KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS – XVI. FEJEZET

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda!

Kisvakond visszatér – avagy tejfakasztó buli a Borozóban

Észak-Komáromban található az Európa-udvarnak nevezett egyedi épületegyüttes, amelynek épületei egy 6500 négyzetméteres új teret vesznek körbe, Európa egyes vidékeinek építészeti jellegzetességeit mutatva be.

E tér közepén áll a Borozó, mely eddig is számos kirándulásunk és néhány rándulásunk színhelye volt, s amely egyúttal a jó öreg Öreg-Komárom kulturális életének egyik meghatározó pontja is – gondolok itt mindjárt a rendszeres zenés táncos rendezvényekre.

Egyik hétvégén ismételten meglátogattuk a helyet – szinte hazajárunk már a Borozóba –, hogy „Mester” barátom kisfiának megszületését ünnepeljük, s egyúttal Kisvakond is láthassa a régi fatönkjét, melyet társaival a városban hagyott… hogy örült! Rögvest kért egy kis sert!

Ahogy mi is örvendeztünk, barátaimmal! Hiszen az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy a Borozó – talán írhatom ezt: mint a „Kirándulás és néhány rándulás” történetek követője – szíves meghívásának tehettünk örömmel eleget! Így történt hát, hogy „Mester” barátomnak és mindannyiónknak a maradandó tejfakasztó buli élményében, no meg a fincsi Rumba csokiban része lehetett! Mindezt – barátaim nevében is – nagy tisztelettel köszönöm!

Ha arra jársz, térj be te is a Borozóba! Helyezd magad kényelembe a legkényelmesebb kanapén, mit valaha is kipróbálhattál, aztán kóstold meg a sört, a fincsi ribizli bort...

 ...játssz egy csocsó partyt, avagy táncolj a tökéletes talp alá valóra kifulladásig! Irány a jó öreg Öreg-Komárom!

Így tett Kisvkond is, s megszülettek a „Kisvakond és az óra”...

...no meg a „Kisvakond és a bárpult” epizódok!

Fincsi volt! Visszatérünk! Naná!

Kisvakond orcája alászáll – avagy ifjú titán rokonom felcsap sofőrnek!

Mióta informatikus barátom és kisfia nem a busszal, de külön családdal utaznak Komáromba – és asszonyt hotelben hagyva csatlakoznak hozzánk a Vikingben –, semmi horrorisztikus dolgon nem lepődök meg, azonban az utazás reggelét megelőző éjjel, 0 óra 25. perckor üzenetet kapok ifjú titán rokonomtól, akivel anno Olaszországot is megjártuk…

Ebben közli, hogy csak autóval tud jönni Komáromba – jóllehet a megbeszéltek szerint felszállt volna a buszra hozzánk, félúton – s már délután egyre haza kell érnie. Ebből az lett, hogy mi szálltunk át hozzá a kocsiba Kisvakondostúl, s ő vitt bennünket Komáromba. Ezért köszönet! Kisvakondnak persze alászállt az orcája, hogy még működik az autó – hiszen emlékei szerint beledugott a kipufogóba egy szafaládét,  megszívatva az embereket,  mint a vigyorgó Jókai Aranyembere az exitálásra hajlamos Brazovicsot...

„Mester” barátom nem afféle összeesküvési elméleteket kreáló muksó, azonban neki is feltűnt, hogy a buszmegállóban ifjú titán rokonom apai nagymamája, mint kontrolling figyelte a fák között átsütő nap fényében, hogy az unoka autóval indul, és nem pattan meg a busszal – akkor lett volna ám csak monitoring!

Szóval, miközben „Mester” barátommal, ifjú titán rokonommal, s az ő baseball sapkájának siltjét meg nem hajlítva viselő (sapkáját baseball sapkának el nem ismerő) haverjával átrepesztettünk a hídon Észak-Komáromba, ifjú titán rokonomat arról faggattam, miért is szegte meg a kirándulásunk Alapszabályát, melynek egyik pontja a szovjet Kirgizisztán sztahanovista örömlányainak körében kerengő közmondáson alapul, amely pedig történetesen kimondja: „A tervet nem lehet meg*a**ni!” Elmondása szerint délután családi fuvarja van, és lenyakazzák, ha nem ér haza, sajnálatos módon rászerveztek, mivel csak előző nap mondta meg otthon, hogy velünk jön egy brutális – de mégoly szédült fincsi – tejfakasztóra.

Így érkeztünk meg kirándulásunk első állomására, a már jól ismert Vikingbe. Miután informatikus barátunk is megérkezett kisfiával – s letoltunk egy fincsi kávét, kávébabbal, megkóstoltuk a Marlenkát – koccintottunk a jó Kelt sör remekkel...

 s megszületett a „Kisvakond és a hajó”...

 ...valamint a „Kisvakond és a kávébab” története...

Eközben informatikus barátom kisfia otthon érezte magát és a fél kávézóban szétdobálta a játékait...

... én pedig, mint Hercule Poirot a Gyilkosság az Orient expresszen történetében, elkezdtem rekonstruálni a tényállást, mely ifjú titán rokonom porzó veséjéhez vezetett, kinek véletlenül alkoholos sert is rendeltem… Poirot is két megoldást tár a vonat közönsége felé, s rábízza a vonatot tulajdonló cég vezetőjére, hogy melyiket fogadják el. Egyik az egyszerűbb, amit már ifjú titán rokonom esetében is ismerünk…

A másik, a bonyolultabb magában foglalja, mint kiderült, többek között azt is, hogy ifjú titán rokonom még hajnali kettőkor is a helyi korcsmában csapta a szelet feszes ruciban feszítő feszes fenekű barátnője helyébe lépő új kedvesének, kivel a hüvelyes növényeket vették át, meg a húsevő virágot – gondolom… ergo: akár a kései óra és az előző napi megismételhetetlen ser miatt is jöhetett az új utazási mód, a nagy kérdés azonban maradt: ki volt a kontrolling és ki a monitoring? És, hogy melyik verziót is tárjam az olvasó elé? Nehéz kérdés...

Itt jártam gondolatmenetemben, amikor informatikus barátom kisfiát a szomszéd asztalnál ülő bácsi megkérdezte, hogy szereti-e az iskolát. A Kissrác úgy felelt, hogy jól ki jön az iskolával. A bácsi rákontrázott: „Ha szereted az iskolát, beteg vagy!” A Kissrác kikérte magának, hogy „beteg” lenne, majd felállt, s apjához fordult a következő szavakkal: „Inni jöttünk Komáromba. Gyerünk!” Felcihelődtünk hát, s következő állomásunkhoz, a Borozóhoz dülöngéltünk… kissé ferdén látva az ablakot…

Ifjú titán rokonom sajnos ide már nem követhette a bandát, haverjával haza kellett menniük, így azonban lemaradtak a Borozó által biztosított vendéglátásról! Ej-ej, ifjú titán rokon, miről maradtál le, azzal, hogy megszegted az Alapszabályt?Eszembe jutott e szabályszegés – e skandalum! – következtében, a legkényelmesebb kanapén ültömben Bán Mór Hunyadi regénysorozatának egyik karaktere, aki a mai Ausztriában lévő Hainburgban sokat tartózkodott.

 Habsburg Frigyes, akitől Mátyás király is csak borsos áron szerezhette vissza a koronát (kénytelen-kelletlen elfogadva, hogy ha törvényes örökös nélkül hal meg, akkor a korona a Habsburgokra száll, igaz ekkor még fiatal volt, állt neki a zászló) és akit Hunyadi János, a nagy törökverő is kifüstölt volna Hainburg várából, ha az megszegi az éppen aktuális békét… szóval…szóval.. kedves ifjú titán rokonom „A tervet nem lehet meg*a**ni!” A Borozó kanapéján ülve eszembe jutott, hogy előző történetemet Sopronban hagyám el, közel Hainburghoz. 

Ezek után  – természetesen csak gondolatban, a Borozó kanapéján ülve – Pozsonyig száguldottam, a Duna mentén.

Pozsonyból Dévény vára felé indulhatsz, vagy akár Ausztria felé is, Hainburg városa irányába… erre tartottam…  

Haydn majdnem pajzán gondolat maradt – avagy Hainburg városának viharos múltja az Úr ege alatt…

Ha már az előbb a hüvelyes növényeknél tartottunk, álljon itt kezdetnek egy érdekesség a híres zeneszerző, Joseph Haydn életéből, egyúttal Hainburg városának történetéből: 1683-ban, amikor a Bécs elleni török invázió kudarcba fulladt, a török Hainburgot is feldúlta. A túlélők közt volt Haydn nagyapja, aki később „hüvelyezhetett” – így ma gazdagabbak vagyunk Haydn zenei örökségével...

Nos, a város a római idők előtt is lakott volt. Legkorábban a kelták telepedtek meg a mai Braunsbergen – itt rekonstruálták is erődjüket, egy palánkvár részletét –, ahová mind autóval, mind kijelölt túra útvonalon fel lehet jutni.

A kilátás minden irányba gyönyörű, sőt, mi több, Pozsony és Dévény is látható, nem is beszélve a Dunán átívelő hídról.

Ha túra keretében mész fel a hegyre, egy kisebb erőd, Röthelstein romjai is szemed előtt fognak kibontakozni az erdőben.

Gyönyörű vidék! Ez Hainburg és térsége!Csupa titokzatos hellyel!

Látogass el a várhegyre is, a hol Bán Mór regényében Habsburg Frigyes megerőszakolja Luxemburgi Zsigmond lányát.

Kemény történet, s kemény idők tanúja a vidék is, mely a római korban a tartományi székhely, Carnuntum vonzáskörzetéhez tartozott, jó pár barbár betörést elszenvedett. Hainburg amúgy a Nibelung-énekben is szerepel.

Maga a város többször volt magyar kézen is, először a Honfoglalás után, 1042-ig. 1278-ban szerzik meg a Habsburgok. Mátyás király 1482-ben megszerezte a Habsburgoktól, így 1490-igh ismét magyar kézen volt. Majd jött a török… Aztán egy kiránduló (és néhányat ránduló) csapat…

Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátommal, a várból pozsonyi paneleket sasoló kisfiával és „dezertőr” barátommal kaptattam fel a várhegyre nemrégiben, ahová szintén két út vezet: egy életveszélyes (ez az eredeti), meg egy turistaút. A vár ma már rom, de a kilátás magáért beszél! Szóval, irány Hainburg!

A várhegyről leautóztunk, majd jobbra fordultunk a városon keresztül vivő országúton és egy lámpába botlottunk, amely a Közép-Európa legnagyobb, épségben fennmaradt városkapuján, a Wienertoron átmenő forgalmat irányítja (a kapun ugyanis csak egy sáv fér át). Nézd meg a kapumúzeumot! Nagyon jó!  

Vissza Komáromba – avagy Kisvakond és a hazaút

Gondolataimból – szokásához híven – most is informatikus barátom kissráca ébresztett. Visszaszáguldottam hát gondolatban Komáromba, mely a római korban szintén lakott volt már, egyúttal nagy harcok színhelye a Krisztus utáni második században. Itt állt Brigetio település, de a túlparton Celemantia erődje is. Egypárszor felégették a barbárok a térséget…

Elérkezett a hazaút ideje. Informatikus barátom kissráca latin vezényszavakra menetelt át a hídon velünk, Komáromba.

A vonatunk lassan indult, de a pénztárban megakadt a sor. A nénivel – ki a kasszában állva várta a jó szerencsét – poénkodtunk egy sort a szürreális helyzeten. A pénztáros elveszített egy vonatot... 

...hátra ment, segítségért… Az már kevésbé volt poénos, amikor a pénztárban ezressel kevesebbet akart visszaadni… végül felszálltunk, Komáromban hagyva informatikus barátomat és kissrácát. A hétéves kissrác – poénból – búcsúzóul bemutatott... apja sallerhez készült… a vonat elindult… Úton voltunk, de tudtuk: Komáromba és a Borozóba még visszatérünk! A tejfakasztó buli örökre emlékezetes marad! „Mester” barátom: Isten Éltesse a fiad!

Folytatjuk!

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS – XV. FEJEZET

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda!

Kiruccanások Sopronból – avagy hol taperolta a „Katedrális” Percyje az ő Alienáját? 

Legutóbb Sopronban hagytam el történetem fonalát, úgy járja hát, hogy itt is vegyem azt fel!

Azonban az elején mégis el kell, hogy kalandozzak a Tűztorony mellől, hűtlenkedésem természetesen nem öncélú (vagy igen?), s egy abszintos party után újfent „a leghűségesebb város”, s annak környéke lesz történetem színhelye. Mint például a frankó Fraknó!

A partyn jött ugyanis meg az ihlet, hogy milyen sorrendben meséljem el a sok-sok fincsi kirándulást! És néhány rándulást… Informatikus barátom ugyanis – ki kirándulásaink és kalandjaink állandó szereplője, az állítólag, de soha meg nem erősítetten kecskepornót tartalmazó laptopjával egyetemben – valahol szert tett egy kis abszintra és szintpartyt szervezett a nyolcadik szintre (a szomszédja szét is öklözte utána a saját! ajtaját). „Mester” barátommal együtt rontottam be a lakásba, ahol az estig dolgozó anyuka, azaz „hegylakó asszony” hiányában informatikus apuka próbálta elregélni kisfiának csattogó hangon, hogy a „nap” szavunkat nem úgy szótagoljuk, hogy „na-pő”… Egy kicsit még tanulniuk kellett így átvonultak a másik szobába, gyereknevelést játszani, mi pedig addig csapra vertük az abszintot… meg a sört…

Aztán – mivel a gyerek „na-pő”-lása és az apuka csattogó hanghordozása tovább tartott – a naplopók besunnyogtak a konyhába és csapra verték a hűtőt is. Kérdés (pardon: kérés) nélkül, egy morzsáig megettük az ott talált szalámit, sajtot, hozzá az összes pékárut a házban. Mondanunk sem kell, hogy a tanulás után farkaséhes királyfi őrjöngött… Az este haza eső „hegylakó asszony” hozott ugyan fél kiló kenyeret, meg mogyorókrémet, csak hát a gyerek figyelme, talán az éhségtől, de lanyhult… Aztán meg – az este előre haladtával – „hegylakó asszony” lett „éhes”… így, amikor már egymás fenekét csapizták (mármint az urával), elterveztük az indulást… A látvány azonban engem sem hagyott hidegen, mint az Eszkimó jégkrém az inuitot.

Rögvest magam előtt is láttam a Ken Follett híres regényéből készült sorozat, „A katedrális” egyik főgonoszát, Percy William Hamleight, amint épp behatolni készül Shiring várának bevehetetlen szoknyája alá, melynek tulajdonosa a finom mellű Aliena.

Nos, a sorozat egyes jeleneteit a hazai helyszínek mellett s sógoroknál forgatták, történetesen a Bécs melletti Leobendorfban, ahol a shiringi vár külső díszletéül szolgáló Kreuzenstein vára áll.

Kérdés azonban, hogy az ominózus taperolós belső jelenetet akko’ most sógoréknál, avagy fóti helyszínen forgatták?

Kiruccanások Sopronból – avagy végül is édes mindegy, hol taperolta a „Katedrális” Percyje az ő Alienáját, mert itt nem állt meg!

Sajnos a történet szerint Percy valóban nem állt meg a taperolásnál, de később meg is erőszakolja a lányt – egyúttal köze volt a lány apjának elveszejtéséhez is. Végül elnyerte méltó büntetését.

De vissza a kavargó Dunához, melynek közelében Kreuzenstein vára áll! A könyvet, filmsorozatot pedig mindenki elolvashatja, megnézheti. Nagyon jó mindkettő!

Sopronból indultam a vár felfedezésére. A Fertő-tó partján elszáguldottam, majd a Hainburg városa melletti hídon átrepesztettem soha el nem kopó kocsimmal a Duna bal partjára.

Hainburg városának területén amúgy már az ókorban hatalmas erődítmények voltak. Ne tévesszen meg senkit a rekonstruált kis palánk!

Mostani történetemben nem időzök itt sokat (majd a következőben), hiszen Leobendorfba menet nem is álltam meg a városban, csak elhagytam a hajdani Római Birodalom északi határát, melyet a folyó, azaz latin nevén a Danuvius jelentett.

Mivel beléptem ezáltal az ókori Barbaricum területére, stílusosan Hans Zimmer zenéjét bömböltettem a kocsiban, az „Arthur király” című filmből – történetesen azt a számot, amikor Arthur és csapata elhagyja Hadrianus falát és belép az ottani Barbaricum területére…

...aztán megfordultam és visszaszáguldottam a Danuvius jobb partjára és újra át a balra. A sógorok többször láthattak átcikázni a hídon egy hazánkfiát, oda és vissza… oda és vissza…

Bezzeg a derék rómaiaknak és a folyó jobb partján lakóknak hogy rezeghetett a togájuk-tunicájuk a Kru. 170-es évek germán betörései után, amikor egy barbárt láttak a túlparton (a folyó bal partja egy pár kilométeres sávban tiltott volt a barbároknak)… meg tudom érteni... Szóval ez hát Hainburg híres városa, melynek közelében még maga a híres filozófus császár Marcus Aurelius is sétált a Danuvius partján... A város, ahonnan Bán Mór regényének Hunyadija még Habsburg Frigyest is kifüstölné, ha az megszegi az éppen aktuális békét... és a város, ahol a vasút a várfalon is átrobog...

Ide még visszatérek egy másik alkalommal, de most robogjunk tovább Bécsen keresztül „A katedrális” forgatási helyszíne felé!

Kiruccanások Sopronból – avagy végül is kapunk egy művárat, ha megtekintjük a kreuzenstei falakat?

A kérdés jogos! A díszletül szolgáló vár ugyanis maga is viszonylag új építésű és a történelem során nem is létezett a mai formájában. Természetesen vannak középkori részei is. Hogy is van ez?

Nos, a várhegyen vár állott már a 12. században, de kőhalom volt a 17. századtól: 1645-ben felrobbantották a harmincéves háború alatt. 1874-ben Johann Nepomuk Wilczek gróf, sarkkutató nekifogott a vár újjáépítésének, román és gótikus stílusban.

A meglévő romokhoz új – külső – falak épültek, torony, kastély. Állítólag szakavatott szemek meg tudják különböztetni az évszázados és a pusztán száz éves épületrészeket, de nekem csak a kapuról sikerült megállapítanom, hogy valami bűzlik vele kapcsolatban… Európa számos részéből hozatott a gróf építőanyagokat, de számos európai épület jegyei is visszaköszönnek a felhúzott várban. Berendezéséül a gróf eredeti középkori bútorokat is gyűjtött.  1906-ban, az avató ünnepségen II. Vilmos német császár is részt vett.

A vár csak vezetett túrán tekinthető meg áprilistól október végéig, ahova egy szakadék felett átívelő hídon keresztül lehet bejutni. A felvonóhíd és a rácsos kapu működik, melynek külön érdekessége, hogy mindkettőt – ahogy megtudtam, korhű módon – motor hajtja. Na, ez volt, ami bűzlött a kapuval kapcsolatban!

Magyar nyelvű idegenvezetés ottjártamkor nem volt, csak magyar leírást kaptam, amit az idegenvezető németül elmondott. Ugyanazt mondta el, ezért feltűnő volt, hogy a magyar szöveg szerint még lett volna olyan része a várnak, ahová nem vezetett a túra – ergo: lespórolt egy termet az osztrák koma!

A filmforgatások jót tettek a várnak – a pénzt, amit kaptak a bérbe adásával, visszaforgatták a várba. „A katedrális” után kapott például térkövet a várudvar. De itt forgatták a „Boszorkányvadászat”fantasyt is, Nicholas Cage főszereplésével, kevés sikerrel… egy biztos: érdemes ellátogatni! Megéri!  

Kiruccanások Sopronból – és vissza

Késő este volt már, amikor visszatértem Sopronba. Szerencsére pizzát még tudtam rendelni, s felkészültem egy újabb kirándulásra és hozzá néhány rándulásra – köztük Hainburg vára volt az első kiszemelt, a várossal. De ez mát egy másik történet!

Szóval zárnám is soraimat, azonban informatikus barátom még az abszintos szintbulin lelkemre kötötte, hogy írjam meg: a következő királyfi készítéséhez a renitens „hegylakó asszonyságot” este ágyhoz köti, s amikor az majd a biztonsági jelszóval jön, közli vele, hogy épp az a lényeg, hogy figyelmen kívül hagyja a jelszót… Nagyot fog nézni, ha kis indiai gyereke lesz – „hegylakó asszony” indiai munkatársa tudniillik már pedzegette, hogy lehet, hozzákényszerítik a menyasszonyához, ám kaszton kívül azért kavarhat…

Hogy folytatása lesz-e történetüknek, azt nem tudhatom, s nem is akarom tudni, azonban tény, hogy „A katedrális” Alienája végül megtalálja a boldogságot az ő szeretett Jankója oldalán – persze előtte még megölik a férjét… de tényleg olvassa el és nézze meg mindenki! És ha érdekel, s teheted, látogass el Leobendorfba, a forgatási helyszínre vagy még közelebb, Ócsára!

Kecskemét városából hazafelé jutottam el egyszer Ócsára, ahol Ken Follett regényének egy másik helyszínét adta egy régi középkori műemlékünk.

Szerencsére e „dublőr” megúszta ép bőrrel a középkort és máig áll az ország közepén lévő településen (ahol „Magnus”-nak becézett barátom beleállította a kisbaltát író nevét viselő tesója lábába), nem úgy, mint a filmsorozat elején látható katedrális, amelynek „dublőre” volt, s amelyben még a szent koponyája is szétmállott a tűz kitörésekor, hirdetve a Halálkirály hatalmát... Nos, hát az ócsai templom áll és remélhetőleg állni is fog! Már megharcolta a múltat.

A filmbéli katedrális meg újjáépült, de annak „dublőre” már nem az ócsai templom volt, hanem felépített díszlet.

De mit kerestem Kecskeméten? Hát kirándulást és néhány rándulást! Az a megtiszteltetés ért, hogy régi – egészségügyben dolgozó – barátaimnál négy gyermeknek olvashattam mesét a nap tizenhat órájában, két napon át, avagy játszhattam velük; leöntöttek vízzel, kaptam egy kis homokot, s belöktek a trambulinba… De hát nincs is élvezetesebb annál, mint amikor négy gyerek ráncigál négy égtáj felé és kétévestől hétévesig mind a te neved kiáltja! De ez aztán már tényleg egy másik történet! Legközelebb újra Sopronba és Sopronból ruccanunk! Addig is, vedd elő Ken Follett regényét!

Folytatjuk!

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS – XIV. FEJEZET

 „Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információstudományosszupersztráda!

No, erre inni kell!

A Fejér megyében lévő Mór városka egyik legrangosabb és leghíresebb eseménye az úgynevezett Móri Bornapok program, melyet a szüret időszakában tartanak.

Sokrétű kulturális, hagyományőrző programok, koncertek, borkirálynő választás, szüreti felvonulás és még sok-sok minden más érdekesség, különlegesség várja az ide látogatót. Rangos & remek program!

Nézd meg te is, s rájössz, hogy itt még az asszonyt is meg lehet szelidíteni! Méghozzá úgy, hogy nem fog ágálni, ha történetesen felfedezel pár női keblet a sötétében… de asszem azok a képen ott kartonmellek…

A móri borvidéken túl, de még egy, a megyében lévő kis településen voltam szüreten az esemény időpontjában, drága jó keresztapunál & keresztanyunál – aki velünk együtt részese volt taljánföldi kirándulásunknak és néhány rándulásunknak Nápolytól Sirmionéig.

„Mester” barátom is velünk tartott, mint mindig, szüretelni, munka után pedig – a szieszta és a fieszta keretében – hódolni Bacchus istenség házi oltára előtt, keresztapu pincéjében…

Meg a házilag készült pezsgőnek...

Ami Bacchust illeti, nos ő – görög eredetijeként Dionüszosz – a bor és mámor megtestesítője, aki ért a mezőgazdasághoz, s termékenységet is hozhat. El is kél a szíves együttműködése és támogatása a szőlőben.

A családi legenda amúgy úgy tartja, hogy a pincében lévő maszkot keresztapuról mintázták, de ez maradjon csak a balladai homályban, attól olyan különleges! 

Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom épp a Móri Bornapokon hódolt az esemény nyújtotta élvezeteknek, amikor a szüretet tartottuk. Este – még élő közvetítés gyanánt – mesélte a fincsi móri borokat, egyúttal tudakolta, milyen volt a szüret? Elmeséltem neki, milyen jó borunk lesz, hisz a termés is jó volt, az idő gyönyörű, a nap pedig fergeteges – ergo: mindkettőnknek fergeteges napja volt, konstatáltuk. Jó kis borral!

Elmeséltem továbbá neki, hogy sikerült keresztanyuék vécéjét eldugítanom, utána pedig „mester” barátom – ki konkrétan utánam következett – tübe beletörte a vécébe a ’70-es évekbeli, egyetlen retro vécépumpát, s miután „kihalászta” a gumifejet a… szóval onnan… keresztanyu bezárta a fürdőszobát, nehogy tovább eszkalálódjon az amúgy sem rózsaillatú helyzet… maradt hát a lágy öles természet… Ennek hallatán gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom sem tudott se nyelni, se köpni, csak jelezte, hogy a következő szüreten ő is ott szeretne lenni.

A horrort pedig – tudniillik azt, hogy „mester” barátom stimulálására a vécé különféle barna hangokat hallatott – még tetőzte a kis foxi is, aki tapodtat sem engedett bennünket, hanem folyton folyvást el kellett hajítani a labdát az örökmozgó, csintalan kutyusnak – a kutyafáját! Kutyusunk – amikor lejöttünk a dombról – mindig ott várt bennünket, lasztival, szó szerint vigyorogva, melyet Stephen King is megirigyelt volna! Hát erre inni kellett! Jó kis vörösbort, drága jó keresztapu félét. A harmadik pohárnál úgy döntöttem, elmesélem kocsmatúránk történetét. Emlékszem, Sopronban

…szóval irány Sopron és pár jó hely!

Sopron városa – ha már borvidékekről beszélünk – a soproni borvidék központja, a „kékfrankos fővárosa”. Természetesen más nevekkel is illethetjük ezt a színes, számos történelmi, kulturális, gasztronómiai, turisztikai élményt nyújtó várost, mely már a római korban lakott volt, Scarbantia néven.

„A leghűségesebb város” (Civitas fidelissima) nevet akkor vívta ki magának, amikor lakossága – a környező községekkel egyetemben – 1921-ben a trianoni békeszerződés után népszavazáson eldöntötte, hogy Magyarországhoz kíván tartozni.

Hogy aztán a Vasfüggöny idején megbánták-e ezt, mint a kutya, aki hetet kölykezett, ki tudja? A város lakossága csak a ’70-es években érte el újra a II. Világháború előtti szintet. Egy azonban bizonyos és rendkívül fontos: a Jelenben immáron újra szabadon mehet testvér a testvérhez, sógorokhoz és vissza, anélkül, hogy szitává lőnék Ágfalva határában…

Személy szerint jelen sorok írója is hűséges a városhoz – s egy csendes, otthonos vendégházhoz a Felső-Lővérekben, zöldövezetben –, ahonnan kiindulva már számos kirándulást és néhány rándulást élhetett át, például amikor a bécsi Práterbe ment.

Most is Sopronban tartózkodtunk, amikor a makettpark megtekintése után megérkeztünk kocsmatúránk első állomására, a Schmauser Sörözőbe.

A Schmauser Söröző

Kultikus hely! Vasútmániásoknak pedig kötelező, hiszen mellette zakatol a vonat. De ennél több, sokkal több erénye az, ami adja a színvonalat – nem csak az, hogy láthatjuk a vasútvonalat. A madarak tudniillik azt csiripelték, hogy a Schmauser Söröző a soproni egyetemisták tradicionális helye is. Ennek lehet alapja, ott jártunkkor is rengeteg fiatalt láttunk, akik a söröző nagyképernyős tévéjének előnyeit kiélvezve nézték a sportközvetítést, hideg sörüket kortyolgatva. De szoktak itt farsangi bulit, nőnapot, s zsírfőző – töpörtyűkészítő – partyt is tartani, nem is beszélve a tanévkezdő ivászatokról.

Mi is beneveztünk a serre. Azt bezzeg a madarak sem csiripelték, milyen csinosak a pultos lányok, azt meg végképp nem – hanem elcsipegethették –, hogy milyen szédült jó zsíros kenyeret kaphatunk a sörünk mellé! Érdemes kipróbálni! Le is akartuk fotózni, azonban „dezertőr” barátom már betolta a sajátját, az enyémről pedig elterelte a figyelmemet a vonatzakatolás… de azért sikerült rekonstruálni! 

Azonban ezt át kell élni, meg kell ízlelni! Elmesélni olyan, mint amikor az egyszeri gyerek örömmel elújságolja odahaza a barátainak, hogy milyen csoda finom kenyeret lehet kapni a fővárosban, s kérdésre elmondja, hogy ugyan ő nem kóstolta, de a bátyja látta…

De egy kicsit elkanyarodtunk más irányba! Szóval... visszatérve a Schmauser Sörözőre, épp kortyolgatjuk sörünket, mikor berobban egy – valószínűleg törzsvendég – középmagas, szakállas, szemüveges, rozsdabarna hajú srác, sörrel a kezében, s vadul hívogat valakiket, hogy ki tudnák-e vinni Cinfalvára. Leül mellénk – ott volt hely –, s nekünk is elmondja, hogy mi történt vele; láthatóan jól jön neki, hogy kibeszélheti magából. Mint megtudtuk, épp légkondit szerelni utazott volna ki a sógorokhoz, gyakorlatilag a szomszédba, amikor szabályosan közlekedve kikanyarodott motorjával, s valami állat autós elcsapta. Ő maga – csodával határos módon – szerencsésen megúszta, nem úgy a motor… Reméljük, azóta már újra gurul a jármű! Érthető, hogy akkor aztán igencsak jól esett neki is az a ser a Schmauserben.

Legközelebb vendégünk lesz egy sörre, ha arra járunk mindketten! Térj be te is! Aztán irány a belváros, zegzúgos utcáival!

„Sörre bor, mindenkor!”

Így tartja a mondás, miként azt is, hogy mindkettőből jöhet minden kör! Ha pedig király helyre akarsz menni, ahol császárul érezheted magad, ott a te helyed is a belvárosi Cézár Pincében! Eliramodtunk hát a történelmi városmag irányába, ahol a Caesar-ház áll, s ahol 1964-ben nyitották a borozót.

Retró hangulat és tradíció, faragott hordók és több száz éves prés fogadott minket, melyet rögvest megfejeltünk egy hidegtállal – nevezetesen a „Sajt”-tállal –, ami érthető okokból túl nehéz lett volna egy jó kis soproni vörösbor nélkül. Kortyolgattunk hát hozzá egy kis Soproni Kékfrankost, s közben a bort felszolgáló hölgyemény riszáló fenekét bámultuk…

„Borra sör, for ever!”

Így tartja a mondás, miként azt is, hogy mindkettőből jöhet minden kör! Ha pedig a tétet egy jó olasz pizzával is emelni szeretnéd, el ne kerüld a város szívében a Fórum Pizzériát – de betérj!

Közvetlenül Scarbantia római kori város fóruma közelében találod – sokat segítettem, igaz? Mexikói, olasz ételek, kézműves sörök! 

Éééés a kuriózum, hogy középkori boltívek mellett ülve kortyolgathatod sörödet, miközben mondjuk odakinn zuhog az eső – többször voltam már a pizzériában, ámbátor legtöbbször nem az eső okozta az elázást –, s készül a következő pizza… Bizony, itt még Jancsi és Juliska boszorkánya is ropogósra sülne!

Essünk is neki!

Hozzá egy kis sör! Ifjú titán rokonomra is koccintottunk, kivel előző nap kóstoltunk bele a túrába odafenn a Schneebergen.  De az egy másik történet.

Persze "dezertőr" barátom, miként anno a tojás feltörésénél, olasz kalandunk során, a pizza elköltésénél is különutas politikát folytatott, késsel, villával... oltári jól nyomják a fórumosok pizzában! Kóstold meg!

Gyógygödörben gyógyulni!     

Ha már nagyon bedurvult a helyzet, meg is kell ám gyógyulni, s erre mi lenne alkalmasabb, mint a város legrégebbi borozója, a Gyógygödör! Gyógygödörben gyógyulni – ez lett hát a mottónk! Követük hát azokat az elődöket, akik a legenda szerint gyógyulást keresni jöttek a Lővérekbe, s az akkor még Pinceborozónak nevezett helyre betérve, onnan bódultan… pardon: gyógyultan távozának…

Mi is ezt tettük hát, s hiába a tiltótábla, este kilenc óra negyvenhat perckor, azaz zárás előtt negyed órával bedöl… pardon: berongyoltunk gyógyulni a kultikus pincébe.

Meg kell vallani, hősiesen kiszolgáltak bennünket, mégoly fáradtak voltak is már a pultnál, ezért köszönet a Gyógygödörnek! Jövünk máskor is gyógyulni – előtte azért lehet eszünk valamit ottan is, mondjuk egy jó pincepörköltet – s utána koccintunk! Természetesen sokszor! Tegyetek így ti is! Egészségetekre! És most jöhet egy jó kévé!

Retró kávé egy mégoly kultikus kocsmában

Másnap délelőtt Brennbergbányán jártunk, ahol a templom alatti pincében lévő kocsma volt az egyik uticél. Nem mindegy ám, hol iszol kávét egy jó soproni kiránduláson és néhány ránduláson! De ez már egy másik történet…

Negyedik pohár boromat kortyolgattam, keresztanyu pogácsájával, miközben pumpát beszakító „mester” barátommal azon filozofáltunk, milyen fantasztikus volt az idei szüret… Sopronba pedig még visszatérünk!

Folytatjuk!

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS – XIII. FEJEZET

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információstudományosszupersztráda!

Így kell tojást törni!

Nincs is jobb egy kiadós reggelinél – hát még, ha legfontosabb étkezésünket lágy tojás és pirítós is gazdagítja!

Túl kómás voltam még, amikor feltörtem a sajátomat Riva del Gardában, – útban hazafelé, a Nápolyi-öbölből –, így nem készítettem képeket (ez csak illusztráció), azonban az Alpok legszebbnek kikiáltott tava mellett tett kirándulás és az azt körítő néhány rándulás sokat segített abban, hogy megértsem azt a palotaforradalmat és trónokharcát, amely akkor tört ki, amikor informatikus barátom otthon bejelentette hitvesének, hogy újfent a messzi Északra utazik, a jó öreg Öreg-Komáromba, egy kiadós ser- és bortúrára…

De csak szép sorjában! Kezdjük hát az elején! Amikor elindultunk hosszú kirándulásunkra az olasz csizmán, le Nápolyig, mi is feltörtük azt a képzeletbeli lágy tojást, hogy – amiként a valódi tojás ízlelő bimbóinkat – kényeztessük általa testünk-lelkünk-szellemünk!

Mi másról is szólhatna egy kiadós kirándulás? Feltörtük és kikanalaztuk az élményeket, melyet nyújtott! Észak-Olaszországban is, útban hazafelé, a Garda-tó partján. 

A Garda-tó nem csak történelmi, de turisztikai és földtörténeti értelemben is jelentős kincsünk. És akkor még finom voltam! Nézz csak szét ott egyszer! Menj el Sirmionéba, ízleld meg az ottani mediterrán életérzést! De vár a félszigeten egy vár, s egy római egy villa is, melyet a költő után Catullus villájának tartanak, jóllehet az is lehetséges, hogy nem az övé, csak a családjáé volt a romjaiban is monumentális méretű épület.

Az operaénekesnő Maria Callas is szerette a vidéket, volt is villája Sirmionéban, a félszigeten.

A tó környéke egyébiránt már a római korban de azt követően is stratégiailag fontos terület volt, számos csatát vívtak itt, de a tóparti Saloban rendezkedett be a diktátor Mussolini is, amikor a II. Világháború vége felé innen irányította bábállamát (erről a korszakról szól a „Salo, avagy Sodoma 120 napja” című, 1975-ben készült, híres-hírhedt filmalkotás is).

De a közelben lévő megyeszékhelyről, Bresciáról kapta nevét Haynau is („bresciai hiéna”), akit – valami azt súgja – nem kell bemutatnom… De most térjünk át a történelemről és a filmművészetről a gasztronómiára! 

Mielőtt tehát elindultunk volna körutazásunkra a Garda-tónál, reggeliztünk egy jót riva del gardai szállásunkon, ahol a szállásadó kedvenc négylábúja is megkóstolta ifjú titán rokonom sportcipőjének orrát, mely cipőt előző este – hogyan, hogyan se, de – a szoba ajtaja előtt hagyott… Nos, épp előttem volt egy lágy tojás, az asztal túloldalán pedig ifjú titán rokonom feszes ruciban feszítő csinos kis barátnője feszített, ifjú titán rokonom, s keresztanyu társaságában. Mellettem „dezertőr” barátom ült, aki most épp – szokásához híven – újabb adag narancslé reményében dezertált… sokáig tartott, pedig fára sem kellett másznia érte...

Épp egy ütős kávét kortyolgattam az esti dorbézolás után – mi fiúk jól be „ájjinkáztunk”, nem is beszélve a sok-sok üveg olasz serremekről, a Birra Morettiről… Ifjú titán rokonom is egy lágy tojással küszködött, mivel logisztikai kérdésként merült fel részéről annak logikus feltörése, elősegítendő a leglogikusabb kiaknázást és kikanalazást, s általa a legtökéletesebb élmény megélését az este után, gasztronómiai értelemben is… Csinos kis barátnője már-már arra vetemedett, hogy – kezébe ragadva ifjú titán rokonom tojását –, saját maga sajtolja ki ilyen vagy olyan módszerrel annak tartalmát… Már nagyon mehetnékem volt! Szemem előtt Sirmione lebegett...

...felvetettem hát egy középkori módszert, hátha bejön: fogtam, s késem markolatát belevágtam a saját tojásomba, mint valami középkori lovag a kard markolatát a fejbe… Szanaszét repültek a tojás héjai, de brutáljó élvezet volt utána kikanalazni a sárgáját… Igazi északi barbár voltam a népvándorlás korából! Ezt már látta visszatérő „dezertőr” barátom is, aki nem volt rest, s kifejtette, hogy „nos, igen, ilyen barbár módszerrel is lehet tojást törni, de van egyszerűbb módja is!” Felemelte a saját kését, s enyhén rápöccintett a maga elé tett tojására, mely behorpadva könnyedén hámozhatóvá vált…

Elérkezett hát utunk utolsó napja olasz földön, melyről még lesz szó, de most térüljünk és forduljunk Észak-Komárom, azaz a jó öreg Öreg-Komárom fele!

Kitör a palotaforradalom! Avagy kinél vannak a tojások?

A baráti társaságból sokan házasok már, így néha külön művészet összehozni egy kirándulás időpontját, mindazonáltal megéri! Nagyon is! Sok barátomnak jól esik kiszabadulni általa a mindennapok taposómalmából, de a családfő (férj) és az apa szerepéből, feladatából és küldetéséből is. És kell is néha egy kis Kelt! Ettől még Superman is bevadul!

Egyúttal olyan dolgokról is beszélgethetnek a barátok, amelyről asszony előtt kevésbé mernek… Éppen ezért a túráinkat, valamint a gasztro-, ser- és bortúráinkat „fiús bulinak” minősítettük, amelyre – ha a családosok ki is kérték eljövetel előtt asszonyuk „engedélyét” jó szóval, avagy szexszel, netán más módon – kizárólag a fiús apukák fiókáit engedjük jönni, asszony, barátnő kizárt e szpesöl kalandokon.

Így tarthatott velünk számos komáromi túránkra informatikus barátom kisfia is, aki már állandó társa a bandának… jövetelének kezdetben prózai oka volt: „hegylakó asszony” férje csak akkor jöhetett velünk, ha a két gyerek közül a fiú vele tart… aztán, amikor a gyerek először vele jött, apuka el is hagyta mindjárt a laptopját a komáromi erődben… no de aztán meglett… a gyereket mégsem merte elhagyni, tudat alatt sem… Legutóbbi utazásunk előestéjén aztán informatikus barátom zordon hangú telefonhívásban részesített, melynek során – a történelemben először – közölte, hogy változott a terv, mivel családostul, mind a négyen jönnek külön autóval Komáromba, ott is alszanak, de ő és kisfia csatlakozik hozzánk az Észak-Komáromba vezető hídnál.

„Hegylakó asszony” évek óta el akart jönni a sertúránkra, apuka annyit elért, hogy csak gyerekkel, de ő jöhetett asszony nélkül, mindazonáltal családilag – eleddig – nem sikerült még kirándulniuk a városba. Másnap a buszon utazó csapat – lévén, hogy barátunk mindenkinek szólt – már azon morfondírozhatott… pardon: élcelődhetett, hogy vajon milyen palotaforradalom és trónokharca bontakozhatott ki informatikus barátunknál, odahaza, hogy nem jöhetett maga...

Mindezt csak pillanatokra szakították félbe az olyan közjátékok, mint amikor gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom és kisfia a busz után futott – szerencsére sikerrel, hisz’ így lehetett játszótársa informatikus barátom kisfiának, ámbár gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom kisfia nehezményezte kissé, hogy informatikus barátom kisfia rendszeresen a fenekét akarta csapkodni... vagy amikor a buszon ébredt az Assasin’s Creed eleddig ismeretlen, menet közben szunyókáló csuklyás szereplője, s riadtan azt kérdezte, hogy ugye nem aludta át a megállót, ahol le akart szállni a buszról.

Miután biztosítottuk, hogy az általa megjelölt helyet – amely most nem a római Porta Asinaria volt, ami a játékban totál más, mint a valóságban – még nem érte el buszunk, nagy kő esett le róla, s vígan mondta, hogy „hú srácok, ez nagyon jó, majdnem be**@**@m, hogy elaludtam!” Legközelebb vendégünk egy sörre! Így neki is lesz egy jó kirándulás és néhány rándulás!  Azért a biztonság kedvéért fotót természetesen nem készítettünk róla, hozzájárulása nélkül... kumó állapotban... természetesen nem... Ami pedig informatikus barátomat illeti, nos, az érintettek – azóta is – következetesen tagadják bárminemű ütközet megtörténtét, főleg „hegylakó asszony”, aki szerint „nem volt palotaforradalom”, hanem egy építőanyag kereskedést megnézni jött el barátunkkal. Hát, erre újra innunk kellett! Keltet!

Mivel informatikus barátunk következetesen tartja magát ehhez a verzióhoz, csupán remélni tudjuk, hogy asszonya valamilyen édes kis mocskossággal vette rá erre – azaz amikor úgy döntött, hogy kezébe véve az irányítást, ő töri fel informatikus barátunk tojásait, nagy élvezettel el is fogyasztotta a tojás sárgáját… pardon: remélhetőleg a fehérjét… Vajon erre az az indiai muki is képes lesz egyszer, aki "hegylakó asszony" melóhelyén nagy vígan azt ecsetelte, hogy nem ismeri a nőt, akit hozzá parancsolnak, de kaszton kívül keverhet ám... Szóval,  visszatérve: remélem megérte informatikus barátunknak a romantikázás! Ügyesen csinálták – mindkettejük megelégedésére? Jól törték fel a tojás(oka)t? Végülis: apuka eljutott a jó öreg Öreg-Komáromban található törzsheélyeinkre, köztük a szürreális megvilágítású kultikus Vikingbe.

Minden esetre, amikor kajánul informatikus barátom kisfiának vállára csaptam, s közöltem vele, hogy apa és anya új fiútesót hoz össze neki Komáromban, egy „Grrr!”-t s egy bokán rúgást kaptam válaszul… plusz egy tapasztalatot: ha ugyanis szemmel lehetne termékenyíteni, avagy ölni, akkor az utcák nem csak terhes nőkkel lennének tele, de a csapat már a toromat ülni sétált volna át a hídon a jó öreg Öreg-Komáromba… Ugye-ugye! Egy kisfiúval sem szabad szórakozni! Főleg, ha olyan okos is, hogy annak idején már három évesen leolvasta a rendszámtáblámat…  megérdemli, hogy lássa az Európa-Udvart!  

Tanulság: sok jó és új dolog kisülhet a tojás feltöréséből is! Szóval, ha kirándulásra és néhány rándulásra is mész a barátokkal, de otthon átölel két szerető s féltő kéz, akkor érezd át és tudd, hogy annak a kéznek a tulajdonosa mit jelent a Számodra! Mert ha igazán szeret s elfogad Téged, akkor is Veled lesz, szeret, s átölel, amikor talán a legjobb barátok sem lehetnek Melletted! Talán Vele teszed meg Életed legnagyobb kirándulását és néhány rándulását! Ebben pedig csak egy tanács lehet: elfogadni és önzetlenül szeretni! „Hegylakó asszonyra” visszatérve pedig: nincs is jobb annál, mint amikor egy igazi kis jó cicc szereti a tojásokat… persze feltörni, azt többféleképpen lehet… (no persze az anno apus által kiadott körözés „rossz ciccre továbbra is hatályos!)  Te döntesz! Szóval, informatikus barátom, s „hegylakó asszonyom”! Csak előre!

Mi is ezt tettük: átsétáltunk a hídon Észak-Komáromba, s újfent megkóstoltuk a Viking Marlenkáját, a Borozóban pedig koccintottunk legújabb kirándulásunkra és néhány rándulásunkra! A Szabadságra!

Aztán csocsóztunk egyet. Kettőt… aztán számoltuk, hányszor hívja informatikus barátunkat az asszonya… egyszer… kétszer… háromszor... négyszer… míg le nem telt az időnk... De jövünk még! Szóval...

...folytatjuk!

   

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS – XII. RÉSZ

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja: amúgy ez egy blog, nem információstudományosszupersztráda!

Ha néztél tévét a ’80-as években, akkor biztosan tudni fogod, mi is ez!

tvsprint

Ha nem, akkor segítek! Legújabb, sörtúránkon akadtunk rá erre a farönkre, Észak-Komáromban, a Borozóban.

tvsprint

Tüstént magunk elé idéztük a Kisvakondot, aki a gyermekkorunk egyik főhőse volt, Tom és Jerry mellett; de máig sokak kedvence. A Zdeněk Miler csehszlovák rajzfilmkészítő által megalkotott és 1957-től egészen 2002-ig futó rajzfilmsorozaton generációk nőttek fel, mind hazájában, mind idehaza. Az oktató-nevelő célzatú rajzfilmsorozat több volt szimpla mesénél: értéket teremtett és értéket közvetít mind a mai napig!

Bizony-bizony – állapítottuk meg egy pohár ribizli bor mellett –, jó volt felnőni Kisvakond mellett…

tvsprint

De hát a farönk mire kellett? Nos, a ’80-as években több kisvakondos mesét kiadtak könyvben is („A vakond nadrágja”), így került a kezembe akkoriban a  „Vakond és társai a városban” című kötet – gyermekként monumentálisnak tartott mű.

tvsprint

Máig megállja helyét, időszerű és az üzenete gyermeknek-felnőttnek egyaránt megszívlelendő! A televízióban „A Kisvakond a városban” című egészestés rajzfilmként futott, melyet 1982-ben készítettek (mondhatni ez a Kisvakond sorozat egyik leghosszabb része).

A történet szerint az emberek elpusztítják Kisvakond és barátai otthonát – az erdőt –, hogy várost húzzanak fel a helyén, azonban magas rangú állami főfunkcionáriusoknak hála, a fatönköt, ahová Kisvakond, a nyuszi és süni menekültek, nem bántják. Hála a főfunkcionáriusok által írt biankó levélnek...

tvsprintKésőbb a fatönk (immár farönkként) a város vezetőjénél landol, a három kisállattal egyetemben, akiket először elkábít a csokoládé, melyet az emberektől kapnak...

tvsprint

A városvezetés külön lakást is biztosít a kisállatok számára, s élelmezésükről is gondoskodik. A farönkjüket már nem viszik a lakásba – elszakadni látszik a kötelék, ami a természethez, otthonukhoz fűzte őket…

tvsprint

Eleinte jól érzik magukat a felfújt gumierdőben, a modern lakásban, modern emberi ételek mellett, amíg egy dugóhúzóval véletlenül fel nem robbantják a gumierdőt, s betonfalak nem fogadják őket – jön a kijózanodás…

tvsprint

Az állatok elmenekülnek, kétségbeesve keresve az utat, vissza a valódi természetbe, lételemükhöz, otthonukhoz… Egy virágot fel is nevelnek az utca járólapjai között, de ők is látják, ez már nem az a világ, ami az otthonuk volt. Újat kell találniuk!  

tvsprint

A városban menekülve szembesülnek azzal, hogy önmaguk is legyárthatóak (Kisvakond mozgó játékfigurává silányodik a játékgyárban, amikor leveszik a mintáját), vagyis az életük ennyit ér az új világ szemében.

tvsprint

Különös nézni a több évtizedes rajzfilmet, amikor ma már ott a robotkutya, vagy a szexrobot… A kisállatok menekülésük közben szafaládét is dugnak a motorizált civilizációt megtestesítő autók kipufogójába, amitől azok nem indulnak el. Bravúros fricska az álaltok részéről, mintegy üzenet értékű! Végül sikerül nekik: elrepülnek madarak szárnyán, oda, ahol úgy élhetnek, ahogy szeretnének: szabadon! Számukra ez az igazi Szabadság! A biankó levélre már nincs szükségük. Eldobják.

tvsprint

Hogy mit is jelent a mese nyelvén a Szabadság? Nos, talán előszobája annak, amit úgy hívnak, hogy Boldogság! Ezt pedig jó megosztani másokkal! Barátokkal! Ezt keresi a homo sapiens sapiens is, közismertebb nevén: az ember! És ha szerencsés, talán megleli egy kiránduláson is! Néhány rándulással fűszerezve… De legfőképp és igazán csak ott bent leled meg! Lelkedben! Te döntesz!

tvsprint

Természetesen újabb élményekkel gazdagodtunk aktuális sör- és bortúránkon a jó öreg Öreg-Komáromban! Megleltük a nagybetűs Szabadságot! Többek közt a Borozóban, ahol a fatönk felbukkant… És reményt ad, ha szikrányit is: a Kisvakond öröksége, üzenete tovább él! Bármi is fusson a tévében, a barátság, a szeretet, a szabadság, a boldogság… de sok-sok más érték is… Örök!tvsprint

És talán akkor leled meg igazán, ha felállsz a tévé, a monitortévé avagy a számítógép elől, s úgy szólsz embertársaidhoz, mint a Kisvakond: „Ahoj!” Akkor talán az Életed vonata sem a sötétségbe visz...

tvsprint

Ha néztél tévét a ’80-as években, vajon tudod-e, hogy Tom és Jerry is kirándulást tett a Vasfüggönyön túlra?

A Komáromba tartó buszon ültünk. Épp óvatos duhaj módjára kóstolgattam egy sör remeket, s azon merengtem, hogyan is folytathatnám a sztorit, amelyet San Gimignanoban hagytam el, útban hazafelé a Nápolyi-öbölböl, amikor csak úgy bevillant, hogy nemrégiben egy Kisvakond plüsst kaptam testvéremtől (poénból, Karácsonyra) – nem tudom, miért, csak úgy bevillant… aztán értelmet nyert, amikor Komáromba értünk!

tvsprint

Velünk tartott gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom is, akinek kisfia – szokásához híven – újfent gazdagította édesapja családi kincsestárát, amikor a komáromi hídon a jó öreg Öreg-Komáromba (más néven Észak-Komáromba) átkelve „hátborzongató panelek”-nek nevezte a ’80-as években felhúzott távoli épületeket… amilyenben Kisvakond és társai is lakást kaptak…

tvsprintMa már könnyen megtehetjük, hogy csak úgy átsétálunk a hídon, s vissza. Azonban érdemes belegondolni abba is, hogy hajdan ehhez az öt-tíz perces sétához is útlevél kellett volna. A Kisvakond meséinek üzenete egyetemes, azonban egykor a Világ két táborra oszlott, melyet Keleten a Vasfüggöny választott szét – sokszor testvért a testvértől –, s bizony volt, aki egész életében nem juthatott a kerítésen túlra! Meg volt fosztva a szabadságától, avagy életével fizetett érte! Nem szárnyalhatott úgy, mint Kisvakond és társai, egy általuk jobbnak hitt Világ felé! Még a szomszéd országba sem sétálhatott át csak úgy!

tvsprint

A tévé sok hazugságot ontott, azonban aki a Kisvakondon nőtt fel, megismerhette a Szabadság igazi érzését! Gyökeret ereszthetett lelkében, hogy egy napon szárba szökkenhessen… Nos, Ebben a megosztott Világban készült a tengeren túl egy másik kultikus sorozat, a Tom és Jerry (igaz, már a II. Világháború idején készítettek epizódokat), melyet a ’80-as években szintén vetített a hazai televízió.

tvsprint

Az alkotók 1960-tól 13 részt készíttettek belőle Csehszlovákiában, köztük a híres „Kirándulás és néhány rándulás” epizódot, melyen – rajzolóként – az a Vera Maresová is dolgozott, aki a Kisvakond egyik részét is jegyzi, továbbá az a Mirek Kacena is, aki pedig a Kisvakond farönkjének rajzolásában közreműködött, 1982-ben.

És ha most összevetjük a Kisvakond sorozat és rajzfilm színvilágát, stílusát a Tom és Jerry kultikus epizódjának stílusával, színvilágával, akkor van hasonlóság! Akárhogy is, a Vasfüggőny talán mégsem választotta el teljesen az embereket, ha történetesen gyermekeknek készítettek rajzfilmeket… A Világ azonban nem játék és mese! Ne legyenek illúzióink se!

tvsprint

Ahogy a Kisvakond és társai is csak elrepülnek a Szabadság felé, még ha érezzük is, hogy eljutnak oda, úgy a Tom és Jerry alkotóinak sem köszönték meg a csehszlovák kirándulást. A döntéshozó Joe Vogelt – aki azon ötlet gazdája volt, hogy a Vasfüggönyön innen rajzoltassák a sorozatot, a Vasfüggönyön túl néhány arcrándulás kíséretében kirúgták –, a stáb tagjainak nevét pedig (így a rajzolókét is) angolosították, mert a hidegháborús – televízió által is gerjesztett – hisztériában minden kelet-európai ellenség volt…

tvsprint

Vajon hiába volt ugyanolyan gyönyörűen megrajzolt a fű a Tom és Jerryben, mint a Kisvakondban? Vajon tényleg csak az számított, amit a televízió révén is, de hinni akartak? Akárhogy is, a Kisvakond (és persze híres macsekunk és egerentyünk) máig él, s ha akarjuk, bármikor elrepülhetünk vele, bármikor érezhetjük lelkünkben a Szabadságot! Akárhogy is volt, a tévé akkor is tudott értéket közvetíteni: Kisvakond kulcsot adott mindannyiónk lelkéhez! Mindannyiónk Szabadságához! Amikor gyermekként szólt hozzánk a tévében… és ahogy teszi ezt ma is...

tvsprint

E szellemben lépdeltünk át a Duna fölött, a hídon, hogy koccintsunk a híres, szürreális megvilágítású Vikingben. tvsprint

Jól esett a Kelt! Informatikus barátom, aki anno a laptopját is elhagyta egyszer Konáromban, meg is jegyezte, milyen szorgalmasan "dolgozik" mindenki...

tvsprint Ezután sétáltunk át a  Borozóba, mely a szintén híres Európa-Udvar közepén állva, az ottani magyarságnak is egyik kulturális-szórakozási színhelye. De több annál! Mert itt leltük meg az egyetemes üzenetet, értéket közvetítő Kisvakond farönkjét! És azonnal tudtuk: Kisvakondnak és társainak már nincs szüksége a régi – élettelen – farönkre. A tárgyra… Nem jöttek vissza érte! Ők már e nélkül is szabadok! Meglelték a Szabadságot! Vagy csak jelen sorok írója tudta volna? Mit számít! Aznap a Szabadságra koccintottuk! Sokszor!

tvsprint És a Kisvakondra természetesen! Ha a tévében, avagy bárhol másutt találkozol vele… és társaival… gondolj erre! És élj így! Szabadon! Akár egy kiránduláson… és néhány ránduláson… ahol a gyerekek tudták a legjobban, merre is kormányozzák Életük hajóját! És nem az számított, hogy amit forgatnak, az valójában szekérkerék! Ami számított, az a Szabadság és a Barátság! 

tvsprint

Folytatjuk!

Tovább

II. ADIUTRIX LEGIO MINDHALÁLIG! – II. RÉSZ

SZERENCSE szerencsesprint

A cím láttán talán sokaknak eszébe jut Rejtő Jenő valamelyik idegenlégiós kalanddal megörvendeztető műve – netán valakinek még Georg Engel „Légió mindhalálig”  című regénye is beugrik –, még sincsenek sokan, akik már megtapasztalhatták, milyen is büszke római katonaként, legionáriusként ütemre, vezényszóra menetelni! Hallgatva saját sarud csattogását, miközben bátran lépdelsz utadon, hogy elhozz egy szeletet az antik kor emlékeiből! Múltból a Jelennek, Jövőnek! És mindannak, Aki örömmel fogadja: a Közönségnek! Ez a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör küldetése! Róluk szól e történet! A bátrakról!

„Bátraké a szerencse!”

„Fortes fortuna adiuvat” – tartja a latin közmondás, melynek szó szerinti fordítása szerint „a szerencse az erőseket segíti.” Minden bizonnyal tudták ezt a hajdanvolt Aquincumban állomásozó II. Adiutrix Legio katonái is, hiszen több évszázadon át sikeresen védelmezték a Római Birodalom dunai határát, a Ripa Pannonicát.

SZERENCSE szerencsesprint

De bátran harcoltak a birodalom határain túl is, amikor a legiok hódítani – netán külső ellenség támadását megtorolni – indultak… Nem csak bátrak voltak, de erősek is! Aquincum pedig szerencsés, hiszen a legio műszaki alakulata építette fel a katonavárosi amphiteatrumot is, melynek arénája nagyobb, mint a római Colosseumé. Eme bátor és erős legio előtt kíván tisztelegni a 2015-ben megalakult LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, melyet a kortárs író, Marcellus Mihály hívott életre.

SZERENCSE szerencsesprint

Marcellus személy szerint is küldetésének tekinti a római kori Pannonia provinciák történelmi-kulturális örökségének továbbadását, népszerűsítését – így regényeiben is rendre találkozhatunk a II. Adiutrix Legioval, valamint annak ünnepelt hőseivel. E küldetés amennyire nemes, olyannyira erős és eltökélt jellemet igényel.

SZERENCSE szerencsesprint

E szellemben működik a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör is, melynek tagjai – akárcsak az egykori II. Adiutrix Legio katonái – a becsületet és az erőt zászlajukra tűzve menetelnek a római kori hagyományőrző rendezvényeken.

SZERENCSE szerencsesprint

De, hogy miként lesz valakiből hagyományőrző legionarius, vagy mondjuk ókori hagyományőrző csoportban rabszolga, nos, abban néha igen nagy szerepe lehet Fortuna Istenasszonynak, azaz a szerencsének is…   

SZERENCSE szerencsesprint

Fortuna kegyeltjei – avagy miként lesz valakiből legionarius?

A hagyományőrző baráti körben – mely a Krisztus utáni második századi II. Adiutrix Legiot mutatja be – a tagok a korban használt latin neveket viselnek. Így például a legio I. Cohorsának (csapategységének) zászlaját vivő – polgári foglalkozását tekintve jogász – zászlóst (vexillarius) legionarius társai a Decimus néven szólítják.

SZERENCSE szerencsesprint

Decimus – aki római jogi vizsgáján a legenda szerint a vindicatio azon ősi rítusát húzta, melyet öt perccel előtte kollégáján eljátszott – már ismerte a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kört Lupius centurioként vezető Marcellus Mihály munkásságát. Azonban egy szerencsés véletlennek köszönheti, hogy ma a csapatzászlóval menetel.

SZERENCSE szerencsesprint

Marcellus „Északi vihar” című regénye kapcsán vette fel a kapcsolatot az íróval – bátraké a szerencse –, s egészen véletlenül a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör Rákospalotai Múzeumban tartott májusi bemutatóján találta magát, Marcellus – pardon: Lupius centurio – meghívása révén. Azonnal a legio hatása alá került, de a küldetés iránti szándék már régen benne volt. Így volt elég bátorsága válaszolni arra a meghívásra is, hogy legyen a csapat zászlósa – ebben Lupius centurio mindvégig segítette és bátorította. Bizony-bizony, a szerencse az erőseket segíti! Akik, ha nehéz is néha e küldetés, nem hátrálnak meg, hanem szoros pajzsfalat alkotnak!

SZERENCSE szerencsesprint

Fortuna kegyeltjei – avagy a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör és a NOVA ROMA nemzetközi szervezet együttműködése

A hagyományőrző baráti körben mindenkinek megvan a saját története, miként lett legionarius.Miként a szerencséje is! Úgyszintén a bátorsága! Hogy részese letta LEGIO II ADIUTRIX által kitűzött nemes feladatnak, vállalva e küldetést – a római történelem, kultúra, legionárius életmód és harcmodor bemutatását, Róma örökségének továbbvitelét!

SZERENCSE szerencsesprint

A hagyományőrző baráti kör legutóbb a szeptember 9-én, Visegrádon rendezett XI. Quadriburgiumi Játékok közönségének mutathatta be Róma örökségét, mely fellépésén abban a szerencsében – és megtiszteltetésben – is részesülhetett, hogy a legionariusokkal tartott és páncélt öltött a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körrel együttműködő NOVA ROMA nemzetköri szervezet hazai tagszervezetét képviselő latin nyelvész is – a szervezetben felvett neve szerint Gnaeus Cornelius Lentulus kormányzó is.

SZERENCSE szerencsesprint

Lentulus, mint kormányzó (római mintára: propraetor), a NOVA ROMA nemzetközi szervezetben egyúttal Csehországot és Szlovákiát is képviseli. Magát a NOVA ROMA szervezetet az ókori római kultúra tanulmányozására és helyreállítására – egyszersmind népszerűsítésére – alapították, Róma alapítása után 2750 évvel. Ahogy maga a szervezet fogalmaz, a NOVA ROMA arra törekszik, hogy újra elhozza civilizációnk klasszikus aranykorát, ismeretterjesztéssel és erkölcsi példamutatással. A szervezet fontos eszköze ebben a latin nyelv ápolása és népszerűsítése is, azonban célja, hogy a római kultúra valamennyi vetületét újraélje, gasztronómiától kezdve a művészeteken át a római jogig, vagy az öltözködésig.

SZERENCSE szerencsesprint

A LEGIO II ADIUTRIX visegrádi fellépése és fegyverbemutatója

Fortuna kegyes volt a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körhöz: gyönyörű nap virradt, amikor elindultak a tagok visegrádi bemutatójukra – egyúttal már forróság sem volt. A délután kezdődő felvonulás előtt a baráti kör gyakorlatozott is egyet a Visegrádi Sportcentrum területén. Maga a felvonulás is a Visegrádi Sportcentrumból indult és oda is tért vissza.

SZERENCSE szerencsesprint

A legio – a többi hagyományőrzővel együtt – átvonult a városközponton, majd visszatért a sportcentrumba. Mit vonult? Menetelt!

SZERENCSE szerencsesprint

A menetelés a „Movete!” indulási paranccsal vette kezdetét, melyet a csapategységet vezető centurio – Lupius centurio – adott ki (az indulási parancsra mindenki bal lábbal lépett ki). Menetelés közben aztán sűrün csattogtak a saruk, valamint a „Sin! Sin! Sin, dex, sin!” („Bal láb!Bal láb! Bal, jobb, bal!”) vezényszavak.

SZERENCSE szerencsesprint

A legioval tartott – mint mindig – a neves filozófuscsászár, Marcus Aurelius is, aki szintén a hagyományőrző baráti kör tagja (természetesen polgári foglalkozására nézve nem imperator, hanem matematikus). A császár az úgynevezett „négyes alakzat” által védetten lépdelt és integetett a közönségnek – a szerencsés római népnek.

SZERENCSE szerencsesprint

A négyes alakzat elején haladt a centurio, valamint a zászlós, mögöttük haladt a császár, akit négy legionarius védelmezett. (Természetesen, amikor szükséges volt a városi közlekedés szempontjából, a csapategység és a császár libasorban haladtak…)

SZERENCSE szerencsesprint

A sportcentrumban – az erre kijelölt helyen – a császár elfoglalta helyét, s gondolatokat olvasott fel „Elmélkedések” című művéből, melyet javarészt a fronton, a kvád-markomann háborúk idején, katonai sátorban dideregve fogalmazott meg, akkor még (elsősorban) a saját maga számára…

SZERENCSE szerencsesprint

Máig időtálló értékeket lehetett hallani az előadás során, melyet a császár közvetített a Múltból a Jelenkor emberének, a közönségnek! Így kapcsolódott össze a LEGIO II ADIUTRIX bemutatójában Múlt a Jelennel – s ha szerencsénk van, akkor a Jövendővel is! Érdemes megismerni a császár gondolatait. Még katartikusabb meghallgatni azt – élőben!

SZERENCSE szerencsesprint

Ezt követően a legio csapategysége különböző harci alakzatokkal tisztelgett császára és a közönség előtt. Láthatta a közönséga híres „teknősbéka alakzatot (testudot), de különböző támadó alakzatokat is.

SZERENCSE szerencsesprint

Kár lenne mindegyikre egyesével, külön-külön kitérni, sokkal inkább érdemes megtekinteni. Egy biztos: a közönség igazi csemegében részesült!

SZERENCSE szerencsesprint

Mindezt követte egy fegyverbemutató is. Az érdeklődők megtudhatták, hogy miért is kék a hagyományőrző baráti kör legionariusainak a pajzsa (a híres scutum, azaz a hajlított pajzs).

SZERENCSE szerencsesprint

Az eredeti legiot ugyanis ravennai tengerészekből verbuválták, így a hagyományőrző csapat – lévén, nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy milyen színre is festették az eredeti pajzsokat – e tengerészek előtt tiszteleg.

SZERENCSE szerencsesprint

A legionariusok rövid, szúrásra alkalmas kardokkal (gladiusokkal)végezték gyakorlataikat, egyszersmind tisztelegtek vele császáruk előtt is. Ez a fajta kard a Krisztus utáni harmadik századig volt a gyalogos katonák fegyverzetének része.

SZERENCSE szerencsesprint

A hagyományőrző csapat sisakjai egyformák voltak (császárkori gall sisak), azonban a zászlós sisakját állatprém (róka) díszítette, miként a centurioét lószőr (a tisztek sisakján ugyanis sisakdísz volt). Testpáncéljuk éppúgy különbözött egymástól, mint hajdan az eredeti katonáké. A híres és közismert, lemezpáncél (lorica segmentata) mellett láthatott a közönség gyűrűs páncélinget (lorica hamatát) és pikkelypáncélt (lorica squamatát) is.

SZERENCSE szerencsesprint

Meglepetést okozott azonban, hogy valamennyi legionarius fehér tunicát hordott. Nem ez ugyanis a megszokott a hollywoodi filmek alapján, hanem a vörös. Ennek (azaz a vörös színnek) azonban szinte semmi alapja nincsen!

SZERENCSE szerencsesprint

A centurio által kommentált fegyverbemutatón is elhangzott, hogy nem viselhettek vörös tunicát a katonák – nem is bírta volna az államkasza. Mindezek mellett a falfestményeken és mozaikokon leggyakrabban fehér tunicában láthatjuk a katonákat. A LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör is azt tartotta szerencsésnek, ha nem filmalkotásoknak kíván megfelelni, de a történelmi hűséget és hitelességet tűzi zászlajára. Így a fehér színt választotta, és azóta is menetel!

SZERENCSE szerencsesprint

Legközelebb 2017. október 15. napján menetel be Aquincumba, a NOVA ROMA szervezettel közös rendezvény keretében! Ha szerencsés vagy, Te is elcsípheted őket!

SZERENCSE szerencsesprint

„Movete!”

Folytatjuk!

(A fényképek a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, valamint Szabó Marcell hozzájárulásával kerültek publikálásra.)

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE IX.

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Brodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Különleges – alig ismert – kimaradt jelenet a „Gladiátor”-ból: keresztény vártanúk a Colosseum porondján!

„Gladiátor”  ezredfordulós bemutatása óta reneszánszukat élik az ókori Rómában játszódó filmek, sorozatok. A film számtalan kimaradt (törölt) jelenete közül a jelentősebbeket – szinkronizáltan – már megismerhettük, egy bővített kiadás révén. Azonban több olyan jelenet is maradt, amelyet a bővített verzióba illesztve sem ismerhetett meg a nagyközönség. Ilyen az a jelenet is, amelyben keresztény mártírokkal etetik a Colosseumba terelt oroszlánokat (az eseményeket a főhős, Maximus szemszögén át látjuk).

A jelenet később nem került bele a film egyik verziójába sem, mert a rendező, Ridley Scott nem volt elégedett a végeredménnyel (azzal, ahogy az oroszlán megtámadja az áldozatát), úgy érezte, hogy túl passzívra sikeredett. Arról is döntöttek, hogy elkerülik a korai keresztények üldöztetésének ábrázolását, mert az korábbi filmekben már szerepelt – kezdve az 1951-ben bemutatott „Quo vadis”-szal, amelyben Szent Péter vértanúságát, mártírok oroszlánok elé vetését, de lángcsóvaként való égését is láthatta már a közönség.

Így csak a „Gladiátor” bővített változatának egyik jelenetében tűnik fel egy férfi egy egyszerű kereszttel a kezében, az afrikai küzdőtér mellett, mondhatni karámba zárva.

A Colosseumban természetesen Maximus volt a sztár…

Volt a Colosseumnál nagyobb is a Római Birodalomban?

„Panem et circenses!” – tartja a latin mondás, melyre a Római Birodalom politikája épült. „Cirkuszt és kenyeret!” Etették is a császárok Róma népét olcsó egyiptomi gabonával (a birodalom éléstárából), s szórakoztatták is, köztük a Kru. 80-ban felavatott Amphiteatrum Flaviumban – közismertebb nevén a Colosseumban. Vespasianus császár kezdte el építtetését, de utóda, Titus alatt fejezték be és avatták fel.   

Az ötödik századig használták, majd a középkorban kőbányaként funkcionált. A gladiátorviadalok színtereként szolgáló amphiteatrum magassága 58 méter, hosszúsága 188 méter, szélessége pedig 156 méter. Itt érdemes szót ejtenünk arról, hogy a II. Adiutrix Legio műszaki alakulatai által végzett építési munka eredményeként felépült aquincumi katonai amphiteátrum arénájának mérete 89,6 x 66,1 méter, míg a Colosseumé 86 x 54 méteres – azaz Aquincum arénája nagyobb volt, mint a római Colosseumé, így az aréna tekintetében volt nagyobb is, mint a Colosseum. 

Vajon tényleg végeztek ki keresztény mártírokat a Colosseum porondján?

Az amphiteatrumok adatai, mint tények mellett kérdésként merül fel: vajon végeztek ki keresztény mártírokat is a Colosseumban? Evidens lenne az „igen” felelet, s hatalompolitikai szempontból logikus is, hogy a császárok és a birodalom felhasználta e célra is a Colosseumot, azonban felmerülnek ezzel kapcsolatban kérdések is...

Anna Maria Liberati és Fabio Bourbon „Az ókori Róma” című könyvükben arról írnak, hogy a Colosseum „…jelenlegi állapotát XIV. Benedek pápának köszönheti, aki a XVIII. század közepén elrendeltre a rombolás beszüntetését, és az épületet szent helynek nyilvánította abból a téves elképzelésből kiindulva, hogy a Colosseum porondját keresztény mártírok vére áztatta.”  Mindezek mellett csak tizenhatodik századi egyházi írásokban jelenik meg először az a felvetés, hogy keresztények szenvedtek volna mártírhalált a Colosseumban. A Colosseum ugyanakkor mai – húsvéti szertartásokban betöltött – egyházi vonatkozású szerepét annak a gondolatmenetnek köszönheti, hogy az amphiteatrumban valóban végeztek ki keresztény mártírokat.

A kérdés végleges eldöntése a történészek dolga (ha valóban kérdés), azonban a logika azt diktálja, hogy nem zárható ki a mártíromság, hiszen kétségkívül nagy látványosságot kínált a Colosseum porondja. Mondhatni a helyszín adja magát.

A „Gladiátor” kimaradt jelenete a történelem tükrében és Szent Callixtus irgalmatlan nagy szerencséje

Furcsamód Commodus császárról, aki Kru. 180-ban követte apját, a bölcs filozófuscsászárt, Marcus Aureliust, nem az irgalmasság szó jut eszünkbe. Maga is fellépett a Colosseumban, harcolt, miért ne vetett volna keresztényeket is az oroszlánok elé? Pedig e téren apja, Marcus Aurelius keményebb volt. Uralkodásának főleg a második felében volt keresztényüldözés, melyet a kortárs író Marcellus Mihály is bemutat „Az utolós háború” című regényében. Commodus – apjával ellentétben – enyhébb politikát folytatott, mondhatni, irgalmasabb volt. Húsz év nyugalmasabb időszak köszöntött a korai keresztény egyházra, csak Septimius Severus császár alatt fordultak rosszra újból a dolgok…

Vagyis a keresztények – oroszlánokkal való – széttépetését bemutató jelenetet a valódi Commodus tükrében sem lett volna célszerű benne hagyni a filmben. Hozzá kétségkívül jobban illik az az elhíresült jelenet, amikor a film végén párharcot vív a főhőssel, az amphiteatrumban...

Külön érdekesség, hogy Marcia, a császár kereszténységgel szimpatizáló szeretője eszközölte ki a későbbi pápa, Szent Callixtus és számos keresztény szabadon bocsájtását a szardíniai bányákból. A később szintén szentté avatott Viktor pápa egyébként személyes ellenszenvből olyan listát adott át Marciának, amelyen nem szerepelt Callixtus neve – így a későbbi pápa személy szerint a nő leleményességének és figyelmességének köszönhette szabadon bocsájtását… Bizony-bizony: még egy szent is élhetett vagy halhatott egy nő miatt! Irgalmatlan nagy szerencséje volt! Egyszer... 

Természetesen Commodus nem vált szentté a keresztények szemében! És nem is temették el a Callixtusról elnevezett katakombákban sem. Sőt! A „Gladiátor” című film azonban mindettől – és a kimaradt jelenettől – függetlenül is remek alkotás! Tovább öregbíti a Colosseum és Róma hírét! Immár a mozivásznon is örök életet nyert az épület! És ahogy Beda Venerabilis angolszász egyházi író írta: Amíg a Colosseum áll, állni fog Róma, ha elpusztul, elpusztul Róma és a világ is.”

Folytatjuk!

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS – XI. RÉSZ

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart - Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt - suttyomban - Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állati jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja: amúgy ez egy blog, nem információstudományosszupersztráda!

Talján lányka hangja száll a toszkán lankákon

San Gimignano gyönyörű város – mint egy mesterien megkomponált, mégis ezerarcú teremtés. Nemhiába forgatott itt Zefirelli is, amikor vászonra vitte Assisi Szent Ferenc életét, a „Napfifér, Holdnővér”-ben.

A Nápolyi-öbölben tett híres kirándulásunkról hazafelé tartva mi is megálltunk a tornyai révén oly híres toszkán városkában. Pár óránk volt a középkori és reneszánsz hangulatot árasztó talján településre, de az pont elég is volt a sNAPs(z)ütötte Toszkana életérzés megismerésére.

Gyönyörű város, gyönyörű vidék! Hát még a bora, a Vernaccia di San Gimignano! Különös, a bortól mintha életre keltek volna a Collegiata di Santa Maria Assunta dóm falfestményei is…  Ja, nem.  A bor egyáltalán nem ütős, de attól még finom! A festmények meg enélkül is élnek - ahogy az őr is élénk volt, és szólt, hogy  nincs fotózás a dómban. Egyszer még elkapjuk ezt a templomot! Oly csodálatos! Nézd meg te is!

„Aiuto!” („Segítség”) – szállt az olasz nyelvű kiáltás visszafelé, a szőlőben, amelynek szélén ifjú titán rokonom a kocsiját hagyta. A fiatal hang nőnemű forrása – akit képzeletem azonnal meg is jelenített, természetesen sötéthajú, nagymellű Júliaként – arrafelé tartózkodhatott a szőlőben, amerre „dezertőr” nevet kiérdemlő barátom indult…

„Dezertőr” barátom nemhiába érdemelte ki a becses becenevét, tekintve, hogy mindig valami különutas kajánságon töri a fejét – rendre megfeledkezve a megbeszéltekről (meg a nyelvi önképző körünkről) –, de így vezetett el bennünket a pompejiben lévő hajdani bordélyba is… 

Talján lányka és „dezertőr” barátom a toszkán lankákon

Most közel és távol nem volt bordély, ráadásul „dezertőr” barátom egy templomajtón is bement a városban, ami aztán egy üzletbe vezetett… A kellő alaphang tükrében csak reménykedhettem, hogy „dezertőr” barátom szimplán indát slagozni indult, s nem Júliát kergeti, mert megigézte a lány hamvassága… Természetesen, vagy nem, de a slagozás nyert polgárjogot, nem a lány öle. A lány pedig más fiatalokkal egyetemben jóval arrébb dolgozott a szőlőben, s éppen benne voltak valami játéknak a hevében…

Agroturizmusra gyanakodtam – természetesen –, melynek keretében napi néhány órát dolgozhattak a fiatalok a szőlőben. A mezőgazdaság és a turizmus keverékéből létrehozott agroturizmus keretében a turisták kapcsolatba kerülhetnek a házimunkával és -termeléssel is. Ez pedig kiegészítő bevételt jelent a mezőgazdasági tevékenységet folytató farm részére.

 Aztán az is lehet, hogy csak a gazda lányát kergették, mert nem kellett neki Rómeó „szőlővesszeje”… Ezt már sosem tudjuk meg. Ott kellett hagynunk a vidám társaságot, mert indulnunk kellett tovább, a Garda-tóhoz. Érkezés éjjel tíz óra körül… Ja, hogy hogy is nézett ki Júlia? Nos, mindenkinek a fantáziájára bízom!

Ifjú titán rokonom csinos kis barátnője már ott feszített – feszes testére feszülő rucijában – a kocsi hátsó ülésén, „dezertőr” barátom pedig épp beszállni készült melléje és keresztanyu mellé az autó szűk hátsó ülésére – nekem természetesen ifjú titán rokonom mellett, elöl kellett ülnöm –, azzal a tudattal, hogy mire újra kiszállhat, önálló életre fog kelni a se**e… Persze, amilyen hosszasan nézte a talján kislányt, csoda, hogy nem kelt önálló életre a keze… vagy a "tornya"... Alkalomadtán majd felteszem neki a „Két lába van, mégsem megy sehova, mi az?” találós kérdést…

Ifjú titánok, talján lányka és tornyok a toszkán lankákon

Egy utolsó pillantást vetettem San Gimignano ég felé törő tornyaira… és akkor hirtelen… elméláztam valamin… Ki tudja, az örökkévalóság talán tényleg percbe is belefoglaltatik, minden esetre hosszabb időnek tűnt ott állni s elmélázni a szőlő mellett, mint egy perc. A tornyokon gondolkoztam és azon a lányon a szőlőben…

San Gimignano – mely 1300. márciusában a költőt, Dante Alighierit is fogadhatta – a nagy pestisjárványig, azaz 1348-ig virágzott. Akkoriban szinte teljesen elnéptelenedett, s vezető szerepét is elvesztette – azonban pont a megakadt fejlődésének is köszönhette, hogy megőrizte középkori arculatát, hangulatát, s nem utolsó sorban égbe nyúló tornyait, melyek a város szimbólumaiként messziről köszöntik a Toszkán vidékre „tévedt” utazókat.

 Az igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy a középkorban nem csak San Gimignano, a „Tornyok városa” járt élen a toronyépítésben. Gazdag nemesi és polgári családok fitogtatták hatalmukat, gazdagságukat azzal – szerte a középkori Itáliában –, hogy kőből épült tornyokat emeltettek lakásként, de erődként is, a rottyon lévő közbiztonságra is tekintettel, de a háborúk, a tűzvészek, földrengések, vagy az átépítések szedték úgy szedték áldozataikat a tornyok között, mint pestis a digók között…

Így esett, hogy a presztízs-szimbólumként is épülő tornyokat tekintve San Gimignano – mondhatni – monopolhelyzetben maradt a történelem viharai közepette… A lány újra visongott a szőlőben – folytatódott a játék. Vajon ugyanígy játszottak annak idején a szőlőben a tornyokat építtető gazdag ifjak is? Fitogtatva erejüket, hatalmukat, az által is, hogy kinek van jobb szeretője, meredezőbb bimbójú Júliája?

És ha igen, vajon abból is presztízskérdést csináltak a hajdanvolt ifjak, hogy kinek van nagyobb „tornya”? Vajon az égbe törő tornyok fallikus jelentéssel is bírnak?

Mintegy hosszabbítóként, akár a modern kor emberének a pisztoly, avagy a batár autó? Vajon a toronyépíttetők motivációja a napsütötte toszkán tájban is gyökerezik? Ifjak vágyaiban, akik egy lányért való küzdelem és egy lánnyal való „toronyépítés” – netán nem építés – után is folytatták vetélkedésüket, hogy életük végéig azt szemléltethessék & szemlélhessék épülő tornyaik révén, hogy melyiküké a nagyobb?

Ki tudja? A hajdanvolt ifjúság természetesen már hallgat… lelke ugyanakkor ott él tovább a napsütötte toszkán tájakon… és ez talán elég válasz is a kérdésemre... Elindulunk a Garda-tó fele. De az már egy másik történet.

Folytatjuk!

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS – X. RÉSZ

JSZERENCSE SZERENCSESPRINT

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart - Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt - suttyomban - Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állati jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja: amúgy ez egy blog, nem információstudományosszupersztráda!

Fortuna, a féltékeny szerető

„Fortuna féltékeny szerető! Éhsége pedig oly csillapíthatatlan, mint a mi vágyaink! A Szerencse istenasszonyát bizony, mi tápláljuk, mindazzal, amit bírni akarunk – és ha mégsem segít, hát lélekben, de oly szívesen eltángáljuk!” – jegyeztem meg ifjú titán rokonomnak, amikor épp egy pohár Vernaccia di San Gimignanot kortyolgattunk a híres toszkán városban. Jobban mondva csak jelen sorok írója… szerencsére nem nekem kellett vezetnem…

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Ifjú titán rokonommal és a többiekkel épp úton voltunk hazafelé a Nápolyi-öbölben tett híres kalandunk után, amikor betértünk San Gimignanoba, ahol a frankóra sikerült „Napfivér, Holdnővér” egyes jeleneteit is forgatta Zefirelli. Talán a bor hatása volt – talán annak volt köszönhető, hogy három nappal korábban bevertem a fejem, ám szerencsére egy ott termő, magát állatorvosnak mondó, jó mellű germán amazon azonnal be is kötözte –, nem tudom, de elkezdtem prédikálni a szerencséről. Velünk tartó „dezertőr” barátom már iszkolt volna, de visszahúzta szívét a város jó bora… meg, hát a lámpa is megtiltotta az elmenetelt...

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Ifjú titán rokonommal a nápolyi út volt az első hosszabb közös kirándulásunk, amelyet pár (arc)rándulás is megfűszerezett. Néha ahhoz is szerencse kell, hogy jó útitársat fogj ki, vagy – ha ráadásul többen vagytok – hogy összerázódjatok. És talán ahhoz is szükséges Fortuna istenasszony, hogy túl is éljétek a kirándulást, s hazaérjetek. Nos, talán szerencsénk volt eleddig, de mindig épp bőrrel úsztuk meg az aktuális kirándulást és a hozzá járó néhány rándulást… Nem úgy a kocsi kulcsom! Bizony-bizony, mindig jó, ha Fortuna kegyeltje vagy!

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

     

Magnusnak becézett barátom és az ő kézkrémje

A történet – amelyet ifjú titán rokonomnak és kókadozó „dezertőr” barátomnak elmeséltem San Gimignanoban – évekkel korábban esett meg… főszerepben Fortunával, ezzel az eltángálandó de mégis ajakon csókolandó nőszeméllyel!

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Magnusnak becézett barátommal – aki annak idején nem volt olyan szerencsés, hogy a siroki kirándulásuk és a várhegy megmászása után gimnáziumi osztálytársnőjét is megmászhatta volna – elindultunk, hogy soproni szállásunkról bevegyük a bécsi Prátert – különös tekintettel a kisvasútra, s az óriáskerékre… gondoltam én naivan…

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Ami aztán utána következett, nos arra álmomban sem gondoltam! Már reggel bal lábbal keltem fel (azzal értem talajt). Bíztam abban, hogy időben elindulhatunk, de szerencsétlenségemre nem számoltam a szendvicsek szent intézményével: Magnusnak becézett barátom mindig tucatnyi diétás szendviccsel vág útnak, mintha éhen halhatna huszonnégy óra leforgása alatt; ennek az elkészítési ideje pedig egy és két óra között mozog. Vagyis már a szakállam is kiserkent, mire elindulhattunk… Mindez mintha nem lett volna elég, az előző este is lerakta az alapokat. A fürdés csak hab volt a tortán...

Alapozásnak jó kis bort terveztem inni Magnusnak becézett barátommal. Este nyolc óra volt. Magnus azt mondta, előtte nagyvécéznie kell. Rendben. Eltelik fél óra… háromnegyed óra. Jelzem neki, hogy kinyitottam az üveget, mire ő jelzi, hogy, ha már bent van a fürdőszobában, akkor már elvégzi a napi pornó gyakorlatát is. Már fél tíz. Jelzem neki, hogy iszom a bort (két üveg volt), mire kiordít, hogy várjak már, mindjárt jön, csak zuhanyozik. Este fél tizenegy. Kijön a fürdőből. Mondom neki, hogy na, most már ivászat. Ő azt mondja, még be kell kennie a kezeit kézkrémmel…

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Irány a Práter, meg a Fekete Mamba!

A közös borívásból nem lett semmi – én megittam a saját boromat, Magnus barátom meg már hiába „hisztizett” fél tizenkettőkor, hogy miért nem iszok vele –, de azért szerencsére sikerült eljutnunk a Práterbe. Magnus barátom vezetett, a kocsimat otthagytuk a fizető parkolóban. Irány a kisvasút! - gondoltam még mindig naívan...

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Magnusnak becézett barátomat nem érdekelte a híres óriáskerék, meg a kisvasút, így azonnal s a Fekete Mambának nevezett attraktív attrakció felé vette az irányt… zsebében a mobiltelefonjával, az irattárcájával… és, mivel ő vezetett, a slusszkulcsommal…

Nyugodtan vonatozgattam a Práter kisvasútján, felmentem az óriáskerékkel (pedig feltűnhetett volna, hogy felhősödik az ég), s amikor visszatértem, Magnus már jött is vissza, kiélvezve a Fekete Mamba kígyó nyújtotta élményeket, meg azt, hogy odafenn a magasban egy ángélus cukiszőke kislányszösszenet visszaadta a hamburgert a természetnek… Lehet, földhözragadt vagyok, de továbbra is az óriáskerékre szavazok! 

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Tűt keresni a szénakazalban - avagy hová szállott a slusszkulcs?

Magnusnak becézett barátom ugyan dülöngélt, de szerencsére megúszta ép bőrrel az óriás fekete kígyóval való találkozást. Nevetve mutatta repedt képernyőjű mobiltelefonját, ami kicsúszva a zsebéből, a Práter kövezetén landolt, hogy aztán becsületes látogatok a szintén kieső pénztárcájával együtt átadhassák a Mamba bambaképűnek egyáltalán nem mondható kezelőszemélyzetének.

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

„És a kulcs?” – kérdeztem még mindig vigyorgó barátomtól. Magnus ekkor képedt el… de csak egy pillanatra… csak pillanatra… Bennem már elsőre megállt az ütő, de ő még mindig vigyorogva azt mondja, hogy „Hú, a jó életbe!” Konstatálom: a kocsi kulcsa elszállt valahová a Práter felett, s a kezelőszemélyzethez sem adták azt le. Nos, ilyenkor rosál be egy kicsit az ember. Lélekszakadva rohanunk a kígyót kezelő – bambaképűnek cseppet sem mondható – személyhez, de nemleges a válasza. Átfésüljük a Mamba környezetét… semmi… A kulcs eltűnt! Akár a tű a szénakazalban! Eltűnt a Práter felett! „Szívás!” – állapítja meg Magnus, miközben a szívem jobban ver, mint amikor rózsát küldtem egy lánynak… hát, nem rózsás a helyzetünk… tűt kerestünk, szénakazalban...

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Apus, a drága apus, aki kőrözést adott ki a fekete macskára – vagyis rossz ciccre – a pátkai horgászatunk után, nem akar kötélnek állni, hogy fél napot autókázzon a pótkulccsal, Magnus anyukáján a sor. Bevállalná, de még bíztat bennünket. Elindulunk hát, hogy megkeressük a szentendrei skanzenből származó, síppal ellátott kulcstartón fityegő kocsi kulcsot. A tűt a szénakazalban… Egy magyar származású pincér kerít egy létrát. Magnus beviszi abba az utcába, ahol a pénztárcáját megtalálták – előtte újra kikérdeztük a Mamba cseppet sem bambaképű kezelőjét… „Csak még egy kérdés!” Az egész úgy tűnik, pótcselekvés. Magnus jobban bírja, én már elküldtem őt az anyukája… ölébe… Fel megy hát a létrán az egyik épület tetejibe… éééééés: megleli a kulcstartót!!! Kulcs nélkül!!! Ilyen nincs!!! De igen, van!!! Fortuna féltékeny, áldozatot akar! Fogva a létrát, buzdítom ezt a pernahajdert, menjen tovább! Tovább! Előre! Éééés Magnus megleli a slusszkulcsot, izibe! Azóta is megvan! Igaz a sípba nem fújok már bele... kár lenne valami fincsi szájfertőzéssel kidőlni...

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Ha nem velünk történik, el sem hiszem!!! DE MEGTÖRTÉNT! Óriási tanulságul, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem kell berezelni!!! Még ha úgy is tűnik, hogy nem mutatkozik Spes, a remény istennője, jöhet még Fortuna is, s akkor – általa – bárkinek lehet SZERENCSÉJE!!! Ha tűt is keresel a szénakazalban, avagy kulcsot a Práterben, még nagyonis lehetsz Fortuna kegyeltje!!! Aznap jól leittam magam. De már Magnus barátommal… Ez a Práter! Ízleld, élvezd, de a kulcsot ne add be... jobban mondva: ne repíttesd el! 

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Vissza San Gimignanoba!         

Szerencsés volt az utunk Olaszországban is. Amikor Nápoly felé robogtunk – elhagyva Firenzét – mögöttünk földrengés volt. Elkerültük. Amikor hazafelé tartottunk, mögöttünk földrengés volt. Megúsztuk. Nem hiszed? Járj csak utána! Esztendeje múlt! Íme, hát a SZERENCSE!!! Míg élünk, mindig forgandó lesz a kereke!

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Felhörpintettük borunkat, s nyakunkba vettük San Gimignano városát. Majdnem vettünk félelmetesen büdös sajtot is és itt szóltam oda egy magyarul beszélő párnak is a tömegben. „Sziasztok!” - érintettem meg a mukit, majd tovasiettem, örökre bizonytalanságban hagyva őket, vajon kivel is találkoztak… De ez már egy másik történet... Úton hazafelé, a sNapszütötte Toszkánán át... 

SZERENCSE SZERENCSESPRINT

Folytatjuk!

           

Tovább

II. ADIUTRIX LEGIO MINDHALÁLIG – I. RÉSZ

A cím láttán talán sokaknak eszébe jut Rejtő Jenő valamelyik idegenlégiós kalanddal megörvendeztető műve – netán valakinek még Georg Engel „Légió mindhalálig”  című regénye is beugrik –, még sincsenek sokan, akik már megtapasztalhatták, milyen is büszke római katonaként, legionáriusként ütemre, vezényszóra menetelni! Hallgatva saját sarud csattogását, miközben bátran lépdelsz utadon, hogy elhozz egy szeletet az antik kor emlékeiből! Múltból a Jelennek, Jövőnek! És mindannak, Aki örömmel fogadja: a Közönségnek! Ez a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör küldetése! Róluk szól e történet!

Róma visszatér!

Amikor idén szeptember 9-én Visegrádon felharsant a II. Adiutrix Legio diadalmas jelmondata – a győzelemre utaló – „Secunda victrix!”, a város apraja-nagyja, de a rendezvényre érkező közönség is úgy érezhette, hogy a Római Birodalom újra megelevenedett a Duna partján.

Egykoron négy évszázadon keresztül védték katonái – köztük a II. Adiutrix Legio harcosai is – a dunai határt, őrizték a birodalom polgárainak békéjét. És támadtak is, amikor úgy szólt a parancs, hogy irány Észak! Germánia erdőségei...

Harcoltak Rómáért, a császárért! Erőt képviseltek, s talán becsületet is! Most, a harmadik ezredév küszöbén Róma újra színre lépett. A hagyományőrző baráti körök, csoportok és egyesületek által ismét életre hívott – hajdanvolt légiói – talán most végleg itt maradnak! Így költözött új élet a II. Adiutrix Legióba is…

Róma bennünk lakozik!

Fiatalon sok férfi akar tűzoltó lenni, avagy katona… de vajon hányan valósítjuk meg igazán az álmunkat? Legrejtettebb vágyunkat? Mert ne legyenek illúzióink: aki ma ezt a férfias, s erőt sugárzó küldetést tette magáévá, a küldetést, hogy újfent elhozza Rómát mindannyiunk számára, abban bizony Róma benne lakozik!

Aki hagyományőrző baráti körhöz, csoporthoz, tán egyesülethez csatlakozik, abban Róma – e vágy – kezdettől ott lakozott… Ott volt benne az indíttatás – csak egy meghívás kellett, netán egy élmény… egy római kori hagyományőrző bemutató… Vajon fel merjük vállalni álmainkat, vágyainkat? Felismerjük saját küldetésünk, hogy ezáltal értéket teremtsünk és értéket közvetítsünk másoknak is? Felismered, ki vagy? Nos, ki tudja… ha majd te is keresztülmenetelsz a II. Adiutrix Legioval Visegrád városán, a híres római lemezpáncélban, húsz kilogramm felszereléssel, akkor talán te is felismered, ki vagy, s mi lakozik benned!

Hagyományőrzők Róma nyomdokain

Az elmúlt két évtizedben a Római Birodalom lassan, de biztosan visszahódítja az V. században kiürített területeket, a hajdanvolt Pannonia provinciákat (tartományokat). Amiként arról a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának kiadványa beszámol, az olyan jelentős pannoniai városok után, mint Aquincum, Savaria és Gorsium, újabban a Dunakanyarban is beindult a birodalmi gépezet. Római ünnepségek, fesztiválok színesítik a képet, egyszersmind római örökséget bemutató hagyományőrző baráti körök, csoportok és egyesületek alakulnak.

Az országban működő római kori hagyományőrzők közül a dunai határ (azaz a ripa) menti katonai élet, fegyverzet és viselet – egyúttal a római kori harcmodor – bemutatását többen is zászlajukra tűzték. Így a komáromi Legio Brigetio, vagy a Dunakeszihez köthető – késő-római kori katonai fegyverzetet és viseletet bemutató – Legio Leonum Valentiniani is. E küldetést vállalta a II. századi római kori légiót megjelenítő, LEGIO II ADIUTRIX nevet viselő hagyományőrző baráti kör – a II. Adiutrix Legio – is.

Magát az eredeti légiót Vespasianus császár (Kru. 69-79.) idején hozták létre, eredetileg ravennai tengerészekből, melyre a hagyományőrző baráti kör kékre festett pajzsai, a híres scutumok (hajlított pajzs) utalnak. Míg tehát az eredeti II. Adiutrix Legio létrehozása a történelem lapjaira tartozik, addig a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör életre hívása regényes… pontosabban egy regényhez és annak szerzőjéhez köthető…

A „magyar Steven Saylor” esete „A trónbitorló”-val

A LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör – melyet nevezzünk továbbra is II. Adiutrix Legionak – 2015-ben alakult, a „magyar Steven Saylor”-nak is nevezett író, Marcellus Mihály új könyve, „A trónbitorló” bemutatásának alkalmából. Míg az amerikai író, Steven Saylor a Krisztus előtti első és Krisztus utáni első évszázad eseményeinek bemutatásán – és egy ókori magánnyomozó szemszögén – keresztül tárja elénk az ókori Rómát, addig Marcellus a római kori Pannónia történelmét tárja elénk, történelmileg hiteles, kalandos, csataleírásokban részlet gazdag és a misztikumot sem nélkülöző  regénysorozatában, mely „A veterán” és az „Aquincum farkasa” regényekkel indult, majd a Marcus Aurelius római császár (Kru. 161-180) pannoniai háborúit bemutató regénytrilógiával folytatódva jelenleg a Commodus császár (Kru. 180-192.) uralkodásának első két évét bemutató „Isten lehettél volna” kötetnél tart.

Marcellus regényeit olvasva – azt gondolom –  bárki érzékelheti, hogy írójuknak vezérelve a precizitás és történelmi hűség. Marcellus és Saylor kapcsolatban is állnak egymással, időnként megvitatva a regényeikhez felhasznált tudományos- és forrásanyagokat, egymást is segítve írói munkájuk során.

Pontosan a történelmi hitelesség hajtotta Marcellust akkor is, amikor eljegyezte magát a római kori hagyományőrzéssel, mivel végtelenül fontosnak tartotta, hogy amiről ír – légionáriusok meneteléséről, harci alakzataikról, csatakiáltásukról, de akárcsak saruik csattogásáról –, azt élőben is megtapasztalhassa, átélhesse. Ahogy a szerző – vagyis legiós nevén Lupius centurio – fogalmazott: „fantasztikus érzés menetelni, mutatni, átélni!” Mindez akár a római kori hagyományőrzők mottója is lehetne!

Menetelni, mutatni, átélni!

Küldetését tekintve mármost a II. Adiutrix Legio éppoly különleges, mint a megalakulásának körülményei. Míg a név felvételével – melyet Weixelbaum Jánostól, a Familia Gladiatoria Pannonica hagyományőrző gladiátor egyesület vezetőjétől kaptak és örököltek meg – a baráti kör tagjai a négy évszázadon át Aquincumban állomásozó II. Adiutrix Legió (egyszersmind az annak csapategységét képező I. COHORS) előtt kívántak tisztelegni, addig – a pannóniai római történelem, kultúra, legionárius életmód és harcmodor bemutatásán túl – küldetésüknek tekintik a Marcellus regényeiben is szereplő, nagyformátumú római császár, Marcus Aurelius emlékének ápolását is. A hagyományőrző baráti kör tagjai emellett rendszeresen követik Lupius centuriojukat római kori témájú regényeinek bemutatójára is. 

Így történt hát, hogy amikor elhangzott a „Movete!” – mint indulási parancs –, a II. Adiutrix Legio katonái idén is kimeneteltek a hagyományőrző baráti kör gyakorlóhelyeként szolgáló aquincumi polgárvárosi amphiteátrumból, hogy felszereléses bemutatóik révén elhozzák és bemutassák Rómát a Rákospalotai Múzeum, az aquincumi Floralia ünnepség, Dunaszekcső, a siklósi Történelmi Korok Fesztiválja és végül, de nem utolsó sorban a szeptember 9-én, Visegrádon rendezett XI. Quadriburgiumi Játékok közönségének.

A légióval tartott, mint mindig – az ebben minden bizonnyal egyedülálló hazai hagyományőrző baráti kör tagjaként – Marcus Aurelius is, Róma „Gladiátor”-ból ismert híres császára, aki uralkodásából majd egy évtizedet a dunai határ mellett töltött, a germánok elleni honvédő háborút irányítva. A filozófus császár, aki polgári foglakozását tekintve matematikus, egyszer elmesélte, hogy a hagyományőrző baráti körben többen Marcus Aurelius császárhoz hasonlították, megjelenése és gondolkodásmódja miatt, egyszersmind – a császár „Elmélkedések” című műve révén – ö maga is közel került a nemes uralkodóhoz. Átérezi és átéli Marcus Aureliust, amikor a II. Adiutrix Legio katonáinak négyes alakzatában lépkedve a közönség felé integet, s akkor is, amikor a légió bemutatójának részeként örökbecsű gondolatokat olvas fel a mai kor emberének az „Elmélkedések”-ből.

Igaz hát, hogy nem csak a közönség élheti meg és érezheti át Róma örökségét, nagyságát, vagy akár a császár bölcsességét, egy-egy bemutató alkalmával, de maguk a hagyományőrző baráti körök, csoportok és egyesületek tagjai is minduntalan átélik, s átérzik azt, amikor elhozzák nekünk az ókori birodalmat! Mindez ugyanakkor a hagyományőrzők számára nem csak élmény, de talán azt mondhatnók, hogy el is várható tőlük, hiszen küldetésük túlmutat a szimpla hobbin és az egyéni álmokon, vágyakon is! A II. Adiutrix Legio ennek szellemében vallja, hogy felelősségteljes kulturális tevékenységéként végzi – és így éli, így érzi át – a római kori hagyományőrzés küldetését! egyúttal tiszteleg imperatora előtt!

A küldetés örök!

Miként Róma, a küldetés is örök – annak kell legyen! –, hisz’ különben elvész, ami fontos! Elvész az érték, amiből erőt s talán megoldást meríthetünk! Amiből új értéket teremthetnénk… Éppen ezért fontos és fontos is marad megőrizni, tovább adni! Hogy aztán valójában mit is adtak nekünk a „lómaiak”, nos, annak megértésében mindig segíteni fognak a II. Adiutrix Legiohoz hasonló hagyományőrző baráti körök, csoportok, szervezetek – szerte a hajdanvolt Római Birodalom egykori területén… s azon túl is… hisz' az Út mindenhová elvezet, a másik végén pedig mindig ott van Róma! Bárhonnan is indulj, elérsz az Örök Városba! Visegrádról is...

És, hogy mit jelent belülről e küldetésben részt venni? Nos, azt Te is átélheted, átérezheted, ha Benned van és csatlakozol azokhoz, akik már hordozzák a légiók jelvényeit! Van, akit meghív egy római kori hagyományőrző baráti kör, van, aki rátalál – a LEGIO II ADIUTRIX is elérhető – a lényeg: ha ott lakozik a szívedben, a lelkedben és a gondolkodásmódodban, akkor egy napon Te is legionárius leszel! Persze a döntés itt is a Tiéd! Te döntesz, követed-e a szíved, s vállalod-e ezt e kétségkívül komoly, s felelősségteljes küldetést! Hogy egy napon továbbadhasd, s Általad is örök maradhasson!  Addig is:  „SECVNDA VICTRIX!”

Legközelebb:

a LEGIO II ADIUTRIX fegyverzete és visegrádi bemutatójának összefoglalója!

(A fényképek a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör engedélyével kerültek publikálásra)

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE VIII.

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Nemhogy a IX. Légió, Hadrianus fala sem menti meg!

Számos római korban játszódó filmben szolgál – hosszabb vagy rövidebb ideig – díszletként Hadrianus császár (Kru. 117-138.) monumentális, 120 kilométer hosszú fala, mely a mai Észak-Angliában, található, s az egyik tengerparttól a másikig húzódott.

A névadó császár az észak britanniai barbár törzsek feltartóztatására emeltette a róla elnevezett falat, mely a Római Birodalom legészakabb határát is jelentette a későbbiek során. Romjaiban is páratlan látvány!

Azonban sem a fal, sem a filmekben gyakran szerepet kapó IX. Légió, de a nagy mondabeli mágus, Merlin és a legendás Arthur király sem garancia egy szandálos, kardozós, szexelős, tógás sztori sikeréhez! És nem véd meg a bukástól sem. Ahogy Róma is elbukott a falon innen... A következőkben négy filmet veszünk górcső alá, melyből csak egy volt sikeres és vált kultikussá. 

Filmművészet az eltűnt IX. Légió nyomában

Hadrianus császár Kru. 122. után rendelte el a fal építését, melyet a hadsereg nyolc év alatt húzott fel. A falat meghatározott szakaszonként erődökkel és bástyákkal is kiegészítették. Ennek a nagy horderejű munkának is emléket állít „A kilencedik légió” című 2010-ben készült film. Nem lett kasszasiker, hiába a IX. Légió és Hadrianus fala…

A történet szerint a IX. Légiót északra vezénylik a barbár pikt törzsek ellen, de a rómaiakat tőrbe csalják, a légiót megsemmisítik. Pár túlélőnek sikerül elvergődnie a római vonalakig (ahol már építik is Hadrianus falát, méghozzá oly gyorsan, hogy úgy tűnik, mindjárt készen is vannak vele)...

A falnál már nem látják őket szívesen, mert tudnak a légió megsemmisüléséről – azaz a birodalom, közvetve pedig a császár vereségéről. Így a történet főszereplője valahol a fal és a piktek közötti sávban telepszik le és boldogan él egy boszorkának tartott gyógyítóval – míg meg nem hal…

Csakhogy a – történészek szerint is – a dolog szépséghibája, hogy a IX. Légió későbbi jelenlétére bizonyítékot találtak a mai Hollandia területén (Germania Inferior római provincia területe), ahol a légió, avagy egy része szolgálhatott, mielőtt beolvaszthatták őket. Úgyszintén bizonyítékot találtak (sírt) a kilencesek kis-ázsiai jelenlétére is. Az olasz Giovanni Brizzi professzor szerint a párthusok intézték el a légiót Kru. 161-ben. Nos, akárhogy is volt, tény: eltűntek. Az irodalom és a filmművészet pedig az ókori Britanniába helyezte végzetüket.

Irodalom és filmművészet az eltűnt IX. Légió jelvénye nyomában    

A kilencesek rejtélyes eltűnése az irodalmat is megihlette. Rosemary Sutcliff 1954-es nagy sikerű "Eagle of the Ninth" című regényéből már 1977-ben tévésorozat készült, majd 2011-ben filmet is forgattak róla. „A sas” legtöbb jelenetét Skóciában forgatták, de számos jelenete Magyarországon készült, a pátkai horgásztó partján egy villa díszleteit is felhúzták. 

A történet húsz évvel „A kilencedik légió” eseményei után veszi fel a fonalat. A kilencesek parancsnokának fia, Marcus Aquila északra indul, Hadrianus falán túlra, hogy visszaszerezze az eltűnt (megsemmisült) IX. légió hadijelvényét – a sast –, s közben apja sorsáról is megtudjon valamit.

A számára ismeretlen közegben segítségére van egy barbár pikt rabszolga (később felszabadított barátja), akinek a révén megmenekül és még a sast is hazaviszi római földre. A film további érdekessége, hogy e sztori szerint is maradtak túlélők a kilencesek közül, akik letelepedtek a barbárok között. Ez a film sem lett kasszasiker, pedig Hadrianus fala itt már teljes életnagyságban áll…

A IX. Légióhoz foggal-körömmel ragaszkodó filmművészet  

Habár korábbi filmről van szó, az alkotók valamiért már „Az utolsó légió” 2007-es forgatásakor is úgy gondolták, hogy Valerio Massimo Manfredi azonos című regényének adaptációja sem fog működni a IX. Légió szerepeltetése nélkül, jóllehet ezzel magának a regénynek a címét fosztották meg valódi jelentéstartalmától. „Az utolsó légió” cím ugyanis nem a kilencesek utolsó, ötödik századi britanniai felbukkanásáról szól. A film szerint ott rekedtek a kilencesek Britanniában, s oda menekülnek a főhősök.

A dolog szépséghibája, hogy Britanniából már a négyszázas évek elején kivontak minden légiót (kvázi sorsukra hagyták a briteket), hetven évvel a Nyugatrómai Birodalom bukása és a történet kezdete előtt. A regény ugyanis Kru. 476-ban játszódik, amikor a barbár Odoaker megfosztja hatalmától az utolsó nyugatrómai császárt, a gyermek Romolus Augustulust és Dél-Itáliában tartja házi őrizet alatt (a srác túl is élte Odoakert). Kiszabadítására érdekes társaság verődik össze a regényben... és még inkább a filmben...

Nos, a regény szerint a trónjáról letaszított fiú elmenekül (személyét rabszolgával helyettesítik a barbárok), s nevelője (a későbbi Merlin) segítségével Britanniába megy, ahol a rómaiak távozása után megszervezett helyi csapatok (kvázi az utolsó légió) segítségével kíván, mondjuk így a „víz tetején” maradni… Végül összejön neki), s a sztori szerint ő lesz a későbbi Arthur király apja, Uther Pendragon… A történetben és a filmvásznon a valóban létező hadúr, Vortigern is feltűnik. Ez a film sem lett kasszasiker, pedig a végső csatát Hadrianus falánál vívták (Szlovákiában forgatták), s a kilenceseket is belecsempészték. Vajon az író örült ennek a csavarnak?

Arthur király kalandja Hadrianus falán túl

Összegezve tehát az eddigieket, a IX. Légió szerepeltetése - rejtélyes eltűnése ide vagy oda- önmagában nem tette sikeressé a már ismertetett filmeket. Úgyszintén Merlin alakja sem recept arra, hogy befut-e a film, de nem garancia egy regény jó adaptációjára sem. 

A 2004-ben készült „Arthur király” szakított azzal a már-már filmművészeti „dogmával”, mely szerint Arthur király története általában egy fiktív középkori világban játszódik. Úgyszintén szakított azzal is - jobban mondva ebben a filmben erre még nem került sor -, hogy megpróbálja valamilyen rejtélyes módon beleszuszakolni a IX. Légiót is a történetbe (miként történt ez később "Az utolsó légió" esetében). Hagyjuk is a kilenceseket! Béke poraikra!

Ami pedig a 2004-es "Arthur királyt" illeti, e film a késő római korba, történetesen az ötödik század első felébe (azaz „Az utolsó légióval” ellentétben Kru. 476 előttre) helyezte a történetet, s még a legendás kerekasztal római megfelelőjét is elénk tárja.

A történet szerint a Hadrianus-falnál állomásozó szarmata lovascsapat és annak római-pikt származású parancsnoka, Artorius Castus utolsó parancsot kap Rómából, leszerelésük előtt...

A nem éppen veszélytelen küldetést a messzi Északon, azaz a falon túl kell végrehajtaniuk (ahonnan Aquila visszahozta a sast), ahol egy római család letelepedett (hogy gondolhatták ép ésszel?). A család tagja Alecto, a pápa kedvenc keresztfia, s talán pápa is lehet. Ki kell menekíteniük a szász roham előtt, mely a római légiók kivonulása után már fenyegeti Britanniát.

 Azaz a film cselekménye 407. után játszódik, ugyanakkor történelmi tény, hogy a britonok Kru. 408-ban visszavertek egy szász támadást (és Kru. 409-ben elűzték a római hivatalnokokat, viszont utána hamarosan már rómától kértek segítséget). A csapat kimenekíti Alectot, Arthur közben összeismerkedik a bájos Guinevererel.

 Ezután a szarmata lovasokkal és a piktekkel (no meg Merlinnel) egyesülve legyőzik a szász betolakodókat Hadrianus falánál. Kultikus jelenettel szolgál az ütközet hevében Lancelot halála, ugyanakkor a mondakörtől idegen, hiszen nem jöhetett össze a „főnök”, azaz Arthur feleségével. Eközben a rómaiak, élükön az Alectoért érkező auxerre-i Germanus püspökkel eliszkolnak, valóban sorsára hagyva Britanniát. Arthur ezután király lesz, a nép pedig hódol előtte.

A film nagy vállalkozás volt a „Gladiátor” sikerét meglovagoló alkotások között. Sikeresnek is mondható, még ha nem is érte el a nagy előd színvonalát. Mindazonáltal e filmben is megcsodálhattuk Hadrianus falát...

És most nézzük, kijön-e a matek, vagyis a történelmi évszámok szerint is megállja-e a helyét az „Arthur király”? Ha egyáltalán létező személy volt, Arthur (Artorius, Artus) a Krisztus utáni ötödik század végén, illetve a hatodik század elején tevékenykedhetett.

Ezzel „Az utolsó légió” eseményei szinkronban állnak, az „Arthur királyéi” viszont nem. De a bökkenő az, hogy ez csak az egyik álláspont. Más kutatások szerint pontosan akkor tevékenykedett, amikor a római légiók kivonultak Britanniából Itália és a többi provincia védelmére (a római légiókban egyébiránt szkíta lovasság is harcolt – a vörös sárkány eredetileg a szkíta népek hadi jelvénye volt). Vagyis ezen utóbbi álláspontnak az „Arthur király” című film eseményei felelnének meg. Lehetséges, hogy az alakját egy valóban létező történelmi személyről mintázták.

De nézzük tovább a matekot! A történetben feltűnik az eretneknek minősített történelmi személy, brit szerzetes, Pelagius, akitől a történet szerint Arthur sokat tanul szabadságról egyenlőségről, s igyekszik is átültetni a gyakorlatba. A Kru. 360-420. között élt brit szerzetes valószínűleg már Kru. 484 előtt Rómába ment, eretnek tanai pedig halála után terjedtek el Britanniában. Bizony-bizony, akkor is kicsi volt a Világ, ha a tanok terjedéséről volt szó...

A filmben utalás történik halálának időpontjára: „Tavaly ölték meg.” Halálának körülményei nem ismertek, de ezek szerint az „Arthur királynak” Kru. 421. körül kellene játszódnia, jóllehet a film szerint Pelagius Rómába való távozása és Arthur szászokkal vívott csatája között nem telik el két évtized sem. A filmbéli csata időpontjának így a Kru. 408. évi csata sem feleltethető meg.  Sőt: Merlin csatában való részvétele is erősen kérdéses (miként az is, hoigy valóban élt-e).

Nézzük tovább! Auxerre-i Germanus valóban létező személy volt, egyházfi, aki volt katona is, s felesége is volt, csak később lett pap, s élt aszketikus életet. Kru. 378-448 között élhetett, s Kru. 429-ben valóban járt Britanniában, ahol a Pelagiusról elnevezett eretnek mozgalom felszámolásában is közreműködött, s nem kizárt, hogy katonai műveletekben is részt vett a szigeten.

Ennek fényében az „Arthur királynak” a Kru. 429-es évben kellene játszódnia, ami nem egyeztethető össze Pelagius halálának időpontjával (Kru. 420.), amely egy évvel a filmbeli események előtt következett be; továbbá a film arra is utal, hogy Arthur és Germanus korábban már találkozhattak. Arthur legalábbis tud arról, hogy Germanus korábban katona is volt. Viszont a valódi Germanusszal csak akkor találkozhatott volna a filmbéli Arthur, ha történetesen a kontinensen jár, amire azonban a film szerint nem került sor, hiszen úgy beszél Rómáról is, hogy nem is járt még ott sohasem…  És hogy Arhthur együtt harcolt-e valójában a nemes Trisztánnal is, Izolda kedvesével? Ki tudja...

Akárhogy is volt, ez is, mint a többi, csak egy film. Nem a valóság. Arthur legendája pedig tovább él, s ha egyszer Britannia újra szükséget lát, népéhez visszatér a király – miként a mi igazságos Mátyás királyunk…

Folytatjuk!

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS - IX. RÉSZ

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart - Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt - suttyomban - Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állati jó” kirándulás? Járjunk utána!

Ifjú titán rokonom mindig elszánt, hogy hegyeket hágjon

Ha két, párhuzamosan elterülő, azonos nagyságú hegyről van szó – ahogy azt el is kottyantotta –, ifjú rokonom mindég benne van egy kis „hegyhágásban”... De, hogy miként vált hegyeket is hágó titánná, arról talán maga is elgondolkozott, amikor horvátországi nyaralásán a tengerben csücsülve a part menti hegyeket sasolta. Ámbár, az is lehet, egyszerűen csak csinos kis barátnője duruzsoló hangját hallgatta… (A kép szigorúan a jóváhagyása mellett kerül közreadásra!)

Akárhogy is kezdődött, azon a viharos őszi napon, amikor – ifjú titán rokonom autójában utazva – együtt hágtuk meg a tengerparton vezető kacskaringós-halálkanyaros utat, már elkezdődött valami.

Olaszországi utunk második napján – mely napnak a végén egy magát állatorvosnak kiadó germán amazon kötötte be véres fejemet – utunk a napfényes Amalfiba vezetett.

Napfényes? Októberben? Felejtsd el! Nos, vezetésével a „titán” jelzőt egyértelműen kiérdemelte, úgy állta a sarat a kretén digó vezetőkkel szemben… felvette az ő ritmusukat… persze azért csípte, amikor este a nápolyi nyomornegyedben az egyik talján kocsijára csukódott a sorompó…

Amalfi gyönyörű kis város – amolyan ékszerdoboz a róla elnevezett tengerparton, a Világörökség része – templomával, épületeivel, kávéházaival. Persze esőben marad a fedett templom, meg egy kávézó keresése (budikeresés miatt).

Amalfi után ellátogattunk a Vezúv túloldalán lévő kis településre, Mugnano del Cardinalebe is, a világszerte ismert és tisztelt kis szent, Csodatevő Szent Filoména ereklyéjéhez, akinek magyarországi kultuszához hozzátartozik képének megfestése is.

A templomban szolgáló atya már várt bennünket. Bár csupán levélből értesült jöttünkről, szinte másodpercnyi pontossággal az után jelent meg a templom hajójában, hogy mi beléptünk. Elkalauzolt bennünket a templomban, ahol az ereklyét és a szent sírkövét őrzik. 

A sekrestyében megcsodálhattuk a magyar festő, Feszty Masa által megfestett képet.  A lelkes atya sok minden mást is mesélt még, csak hát mi nem érteni olasz, ő meg nem érteni angol és magyar… A templomban különös, megmagyarázhatatlan béke és lélekemelő erő keríti hatalmába az utazót, zarándokot! Persze különös és vidám dolgok színhelye is volt találkozásunk a kis szenttel. Míg jómagam és – történeteim egyik főszereplője – „dezertőr” barátom már az atya után mentünk, megcsodálni a Feszty-féle festményt, ifjú titán rokonom és a többiek a templomhajóban maradtak. Odakünn ugyan fújt a szél, de egyszerre csak arra lettek figyelmesek, mintha valaki szabályosan, szépen-nyugodtan kinyitná a templomajtót, majd – miután besétált rajta – be is csukná. A dolog szépséghibája, hogy rajtuk kívül senki sem tartózkodott és senki be sem jött a templomba…

Ki tudja? Talán a szél… talán a kis szent csatlakozott hozzájuk… akárhogy is, a békét árasztó templomból már ki akartak menekülni, azonban az atya mindegyőjüket behívta a sekrestyébe, utánunk. Ekkor derült azonban ki, hogy az a szenteltolaj mennyiség, amit magyar tisztelők rendeltek – olaszul megírt levél útján – nem, hogy nem áll rendelkezésre, de a szegény atya minden formában (rajzolva, mutogatva) azt próbálta nekünk elmagyarázni, hogy ennyi szentelt olaj egész Olaszországban nincsen… Sokáig ott voltunk még a templomban, érezve a békét, hallgatva a csöndet. Végül már a közelgő vihar hangjai sem törték meg a varázst. Ide egyszer még visszatérünk!

Ifjú titán rokonom és a dühöngő Vezúv

Az este folyamán nem szentelt olaj kötötte le a figyelmünket – leszámítva „dezertőr barátom azon poénját, hogy „befuccsolt az olaj bizniszed” –, hanem a talján sörremek, a Birra Moretti élvezete, no meg a másnapi utunk, Pompejibe, a Vezúv által Kru. 79-ben elpusztított római kori városba. És akkor vertem be a fejemet, így az ókori romvárost már sapkában, bekötött fejjel látogathattam meg…

A város nagyon nagy, szinte alig elég egy nap a bejárásához, pedig sok minden még fel sincsen tárva. Egyes helyek pedig olyanok, mintha még most is élet lenne bennük! Eltógáznék-bulizgatnék valamelyik villában, bort szürcsölve, az már biztos!

Gyorsan megtudtuk amúgy, hogy a közhiedelemmel ellentétben az ókori rómaiak is angolul beszéltek – mint a tógás, szandálos, szexelős római filmekben –, hiszen erre még bizonyítékot is találtunk az amphiteátrumban! Lásd: "GVN"!

Persze „dezertőr” barátom nem lett volna dezertőr – ergo: hű a nevéhez –, ha nem lett volna valami kalandja: nagyon rástartolt egy épületre, s otthagyva csapot-papot, berohant. Állítása szerint csak érdekelte, mit néz meg mindenki, de senki se hitte el neki, hogy ne tudta volna, hogy egy ókori bordélyházba igyekszik… A képek tanulsága szerint a kuncsaft csak rámutatott mit kér, s a jányka olvasás nélkül is tudta, mi a dolga… Ej-ej, „dezertőr” barátom!

No, de mit tett mindeközben ifjú titán rokonom? Már a Vezúv után vágyakozott, mely ott magasodott – mint az ókori rómaiak idején is, egykoron – a város és őfelette.

Felette nagy lázát végül az aznapi, utolsó szervezett út lekésése után már nem tudta csillapítani, mert csinos kis barátnője – őhelyette emelkedve szólásra –, ifjú titán rokonom fáradtságára hivatkozott, s arra, hogy ilyen állapotban (hisz az előző két nap alatt már titán keményen levezetett majd kétezer kilómétert) az autóját is félti. Mivel már mindenki jól „betintázott” addigra, maradt a szállás és a kocsmatúra folytatása, ahol is egy igazi, nagymellű talján fruska szolgálta fel a pizzánkat (sajnos, csak a pizzáról készült kép)...

Ifjú titán rokonom és csinos kis barátnője nem tartott „dezertőr” barátommal és velem, diszkréten kimentve magukat. Ekkor eszméltem csak rá, hogy a Vezúv meghágása talán már kezdettől fogva nem a konkrét hegy megmászását jelentette ifjú titán rokonom szemében, hanem egy másik „vulkán” dühöngött… Aznap éjjel történetesen, amikor nyugovóra tértünk a kocsmatúra után, a szomszéd szobából MÁR nem hallottunk ágynyikorgást…

Ifjú titán rokonom hegyet hág a perverz Tiberius császár villájához

Akárhogy is volt, a Vezúv megmászása végett is, de még visszatérünk a Nápolyi-öbölbe, melynek minden egyes porcikája – akár egy gyönyörű nő – új és új varázslattal, gyönyörrel és kalanddal kecsegtet! Ilyen Capri szigete is.

Másnap komppal folytattuk utunkat Capri szigetére. Sorrentoból indult kompunk, de a sziget Nápolyból is megközelíthető. Megérkezésünk után bérletet vettünk a buszhoz, de az hol jött, hol nem, összevissza, jó olasz módra… meg hát ott keringtek a taxis hiénák is… egyikük egy gyönyörű fenekű hetéra volt… akadt is fuvarja (kétszer is, mire jött egy nyomorult busz).

Ha Capri szigetén jársz, s a híres Kék-barlang nem fér bele az idődbe, akkor is feltétlenül meg kell tekintened a Villa San Michelét, mely a sziget egyik fő látványossága.A legtöbb katalógusban és az ott jártak családi albumaiban szerepel az a kép, amely a villa lugasából készíthető.

A villát a 20. század elején építtette Axel Munthe svéd orvos, a Krisztus után 14. és 37. között uralkodott római császár, Tiberius egyik villájának a helyén.

A villa és annak vécéje megtekintését követően a libegő következett, mellyel a napsütötte Monte Solarot érhettük el.

A hegytetőről csodás kilátás nyílik a tengerből kiemelkedő természeti attrakcióra, a Faraglioni sziklákra. Ifjú titán rokonom csak egy valamit sajnált: libegővel ugyan, de meghágtuk a szigeten lévő hegyet, de sehol sem láttunk kecskéket… pedig Capri róluk kapta a nevét… Akárhogy is, a libegővel lefelé megtett út kárpótolt e nüánsznyi hiányosságért, hiszen ég és tenger összeolvadt szemeink előtt, mi pedig úsztunk, csak úsztunk a végtelen kékségben…

Innen még „dezertőr” barátom sem kívánkozott dezertálni…Persze nem is lett volna hová… van, aki nem is bírja idegekkel...

Ezután következett a leghíresebb – Tiberius császár által építtetett – villa, a Villa Jovis. Kevés időnk volt, hegynek felfelé kellet haladnunk, de megcsináltuk. Bekapcsoltuk a híres Ben-Húr film zenéjét, s meneteltünk fel a hegyre.

Ifjú titán rokonom felhozta csinos kis barátnőjét is, szorosan követve "dezertőr" barátunkat.

A hegyen aztán megmutathattam azt a sziklát, ahol a legenda szerint Tiberius császár „megvált” megunt szeretőitől… természetesen ifjú titán rokonom már előre felkészítette csinos kis barátnőjét (tényleg nagyon csinos) a fűszeres poénra… a lélegzetelállító kilátásra, ami a villa egy másik pontján fogadott bennünket, ő sem tudta felkészíteni.

Ifjú titán rokonom a perverz Tiberius villája után (ugye, hogy nem mindegy, hol a hangsúly?)

Ki tudja, talán így esett a történet, s ifjú titán rokonom nem csak a „vulkán”, de a hegyek szerelmese is lett…

Így esett, hogy történetesen esett, amikor – taljánföldi kalandunk után – felhágtunk a szélfútta Schneeberg legmagasabb pontjára, a Fischerhüttéhez. A kép persze ezt nem mutatja. A menedékházban amúgy aludni is lehet és még a magyar nyelvet is ismerik. 1885 óta várja a vendégeit. Télvíz idején nagyon fagyos itt a hangulat...

Szóval elérkeztünk a bécsiek kedvenc kirándulóhelyére, az „Üveghegyemhez”, ahová a derék Ferencjóska is felhágott a fogaskerekűvel, hogy megtekintse a kilátást és az őt szexszel irányítani képes Sissiről elkeresztelt kápolnát. (Vajon róla is legomboltak 37 Eurót a vonatért?) No meg, hogy hozzánk hasonlóan beleharapjon a friss hegyi levegőbe… Persze, ahhoz, hogy ifjú titán rokonom meghághassa a Schneeberget is, először haza kellett érnünk olaszföldről. Erről szól majd a következő történet! Meg arró', hogyan is jutottunk el "dezertőr" barátommal Schneeberg után Sopronba, meg Írottkőre.

Addig is, emelem poharam az én ifjú, titán rokonomra, s eddigi - hegymászáson is túlmutató - életútjára! Egészségedre! És előre, tovább!

Folytatjuk!

    

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE VII.

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzűművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Titkos-gyilkos római császárnék – avagy, ha nem megy szexszel, hass oda méreggel!

Az ókori Rómában soha nem babra ment a játék, amennyiben a hatalom megszerzéséről, megtartásáról, netán befolyásolásáról volt szó. Míg Róma köztársaság volt, befolyásos családok neves férfitagjai küzdöttek egymással a politika porondján – közjogi méltóságokra kiéhezetten –, a birodalom korában pedig az aktuális császárhoz és dinasztiához kötődök tülekedtek a húsos fazékhoz, néha pedig a császári trónhoz… Ebből a véres hatalompolitikai játszmából a családok nőtagjai is kivették részüket – hol intrikával, hol szexsszel, néha méreggel, vagy mással… Különösen igaz volt ez a császárok hű – néha kevésbé, avagy egyáltalán nem hű – hitveseire, a császárnékra!

Legyen hát most a főszerep a nőké – és leginkább a császárnéké! Lássuk, kik is voltak, mit is tettek ők, s miként írták tetteikkel, életükkel a történelmet – és miként hatottak az irodalomra, aztán pedig a filmművészetre!

Atia

Augustus, az első római császár édesanyját az HBO „Róma” sorozatából ismerhette meg a nagyközönség, de a karakter megjelent Colleen Mccullough regényeiben is. („Az októberi ló”; „Antonius és Kleopátra”). Augustus az anyja révén volt rokona Julius Caesarnak, aki az akkor még Octaviusnak nevezett fiút az örökösévé tette, utat nyitva számára a hatalomba.

Atia a „Róma” sorozatban számító intrikusként jelenik meg, aki mindent bevet annak érdekében, hogy a polgárháború korának hatalmi játszmáiban a győztesek oldalán fejezze be a harcot és még élvezze is a játékot – vagy a szexet szeretőjével, Marcus Antoniusszal, aki később, nagy bánatára Kleopátra karjaiban és ágyában köt ki. A többi már történelem, azonban az áskálódó, mérget, verőlegényeket, gyilkosokat és szeretőket is bevető Atia valójában nem létezett. Alakját több – a korban élt – történelmi személy alapul vételével alkották meg, így Claudiáról (Clodia) is mintázták, akihez a költő, Catullus írta verseit, de megtalálhatóak a karakterben Antonius akkori feleségének, Fulviának a jellemvonásai is, akit a derék triumvir Mccullough regényében péppé vert… 

Szintúgy nem létezett Colleen Mccullough „véletlenül” életben hagyott Atiája sem, hiszen a valódi, hatalompolitikai életben súlytalan Atia – aki azért könyörgött fiának, Octaviusnak, hogy ne fogadja el Caesar örökségét – már Kre. 43-ban elhunyt, nem húzta Antonius és Kleopátra haláláig, vagy az után… A valódi Atiának nem voltak gigászi összecsapásai Caesar szeretőjével, Serviliával sem, mint a „Rómában”, de ez a módosítás megbocsájtható a készítőknek, hiszen e nélkül számos élménytől fosztottuk volna meg magunkat.

Kleopátra

Kleopátrának, Caesar és Antonius szeretőjének már kevésbé volt élményszámba menő a találkozás a hatalma teljében lévő Octavianusszal. Tudjuk, mi lett a vége… Mivel nem római volt, így helyet sem kaphatott volna ebben az illusztris társaságban, azonban befolyása – mint Egyiptom uralkodója – oly fontossá teszi mégis a személyét, hogy kajánul bevettük őt a hölgykoszorúba...

Caesar halála után, hogy hatalmát – és Caesar fiának, Caesarionnak a jövőjét – biztosítsa, Kleopátra Antoniusszal szövetkezett, mely szövetség egy ponton a szerelem (ál)arcát is felöltötte, olyannyira, hogy Antonius elvált Octavianus nővérétől, Octaviától is, s egyiptomi rítus szerint Kleopátra férje lett – mondanunk sem kell, hogy ezt a húzását Octavianus milyen szépen felhasználta politikai céljaira. Az HBO „Róma” sorozatában és a két Kleopátráról szóló mozifilmben (1963-ban és 1999-ben) gyönyörű nők alakították őt, köztük a kor egyik szex szimbóluma, Liz Taylor.

Nos, a valóságban Kleopátra inkább pici volt és jóval jelentéktelenebb, mintsem szexszimbólum lehetett volna. Mindemellett csak istennel léphetett szexuális kapcsolatra (Caesar és Antonius egyaránt isteni származást vindikált magának), azaz az HBO „Róma” sorozat híres szex jelenete – Pullo légionáriussal és Kleopátrával – szintén csak az alkotók fantáziájának terméke. 

Ami tény: Octavianus propagandagépezetének az állt érdekében, hogy Kleopátrát olyan nőként tűntesse fel, aki testével és varázslatok révén elvette Antonius eszét, aki immár nem római többé – bejött. Ha pedig már nem római, akkor nem is ellene megy a háború, hiszen az egyetlen, valódi ellenség Egyiptom és Kleopátra. Így a római közvélemény szemében már nem római harcolt római ellen, hanem Róma az idegen uralkodó ellen. Az újabb kutatások révén felröppent a gyanú, hogy Octavianusnak valójában nem is állhatott érdekében Kleopátra életben hagyása… ha pedig így van, megoldotta…

Livia Drusilla

A polgárháborúból győztesen kikerülő és később az Augustus – fenséges – nevet felvevő Octavianus Kre. 30-ban, Kleopátra halálának az évében már jó ideje házas volt. Az a Livia Drusilla volt a hitvese, akinek egyik hozzátartozóját (testvérét, egyes források szerint az apját) a Philippinél Kre. 42-ben lezajlott ütközet után Octavianus még öngyilkosságba kényszerítette. Liviának már volt egy fia – a későbbi Tiberius császár – és második gyermekével volt várandós, amikor Octavianus beleszeretett és rávette a férjét, Claudius Nerot, hogy váljon el tőle – a római jog értelmében természetesen a születendő gyermeket rögvest visszaküldték a volt férjhez, neki volt hatalma felette…  Így lett Octavianus hitvese az egyébiránt férfias arcélű Livia...

Volt férje halála után Livia és Augustus nevelte fel Tiberiust és Drusust. Robert Graves „Én, Claudius” című művében annak az elgondolásának ad hangot, hogy Livia – testvére, vagy apja halála miatt is – elkezdte megmérgezni és intrikák révén eltávolíttatni Augustus családjának tagjait, annak érdekében is, hogy valamelyik fia lehessen Augustus utóda. A kutatások inkább elvetik, hogy Livia ilyen kegyetlen nő lett volna, mindazonáltal tény, hogy Liviának soha nem született gyermeke Augustustól (vagy nem maradt életben), így a hatalompolitikai játszmáiban férjét segítő asszony a korábbi házasságából származó Tiberiust tolta előre (Drusus korán meghalt).

Furcsamód valóban elkezdtek hullani Augustus rokonai. A szívének kedves unokaöcs, Marcellus, barátja, s fegyvertársa, Agrippa – aki elvette Augustus lányát, Juliát –, de tisztázatlan körülmények között elhunyt Agrippa és Julia két közös gyermeke, Gaius és Lucius is. Juliát végül száműzték… Az idős, megfáradt Augustus végén csak Tiberiust nevezte meg utódául! Amit tehát Livia nem ért el a férjével való szexuális kapcsolata révén (nem szült fiú utódot) lehetséges, hogy méreggel mégis elérte… Erről szól a Graves regényéből készült brit tévésorozat is.

Livia alakja az „Én Claudius” tévésorozat után megjelent az Augustusról készült kétrészes tévéfilmben is (2003-ban), ahol a híres díva, Charlotte Rampling alakította az intrikus, méregkeverő, de amúgy egyébként férjét szerető idős Liviát. Külön érdekesség, hogy a tévéfilmben a fiatal Liviát is megcsodálhattuk. Liviának Colleen Mccullough író és az HBO „Róma” sorozata igazságot szolgáltat, mindazonáltal a történészek Augustus unokáinak, Gaiusnak és Luciusnak a halálát egy kissé gyanúsnak találják…

Livilla és Messalina 

Tiberius Kru. 37-ig uralkodott. Az anyja, Livia sokáig beárnyékolta életét, hiszen elválasztotta hőn szeretett feleségétől, Agrippa lányától, s hozzá kényszerítette Augustus lányához, Juliához. Mivel Augustus száműzte Juliát kicsapongó életmódja miatt, az egész akció értelmetlennek tűnik, ámbár a hatalom oltárán szükséges áldozat volt. Tiberius alatt kezdte el csak igazán egymást mérgezni és gyilkolászni a Julius-Claudius dinasztia, főleg a nők jártak élen eme hadműveletben. Tiberius fia is mérgezés áldozata lett, mert a fiú felesége, Livilla összejátszott a testőrparancsnokkal, Seianusszal, aki a trónra pályázott. A történet megjelenik az "Én, Claudiusban" is. Az összeesküvést szintén nő, a család tagja – Antonia – buktatta le. Livillát halálra éheztették, az összeesküvőket kivégezték, Seianus lányát pedig, mivel még gyermek volt, előbb meg kellett erőszakolni, csak utána lehetett kivégezni…

A rémségek Tiberius halála után, Caligula császár alatt is folytatódtak, aki saját testvérével is ágyba bújt. Őt a testőrség Kru. 41-ben aprította miszlikbe aprította és nagybátyját, Claudiust tette meg császárnak. Az 1954-ben készült (és „A palást” című film folytatásának minősülő) „Demetrius és a gladiátorok” című film ezt az epizódot mutatja be, kitérve Claudius feleségére, Messalinára is, aki – vélhetően – nimfomániás volt és hűségét sem Claudius trónra kerülése előtt, sem azután nem tartotta meg. Egy idő után vesznie kellett. A „Demetrius és a gladiátorok” című filmben a változatosság kedvéért a keresztény Demetrius a zsánere, ki is téríti egy időre a hitéből…

Messalina halála után Claudius az unokahúgát, Agrippinát vette el, akinek korábbi házasságából már volt egy fia, a későbbi Nero császár...

Agrippina és Poppaea

Agrippina rávette az öreg Claudiust, hogy a saját fiával ellentétben Nerot nevezze meg örökösének, majd derekasan megmérgezte (mérges gomba és méreg volt az ütős recept). Később Nero volt az, aki az anyja életére tört. Olyan hajót építtetett számára, ami elsüllyedt (balesetnek akarta álcázni), csakhogy a volt császárné jó úszó volt, hiszen korábbi száműzetése alatt a tenger jelentette az egyetlen táplálékforrást. Nero ezután biztosra ment: leszúratta az anyját, aki a gyilkosától azt kérte, hogy kardját döfje a méhébe… Anya és fia viharos kapcsolatát mutatja be az 1956-ban készült „Fiam, Néró” című film.

Nero  „Quo vadis” című,1951-ben készült filmben és az azonos című regényben szereplő második felesége, Poppaea – láncra vert nagymacskájával – méltó párja a filmvásznon a történelmi Agrippinának, a valóságban azonban kevéssé volt olyan kacér, s intrikus nőszemély, mint amilyennek bemutatják. De persze hófehér sem volt...

A tényen persze ez mit sem változtat: terhes feleségét Nero halálra rugdosta, majd egy fiú rabszolgát beöltöztetett a volt feleségének, s aztán vele hált… Dicstelen vég egy császárnénak…

Lucilla 

Lucilla már egy másik korban, a Krisztus utáni második évszázad végén élt. Alakját „A Római Birodalom bukása” és a „Gladiátor” című filmekből ismerhetjük. Apja, Marcus aurelius császár volt, akinek uralkodását évtizedek békéje és prosperitása előzte meg. Krisztus után 161-ben került uralomra, s máris háborúkkal találta szemben magát. Társcsászára Lucius Verus volt, bár nem sokat ért, anynit azonban igen, hogy Lucillából császárnét csináljon. Lucilla egész fiatalon ment hozzá, s lett császárné.

Apja halála után – Kru. 180-ban – Lucillának, a volt császárnénak végig kellett néznie, ahogy a testvére, Commodus rémuralma alatt minden semmivé foszlik, amit apjuk oly bölcsen felépített. Összeesküvést szőtt, amely azonban – a filmekkel látottakkal ellentétben – elbukott. Lucillát kivégezték. Commodus nem volt irgalmas... Alakját legutóbb Marcellus Mihály tette még halhatatlanabbá, "Isten lehettél volna" című regényében. 

Lucilla után

A történelem kereke nem állt meg Lucilla halálával, azonban a filmművészet éppoly mostohán bánt a harmadik, negyedik és ötödik század nőalakjaival, – így császárnéival is –, mint magával a késő római korszakkal. Egyszer ezt is bemutatjuk! Ami tény, Commodus halálával új korszak köszöntött be. A negyedik-ötödik században pedig új vallás hódított teret… Természetesen egy valaki nem változott, ahogy nem változott azóta sem, hisz örök: a NŐ!

Folytatjuk!

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE VI.

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

„Te is fiam, Brutus?” – avagy hogyan nyírták ki a római császárokat?

A kérdés talán alpári, de jusson eszünkbe: az akkori világ legnagyobb és a történelem egyik leghatalmasabb birodalmáról van szó, melynek trónján ülni többet jelentett egykoron, mint a vastrón urának lenni! Valóságos hatalmat, melynek megszerzése, megtartása, avagy abból egy szelet jobban megrészegíthetett bárkit, mint előtte bármikor! Volt, amikor egyszerűen „csak” e hatalom megszerzése érdekében ölték meg az aktuális császárt! A hatalomért pedig sokan bármire képesek! A legalpáribb dolgoka is... Caracallát például szükség végzése közben ölték meg Kru. 217-ben. Nagyot nézhetett...

Persze volt olyan is, amikor azért ölték meg az épp regnáló császárt, mert a hatalmával visszaélt, volt, amikor a hadszíntéren, ellenség kardja, avagy saját katonáinak lázadása vezetett halálához, de sorolhatnánk még… A lényegen mit sem változtat: kevés császár halt meg természetes halállal!  Követte Caesar sorsát...

Most a klasszikus császárkor időszakát, a Krisztus utáni első és második évszázadot vesszük górcső alá, s bemutatjuk, hogyan is haltak meg e korszak imperátorai a filmvásznon, a valóságban, s netán a regényekben. És talán már rájött a kedves olvasó: Julius Caesar – akit bár szénné szurkáltak, s akinek a „Te is fiam, Brutus?” mondatot tulajdonítják – most a „kakukktolyás” szerepére kárhoztatik.

Julius Caesar, a „kakukktojás”

Jóllehet kimagasló hadvezér és államférfi volt, Caesar soha nem volt császár, csak nevét kölcsönözte az utókor császárainak, Augustus Caesartól – vagyonának és nevének örökösétől – kezdve. Caesar jogi értelemben „csak” élethossziglani dictator volt, amely ugyan – gyakorlatilag – korlátlan hatalmat biztosított a számára, de nem koronáztatta magát királlyá (még, ha talán akarta is), tehát uralmát nem monarchikus alapon örökítette tovább, mint egy uralkodó, hanem a politikai öröksége segítette hozzá végrendeletileg örökbe fogadott rokonát, Octaviust, hogy kiépíthessen egyfajta egyeduralmat. Őt Octavianusként és Augustus császárként jegyzi a történelem.

Caesart hatalma csúcsán érte az összeesküvők általi halál, Kre. 44. március idusán, de kutatások alapján soha nem intézte a már idézett mondatot Marcus Junius Brutushoz, volt szeretője, Servilia fiához. Csak a mi Shakespeareünk volt kicsit kreatív; Colleen Mccullough híres regényfolyamának utolsó előtti részében („Az októberi ló”) Brutusunk még szegény Caesar heréjét is átdöfi – kifejezve attitűdjét az anyja és a Caesar közti, hajdani viszonyt illetően – ám ez is csak kitaláció. A végen persze mit sem változtat: a császárság névadóját kilyuggatták.

Augustus Caesar

Caesar vagyonának és nevének örököse Kre. 30-ra legyőzte politikai és katonai ellenfeleit, Antonius és Cleopatra öngyilkosságba menekült, Egyiptom aranya felélénkítette a római gazdaságot, Octavianus pedig a szenátus jóvoltából Kre. 27-ben felvette az Augustus, azaz a „fenséges” nevet.

Látszólag a szenátussal együtt gyakorolta hatalmát, mint „első polgár”, princeps, vagyis első volt az egyenlők között. A valóságban azonban a hadsereg neki engedelmeskedett. Ahogy pedig a "Gladiator" című filmben is mondják, "hadsereggel a hátad mögött könnyen lehetsz politikus"... A hajdani római köztársaság már nem létezett. Az általa felépített hatalmi berendezkedés majd háromszáz éven át működött, csak némely őrült császár volt az, aki felrúgta a látszatot, s istennek tartatta magát, már élete során. Augustus gondoskodott arról is, hogy Julius Caesar meggyilkolásának helyét örök mementó hirdesse. A közhiedelemmel ellentétben Caesart nem a Forum Romanumon álló Curiában ölték meg (ez az épület, illetve az utóda látható ma is) hanem az ellenfele, Pompeius színházához épített ülésteremben. A színház a Mars mezőn állt. Spanyol kutatóknak pár éve sikerült azonosítani egy 3 méter széles és 2 méter magas, betonból készült struktúrát a gyilkosság helyszíneként.

Caesarral ellentétben Augustus természetes halállal halt meg Kru. 14-ben, azonban Robert Graves író „Én, Claudius” című regényében feleségének, Liviának tulajdonítja a császár halálát, aki a regény szerint megmérgezte az imperátor által hőn szeretett fügét. Ezt dolgozza fel az azonos című - a regényből készült - brit tévésorozat is. A történészek és a történetírók nem osztják Graves elgondolását, mindazonáltal Livia személyét kriminalizálta a regény. Colleen Mccullough regénye az „Antonius és Cleopátra” igazságot szolgáltat ugyan Liviának, mindazonáltal felmerül, hogy Augustus unokáit azért mégis megmérgezhette, biztosítva a fiának, Tiberiusnak a trónt.

Tiberius

Tiberius, aki Kru. 37-ig uralkodott, Livia első házasságából származott. Ő az első olyan császár, aki úgymond öröklés útján – Augustus végrendelete nyomán – szerzi meg a hatalmat, melyet azért még a szenátusnak is szentesítenie kellett. Tiberius ellentmondásos figura, a köztudatban ott él róla a perverz, öreg, kislányokat és kisfiúkat megrontó bakkecske képe, aki Caprae szigetén múlatja az időt, míg Rómában kegyence, Seianus viszi az ügyeket. Nem hódított és takarékos volt, adóztatott is rendesen, a nép nem is szerette, szóval  nem mondható hitelesnek, hogy jóságos nagyapóként integet a híres Ben-Húr film diadalmenetet bemutató jelenetében (főleg, hogy nem is járt már fel abban az időben a Városba).

A jelenet szépséghibája továbbá, hogy ilyen diadalmenetet nem is tarthatott volna a "Ben-Húr" című film szereplője, Arrius, mivel nem volt a császári család tagja. Tiberiust „A palást” című filmben is láthatjuk, szigorú, de bölcs(elkedő) öregként.

A valóságban mentálisan egyáltalán nem volt ilyen kiegyensúlyozott, s a róla szóló legendáknak is lehetett valóságalapja. Halálát testőrparancsnoka okozta, aki megfojtotta őt egy párnával. Erre a filmek nem utalnak. És ismét egy szépséghiba: túl korán kiáltotta ki a testőrség az utódot, Caligulát, mert azt hitték, meghalt az öreg, gyorsan meg kellett hát őt fojtani. Mindazonáltal ágyban halt meg, párnák között…

Caligula

Caligula Tiberius unokaöccse volt, gyorsan meg is ölette Tiberius unokáját, nehogy kedve szottyanjon uralkodni. Az őrült császár, ki állítólag még a lovát is közjogi méltósággal akarta elhalmozni, nem húzta sokáig, mindazonáltal "A palást" című film Caligulája örök klasszikus!

A testőrség csinálta ismét: miszlikbe aprították. A „Demetrius és a gladiátorok” című filmben szimplán hajítódárdát kap a mellkasába, a valóságban azonban még a pár éves kislánya fejét is szétzúzták a palota falán…

Claudius és Nero

A lázadó testőrség – a praetorianusok – feldúlta Calugula palotáját, s megtalálta Claudiust, Caligula apjának testvérét, a már nem fiatal bácsikát. Claudius eddig úgy maradt életben, hogy játszotta a „hülyét”, valamint a súlytalant, ha prózaian akarjuk megfejteni eddigi túlélésének titkát, ebben a hatalmi őrületben. Kru. 41-54-ig eljátszotta ezután a császár szerepét, méghozzá igen jól.

Uralkodása alatt stabilitás következett és Britannia meghódítása. Vesztére elvette unokahúgát, a későbbi Nero császár anyját, Agrippinát, aki, miután rávette, hogy természetes fiával szemben Nerot nevezze meg utódának, megmérgeztette. A gomba hatott, Nero pedig a történelembe is bevonulhatott. Anyja, Claudius fia és a hitvese, Octavia is meghalt rémuralma alatt, a keresztényüldözésről nem is beszélve. Számos összeesküvést szőttek uralma ellen, végül a hadsereg lázadása vetett véget neki, Kru. 68-ban.

A „Quo vadis” című filmmel ellentétben nem a császári palotában, a Palatinuson, hanem egy Róma melletti villában lett öngyilkos. A rendező, Mervyn Leroy belecsempészett továbbá egy jelenetet a filmbe 1931-es rendezői munkájából, „A kis cézár”-ból is, ahol Caesar „Rico” Bandello halála előtt ugyanazt mondja, mint Nero a „Quo vadis”-ban. Azaz Nero utolsó szavai („Mekkora egy művész pusztul el itt!”) valamelyest meg lettek változtatva. Figyeljük csak meg a jeleneteket! (Az "Is this the end of Rico?"  Nerora lett konvertálva.)

Nero után

Nero halálát követően egy év alatt négy császára is lett a Római Birodalomnak. Galba, Otho és Vitellius időrendben követte egymnást a trónon, de mindegyik áldozatául esett a polgárháborúnak és a hatalomvágynak. Galba a „Quo vadis”-ban is megjelenik, mint diadalmasan bevonuló szabadító, aki majd helyreállítja a jogrendet – hát, előbb ölték meg… A polgárháborúból Vespasianus került ki győztesen, aki Kru. 79-ig uralkodott, s természetes halállal halt meg, nem úgy, mint fia, Titus, akit lehetséges, hogy öccse, Domitianus mérgeztetett meg, és aki bátyja Kru. 81-ben bekövetkezett halála után Kru. 96-ig uralkodott, mígnem egy összeesküvés során – melyben a felesége is benne volt – megölték. Róma vérben fogant és vérben is fejlődött, alakult... És bizony, a légionáriusok kardja nem mindig barbár testét járta át...

Domitianus halálát követően az Antoninus dinasztia következett Kru. 192-ig, amelynek tagjai természetes halállal haltak meg. A „jó császárok” korszaka azért volt prosperáló, mert az uralkodók nem vérségi alapon örökítették tovább hatalmukat (igaz nem is volt fiúgyermekük), hanem – leegyszerűsítve – a legrátermettebb és legalkalmasabb utódot választották ki. Így lett császár Kru. 161-ben Marcus Aurelius is, akinek pannoniai honvédő háborúiról a kortárs szerző, Marcellus Mihály írt regénytrilógiát. Marcellus Mihály egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy ha találkozhatna Marcus Aureliusszal, megkérdezné tőle, miért döntött úgy, hogy a fiát, Commodust nevezi ki utódául?

      

Marcus Aureliusnak ugyanis elsőként született fiúgyermeke (jóllehet valószínűleg nem tőle volt) és bár alkalmatlan volt a trónra, társcsászárává, majd utódává tette. A híres „Gladiátor” című filmmel ellentétben Commodus nem ölte meg az apját. Ugyanakkor eme pozitív tény mellett negatívum, hogy Kru. 192-ig uralkodott, tizenkét évre visszahozva a neroi rémuralmat. Vívott az arénában, de életét egy sebtében szervezett  (sokadik) öszeesküvés oltotta ki, s nem egy volt hadvezérével való párviadal.

Commodus halála után véget ért a klasszikus korszak, s bekövetkezett a harmadik század káosza, ahol a császárok rendszeresen áldozatául estek a hatalomnak és az újabb és újabb öldöklésnek. Róma a külső támadások és a belső anarchia miatt megroppant. A bukás kezdetét vette, miközben a Hatalom önmagát falta...

Folytatjuk!

Tovább

Sam Witwicky halott – ahogy a TRANSFORMERS 5. része is… SZÉGYEN! Avagy: KRITIKA EGY SEMMIRŐL sEM SZÓLÓ FILMRŐL 

SZÉGYEN

A TRANSFORMERS 5. – Az utolsó lovag egyik szereplőjének elejtett mondata már mást is arra a következtetésre sarkallt előttem, hogy a Beouf gyerek által megszemélyesített karaktert valamikor a harmadik és az ötödik rész között kinyírták… pardon… kiírták… meghalt, vagy még rosszabb… Ez jó!!! Rühelltem, mert az eredeti Spyke Witwicky karaktere pozitív üzenetet sugárzott a gyerekek felé. Ez meg egy lúzer volt! Nos, spoileres kritika következik, úgyhogy ha valaki olyan önmegtartóztató, mint a nőtől megriadó középkori csuhás, akkor nehogy olvassa tovább! Szégyen, amit műveltek az alakváltók történetével, a nyolcvanas években felnőtt generáció játék-, képregény- és rajzfilmélményének főhőseivel!

 SZÉGYEN

Nos, ezt – úgy gondolom – számos kortársam nevében mondhatom, akik velem együtt játszottak a játékfigurákkal, falták a képregényt a kilencvenes évek elején, avagy nézték angolul a rajzfilmsorozatot. Sok-sok éve már, hogy Optimus fővezér négy éves koromban az életem része lett, amikor angol nyelven kiadta a parancsszót, az alakváltásra és a kigördülésre; számos figurám volt, amivel játszhattam, s számosat hiába is kerestem, de felnőtt fejjel megvalósítottam a gyerekkori álmot: 1984-es Optimus és 1985-ös Sokkoló boldog tulajdonosa vagyok. 

SZÉGYEN

Egy szép napon az Optimusom elújságolta Sokkolónak, hogy látta a Transformers mozi sorozat ötödik részét. Sokkoló kíváncsian rákérdezett, milyen volt… Optimus erre így felelt: „Sokkoló!” Hogy milyen a film valójában, nos azt mindenki döntse el maga! „Döntsd el magad!” – ahogy 1986-ban Galvatron is ordítja az első, és azt hiszem utolsó egészestés Transformers rajzfilmben, amikor hamuvá porlasztja az áruló Üstököst, akinek a fejét a mostani moziban is megcsodálhatjuk.

1986-ban nem csak Üsökös puccsa bukott el, de megbukott a mozifilm is, mert a Hasbro az új játékok eladásának céljával nagytotálban kinyíratott régi karaktereket, köztük a fővezért is, csakhogy a gyerekek lelkébe gázolt vele, s a film megbukott. Azaz bukott már meg alakváltó sztori. Még tíz részt terveznek mostanság, ha jól hallottam, egyik barátomtól, aki még hozzátette: „S mivel úgyis kasszasiker lesz, hogy egy nagy kupac lótrágya, lesz még következő rész. És következő. És azutáni. Nem beszélve arról, hogy ez tk egy 3 órás reklámfilm, mindig lesz pénz rá.” Nos, reklámfilmnek elment, az biztos...

Ha van kevés érdeme eme ötödik résznek, az pontosan az, hogy ismételten megkapjuk a jó öreg robotzúzást, amivel tele a képregény és a rajzfilm is. Igen ám: a  nyolcvanas években ez is igényesebben volt tálalva. "Hát nem ezért nézzük?" - tennék fel sokan a kérdést. Hadd előzzem meg egy válasszal: ezért is!

Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a régi történetek nem csak nonstop zúzdát jelentenek, végtag kitépést és városrombolást, de egyszersmind mély gondolatokat is őriznek és közvetítenek, mind a mai napig. Viccen kívül!!! Kezdve azzal, amikor egy mikromester arra tanítja a fiatalokat, hogy ne más hősöket keressenek, hanem elsősorban önmagukban higgyenek, s folytatva azzal, hogy Optimus fővezér szájából soha nem hangzott el az a mondat, hogy „Megöllek!” Maga volt a képregényben a megtestesült humánum – ha nem is ember –, aki feltétlen hisz minden élőlény élethez való jogában, s a rajzfilmben is csak az álcavezér Megatron kapott tőle durva mondatokat… Optimusnak volt lelke! Ebben a részben a lelkétől fosztották meg!

Más volt ez a fővezér a mostani epizódban, de más volt ez az egész rész is az előző négyhez képest! Bár volt, aki már a harmadikat és a negyediket is kínszenvedésnek tartotta… Anno még érteni véltük, miről is szól egy-egy rész, de ez a film mintha rebootolta volna még a negyedik részt is! Az agyunkat is újra kellett indítani utána...

SZÉGYEN

Galvatron, aki az előző rész végén elmenekült, most újra a régi Megatron, bár hogy hogyan, arra nincs magyarázat. Igaz, az álcavezér mégsem a régi. Sem a filmbéli Megatron, sem az eredeti rajzfilm-képregényes Megatron nem tárgyalt volna földi hatalmakkal! Amit akar, elveszi! Erősebb annál, s ezt tudja is, most meg leáll tárgyalni, hogy ugyan már engedjék szabadon pár emberi túszért cserébe a harcosait?!  What the fuck? Szegény-szegény csatarobot Cudar! Úgy jobblétre szenderül, hogy meg sem alakítja a csatarobot haverokkal Bruticust! Újabb és újabb  klasszikus, s várva-várt karakterek lettek lehúzva a vécén, Üstökös teljes brigádja…

SZÉGYEN

De időzzünk egy kicsit a húslény karaktereken is! Az Úr 484-ik esztendejében indul a sztori, amikor a híres Merlin varázsló lepaktál egy sárkánnyá alakuló transformerrel és így megmenti Arthurt, a királyt, aki épp a szászok ellen vívja híres csatáját Badon hegyénél. A sztori még jól is elsülhetett volna. Az eredeti rajzfilmsorozat ugyanis ismeri az időutazást, s történetesen benne is van Arthur a sztoriban.

SZÉGYEN

De könyörgöm, ha már újra forgatom a Gladiátor elejét, valószínűleg ugyanabban az erdőben, azért ügyeljek már arra, hogy ötödik századi ruciban és ne tizenötödik századi páncélban flangáltassam ezt a barbár bagázst! De rendben! Ettől is tekintsünk el! Közismert, hogy Arthur csak a 2004-es verzióban viselt megközelítőleg korhű római göncöt, minek is kérnénk számon egy Transformerstől pont ezt, azt azonban már számon kell kérnünk, hogy ez volt az első olyan film a sorozatban, aminek se vége se hossza, de története az biztos nem volt! A teremtők, azaz a Qiuntessonok behozása jó irány lenne a sztoriban, de hogy Unicron, a bolygózabáló szörny a Földön lenne?! No comment! Egy óra után valamit érteni véltem, hisz ismerem a korábbi részeket is, de azt kell, hogy mondjam, ennek a filmnek a sztorija harmatgyenge! Ja, nincs is sztorija! Ezt már megállapítottuk! Banánhéjra lépünk, ha valami értelmet keresünk... 

SZÉGYEN

A dialógusok csapnivalóak! Ez nem az a Transformers, amire 2007-ben beültem és nem az a film, amely a régi képregények, vagy a rajzfilmsorozat szellemiségét hordozná! Na, jó, mégis, egy picit: a dinobot parancsnok, Mogorva ebben a filmben is olyan dinka, mint a régi sorozatban (megeszi a rendőrautót, majd parancsszóra kiköpi), de hát pont ezért szerettük anno.

Ergo: ebben a filmben is van szerethető! Még ha nem is hibátlan alkotás… és akkor még finom voltam… Na, de azért ne legyünk olyan finomak, mint egy négercsók! Michael Bay, ezt a filmedet már kevesebben puszilják be, még akkor is, ha ebben több a robotátváltozás és bitang jó a robot zúzda is! Csakhogy ezt már láttuk eddig is, jó néhányszor. Az előzetes adatok alapján jóval kevesebbet hozott a film, mint az előző, a nyitó napon. Az első nap csak tizenöt misire volt jó… Vagy valami elindul ezek után, vagy azért kíváncsi lennék rá, meddig lehet ezt még csinálni, lohadó érdeklődés és kevesebb bevétel mellett. Mert azért azt ne feledjük, hogy mindig cél az új közönség megszerzése, az új piac, de egyre inkább a régi, nyolcvanas években felnőtt nemzedék, az ős transformersesek szembe köpése megy! Ja: az már elkezdődött az 1986-os rajzfilmnél, amikor a gyerekek úgy sírtak Optimus halálán, hogy vissza kellett hozni a karaktert; szerencsére nem kellett zuhanyoznia, mint Bobbynak vele egy időben a Dallasban… Ébredjünk fel! Ez nem az a Transformers, amire vártunk! Bobby szavait idézve: "Jó reggelt!"   

De üzlet az üzlet, s ez reklámfilm, igaz? Akkor azért mi a francnak nem szóltak Baynek az előző epizódoknál, hogy egyes karaktereket anélkül kinyiffantat, hogy át sem alakulnak soha?! Például: Sokkolót! Ebben a filmben is volt olyan robot, ami át sem alakult. A saját filmjében! Akkor miért is vennénk meg termékben?  

Azt mondtam, nincs sztori! Hazudtam? Ööö, lásuk csak, mi maradt meg itten az agyamban, amit félig szétolvasztott a két és fél óra baromság forró féme… Merlin botjáért harcoltak a filmben, ami valami robot izé, a világunk újra veszélyben, amit most Cade Yeager meg egy angol tudós nő – az „angol buksza”, ahogy Yeager hívja – tud megmenteni, s kiderül, hogy Cade a kiválasztott, uccsó lovag (ez nem Optimus volt az előző filmben?), aki mindent megold, a csajjal, a rövid időre bogonoszuló fővezérrel, az elmaradhatatlan, magának önálló filmet kiharcoló Űrdongóval, meg egy angol lorddal az oldalán, akit Anthony Hopkins alakít, s aki a film végén kirobbanó hangulatban exitál…  Kihagytam valakit? Nem tudom, nem emlékszem. Annyira lebilincselő élmény volt ez a film!

SZÉGYEN

Végül meg is szerzik a botot, lesz folytatás is, hiszen nyitva hagyták a sztorit. Univerzumot építenek, de az alapok rogyadoznak! Kezdettől! Szégyen, Michael Bay, amit műveltél! Szégyen! De a remény hal meg utójára. Azt talán még nem zabálta fel Mogorva a titkos rejtekhelyen, ahol Yeager bújtatja a filmben, hogy aztán a robot funkcióját vesztve eltűnjön a film második felében, a latino kiscsajjal egyetemben… Ja, a csaj még picit visszatér… Igen, őt hagytam ki… Ő van a zabáló Mogorváról szóló videó elején. Róla elég ennyi! A következő filmben – mert ne legyenek illúzióink, lesz következő – már Cade barátunk sem tér vissza. Sam Witwicky nagyon remélem, hogy tényleg halott! Talán eljön egy napon a feltámadás! Vagy nem... 

SZÉGYEN

Na, jó! Azért remélem, lesz egyszer egy olyan folytatás is, ami után jó ideje buzgó imádság epedez százezrek ajakán! Egykor még apámat is elvittem rá. Még értette is a derék apus! Tetszett is neki. De ez már neki is sok lenne. Bay! Vesztettél egy nézőt! Az apámat! Őt már biztosan! Nem teszem ki annak, hogy így felmenjen nála a pumpa:

SZÉGYEN

De ebből elég! Nem  nyújtom tovább, mint a filmben a rétestésztát, meg a bolygóközi konfliktust!

Egy a konklúzió: ez a film a transformers saga szégyene! Szaga is van már… Ennek ellenére, tudom, még jó párszor meglovagolják a témát.

Ahogy tette ezt most Az utolsó lovag...

SZÉGYEN

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE V.

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Jézus, a special guest star 

Nem is olyan rég minden Húsvétkor előkerült a televíziók tarsolyából valamelyik római történelmi témájú film – főleg az ’50-es vagy a ’60-as évek alkotásai –, melyekben a főszereplők akarva-akaratlanul, de összefutottak a film „special guest star”-jával (különleges sztárvendégével), a Názáreti Jézussal, akinek keresztre feszítését és feltámadását ünneplik keresztények milliói világszerte. Közös e filmekben, hogy nem csak római történelmi eseményt adaptáltak mozgóképre – mint például a korábban kivesézett 1964-es alkotás, „A Római Birodalom bukása” esetében – , hanem a Biblia egyes eseményei is átitatják a storyt, vagy pedig ezen események köré épül fel maga a történet. Közös továbbá, hogy az adott bibliai esemény középpontjában Jézus áll, ő a különleges sztár. Sztárvendég a filmben…

Főként az 1959-es „Ben-Húr”-t, „A palást” című 1953-as alkotást, vagy az 1961-es „Barabás”-t láthatta a nagyérdemű, hetvenszer hétszer… A „Jézus Krisztus szupersztár”-t (1974) már nem sorolnám ebbe a „kaszt”-ba, jóllehet kolosszális és máig időszerű alkotásról van szó, mely megszólíthatja és gondolkodásra késztetheti a mai fiatalságot is.  A keresztre feszített Jézus képe is ebből a filmből való. De az alábbi kép már nem:

A „Krisztus utolsó megkísértése” (1988) szintén nem tartozott bele a tévék által rendszeresen játszott filmek sorába, a kilencvenes években még sokaknak nem vette be a gyomra – ma is ritkán sugározza a tévé… Maradjunk hát a nagy klasszikusoknál, melyeket regények ihlettek!

„Quo vadis” (1951)

Már sok szó esett erről az alkotásról korábban. A  „Quo vadis” Henryk Sienkiewicz, a lengyel Nobel-díjas író regénye, amely az ókori Rómában, a Nero császár féle keresztényüldözések idején játszódik, Krisztus után 64 nyarán.

E történetet tucatszor feldolgozták, de talán ez a feldolgozása a leghíresebb. Jóllehet harminc évvel vagyunk a történelmi Jézus tevékenységét követően, azért az alkotók belecsempészték a filmbe, a regényben is szereplő Péter apostol mellé. Láthatjuk őt, az utolsó vacsorán, amiről Péter beszél az őskeresztényeknek. De ennél is érdekesebb, amikor a film első pereceiben a keresztet hordozza, mert ez a későbbi filmeknek is állandó jelenete lesz. Nézzük csak:

A jelenet kidolgozása még kezdetleges, a kereszt, amelyet a színész cipel, még a hagyományos ábrázolásmód. Ma már tudjuk, hogy csak a keresztgerendát vihette az elítélt, az oszlopot nem, de az is súlyos volt… Külön érdekessége a jelenetnek egy baki is, amelyet többszöri újranézés után szűrhetünk ki. Jobboldalt, közvetlenül a keresztet cipelő Jézus mellett áll egy lila köpenyes alak, akinek a fején sapka van, sárga csíkkal. 1.05. percnél Jézus viszi a keresztet, miközben a római katona a korbáccsal felé csap. Igen ám! Csakhogy a csapás célt téveszt és a korbács vége a lila köpenyes, sapkás statiszta arcába csap. A fickó jól láthatóan mérgesen fordul meg, hogy a kamera felé nézzen, de itt a jelenet véget is ér… Nem tudom, mit mondott volna, forgatókönyvön kívül… Talán azt, jó római akcentussal, olaszul, hogy „vaffanculo!”…

Ben-Húr (1959)

Húzzunk egy kicsit bele. Az 1959-es filmalkotás főhőse a jeruzsálemi nemes ifjú, Júda Ben-Húr, aki egy tévedés folytán gályarabként húzhatja az igát...

Mígnem aztán a sors kegye folytán visszatérhet megmenteni szeretteit és bosszút állni azon, aki gályára jutatta. És aki a gyerekkori, legjobb barátja volt...

Időközben találkozik Jézussal, aki annak idején megitatta őt, s csodás erőt biztosított számára a túléléshez, a gályán. A tizenegy Oscar-díjat nyert filmmel ellentétben Lew Wallace regényének hőse keresztény lesz – azaz Jézus Krisztus követője – még Jézus keresztre feszítése előtt, a filmben csak Jézus halálát követően hullik ki kezéből a gyűlölet kardja. De akár a regényt, akár a belőle készült bibliai témájú filmet is nézzük, mindkettő maradandó alkotás. Viszont katartikus „húzása” a filmnek, hogy soha nem láthatjuk Jézus arcát (a kereszten függve is csak messziről látjuk). Nézzük csak:

Mintha Jézus még a filmben is egy filmen kívüli, e világon kívüli lényként jelenne meg! A film maga sugallja a „special guest star” transzcendens jellegét, akinek az arcát nem láthatjuk, mégis tudjuk, hogy ki ő! Döbbenetes, amikor a római katona számon akarja kérni őt, hogy miért adott vizet Ben-Húrnak. Jézus a szemébe néz. Nem látjuk a szemeit, pusztán a római katona szemében és arcán tükröződik az ereje… Az előbb láthattuk a jelenetben. Lássuk most kimerevítve, képen is:

A film végén aztán jön a keresztre feszítés jelenet. És Jézus ebben a filmben is cipeli a keresztet, mint az 1951-es filmben, a „Quo vadis”-ban, de itt már több játékidőt kap, találkozik Ben-Húrral is...

Csakhogy nem az 1959-es „Ben-Húr” volt az első, amely úgy ábrázolta Jézust, hogy nem mutatta az arcát vagy csak távolról mutatta meg! Pörgessük vissza az időt pár évvel, 1953-ig és vegyük elő Jézus köntösét, melyre a katonák a keresztre feszítéskor sorsot vetettek!

„A palást” (1953)      

Szinte hihetetlen, de a film jobb, mint a regény, amelynek alapján készült.  Henryk Sienkiewicz nem csak források alapján dolgozott (például Tacitus), de járt is regénye helyszínein. Lew Wallace soha nem járt a „Ben-Húr” történetének helyszínein, Lloyd C. Douglas író viszont elég sok történelmi tévedést ejtett regényében, az „És köntösömre sorsot vetettek” című műben, amelynek alapján „A palást” készült és amely filmben Jézus szintén hordozza a keresztet:

Egyik írói tévedés, amit a film is átvett, az az, hogy Krisztus után 30 körül Tiberius császár felesége, Julia él és virulva küldené melegebb éghajlatra nem csak a férjét, de a főhőst, Gallio tribunust is. Sajnos senki nem szólt az írónak, hogy Julia Krisztus után 14-ben meghalt, s valószínűleg Tiberius segítette hozzá ehhez egy kis ételmegvonással… Mindazonáltal a film érdeme, hogy igyekszik bizonyos regénybeli tévedéseket kiküszöbölni – például a Krisztus után 37-ben trónra lépő Caligula császár személyét illetően is. 

A történet központjában Gallio tribunus áll, aki részt vesz jézus keresztre feszítésében és kockán megnyeri annak köntösét. A történetet a Biblia ihlette, melyben olvashatjuk, hogy a keresztre feszített Jézus ruháján megosztoztak. Végül Galliot bűntudat kezdi gyötörni, melyet sokan egyszerűen elmebajnak titulálnak. Rabszolgája révén szembenéz bűnével, melyet megbán és így a lelke meggyógyul. Magához öleli a köntöst, azaz Jézust…

Végül Gallio is kereszténnyé válik és feleségével vértanúhalált hal, Caligula uralma alatt. A köntös – Jézus köntöse – a történet végén új gazdára lel, volt rabszolgájához, Demetriushoz kerül (az ő története a „Demetrius és a gladiátorok” cím 1954-es film). A film külön érdekesége ugyanakkor az, hogy itt sem láthatjuk Jézus arcát, ugyanakkor hallhatjuk hangját, amint Gallio tribunusról is szólva a következőket mondja a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”.

Így hát mi is megbocsájtunk az írónak a tárgyi tévedéseiért! A film maradandó alkotás. És még lesz róla szó a későbbiekben. 

„Barabás” (1961)

 A Nobel-díjas svéd Pär Fabian Lagerkvist műve („Barabás”) alapján készült film nem Jézust helyezi a középpontba, hanem Barabást, akit az evangéliumok szerint Pilátus, a római elöljáró (helytartó) a nép szavának engedve kénytelen volt szabadon bocsájtani, jóllehet ő Jézussal kapcsolatban jelentette ki, hogy nem találja őt bűnösnek… A többi az evangéliumokból és Mel Gibson filmjéből, „A Passió”-ból már ismert. Jézus kínszenvedése és kereszthalála következik a filmben, de nem követjük őt végig a kivégzés helyére, mint a többi filmben. Mindazonáltal ebben a filmben is láthatjuk a keresztet hordozni...

Aztán betérünk egy sikátorba és a filmben Barabás életét követhetjük nyomon, aki később sem bír a bőrében és bányába kerül rabszolgának, lévén, hogy még egyszer nem ítélhetik halálra, ha már egyszer elengedték... Később gladiátor lesz belőle, Krisztus után 64-ben pedig mégis utoléri a kereszthalál, Nero császár idején, Rómában. De ezzel már vissza is kanyarodtunk az első filmünk, a „Quo vadis” történetéhez, úgyhogy inkább lássunk egy részletet a „Barabás”-ból:

Külön érdekesség, hogy vannak, akik megkérdőjelezik a húsvéti amnesztia intézményét (és Barabás létezését is), amelynek révén Pilátusnak a nép akaratát teljesítve szabadon kellett bocsájtania minden évben egy foglyot – érvként azt hozzák fel, hogy a Biblián kívül sehol nem szerepel, még Josephus Flavius történetírónál sem, aki pedig a Krisztus utáni I. században írt munkájában, „A zsidók története” című műben eléggé kivesézte Pilátus helytartóságát… De ez egy másik történet. És a jelen sorok írójának véleményét nem feltétlenül tükrözi, különös tekintettel, hogy jelen sorok írója nem történész… És most nem is a derék Pilátus volt a „special guest star”

Akárhogy is, Jézus szerepeltetése e filmekben nem volt véletlen. Az amúgy is igényes és maradandó történelmi témájú filmek esetében hol maga a regény, hol a forgatókönyv hozta, de minden esetben rátette személye a pontot az „I”-re…

Ami pedig a derék Pilátusunkat illeti, nos, az ő filmbéli megjelenéseiről a későbbiekben még lesz szó!

Folytatjuk

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE IV.

POFON

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor!” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

AD. 1964 – AZ ÉV, AMIKOR A RÓMAI TÖRTÉNELMI FILMEK KÉSZÍTÉSE AKKORA POFONT KAP, HOGY 36 ÉVRE PADLÓT FOG!

 A „Gladiátor” megbukott! Anyagi kudarc volt!  Hitted volna?! Pedig így van! Csakhogy erre nem 2000-ben, hanem 1964-ben került sor! Ekkor debütált a filmvásznon „A Római Birodalom bukása” című film, mely immár sokadik volt a sorban a kardozós, szandálos, római kort ábrázoló alkotások közül, a „Quo vadis” 1951-es bemutatása óta – és végül egy korszak végét jelentette… Nagy pofon volt! Köszönjük készítők!

POFON

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Anthony Mann rendező és a készítők bizony beleadtak apait-anyait. Kivételesen nem olasz földön, de ismételten felépítették az ókori Róma díszletét, Madrid mellett. A római Forumot 92.000 négyzetméternyi területen húzták fel, de más szabadtéri díszlettel is operáltak. Mindezek mellett a főbb szerepekre szerződtették a korszak egyik nőideálját (és szex szimbólumát), a „Quo vadis”-ban már feltűnő Sophia Lorent – aki Lucillát, a császár lányát játszotta.

POFON

Szerződtették továbbá a szakmában addigra már nevet szerzett Alec Guinnesst – aki itt még nem tudta, hogy a filmbéli Marcus Aurelius Antoninus császár szerepe után majdan egy bizonyos jedi lovag, Obi-Wan utált bőrébe is bele fog bújni…  

POFON

Ismerősek nevek? A „Gladiátor” című filmben már találkozhattunk velük. Marcus Aurelius császárt 2000-ben Richard Harris alakította. Külön érdekesség, hogy Richard Harris neve már szóba került 1964-ben is, de még Commodus császár szerepére…

POFON

Lucillát a „Gladiátor”-ban Connie Nielsen alakította. Emlékszünk híres jelenetére Maximusszal, a germán télben.

POFON

Lucilla bundát visel, mindkettő filmben. De mi a helyzet vajon a két film történetével? Mi a közös bennük és mi az, ami más? És miért is állítottuk azt, hogy a „Gladiátor” film 1964-ben megbukott?

„A RÓMAI BIRODALOM BUKÁSA” BUKÁSA

A film pénzügyileg bukás lett – tehát „A Római Birodalom bukása” bukását így kiveséztük. Ezután nem is készült ilyen monumentális kosztümös római film. Az új kezdetet pontosan a „Gladiátor” jelentette 2000-ben. Támadott és győzött! 

POFON

Kár volt  a filmért 1964-ben! Vannak benne magvas gondolatok, tetten érhető benne az igényesség, továbbá van benne jól megkomponált jelenet is. Még ha nem is egy „Quo vadis”, mégis különösen jól ábrázolja annak a folyamatnak a kezdetét, amely valóban a Nyugatrómai Birodalom bukásához vezetett, évszázadokkal később. A film zárógondolata: nagy birodalmat külső erők nem dönthetnek meg, az erjedés, ami a bukáshoz vezet, belülről fakad. Ez az erjedés kezdődött el Marcus Aurelius császár halálával. A NAGY Marcus Aurelius császár szobra amúgy ismerős lehet annak, aki már Rómában járt. De nem tudom, mennyire köztudott az, hogy bizony csak azért maradhatott fenn a római Capitolinus dombon, mert a kései korok keresztényei Nagy Konstantin - a kereszténységet Kru. 337-ben először felvevő császár - szobrának nézték! Vicces, egyben nagy pofon is az új vallásnak: tudniillik a derék Marcus Aurelius alatt is volt egy cseppnyi keresztényüldözés... 

POFON

A filozófus császár halálával aztán végleg véget ér egy korszak Kru. 180-ban. Az ezt megelőző száz esztendő során az úgynevezett Antoninus dinasztia tagjai (a „jó császárok”) nem vérségi alapon örökítették tovább a hatalmat – nem is volt fiúgyermekük a császároknak –, hanem mindig kiválasztották az arra érdemes utódot, örökbe fogadták, vagy kinevelték. Röviden és tömören: egy olyan őrült, alkalmatlan, dilettáns fiatal hülyegyerek, mint Commodus, még a trón közelébe se kerülhetett!

POFON

A bölcs Marcus Aureliusnak volt egyedül fiúgyermeke, száz év után. Látta, hogy alkalmatlan a trónra, de a „Gladiátor” című filmben foglaltakkal ellentétben könnyelműen bízott benne, hogy Commodus alkalmas lesz a trónra, idővel… Nos, amint trónra került, a Római Birodalom kutyául rossz kezekbe került. 1964-ben és 2000-ben színészek alakították, feltűnése a filmvásznon izgalmat hozott, igazi csemegét a film nézése során. Róma azonban a saját bőrén tapasztalhatta egykoron személyét. Marcus Aurelius! Köszönjük szépen! Kutyául rossz választás volt a fiad! Pofon a birodalomnak!

POFON

Commodus uralomra kerülésével sajnos mégis  Nero császár és más őrült uralkodók önkényuralma tért vissza. Életét összeesküvés oltotta ki Krisztus után 192-ben, majd Pertinax rövid uralma után a praetorianusok – azaz a császári testőrség – árvetést rendezett: kijelentették, hogy annak az igényét támogatják, aki a legtöbb jutalmat kínálja… Ez az 1964-es film zárójelenete. A trón kiárusítása precedenst teremtett. A római légiók egyre inkább császárcsináló szerepbe kerültek a későbbi évszázadban – azt támogatták, aki többet fizetett –, így támogatásukban a mindenkori császár csak addig lehetett biztos, amíg az államkincstár vagy magánvagyona bírta. A birodalom - a külső ellenség és a belháboruk miatt - évszázadra lángokba borult!

POFON

Több császárt megöltek a hadsereg lázadásainak keretében… Caracalla császárral például akkor végeztek (Kru. 217-ben), amikor szükségét végezte, ergo: hiába építtetett fürdőt, ő is befürdött… Az adóemeléseket és a lakosság elégedetlenségét csak tetőzte a külső ellenség, a barbár germánok folyamatos támadása a Rajna és a Duna folyók mentén, mely ellenséggel szemben akkor már harmadik évszázada harcolt a birodalom… és végül elbukott Kru. 476-ban, Nyugaton… De a totális bukás még messze volt Kru. 180-ban, amikor Marcus Aurelius császár meghalt a Duna menti Vindobonaban (Bécs)

POFON

A totális bukáshoz ugyanakor az is hozzájárult, hogy a filozófus császár utóda, Commodus – a „Gladiátor” című filmben történt utolsó ütközettel ellentétben – elszalasztotta a lehetőséget, hogy végleg leszámoljon a germánokkal a Duna mentén, s apja tervét keresztülvíve új provincia (tartomány) létesítésével tegye biztonságosabbá a birodalom északi területeit. Az a fény tehát, amely bevilágította a Római Birodalmat, Kru. 180-ban hunyt ki, Marcus Aurelius halálával. Mindkettő film, „A Római Birodalom bukása” és a „Gladiátor” is itt veszi fel a fonalat, 180-ban, Krisztus után, közvetlenül a császár halála előtt. A bukás kezdetét mindkettő film jól bemutatja. Megbukni viszont csak az első film bukott meg. A másik győzött! Kiütéses győzelmet aratott!

POFON

De talán a bukás is hozzájárult, hogy a „Gladiátor” újraértelmezte a storyt. Egy merőben új megközelítésű történetet tárt a nézők elé, megőrizve persze a főbb történelmi szálakat és számos mozzanatot is az 1964-es alkotásból. De nem remake-ként tálalta, jóllehet amit az alkotók tettek, az bizony megfelel egy film remake-ének, újragondolt, újraforgatott változatának (hozzáteszem, hogy remake esetén az eredeti változat jogainak a megvásárlása is szükséges lett volna). Ami ezután következett, az már Oscar történelem… 

POFON

„GLADIÁTOR” versus „A RÓMAI BIRODALOM BUKÁSA”

A „Gladiátor” a római Colosseum és a gladiátorviadalok szemszögéből mutatja be a Krisztus utáni második évszázad Római Birodalmát, a hatalompolitikai játszmákat. „A Római Birodalom bukása” pedig a római hadsereg (a légiók) és a germán barbárok szemszögéből közelít a korszakhoz.

POFON

Központi elem mindkét filmben a császár, Commodus és egy római hadvezér közötti ellentét. A római hadvezért a „Gladiátor”-ban Maximusként hívják.  Az 1964-es alkotásban pedig prózaibb nevet kapott: Livius. Utóbbit történetesen Stephen Boyd alakította... 

POFON

Ismerős a neve? Ha nem, akkor elárulom, hogy arról a színészről van szó, aki 1959-ben még Messala bőrébe bújva hajtotta a fogatot a „Ben-Húr”-ban, a címszereplő hős ellenfeleként és ellenségeként...

POFON

A „Ben-Húr”-ról a későbbiekben még lesz szó, de most térjünk vissza a párba álíltott két filmünkre! Mindkét alkotás – a „Gladiátor” és az 1964-es film is – Vindobona mellett kezdődik, a fronton, Marcus Aurelius halála előtt. A császár minkét filmben felajánlja a trónt hadvezérének (Livius, Maximus) aki azt nem fogadja el. Az 1964-es alkotásban a császárt nem ölik meg, ebben az alkotásban Commodus ráadásul régi jó barátjának tekinti Liviust, s életben is hagyja, hogy aztán kettejük viadala, machinációi végig kísérjék – sok esetben érthetetlen módon – az egész filmet.

POFON

A germán harcteret elhagyva mindkét film Rómában folytatódik, pazar tömegjelenetekkel. Az 1964-es filmben Commodus diadalmenete kidolgozottabb, ráadásul itt a Forum is arányos, hiteles, míg a „Gladiátor”-ban elnagyolt, még ha látványos is...

POFON

Végül mind a két film egy nagy párbajjal ér véget, amiben megküzd a császár és a hadvezér. A különbség csak annyi, hogy Commodus ellenfele, Livius életben marad „A Római Birodalom bukása” című filmben.

POFON

Ellenben Maximus megtér legyilkolt szeretteihez (az 1964-es filmben nem volt családja, szerelmük ezért beteljesedhetett Lucillával). A küzdelem végén pedig mindkét filmben a praetoriánus gárda tagjai és a hadvezérek (a Gladiátor-ban Quintus) veszik át a hatalmat. Nos, mi ez, ha nem a „Gladiátor” film elődje?!

POFON

Mindazonáltal a „Gladiátor” végén mégis nyugodt szívvel álltunk fel a mozi végén: talán rendben lesz minden Rómában, a város és a szereplők immár szabadok! Maximus áldozata nem volt hiába való! „A Római Birodalom bukása” realistább végű és nyomott hangulatban hagyjuk ott a történetet. Annál a valós történelmi eseménynél ér véget a film, amikor a praetorianusok elárverezik a trónt: kijelentik, hogy annak trónigényét támogatják, aki a legnagyobb jutalomban részesíti őket… Ez már egy új Róma! Árnyék borul alá a birodalomra... 

POFON

Ennyit a filmekről. Akit pedig érdekel a korszak szépirodalmi feldolgozása is, annak figyelmébe ajánlom Marcellus MihályPannonia provincia történetét feldolgozó – regénysorozatát. A regény szerint Commodus nem is Marcus Aureliustól, hanem annak iszákos, viszonylag fiatalon elhunyt társcsászárától, Lucius Verus-tól származott. Emlékezetes Commodus siráma a „Gladiátor”-ból: „Mintha nem is engem akartál volna fiadnak!” De akár vér szerinti fia volt Marcus Aureliusnak, akár nem, tény, hogy Commodusszal megkezdődött a Római Birodalom bukása… Jó nagy sallert adtál Rómának! Köszönjük Commodus!

POFON

Folytatjuk!

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE III. 

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor!” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Vires et virtutes

A római légiók csatába induló harcosai száját hagyták el a fenti szavak. Jelentése: „Erőt és erényt!” Legutóbb az 1951-ben forgatott úttörőnek minősülő filmopust, a „Quo vadis”-t vettük górcső alá, melyben a főhős római katona, Marcus Vinicius diadalmasan megérkezik Rómába, a Britanniában zajló háború befejeztével. Szakadjunk most el rövid időre az ötvenes évek filmművészetéről – természetesen azzal, hogy még visszatérünk – és vegyük elő kedvenc, ezredfordulós filmünket, a Ridley Scott rendezte „Gladiátor”-t, melyben az „Erőt és erényt!” mondat a főhős hadvezér, Maximus száját hagyja el a film nagy – nyitó – tömegjelenetében.

Az ókori Pannonia provinciák történetét regények alakjában feldolgozó Marcellus Mihály „Északi vihar” című művében szerepelteti is azt a hadvezért, Marcus Nonius Macrinust, akiről a film Maximusát, Marcus Aurelius Antoninus császár (Kru. 161-180.) kedvenc hadvezérét mintázták. Pár éve a sírját is megtalálták Rómában. A filmmel ellentétben természetes halállal halt meg – és ha minden igaz, nem párbajozott Commodus császárral (Kru. 180-192.) a Colosseum homokjában.  De ez csak az egyike azon számos csavarnak – amellyel az Oscar esővel díjazott hollywoodi story a forgatókönyvírók tollának jóvoltából büszkélkedhet és –, amelyek valójában elkerülték a történelem színpadát.

A film jóvoltából bepillantást nyerhettünk a római történelem azon korszakába, amely záróakkordja az Antoninusok, vagyis a „jó császárok” második századi korának, de egyben már nyitánya a Severus dinasztia (Kru. 193-235) által fémjelzett időszaknak. A film a főhős Maximus mellett olyan valós történelmi szereplőket vonultat fel előttünk, mint a filózófus császár, Marcus Aurelius, Commodus, aki – a történeti források szerint – valóban fellépett a Colosseumban, valamit nővére Lucilla (aki valóban szőtt összeesküvést, sikertelenül, testvére, Commodus ellen). De mi a helyzet a Gladiátor film örök szélkakasával, Maximus hadvezér- és katonatársával, Quintusszal, akihez Maximus a híres „Erőt és erényt!” mondatot intézi? Létezett vajon?

Quintus, a Gladiátor „szélkakasa”

A Gladiátorban feltűnik egy további szereplő is, nevezetesen Quintus, az opportunista, megalkuvó és érdekember katona és hadvezér. Quintusról nem tudjuk meg, hogy milyen rangban harcol Maximus mellett a germán fronton, a mai Bécs felett, a Duna túlpartján, ahol a történet kezdetét veszi (a filmben egyszerűen „legermániázzák” a területet, összemosva a Rajna túlpartján lévő Germania Magnaval), de szinte egyenrangúak. Hangsúlyozottan: szinte, mert a hadsereg vezére, mint a filmből kiderül, Maximus volt. Quintus tehát Maximus alárendeltje, kellő becsvággyal, amely arra is sarkallja, hogy megkérdőjelezze feljebbvalója döntését a hadigépek (catapulták) beállítását illetően.

Már kezdettől fogva érezzük, hogy Quintust nem elégíti ki a „másodhegedűs” szerepe, s az apja életére törő Commodus ki is elégíti a becsvágyát. Egy kivágott jelenet szerint egyszerűen végrehajtotta az új császár, Commodus parancsát. Arra hivatkozik, hogy katona, parancsot teljesített. Miközben folyton ki-ki bukkan, hogy valójában nagyon is gondolkodik, s figyeli azt a fene széljárást!  Nem emésztette lelkiismeret-furdalás, amikor Maximus félreállításának feladatát kapta, s tudott annak családja lemészárlásáról is. Mindezek ellenére, mégis ő az, aki – immár Commodus testőrségének, a praetoriánus gárdának a parancsnokaként – az utolsó pillanatban Maximus javára dönti el az élet-halál küzdelmet és nem engedi, hogy a praetoriánusok segítsenek a párviadalban már vesztét érző Commodusnak.

A tény, hogy katonái első szóra engedelmeskednek neki, feltételez természetesen egy több embert – katonai alakulatokat is érintő – összeesküvést, melyet ő irányított. Utóbbi szál kidolgozatlan, ugyanakkor – szintén a kivágott jelenetek tanúsága alapján – Maximus római felbukkanása óta vívódik is és talán kételkedik is egykori tetteinek helyességben, mely ellentétben áll a római katonák „Erőt és erényt!” jelmondatával. Nos, akárhogy is, talán a legösszetettebb figura, igazi karakter a filmben, jól megírva – se nem fehér, se nem fekete, vívódik is, ha kell, de azt is tudja, hogy mikor milyen köpönyeg dukál... vagy mikor nem kell adni a császárnak pótkardot... 

Ki volt az igazi Quintus?

A történelmi tények alapján Commodus filmbéli praefectus praetorioját is létező személyről mintázták. Quintus Aemilius Laetus ráadásul - a Maximusszá avanzsálódott Marcus Nonius Macrinusszal ellentétben - még a saját nevét és rangját is megőrizhette a filmvásznon. Egy kosztümös film készítői – mint számos történelmi kalandfilm készítői – sok bakit elkövethetnek, de végtére is a film csak film, mese felnőtteknek, s nem feltétlenül alkalmas az adott, ábrázolt korszak hiteles megismerésére. Mindazonáltal előfordulhat az is, amikor a film készítői „beletrafálnak”. Hogy a készítők ismerték-e a vonatkozó történelmi forrásokat, meg azt, hogy az igazi Commodus szakállas volt? Hát, akit érdekel, az járjon utána!

Ami tény, az az, hogy az igazi Quintus Commodus és utóda, Pertinax császár alatt töltötte be a praetoriánusok praefectusának tisztét és filmbéli megfelelőjénél erőteljesebben folyt bele egy Commodus elleni összeesküvés előkészületeibe, amely végül a császár meggyilkolásához (Kru. 192-ben) – és a felső-pannóniai helytartó, L. Septimius Severus trónra lépéséhez (Kru. 193-ben) – vezetett. Ennyit róla, dióhéjban. 

Habár Quintust a film végül is „felmenti” és túléli Commodus rémuralmát, az „igazi” Quintus már kevésbé volt ilyen szerencsés, még ha valóban Commodus meggyilkolása után vesztette is életét, a pártharcok és trónviszályok során (Kru. 193-ban). Sírja – vélhetően – nem ismert, Ridley Scott alkotása azonban számára is emléket állít, biztosítva egy cseppnyi halhatatlanságot…

Folytatjuk!

Tovább

MINDENKInek volt egy „Erika nénije”

FILM

Amióta csak Oscar-díjat nyert Deák Kristóf filmje, a „Mindenki”, a baráti beszélgetések során fel-felröppen a kérdés: vajon megérdemelte-e a film énektanára, Erika néni, hogy a kórus így „kibabráljon” vele, mondhatni jogos volt-e a büntetése? De felröppen egy másik kérdés is: vajon a gyerekek képesek lennének a való életben levezényelni egy ilyen „hadműveletet”?

Nos, ki-ki döntse el maga, hogy miként válaszol a feltett kérdésekre – akár saját tapasztalataira is támaszkodva! A történet, amelyet most elmesélek, velünk esett meg, az én osztályközösségemmel. Most hát, újra lepereg az a régi film! A ballagási videó!

A kilencvenes évek derekát írtuk. Nyolcadikosok voltunk, ballagó osztály. Tavasz volt. Már mindannyian túl voltunk a felvételin. Ragyogó nap sütött be az ablakon. Minden olyan könnyed volt, mindannyiunk érezte a szabadság ízét – s volt, aki már tapizta osztálytársnőjét… Így kezdődött…

A felső tagozat érdekesen alakult. Az osztály több, mint egyharmada kicserélődött. Több jó képességű gyereket elvittek nyolc- és hatosztályos gimnáziumba. Mi, akik maradtunk, meglepődve tapasztaltuk, hogy volt, aki még nyolcadikban is csatlakozott hozzánk.

Nem voltunk rossz osztály, bár kétségtelen, hogy a két ballagó osztályból minket csíptek a tanárok kevésbé. Volt egy kis verekedés, cigi, pia, önkényuralmi jelkép, lógás, csajozás, kéztörés…  klikkesedés, kiközösítés..., de ettől még mi voltunk az a ballagó osztály, aki először rendben énekelte – énektanárával – a ballagási próbákon, hogy „Köszönünk Önöknek mindent, Értékes szellemi kincset, Amit hagytak ránk, Kérésünk egy, csupán egy még: Maradjon örök szép emlék, ez a ballagás.”

FILM

Már próbáltuk az öltönyt, s a matrózblúzt... Aztán valami... a hangulat...  megváltozott. Már éreztük a szabadság ízét, az iskola viszont még egy utolsó szintfelmérő vizsgával készült, amely a matematika, a magyar és egy választott tantárgy teljes tudásanyagát érintette. Sőt, mi több: kijelentették, hogy ötven százalékban ez a vizsga határozza meg az év végi jegyünket! Még a kevésbé eszesek is érezték, hogy a nagy fenék, amelyet kerítettek neki, nem több, mint egy lufi, csupán. Az akkori jogszabályi környezetet személy szerint én is ismertem már, és nem láttam összefüggést a már lezárult, sikeres felvételim és az év végi vizsga között. Elkönyveltem, hogy – pedagógus szüleim megrökönyödésének dacára – lazán veszem, hiszen a felvételit nem befolyásolja, s a felkészülés helyett inkább barátommal, a hozzám hasonlóan vonatmániás sráccal lógok…

És ekkor ért az első érdekes meglepetés. Kémiát választottam, vizsga tantárgyként. Tanáromnál matematikából külön órát vettem – ő volt az iskolai kémia tanárom – és szóba került az év végi vizsga is. Akkor kaptam először hazugságon egy tanárt: azt állította, hogy ha nem sikerül a vizsgám elég jól, akkor a középiskolai beiratkozáskor még azt mondhatja az új iskolám, hogy mégsem iratkozhatom be! Dacára a sikeres felvételimnek! A szerzett jog fogalmát nem ismertem, de illogikusnak tartottam érvelését, s józan paraszti ésszel végiggondolva csak egy következtetésre juthattam: „Hazudsz! Hazudsz, hogy félelmet gerjessz!” Máig nem tudom, vajon az volt-e a célja tanáromnak, hogy elterjesszem ezt a pletykát a többiek között, mindenesetre visszájára sült el. Tanári hazugságként tálaltam! Elmeséltem barátomnak, ő egy másiknak és így tovább…

Telt-múlt az idő. A szünetekben volt néha verekedés, néha cigaretta… de azért széles ez iskolában minden ment a maga medrében. Legtöbbször benn lógtunk barátommal az épületben, nem mentünk le az udvarra. Neki volt egy pakli kártyája, mellyel autós kártyajátékot lehetett játszani. Szünetszám, szüntelenül játszottunk, hol ketten, hol többen… Nekem pedig egy szép, régi Magyar kártya csomagom volt, mellyel pedig a makaó nevű taktikai lapfogyasztó kártyajátékot űztük… vagyis legtöbbször csendben voltunk, általában nem verekedtünk (talán egyszer fordult elő köztünk), s kulturáltan szórakoztunk, taktikai játék révén… Nem zavartunk senkit…

…még a folyosón grasszáló kémia tanárunkat sem, aki mégis elkobozta a kártyapaklikat. Két alkalommal is razziázott, s egyszer a barátomé, egyszer pedig a sajátom bánta. Mivel nyolcadik volt, tavasz, s senkit nem zavartunk, hát bizony cudarul megharagudtunk a tanárnőre. Mondhatni úgy felforrott az agyvizünk, hogy ha az akkoriban közkedvelt Hera főzőmargarint a fejünk búbjára helyezték volna, az bizony szétolvad, sec perc alatt! De hát nem a tökalsóknak állt a zászló a tanárral szemben...

FILM

Az osztályban bizony keveseket hatott meg a kémia tanár szabad rablása, egészen addig, amíg MINDENKI érintett nem lett egy újabb fenyegetésben! Énektanárunk – aki nem volt olyan csinos nőszemély, mint az Oscar-díjas film Erika nénije – egy rossz pillanatában azzal állt elő, hogy ő neki van befolyása az év végi jegyeinkre, vagyis, ha nem énekelünk megfelelően a ballagási menetben (egész addig normálisan énekeltünk!), ő bizony mindenkinek lerontatja a jegyeit, s nem csak énekből, hanem írd és mond, mindenkinek minden tantárgyból! Jóllehet nem hittük el, akkor valami cérna elszakadt…

Mindenki hozzátette az énektanár fenyegetéséhez a saját, személyes, vélt, vagy valós sérelmét, amit az értékes szellemi kincs mellett kapott. Lepergett mindenki előtt nyolc év filmje, az első napok, a nyolcvanas évekbeli, vidéki nagyváros iskolájában… az első felelet, az első jeles, karó… stb… az első tanári visszaélés…

Minden iskolában vannak jó és kevésbé jó tanárok, mindenkinek – így egy tanárnak is – lehet gondja, adott napon… ez így van rendjén. Ahogy az is, hogy akkor, nyolcadikban, hót nem érdekelt minket a tanárok lelkivilága. Tizenéves kis lázadók voltunk, nem lélekbúvárok. És, ha voltak is köztünk széthúzások, verekedések, kiközösítések, összeforrtunk az egy cél érdekében: nem énekelünk a ballagáskor! A tanár idilli, éneklő gyerekeket képzelt maga elé, akár a tankönyvben...

FILM

De nem ez történt! Kitört a lázadás! Volt köztünk gyerek, akinek az édesanyja ott tanított az iskolában, volt, aki el is árulhatta volna az akciót, mégsem szivárgott ki, mert az osztályfőnökünk nem vett elő minket ballagás előtt, jóllehet lett volna még ideje, talán két hét, de ez már a múlt homályába vész…Nos, mindenki tudta tartani a száját...

FILM

És elérkezett a ballagás napja. Két osztály vonult le a lépcsőn. A régi ballagási videót nézve egyértelmű, hogy csak egy énekel határozottan, tisztán, s az nem a mi osztályunk! A mi osztályunk felől néha fel-felröppentek énekhangok – felnőttként és rosszmájúként azt mondanám: talán egy kis látszat végett, a szülők miatt – de ettől függetlenül, bárki, aki megnézi a felvételt, láthatja: nem énekel az osztályunk! Néha tátog valaki, néha elkap egy dallamot, de a lázadás szele tapintható az arcokon! Igen! Mi megcsináltuk! Mindenki benne volt! És mindenki összetartott! Ezért azt gondolom: nem életidegen, amit üzen mindenkinek a „Mindenki”! Egy osztálytársunk amúgy el sem jött a saját ballagására – a család igy lázadt, vagy mifene… vagy szimplán elutazott…

FILM

Ja, igen: a kártya! Hogy mi történt az elkobzott kártyákkal? Nos, régen a tanároknál az volt az alapelv, hogy év végén kiadták az elkobzott kisautót, etceterát… Tudtuk, hogy a tanáriban, a fiókjában őrzi a tanárunk a kártyapaklikat, így hát a ballagás napján, miután lázadó vénánknak szabad utat engedtünk a nem énekléssel, besétáltunk hozzá a tanáriba. Barátommal szép békésen elköszöntünk, s megkértük, hogy adja vissza a kártyánkat. Mindkét fél tudta, hogy nem lesz még egy találkozás… Tanárunk – talán, hogy az iskola nevében visszavágjon az osztály éneke… pardon énekének hiánya miatt, talán csak azért, mert nehéz napja volt, avagy lelkileg nem tudta feldolgozni kérésünket – minden ok nélkül jól ránk förmedt: „Jajj, hagyjatok már békén azzal a kártyával!” Hát, ismét elolvadt volna a fejünkön az a Hera főzőmargarin, minden esetre intelligensen konstatáltuk, hogy a tanárral „valami van” és a távozás mellett döntöttünk…

Aznap délután volt valami bankett féle, tanarakkal és diákokkal. A kártya miatti dühömet látván keresztapu – aki mindig hord magánál egy pakli Magyar kártyát – nekem ajándékozta a sajátját. Rögvest hívtam barátomat: kész a bosszú terve! A banketten a tanár szeme előtt fogunk kártyázni, s azt már nem veheti el! Hisz már elballagtunk!

Hát, mondanom sem kell: kevés kivételtől eltekintve minden tanár ott volt a banketten, de az a „kevés kivétel” a kártyakobzó tanárunk volt… Talán bűntudata volt?

Nos, mindenkinek nem ad igazságot az élet, barátomnak, s nekem mégis nagy élvezetet jelentett, hogy az estébe nyúlva kártyáztunk az iskola folyosóján, ahogy az osztályból mindenkinek fontos volt, hogy egységben lépjen fel a tanári fenyegetéssel szemben – még ha ez azt is jelentette, hogy, akár a filmben, mi sem énekeltünk…

Van, igenis, van, amikor egy gyerek is tudja és érzi, hogy a csend bizony beszédesebb!

FILM

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE  II.

FILM

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor!” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

„Quo vadis, Domine?”

„Hová mégy, Uram?” – a keresztény hagyomány szerint Péter apostol tette fel ezt kérdést a Názáreti Jézusnak, amikor a Via Appián találkozott vele. Krisztus után 64-et irtunk. Rómában tombolt a keresztényüldözés. A város leégése után Nero császár bűnbakot keresett, s a keresztények lettek kikiáltva gyújtogatóknak. Hogy ki gyújtotta fel a várost? Ha egyáltalán történt gyújtogatás... vagy csak szimplán tűz ütött ki, mint annyiszor, korábban... Nos, a város népét ez nem érdekelte. A város népét csak az hozta tűzbe a tűz után, hogy megkaphatta a gabona és olaj ellátmánya mellé a cirkuszt is: mártírok minél kegyetlenebb halálát kereszten és természetesen tűzben. A hagyomány szerint a római közösség kimenekítette Péter apostolt, aki először hajlott arra, hogy elmeneküljön - ahogy azt az 1951-ben készült film, a "Quo vadis" is bemutatja.

FILM

Azonban az úton – még Róma határában – látomásában megjelent neki Jézus, akinek feltette a kérdést: „Quo vadis, domine?” Jézus erre közölte vele, hogy Rómába megy, mert a népe szükséget lát, így újból feláldozza magát értük – mire Péter megértette, hogy vissza kell térnie az Örök Városba, ahol támasza lesz az üldözötteknek, majd mártírhalált hal, kereszten, mint Jézus, akit haláláig követett. 

FILM

Henryk Sienkiewicz eköré a történet köré építi regényét, a „Quo vadis?”-t, melynek címe az 1951-es adaptációjával ellentétben egy kérdőjelet is tartalmaz. Ne legyen ugyanakkor bennünk kérdőjel se a könyv, se a belőle készült mozifilm! Mindkettő kiállta az idő próbáját – sőt mi több, a film bemutatása óta eltelt több mint fél évszázadban újabb és újabb filmekben és sorozatokban elevenedett meg az ókori Róma. De most vissza a Quo vadishoz! Ismerős a felirat?  

FILM

 Maga az író így fejezi be regényét is: „És ott, hol egykor a Porta Capena volt, még most is egy kis kápolna áll, mely ezt a félig elmosódott fölirást viseli: Quo vadis, Domine?”

FILM

Az 1951-es filmben – és a regényben – természetesen nem főszereplőként tűnik fel Péter apostol, igaz fontos kötőerőként, mind a keresztény közösség élete, mind pedig a főszereplők sorsa tekintetében, hiszen a történet főszereplőit, Lygiát, a keresztény lányt ő adja össze a római katonával, Marcus Viniciussal.

FILM

Vinicius a filmben római hadvezér, légió élén tart Róma felé a Via Appián, az ősi római úton, hogy császára és istene, Nero előtt tiszteleghessen, diadalmenetben. A film forgatására az eredeti Via Appián került sor. Ez a film nyitójelenete.

FILM

A dolog szépséghibája pusztán annyi, hogy Vinicius a regény szerint nem volt légió parancsnoka és nem is tért meg győzedelmes hadvezérként a távoli Britanniából, ahol véres győzelmekkel öregbítette volna az Imperium Romanum hírnevét. Kétségtelen azonban, hogy katonatiszt volt a regény szerint, aki Keletről (tehát nem Nyugatról) tér haza. Diadalmenetet sem tarthatott volna, mint a filmben tette, a magyar származású zeneszerző, Rózsa Miklós korhű zenéjére, mert triumphust csak a Iulius-Claudius dinasztia tagjai tarthattak Augustus császár (Kre. 27-Kru. 14.) uralma óta – így maga Nero is bevonult egyszer Rómába. 

FILM

A forgatási fotók alapján komoly statisztériát „beleöltek” a jelenetbe, amit aztán CGI hijján az akkori technikával kellett kiegészíteni, mintegy római látványvilágot „faragni” a díszletből.  Persze logikus, hogy kellett a filmbe egy ilyen tömegjelenet is, ahol az ifjú Sophia Loren remekelhetett…

FILM

A filmben és a regényben Aulus Plautius házában ismeri meg Vinicius Lygiát, ahová elszállásolják egy éjszakára. A filmben erre a diadalmenet előtti este kerül sor. Aulus Plautius létező történelmi személy volt, Britanniában harcolt. A történetíró Tacitus is említi. Korábbi kutatások szerint – így a regény időpontjában elfogadott nézet szerint – akár még keresztények is lehettek, feleségével, Pomponiával együtt, de ezt az álláspontot a mai kutatások elvetik. Tacitus sem tesz említést kivégzésükről, jóllehet kétségtelen, hogy a történetíró szerint Aulus Plautiusnak össze kellett hívnia az úgynevezett családi tanácsot, Pomponia miatt (erről a későbbiekben még lesz szó). A regény és a film szerint tehát az ő házukban él Lygia is, aki gyakorlatilag a birodalom túsza.

FILM

Egy előkelő barbár vezető lánya volt, Északon élt, de a törzs békét kötött Rómával és a béke zálogaként Lygia túszként Rómába került. Mint hadifoglyot Nero Viniciusra „bízza”, aki szeretőjévé akarja őt tenni. Lygia keresztény, ebből nem kér, így megszökik Vinicius elől, majd a római keresztények között bujkál. Vinicius rátalál, miközben megismerkedik a keresztényekkel is. A Lygia iránt érzett, fellobbanó szerelme elvezeti Viniciust az új vallás kebelére. A regényben Vinicius gyakorlatilag egyszerre lesz keresztény és házas. Aztán fellobbannak Rómában a lángok…

FILM

…Nero énekel egyet és elkezdődik a keresztényüldözés... Peter Ustinov ezért a pofáért Oscart kapott! Kolosszális az alakítása az örült Nero szerepében!

De persze, mint minden filmben, itt is kicsit másképp van - minden -, mint a regényben, vagy a történelemben. Leegyszerűsítve, átdolgozva jelennek meg a karakterek, történnek meg események (például itt Nero gyújtatja fel Rómát), továbbá az időkeret is rövidebb: egy nyár eseményeibe sűrítve elevenednek meg a Kru. 64-68. közötti időszak eseményei. Minderről legközelebb!  

Egy biztos: a Quo vadis, mint film, korszakalkotó mű lett. Már a cím megjelenítésében is úttörő volt (arany betűk vörösmárvány alapon), ehhez hasonló címmegjelenítések később is előfordultak a filmvásznon.

FILM

   Innen folytatjuk 


 

Tovább

„Ave Caesar!” - avagy Róma bemasíroz a filmművészetbe I.  

FILM

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor!” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

FILM

MINDEN ÚT RÓMÁBA VEZET!

„Íme a Via Appia! A legendás út, mely Rómába vezet. Mint ahogy minden út Rómába vezet.” - e felütéssel indult hódító útjára az 1951-ben Rómában forgatott "Quo Vadis", melynek alkotói nem kisebb feladatra vállalkoztak, minthogy - immár sokadszorra, de - filmre adaptálják  az irodalmi Nobel-díjas író, Henryk Sienkiewicz azonos című regényét.

A tét óriási volt - akár a film 7,6 millió Dolláros költségvetése. Ha megbukik, talán soha nem nyílik meg az út az olyan nagyszabású-monumentális filmopusok elkészítése felé, mint a Ben-Húr (1959), a Spartacus (1960), vagy a Kleopátra (1963). A Quo vadis végül diadalt aratott a jegypénztárakban, így győzött a profit, mi pedig gazdagabbak lettünk számtalan értékes alkotással, meg egy Liz Taylor dekoltázzsal...

FILM

Az örök város, Róma domborulatai... pardon: dombjai, mikroklímája autentikus helyszíneket, egyben üdítő forgatási napokat ígértek, így azt mondhatnánk, hogy nem is csoda, hogy a Metro-Goldvin-Meyer filmstúdió (MGM) a Ben-Húrt és a Kleopátrát is a Róma melletti filmstúdióban, a Cinecittàban forgattatta le. Persze Rómát a mesebeli tájak, antik épületek mellett még vonzóbbá tette az a tény is, hogy adókedvezményeket biztosítottak a külföldi filmeseknek... Így esett hát, hogy sok rendező útja Rómába vezetett.

FILM

Természetesen mind a Quo Vadis, mind a Ben-Húr, mind pedig a Kleopátra alkotói eldózerolták a saját maguk által felépített díszleteket - az adókedvezmények tehát nem voltak olyan vonzóak, hogy az olaszoknak hátra is hagyják a díszleteket, saját produkciókhoz, egészen pontosan konkurens szandálos filmek gyártásához... Ugyan a Róma néven futó - Iulius Casesar & Kleopátra korában játszódó - sorozat (2005-2007) díszletei megmaradtak a forgatás végeztével, a területen később tűz pusztított, amely részben megsemmisítette a nemrégiben emelt épületeket.

FILM   

De most már térjünk vissza a Quo vadisra, melynek útja elsőként nem is Rómába vezetett. A némafilmek korszakát követően a harmincas években merült fel az ötlet, hogy a MGM  elhozza a nézők számára minden idők egyik leghíresebb alkotását. Ha e mondat kissé nagyzoló is, jusson eszünkbe, hogy az MGM már akkor biztosra ment: már akkor Robert Taylort választották volna a római katona, Marcus Vinicius szerepére, s Deborah Kerr volt az esélyes a fiatal keresztény lány, Lygia szerepére. A forgatási előkészületeket a stúdió meg is kezdte - Mexikóban... Szerelmük akkor nem teljesedhetett be a filmvásznon. A Nero császár vérgőzös uralma alatt játszódó történetre és Róma lángba borulására egészen a második világégés utánig, 1951-ig várnunk kellett.

FILM

Természetesen ahhoz, hogy a két színészlegenda majd másfél évtized múltán, Lygiaként és Viniciusként - kissé már idősebben a kelleténél, de mégis - összeborulhasson az első keresztényüldözés poklában, 1937-ben még meg is kellett alapítania a diktátor Mussolininek a Róma melletti filmstúdiót...

Az Úr 1951. esztendejében aztán a híres úszóbajnok és vízilabdázó, Carlo Pedersoli is ott feszíthetett praetoriánusként (azaz a császári testőrség tagjaként) a császár palotájában. Míg a császárt a történelem, a regény és a film Neroként jegyzi, e neves sportolót és későbbi színészt Bud Spencerként ismerhette meg a világ...

FILM

Így történt, hogy amikor egy sportlegenda filmes karrierje is kezdetét vette, megkezdődött az ókori Róma diadalmenete... A szikrát ehhez a Quo vadis adta. Hogy miről is szól a film? És mennyire hű a regényhez? Vagy a történelmi eseményekhez? Nos, ez már egy másik történet.

Innen folytatjuk!

     

            

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS - II. KÜLÖNKIADÁS

REMÉNY

MINDIG VAN REMÉNY!

„Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény!” – csapott húrjaiba a kedvenc városunkban, Komáromban lángra lobbanó költőnk, Csokonai Vitéz Mihály. Miként ő is, mindannyian éltetjük lelkünkben a reményt, hogy vágyaink egy napon megvalósulnak, Életünk részévé válnak talán legféltettebb álmaink is. Vannak, akik tesznek is érte, mások csak bíznak benne… A derék rómaiak áldoztak is Spesnek, a remény istennőjének – ma is imába foglalhatjuk kéréseinket, reményeinket…

REMÉNY

A történetemet Neranoi szállásomon fejeztem be, Olaszországban, amikor bevert fejemet az állatorvos germán amazon bekötözte. Nagy örömömre szolgál, hogy a „Kirándulás és néhány rándulás” sorozat immáron a nyolcadik résznél tart (http://fuszeresjakvaj.reblog.hu/kirandulas-es-nehany-randulas---viii-resz), s remélem, későbbiekben is lesz alkalmam megosztani élményeimet másokkal! Hisz még a capri kaland is hátravan... Bizony, bele is kell húzni, nem lehet "tökörészni"...

REMÉNY

Természetes, hogy – mint minden blogot író – remélem, hogy olvassák is soraimat, s bevallom, amikor más társaim írásait olvasom az Origon, bizony előfordul, hogy irigylem őket letisztult, következetes stílusuk miatt. Mégis, örömmel is olvasom írásaikat, hiszen a hétköznapok taposómalmának idején – amikor nem egy kiránduláson töröm a fejem és nem is töröm be majdnem arc rándulva egy neranoi kempingben (csak vérzett) –, akkor jó elmerülni egy elgondolkodtató írásban a pszichológia, a párkeresés, az irodalom területén, avagy más területen, de éppolyan felüdítő, lelket emelő és vidám pillanatokat adó dolog megnézni egy kis macsekról szóló videót. Ezek vagyunk mi, blogot írók, s ha úgy tetszik, értéket teremtők. Ezek vagytok ti, blogot író társaim, kiknek már eddig is annyi vidám, avagy tartalmas időtöltést köszönhetek!   

REMÉNY

Nos, így igaz: gyönyörű tájakon, országban jártunk. Ezt kár is tagadni! Összefogtunk, öten, barátok, rokonok, s ha voltak is összezördülések, fejbeverések, szépen megjártuk - magyar viszonylatban sem horribilis áron... Remélem, idén is eljutok oda! Ahogy talán azzal a gondolatommal sem leszek egyedül köztetek, hogy bizony remélem, hogy olvassák soraimat – ahogy remélem azt is, hogy bizonyos gondolataitok eljutnak az olvasókhoz, mert bizony sok olyan gondolat születik, amelynek el kellene jutnia! Egy biztos: mindig van rá remény! Persze megcsalhat! Ezért külön öröm és élvezet, ha hozzá is szólnak írásomhoz! Bevallom: reménykedem benne! De azt is, hogy leginkább azt élvezem, ha egy kegyes olvasó úgy begőzöl a betűkből képzett soraimtól, hogy „hisztizve” fröcsög nagy „K”-kat egy kommentben!

REMÉNY

Hogy miért? Mert a támadó és negatív (romboló) avagy római gladiushoz hasonlóan szúrós kritika, amellyel írásom adott esetben illetik, sokkal tovább foglalkoztatja írójának tudatát, már csak a megszülése is, mint akár írásom szimpla lájkolása, avagy ajánlása. Hisz ha hisztizik, azt valami kiváltja. A hisztiző komment pusztán ennek manifesztuma. Éppen ezért mindenkit arra bátorítok, hogy örüljön, ha ilyet kap, mert akkor már foglalkoztattátok az olvasót, megismerte írásotokat, s vette a fáradtságot arra is, hogy reagáljon rá. És valljuk be: sok olvasó még mindig akkor ír hozzászólást, ha valamit kritizál, leszól, vagy ha lelki problémája van, avagy nem képes hozzátok, hozzánk hasonlóan pár sort írni. Ergo: a romboló kritika is remény! Hogy olvasnak bennünket! Ez a remény éltessen bennünket, benneteket! Hogy általa is olvasottak vagyunk!

Éppen ezért bevallom, külön élvezettel olvastam a minap az adminisztráció jelzését, hogy az alábbi, új komment érkezett a „Kirándulás és néhány rándulás” sorozathoz:

„Irritálók és unalmasak ezek a menőző, urizáló úti beszámolók... Kutya nem kíváncsi arra hogy apuci vagy ki tudja kinek a pénzén utazgatsz... főleg hogy az ilyen írások nyilvánvalóan megmutatják, hogy szerzőjük, mivel saját magából képtelen bármi érteket bemutatni, MERT NINCS, ezért keres valamit, jelenesetben úti élmények, fotók, amivel ezt pótolja és kompenzálja... a teljesítmény, a produkció pedig nulla, hiszen előtte már milliók megtették ezt vagy hasonló utat, száz és száz ,ezer és ezer útibeszámolót, útifilmet, útikönyvet lehet megnézni-elolvasni, ha valakit ez érdekel... De hát nyilván sok irigykedő és álmodozó proli (akik kb még a faluból sem nagyon járnak el, mert nem is tudnak) elámul, őket még ezekkel a hatásvadász, olcsó értéktelen sablonos tucat termékekkel meg lehet etetni... újra és újra...”

Nos, talán a Szaffiban hangzott el a mondás, hogy az az Úr, aki önmaga felett is úr! Éppen ezért bevallom: nem, hogy irritáltak volna a kommentelő romboló kritikái, de kifejezetten élveztem, hogy bizony olvasta a blogomat! Reményt ad, hogy olvassák! És annak ellenére hozzászólnak, hogy mindig kifejtem, mennyire élvezem, és élvezném, ha fröcsögő, hisztiző kommentet írnának! Ergo: provokálom őket, s bedőlnek! De élvezem! Hiszen az ilyen emberek ilyenkor rólunk beszélnek! És ez reményt ad! Hogy olvasnak! Roppantmód élvezem!

REMÉNY

Ja, ez egy blog: ha remélem is, hogy olvassák, attól még nem lesz tudományos munka, doktori disszertáció értékű, jóllehet végeztem háttérmunkát és szereztem pszichológiai ismereteket, személyes tapasztalatot, amikor novellámat írtam az apja által megerőszakolt lányról, (Nicholas Winner néven), Darth Vader és a borderline szindróma kapcsolatáról (mely az USA-ban tananyag), avagy a kedvtelésből tartott állatok szexuális célú felhasználásának tilalmáról. Bevallom, ezen utóbbi írásomat a kutyámnak is felolvastam! És a kommentelő kommentjét ihlető blogbejegyzést a kommentelő is látta, ergo: ő azért a kutyánál több, ha már kíváncsi volt rá. Reményt adott, hogy a kutyánál többen kíváncsiak rá! Nos, a stílusommal lehet sok hiba, a tartalommal is… Ez egy blog, semmi több… ilyen… Ahogy a kutya bekapja a csontot, mindenki szabad akaratból szopja be a (média?) cumit! És ha tetszett, avagy rühellték, hát, ki vagyok én, hogy megakadályozzak bárkit ebben?!

REMÉNY

Éppen ezért, nagyon remélem, hogy holnap, amikor reggeli kávémat kortyolhatom, én is újabb szeletet olvashatok Tőletek, gondolataitokból, érzéseitekről, netalántán úti élményeitekről! Nagyon remélem, hogy lesz olyan, amit szeretni fogok, ami elgondolkoztat, avagy, amit utálni fogok! Egy a lényeg: az írás, az olvasás szeretete, élvezete, a kiváltott érzelmek, s felmerülő gondolatok! Ezek vagytok ti, ezek vagyunk mi… Teremtsetek holnap is, s az után is, értéket! Írjatok! Amit szeretnétek! Újat és újat, újra és újra! Mert, hogy eljut az olvasóhoz, arra mindig van REMÉNY!

Ami meg engem illet, nos, amikor kitavaszodok... pardon: kitavaszodik – saját fizetésből, amiért megdolgozom – újra útra kelek, avagy összefogva útra kelünk, újabb kirándulásra és néhány rándulásra. De bárhová is sodorjon az Élet, a fő az, hogy jól érezd magad! Erre mindig megadja a reményt az Élet! Mindaddig, amíg csak élsz - és ki tudja, talán az után is. Néha elég a boldogsághoz egy fa, amely alatt megpihenünk - mondjuk egy hosszú pompeji séta után... 

REMÉNY

De bárhová is sodorjon az élet, bármely kirándulás, avagy rándulás jöjjön, a fő az, hogy igazán megéld azt, amit ad! Nos, remélem, igazán életteli és pezsgő lesz, akár a narancssárga szín egyik árnyalata! A fűszeres jakvaj…

És hogy újra ráharapnak az írásomra? Remélem! Egy jó kis „hisztire” mindig lesz oka, aki írásaimat olvassa! Nos, itt a kihívás! Újfent! Elfogadod? Ezt imádom! La-la-la! Ha nem is fogadod el… nos, máris olvasod!

Remélem!

Spoiler: legközelebbi olaszországi kalandunk helyszíne egy neranoi kocsma lesz, meghívott vendégünk pedig egy olasz pincérlány, finom bimbóval… olyan volt, akár egy műalkotás... aznap voltunk a pompeji bordélyban is, amit a korábbi kalandokból már ismert "dezertőr" barátom szúrt ki...

REMÉNY

 

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS - VIII. RÉSZ

REMÉNY

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart - Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt - suttyomban - Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állati jó” kirándulás? Járjunk utána!

REMÉNY

MIT KERESEK ÉN ITTEN?

Késő este van. Olaszországi kirándulásunk reményeinket is meghazudtoló kalandok forrása lett. De így is van ez rendjén! A Sorrentói-félszigeten lévő szállásunkon vagyunk, Neranoban. Előző nap zúztunk le 1500 kilómétert, egy nap alatt a napfényesnek akkor épp nem igazán nevezhető Itáliába. Csak úgy repesztettünk! Szóval a szállásunkon vagyok, Neranoban. Épp egy germán amazon kérdéseire válaszolok – miközben melleit stírölöm… A hölgy igen lelkes, próbálja kideríteni, hogy agyrázkódásom van-e, vagy csak szimplán folyik a fejemből a  vér… Hogy is kerültem a kezei közé? Mit keresek én itten? Tisztul a  fejem, mint felhőtől az ég... vagy mi...

REMÉNY

Őszi kirándulásra – és egy kis rándulásra – indultunk a Nápolyi-öbölbe. A Nápolyi-öböl a Tirrén-tenger egyik öble, Olaszország délnyugati partja mentén, Campania régióban. Északról a Pozzuoli-öböl valamint Nápoly határolja, keleten a Vezúv, délen pedig a Sorrentói-félsziget. Már az ókorban fontos terület, mind kereskedelmi, mind turisztikai szempontból, de a Római Birodalom idején itt állomásozott a birodalmi hadiflotta fele (emlékezzetek a Ben- Húrra!), a misenumi kikötőben.

REMÉNY

A Kru. 14-37. között uralkodó perverz Tiberius császár idős korában gyakorlatilag innen irányította az imperiumot, miközben Capri szigetén enyelgett – legalábbis a történetírók szerint… És a környéken raboskodott haláláig az utolsó nyugatrómai császár, Romolus Augustulus - habár a talján író, Valerio Massimo Manfredi regénye szerint  a kölyök megszökött Tiberius hajdani villájából, Capri szigetéről; a császár egyik villája az alábbi hegycsúcs tetején volt:

REMÉNY

Nos, különös módon alakult az út. Először repülővel szerettem volna jönni, Nápolyig, hogy onnan a Vezúvot körbeölelő vasúthálózattal, a Circumvesuvianaval járjam be a vidéket (Capri szigetére mind Nápolyból, mind Sorrentoból van komp, borsos áron, de feledhetetlen élményt kínálva). Szóval, a vasútnál maradva: a Circumvesuviana a Vezúv körüli településéket összekötő vasúthálózatot üzemelteti. Az összes vonal végállomása Nápoly, a Porta Nolana pályaudvar. Egyik leágazása a sorrentói partvonalat követi.

REMÉNY

A vonal számos római kori emléket útba ejt, mint például Pompejit.

REMÉNY

Az útra való készülődés során végül az autóval való lejövetel nyert polgárjogot, s öten vágtunk neki az útnak, köztük egyik ifjú titán rokonom, csinos kis barátnőjével… Ahogy előző bogbejegyzésemben beszámoltam róla, egy nap alatt lezúztunk a Sorrentói-félszigeten lévő szállásunkig, 1500 kilómétert utazva egy kényelmesen négy főre tervezett BMW-ben. Persze nekem nem volt gond: elől ültem, mint jó rokon… 1500 kilómétert zúztunk, hogy aztán, mint Han Solo a meteorzáporba, mi is belerepesszünk egy jó kis esőbe. „Reményteljes” nap kezdődött, amikor első ott töltött reggelünkön az eső kopogására ébredtünk… Hát, csak reménykedhettünk a tiszta égboltban… De aztán enyhült az eső és nekivágtunk az Amalfi- partnak.

REMÉNY

Hogy mit kerestem olasz földön? Hát egy jó kirándulást és néhány rándulást! Az előző blogbejegyzéseimből ismert – velünk utazó – „dezertőr barátom” segít bekötözni a fejemet. Köszönet érte! Már minden rendben. Visszatekintek az első napra. További reményteljes napokat ígér a Nápolyi-öbölben, s újabb kirándulást… meg néhány rándulást! Azért remélem, kevésbé ütőset!    

NAPFÉNYES AMALFI-PART????!!!! FÜTYFÜRÜTTYÖT!

Hát, nem mondanám! Inkább egy jó kis csúszós, életveszélyes úttal megfűszerezett, felhőkbe burkolózó áztató territórium volt, ahol a szűk partszakaszon dudáló, villogó kretén digókba botlottunk, minduntalan, kik úgy siettek, mintha csak perc volna az élet. Hát, nem voltak tekintettel a Pannon tájakról idevetődött hazánkfiaira, az biztos, mindazonáltal az is igaz, hogy ha negyvennel poroszkálnának, életbe nem érnék el úti céljukat, azokon a kanyargós, szűk utakon… Akárhogy is, új fogalmat találtunk ki az olasz sofőrökre: „digosz kretenosz”, kedves autót vezető rokonom pedig hamarosan digóvá vedlett, a túlélés érdekében…

REMÉNY

Nos, az biztos, hogy az UNESCO Világörökségének része igazi show, már ha szeretsz vezetni extrém helyeken. A Nápolytól délre, a Salernói-öbölben húzódó meredek partról rálátni a tengerre, a környéken pedig 1400 méter magas hegyek látványa bűvölik el a látogatót.

REMÉNY

A táj kivételes szépsége már az ókorban is téma volt, bár évszázadokon keresztül csak a tengerről vagy gyalog lehetett megközelíteni. Amalfi városa a teljes partrésznek kölcsönözte nevét. Itt jött létre Olaszország első tengeri köztársasága  a középkorban. A táj szépségét a kanyargós, néha túl keskeny, beborított sziklakiszögellések és meredek szakadékok fokozzák.

REMÉNY

Hát igen, ütős volt elsurranni a parton, hogy Positano érintésével megérkezzünk Amalfiba. Ahol a változatosság kedvéért zuhogott… „Reményteljes” volt… No de egyszersmind katartikus élmény! Gyönyörű város! Amalfi esőben is az! Menj el és nézd meg magad! De lehetőleg napfényben fürdő városba látogass el! Az út kissé kanyargós, de ha nem bírja a gyomrod a kocsit... akkor menj busszal... Vagy állj meg és fotózz egy kis viaduktot...

REMÉNY

Az Amalfiból származó hajósok, kereskedők és patríciusok a hazájuktól távol pihenőhelyeket, kórházakat alapítottak és tartottak fenn mind a maguk, mind hozzátartozóik ellátására, ők alapították a jeruzsálemi ispotályt is. A Szent Jánosról elnevezett lovagrend  (a johanniták) is az amalfiak jelentős anyagi hozzájárulásának köszönhetően volt képes fenntartani. 

Bár tündöklő, s nem háborgó tenger fogadott volna Amalfiban – de hát ez van, ha ősszel vágsz neki, októberben… Esernyővel vágtunk neki a városnak, melyet Nagy Konstantin kiszuperált, mindenhonnan előzött veteránjai alapítottak. A város papírgyártó üzemeiről és a limoncellójáról világszerte híres. Kortyoltam is egy jó adagot az egyik kávézóban, ahol épp budit kerestünk (aztán kiderült, hogy a kocsitól pár méterre volt a nyilvános klotyó…).

REMÉNY

Aztán megcéloztam a legimpozánsabb épületet, a Szent András apostolról elnevezett dómot, aki a város, egyszersmind a halászok és a hajósok védőszentje is. Gyönyörű a dóm, s milyen katartikus felsétálni lépcsőin – próbáld csak ki!

REMÉNY

Aztán andalogj egy kicsit a városban is! És ha esik, ugyanúgy sza… akarom mondani szénné ázol, mint mi, esernyő ide vagy oda… De hát erről is szól egy igazi kirándulás és néhány rándulás! Megteszed, amit akarsz és megnézed, amit szeretnél! Tűzön…. jelen esetben vízen át is! Kerekedj hát fel és nézd meg magad! Indulás az Amalfi-partra, aztán egyenest a Tiberius villához Capriba! Na, jó, ez nem fér bele, csak két napba...

REMÉNY

BEVERTEM A FEJEMET, AZÉRT ÍROK ILYENEKET?????!!!!

Igen, egy kicsit sikerült az este folyamán. A nap persze nem ért véget Amalfival! De most zárom a történetet. Legközelebb folytatom! Mindazonáltal térjünk csak vissza még egy percre a bevert fejemet megvizsgáló germán amazonra!

Este volt már. A szállás büféjéből sörökkel megrakodva sétáltam fel a lépcsőkön, a hegyoldalban lévő szállásunkig. Sötét volt. Kivilágítás nuku. Az egyik faház teraszának kiálló beton éle találkozott a lábam elé néző kobakommal. A digó építészet (hogy mindent, minél több házat bezsúfolnak a hegyoldalba, kis helyre) meg a figyelmetlenség csodákra képes...

Mire a recepcióra értem, már ömlött a fejemből a vér. Nagyon dühös voltam, magamra is. Gondoltam, ha a recepción többen lesznek, lenyalom véres kezemet, amivel fejemet fogtam, hátha valaki elalél. Erre nem került sor, mert azonnal ott termett az a német amazon nő.

Szőke volt, magas, látványos keblekkel, bár rövid hajjal és előrehaladott korral, mégis volt benne valami vadság és Petra a Taxi filmekből… Kérdezgetett, angolul beszéltünk. Vagy egy németül beszélő magyar fordított volna? Már nem emlékszem... Addigra „dezertőr barátom” is rám talált. Az amazon azt akarta tudni, hogy van-e agyrázkódásom. Barátommal kitisztították és bekötözték a sebemet. Két napig kötöztük, aztán kutya bajom nem volt. Volt ugyan utas biztosításom, s dokit is tudtunk Sorrentoban, de nem töltöttem a fél kirándulást egy digó dokinál. Inkább kiélveztem, amit az út adott! És de jól tettem!

Tanulság: ha jól be is vered a fejed, soha ne veszítsd el, amíg egy germán amazon veled van!

Megkérdeztem az én germán amazon hölgyemet, hogy orvos-e? Mire azt felelte: „Yes! I’m animal doctor!"

No, erre Rossz Cic, akire a derék apus az egyik előző történetben körözést adott ki, biztos azt mondta volna: "Míjjáú!" 

REMÉNY

De azért a képen látható nápolyi macsek biztosan megerősítené, hogy hála az állatorvos germán amazonnak, és „dezertőr barátomnak”, egy napig se éreztem magam kutyául! Nagy reményekkel tekintettem a következő nap elé! Várt ránk Pompeji.

REMÉNY

De… mi legközelebb azért még Amalfival folytatjuk! Aztán, aki most is úgy érzi, nem azt kapta a blogtól, mint amire számított, vagy amit REMÉLT, az nyugodtan hisztizhet, mint a múltkor! Egy blogot – mi nem tudományos munka – szeretni, avagy utálni, mindenkinek megvan a szíve és a…

REMÉNY

Folytatjuk!

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS - VII. RÉSZ

REMÉNY

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart - Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt - suttyomban - Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állati jó” kirándulás? Járjunk utána!

REMÉNY

SOKAKNAK ELVESZETT A REMÉNY

Amikor Kru. 79-ben kitört a Vezúv, a Nápolyi-öböl partján bizony sok élet fonalát elvágták a párkák... A vulkán hamuja és lávája eltemette Pompeii, Herculaneum, Oplontis és Stabiae római településeket. Azóta számtalanszor kitört (utoljára 1944-ben, a II. Világháború poklában). Napjainkban is az egyik legveszélyesebb tűzhányóként tartják számon, mivel közvetlen közelében több mint 3 millióan laknak. 

Eltemetett városokat, eltemetett életeket, s ezen életek számára végső soron a reményt is. A reményt, hogy létezik Holnap. Mégis, ennek ellenére is, élnek emberek az öbölben, szép számmal! Számukra ez az otthon, az élet, s lelkükben ott a remény, hogy létezik az a bizonyos Holnap. Hogy életük még tart, még nem ér véget!

Ezért húnyják úgy le szemüket, hogy várják a reggelt...

REMÉNY

Igaz is: a kép már a Sorrentói-félszigeten lévő szállásunkon, Neranoban készült és a Salernói-öblöt láthatjuk... De ettől függetlenül a Nápolyi-öbölben élők számára is felkélt a nap... ahogy annyiszor, ottlétünk óta is...  Mindig van remény az életre!

BIZONY! A REMÉNY HAL MEG UTOLJÁRA!

Amikor megsütik… Pardon: főzik…

REMÉNY

Na jó! Ez egy aranyhal!

Az Életben nem mindig fogod ki az aranyéletet, a rövid élet egyik nagy kérdése mégis az, hogy hogyan is élvezd. Hogyan is élj, hogy igazából is élj. Vannak, akiknek ehhez egy igazán szerető hitves, vagy szeretett boldog család kell, másnak a pénz, a hatalom, vagy a kaja, vagy más... szinte „mindenki másképp csinálja”, ahogy egy jó kirándulás is mást és mást jelent mindenkinek.

Így talán a blogírást is mindenki másképp csinálja. És mindenki más és más fajta blogot szeret olvasni... Olyan a blog írás/olvasás is kicsiben, mint az Élet... 

Vajon hogyan is írj, hogy igazán élvezzed is azt, hogy írsz? "Ja és mit?" - teszed fel a kérdést, ha épp nincsen ihleted. De soha ne add fel a reményt! Amiként az írásra is megjön az ihlet, s az írás-olvasás élvezete is megadatik, úgy valahogy mindig megadja az Élet is a lehetőséget, hogy igazán élhesd!

Akár nálunk, akár Nápolyban... 

REMÉNY

Egyszóval… azaz három szóval:

MINDIG VAN REMÉNY!

Mindig van remény egy jó kirándulásra és néhány rándulásra is! És - remélem - most is hisztiznek majd egyesek, mint a múltkor, hogy nem azt kapták a blogomtól, mint amit előzetesen, nyálat csorgatva „élvezkedve”, vártak, hisz’ ők is hírét viszik! Ez egy blog, nem tudományos munka! Nos, folytassuk hát a kirándulást, s tegyünk hozzá még egy kis (arc) rándulást!

Nos, amikor a minap beállított hozzám informatikus barátom, azonnal éreztem, hogy valami bűzlik Dániában. Nem, nem a laptopját hagyta ott újra az egyik komáromi erődben, a főnöke kecskepornójával – amint arról a múltkor már beszámoltam – és derék kisfiát sem kellett megsallereznie… Sokkal súlyosabb volt a baj!

Nyitom a kaput. Gyanús arcot vág és kék sörös dobozt szorongat a kezében. „Még munkába kell mennem…!” – mondja ártatlanul, de ekkor már észreveszem az „alkoholmentes” feliratot és az utcán parkoló kék autót… „Autóval jöttél????!!!” – kérdezem ledöbbenve, és már uszítanám is rá a kutyát, ha az nem nyalná épp barátom lábát… Este van. Hét óra. Még egy kis éjszakai műszak. Így hát a többiekkel helyette is innunk kell, nincs laza-paca… Persze ez sem megy olyan simán, hiszen közben felmerül bennünk a rettentő kérdés: vajon informatikus barátunk, aki életében nem ivott alkoholmentes sört, csupán ettől az élvezettől vált meg, avagy nejének tárhelyeitől is… De hát mindenki máshogy csinálja, az ember meg a kezét széttárja, mint jó hóember a udvarán, a jó öreg Öreg-Komáromban...

REMÉNY

Nos, mivel legutóbb a komáromi sörözéssel fejeztem be történetemet, itt is veszem fel a fonalat, a jó öreg Öreg-Komáromban, egyik törzshelyünkön. Újra kimentünk kedvenc söröző helyünkre. Egészségetekre!

REMÉNY

Bírom ezt a várost. Másik barátommal arról elmélkedtem itt, vajon mi is legyen a blog újabb fejezetének tárgya. Ekkor született meg az ötlet, melynek megírását informatikus barátom kocsijának elzúgása ihletett… Kezdődjék hát kalandunk története Nápolyban és a Nápolyi-öbölben!

REMÉNY

Előtte persze szeretném hangsúlyozni, hogy informatikus barátom megígérte, hogy legközelebb újfent jön komáromi sertúránka is. De hát, mióta szűzen issza az alkoholt…

De reménykedjünk!

Ember! Nem szűz… pardon: szűrten, hanem szüntelenül és szűretlenül! Búzasert!

AKKOR HÁT ZÚZZUNK LE CIRKA 1500 KILÓMÉTERT!

REMÉNY

Amikor a kép készült, már csak 999 kilométer volt hátra… No, de hová is hajtottunk? Hát a már annyiszor emlegetett Nápolyi-öbölbe! Többek között Piedone, a zsaru kedvenc nápolyi étterméhez is! Az étterem a Castel dell’Ovo mellett van.

REMÉNY

Jelenleg a Zi Tereza nevet viseli.

REMÉNY

Bud Spencer, azaz itt Piedone a sorozat második részben ("Piedone Hong Kongban") bunyózott itt, miután sikertelenül próbálta elkölteni spagettiét Frank Barellával, akit mellesleg az a színész játszott, aki Don Corleonét is szitává lövette egy másik életben... azaz filmben... reméljük...

REMÉNY

Lesétáltunk a lépcsőn...

REMÉNY

...azt várva, hogy Rizzoba botlunk... 

REMÉNY

...aki épp akkorát bunyózik! Pardon! Spagettit költ el...

REMÉNY

Végül magunk játszottunk egy kis bunyót... mert reggel még egy pincér sem volt... De ez egy másik történet.

Nápoly pedig nem is az út elején volt, hanem a végén.

Erről az útról szól e történet, melynek leírását informatikus barátom kocsijának elzúgása ihletett! 

Oda is kellett érnünk. Reméltük, hogy leérünk, sőt mi több - azért - azt is, hogy az ismert mondás ellenére („Nápolyt látni és meghalni”) túléljük még Nápolyt egy pár évvel! Bár megjegyzem, az Amalfi parton néha rezgett az a gatya a szakadék láttán… amihez még hozzájött, hogy a GPS folyton azt mondta: „a következő kanyarnál fordulj jobbraaaaaaaa...” 

REMÉNY

De most már tegyünk rendet időbenileg! Sorba kell tenni az eseményeket, kalandokat!

Mint a Piedone filmek,  ez a történet is több részes lesz, és nem minden fog Nápolyban játszódni!  

Végtére jártunk - többek közt - Capri szigetén is, ahol öregkorában a vén kecske, Tiberius császár  „nyalogatta a sót”...

REMÉNY

Nos, személy szerint remélem, hogy minél előbb lehetőségem lesz beszámolni ezekről a kalandokról! Mármint nem a császár kalandjairól, hanem azokról, amelyek a Nápolyi-öbölben vártak bennünket!

Hát volt is ott aztán kirándulás és néhány rándulás is... De most...

...KÉSZÜLŐDÉS AZ ÚTRA!

Nos, erről majd a következő részben olvashattok!

Most lényeg a lényeg, hogy hajnali négy órás indulással, sztrádán haladva majdnem éjfél volt, amire leszáguldottunk öten - egy autóval - a Sorrentói-félszigeten lévő Neranoba. Néha meg- megálltunk, természetesen. Engem nem is zavart az anyósülés kényelme..., de hát a hátsó ülésen utazó három delikvens egyike szerint nekik "önálló életre kelt a se**ük..." 

Ergo: ha önálló és nem szervezett úton veszel részt, a napfényes Itáliában, akkor bizony jól fontold meg, hány kilóméter erejéig ülsz autóba repülő helyett, mert hótzicher, hogy 1500 kilométer után nem fogsz a kocsi hátsó üléséről csak úgy kisasszézni!

Legyél bár oly táncos lábú is, mint barátom – ki előző komáromi kalandunk során, ahogy beszámoltam róla, már kiérdemelte a „dezertőr” jelzőt – garantálom, hogy nem lesz fitt lábad az autóból csak úgy „dezertálni”! A poén, hogy olasz utunk első pihenőhelyén, immár olasz földön, véletlenül egy igencsak lábizom-tesztelő WC fogadott bennünket:

  REMÉNY

Hosszú volt az út, de reméltük, hogy rendben, épségben leérünk. Aztán a GPS Nerano főterén bemondta az unalmast, alig tíz kilóméterre a céltól… Éjjel tizenegy magasságában… Szerencsénkre elkaptunk egy olasz lánykát, aki az általunk emlegetett kocsma alapján rájött, hová is akarunk menni és útba igazított. Tanulság: soha ne add fel a  reményt, amíg egy idegen helyen is ismersz kocsmát!

Elfoglaltuk a szállást és bizony letoltunk pár felest… Megérkeztünk. Hegyoldalban lévő faházunk teraszáról a tengert láthattuk… volna… mert ugye sötét volt… Másnap hajnalban éktelen kopogásra ébredtünk. Ősz volt. Eső zúdult a Sorrentói-félszigetre és az Amalfi partra.  

REMÉNY

Amikor az eső egy kicsit alább hagyott, elindultunk.  Megkezdődött ötnapos kalandunk olasz földön! Bennünk élt a remény. És nem is csalatkoztunk! Fincsi út lett - akár egy jó olasz pizza! 

Innen folytatjuk!

Tovább

fuszeresjakvaj

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek

Utoljára kommentelt bejegyzések