„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE V.

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Jézus, a special guest star 

Nem is olyan rég minden Húsvétkor előkerült a televíziók tarsolyából valamelyik római történelmi témájú film – főleg az ’50-es vagy a ’60-as évek alkotásai –, melyekben a főszereplők akarva-akaratlanul, de összefutottak a film „special guest star”-jával (különleges sztárvendégével), a Názáreti Jézussal, akinek keresztre feszítését és feltámadását ünneplik keresztények milliói világszerte. Közös e filmekben, hogy nem csak római történelmi eseményt adaptáltak mozgóképre – mint például a korábban kivesézett 1964-es alkotás, „A Római Birodalom bukása” esetében – , hanem a Biblia egyes eseményei is átitatják a storyt, vagy pedig ezen események köré épül fel maga a történet. Közös továbbá, hogy az adott bibliai esemény középpontjában Jézus áll, ő a különleges sztár. Sztárvendég a filmben…

Főként az 1959-es „Ben-Húr”-t, „A palást” című 1953-as alkotást, vagy az 1961-es „Barabás”-t láthatta a nagyérdemű, hetvenszer hétszer… A „Jézus Krisztus szupersztár”-t (1974) már nem sorolnám ebbe a „kaszt”-ba, jóllehet kolosszális és máig időszerű alkotásról van szó, mely megszólíthatja és gondolkodásra késztetheti a mai fiatalságot is.  A keresztre feszített Jézus képe is ebből a filmből való. De az alábbi kép már nem:

A „Krisztus utolsó megkísértése” (1988) szintén nem tartozott bele a tévék által rendszeresen játszott filmek sorába, a kilencvenes években még sokaknak nem vette be a gyomra – ma is ritkán sugározza a tévé… Maradjunk hát a nagy klasszikusoknál, melyeket regények ihlettek!

„Quo vadis” (1951)

Már sok szó esett erről az alkotásról korábban. A  „Quo vadis” Henryk Sienkiewicz, a lengyel Nobel-díjas író regénye, amely az ókori Rómában, a Nero császár féle keresztényüldözések idején játszódik, Krisztus után 64 nyarán.

E történetet tucatszor feldolgozták, de talán ez a feldolgozása a leghíresebb. Jóllehet harminc évvel vagyunk a történelmi Jézus tevékenységét követően, azért az alkotók belecsempészték a filmbe, a regényben is szereplő Péter apostol mellé. Láthatjuk őt, az utolsó vacsorán, amiről Péter beszél az őskeresztényeknek. De ennél is érdekesebb, amikor a film első pereceiben a keresztet hordozza, mert ez a későbbi filmeknek is állandó jelenete lesz. Nézzük csak:

A jelenet kidolgozása még kezdetleges, a kereszt, amelyet a színész cipel, még a hagyományos ábrázolásmód. Ma már tudjuk, hogy csak a keresztgerendát vihette az elítélt, az oszlopot nem, de az is súlyos volt… Külön érdekessége a jelenetnek egy baki is, amelyet többszöri újranézés után szűrhetünk ki. Jobboldalt, közvetlenül a keresztet cipelő Jézus mellett áll egy lila köpenyes alak, akinek a fején sapka van, sárga csíkkal. 1.05. percnél Jézus viszi a keresztet, miközben a római katona a korbáccsal felé csap. Igen ám! Csakhogy a csapás célt téveszt és a korbács vége a lila köpenyes, sapkás statiszta arcába csap. A fickó jól láthatóan mérgesen fordul meg, hogy a kamera felé nézzen, de itt a jelenet véget is ér… Nem tudom, mit mondott volna, forgatókönyvön kívül… Talán azt, jó római akcentussal, olaszul, hogy „vaffanculo!”…

Ben-Húr (1959)

Húzzunk egy kicsit bele. Az 1959-es filmalkotás főhőse a jeruzsálemi nemes ifjú, Júda Ben-Húr, aki egy tévedés folytán gályarabként húzhatja az igát...

Mígnem aztán a sors kegye folytán visszatérhet megmenteni szeretteit és bosszút állni azon, aki gályára jutatta. És aki a gyerekkori, legjobb barátja volt...

Időközben találkozik Jézussal, aki annak idején megitatta őt, s csodás erőt biztosított számára a túléléshez, a gályán. A tizenegy Oscar-díjat nyert filmmel ellentétben Lew Wallace regényének hőse keresztény lesz – azaz Jézus Krisztus követője – még Jézus keresztre feszítése előtt, a filmben csak Jézus halálát követően hullik ki kezéből a gyűlölet kardja. De akár a regényt, akár a belőle készült bibliai témájú filmet is nézzük, mindkettő maradandó alkotás. Viszont katartikus „húzása” a filmnek, hogy soha nem láthatjuk Jézus arcát (a kereszten függve is csak messziről látjuk). Nézzük csak:

Mintha Jézus még a filmben is egy filmen kívüli, e világon kívüli lényként jelenne meg! A film maga sugallja a „special guest star” transzcendens jellegét, akinek az arcát nem láthatjuk, mégis tudjuk, hogy ki ő! Döbbenetes, amikor a római katona számon akarja kérni őt, hogy miért adott vizet Ben-Húrnak. Jézus a szemébe néz. Nem látjuk a szemeit, pusztán a római katona szemében és arcán tükröződik az ereje… Az előbb láthattuk a jelenetben. Lássuk most kimerevítve, képen is:

A film végén aztán jön a keresztre feszítés jelenet. És Jézus ebben a filmben is cipeli a keresztet, mint az 1951-es filmben, a „Quo vadis”-ban, de itt már több játékidőt kap, találkozik Ben-Húrral is...

Csakhogy nem az 1959-es „Ben-Húr” volt az első, amely úgy ábrázolta Jézust, hogy nem mutatta az arcát vagy csak távolról mutatta meg! Pörgessük vissza az időt pár évvel, 1953-ig és vegyük elő Jézus köntösét, melyre a katonák a keresztre feszítéskor sorsot vetettek!

„A palást” (1953)      

Szinte hihetetlen, de a film jobb, mint a regény, amelynek alapján készült.  Henryk Sienkiewicz nem csak források alapján dolgozott (például Tacitus), de járt is regénye helyszínein. Lew Wallace soha nem járt a „Ben-Húr” történetének helyszínein, Lloyd C. Douglas író viszont elég sok történelmi tévedést ejtett regényében, az „És köntösömre sorsot vetettek” című műben, amelynek alapján „A palást” készült és amely filmben Jézus szintén hordozza a keresztet:

Egyik írói tévedés, amit a film is átvett, az az, hogy Krisztus után 30 körül Tiberius császár felesége, Julia él és virulva küldené melegebb éghajlatra nem csak a férjét, de a főhőst, Gallio tribunust is. Sajnos senki nem szólt az írónak, hogy Julia Krisztus után 14-ben meghalt, s valószínűleg Tiberius segítette hozzá ehhez egy kis ételmegvonással… Mindazonáltal a film érdeme, hogy igyekszik bizonyos regénybeli tévedéseket kiküszöbölni – például a Krisztus után 37-ben trónra lépő Caligula császár személyét illetően is. 

A történet központjában Gallio tribunus áll, aki részt vesz jézus keresztre feszítésében és kockán megnyeri annak köntösét. A történetet a Biblia ihlette, melyben olvashatjuk, hogy a keresztre feszített Jézus ruháján megosztoztak. Végül Galliot bűntudat kezdi gyötörni, melyet sokan egyszerűen elmebajnak titulálnak. Rabszolgája révén szembenéz bűnével, melyet megbán és így a lelke meggyógyul. Magához öleli a köntöst, azaz Jézust…

Végül Gallio is kereszténnyé válik és feleségével vértanúhalált hal, Caligula uralma alatt. A köntös – Jézus köntöse – a történet végén új gazdára lel, volt rabszolgájához, Demetriushoz kerül (az ő története a „Demetrius és a gladiátorok” cím 1954-es film). A film külön érdekesége ugyanakkor az, hogy itt sem láthatjuk Jézus arcát, ugyanakkor hallhatjuk hangját, amint Gallio tribunusról is szólva a következőket mondja a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”.

Így hát mi is megbocsájtunk az írónak a tárgyi tévedéseiért! A film maradandó alkotás. És még lesz róla szó a későbbiekben. 

„Barabás” (1961)

 A Nobel-díjas svéd Pär Fabian Lagerkvist műve („Barabás”) alapján készült film nem Jézust helyezi a középpontba, hanem Barabást, akit az evangéliumok szerint Pilátus, a római elöljáró (helytartó) a nép szavának engedve kénytelen volt szabadon bocsájtani, jóllehet ő Jézussal kapcsolatban jelentette ki, hogy nem találja őt bűnösnek… A többi az evangéliumokból és Mel Gibson filmjéből, „A Passió”-ból már ismert. Jézus kínszenvedése és kereszthalála következik a filmben, de nem követjük őt végig a kivégzés helyére, mint a többi filmben. Mindazonáltal ebben a filmben is láthatjuk a keresztet hordozni...

Aztán betérünk egy sikátorba és a filmben Barabás életét követhetjük nyomon, aki később sem bír a bőrében és bányába kerül rabszolgának, lévén, hogy még egyszer nem ítélhetik halálra, ha már egyszer elengedték... Később gladiátor lesz belőle, Krisztus után 64-ben pedig mégis utoléri a kereszthalál, Nero császár idején, Rómában. De ezzel már vissza is kanyarodtunk az első filmünk, a „Quo vadis” történetéhez, úgyhogy inkább lássunk egy részletet a „Barabás”-ból:

Külön érdekesség, hogy vannak, akik megkérdőjelezik a húsvéti amnesztia intézményét (és Barabás létezését is), amelynek révén Pilátusnak a nép akaratát teljesítve szabadon kellett bocsájtania minden évben egy foglyot – érvként azt hozzák fel, hogy a Biblián kívül sehol nem szerepel, még Josephus Flavius történetírónál sem, aki pedig a Krisztus utáni I. században írt munkájában, „A zsidók története” című műben eléggé kivesézte Pilátus helytartóságát… De ez egy másik történet. És a jelen sorok írójának véleményét nem feltétlenül tükrözi, különös tekintettel, hogy jelen sorok írója nem történész… És most nem is a derék Pilátus volt a „special guest star”

Akárhogy is, Jézus szerepeltetése e filmekben nem volt véletlen. Az amúgy is igényes és maradandó történelmi témájú filmek esetében hol maga a regény, hol a forgatókönyv hozta, de minden esetben rátette személye a pontot az „I”-re…

Ami pedig a derék Pilátusunkat illeti, nos, az ő filmbéli megjelenéseiről a későbbiekben még lesz szó!

Folytatjuk

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE IV.

POFON

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor!” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

AD. 1964 – AZ ÉV, AMIKOR A RÓMAI TÖRTÉNELMI FILMEK KÉSZÍTÉSE AKKORA POFONT KAP, HOGY 36 ÉVRE PADLÓT FOG!

 A „Gladiátor” megbukott! Anyagi kudarc volt!  Hitted volna?! Pedig így van! Csakhogy erre nem 2000-ben, hanem 1964-ben került sor! Ekkor debütált a filmvásznon „A Római Birodalom bukása” című film, mely immár sokadik volt a sorban a kardozós, szandálos, római kort ábrázoló alkotások közül, a „Quo vadis” 1951-es bemutatása óta – és végül egy korszak végét jelentette… Nagy pofon volt! Köszönjük készítők!

POFON

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Anthony Mann rendező és a készítők bizony beleadtak apait-anyait. Kivételesen nem olasz földön, de ismételten felépítették az ókori Róma díszletét, Madrid mellett. A római Forumot 92.000 négyzetméternyi területen húzták fel, de más szabadtéri díszlettel is operáltak. Mindezek mellett a főbb szerepekre szerződtették a korszak egyik nőideálját (és szex szimbólumát), a „Quo vadis”-ban már feltűnő Sophia Lorent – aki Lucillát, a császár lányát játszotta.

POFON

Szerződtették továbbá a szakmában addigra már nevet szerzett Alec Guinnesst – aki itt még nem tudta, hogy a filmbéli Marcus Aurelius Antoninus császár szerepe után majdan egy bizonyos jedi lovag, Obi-Wan utált bőrébe is bele fog bújni…  

POFON

Ismerősek nevek? A „Gladiátor” című filmben már találkozhattunk velük. Marcus Aurelius császárt 2000-ben Richard Harris alakította. Külön érdekesség, hogy Richard Harris neve már szóba került 1964-ben is, de még Commodus császár szerepére…

POFON

Lucillát a „Gladiátor”-ban Connie Nielsen alakította. Emlékszünk híres jelenetére Maximusszal, a germán télben.

POFON

Lucilla bundát visel, mindkettő filmben. De mi a helyzet vajon a két film történetével? Mi a közös bennük és mi az, ami más? És miért is állítottuk azt, hogy a „Gladiátor” film 1964-ben megbukott?

„A RÓMAI BIRODALOM BUKÁSA” BUKÁSA

A film pénzügyileg bukás lett – tehát „A Római Birodalom bukása” bukását így kiveséztük. Ezután nem is készült ilyen monumentális kosztümös római film. Az új kezdetet pontosan a „Gladiátor” jelentette 2000-ben. Támadott és győzött! 

POFON

Kár volt  a filmért 1964-ben! Vannak benne magvas gondolatok, tetten érhető benne az igényesség, továbbá van benne jól megkomponált jelenet is. Még ha nem is egy „Quo vadis”, mégis különösen jól ábrázolja annak a folyamatnak a kezdetét, amely valóban a Nyugatrómai Birodalom bukásához vezetett, évszázadokkal később. A film zárógondolata: nagy birodalmat külső erők nem dönthetnek meg, az erjedés, ami a bukáshoz vezet, belülről fakad. Ez az erjedés kezdődött el Marcus Aurelius császár halálával. A NAGY Marcus Aurelius császár szobra amúgy ismerős lehet annak, aki már Rómában járt. De nem tudom, mennyire köztudott az, hogy bizony csak azért maradhatott fenn a római Capitolinus dombon, mert a kései korok keresztényei Nagy Konstantin - a kereszténységet Kru. 337-ben először felvevő császár - szobrának nézték! Vicces, egyben nagy pofon is az új vallásnak: tudniillik a derék Marcus Aurelius alatt is volt egy cseppnyi keresztényüldözés... 

POFON

A filozófus császár halálával aztán végleg véget ér egy korszak Kru. 180-ban. Az ezt megelőző száz esztendő során az úgynevezett Antoninus dinasztia tagjai (a „jó császárok”) nem vérségi alapon örökítették tovább a hatalmat – nem is volt fiúgyermekük a császároknak –, hanem mindig kiválasztották az arra érdemes utódot, örökbe fogadták, vagy kinevelték. Röviden és tömören: egy olyan őrült, alkalmatlan, dilettáns fiatal hülyegyerek, mint Commodus, még a trón közelébe se kerülhetett!

POFON

A bölcs Marcus Aureliusnak volt egyedül fiúgyermeke, száz év után. Látta, hogy alkalmatlan a trónra, de a „Gladiátor” című filmben foglaltakkal ellentétben könnyelműen bízott benne, hogy Commodus alkalmas lesz a trónra, idővel… Nos, amint trónra került, a Római Birodalom kutyául rossz kezekbe került. 1964-ben és 2000-ben színészek alakították, feltűnése a filmvásznon izgalmat hozott, igazi csemegét a film nézése során. Róma azonban a saját bőrén tapasztalhatta egykoron személyét. Marcus Aurelius! Köszönjük szépen! Kutyául rossz választás volt a fiad! Pofon a birodalomnak!

POFON

Commodus uralomra kerülésével sajnos mégis  Nero császár és más őrült uralkodók önkényuralma tért vissza. Életét összeesküvés oltotta ki Krisztus után 192-ben, majd Pertinax rövid uralma után a praetorianusok – azaz a császári testőrség – árvetést rendezett: kijelentették, hogy annak az igényét támogatják, aki a legtöbb jutalmat kínálja… Ez az 1964-es film zárójelenete. A trón kiárusítása precedenst teremtett. A római légiók egyre inkább császárcsináló szerepbe kerültek a későbbi évszázadban – azt támogatták, aki többet fizetett –, így támogatásukban a mindenkori császár csak addig lehetett biztos, amíg az államkincstár vagy magánvagyona bírta. A birodalom - a külső ellenség és a belháboruk miatt - évszázadra lángokba borult!

POFON

Több császárt megöltek a hadsereg lázadásainak keretében… Caracalla császárral például akkor végeztek (Kru. 217-ben), amikor szükségét végezte, ergo: hiába építtetett fürdőt, ő is befürdött… Az adóemeléseket és a lakosság elégedetlenségét csak tetőzte a külső ellenség, a barbár germánok folyamatos támadása a Rajna és a Duna folyók mentén, mely ellenséggel szemben akkor már harmadik évszázada harcolt a birodalom… és végül elbukott Kru. 476-ban, Nyugaton… De a totális bukás még messze volt Kru. 180-ban, amikor Marcus Aurelius császár meghalt a Duna menti Vindobonaban (Bécs)

POFON

A totális bukáshoz ugyanakor az is hozzájárult, hogy a filozófus császár utóda, Commodus – a „Gladiátor” című filmben történt utolsó ütközettel ellentétben – elszalasztotta a lehetőséget, hogy végleg leszámoljon a germánokkal a Duna mentén, s apja tervét keresztülvíve új provincia (tartomány) létesítésével tegye biztonságosabbá a birodalom északi területeit. Az a fény tehát, amely bevilágította a Római Birodalmat, Kru. 180-ban hunyt ki, Marcus Aurelius halálával. Mindkettő film, „A Római Birodalom bukása” és a „Gladiátor” is itt veszi fel a fonalat, 180-ban, Krisztus után, közvetlenül a császár halála előtt. A bukás kezdetét mindkettő film jól bemutatja. Megbukni viszont csak az első film bukott meg. A másik győzött! Kiütéses győzelmet aratott!

POFON

De talán a bukás is hozzájárult, hogy a „Gladiátor” újraértelmezte a storyt. Egy merőben új megközelítésű történetet tárt a nézők elé, megőrizve persze a főbb történelmi szálakat és számos mozzanatot is az 1964-es alkotásból. De nem remake-ként tálalta, jóllehet amit az alkotók tettek, az bizony megfelel egy film remake-ének, újragondolt, újraforgatott változatának (hozzáteszem, hogy remake esetén az eredeti változat jogainak a megvásárlása is szükséges lett volna). Ami ezután következett, az már Oscar történelem… 

POFON

„GLADIÁTOR” versus „A RÓMAI BIRODALOM BUKÁSA”

A „Gladiátor” a római Colosseum és a gladiátorviadalok szemszögéből mutatja be a Krisztus utáni második évszázad Római Birodalmát, a hatalompolitikai játszmákat. „A Római Birodalom bukása” pedig a római hadsereg (a légiók) és a germán barbárok szemszögéből közelít a korszakhoz.

POFON

Központi elem mindkét filmben a császár, Commodus és egy római hadvezér közötti ellentét. A római hadvezért a „Gladiátor”-ban Maximusként hívják.  Az 1964-es alkotásban pedig prózaibb nevet kapott: Livius. Utóbbit történetesen Stephen Boyd alakította... 

POFON

Ismerős a neve? Ha nem, akkor elárulom, hogy arról a színészről van szó, aki 1959-ben még Messala bőrébe bújva hajtotta a fogatot a „Ben-Húr”-ban, a címszereplő hős ellenfeleként és ellenségeként...

POFON

A „Ben-Húr”-ról a későbbiekben még lesz szó, de most térjünk vissza a párba álíltott két filmünkre! Mindkét alkotás – a „Gladiátor” és az 1964-es film is – Vindobona mellett kezdődik, a fronton, Marcus Aurelius halála előtt. A császár minkét filmben felajánlja a trónt hadvezérének (Livius, Maximus) aki azt nem fogadja el. Az 1964-es alkotásban a császárt nem ölik meg, ebben az alkotásban Commodus ráadásul régi jó barátjának tekinti Liviust, s életben is hagyja, hogy aztán kettejük viadala, machinációi végig kísérjék – sok esetben érthetetlen módon – az egész filmet.

POFON

A germán harcteret elhagyva mindkét film Rómában folytatódik, pazar tömegjelenetekkel. Az 1964-es filmben Commodus diadalmenete kidolgozottabb, ráadásul itt a Forum is arányos, hiteles, míg a „Gladiátor”-ban elnagyolt, még ha látványos is...

POFON

Végül mind a két film egy nagy párbajjal ér véget, amiben megküzd a császár és a hadvezér. A különbség csak annyi, hogy Commodus ellenfele, Livius életben marad „A Római Birodalom bukása” című filmben.

POFON

Ellenben Maximus megtér legyilkolt szeretteihez (az 1964-es filmben nem volt családja, szerelmük ezért beteljesedhetett Lucillával). A küzdelem végén pedig mindkét filmben a praetoriánus gárda tagjai és a hadvezérek (a Gladiátor-ban Quintus) veszik át a hatalmat. Nos, mi ez, ha nem a „Gladiátor” film elődje?!

POFON

Mindazonáltal a „Gladiátor” végén mégis nyugodt szívvel álltunk fel a mozi végén: talán rendben lesz minden Rómában, a város és a szereplők immár szabadok! Maximus áldozata nem volt hiába való! „A Római Birodalom bukása” realistább végű és nyomott hangulatban hagyjuk ott a történetet. Annál a valós történelmi eseménynél ér véget a film, amikor a praetorianusok elárverezik a trónt: kijelentik, hogy annak trónigényét támogatják, aki a legnagyobb jutalomban részesíti őket… Ez már egy új Róma! Árnyék borul alá a birodalomra... 

POFON

Ennyit a filmekről. Akit pedig érdekel a korszak szépirodalmi feldolgozása is, annak figyelmébe ajánlom Marcellus MihályPannonia provincia történetét feldolgozó – regénysorozatát. A regény szerint Commodus nem is Marcus Aureliustól, hanem annak iszákos, viszonylag fiatalon elhunyt társcsászárától, Lucius Verus-tól származott. Emlékezetes Commodus siráma a „Gladiátor”-ból: „Mintha nem is engem akartál volna fiadnak!” De akár vér szerinti fia volt Marcus Aureliusnak, akár nem, tény, hogy Commodusszal megkezdődött a Római Birodalom bukása… Jó nagy sallert adtál Rómának! Köszönjük Commodus!

POFON

Folytatjuk!

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE III. 

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor!” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Vires et virtutes

A római légiók csatába induló harcosai száját hagyták el a fenti szavak. Jelentése: „Erőt és erényt!” Legutóbb az 1951-ben forgatott úttörőnek minősülő filmopust, a „Quo vadis”-t vettük górcső alá, melyben a főhős római katona, Marcus Vinicius diadalmasan megérkezik Rómába, a Britanniában zajló háború befejeztével. Szakadjunk most el rövid időre az ötvenes évek filmművészetéről – természetesen azzal, hogy még visszatérünk – és vegyük elő kedvenc, ezredfordulós filmünket, a Ridley Scott rendezte „Gladiátor”-t, melyben az „Erőt és erényt!” mondat a főhős hadvezér, Maximus száját hagyja el a film nagy – nyitó – tömegjelenetében.

Az ókori Pannonia provinciák történetét regények alakjában feldolgozó Marcellus Mihály „Északi vihar” című művében szerepelteti is azt a hadvezért, Marcus Nonius Macrinust, akiről a film Maximusát, Marcus Aurelius Antoninus császár (Kru. 161-180.) kedvenc hadvezérét mintázták. Pár éve a sírját is megtalálták Rómában. A filmmel ellentétben természetes halállal halt meg – és ha minden igaz, nem párbajozott Commodus császárral (Kru. 180-192.) a Colosseum homokjában.  De ez csak az egyike azon számos csavarnak – amellyel az Oscar esővel díjazott hollywoodi story a forgatókönyvírók tollának jóvoltából büszkélkedhet és –, amelyek valójában elkerülték a történelem színpadát.

A film jóvoltából bepillantást nyerhettünk a római történelem azon korszakába, amely záróakkordja az Antoninusok, vagyis a „jó császárok” második századi korának, de egyben már nyitánya a Severus dinasztia (Kru. 193-235) által fémjelzett időszaknak. A film a főhős Maximus mellett olyan valós történelmi szereplőket vonultat fel előttünk, mint a filózófus császár, Marcus Aurelius, Commodus, aki – a történeti források szerint – valóban fellépett a Colosseumban, valamit nővére Lucilla (aki valóban szőtt összeesküvést, sikertelenül, testvére, Commodus ellen). De mi a helyzet a Gladiátor film örök szélkakasával, Maximus hadvezér- és katonatársával, Quintusszal, akihez Maximus a híres „Erőt és erényt!” mondatot intézi? Létezett vajon?

Quintus, a Gladiátor „szélkakasa”

A Gladiátorban feltűnik egy további szereplő is, nevezetesen Quintus, az opportunista, megalkuvó és érdekember katona és hadvezér. Quintusról nem tudjuk meg, hogy milyen rangban harcol Maximus mellett a germán fronton, a mai Bécs felett, a Duna túlpartján, ahol a történet kezdetét veszi (a filmben egyszerűen „legermániázzák” a területet, összemosva a Rajna túlpartján lévő Germania Magnaval), de szinte egyenrangúak. Hangsúlyozottan: szinte, mert a hadsereg vezére, mint a filmből kiderül, Maximus volt. Quintus tehát Maximus alárendeltje, kellő becsvággyal, amely arra is sarkallja, hogy megkérdőjelezze feljebbvalója döntését a hadigépek (catapulták) beállítását illetően.

Már kezdettől fogva érezzük, hogy Quintust nem elégíti ki a „másodhegedűs” szerepe, s az apja életére törő Commodus ki is elégíti a becsvágyát. Egy kivágott jelenet szerint egyszerűen végrehajtotta az új császár, Commodus parancsát. Arra hivatkozik, hogy katona, parancsot teljesített. Miközben folyton ki-ki bukkan, hogy valójában nagyon is gondolkodik, s figyeli azt a fene széljárást!  Nem emésztette lelkiismeret-furdalás, amikor Maximus félreállításának feladatát kapta, s tudott annak családja lemészárlásáról is. Mindezek ellenére, mégis ő az, aki – immár Commodus testőrségének, a praetoriánus gárdának a parancsnokaként – az utolsó pillanatban Maximus javára dönti el az élet-halál küzdelmet és nem engedi, hogy a praetoriánusok segítsenek a párviadalban már vesztét érző Commodusnak.

A tény, hogy katonái első szóra engedelmeskednek neki, feltételez természetesen egy több embert – katonai alakulatokat is érintő – összeesküvést, melyet ő irányított. Utóbbi szál kidolgozatlan, ugyanakkor – szintén a kivágott jelenetek tanúsága alapján – Maximus római felbukkanása óta vívódik is és talán kételkedik is egykori tetteinek helyességben, mely ellentétben áll a római katonák „Erőt és erényt!” jelmondatával. Nos, akárhogy is, talán a legösszetettebb figura, igazi karakter a filmben, jól megírva – se nem fehér, se nem fekete, vívódik is, ha kell, de azt is tudja, hogy mikor milyen köpönyeg dukál... vagy mikor nem kell adni a császárnak pótkardot... 

Ki volt az igazi Quintus?

A történelmi tények alapján Commodus filmbéli praefectus praetorioját is létező személyről mintázták. Quintus Aemilius Laetus ráadásul - a Maximusszá avanzsálódott Marcus Nonius Macrinusszal ellentétben - még a saját nevét és rangját is megőrizhette a filmvásznon. Egy kosztümös film készítői – mint számos történelmi kalandfilm készítői – sok bakit elkövethetnek, de végtére is a film csak film, mese felnőtteknek, s nem feltétlenül alkalmas az adott, ábrázolt korszak hiteles megismerésére. Mindazonáltal előfordulhat az is, amikor a film készítői „beletrafálnak”. Hogy a készítők ismerték-e a vonatkozó történelmi forrásokat, meg azt, hogy az igazi Commodus szakállas volt? Hát, akit érdekel, az járjon utána!

Ami tény, az az, hogy az igazi Quintus Commodus és utóda, Pertinax császár alatt töltötte be a praetoriánusok praefectusának tisztét és filmbéli megfelelőjénél erőteljesebben folyt bele egy Commodus elleni összeesküvés előkészületeibe, amely végül a császár meggyilkolásához (Kru. 192-ben) – és a felső-pannóniai helytartó, L. Septimius Severus trónra lépéséhez (Kru. 193-ben) – vezetett. Ennyit róla, dióhéjban. 

Habár Quintust a film végül is „felmenti” és túléli Commodus rémuralmát, az „igazi” Quintus már kevésbé volt ilyen szerencsés, még ha valóban Commodus meggyilkolása után vesztette is életét, a pártharcok és trónviszályok során (Kru. 193-ban). Sírja – vélhetően – nem ismert, Ridley Scott alkotása azonban számára is emléket állít, biztosítva egy cseppnyi halhatatlanságot…

Folytatjuk!

Tovább

MINDENKInek volt egy „Erika nénije”

FILM

Amióta csak Oscar-díjat nyert Deák Kristóf filmje, a „Mindenki”, a baráti beszélgetések során fel-felröppen a kérdés: vajon megérdemelte-e a film énektanára, Erika néni, hogy a kórus így „kibabráljon” vele, mondhatni jogos volt-e a büntetése? De felröppen egy másik kérdés is: vajon a gyerekek képesek lennének a való életben levezényelni egy ilyen „hadműveletet”?

Nos, ki-ki döntse el maga, hogy miként válaszol a feltett kérdésekre – akár saját tapasztalataira is támaszkodva! A történet, amelyet most elmesélek, velünk esett meg, az én osztályközösségemmel. Most hát, újra lepereg az a régi film! A ballagási videó!

A kilencvenes évek derekát írtuk. Nyolcadikosok voltunk, ballagó osztály. Tavasz volt. Már mindannyian túl voltunk a felvételin. Ragyogó nap sütött be az ablakon. Minden olyan könnyed volt, mindannyiunk érezte a szabadság ízét – s volt, aki már tapizta osztálytársnőjét… Így kezdődött…

A felső tagozat érdekesen alakult. Az osztály több, mint egyharmada kicserélődött. Több jó képességű gyereket elvittek nyolc- és hatosztályos gimnáziumba. Mi, akik maradtunk, meglepődve tapasztaltuk, hogy volt, aki még nyolcadikban is csatlakozott hozzánk.

Nem voltunk rossz osztály, bár kétségtelen, hogy a két ballagó osztályból minket csíptek a tanárok kevésbé. Volt egy kis verekedés, cigi, pia, önkényuralmi jelkép, lógás, csajozás, kéztörés…  klikkesedés, kiközösítés..., de ettől még mi voltunk az a ballagó osztály, aki először rendben énekelte – énektanárával – a ballagási próbákon, hogy „Köszönünk Önöknek mindent, Értékes szellemi kincset, Amit hagytak ránk, Kérésünk egy, csupán egy még: Maradjon örök szép emlék, ez a ballagás.”

FILM

Már próbáltuk az öltönyt, s a matrózblúzt... Aztán valami... a hangulat...  megváltozott. Már éreztük a szabadság ízét, az iskola viszont még egy utolsó szintfelmérő vizsgával készült, amely a matematika, a magyar és egy választott tantárgy teljes tudásanyagát érintette. Sőt, mi több: kijelentették, hogy ötven százalékban ez a vizsga határozza meg az év végi jegyünket! Még a kevésbé eszesek is érezték, hogy a nagy fenék, amelyet kerítettek neki, nem több, mint egy lufi, csupán. Az akkori jogszabályi környezetet személy szerint én is ismertem már, és nem láttam összefüggést a már lezárult, sikeres felvételim és az év végi vizsga között. Elkönyveltem, hogy – pedagógus szüleim megrökönyödésének dacára – lazán veszem, hiszen a felvételit nem befolyásolja, s a felkészülés helyett inkább barátommal, a hozzám hasonlóan vonatmániás sráccal lógok…

És ekkor ért az első érdekes meglepetés. Kémiát választottam, vizsga tantárgyként. Tanáromnál matematikából külön órát vettem – ő volt az iskolai kémia tanárom – és szóba került az év végi vizsga is. Akkor kaptam először hazugságon egy tanárt: azt állította, hogy ha nem sikerül a vizsgám elég jól, akkor a középiskolai beiratkozáskor még azt mondhatja az új iskolám, hogy mégsem iratkozhatom be! Dacára a sikeres felvételimnek! A szerzett jog fogalmát nem ismertem, de illogikusnak tartottam érvelését, s józan paraszti ésszel végiggondolva csak egy következtetésre juthattam: „Hazudsz! Hazudsz, hogy félelmet gerjessz!” Máig nem tudom, vajon az volt-e a célja tanáromnak, hogy elterjesszem ezt a pletykát a többiek között, mindenesetre visszájára sült el. Tanári hazugságként tálaltam! Elmeséltem barátomnak, ő egy másiknak és így tovább…

Telt-múlt az idő. A szünetekben volt néha verekedés, néha cigaretta… de azért széles ez iskolában minden ment a maga medrében. Legtöbbször benn lógtunk barátommal az épületben, nem mentünk le az udvarra. Neki volt egy pakli kártyája, mellyel autós kártyajátékot lehetett játszani. Szünetszám, szüntelenül játszottunk, hol ketten, hol többen… Nekem pedig egy szép, régi Magyar kártya csomagom volt, mellyel pedig a makaó nevű taktikai lapfogyasztó kártyajátékot űztük… vagyis legtöbbször csendben voltunk, általában nem verekedtünk (talán egyszer fordult elő köztünk), s kulturáltan szórakoztunk, taktikai játék révén… Nem zavartunk senkit…

…még a folyosón grasszáló kémia tanárunkat sem, aki mégis elkobozta a kártyapaklikat. Két alkalommal is razziázott, s egyszer a barátomé, egyszer pedig a sajátom bánta. Mivel nyolcadik volt, tavasz, s senkit nem zavartunk, hát bizony cudarul megharagudtunk a tanárnőre. Mondhatni úgy felforrott az agyvizünk, hogy ha az akkoriban közkedvelt Hera főzőmargarint a fejünk búbjára helyezték volna, az bizony szétolvad, sec perc alatt! De hát nem a tökalsóknak állt a zászló a tanárral szemben...

FILM

Az osztályban bizony keveseket hatott meg a kémia tanár szabad rablása, egészen addig, amíg MINDENKI érintett nem lett egy újabb fenyegetésben! Énektanárunk – aki nem volt olyan csinos nőszemély, mint az Oscar-díjas film Erika nénije – egy rossz pillanatában azzal állt elő, hogy ő neki van befolyása az év végi jegyeinkre, vagyis, ha nem énekelünk megfelelően a ballagási menetben (egész addig normálisan énekeltünk!), ő bizony mindenkinek lerontatja a jegyeit, s nem csak énekből, hanem írd és mond, mindenkinek minden tantárgyból! Jóllehet nem hittük el, akkor valami cérna elszakadt…

Mindenki hozzátette az énektanár fenyegetéséhez a saját, személyes, vélt, vagy valós sérelmét, amit az értékes szellemi kincs mellett kapott. Lepergett mindenki előtt nyolc év filmje, az első napok, a nyolcvanas évekbeli, vidéki nagyváros iskolájában… az első felelet, az első jeles, karó… stb… az első tanári visszaélés…

Minden iskolában vannak jó és kevésbé jó tanárok, mindenkinek – így egy tanárnak is – lehet gondja, adott napon… ez így van rendjén. Ahogy az is, hogy akkor, nyolcadikban, hót nem érdekelt minket a tanárok lelkivilága. Tizenéves kis lázadók voltunk, nem lélekbúvárok. És, ha voltak is köztünk széthúzások, verekedések, kiközösítések, összeforrtunk az egy cél érdekében: nem énekelünk a ballagáskor! A tanár idilli, éneklő gyerekeket képzelt maga elé, akár a tankönyvben...

FILM

De nem ez történt! Kitört a lázadás! Volt köztünk gyerek, akinek az édesanyja ott tanított az iskolában, volt, aki el is árulhatta volna az akciót, mégsem szivárgott ki, mert az osztályfőnökünk nem vett elő minket ballagás előtt, jóllehet lett volna még ideje, talán két hét, de ez már a múlt homályába vész…Nos, mindenki tudta tartani a száját...

FILM

És elérkezett a ballagás napja. Két osztály vonult le a lépcsőn. A régi ballagási videót nézve egyértelmű, hogy csak egy énekel határozottan, tisztán, s az nem a mi osztályunk! A mi osztályunk felől néha fel-felröppentek énekhangok – felnőttként és rosszmájúként azt mondanám: talán egy kis látszat végett, a szülők miatt – de ettől függetlenül, bárki, aki megnézi a felvételt, láthatja: nem énekel az osztályunk! Néha tátog valaki, néha elkap egy dallamot, de a lázadás szele tapintható az arcokon! Igen! Mi megcsináltuk! Mindenki benne volt! És mindenki összetartott! Ezért azt gondolom: nem életidegen, amit üzen mindenkinek a „Mindenki”! Egy osztálytársunk amúgy el sem jött a saját ballagására – a család igy lázadt, vagy mifene… vagy szimplán elutazott…

FILM

Ja, igen: a kártya! Hogy mi történt az elkobzott kártyákkal? Nos, régen a tanároknál az volt az alapelv, hogy év végén kiadták az elkobzott kisautót, etceterát… Tudtuk, hogy a tanáriban, a fiókjában őrzi a tanárunk a kártyapaklikat, így hát a ballagás napján, miután lázadó vénánknak szabad utat engedtünk a nem énekléssel, besétáltunk hozzá a tanáriba. Barátommal szép békésen elköszöntünk, s megkértük, hogy adja vissza a kártyánkat. Mindkét fél tudta, hogy nem lesz még egy találkozás… Tanárunk – talán, hogy az iskola nevében visszavágjon az osztály éneke… pardon énekének hiánya miatt, talán csak azért, mert nehéz napja volt, avagy lelkileg nem tudta feldolgozni kérésünket – minden ok nélkül jól ránk förmedt: „Jajj, hagyjatok már békén azzal a kártyával!” Hát, ismét elolvadt volna a fejünkön az a Hera főzőmargarin, minden esetre intelligensen konstatáltuk, hogy a tanárral „valami van” és a távozás mellett döntöttünk…

Aznap délután volt valami bankett féle, tanarakkal és diákokkal. A kártya miatti dühömet látván keresztapu – aki mindig hord magánál egy pakli Magyar kártyát – nekem ajándékozta a sajátját. Rögvest hívtam barátomat: kész a bosszú terve! A banketten a tanár szeme előtt fogunk kártyázni, s azt már nem veheti el! Hisz már elballagtunk!

Hát, mondanom sem kell: kevés kivételtől eltekintve minden tanár ott volt a banketten, de az a „kevés kivétel” a kártyakobzó tanárunk volt… Talán bűntudata volt?

Nos, mindenkinek nem ad igazságot az élet, barátomnak, s nekem mégis nagy élvezetet jelentett, hogy az estébe nyúlva kártyáztunk az iskola folyosóján, ahogy az osztályból mindenkinek fontos volt, hogy egységben lépjen fel a tanári fenyegetéssel szemben – még ha ez azt is jelentette, hogy, akár a filmben, mi sem énekeltünk…

Van, igenis, van, amikor egy gyerek is tudja és érzi, hogy a csend bizony beszédesebb!

FILM

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE  II.

FILM

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor!” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

„Quo vadis, Domine?”

„Hová mégy, Uram?” – a keresztény hagyomány szerint Péter apostol tette fel ezt kérdést a Názáreti Jézusnak, amikor a Via Appián találkozott vele. Krisztus után 64-et irtunk. Rómában tombolt a keresztényüldözés. A város leégése után Nero császár bűnbakot keresett, s a keresztények lettek kikiáltva gyújtogatóknak. Hogy ki gyújtotta fel a várost? Ha egyáltalán történt gyújtogatás... vagy csak szimplán tűz ütött ki, mint annyiszor, korábban... Nos, a város népét ez nem érdekelte. A város népét csak az hozta tűzbe a tűz után, hogy megkaphatta a gabona és olaj ellátmánya mellé a cirkuszt is: mártírok minél kegyetlenebb halálát kereszten és természetesen tűzben. A hagyomány szerint a római közösség kimenekítette Péter apostolt, aki először hajlott arra, hogy elmeneküljön - ahogy azt az 1951-ben készült film, a "Quo vadis" is bemutatja.

FILM

Azonban az úton – még Róma határában – látomásában megjelent neki Jézus, akinek feltette a kérdést: „Quo vadis, domine?” Jézus erre közölte vele, hogy Rómába megy, mert a népe szükséget lát, így újból feláldozza magát értük – mire Péter megértette, hogy vissza kell térnie az Örök Városba, ahol támasza lesz az üldözötteknek, majd mártírhalált hal, kereszten, mint Jézus, akit haláláig követett. 

FILM

Henryk Sienkiewicz eköré a történet köré építi regényét, a „Quo vadis?”-t, melynek címe az 1951-es adaptációjával ellentétben egy kérdőjelet is tartalmaz. Ne legyen ugyanakkor bennünk kérdőjel se a könyv, se a belőle készült mozifilm! Mindkettő kiállta az idő próbáját – sőt mi több, a film bemutatása óta eltelt több mint fél évszázadban újabb és újabb filmekben és sorozatokban elevenedett meg az ókori Róma. De most vissza a Quo vadishoz! Ismerős a felirat?  

FILM

 Maga az író így fejezi be regényét is: „És ott, hol egykor a Porta Capena volt, még most is egy kis kápolna áll, mely ezt a félig elmosódott fölirást viseli: Quo vadis, Domine?”

FILM

Az 1951-es filmben – és a regényben – természetesen nem főszereplőként tűnik fel Péter apostol, igaz fontos kötőerőként, mind a keresztény közösség élete, mind pedig a főszereplők sorsa tekintetében, hiszen a történet főszereplőit, Lygiát, a keresztény lányt ő adja össze a római katonával, Marcus Viniciussal.

FILM

Vinicius a filmben római hadvezér, légió élén tart Róma felé a Via Appián, az ősi római úton, hogy császára és istene, Nero előtt tiszteleghessen, diadalmenetben. A film forgatására az eredeti Via Appián került sor. Ez a film nyitójelenete.

FILM

A dolog szépséghibája pusztán annyi, hogy Vinicius a regény szerint nem volt légió parancsnoka és nem is tért meg győzedelmes hadvezérként a távoli Britanniából, ahol véres győzelmekkel öregbítette volna az Imperium Romanum hírnevét. Kétségtelen azonban, hogy katonatiszt volt a regény szerint, aki Keletről (tehát nem Nyugatról) tér haza. Diadalmenetet sem tarthatott volna, mint a filmben tette, a magyar származású zeneszerző, Rózsa Miklós korhű zenéjére, mert triumphust csak a Iulius-Claudius dinasztia tagjai tarthattak Augustus császár (Kre. 27-Kru. 14.) uralma óta – így maga Nero is bevonult egyszer Rómába. 

FILM

A forgatási fotók alapján komoly statisztériát „beleöltek” a jelenetbe, amit aztán CGI hijján az akkori technikával kellett kiegészíteni, mintegy római látványvilágot „faragni” a díszletből.  Persze logikus, hogy kellett a filmbe egy ilyen tömegjelenet is, ahol az ifjú Sophia Loren remekelhetett…

FILM

A filmben és a regényben Aulus Plautius házában ismeri meg Vinicius Lygiát, ahová elszállásolják egy éjszakára. A filmben erre a diadalmenet előtti este kerül sor. Aulus Plautius létező történelmi személy volt, Britanniában harcolt. A történetíró Tacitus is említi. Korábbi kutatások szerint – így a regény időpontjában elfogadott nézet szerint – akár még keresztények is lehettek, feleségével, Pomponiával együtt, de ezt az álláspontot a mai kutatások elvetik. Tacitus sem tesz említést kivégzésükről, jóllehet kétségtelen, hogy a történetíró szerint Aulus Plautiusnak össze kellett hívnia az úgynevezett családi tanácsot, Pomponia miatt (erről a későbbiekben még lesz szó). A regény és a film szerint tehát az ő házukban él Lygia is, aki gyakorlatilag a birodalom túsza.

FILM

Egy előkelő barbár vezető lánya volt, Északon élt, de a törzs békét kötött Rómával és a béke zálogaként Lygia túszként Rómába került. Mint hadifoglyot Nero Viniciusra „bízza”, aki szeretőjévé akarja őt tenni. Lygia keresztény, ebből nem kér, így megszökik Vinicius elől, majd a római keresztények között bujkál. Vinicius rátalál, miközben megismerkedik a keresztényekkel is. A Lygia iránt érzett, fellobbanó szerelme elvezeti Viniciust az új vallás kebelére. A regényben Vinicius gyakorlatilag egyszerre lesz keresztény és házas. Aztán fellobbannak Rómában a lángok…

FILM

…Nero énekel egyet és elkezdődik a keresztényüldözés... Peter Ustinov ezért a pofáért Oscart kapott! Kolosszális az alakítása az örült Nero szerepében!

De persze, mint minden filmben, itt is kicsit másképp van - minden -, mint a regényben, vagy a történelemben. Leegyszerűsítve, átdolgozva jelennek meg a karakterek, történnek meg események (például itt Nero gyújtatja fel Rómát), továbbá az időkeret is rövidebb: egy nyár eseményeibe sűrítve elevenednek meg a Kru. 64-68. közötti időszak eseményei. Minderről legközelebb!  

Egy biztos: a Quo vadis, mint film, korszakalkotó mű lett. Már a cím megjelenítésében is úttörő volt (arany betűk vörösmárvány alapon), ehhez hasonló címmegjelenítések később is előfordultak a filmvásznon.

FILM

   Innen folytatjuk 


 

Tovább
«
1234

fuszeresjakvaj

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek