ütötték az egri harangok, amikor útnak indultam Somoskő felé, de aztán mégis megálltam, hogy a hűs vizű kis patak felett átnyargalva megmásszam azt a kis várhegyet...

   

Ne randizzatok a szarvaskői várhegyen!

Ha Eger felől érkezünk, a főút mellett már tábla jelzi a vár felé az irányt. Tedd le a parkolóban a kocsit, lépdelj át a patak felett átívelő hidon, fordulj balra, lépj előre pár mezőt... azaz métert, fordulj jobbra, menj át a vasúton, és irány az erdő. Hogy merre tarts az erdőben? Nos, azt már tudni fogod! Hanem fiúk-lányok, abszolúte ne randízzatok a várhegyen! Van pár rom, és gyönyörű a kilátás, de mire felérsz, kilóg a nyelved (ja bocs, megint a déli órákban másztam hegyet, kánikulában) és nincsen egyetlen nyomorult pad se! A padokat gondolom a szemben lévő kilátóra tartogatták. Az egy másik hegy, másik mászás, másik történet, és másik út, de majd annak is eljön az ideje. Ergo: a szarvaskői várhegyen lehetetlen a "padonülvetaper"... Engem éppenhogy, de kárpótolt a parkolóban lévő büfé, ahol finom ételek és italok várják a kitikkadt szerelmeseket is, de azért feltenném a kérdést: randizóknak ez a biztató kilátás?! A dolog bukéja, hogy amikor a képet készítettem, valami miniatürizált álcarovar is a lencse elé röpült:

A szarvaskői kövek története 

Szarvaskő vára 1552-ben megmenekült attól, hogy török kézre kerüljön - így Gárdonyi kapitánya is befejezhette a lamentálást a regény meg nem írt lapjain, arra vonatkozóan, hogy beintsen-e, mint az a haragos Szondi. A török Eger 1596-os elfoglalása után költözött be a falai közé és majd évszázadig vendégeskedett itt. Akkor még voltak padok a várban... Biztosan... A tizennyolcadik századtól rom, de előtte még a volt egri püspök ír falai közül levelet magának a pápának. Bonyolult történet, de a közbenjárás sikerrel járt. Visszahelyezték eredeti méltóságába és újra püspök lehetett. Szóval ma már rom. Kő kövön? Hát... nem sok maradt... 

Somoskő és Salgó vár? "Mond, te kit választanál?"

Somoskő autóval megközelíthető, és a kép tanúsága szerint még a villanyt is bevezették. Salgó vára autóval nem közelíthető meg. Sokat kell oda kutyagolni. Így Somoskő mellett döntöttem, jóllehet Salgó várának története is izgalmas! Igaz, hegymászás nélkül is elhiszem! Történt ugyanis, hogy a török azzal fenyegetőzött, hogy hatalmas ágyuival szétlövi a várat, hacsak fel nem adják. A védők a veres ingük alá felvették a barna nadrágjukat és átadták a várat, mire kiderült, hogy a hatalmas ágyú nem volt más, mint egy jókora fatörzs...Később, 1593-ban - amikor visszafoglalták a töröktől- valóban a védőkre lövették a lakótornyot. Lassan pusztult, az 1980-as évektől folyik mentése. De ebből ennyi elég. Salgó vára Somoskő várából is megtekinthető, valahogy így:

Na, és Somoskő várában lehet randizni?

Miért akarnál pont várban randizni? Ja, mert én vetettem fel? Rendben! A kérdésre a válasz: igen! Számtalan kis zegzúgos folyosó,  fedett épület található. Az egyik helyen akkora paryt rendezhettek, hogy még a gerenda is leszakadt alattuk:

Aranyhaj is leereszthető a nagy toronyból...

Akár akarsz persze randizni, akár nem (hisz inkább vidd el szíved hölgyét egy szép romantikus vacsorára), az biztos, hogy a várlátogatás során rájöttem: egyik kedves hölgyismerősöm, ki elég csinos, e várban lett lefotózva, rövid kis farmer naciban, évekkel ezelőtt, ámbár csak most jöttem rá, hol készült a fénykép anno. No, de térjünk rá inkább a vártörténetre, utána meg kaphatunk még egy kis "bázáltot".

Az 1560-as években a török már körbevette, a területet uralta. A körbevett várban lakott azonban a csinos Losonczy Anna, akihez a mi Balassi Bálintunk számos alkalommal jött látogatóba, és akihez Júlia dalait címezte. Na, ugye, hogy lehet randizni is a somoskői várban? 

A várat a török aztán csellel foglalta el, de 1593-ban Balassi annyira szeretett volna már újfent itt randizni, hogy részt vett a visszafoglalásában. Később, a tizennyolcadik században ezt a várat is a sógorok rongálták meg. 

Jóllehet Trianonnal a települést és a várat Magyarország elvesztette, egy gégészprofesszor és lokálpatrióta társai (egy francia antanttiszt életmentő műtéte révén) elérték a határrevíziót, de a vár és a bazaltorgona nélkül. Ezért volt az, hogy a pénztárban - jóllehet magyarul is ki van írva minden - a pénztáros hozzám is szlovákul szólt. Eltévesztette, mivel azt hitte szlovák vagyok. Ez biztos, mert azokat, akik a magyar oldalról közelítik meg a várat, nem szólítja szlovákul. Akkor épp elbambulhatott.  Amikor jeleztem, hogy magyar vagyok, csak annyit mondott: "Jó!"  A várból lejőve mindjárt mondta is, hogy nézzem meg a "bázáltot" is! Jó, hogy szólt. Akkor nagyon fáradt voltam, el is feledkeztem volna a "bázált"-ról. Nagy, mi?

Barátfülére éhezve Füleken

Somoskő után átruccantam Szlovákiába, megnézni Fülek várát is, autóval legfeljebb fél óra az út, s fél óra vissza. Petőfi is járt itt, felróva a fülekieknek a savanyú bort és azt, hogy a vár vérrel öntözött köveivel burkolják az útjaikat. Hát, nem egy vidám hangulatot árasztó település, főleg, ha még azt is hozzátesszük, hogy 1682-ben a törökök a földdel tették egyenlővé az egész várost - a várat nem, uti figura docet:

További latin káromkodások helyett bevallom inkább, hogy a képet az autómból fotóztam, majd húztam vissza a határ felé, mert délután négy óra volt és oda akartam érni Hollókőre is. Fülek eredetileg nem is szerepelt az utitervben, afféle pajzán gondolatként került aztán bele, csak úgy, a maga könnyedségében, mint Pilátusunk a "Credo"-ba.

Hát, a város azért abszolúte nem egy könnyed település. Nyomasztó hangulat. Bocsánat, persze az az én benyomásom, hogy nehezen emészthető. Inkább mindenki nézze meg magának és úgy alkosson véleményt, próbálja szavakba önteni vele kapcsolatban az attitűdjét (na tessék, megint egy latin káromkodás). 

És már éhes is voltam Füleken! Egy kis barátfülére...  Uzsgyi volt hát Hollókőre... Végül túrós és meggyes rétes lett belőle... Meg sóskifli...

Hollókő ideális hely egy sétára a pároddal

Hollókő gyönyörű! Egyszerűen, mintha a mesék lapjairól köszönne ránk.   A Világörökség Bizottság 1987-ben a magyarországi helyszínek közül a főváros mellett elsőként ezt a kis a palóc falut vette fel a Világörökség listájára.

A tizenhetedik és tizennyolcadik században kialakított falu a tradicionális építészet és a huszadik századot megelőző falusi élet páratlan példája. Utazz el oda!

Nézd meg a várat. Rövid sétával odajutsz a parkolóból. Aztán vedd be magad a parkolóból szintén megközelíthető faluba. Fogd meg párod kezét és töltsetek ott páratlan perceket, órákat avagy napokat (hisz szoba is bérelhető).

Ötóra elmúlt már, mire délután odaérkeztem a várhoz. Volt alig húsz percem, hogy végigszaladjak falai között, de megérte. Gyönyörű vár, gyönyörű kilátás. Amit érzel, az maga a szabadság!

A vár építésének legendája - meg a rétes

Legközelebb elmesélem a vár építésének legendáját! Ez lesz a történetem folytatása. Azonban most inkább siessünk le a faluba.

Az egyik kis házban pékség működik. Vettem egy sóskiflit és két rétest. Soha nem ettem még ilyen finom és omlós túrós rétest. Mindezt megkorozázta  a meggyes rétes varázsa - rohadtul éhes lehettem, az biztos, de azért komolyan mondom, hogy Hollókőn járva kóstold meg a rétest! A rétestől új erőre kapva andalogtam az este hatkor már kihalt faluban. Hétköznap volt...

Jártál már itt? Gyere el és nézd meg, élőben! 

A házak ablakaiban, a tornácokon csodás, piros muskátlik. Öööö! Ugye muskátlik?!

Az utcákon sétálgatva eszembe jutott drága jó nagymamám, akitől tavaly kellett búcsúznom. Az ő házának ablakait is piros muskátlik ékesítették. Fájó néha a búcsú, de boldogok lehetünk, ha él bennünk a remény, hogy egy nap újra találkozunk... Egy nap újra látom őt, miként ezt a meseszép kis falucskát, Hollókőt is. 

Most, csak annyit ígérhetek, hogy a következő történetemet innen kezdem, hisz még nem meséltem el a vár legendáját.

Addig is, ha tehetitek, látogasatok el oda és amíg megcsodáljátok a muskátlikat, amíg párotokkal kézen fogva andalogtok utcáin a lenyugvó nap fényében, kóstoljátok meg azt a híre-neves hollókői rétest is!

Bocsi, nem fotóztam le!

Ezt meg kell ízlelni! Át kell élni!

Hollókő arra vár, hogy átéld! 

Innen folytatjuk!

Tovább

Kirándulás és néhány rándulás - I. rész

SZABADSÁG

"Kirándulás és néhány rándulás" Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart - Jerry egeret senki sem hívta. A két állat -szokásához híven - hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: "Állat!" Létezik "állati jó" kirándulás? Járjunk utána!

SZABADSÁG

Az "Üveghegy"-en innen

Amikor évekkel ezelőtt megláttam a soproni Tűztoronyból, tudtam: el kell jutnom a Schneebergre. Jóllehet tudom, hogy a magyar népmesék "Üveghegy"-e nem Alsó-Ausztria legmagasabb hegycsúcsáról kapta a nevét, számomra mégis ő lett az én "Üveghegy"-em. Az tuti, hogy koplex élményt nyújt (főleg a bécsieknek, akik szeretnek itt hűsölni), azonban az is biztos, hogy ma nem e hegy lesz történetem tárgya (az egy másik történet lesz). Ma maradunk az "Üvegyhegy"-en innen és megnézzük, mi újság az Északi-középhegységben.

Mindenkinek más az "Üveghegy"-e?

Minden ember más és más, mindenki másban hisz és más mesét szeret. Így tehát, amennyiben arra keresük a választ, hogy létezik-e az az "állati jó" kirándulás, el kell fogadnunk azt a tételt is, hogy mindenki máshogy szeret kikapcsolódni, mást ért szabadság alatt (és talán a Szabadság alatt is), kirándulás alatt, máshogy és máshová szeret utazni - vagyis: el kell fogadnunk, hogy mindenkinek más az ő "Üveghegy"-e. Miként a vallás is akkor jó a lélek számára, amennyiben felemel, békét, megelégedést és reményt ad, úgy egy szabadság is akkor jó, amennyiben általa feltöltődünk, s megelégedetten térünk vissza a "Való Világ"-ba, azaz a taposómalomba...

Mindebből az is következik, hogy a szabadságot el lehet tölteni kirándulással, de el lehet tölteni evéssel-ivással is, avagy "nőstény ördög"-ök hajkurászásával... Lényeg, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. És ha a Schneebergre akarunk menni, mint "Üveghegy"-re, akkor oda megyünk (már ha bírja a bukszánk), ha más hegyet tekintünk "Üveghegy"-nek, akkor oda! Lényeg a szabadság minél szabadabb eltöltése! Ha sírok közé akarunk menni - hisz számos világhírű temetőben grasszálhatunk -, akkor oda menyjünk! Ha Sirokra karunk menni, akkor látogassuk meg Sirok várát!

SZABADSÁG

Sirok várában jól néz ki a pénztáros lány

Legalábbis ottjártamkor egy csinos kis hölgy adta a belépőjegyet - tesék egy kis kedvcsináló férfitársaimnak, hogy megsasolják a... várat... természetesen... 

Sirok várába már régóta szerettem volna eljutni. Pár évvel ezelőtt Eger felől hajtottunk nagy bőszen hazafelé, egy több napos kirándulásból. Öten voltunk, s bár az én kocsimmal jártuk be a környéket, a vezetést átengedtem másnak, hogy szabadon hódolhassak... a gasztronómiának... mi másnak? És a jó boroknak a Szépasszonyvölgyben (hát, jó bort azt kaptunk, de szépaszonyok helyett egy boszorka szolgált ki bennünket). 

Barátom repesztett az országúton, mert estére Balatonon szeretett volna már lenni. Néha igen merev tud lenni és most is nagy "hisztit" vágott le, amikor feltűntek a kánikulában Sirok várának falai. Fel mertem ugyanis vetni, hogy a saját kocsimmal forduljunk fel (mármint jobbra, hisz Eger felől jöttünk) és nézzük meg a várat. Milyen pofátlan voltam! Igaz?

Nos, később megtudtam, hogy az averziója - egészen véletlenül - most épp azért volt a kiránduláson történő improvizációval kapcsolatban, mert még tinikorában meghágta a várhegyet, csakhogy egyik osztálytársával tarthason a várba is. Mivel a kislány nem lett meg, ennek hiánya manifesztálódott egy negatív attitűdben, Sirok várát illetően... Hát, mindjárt sírnom kellett...

Akármi is történt a két fiatal közt - avagy pont nem történt - egykoron, az Sirok varanac falai között, a történetem is jól rávilágít arra, hogy nagyon fontos annak tisztázása, kikkel is mész szabadságodon kirándulásra, avagy pontosan kikkel nem mész. Ki milyen programot, improvizációt, változtatást visel el! Te kivel/kikkel töltöd a szabadságodat? 

Utazhatsz egyedül, párban, pároddal, többedmagaddal - van pár variáció -, itt is az a fő szempont szerintem, hogy melyik variáció segíti elő a leginkább a te saját feltöltődésedet (lelki, szellemi, fizikai téren egyaránt). Anyós esetében például nem a Neretva völgyében érdemes megnyomnunk az "eject" gombot, Boszniából Földvár felé menet, féluton... Már időben tudnunk kell igent, s ha szükséges, nemet is mondani.

Időben mérlegelj, s tedd azt a szabadságodon, ami a legjobb! Mert megérdemled! Végülis, erről szól a fogyasztói társadalom, nem igaz? Komolyra fordítva: mindenkinek egy élete van, s ha a Szabadság nem is jelenti azt, hogy mindent megteszek, amit akarok, a szabadság mégis egyet jelent a feltöltődéssel. Legjobb esetben... Ergo:  valóban tudd, mi a jó neked, de legyél képes elfogadni azt is, ami annak (azoknak) jó, akit (akiket) szeretsz! 

SZABADSÁG

A régészet nagy rejtélye Sirok várában

Körülbelül negyed óra séta vár rád a csinos pénztárostól... akarom mondani a pénztártól a várig. Jó tanács: ha az agyadat el szeretnéd dobni a szabadságod idejére, menj nyáron, délután három és négy között, kánikulában. Mire felérsz a várkapuhoz, garantált a vízió... akarom mondani a vizes homlok... a dolognak azonban van egy nagy előnye: rájössz, mi is az évszázad régészeti rejtélye! 

Az orcám alászált, amikor megláttam a sorompót a várkapu előtt! Aztán előszedtem fel nem főtt agyam darabkáit és magam elé idéztem a korabeli várak metszeteit. Rájöttem: nini, ez hiteles! Ez viszont felvetett egy újabb kérdést: mi is akkor Sirok várának és egyben az évszázadnak a legnagyobb régészeti rejtélye? Nos, a válasz egyszerű: a betonból öntött várkapun akadtak fenn a rrrégészek. Amikor kiásták, azt hitték túl sok egri leánykát nyakaltak be... Legalábbis, tanult kollégák így mesélték.

A felvonóhid visszaépítése az újsütetű - egyébként preferált - rekonstrukciók egyike. Korábban is volt látható felvonóhíd magyarországi várakban (például Siklóson és Mosonmagyaróváron), de ezek nem működnek a mai napig, ellenben a sümegi, a csókakői és természetesen (ugye ki nem találjuk?!) a siroki várban lévő felvonóhíddal. A siroki felvonóhídat fontosabb eseményeken húzzák fel és engedik le. A várban lévő hölgy elmondása szerint nehéz kezelni a hidat, mert ilyenkor el kell távolítani az azt övező korlátokat is - csak azt követően lehet felhúzni.

Ennél érdekesebb azonban a Felső várba vezető út, mely valójában egy sziklába vésett meredek, 10 méter hosszú, 2 méter széles gyalogút. Amikor keresztül mentem az úton, rögvest szükségét éreztem annak, hogy Tolkient idézzem: "Az út zárva van. A Holtak vágták bele a sziklába. És a Holtak őrzik. Az út zárva van." 

SZABADSÁG

A nagyméretű kép után jöjjön egy rövid kis történelem is a siroki várról!

Az Alsó várban igen gazdag kiállítás és filmek mutatják be a vár történetét, a kialakulásának kezdetétől a modern korig bezárólag. Szóval, aki szeretné egy kicsit jobban megismerni, kerekedjék fel és meg se álljon a vár parkolójáig (persze a szokásos kávé- és pisi szüneteket is vegyük azért figyelembe)!

Nos, Sirok várának hadi jelentősége a török 1552-es hadjáratának idején nött meg, amikor is a közelben lévő Eger várának hősies ostroma lezajlott, magyar győzelmet, egyúttal Európa csodálatát is kiváltva. Sirok 1596-ban került török kézre és 90 évig azon is maradt, bár a török korban nem volt olyan jelentős a vár szerepe. A tizennyolcadik században már rom, 1713-ban kicsit feldúlták a sógorok... 

SZABADSÁG

Pazar panoráma! No, de mit egyek?

Az étkezés mindig neuralgikus kérdés. Mit, hol és mikor, szabadság és kirándulás alatt?

Nos, a Felső várból csodás kilátás nyílik a vidékre. Már csak ez meghálálja a várhegy megmászását. A kilátást még egy kis omlásveszély is fűszerezi.  Elnézve a nyári szellőben lengedező zászlót, mely már az országúton is szemet szúr a vándoroknak, hirtelen egy kósza gondolat kezdte átjárni elmémet (na, jó, a teljes agy nem főtt fel a melegben): mit lehet itten ebédelni?

A kérdést megoldotta az a két étterem, amelyet idefele láttam az úton. Fel se kellett volna tennem. Szinte egymás mellett vannak. Mindegyiknél voltak. Hát, akkor hogy döntsem el? Épp nem volt net a telefonomon, hogy megnézzem az árakat, de csodák csodája, az egyik étterem szórólapját osztogatták a várban. Amikor rákérdeztem, azt a választ kaptam, hogy jó a kaja. A fincsi információval a zsebemben leviharzottam a várhegyről, ügyet sem vetve a bejárattól 400 méterre látható Barát és az Apáca sziklaalakzatokra. A két sziklaalakzat egyébiránt különleges. Turistaösvényen felkereshetők. Ha a vár megmászása után maradt még szufla a gyerkőcödben, hajtsd el arra!

Nos, berongyoltam az étterembe, ahol igen ízes étket szolgáltak fel, ámbár azt hittem egy kicsit nagyobb lesz az adag. Legközelebb megnézem a másikat is. Érdekes... Tükrözheti vajon a helyi viszonyokat a két étterem? Megnézem a másikat is, amikor majd újfent arra járok. A harmadik alkalommal már biztosra megyek.

Egy biztos: Sirok visszavár! 

Nézd meg Te is!

Folytatjuk!

Tovább

V.V. - Avagy: Vers Valentin Napra 

A közelgő Valentin Nap kétségkívül a szerelmesek napja - jóllehet a Szerelem örök, s nem kötődik naphoz, órához... Időn túli... Mégis, az ember földi ideje véges, s akár hiszünk benne, akár nem, eljő a megmásíthatatlan. Hogy mi biztos még a Halálon túl is? Nos, azt hiszem már ki is találtátok! Hát a SZERELEM! Talán nem tartjátok a Valentin Napot, talán csak egy szál virág, egy igaz ölelés, bonbon jut kedveseteknek.... a legfontosabb azt gondolom, mégis az, amit éreztek egymás iránt. Adja a Sors, hogy fel is ismerjétek, s fel is vállaljátok ezen érzéseket! Amikor pedig komoly elhatározásra juttok, összekössétek Életeteket! Erről szól most e történet...

Egyszer, réges-régen esküvői tanuja voltam egy barátomnak, ki mestere az igaz barátságnak, s azóta két szeretett kislány apukájaként mestere az apaságnak is, szerető és szeretett hitvese oldalán. Amikor felkértek a köszöntőre, nehéz helyzetben voltam, de aztán megszületett egy vers... Az örök szerelmesek verse, akik síron túl is egymást szeretik, akkor is, amikor a szerelem már szeretet, s akkor is, amikor az Életük már csak emlék...

Nos hát, javaslom, csak az olvasson tovább, akinek komolyak a szándékai Valentin Napra! Most ugyanis elétek tárom e verset! Szerzője e blogger, senki más! De elmondhatja rajtam kívül is szerelmének, szerettének, bárki más! Még van ideje megtanulni, bárkinek!

Íme:

"Hol volt, hol nem volt… egy párocska…

                                        Mesét mondok, mely Rólatok szól, Nektek!                                                 

Vagy mindenkiről? Mindenkinek?

Hunyjátok hát le most szemetek,

És képzeljétek!

Képzeljétek, hogy mint vak, nem ismeritek a nagybetűs FÉNYT!

Aztán, mint villám, hirtelen, valaki megérint!

Kezét kezedbe helyezi, bizalmát Beléd!

Megismered és megszereted a szerető Lényt!

Mit eddig éltél, ráébredsz, álom volt!

Boldogság Életre ébredni, mint hamvából Holt!

Álmodban is tudtad, hogy létezik Nap,

De szíved-lelked, másnak, így még sosem adtad!

Mint neki, Kire találtál!

Őelőtte boldogság, ily még sosem perzselt,

Valójában még sosem éltél, sosem láttál!

Csak most, hogy Őt meglelted!

Fogod kezét, s Ő a Tiédet – zúduljon Rátok bármily erősen a Világnak sötétsége,

Csak néztek-néztek szeretőn, s boldogan egymás két szemébe!

Érzed létét, mint dobog szíve,

Miközben szemetek előtt száguld, mind gyorsul e Világ – majd beleszédültök a körbe!

Repül század és e kör bezárul! Azt mondja Világ:

A kéz, mellyel Ö a Tiédet, s Te Övét fogtad,

Mint száraz föld, csak úgy porlad!

Mondja és mondja: eltűntök Ti is! Mert minden, hát Ti is változtok! Imígy az Igazság!

Ám ekkor, mint egymásra, rámosolyogtok Világra!

Összezúzhatja akár csontotok, de a szerelmet, a szeretetet, s minden boldogságot,

Mi összeköt Titeket, lelketek, nem vehetik el tőletek – Ez Kettőtök Igazsága –, 

A Fényt adó tüzet, ha örökkön tápláljátok!

Hisz ezt Ti adjátok, egymásnak, mindenkinek!

Lelketekbe ég, Tenmagatok égetitek bele, örökre, Öröknek!

És álltok, örökké, rendületlen-változatlan,

Egy örökké változó Világban!

A Másikat, a FÉNY-t ismerve! Az Életet ölelitek!

Változhat ezért minden-minden köröttetek, az Idő tán kikezdi testetek,

Ti is porrá omolhattok! Mégis, ugyanazok maradhattok,

Ha szívből és lélekből akartok: Örökkön Boldogok!

Nyissátok már most ki szemetek!

S lélekben feleljetek: e Fényt a másikban Ti, megleltétek?

Drága lányka és ifjú! Ezt látom Bennetek! Ezt kívánom Nektek!!!

Mindenkinek!

Tegyetek érte, hogy Tiétek lehessen minduntalan,

Szeressétek egymást unos-untalan!

Lássátok szerettetek csillagát, mindig-mindig fenn az égen,

Szépsége ragyogja be értelmetek, lelketek! Glóriával ékesítse emlékezetetek!

Legyen Világotok olyan, mit Magatok teremtetek!

Szeretetben, jövőtöknek építsétek jelenetek!

Ezt kívánom Nektek most, s minden időben,

Bármi várjon is rátok odakint, a ködben!

Homály, tán sivárság?

Legyetek mindig ott egymásnak, Mint NAPSÜTÖTTE VILÁG!

Miként rózsa nyílik, a legszebb virág,

Ha ott a Fény, az Élet! És a Szabadság!

És ha egyszer közös Életetek valóban kezdetét veszi,

Drága lányka és ifjú! Hát uccu neki!

ÉLJETEK!

ÉLJÉTEK!”

Csak egyet kérek! Ha elmondjátok szerelmeteknek, vagy annak akit szerettek, esetleg Hitveseteknek is kéritek, a versemet osszátok és kommenteljétek! 

Boldog Valentin Napot! 

Tovább

PAX! ÁDVENTI TÖRTÉNET

Ádvent beköszöntével sokan feltesszük a kérdést: mit is jelent nekünk Karácsony, az Ünnep, melyre készülünk a következő hetekben? Vásárlást, iszonyú bejgli-burkolást, avagy Lélekben is megújulást? Netán Semmit? Vagy Mindent? Egy dologgal mindenképp összeforr a Karácsony Ünnepe. Valahogy minden, de minden azt sugallja (még a képeslap is), hogy akkor BÉKE van…

Vajon igaz volna? Létezik ez a Béke? Avagy ez is illúzió, mint a plazmatévével vásárolt boldogság? Ki-ki, döntse el maga! Addig is álljon itt egy régi történet. Réges-régen hallottam, talán nagymamámtól… Hozzátettem, elvettem belőle, papírra is vetettem, volt, aki már olvashatta…

Álljon hát most itt, s emlékeztessen: addig érdemes szeretni és átölelni, amíg még élünk, s amíg még él, akit szerethetünk és átölelhetünk. Idén én is elvesztettem két szerettemet, s majdnem édesapámat is. Az Élet hozta, hisz Élet után a Halál jön – ez a világ rendje… Mégis, mint most, minden nemzedéknek nagy kincs a Béke! A Csend, mely beszédes. A Csend, melyet a Béke ád. A Csend, melyben rájöhetünk, ki szeret, s ki ölel, s kit szerethetünk és ölelhetünk szívből, igazán. Nagy kincs a Béke! Bizony ám!      

„Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, mint a világ adja.” „Hallottátok a régieknek szóló parancsot: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek: Ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is.” „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak…”

             Legyünk vallásosak, avagy kevésbé azok, nyilvánvaló kell, hogy legyen, már csak kultúrtörténeti, vallás- és egyháztörténeti aspektusból is, hogy Jézus Krisztus – kit világszerte több mint egymilliárd ember fogad el Isten Fiaként és a Világ Megváltójaként – egyértelműen alkalmatlan eszköznek tartotta az erőszakot, a háborút, a Béke megvalósítására, és az emberek közti igazságtalanságok felszámolására. A Béke nem valósítható meg sem az erőegyensúly, sem a kölcsönös félelem által – igazságosság nélkül ugyanis nincs Béke.

            Elgondolkodtató, hogy az elmúlt 5000 év során majd 15000 háborút vívtak azok, kiket Isten az Ő képmására és hasonlatosságára teremtett. Sokszor az Ő nevében öltek, sokszor a magukat követőinek vallók egymás vérét ontották! Krisztus nevében! Talán csoda, hogy még az I. Világháború poklában is voltak ellenséges katonák, akik 1914. Szenteste együtt énekeltek, megrázták egymás kezét, minden jót kívánva tán… Akkor még élő példaként hirdetve, hogy nem halt ki a fény! Él még a lelkekben! Vajon, ki élte meg közülük a háború végét, hogy személyesen elmondja? Eltelt azóta pár Karácsony, pár év, mikor aztán elhangozhattak Erdő Péter szavai: „Az emberi történelem háborúk, kegyetlenségek és igazságtalanság közepette zajlik, ám Krisztus megszakította a gyűlölet láncolatát. Elhozza az örök békét életünkbe, szívünkbe, családjainkba és nemzetünkbe.”

De mi is az, hogy Béke? Béke: az emberek, népek, államok közti olyan állapot, amikor nincs háború – imígyen a szótár... Nos, a háború után Béke köszönt be, kétségtelenül. Véres béke! – ahogy Tacitus is fogalmaz Augustus császár uralmáról, akinek idején a kereszténység megszületett. Testet öltve egy emberben.

A császár már nem érhette meg, mit is idéz elő egy új élet, egy gyermek születése… Vagy talán mégis? Erről szól most az Ádventi történet…

A betlehemi gyermek csillaga

A császár már hetek óta iszonyatosan szenvedett. Amióta megjött a híre a hadsereg katasztrófájának, egyre csak azt üvöltötte, fejét falba verve, hogy adják vissza a légióit.

            Élete során mindent elért, amit célul kitűzött maga elé. Nem vetett meg soha fegyvert, intrikát, női fegyvert se: a mérget... Ha véres volt is az eszköz, célja, tetteinek eredményei igazolták Őt. Ölt, ha ölni kellet, s istenként kegyelmet osztott, életeknek. Ez volt a sorsa: arra rendeltetett, hogy Rómát világbirodalommá tegye. Bármi áron!

            Megteremtette hát a Békét, bármily véres út vezetett is odáig! Békét, jólétet hozott, kétségtelenül. De akkor a lelkében még Béke honolt. Kiegyensúlyozottan láthatott neki a birodalom békéjének megteremtéséhez. De most, egyszerre, mindkettő oda lett! Tán mindez múlandó lenne? Nem létezne Béke, csupán időszakos nyugalom? Nem létezne igazi Béke, itt a földi életben? Értelmetlen célért küzdött volna? Értelmetlen lett volna egész eddigi élete? Most érzi csak, valójában nem tudja, miért is küzdött; Békéért vagy hatalomért?

            A nap már lemenőben volt – átadva helyét az alkonynak – midőn barátját felkereste. Azt érezte, a Sötétség van… Talán barátnak nevezheti azt az embert, aki már támasza, segítője volt azokban a vészterhes időkben is, amikor a szövetségek naponta változtak – és amely kor az igazi barátságok próbája is volt talán. Ő volt az az egyik barát (a kevesek közül), aki sohasem titkolta előtte véleményét azzal kapcsolatban, amit tett vagy nem tett, vagy tennie kellene.

Mialatt belemerült múltat idealizáló emlékeibe, rá kellett döbbennie, mennyire igazságtalan volt barátjával, amikor megszakította vele a kapcsolatot. Barátja ellenezte azt a leszámolást, amit akkor adott parancsba, amikor fény derült az uralma ellen szőtt nagy összeesküvésre. Szerinte ő csak jó politikai szlogenként hangoztatta a kegyesség erényét, de közben nem játszotta a saját maga által megírt szerepét. Igaza volt. Mégis, hirtelen haragra gerjedt akkor…

Barátja csak a felesége családját akarta védelmezni! Igazán? Közben elfelejtette, hogy milyen esküvel tartozik?! Elfelejtette, hogy kötelessége lett volna jeleznie az ő Caesarának, hogy valami készül?!

Nem jelezte előre érkezését. Azelőtt sem tette. Tudta, számíthat rá, a nap bármely órájában. De vajon most számíthat rá? Amikor ő maga vonta meg tőle a barátságát?

Most, amikor annyi év után újra találkozva vele, első ránézésre meglepte, hogy milyen rossz állapotban van. A halál már átölelte őt, hogy elragadhassa. Szeme még a lélek tükre volt, de már nem az életé… Valami mégis itt tartotta. Talán érezte, hogy ő, a császár még ellátogat hozzá?

Amikor találkoztak, mindkettejük mellőzte a szakítás történéseit, s hamarosan ismét az a két fiatal beszélgetett egymással, akik egykor az apollóniai kertben tervezgették a jövőt…

Ismét leperegtek előttük az elmúlt évtizedek eseményei. Az út, Róma és a hatalom felé. A felé a hatalom felé, amely – a barát jól tudta – mára teljesen megmérgezte a császárt, s húzta magával a mélybe, mintha csak annak a szentenciának akarna élő emléket állítani, mely szerint „a hatalom önmagát falja fel.” Igen, a császár fájdalmát megismerte, mielőtt az bármit is mondhatott volna „A szem az ember lelkének tükre.” – jegyezte meg minden előzmény nélkül, miután a császár szemébe nézett. Ám nem tette hozzá, hogy e szemekben nagyobb fájdalmat talált minden gyilkos kórnál…

Igen hosszúra nyúlt már beszélgetésük, de a császár még mindig nem akart rátérni jövetele valódi okára. Megint csak a régmúlton merengett, amelyben segítségére volt a barát is, aki viszont jól tudta, a császár nem veszi észre saját fuldoklását. Nem érzi, hogy egy láthatatlan kéz fon egyre szorosabb hurkot torka köré…

Szóba került a régi szökőár, mely nem kímélt sem embert, sem hadihajókat. A császár azt ordította a mindent elnyelő hullámsír felé, hogy Neptunusz sem akadályozhatja meg győzelmét!

A barát már nem bírta szó nélkül. Vajon tényleg katonái életének elvesztését siratja, vagy a hatalma megingását? Kérdés nélkül is tudta: ennek az embernek, kit ő is segített és tisztelt, a látszat a fontos, a mosoly, a maszk, miközben fél, hogy megrepedt az a maszk! A vereség tükröt mutatott neki! Ha a birodalom sebezhető, akkor maga a császár is az – az emberélet itt huszadrangú kérdés. A hatalom a lényeg! Ez az, amit a császár most félt! És mert félti, ezért áll fenn a lehetőség, hogy elveszíti – ideális alkalom ez egy összeesküvésre a hatalma ellen!

 Ha itt és most nem segít a császáron, összeomlik holnapra, anélkül, hogy ennek igazi előjeleit ténylegesen tapasztalná. És utána pedig az egész, általa felépített Róma odalesz! Segítenie kell, ám ez nem megy anélkül, hogy rá ne ébressze hibáira.

  – Dacolsz emberrel, dacolsz az istenekkel! Mondd, kinek képzeled magad? Talán azt hiszed, jómagad is isten vagy?

A császárt meglepte a barát ilyetén kérdése. Talán a köztük lévő harmónia nem állt még teljesen helyre – gondolta magában, kutatva meglepettsége okát. Nem jött azonban rá, hogy – miként máskor – a barát már jól tudja, miért jött valójában. Némileg császári méltóságának tudatában válaszolt:

– Császár vagyok. Egy isten fia! Úr és isten!

– És vajon ki tette atyádat istenné? – Jött azon nyomban a felelet egy kérdés formájában. – Te, magad! Nemde? Viszont árulj el nekem valamit: halandók-e az istenek? Mert atyád már nincs az élők sorában, s rövidesen te is követed őt! Remélhetőleg természetes módon… Az istenség egyik ismérve pedig nem más, mint az öröklét...

            A császár nem szerette, ha a barát gondolatai filozófiai magasságban szárnyalnak, most mégis be kellett látnia, hogy olyan kérdésre tapintott rá, amely már őt is gyakorta elmélkedésre késztette, ám valódi vitapartner híján nem volt értelme kinek álláspontját kifejteni. Ugyan, ki merne ellentmondani neki?! A szenátoraitól is csak a mormogásra telik immár…  

– Az embernek előbb meg kell halnia, barátom, hogy örökké élhessen. Öröklétünk egyik kulcsa maga a halálunk.

 – Tehát ha meghalok, én is istenné válok? És a többi ember is ­– rabszolgák és szenátorok – mindenki isten lehet? – Tett fel újabb kérdést a barát.

 – Isten lehet, az istenek szemében talán, de nem az emberek szemében! – Felelt a császár – Ki hallott már ilyet? Rabszolgák? Istenek? Mintha nem tudnád: az emberek csak azt tekinthetik istennek, aki már itt, köztük istenként élt. Csak az ilyen kiválasztottak maradhatnak meg emlékezetükben, az örökkévalóságig! Hisz mit ér örökléted, ha senki sem tud rólad? Olyan, mintha nem is léteznél. Az istenek is csak addig élnek, míg az emberek hisznek bennük. De én tudom, mit kell tennem, hogy soha ne felejtsenek el!

 – Talán igen, talán nem. – felelt a barát. – Az ember soha nem ismerheti meg jövőjét igaz valójában. Csak a mindenkori pillanatot. És ez a pillanat most azt kérdezi tőled: nemde az év rólad elnevezett havában járunk, a csillaghullások idején? – miközben a barát ezt kérdezte, a császár kilépett a villa teraszára és szemtanúja lett, amint az apró meteoritok fényességükkel beköszöntenek a földi szférába. Úgy tűnt, mintha kergetőznének egymással, majd mind eltűntek a sötét, holdvilágtalan éjszakában…

Jól mondod, barátom. Ez az az időszak minden esztendőben, amikor a legközelebb kerül egymáshoz ég és föld.

A barát így folytatta: – Minden csillag fényesen ragyog, míg odafentről tekint le reánk. Csakhogy egyszer mindennek vége lesz. A földi istenségednek is! Ha pedig nincs mögötte az égiek istensége, lehettél akárki élted során; császár, istenember, csak halandó maradsz: egy halom por és pár összeégett csont!

A kiábrándultság sir fel általad… belőled…, kedves barátom! A kettő együtt jár: ha már egyszer elnyerted az emberek kegyét, az égiek... – a barát itt közbeszólt:

...még értésedre adhatják, hogy nem kérnek belőled!

Mit beszélsz?! – vesztette el türelmét a császár.

Mert nem vetted észre, mikor intenek neked megálljt! Mindennek van határa; egy életnek, s egy birodalomnak is!

Megálljt!? Az én csillagom fényesebben ragyog mindenkiénél! Egy vereséget jóvá lehet tenni! Róma vesztét nem akarhatják az égi hatalmasok! 

– Akkor miért vagy itt? – sóhajtott fel a barát, a császárt hallva. – Miért érzek a hangodban bizonytalanságot? Életedben, most először. Jó színész vagy, de megfeledkeztél arról, hogy te csak játszod az istent, miközben ember vagy… Császár vagy, nem Róma!

– Én hoztam létre a birodalmat!

– Ez azért túlzás!

– Az én csillagom soha nem huny ki, barátom!

– Sok, náladnál nagyobb csillag is lehullott már az égről, de fényük mégis csak egy pillanatra világította be a tájat, majd mind eltűntek a mennybolt fekete horizontján, mint ahogy mindenki eltűnik egyszer a történelem feledtető sötétjében! Az élet után a halál jön. Ez a világ rendje, de…

            A császár ezt a mondatot még hallotta, de aztán mintha egy láthatatlan erő húzta volna az emlékek ködébe, egyszerre csak tengerparti villájában találta magát, Caprae szigetén. Évtizedekkel korábban. Felesége karjaiban fekve, egy kereveten, a villa balkonján. A lágy szellő az alant elterülő tenger felé vitte halk szuszogásuk.

Egyszerre felpattant szeme, szelleme kibontakozott az álomvilágból, miként teste hitvese öleléséből, s az erkély korlátjához lépett. Amint letekintett, lélegzetelállító látvány fogadta. Az alant elterülő tenger vad habjai tajtékozva, dühödten ostromolták a parti sziklákat, a nap hatalmas, izzó korongja pedig millió csillámot vetett a háborgó vízre. A tenger újra és újra nekitámadt a szikláknak, majd égig fröccsent, s a vízcseppek alkotta függönyön átrobbanó fény szivárványt festett a levegőbe.

            „Ez csodálatos!” – kiáltott fel. Ahogy hátratekintett ébredező szíve hölgyére, egyszerre megértette, hogy mi teremt számára Békét. Szerelme háborgó tengerként ostromolta szíve kőszikláit, majd belerobbanva a beteljesedésbe, e túláradó és égig ujjongó érzések szivárványával ékesítette lelkét. Majd pedig, a hitvesi karok közt, zajló szíve megnyugvást talál, amint az imént még oly gyilkos zuhatag pusztító ereje semmivé foszlik a tengerpart milliárdnyi homokszem alkotta fövenyén. Ezt a megsemmisülést érezte, ezt a csodálatos nyugalmat, amikor a szeretett lényre tekintett.

Ekkor felhangzott ajkáról: – „…de akit szeretünk, annak csillagát mindig ott látjuk az égen! Ha behunyjuk szemünket, akkor is ott lesz! Fénye beragyogja értelmünket, s emlékezetünket glóriával ékesíti fel! A tűzből ugyan egyszer parázs lesz, s idővel talán a parázs is kihuny, de ha lehunyod szemed, fényét örökké látni fogod!”

 Most, idős korában, e történésekre rárakódott a múlt súlya és a tudat, hogy mégsem lett boldog a szeretett nő mellett, mert mindenkor közibük állt számító természetük és mániává fajuló közös szenvedélyük, a hatalom… a leuralás… Ám, ha ideig-óráig is hozott e szerelem boldogságot, e rövid időre visszagondolva, mégis minden nehéz helyzetben menedéket talált itt. Vagy talán, az idő szépíti meg a múltat? Ám ekkor ismét a barát hangját hallotta, s a kép szertefoszlott. 

– Mindig kéznél volt néhány pártfogoltam, ha pár lírai sort kellett kölcsönöznöd…

– Neved már fogalom, barátom. Csak nem értem, miért emlékeztettél most erre a néhány soros költeményre?

De a barát, mintha nem is hallotta volna a kérdést, így szólott: – Tanulj meg végre szeretni, s akkor képes leszel örökké élni! A szeretet az, amely egyedüli, ami örök, semmi más!

A császár nem értette: Ugyan, hogy függne össze a kettő?

– Tisztelni annak az életét is, akinek a hatalom logikája szerint vesznie kellene. Átölelni ellenségeinket is, és jóval viszonozni még a rosszat is. Ez lenne az igazi Béke!

– Elvesztetted volna a józan eszed, barátom?! Mi ez a furcsa filozófia?

Háborodottnak tartasz?! Pedig csak megtaláltam lelkem igazi Békéjét! Szerinted őrültség azt tenni másokkal, amit elvársz, hogy veled cselekedjenek? Ha karddal hozol Békét, kard lesz rá a válasz! – a császár már egy ideje ismét barátja ágya mellett ült, de most felpattant.

Barátom, te menthetetlenül valami keleti babona bűvkörébe kerültél! Ne is haragudj, de most nem kívánom tovább folytatni ezt a beszélgetést! Visszajövők majd, ha jobban leszel. – a barát azonban nem hagyta szó nélkül.

Épp az ilyen gyarlók miatt, mint te fog megbukni Róma! Oly egyszerű a válasz és ti mégsem láttok! Nem a szeretetet akarjátok, hanem a birtoklás örömét, s rátapostok a rózsára, nehogy akadályozzon titeket gyűlöletetekben!

– Miféle rózsára?

– Ezek vagytok ti, emberek! Állatok!? Istenek!? Ha az ember isten, én inkább az örök halált választom!

Minden szavad a halált idézi! – rettent meg a császár. – Mi lelt téged? Mondd, hogy segíthetek? Hová lett az a barát, aki belül is nevetett?

A barát ismét nem méltatta válaszra. Helyette így kiáltott: – Halál?! Én csak beszélek róla, de te magad vagy a Halál! Halál vagy!

Ebből elég...! – kiáltotta a császár.

Elég, te janusarcú gyilkos!? Milyen Béke az, amelyet vérrel és könnyekkel írnak!? – A császár szó nélkül elindult a villa kijárata felé, otthagyva barátját. – Milyen Béke az, amely emberáldozatokat kíván oltárán!? …oltárán?! – a falak igaz barát szavait visszhangozták – De tudd meg: egy napon eljő az igazi béke hírnöke! …hírnöke! Már közeleg az ő országa! … országa! Látták csillagát Judaea felett! A Béke küldötte megszületett! Akik őt követik, örökké élni fognak! …élni fognak…!

A császár ekkor ért a villa bejáratához. Micsoda sületlenség! – jegyezte meg magának – Arra a furcsa csillagállásra idestova majd két évtizede került sor. Még Heródes idejében. Mennyi zavargás volt arra az óta. Kész bolondokháza – ahogy a barát fejében is…

Kilépett a térre. Legnagyobb megdöbbenésére az ismert, megszokott tér nem volt sehol. Sőt, mi több, a villa sem volt már a háta mögött. Hol van? Hová került? Rájött, ott van, ahol eddig is. Rómában. De mégis, életében először, félt az ismeretlentől, mely egy pillanattal korábban még az ő Rómája volt, az ismert Világ fővárosa.

 A tűző nap sugaraitól verejték gyöngyözött homlokán. De hiszen éjszaka van! Mi ez, lázálom?! Balra egy óriási amfiteátrumot látott. Ilyet szeretett volna mindig is a város centrumába. Felette keselyűk köröztek. 

Hirtelen, rá kellett döbbennie másra is: ez nem egy békés, nyugodt hétköznap a fővárosban. A város ismét fuldoklott az anarchiától. De most nem római esett római torkának, mint a polgárháborúkban! Zavargásokban… Az emberek tömegei, ki-ki a saját értékeivel, amerre láttak, menekültek. Mögöttük vad, barbár lovasok öltek, raboltak, pusztítottak… Nappali fényben. A világ fővárosában! Egy barbár nép fiai, egy idegen, alsóbbrendű kultúra képviselői ezt művelhetik?! Odalett a sérthetetlenségbe vetett bizalma. Talán már serege pusztulásakor. Igen. Ez most annál sokkal rosszabb!

Ordítani bírt volna, de nem jött ki hang a torkán. El akart futni, de lába földbe gyökerezett. Hirtelen forróságot, a nap hevénél is erősebb forróságot érzett, mely egész testét átjárta. Valami égett, de nem látott mást, mint itt-ott fellobbanó tüzeket. Nem, ő nem ezt érzi. Egy szerencsétlen feléje fut, nyomában egy lovas. El akar ugrani, ám továbbra sem tud mozdulni és kiáltani. Keresztülmennek rajta, mintha ő egy szellem lenne. Igen, ő szellem. Meghalt. Csak nem lemur lett belőle?! De miért bűnhődik azzal, hogy látja műve pusztulását? Valami továbbra is ég. Igen, már tudja mi a baj! Ő ég, de belül! A lelke!

A körülötte lévők mind lassan belevesznek a semmibe, árnyékká válnak. Már fizikailag nem érzékel semmit, de belül mégis tudja, hogy valami készül!

A látvány, amiben ekkor része van, iszonyattal tölti el. A látóhatárnál mintha egy óriási függöny közeledne a város és ő feléje. Mint egy zuhatag. De ez a függöny vörös. Mint a vér, s mint a tűz! Ellep mindent. Embert, állatot, épületeket… De őt még nem érte el. Továbbra sem tud mozdulni, így hát inkább szembenéz vele. De mivel? A tűzfüggönnyel? A vérzivatarral? Miért? Ő itt nem fizikai valójában van jelen. Nem lehet bántódása, mert ez csak egy álom! Igen, ez csak egy álom. Felébredni!!!

Egyszer csak azt látja, hogy egy kereszten függő, töviskoronát viselő, kortalan férfialak libeg át a függönyön, de mintha tűz és vér helyett víz érné testét! Semmi nem történik vele, amikor a függöny innenső felére ér, s a császár megpillanthatja szenvedéstől elgyötört, véres arcát. Ez az arc most a császárra tekint, a homályos férfialak ajkai alig láthatóan mozognak, ám hangja betölt teret és időt:

– Atyám! Bocsáss meg nekik! Nem tudják, mit cselekszenek! – majd feje lehanyatlik. A császár ekkor hirtelen úgy érezte, visszatért a hangja, tud járni. Immár fizikailag jelen van. És fájdalmat érez! Mintha szegeket vertek volna az ő kezébe-lábába is! Felordít a fájdalomtól, de ordítása nem torkából, lelke mélyéből fakad! Ugyanekkor ellep mindent a láng- és vértenger, és már nem lát semmit. De érzi, hogy vérzik… a lelke… Ki volt az az ember a kereszten?! Mit keres ő itt?! Egyáltalán hol van és mikor?! Mi történt vele?! Lázálma lenne?! Kérdés, kérdés, kérdés! Ekkor, a semmi közepén, barátja hangját hallja, amint a nevén szólítja.

– Hah, igen… ne… mi?! – rájön: összefüggéstelen, amit mond. Odarogyott a barát ágya elé és ezt kérdezte tőle: – Mondd, ki lesz ő?

De hát ki?

Ki? Hát a küldött, akiről az imént beszéltél! Lehet, hogy hihetetlen, de azt hiszem, láttam őt.

Miféle küldött, álmodtad az egészet!

Lehetetlen! Tisztán emlékszem! – ordította félőrülten a császár.

Csak álmod hitette el veled, hogy valóságot élsz meg. – hangzott a higgadt és kimért válasz.

Álom?! De hát hogy aludtam volna el, s vajon hol kezdődött az álom és hol ért véget a valóság? – mondta, inkább magának, a császár. – Én igaz barátnak tartottalak téged. Felelj hát: valóban az vagyok, aminek mondtál?

Honnét tudhatnám, mit mondott neked egy álmod béli jómagam? Egyébként se az érdekeljen, kinek tartanak mások, az lebegjen szemed előtt, hogy erőd lehet bármily mérhetetlen, az ég döntése ellen nem győzhetsz, soha! –hirtelen megérezte, a barátnak igaza van. Ő csak egy ember. És az ember nem játszhat istent! Ő ezt teszi! Talán már hiszi is a saját propagandáját! Ekkor a barát felállt, odasétált a császárhoz, s így szólt: – Az igazságot mindenkinek magának kell elfogadnia.

A császár felnézett barátjára, s meglepetten fedezte fel, hogy olyan, mint egykor, fiatalon. Hiszen ez nem lehet! A barátja öreg, beteg és a halálán van.

– Nem halálomon vagyok. – adta meg a választ a császár ki nem mondott kérdésére a barát. – Én már meghaltam e földi lét számára. Idestova majd húsz éve, hogy halott vagyok!

A császár elsírta magát. Maga sem tudta, barátja miatt sír-e, maga miatt, vagy tán, az váltotta ki belőle, amit átélt. Meg kellett volna döbbennie azon, hogy vajon egy halott emberrel hogy tud beszélni, hogy tudja megérinteni, de csak ennyit kiáltott, inkább maga elé, feleletet sem várva:

– Ha Róma megöli a küldöttet, elvész maga Róma! – ám a barát, aki megértette a császár által képzelt összefüggést, így szólott hozzá: – Ez a sorsa, amit be kell teljesítenie, hogy egy új világ köszönthessen be. Egy olyan világ, ahol szeretet és béke lakik az emberekben! Te csak annyit tehetsz, hogy biztosítod számára az ehhez szükséges feltételeket. És ezt már megtetted. Képességeid szerint segédkeztél az ő művében: Kelet és Nyugat egyesítésével megnyitottad annak az új világnak a kapuját, melyben ő várja az embert!    

Miközben barátja hangját hallotta, a császár egyre inkább a nyugalom és béke tengerében érezte magát. Egy halott beszél hozzá, de ahogy szól, az a béke nyelve. A barát közben így folytatta:

– Ő lesz a kapocs, korok és emberek között! És az, amit képvisel: a szeretet és megbocsátás parancsa. Az emberi történelem háborúk, kegyetlenségek és igazságtalanság közepette zajlik, ám Ő megszakítja a gyűlölet láncolatát. Elhozza az örök békét életünkbe, szívünkbe, családjainkba és nemzetünkbe. Fenyegetett világunkra új nap virrad, mert megtanul szeretni. Mindezidáig képtelenek voltunk átölelni ellenségeinket, s lemondani a bosszúról, hogy eltűnjön harag, gyűlölet... De Ő megtanít bennünket, feloldani béklyóink. Ő megtanít bennünket hinni a szeretetben!

– Amíg egyetlen ember is lesz a földön, kinek lelkében menedékre talál a gyűlölet, nem lesz béke földünkön barátom! Ráadásul: Róma megöli őt!

– Mert így rendeltetett, egy magasabb cél érdekében! De feltámad! – nyugtatta meg a barát a császárt.

– Feltámad?!

– Mert örök életű, s vele együtt minden ember örök életet nyer, aki az általa közvetített szeretet parancsának útján jár.

A császár összeszedte erejét, s feltette kérdését a barátnak: – Mondd, mi lesz Rómával?

– Hát még mindig nem akarod elfogadni? Amit ember létrehoz, nem lehet örök. Még ha te alkottad is. Róma jelenleg a világ ura, katonai vereség ide vagy oda, érdeke diktálta békéjét még sokáig rákényszeríti minden népre, ameddig csak hatalma elér! Dacolj Rómával, s atyád sírját is legyalulja! – fordította kissé cinikusra a barát, majd hozzátette: – Mégis, ez az ember alkotta béke törékeny, mert erő diktálja, nem a megbocsátás és a szeretet. Szeretet és megbocsátás: ez perzseli fel a lélek szennyét és hoz örök életet élőnek és holtnak! Békét a léleknek.

– És valamennyi lélek békéje egy nap az emberiség békéjét hozná? Ezt akarod mondani, barátom?

– Igen! Akkor… beragyogja a világot a fény! Ezt te már nem éred meg és talán senki sem, aki ma él, de lelked békét nyerhet, ha akarod. Ha elfogadod az igazságot!

– Minden vágyam ez, barátom.

– Tudni akarod, miért nincs béke lelkedben. Nincs béke, mert nem vagy boldog. Mert mindig magadban kerested a boldogságot, miközben önző módon boldogtalanná tettél másokat, köztük azokat is, akikkel megoszthattad volna örömöd, s boldogságuknak örülhettél volna. A saját önző boldogságodban fuldokolsz! Pedig, csak akkor lehetsz igazán boldog, ha saját örömöd, boldogságod mások boldogságában és örömében is keresed. Ha másoknak nem okozol fájdalmat! Csak boldogságot! Tedd jóvá hibáidat, amelyekkel azok ellen vétkeztél, akik boldogságától a saját boldogságod is függ! És ne tégy boldogtalanná senkit! Tudj önzetlenül szeretni, elfogadni és megbocsátani! Ha így teszel, talán… meglelheted lelked békéjét!

– Köszönöm, barátom. – mondta a császár.

– Akkor találkozásunk nem volt hiábavaló. – felelte a barát, majd búcsút intett. – Ég veled!

– Várj, barátom!

– Csak higgy! Fogadd el az igazságot, s cselekedj annak megfelelően! – azzal eltűnt a császár szeme elől a barát. Csak a teste maradt e földi világban, csontok, egy sírban, egy urnában, békében…

– Már hiszek! Ég veled, barátom! – mondta a császár, miközben ismételten kisétált a teraszra, mivel mintha egy érzés hívta volna őt. Érdekes volt, mint amikor régen együtt álltak a csillagok. Olyan mérvű jelenséget látott. A sötét égbolton, keleten egy új csillagot pillantott meg, mely mindegyiknél fényesebben ragyogott. Más volt, mint a többi. Mintha élt volna… Mert ez nem csillag volt. Hanem egy jel. Egyszerre csak nagyot villant, majd, mintha sietős lenne dolga, megindult szélsebesen a látóhatáron, kelet felé…

Többé soha nem látta, de megőrizte lelkében. Tudta, hogy jelent valamit. A világ megváltozásának kezdetét. De ez a változás nem a római villák kertjeiből fog kiindulni: Keletről jő a fény! Judaea homokjából emelkedik ki – hogy szerető karjaival átölelje a világot – egy új ÉLET!

Nos, eddig a történet! Elérkezett ÁDVENT… Közeleg a Karácsony. Egy új Élet! Vajon Békét is hoz? Te mit érzel, ott, Lélekben? Lelkedben?

?

  

Tovább

Szabad-e baromkodni? 

Figyelem, felnőtt tartalom következik!

A kérdés jogos, sőt mi több: jogi kérdés. Az állattal való nemi érintkezést, vagyis az ún. baromkodást (sodomia bestialitatis) nálunk is törvények szabályozzák. De túlontúl száraz lenne egy jogszabállyal belecsapni a lecsóba! Kezdetnek hadd meséljek el egy híres történetet, melyet anno egy egyetemi szemináriumon hallottam. Az oktató verziója szerint egy barátja sokáig szűz volt, mígnem összefogtak a haverok és befizették őt egy prostituáltra. A nemi érintkezés után a prostituált áradozott a barátról – különös tekintettel annak „tudományáról”. A haverok nem értették, mire a következő lakonikus választ kapták: „Ja, otthon már gyakoroltam állatokon!” Már csak az a kérdés, megtehette-e ezt a barát a hazai jogi szabályozást figyelembe véve? 

Belegondoltál már?

Vajon csak jogi kérdés a történetben szereplő barát „gyakorlata”? Vagy annál több? Egyszer hallottam valahol, hogy ha meg akarod ismerni a másik embert, igaz valójában, figyeld meg azt is, miként bánik az állatokkal. Mondjuk a kutyájával. Az Élet természetesen sokszínű – milliárdnyi arca van –, így akad olyan ember, aki a szeretteinek okoz félelmet, fájdalmat és szenvedést, miközben a felügyelete alatt álló állattal törődik, azonban ha az ember, mondjuk, a kutyáját is kínozza, mi a garancia arra, hogy embertársával másképpen bánik? Szóval, belegondoltál már, hogy minden állat – legyen az haszonállat, avagy kedvtelésből tartott állat – az emberhez hasonlóan fájdalmat is érez? Belegondoltál már, hogy minden állat az emberhez hasonlóan egészségkárosodást is szenvedhet? És belegondoltál már, hogy egy állatkának is okozható tartós félelem?

És belegondoltál már, mit jelenthet egy ember számára, ha szexuális erőszak áldozatává válik? Találkoztam szexuális erőszak áldozatával. Azt mondják, a sértett is közrehat a bűncselekmény elkövetésében, de vajon egy állat miként hathat közre abban, hogy fel kívánják használni nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során? Legfeljebb csak azzal, hogy él. Létezik. Dorombol… Vajon belegondolt mindebbe a barát, aki otthon az állatain „gyakorolt”? Kötve hiszem!

A zoófiliáról

Városi legenda a kedvenc ebével „játszó” lány esete, akinek felköszöntésére a szülei és a barátai már érkezése előtt összegyűltek a szomszéd szobában… A Zoófilia közismert megnevezése annak, ha valaki állatok iránt érez nemi vonzalmat. A zoófiliát napjainkban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által használt BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) a „szexuális preferencia egyéb zavarai" közé sorolja, betegségnek nem minden esetben tekintik. A kérdésen szexológusok is vitatkoznak, továbbá országonként eltérő (lehet) az állattal való nemi érintkezés kulturális, vallási és jogi megítélése is. De a jelenség nem új keletű. Ismert volt már az ókorban is. Gondoljunk csak a görög mitológiára, s Zeusz hódításaira, állat képében…

Szóval, baromkodás már az ókorban is…

Több mint kétezer év távlatából – s a régmúlt idők olvasmányaiból – feldereng a Közel-Kelet kutyapapnőinek története szintúgy, miként a Szentírás sorai. Az Ószövetségben az állattal nemileg érintkező ember halállal lakolt, miként az állat is, amellyel érintkezett. Vajon volt beleszólása szegény báránynak? Az állattal való nemi érintkezés keresztény erkölcsi megítélése is az Ószövetségben gyökeredzik, halálos, természetellenes bűnnek tekintve azt. A tendenciát nézve – az ókor végére és azt követően – megfigyelhető, hogy az állattal való szexuális kapcsolat korábban inkább elfogadott volt, később pedig egyre inkább tiltott és büntetett lett. Ugyanakkor az emberi zoófiliáról mit sem tehető állat is a büntetés elszenvedőjévé vált.       

Egy kis hazai, avagy: „Itt van a kutya elásva?”

Anélkül, hogy végigkutyagolnánk az Időben egy évezredet, vigyázó szemeinket vessük egy kicsit a 18. századra – annak is a büntetőgyakorlatára. Megúszta vajon nálunk az állat a büntetést? Nem. Ebül veszett el. Hazai nyalánkság is, hogy a kutya bizony alulról szagolta az ibolyát, amennyiben bizonyítást nyert a baromkodás tényállása (az emberről nem is beszélve, csak egy kis kínvallatásra volt szükség a régi időkben). Szóval állat és ember nálunk is egyaránt befürdött – jobban mondva égett. A baromkodás megvalósítóját még a 18. században is elevenen való megégettetésre ítélik, az állattal együtt. Ezt követően a hamvaikat szétszórják a szélben, avagy a vízben. Ergo: a kutya nincs elásva – de tüzet fog a máglyán… Egészen pontosan nemcsak a Blőki éghet, de más állat is – mondjuk egy cirmos cica is…

Tüzes léptekkel a jelenkorba

Ha már kihűlt a máglyánk helye is, térjünk vissza a kortárs baráthoz – akivel történetünket indítottuk – és a kérdéshez: „gyakorolhatott”-e állatokon? Jogilag… Rögvest egy problémával találkozunk, de könnyen meg is oldható. Az állattal való nemi érintkezés ugyanis nem csak férfi, de nő esetében is lehetséges – biológiailag. Ergo: barát helyett vegyünk egyszerűen embert (mely nőre és férfira egyaránt alkalmazható).

És most vegyünk egy állatot is. Egy klasszikus kedvtelésből tartott állatot, amely a kutyához hasonlóan gyakorta megtalálható nálunk. Vegyük példánkhoz a cirmos ciccet. Ha egy viharos, álmatlanul töltött éjszakán egy férfi úgy döntene, hogy beengedi a lakásba a nőstény ciccet (nevezzük mondjuk Vörikének), avagy egy nő rádöbbenne, hogy milyen selymes az általa ölelt és simogatott új kandúrjának szőre (akit meg nevezzünk Jenőkének), az alábbi két dolog feltétlenül jusson az eszébe:  

  1. a cicc minden további nélkül beengedhető a lakásba,
  2. a cicc nem használható fel nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során.

A félreértések elkerülése végett: nem mintha feltételezném, hogy minden Vörike és Jenőke gazdája, és mindenáron el kívánná tölteni kis kedvencével azt a viharos éjszakát, fülébe súgva a szentenci(c)át, hogy „Rossz cicc!” Azonban néha bizony meglepődünk embertársaink jogtudatán! Egyeseknek sajnos nagyon durván természetes az állat kínzása. Éheztetése, folyamatos láncon tartása, a szükségtelen, fájdalmat okozó bántalmazása, egészségének károsítása! Avagy Diesel elpusztítása! Pedig, ha tagadjuk is, hogy lenne az állatnak lelke (ebben vallásunk, kultúránk is meghatározó), tudományosan bizonyított, hogy az állatba is belopódzhat az a nagybetűs FÉLELEM! A kismadár is vergődhet, félelemtől és bizonytalanságtól megkötözve kalitkájában – mint a Lillian Gish által alakított, rettegő kislány, Lucy, a kamrában, félelemmel a lelkében, halála előtt…

Nos, ha valakinek a lelke, némileg, avagy simán lehetővé is tenné, hogy állattal nemileg érintkezzen, jusson eszébe néha „az állatok védelméről és kíméletéről” szóló 1998. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban Állatvédelmi törvény) 8/B. §-a, amely expressis verbis kimondja: „Állatot a nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során felhasználni tilos.” És ez még nem is minősül jogi értelemben állatkínzásnak. Ergo: a jogi keretek között bárki hülyéskedhet, de baromkodni, nos azt tilos! A törvényellenes magatartás állatvédelmi bírság kiszabását vonja maga után, amely igazodik a magatartás súlyához, ismétlődéséhez, az állatnak okozott sérelem jellegéhez és időtartamához. Azt hiszem egyértelmű!

Még egy kis száraz jog

Láthattuk, hogy az állattal való nemi érintkezés az Állatvédelmi törvény alapján jogellenes és az állatvédelmi hatóság bírságot szab ki – amennyiben bizonyítást nyer. A törvény 8/B. §-a 2012. december 28-a óta hatályos, tehát ezt megelőzően az oktató barátja elvileg „gyakorolhatott” állatain – lelkiismerete és a büntetőjog szerint… Erről még később lesz szó.

Többek között az Állatvédelmi törvényt is módosította „az egyes agrár tárgyú törvények módosításáról” szóló 2012. évi CCXIII. törvény 40. §-a, azonban a törvény indokolása adós maradt arra vonatkozóan, hogy az Állatvédelmi törvény miért is egészül ki egy 8/B. §-al. Tény, hogy ezzel elejét lehetett venni az állatpornó hazai készítésének – miként tette azt Hollandia is, már 2010-ben.

És most az állatkínzásról

Mi történik, ha azon a viharos éjszakán még félelmetesebb dolog történik: valamiért szétfeszítik Vörike vagy Jenőke száját, netalántán a nemi érintkezés következtében más maradandó sérülést is okoznak neki? És mi történik, ha ebbe bele is pusztul? Nos, akkor annak, aki ezt teszi (aki miatt elpusztul, avagy sérül) speciális képessége van arra, hogy megutáltassa magát a környezetével!

Valljuk be: a társadalom nem nézi jó szemmel, ha nőket, gyermekeket bántalmaznak! Nagyon helyesen nem nézi jó szemmel! Miként azt sem nézi jó szemmel, ha állatokat bántalmaznak! Mert amit Vörikével vagy Jenőkével tennének, az bizony már egyértelműen – és kőkeményen – állatkínzás!

„A Büntető Törvénykönyvről” szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban Büntető Törvénykönyv) 244. §-a világosan fogalmaz: 

„244. § (1) Aki

a) gerinces állatot indokolatlanul oly módon bántalmaz, vagy gerinces állattal szemben indokolatlanul olyan bánásmódot alkalmaz, amely alkalmas arra, hogy annak maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza,

b) gerinces állatát vagy veszélyes állatát elűzi, elhagyja vagy kiteszi,

vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha az állatkínzás

a) az állatnak különös szenvedést okoz, vagy

b) több állat maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza.”

Az állatkínzás 2004. év óta büntetendő cselekmény. Korábban – legjobb tudomásom szerint – a garázdaság tényállásával kívánták rendezni a kérdést. Végül önálló bűncselekmény lett. Az akkori büntető törvénykönyvet módosító törvény indokolása kiemelte, hogy olyan méreteket öltött az állatok kínzása, amely már szükségessé tette a jogalkotó fellépését. Szóval, akinél a lelkiismeret szava már nem használ, ott következnek a jogi eszközök.

Mindezek alapján a barát 2004. előtt nem volt büntethető állatkínzásért, ha az az állat, amelyiken „gyakorolt”, esetleg nem élte túl e „gyakorlatot” – „vagy jobb esetben” maradandó egészségkárosodást szenvedett –, 2012. óta azonban már nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során sem használhatja fel sem Vörikét, sem Jenőkét, sem Blökit, de semmilyen más állatot sem! A jogszabályt lehet nem ismerni, attól még be kell tartani – akkor is, ha saját lelkiismeretünk nem is szól, ha bántunk egy állatot! Vonatkozik ez férfira, nőre, vagyis minden emberre! Némely állatot elfogyasztunk, de még a vadászok is tisztelik az elejtett vadat! Talán egyszerűen azért, mert Életek, mint mi, mindannyian?  

Akik hozzánk hasonlóan Életek – az állatok

Jogszabály is rögzíti, hogy az állatot úgy kell tartani, hogy az lehetővé tegye annak természetes viselkedését. Nos, némileg nem az állat természetes viselkedéséhez tartozik emberrel nemileg érintkeznie – azt hiszem, ebben egyet érthetünk.

Vannak állatok, melyeket a történelem hajnala óta fogyasztunk, a történelem hajnalán háziasítottunk, s van olyan, amelyet a történelem hajnala óta szeret az emberiség. Maradjon meg ez így! Azt mondják, ha igazán szereted és elfogadod önmagadat, embertársadnak sem kívánsz mást. Valószínűleg igaz ez arra a macskára is, amelyet magadhoz ölelsz, s hallgatod dorombolását nyár éjszakán. És igaz ez arra a kutyára is, amely köszönt téged, szemedbe nézve, hozzád kötődve. Mert talán minden Élet elfogadása ott kezdődik, hogy elfogadjuk saját magunkat is. Ergo: aki bánt mást, embert, állatot, elsősorban önmagát bántja és önmagát nem tudja tisztelni, szeretni és elfogadni! Nagy kár, hogy az állatok kínzói ezzel nincsenek tisztában! Akkor talán önmagukba is néznének!

Zárjuk ezért most sorainkat a Nemzetközi Állatvédő Liga által 1978-ban elfogadott „Állati jogok egyetemes nyilatkozatával”:

  • Minden állat életét tisztelni kell.
  • Egyetlen állatot sem szabad rossz kezelésnek vagy kegyetlen beavatkozásnak alávetni. Ha az állatot el kell pusztítani, annak gyorsan, fájdalom- és félelemmentesen kell megtörténnie.
  • Az állatnak joga van a figyelmes gondozásra.
  • A fájdalmas vagy lelki traumát okozó kísérlet sérti az állat jogait. Gondoskodni kell az ilyen eljárások helyettesítésének kidolgozásáról és folyamatos bevezetéséről.
  • Minden, szükségtelenül halált okozó beavatkozás életellenes bűncselekménynek számít.
  • A szervezett oktatásnak és nevelésnek arra kell törekednie, hogy az ember gyermekkorától kezdve tisztelje és megértse az állatokat.

Ebből csak az elsőt és az utolsót emelném ki. A tiszteletet az állatok élete iránt – hisz’ kétségkívül maguk az állatok is Életek –, és azt, hogy erre már gyermekeinket meg kell tanítani. Pontosan a gyermekkorban. Amikor a Lélek még befogadó…

És még egy kis szó az állatok lelkéről is

Vajon van az állatoknak lelke? Minden kutya a mennybe jut?

Vannak, akik a reinkarnációban hisznek, s abban is, hogy a lélek állati testben is újjászülethet. Vagyis egykori rokonaink is visszanézhetnek ránk kis kedvencünk szemén át… Ki tudja? Sok minden hit, világvallás, nézőpont kérdése is. Ettől, még akik húst szeretnének enni, azok enni is fognak…

Ami Európát illeti, érdemes megemlítenünk a katolikus egyház álláspontját is. Nemrégiben maga Ferenc pápa foglalkozott a kérdéssel és némileg új hangot ütött meg az egyház berkeiben, mely hang szakítani látszik az egyház azon hagyományos álláspontjával, mely szerint az állatok létezése csak az anyagi világhoz kötődik.

Kiragadott példák… Vallások felfogása, nézetek… Vajon van az állatnak lelke? Ki tudja? Szerintem egyszerűen csak nézz bele Vörikéd, Jenőkéd, Blökid, avagy kismadarad szemébe. A szem mindig a léleknek tüköre…

     

      

Tovább
1234
»

fuszeresjakvaj

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek