KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS – XIX. FEJEZET

Kirándulás és néhány rándulás  – ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: a Zember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik állatira jó kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda! Szóval be ne pipulj tőle!

Bepipult, mint a bakter

Na, ez egy kis magyarázatra szorul, kérem szépen! Főleg, hogy történetemet legutóbb a Zemplén Kalandparkban hagyám el, ahol lezúztunk a drótkötélpályán. Elindultunk utána gyorsan, hogy még lássuk Füzér várát, melyet pár éve pazarul felújítottak, s ahol anno Magnusnak nevezett barátom tesója összerosálta magát a napozó viperák látványától…

Miközben Informatikus barátomat pipa felesége, Hegylakó asszony szapulta a telefonba – tudniillik a barátom kispórolta velünk utazó kissrácából a folyadékot, minek utána a gyereknek majd szétrobbant a feje – Dezertőr barátomat egy kis vasúti biztosító berendezésekről szóló monológgal traktáltam, elmesélve, hogy a kis Veszprém megyei település, Vinár országosan egyedülálló kinccsel rendelkezik, már ami a vasúti biztosító berendezések ipari és műszaki megoldását illeti. A tekervényes mondat után, lássuk, miről is van szó!

A kis vinári vasútállomáson szinte megállt az idő. A Pápa-Szombathely vonalon a harmadik megálló. Ha itt leszállsz, úgy tudom Turul-szoborra is találsz.

Meg régi karos jelzőkre szemafor helyett. A tavaszi nap lemenő fényében a kietlen állomás szürreális atmoszférát is kínál a nosztalgiázni vágyóknak.

A legkülönlegesebb ajándék – amit e település adhat – mégis az országosan sehol másutt ilyen formában fel nem lelhető csapórudas sorompó! Ergo: vasút mániások, ide! Miért is különleges? Nos, való igaz: az emberi erővel hajtott tekerő által csukható és nyitható csapórudas sorompó még szerte másutt is található az országban, jóllehet a múlt század végétől töretlenül szorítja ki a fény- és félkarú sorompó.

A csapórudas sorompókat Módos István tervezte és szabadalmáról a Magyar Királyi Államvasutak javára 1938-ban lemondott. Az új rendszerű karos sorompókat ezek után rendszeresítették Magyarország vasúti kereszteződéseiben. Általában egykaros, bizonyos útnyílásnál kétkaros változatban telepítették.

És itt jön a lényeg: a csapórudak mindenütt egymással párhuzamosan csukódnak az egykaros változatnál (kétkaros változatnál pedig eleve négy csapórudról beszélhetünk). Vinár csapórudas sorompója egykaros változat, a csapórudak azonban – országosan egyedülálló műszaki megoldásként – egymással szembe csukódnak le, nem párhuzamosan.

A megoldás a fénysorompókhoz szerelt félkarú sorompókra hajaz, a fellelhető fényképek alapján a sorompót pár éve felújították, azonban kicsi volt az esély arra, hogy az egyik sorompó rudat az állomással szembe fordították – több meló, nem igaz? Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátommal Vinárba utaztunk hát, hogy kiderítsük – meséltem tovább Dezertőr barátomnak a kocsiban, Füzér felé utaztunkban. Az állomással (és a sorompó kezelésére szolgáló őrtoronnyal) szemben nyíló sorompó rúd esetében volt is nyom, hogy áthelyezhették a csapórudat – talán a felújításkor –, azonban a teljes igazság legalábbis egyelőre, de a balladai homályban marad, miként az is, mi volt a levesben...

A sorompó vonalához érve ugyanis egy pipa bakter szólt ki az ablakon, hogy tilos a fotózás a vasút területén, engedély nélkül. De jó, hogy szólt az öreg, így elkerülhettük a fotózást. Mert hát – ahogy azt azóta megtudtam – a vasútállomásokon az utasforgalom számára megnyitott területen lehet fotózni engedély nélkül, magáncéllal, de itt is csak akkor, ha az a vasúti technológiára vagy a felvételkészítőre biztonsági kockázatot nem jelent. Az utasok számára nem megnyitott, vasútüzemi területen pedig több feltételhez és engedélyhez kötött a fotózás.

A világhálón több vitaindító írás is foglalkozik a fotózásra vonatkozó szabályozással, jelen sorok írója a kérdésben nem kíván állást foglalni, elfogadja és tiszteletben tartja a magáncélú fotózási engedélyre vonatkozó rendelkezéseket, bízva abban, hogy nem okozott semmi galibát a távolról készített képekkel sem – Vinárba való látogatásával pusztán az volt a célja, hogy rámutasson, milyen különleges és egyedi értékkel rendelkezik a kis település. Hogy mióta, az nem derült ki. Amikor a kikandikáló bakternak két gyors mondatban elújságoltam a jövetel célját – vagyis az országosan egyedülálló műszaki megoldású csapórudas sorompó megtekintését –, s azt tudakoltam, hogy a csapórudak mindig egymással szemben csukódtak-e (vagyis nem párhuzamosan), azt a választ kaptam, hogy minden sorompó egymással szemben csukódik… 

Hogy Indul a bakterház mégse legyen, elköszöntünk. Így hát, nem derült ki, mióta büszkélkedhet Vinár települése e műszaki kinccsel, pedig jelen sorok írója igazán kíváncsi lett volna rá, milyen büszke is lehet a vinári bakter, hisz egyedülálló értéket tekerhet le s fel… hogy figyelmeztetett, tudjuk, csak a munkáját végezte, ezért köszönet; de kérem, bakter uram, a sorompó rudak nem egymással szembe, hanem párhuzamosan csukódnak! De akárhogy is van, remélem, sokáig meglesz a sorompó! És nem murdeltetik meg, fekete kerettel!

Nem csak azért, mert unikum a maga nemében, és gyakorlatilag Vinár település számára is egy helyi érték, a helyi értékek tárát gyarapítja, de azért is, mert azoknak, akik ezzel dolgozhatnak, különlegessége révén talán megadja azt a szükséges pluszt is, melyet a lélek kíván, hogy onnantól minden munkában töltött perc a legnagyobb öröm lehessen…    

„Te most szívatsz?”

A pincér srác pipa volt, amikor feltette e kérdést, pedig csak azt kérdeztem, író is lesz-e a paszternák levesben. Természetesen megígérte, hogy legközelebb az írót is belefőzeti, csak hát nem derült ki, az íróra gondolt-e avagy a tejtermékre… Egy biztos: a paszternák krémleves szédült fincsi lett!

A fehérvári Hatpöttyös Étteremben költöttük el épp étkünk, mely országosan a második olyan étterem, ahol megváltozott munkaképességű és sérült emberek dolgozhatnak. Az éttermet – mint megtudtuk – nemrégiben Magyar Turizmus Minőségi Díjjal is kitüntették. Jó volt itt lenni, enni! És milyen csinos a pincérlány! Aztán – mint jó bélpoklosok – nyakunkba vettük az utat Vinárnak, Bakonybéllel körítve…

A jó túra, jó levegő garantált, akárcsak a Hatpöttyös pincérlányával vetekedő szépségű pultos lány – szóval, ha Bakonybélen jársz, feltétlenül térj be egy kávéra a bencések Szent Mauríciusz Monostora mellé! És közben az a megtiszteltetés is érhet, hogy szemed a Panon Csillagdára is emelheted… ha a képen kiszúrod...

Aztán túra indul a Petőfi utcán át a Borostyán-kútig és a Szent-kút Kápolnáig! Itt, a Kálvária lábánál BDSM-játékot űző szobor fogad, ámbár az is lehet, nem is szexuális kötözés szemtanúi voltunk, hanem a jó öreg Szent Gellértet készítették fel a Kelen-hegyi kalandra…

A gyengébbek kedviért elmondom, hogy a pogácsa pogányok – Vata vezetésével – 1046-ban lázadtak egy kicsit, melynek keretében Gellértünket lelökték a régi nevén Kelen-hegynek nevezett Gellért-hegyről.  Ja, ez a kép a bakonybéli kis kápolna.

Nem szívatás a túrázás!         

Sőt! Üdítő, lélekemelő kikapcsolódás! Erre tényleg kiválóan alkalmas Bakonybél! Tudta a jó öreg Gellért is, hogy hová kell visszavonulnia 1023-ban, remetének, mígnem aztán István király marosvári, csanádi püspökké nevezte ki, mely véget vetett a bakonybéli remete bulinak…  Azért gondolom, István nem túrázott ide Gellértért. Térkép híjján...

Így hát a jó öreg Stephanus helyett mi indultunk el az úgynevezett Mária-úton, mely egy Közép-Európában haladó zarándokút, no meg turistaút. a Szent-kút Kápolnánál forrás fakad, és egy kőlépcső vezet egy elfalazott barlanghoz, amelyben anno a szájhagyomány szerint Gellért remetéskedett. A barlang elfalazott bejáratában ma egy Lourdes-i Mária szobor áll. Gyönyörű alkotás! Nézd meg! Mi is megnéztük, csak hát képet gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom készített róla, mely kép jelenleg, mint Cora, a homályba vész...

A Kálvária is szép a stációkkal, de most kihagytuk. Tovább mentünk a Csúcs-hegyig, majd onnan a zöld jelzésen haladtunk be a csodás, lélegzetelállító Kerteskői-szurdokba, más néven a „Gugyorba”.

Jó hely!

 Miközben gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom épp tájékoztatást kapott hitvese révén, hogy sáros bakancsát maga fogja kitisztítani… 

A „Kerteskuv” név amúgy már a monostor alapítólevelében feltűnik, az ősi hithez ragaszkodó pogányok itt áldoztak a kereszténység felvétele után, rejtőzködve.

Az úton hóvirág mező köszöntötte a kalandra vágyó túrázókat.

A szurdokban pedig a hűs vizű Gerence-patak csobogott. Csak egyet mondhatok: kirándulj és rándulj ide, legott!

Mi pedig térjünk csak vissza a történetben Füzér várához! Ja, majd legközelebb! Most gugyrozunk!

Innen folytatjuk!

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Tovább

II. ADIUTRIX LEGIO MINDHALÁLIG – IV. FEJEZET

A cím láttán talán sokaknak eszébe jut Rejtő Jenő valamelyik idegenlégiós kalanddal megörvendeztető műve – netán valakinek még Georg Engel Légió mindhalálig  című regénye is beugrik –, még sincsenek sokan, akik már megtapasztalhatták, milyen is büszke római katonaként, legionariusként ütemre, vezényszóra menetelni! Hallgatva saját sarud csattogását, miközben bátran lépdelsz utadon, hogy elhozz egy szeletet az antik kor emlékeiből! Múltból a Jelennek, Jövőnek! És mindannak, Aki örömmel fogadja: a Közönségnek! Ez a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör küldetése! Róluk szól e történet! Róluk, Kikben ott dobog a büszke legionarius szíve!

Dobog a legionarius szív!

Dobog a római katonaszív! Nemcsak Dobogókőn, de szerte a hajdanvolt Pannonia provincia területén – a Dunántúlon!

Ott, ahol egykor római katonák védték hősiesen a Római Birodalom északi határát, ma hagyományőrző egyesületek, csapatok és baráti körök tisztelegnek páratlan haditetteik, áldozatuk és hősiességük előtt.

A LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör tagjai a közel négy évszázadon át Aquincumban állomásozó II. Adiutrix Legiot annak is második századi arculatát – jelenítik meg fellépéseik, programjaik során. Ott dobog Bennük is a római legionarius szíve. A szív, mely nemcsak küldetésük éltető motorja, de – hogy, hogy nem – megdobbant akkor is, amikor a női szépséggel találkozott: egy gyönyörű, igéző szépségű fekete lány készített ugyanis fotót az épp civilben megjelenő katonákról és velük tartó barátaikról:

Immár 2017. év december havát írták a kalendáriumban, amikor sor került a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör második úgynevezett tematikus túrájára.

A nyilvános túrasorozatot azzal a céllal hívta életre a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, hogy a Pilisben rejtőző római kori utakat, emlékeket bejárják és megtekintsék. Első alkalommal – 2017. október 28-án – a Pilisszántótól (Lussomana) Pilisborosjenőig (Vinidinum) tartó szakaszt járták be, megismerve többek között a monumentális pilisszántói római mérföldkő-maradványt, mely jelenleg a település központjában található. Itt vette kezdetét 2017. december 9-e délelőttjén a második tematikus túra.

Pilisszántó – többek közt – arról is nevezetes, hogy a II. Adiutrix Legio veteránjai közül sokan itt telepedtek le a közel két évtizedes szolgálati idejük letöltése után. Minderről Lupius centurio, a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör vezetője beszélt a túra kezdetén, akiben a kortárs írót, Marcellus Mihályt tisztelhetjük. Marcellus regényeiben is az ókori Pannonia világa, történelme és kultúrája kel életre és nem utolsó sorban maga a II. Adiutrix Legio – sorai közt is dobog a legionarius szív.

A római mérföldkőnél Lupius centurio arról is beszélt, hogy a Lussomanaban (vagyis a mai Pilisszántón) letelepedett veteránok magukkal hozták aztán asszonyaikat és gyermekeiket is. Törvényesen a római legionarius csak szolgálati idejének letöltése után házasodhatott, a legios táborok körül azonban mindig létrejöttek a katonák ágyasainak és gyerekeik, illetve a hadsereget kiszolgáló kereskedők és kézművesek számára otthont adó települések (a canabaek). Ez volt a legionarius lét...

Ekkor tűnt fel a már említett gyönyörű nő, kinek láttán a római legionarius szív sem lehetett közömbös. Mivel ő készítette a már látott képet, mindenki képzelje el maga a hölgyet; egy azonban bizonyos: a túrázni induló csapat tagjai – mármint a férfi tagok – szívükbe zárták „a kis feketepárduc testű pilisszántói pumát"… Aztán elindult a menetelés…

Piliscsév volt az úti cél – a Pilis-tető oldalban, Crumerum (a mai Nyergesújfalu) irányába haladva –, ahol egy újabb római mérföldkő várta a túrázókat, kik igazi római katonaként küzdöttek a hóval, jéggel és sárral is...

És miközben haladt a csapat Piliscsév felé...

...dobogott a római legionarius szív! Hegyen-völgyön át...

...az erdő sűrűjében...

...mint régen! Róma idején!

A piliscsévi pincefaluban – ahol a legfinomabb nedűvel, borral kínálták meg a csapatot – maguk a helybeliek kezdték el mesélni, hogy itt vezetett át a római kori út (a dombon még őrtorony is állt), és a Szent Orbán szobor talapzata nem más, mint a római mérföldoszlop egy darabja!

Útközben, igaz civilben, de a hagyományőrző baráti körtagjai legios alaki gyakorlatokat is végeztek, hiszen küldetésük része, hogy minél hitelesebben bemutassák a második századi II. Adiutrix Legiot a hagyományőrző rendezvényeken – ez pedig folyamatos felkészülést és elhívatás tudatot jelent.

Végül, de nem utolsó sorban ünnepelt is a csapat azon a december 9-i napon: egy évvel azelőtt csatlakozott a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körhöz Quintus Ursus Clemens néven a hű és elkötelezett kollégiumi nevelő tanár, aki mára Lupius centurio helyettese (optio) lett.

Kéz a kézben: elhívatás tudat és hűség

Az elhívatás tudat és a legiohoz való hűség megnyilvánulásának egyik különleges és felemelő példája az a szertartás, amikor egy új csapattag felavatására kerül sor, aki ennek során esküt tesz és kinyilvánítja a legiohoz – végső soron a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körhöz – való hűségét. Ekként válik rendes taggá, azaz harcossá (miles).

Immár az Újesztendőben – 2018. január 6. napján – egy ilyen felavatásra került sor, történetesen Pilisborosjenőn, amikor is a karácsonyi bejgli ledolgozásának apropóján a hagyományőrző baráti kör visszatért a hegyekbe.

Már a túra kezdetén magasba emelt zászló – (a II Adiutrix Legio I. cohorsának, azaz csapategységének zászlója) nyilvánvalóvá tette, hogy nem egyszerűen egy baráti társaság, de maga a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör tagjai, barátaik és ismerőseik vágtak neki a kőfejtőbe vezető útnak.

A kőfejtőben aztán a konkrét legionáriusok felsorakoztak az őket kísérők szeme láttára, s kezdetét vette a szertartás. A milessé (harcossá) avatás során az eleddig tiro (újonc) megkapta signaculumát (mai szóval élve: dögcéduláját), melyen a legionarius neve szerepelt: „D. Claudius Victor LEG II AD”. Ezt követően a Decimus Claudius Victor felvett nevet viselő zászlós (vexillarius) letette a hűségesküt: „Fidelis esto legioni et imperatori!” – kinyilvánítva hűségét császárához és legiojához.

Úgyszintén az elhívatás tudat és a legiohoz való hűség megnyilvánulásának különleges és felemelő példája, amikor – a régi legionariusok szellemiségének és örökségének adózva – a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körben is kitüntetések átadására kerül sor.

Legutóbb 2017. október 15-én, az Aquincumi Múzeum romkertjében adott át Lupius centurio kitüntetéseket a legionariusoknak; kitüntetést kapott Ursus optio és Decimus vexillarius is.

Ekkor ünnepelte fennállásának immár húszéves évfordulóját a Nova Roma római hagyományőrző világszervezet, melynek aquincumi rendezvényére – a Nova Roma világszervezettel szövetséges Familia Gladiatoria Pannonica, Ludus Gladiatorum Aquincum, Legio XXI Rapax és Cohors VI Carpathica mellett – a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör is meghívást kapott.

A menet az új kiállítási épülettől indult a romkertben lévő főoltárhoz, ahol sor került a kitüntetések átadására is.

Maguk a kitüntetések olyan rézveretek, melyekkel a római legionariusok öve végig volt rakva.

A tagok hitet tettek egyúttal a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körhöz való hűség – és annak küldetése – mellett is. Hogy tovább doboghasson a legionarius szív, hogy tovább emlékezhessünk az aquincumi II. Adiutrix Legio hősies helytállására!

Az „októberi ló”

A kitüntetések átadását követően aztán a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör is igazi különlegességnek lehetett szem- és fültanúja a gladiátor-viadalok mellett.

A Nova Roma szervezet jóvoltából sajátos és üdítő módon került felelevenítésre az „októberi ló” Colleen Mccullough írónő azonos című regényéből is ismert rítusa.

A régi Rómában általában október közepével – idusával – véget ért a hadjáratok időszaka. Ezen a napon a köztársasági Róma falain túl kocsiversenyt rendeztek; az év legjobb harci lovait párosával szekér elé fogták és a nyertes páros jobb oldali tagját agyonszúrták – ő lett az „októberi ló”.

Feldíszített lófej birtoklásáért aztán a város két kerületének – a Suburanak és a Sacra Vianak – a polgáraiból álló csapatok estek egymásnak, vérre menően…

A szertartás Aqiuncumban is megismétlődött, azzal, hogy a lovakat fából készült lovak szimbolizálták, melyekkel ketten futottak.

A győztes futó mintha Mars csokit kapott volna ajándékba, a győztes ló feje persze ezúttal is bánhatta: Mars istennek feláldozásra került (cseppnyi lóhússal és ló vérrel).

Aztán jöhetett a verekedés – természetesen szimbolikus formában… és egy békésebb program: a közös ünneplés

A jövő

Immár fennállásának harmadik évébe lépett a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, általa pedig ismét megjelent az antik Róma az általa létrehozott pannoniai úthálózaton, a II. Adiutrix Legio előtt tisztelgő LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör képében.

Míg a név felvételével – melyet Weixelbaum Jánostól (Ioviustol), a Familia Gladiatoria Pannonica hagyományőrző gladiátor egyesület vezetőjétől kaptak és örököltek meg – a baráti kör tagjai a II. Adiutrix Legió (egyszersmind annak I. cohorsa) előtt kívának tisztelegni, addig – a pannóniai római történelem, kultúra, legionarius életmód és harcmodor bemutatásán túl – küldetésüknek tekintik a nagyformátumú római császár, Marcus Aurelius (Kru. 161-180) emlékének ápolását is.

A hagyományőrző baráti kör tagjai emellett rendszeresen követik Lupius centuriojukat római kori témájú regényeinek bemutatójára is, így biztosan találkozhatunk majd velük 2018. tavaszán az aquincumi Floralián, valamint az idei ünnepi könyvhéten is.

Addig azonban felkészülnek, mind fizikailag – alaki gyakorlatok tartásával (többek között az aquincumi amphiteatrumban) –, mind szellemileg, önképző kör révén, hiszen nemcsak a belépő új tagok, de a régi tagok számára is rendkívül fontos, hogy minél hitelesebben mutathassák be a II. Adiutrix Legiot, melynek végső soron hűséget fogadtak.

E hűség és fogadalom pedig azt is jelenti, hogy szívük a legioért dobog!

Találkozz Velük Te is!

Addig is kövesd Öket a Facebookon:

https://www.facebook.com/LegioIIAdiutrix/

Vagy légy tagja a LEGIO II ADIUTRIX csoportnak:

https://www.facebook.com/groups/2087924201436290/

(A fényképeket készítették: Léka Zsuzsanna,  Szélesi Sándor és Szabó Marcell. Közzétételükre a fényképek készítőinek, valamint a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör hozzájárulásával került sor.)

Fűszeres Jakvaj már a Facebookon is:

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS – XVIII. FEJEZET


„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: A Zember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik állatira jó kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda!

Arcrándulások kirándulásunk kezdetén

Ha többedmagaddal utazol, több napra kirándulni, nem árt, ha tudod, kitől mire számíthatsz, elkerülendő néhány arcrándulást – mely elhiheted, nem fűszerezi meg úgy a napod, mint egy jó favágó steak az ürömi Öreg Sváb Étteremben…

Persze, ha társasutazáson veszünk részt, kivédhetetlen, hogy be ne üssön egy-egy kis mennykő a hosszabb úton, ámbátor még ha kisebb, összeszokott baráti társaságról is légyen szó, akkor is benyelhetünk valami nyalánkságot… Egy biztos: a jó öreg sváb konyhában... na abban nem fogsz csalódni! Ráadásul olyan kortárs írókkal futhatsz itt össze, mint a római kori Pannonia történelmét regényeiben elénk táró Marcellus Mihály, vagy Szélesi Sándor, a Kincsem című mű szerzője... 

De vissza az utunkra! Egy csodás nap indultunk volna Egerbe, hogy ott megszálljunk, s onnan kiindulva a hétvégén elkalandozzunk a híres-neves Zemplén Kalandparkba.

Ez természetesen meg is történt, csakhogy! Indulás előtt egy órával Informatikus barátom azzal a hírrel hívott, hogy velünk tartó kissráca játék pisztolyával – puszta testvéri szeretetből – kishúga szemébe lőtt, s immár dokinál vannak, kizárandó a maradandó károsodást… türelmet kért. Ahogy a telefonban mondta: „Pofám leszakad!”  Nos, előttem már a kalandpark víziója lebegett...

...mit volt hát mit tenni, elindultam hát a másik úti társunkért, Dezertőr barátomért, aki szokásához híven szintén késett a túlóra miatt a találkozási pontról, kiérdemelve nevét… Hogy aztán Informatikus barátomat és Dezertőr barátomat hogyan is kapartam össze, már nem tudom, az minden esetre biztos, hogy mindenkinek arcrándulása volt már a kezdet kezdetén… Hogy miért is? Talán azért, mert Dezertőr barátomat hajnali fél négykor hívták otthonról, Egerben, másnapra virradóra?! Begőzöltünk, mint Jumurdzsák?! Á, dehogy!

Nem, nem  ezért! Hidd el! Végeredményben nem a bosszúságtól, hanem történetesen azért, mert Informatikus barátom kisfia vidáman elújságolta, hogy kishúga szeme „meg lett lőve”… mintha nem is ő lett volna a delikvens, passzív alannyá tette hugicáját, s önmagát nyelvtanilag kivonta a sztoryból…

Elindultunk, de persze először nem Egerbe – Dezertőr barátomnak tudniillik volt egy kérése. Autót szeretett volna venni az idő tájt, így kocsit nézni a Nógrád megyei Varsánynak vettük az irányt. Sajnos nem akkor rendezték a híres éves Lepényfesztivált, úgyhogy ide még vissza kell térnünk, megkóstolni a messze földön híres túrós lepényt!

Kocsit nem vettünk, de azért a Szent Mihály templomot sikerült megsasolnunk.

Utunk eztán Szécsényen keresztül vezetett – a kis kölök unta is –, ahol 1705-ben II. Rákóczi Ferencet fejedelemmé választották. A ferde tűztorony meglepett. Mitől ferde? Világháborús bomba? Agyagréteg elcsúszása? Rosseb tudja, hagyjuk is a balladai homályba!

Hanem aztán gondoltam egyet, s rá akartam venni a csapatot, hogy improvizáljunk, s álljunk meg. Tudtommal gyönyörű a ferences rendi kolostor meg a katolikus templom. Nem is beszélve a tóról, a várkertben, mely felett pedig a Forgách-kastély magasodik, a vidéki barokk építészet eleganciájával (a kastély ad otthont egyébiránt a Nógrád megye történelmi, régészeti emlékeit gyűjtő Kubinyi Ferenc Múzeumnak).

Már majdnem megálltunk! Már majdnem! Amikor szemembe fúrta magát a vár lélekölően futurisztikus formában rekonstruált rondellája! Orcám rándult és rándult; pardon: eltorzult! Beletapostam a gázba…          

Kutyusát ölelő kislány és az ő szúrós szeme

Eger felé tartva megálltunk a recski csapórudas sorompónál. A személyforgalom 2007. óta szünetel. A sorompó mellett lakott őrház. Van itt még bakter.

Az állomás évtizedek óta nem változott – megállt az idő, vagy mi… nem történt itt semmi…

Nem volt itt az erdőben semmi – ezt akarták velünk sok évig elhitetni, az erdőben történt borzalmakat elfeledtetni! Nem sikerült! Hisz nem gátolható az Igazság! Ami történt, arra mindég kell… kell emlékezni! Nem dughatjuk homokba a fejünk!

Az állomási sorompó mellett már tábla jelezte a Nemzeti Emlékpark felé vezető utat. A Várbükki utcán haladtunk, melyről a székelykapuval díszített Trianon Emlékparknál jobbra letértünk (tábla jelezte itt is).A kanyarban tíz éven aluli gyerekek csapata játszott az árokparton. Óvatosan vezettem, egyikük kölyökkutyája mégis kirohant elém. Megálltam és kinéztem. Szerencsére a kutya átjutott a kocsi előtt. Immár egy nyolc éves forma kócos-koszmókos kislány szorongatta, s fennhangon magyarázta neki, hogy ilyet nem szabad. A kislány észrevett. Szúrós szemeit szinte vádlón szegezte rám. Konstatáltam, hogy nincs baj. Elindultunk.

Az úton hosszan haladtunk, majd egy ponton, ahol a tábla jelezte, befordultunk az erdőbe, s előttünk volt az egykori recski kényszermunkatábor helyszíne. Ekkor nyert számomra értelmet a kislány vádlónak talált tekintete. Megtestesítette mindazt, amit egy ártatlan gyermek érez, amikor haragszik a felnőttek világára, mely behatolt kis életébe. Megtestesített tán mindent, amit egy ártatlanságát vesztett Kor érezhetett, melyen maga a Borzalom lépdelt…

taposott… újra és újra, a huszadik században… Mert miként a kislány kiskutyáját féltette, úgy rettegtek milliók a puszta életükért… Ezt érted meg Recsken!

Recsken, ahol a diktatúra sötét éveiben, 1950 nyarán a szovjet gulág-táborok mintájára internáló- és kényszermunka tábort hoztak létre.

Idehaza a leghírhedtebb volt, amely 1953-ig működött, s amelyben a – magyar társadalom különböző rétegeit képviselő – körülbelül másfél ezer kényszermunkást bírósági ítélet nélkül tartották fogva, politikai okokból, törvénytelenül, határozatlan időre… és dolgoztatták… és dolgoztatták… és dolgoztatták… a közeli kőbányában… megfelelő élelmiszer-, gyógyszer- és orvosi ellátás nélkül… Sokan meghaltak, mire 1953-ban szabadulhattak.

A tábornak később a nyomait is eltűntette az akkori rendszer. Az emlékét is el akarták törölni. Nem sikerült! Mert a gyűlölet nem győzhetett! A túlélők még a hazai rendszerváltás előtt megalapították a Recski Szövetséget, rabtársaik emlékére 1991-ben emlékművet állítottak, melyet a néhai miniszterelnök, Antall József avatott fel, 1996-ra pedig átadták a Nemzeti Emlékparkot az egykori kényszermunkatábor helyszínén. Talán sikerül általa is emlékeztetni önmagunkat, mennyire kegyetlen tud lenni az ember… az emberiség! Mert muszáj emlékeznünk! Hogy ne ismétlődhessen meg újra! Sehol! Különben az a kislány vádló tekintetével újra és újra ránk mered… és szúrós szeméből a könny is kicsordul…

Újra Sirok  

Immár Sirok vára alatt autóztunk, mely nem is oly rég egyik kirándulásunk helyszíne volt (tényleg csini a vár pénztáros lánya). Közeledett Eger. Faludy Györgyről (1910-2006), Kossuth-díjas költőnkről, írónkról és műfordítónkról meséltem a többieknek, akit szintén Recskre internáltak. Aki olvasta Pokolbéli víg napjaim című életrajzi művét, képet kaphat arról, mit kellet Recsken nap, mint nap neki is átélnie.

Talán csodával határos, hogy a költő 1988 októberében a következőket írhatta a messzi Torontóból Balatonkenesére: „Nem hittem, hogy ezt a budapesti látogatást megérem és ennyire nem felejtettek el; a Villon is újra megjelent, testi mivoltomban és könyvben; Karácsonyra jön az 1400 verset tartalmazó világantológia; Könyvnapra a nem-szamizdat »Pokolbel víg napjaim.«” Talán csodával volt határos, hogy 1953-ban élve szabadult, s közel nyolcvanévesen mindazt, ami vele is történt, immáron szabadon elmondhatta idehaza…

Itt tartottam vezetés közbeni gondolatmenetemben, Sirok alatt autózva, amidőn Informatikus barátom kisfia – immáron totál elunva magát – előrenyúlt, s engem, a vezetőt! jól meg akart csiklandozni. Szerencsére csak a nyakamat érte el, de így is balesetveszélyes volt, amit csinált. Satufék. Csípőből. Még jó, hogy nem közlekedett az úton senki. Kiszálltam a kocsiból, hogy feltépjem a hátsó ajtót, ahol ült. Közben magam elé idéztem a siroki vár előző kirándulásom során megcsodált lobogó zászlaját, hogy kellő áhítattal vághassam pofon…

Burleszk film kezdődött: ő belülről lezárta az ajtót, én előre léptem, s kinyitottam, mire ő újra lezárta, erre én ismételten előre léptem és kinyitottam. Végül feltéptem az ajtót, s levágtam neki egy sallert, amely Bud Spencer kétórás érzéstelenítőjének felelt meg, a gyerkőc ennek ellenére vigyorogva feszített… Aztán édesapjával, ki végigröhögte az egész műveletet, közösen, immár higgadtan elmagyaráztuk neki, hogy miért nem szabad a vezetőt zavarni… higgadtan csináltuk…

No para – avagy gyerünk a Zemplén Kalandparkba!

Egerben már bejáratott helyünk van a vár alatt, az évszázados, patinás Hauser-Bodnár Vendégházban. Kapuján ha kilépsz, rögvest ott vagy a várkapuban…

...vagy egy jó borozóban… a gyerkőc hamar ki is dőlt… nem bírta már ép ésszel kivárni, míg apuci (és) barátai mattra beboroznak a híres Egri Csillagból, a város új jelképéből… Másnap kora reggel Sátoraljaújhelynek vettük az irányt. Monok közelében megálltunk az úttest szélén slagozni. Történelemórát tartva elmeséltem Informatikus barátom kisfiának, hogy itt született 1802-ben a híres Kossuth Lajos… mire ő énekelt róla… de ezt inkább hadd ne részletezzem...

Elértük Sátoraljaújhelyt. Itt található a térség egyik legnagyobb jelentőségű beruházása a Zemplén Kalandpark. Első elemét – a bob pályát – 2009. július 20-án adták át.

A maga 2275 méteres hosszúságával az ország és a térség leghosszabb bob pályája. 37 km/órás sebességgel is haladhatsz rajta. Félelmetes, felejthetetlen! Próbáld ki te is! Ülj fel rá és zúzz le vele! Így tett Dezertőr barátom is, aki Informatikus barátom kissrácával csúszott…

A történtekről Dezertőr barátom így számolt be: „Az élmény, ami megfizethetetlen. Amikor bobozni indulsz egy hétévessel… Igyekszel megnyugtatni, hogy nem kell majd félni. No para! De már az első kanyar után rájössz, hogy a kissrácnak Zéró a veszélyérzete és a pálya végére egyedül te fogsz besz…ni!!! Na, ez felejthetetlen élmény!” Erre csak annyit mondhatok: no para, éld át te is! Mi is így tettünk.

Bob után következett aztán a fő attrakció! Lezúzás a Sólyommal!!! A kissrác nélkül, mert ő még ekkor nem volt nyolc éves, no meg harminc kiló, amit persze nem is bánt a tériszonyával… De vissza a Sólyomra!

A sátoraljaújhelyi Szár-hegy és Magas-hegy közötti 1036 métert kétféle módon lehet megtenni: egyrészt üvegpanorámás zárt kabinban, panoráma ablakokon kitekintve (ez az úgynevezett Dongó)...

... vagy pedig két párhuzamos kötélzetet használva, 80 km/órás sebességgel! Kellően extrémnek találod az átcsúszó kötélpályás megoldást?

Na, hát ez a Sólyom! Repülsz! Szó szerint! szállsz, szállsz, Sólyom szárnyán! Egyedülálló élmény! Ilyen kötélpálya Európában igen ritka! No, most, hogy rágerjedtél a témára, egy kis száraz jön: térkép...

A Sólyomhoz speciális jegyet vettünk, melynek révén először libegővel felmehettünk a kilátóig. A libegő az ország leghosszabb ülőszékes libegője, hossza 1332 méter.

Pazar élmény, pazar kilátás! Aztán Informatikus barátom és jómagam a Sólyommal átcsúsztunk a speciális jegy révén a Szár-hegyre, ahol történelmi emlékhely fogadott bennünket, miután magunkhoz tértünk a szédültjóóó élményből. A Szent István kápolna.

Sajnos sietnünk kellett, mert Dezertőr barátunk a Magas-hegyen várt ránk a gyerkőccel, égve a vágytól, hogy ő is csúszhasson. Visszautaztunk a Dongóval. Mindent felvettünk persze a bérelhető kézi kamerával. A kamera nincs a speciális kombinált jegyben, azonban egy újabb libegő menet, vissza a kiindulópontig, lefelé, nos az igen. Igeeen! Ez szédültjóóó volt! Ide még visszatérünk, idén is! Vajon Informatikus barátom kissráca – aki már betöltötte nyolcadik életévét – idén velünk csúszik? Nos, az ő döntése lesz, a magam részéről csak bíztathatom! No para!  De hűtsük csak le az izgalmakat!  

Körbenéztünk még a kalandparkban. Van itt túristaszálló, mászófal, gör- és műjégkori pálya, kalandtúra pályák, tanösvény, játszótér, büfék… a büfé az nagyon fontos… télen síelhetsz orrba-szájba! Egy azonban biztos: amikor idejössz, egyet akarsz! Szállni és szállni Sólyom szárnyán!!! Utazz el ide és zúzz le Te is!

Innen folytatjuk!

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Tovább

„AVE CAESAR!” – AVAGY RÓMA BEMASÍROZ A FILMMŰVÉSZETBE (XI. FEJEZET)

egészség Egészség

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Csapjunk is a lovak közé!

egészség Egészség

„Nincs új a nap alatt.”

„Nil novi sub sole.” („Nincs új a nap alatt.”) Ki tudja, talán pont e latin szállóige motoszkálhatott – ha kimondatlanul is, ámde markánsan – derék „Bobi” dédnagymamám fejében, miután a 80-as években átélhette az 1959-ben készült Ben-Húr nyújtotta filmélményt, egy vidéki filmszínházunkban…

egészség Egészség

Ő ugyanis szentül meg volt róla győződve, hogy ezt a filmet fiatalon már látta! Persze ez lehetetlen volt, hiszen a Vasfüggöny előbb nem engedte. Mégis igazsága volt! Obi-Wan Kenobi szavaival élve: „Bizonyos szemszögből nézve.” De ennek megértéséhez 1925-ig kell visszautaznunk az időben…

egészség Egészség

Ekkor készült ugyanis az a filmváltozat az íróként is debütáló ügyvéd és politikus, Lew Wallace (1827-1905) azonos című regényéből, melynek szerzői jogai már rendezettek voltak, s amelynek – nem mellesleg – segédrendezője volt az a William Wyler is, aki a tizenegy Oscar-díjat nyert 1959-es alkotást már rendezőként jegyzi.

egészség Egészség

Wyler nem csak azt a motívumot emelte át az 1925-ös változatból, hogy sohasem mutatta a filmben a Názáreti Jézus arcát (amiként az 1951-es Quo vadis is átvette ezt a megoldást), de az 1925-ös film alapján terveztette meg a kultikus kocsiversenynek helyet adó stadiont is és forgatta le a híres jelenetet. (A kocsiversenyt leforgató stáb tagja volt többek között az a Sergio Leone is, aki később bevonul a filmtörténelembe. De ez már egy másik történet…)

egészség Egészség

Így történt hát, hogy amíg arra a kérdésre kerestem a választ, hogy „Bobi” láthatta-e a 80-as éveknél korábban az 1959-es filmváltozatot, rá kellett jönnöm, hogy dédnagymama – nagy valószínűséggel – az 1925-ös változatra emlékezett.

A kocsiverseny arénájának díszlete – beleértve az annak közepén álló, óriási szoborral díszített szigetszerű képződményt – kísértetiesen megegyezik ugyanis az 1925-ben készült filmben látottakkal. Más kérdés persze, hogy a római kori arénákban nem lehetett olyan építmény, amely a nézők kilátását akadályozta…

egészség Egészség

De vajon az, ami látunk, hű-e a regényhez? Kétségkívül filmről van szó, filmes megoldásokkal azonban egy dolog mellett nem mehetünk el szó nélkül! Ha az 1959-es film bakijairól olvasunk, találunk egy érdekes dolgot. A verseny előtt látható a Ben-Húr ellenfelének (és ellenségének), Messalának a kocsijára erősített fém, amivel ellenfelei kocsikerekét (és Ben-Húr) kocsiját zúzza szét.

egészség Egészség

Az ebből fakadó kaszkadőrmunka lélegzetelállító mind a mai napig, azonban ha a kerékagyra erősített fémet vizslatjuk, látható a lemezek között az ívhegesztés varrata is. Ám rendben, hunyjunk szemet efelett is! Emeljünk azonban szót Messala védelmében!

egészség Egészség

A regénybeli Massala – bár kétségkívül kegyetlen és ügyes módon tört a kocsiverseny során a cél felé – nem alkalmazott kerékagyra szerelt „segítséget” a győzelem kivívása érdekében! Ellenben a regény 1986-os kiadásában a következőket olvashatjuk: „A római kocsija féloldalra fordult, a kocsi darabokra törött és Messzala a gyeplőkbe gabalyodva teljes hosszában előre zuhant. (…) Sokan a rómait keresték a roncsok és a lovak alatt. Nem mozdult, talán halott is már; de a túlnyomó többség Ben-Húrt kísérte szemmel. Valójában nem látták azt az ügyes hajtást, amellyel kissé balra fordulva, tengelyének vasban végződő részével szétzúzta Messzala kerekét…” E megoldás természetesen foltot hagyott volna Ben-Húr jellemén… ámde átültetve alkalmas lehetett Messala negatív karakterének árnyalására. A többi – beleértve a fogatversenyt – immár filmtörténelem…

Amikor a római filmeket koppintja a filmművészet…

Réges-régen történt, talán egy messzi-messzi galaxisban, amidőn – a 90-es évek végén – beültem a Baljós árnyakra. Amidőn beültem, valamit még nem sejtettem...

Dédnagymama – aki még megérhette azt a magyar tévétörténelmi eseményt, hogy a Csillagok háborúja (azóta: Star Wars, IV. epizód) a televízióban is bemutatásra került – akkor már nem élt, azonban rögtön „Bobi” jutott eszembe, amint kijöttem a Star Wars első (időrendben negyedikként készített) részéről. Míg a filmtörténelmi jelentőségű pillanat hevében (Star Wars sorozat folytatása) egyesek Jar Jart szapulták, nekem folyton ott motoszkált a fejemben, hogy az Anakin Skywalker győzelmével végződő fogatversenyt már láttam valahol. És akkor jutott eszembe a dédi esete a Ben-Húrral…

Mindez tehát nem a véletlen műve volt: George Lucasra (akit talán nem kell bemutatnom) oly nagy hatást gyakorolt a Ben-Húr, hogy a tatooinei fogatverseny is a Ben-Húrt idézi. Ha összevetjük a két fogatverseny jelenetsorait, bizony az azonosság szembeötlő! Bizony-bizony! „Nincs új a nap alatt.”

egészség Egészség

Jó példája ennek, hogy vájt szeműek akár A klónok támadása amphiteatrumban játszódó jelenetsorai és az 1951-ben debütált Quo vadis között is figyelemreméltó hasonlóságokat fedezhetnek fel.

egészség Egészség

A Quo vadisban Lygiát rögzítik egy cölöphöz és bikát uszítanak rá, a Star Warsban pedig hőseinket, hogy szintén vadakat eresszenek rájuk.

egészség Egészség

Lygia és Vinicius szerelme, valamint Anakin Skywalker és Padmé Amidala szerelme szempontjából is fontos jelenetről van szó.

egészség Egészség

A Quo vadisban a császár nézi páholyából az eseményeket. A Star Warsban Dooku gróf.

egészség Egészség

 A Quo vadisban Vinicius katonái egy ponton (amikor Ursus megöli a Lygiára eresztett bikát, amire a regényben egyébként rá van a lány kötözve) elárasztják az amphiteatrumot, puccsot követve el Nero császár (Kru. 54-től 68-ig tartó) uralma ellen.

egészség Egészség

A klónok támadásában a jedik árasztják el az amphiteatrumot...

egészség Egészség

És amikor a római történelmet…

Bizony-bizony! Van, amikor a római történelmet is lekoppintja a filmművészet, hogy aztán – egyes eseményeket, motívumokat átgyúrva – új köntösben és más korban tárja a néző elé. Minderre a James Bond filmeket igen kedvelő titkárnőnk hívta fel a figyelmem.

egészség Egészség

Ian Fleming regénye alapján készült az 1965-ös Tűzgolyó című film, melyben fontos szerep jut a főgonosz, Emilio Largo villájában található, cápákkal teli medencének.

egészség Egészség

Largo kedvenc állatai, akik egy jelenetben magát Bondot is arra késztetik, hogy szökellve távozzon a medencéből (a színész valódi cápák elől ugrott ki a medencéből).

Egy jelenetben pedig Largo az egyik emberét is a cápák közé vetteti, mert az kudarcot vallott Bond ellenében – minek utána megharagudott rá a „gazdája”…

Vajon honnan ismerős a filmbéli jelenetsor? És honnan koppinthatta végső soron maga Fleming az embereit a saját medencéjében tartott cápák elé vettető milliomos alakját? A válaszért most kétezer évet utazzunk vissza az időben! Az antik Rómába! 

egészség Egészség

Mert amiként minden út Rómába vezet a mondás szerint, úgy vezet el bennünket Fleming regénye és a belőle készült film az Augustus császár (Kre. 27-től Kru. 14-ig tartó) uralkodása alatt élt kegyetlen római lovaghoz és birtokoshoz, Publius Vedius Polliohoz, akinek történetét a közelmúltban Phyllis T. Smith dolgozta fel, Én, Livia című regényében. Vediusról – akit Cicero nemes egyszerűséggel úgy jellemez, hogy „soha nem láttam rosszabb embert”Ovidius, Cassius Dio, idősebb Plinius és Seneca is megemlékezik.

egészség Egészség

Vedius bírta a császár barátságát, akit vendégül is látott birtokán. E birtok tavában étkezési céllal úgynevezett ingolákat tartott, mely kedvelt csemege. Az ingola alakilag emlékeztet az angolnára, de ez nem jelent élettani rokonságot. Európa vizeiben a pataki ingola, a folyami ingola, valamint a – 30-100 centiméter hosszúságot és a 2,5 kilogramm tömeget is elérő – tengeri ingola honos. A Földközi-tengert is belakó tengeri ingola igazi szörny. Az ingolák egyébiránt ragadozók. Alapesetben a halak testébe fúrják magukat, táplálék (hús és vér) céljából. Alapesetben… Mert az elmúlt időszakban tengeri ingolák jelentek meg angol folyókban is, több esetben emberre is támadva! Szóval akár római történet, akár modern, az ingola a cápához hasonlóan, káros lehet az egészségünkre...

egészség Egészség

De vissza Vediusra! A történet egyes változataiból nem derül ki, Vedius milyen ingolát is tenyésztett a tavában, az azonban igen, hogy az ingolák közé dobatta engedetlen rabszolgáit, avagy azon rabszolgákat, akikre valamilyen módon megorrolt. Így, következésképpen – mint rabszolgáit a végletekig hasznosító birtokos – az ingolák húsán keresztül rabszolgáit el is fogyasztotta… Ugye-ugye, hogy mennyire egyívású Fleming és a kegyetlen Vedius története? Csak épp egyikben ingolák, másikban cápák vannak a vízben!

egészség Egészség

A történetnek azonban itt nincs vége! Amikor ugyanis Augustus (és talán a felesége, Livia Drusilla is) Vedius birtokán időzött, egy óvatlan rabszolga összetört egy kristálypoharat. Büntetése: irány az ingolás tó! A régi köztársaság korában a rabszolgatartó élet-halál ura volt, más szabad ember nem szólhatott volna bele, hogy Vedius mit tesz a tulajdonával. Csakhogy Augustus az a személy volt, aki – ilyen-olyan jogcímen, de Kre. 43-tól – gyakorlatilag élet-halál ura volt. Oldalán a bölcs és rettenthetetlen nővel, Liviával (akinek alakját az HBO Róma sorozata is megidézte) minden ellenfelével és ellenségével leszámolt. 

egészség Egészség

A rabszolga a császártól (és talán Liviától) kért segítséget, aki kegyelmet kért a rabszolga számára. Vedius nem állt kötélnek, mire a császár a birtok összes hasonló kristálypoharát összetörte – így már jelentéktelenné vált a rabszolga bűne, akit sértő is lett volna az ingolák elé vetni, hiszen csak a töredékét követte el (ráadásul gondatlanságból) annak, amit a császár készakarva követett el.

egészség Egészség

A rabszolga végül szabadságot nyert. Imígyen a történet. Hogy aztán Fleming ebből merített, avagy minden cápát csak a saját fantáziája ihletett, nem tudhatjuk biztosan.

egészség Egészség

Tény azonban, hogy Vedius végrendeletében (talán a történtek miatt, biztonsági okokból?), a császárra hagyta a birtokot, aki a rajta emelt palotát porig romboltatta, az ingolás tavat pedig betemettette. A területen emlékművet emeltetett felesége, Livia részére. Imígyen logikus lehet az a Phyllis T. Smith regényéből megismert történet, hogy a rabszolga felszabadításához Liviának is köze lehetett. Egy régi képen látszik is kecses alakja a császár mellett...

egészség Egészség

„Cherchez la femme!” – avagy mindig keresd a nőt! Amiként James Bond – akár többet is megszigonyozva – az aktuális kalandja során…

egészség Egészség

Ja, majdnem elfelejtettem: a történetnek olyan verziója is van, amikor a császár csak szemtanúja az ingolák elé vettetésnek (nézd meg újra a képet, de most ne Livia kecses alakját figyeld!), s további magasztos folytatás nincs... bár akkor miért is íratta Vedius a császárra a birtokot? Bizisten nem értem... hacsak nem azért, mert egy császár barátsága  is káros lehet az egészségre... 

Folytatjuk!

Tovább

KIRÁNDULÁS ÉS NÉHÁNY RÁNDULÁS – XVII. FEJEZET

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda!

Bodorodó füst, ködös Múlt…

Ünnepek táján mindig szerét ejtjük Magnusnak becézett barátommal, hogy egy jó szivar, na meg egy kis bornak nevezett nedű mellett merengjünk – Jelenről, Jövőről, Múltról – természetesen a legkényelmesebb kanapén, avagy egy jó fotelben terpeszkedve… A nosztalgiázás során vesszük csak észre igazán, hogy egy-egy megtörtént eseményre mennyire másként emlékszünk.

Ilyen esemény a hajdani kölni utunk, melyről – legalábbis Magnusnak becézett barátom álláspontja szerint – Magnus akkori barátnője utólag úgy nyilatkozott, hogy ha még egyszer ilyetén ötlete támadna, Magnus rögvest a WC-be zárhatja… Nos, Magnusnak becézett barátom (ki épphogy felépült egy gázolásból) a Figula Pincészet Olaszrizlingjébe kortyolt, majd – véres ló húgynak titulálva az általam fogyasztott vörösbort – felelevenítette azt is, hogy a kölni utat szerény személyem is egy jó fenekű (azóta már anyuka) hölgyemény miatt vállalta be… Szerencsére nem keresztapu borát ittam, különben kijelentésére reflektálva drága jó keresztapa mára már „zserbóval” kínálta volna…

Helyette – konstatálva, hogy a lánynak tényleg jó feneke volt… van (?) – felajánlottam, hogy égő szivaromat szívesen a frissen hegedt sebébe oltom… Hááát… megrémített lelkendező helyeslése, az biztos! Szóval inkább felidéztem, hogy Magnus az út során oly hosszan ivott versenyt a festői szépségű kis bajor település, az alig kétezer lakosú Thurmansbang polgármesterével, hogy asszonyának viharától már a Bürgermeisternek is tartania kellett… aztán… a hideg vizet szolgáltató zuhany csak segített… De hát milyen út is volt ez? Kifújtuk a szivarfüstöt…

A felszálló füst

Amikor mindez történt, 2005-öt írtunk. Épp felszállott a fehér füst Rómában, jelezve, hogy Szent Péter trónusán új pápát köszönthetünk, XVI. Benedek személyében.

Az új pápa – szentéletű elődje nyomdokain járva – folytatta az életre hívott ifjúsági világtalálkozó hagyományát is. A kölni volt a huszadik a sorban, melyet még II. János Pál pápa hirdetett meg, de már Benedek vehetett részt rajta.

Jóllehet vallásos családból származik jelen sorok írója is, mindig idegen terepnek érezte az effajta milliós tömegrendezvényeken való részvételt. Azonban akkor, ott, Kölnben – amikor Benedek pápa hajója megjelent a Rajnán és ezer meg ezer fiatal köszöntötte őt, a folyóban állva – az emelkedett hangulat jelen sorok íróját is magával ragadta. Ott volt ebben a hangulatban a fiatalok lelke, lelkesedése! Öröm volt megélni azt az augusztusi napot!

Volt, aki pár méterre volt a pápától Kölnben – mára pap lett –, volt, aki nem is látta őt… valamiért mind ott voltunk, s éreztük talán, hogy történelmi a pillanat. A Békéé! Pedig már akkor is kóstolgattak egynéhányunkat a külvárosi részen a tisztázatlan nációjú lakosok… ma már sajnos nem lehetne olyan félvállról venni… Ami jelen sorok íróját illeti, a pápa érkezését követően legurítottam pár Kölscht (sert, mi mást?; világos, felső erjesztésű).

Majd eztán megtekintettem a dóm mellett lévő Római-Germán Múzeumot.

A híres Alt-Köln am Dom akkor nem volt meg (ittam addigra már eleget), mára meg – úgy hallom?! – véglegesen bezárt?!   

Múzeum: nos, különösen a császári pár, Augustus és Livia portréi érdekeltek...

...azonban felcsillant szemem a sok replika (másolat) római pénz láttán is, immár a souvenir boltban trappolva… Külön említést érdemel, hogy a múzeumban számos – a római kori Kölnben, azaz Colonia Claudia Ara Agrippinensiumban – játszódó kortárs regény is kapható volt már akkor. Aquincumban mindezt idén sikerült elérni, amikortól a múzeumban megvásárolhatóak a római kori Pannonia történelmét regényeiben elénk táró Marcellus Mihály könyvei is.

De térjünk vissza Kölnbe, melynek dómja különös építéstörténettel büszkélkedhet. A várost Claudius császár a felesége, Agrippina tiszteletére nevezte el, mely hosszú – már idézett név – Coloniiára rövidült… és lassan megszületett a mai Köln, mely többek között médiaközpont is, sőt! a római légiok masírozása után a Cobra 11 televíziós sorozat színtere is… Ja, a dóm…

A város híres jelképe, pedig jelenlegi formáját csak 1880-ban nyerte el. Már a római kor végén állhatott a helyén templom, majd a későbbi korokban is, azonban 1164-ben a kölni érsek idehozatta a háromkirályok (napkeleti bölcsek) ereklyéit, a császár ajándékaként. Kellett hát egy új templom! Épült… épült… de a tizenhatodik században leállt az építkezés (lóvé, akarat hiánya), s majd csak a tizenkilencedik században kapott új lendületet.

Megtalálták a régi terveket a homlokzatról… a poroszok legyőzték a franciákat… 1871-ben kikiáltották a Német Császárságot, így aztán I. Vilmos császár 1880. október 15. napján a birodalmi identitás erősítésére használhatta fel a nyitóünnepséget… persze ő sem gondolhatta, hogy a második világháborúban szétbombázzák a térséget… azért különleges módon… a császárnak és természetesen a pápának mindig fenntartanak a dómban egy-egy helyet… A pápa meg is látogatta a dómot 2005-ben (császár már nincs).

A kollapszus

A felszálló füst és porfelleg nem sok jót ígért a második világháború után. A dóm is súlyos károkat szenvedett: boltíveiből több beomlott. 1996. óta a Világörökség része, 2005-ben az esti túravezetés keretében megtekinthettem. Hanem, ami utána következett! Összeomlott a város közlekedése, mely totális káoszt szült. Jelen sorok írója nagy nehezen visszajutott Bonnba...

...úgy, hogy az utolsó busz elé ugrott egy cserkész különítménnyel, azonban nem mindenki volt ilyen szerencsés, s megtapasztalhatta a ragyogó német szervezési képességet… Utána jelen sorok írója is elgondolkodott, hogy került Kölnbe…

Kihagyhatatlan élmény volt a pápalátogatás, ez tény. Egyik – vallási fundamentalista – ismerősöm szerint ilyen egy zarándoklat. Nos… lehet, neki ilyen, s a lelki élményt jelen sorok írójától sem vehetik el, azonban pontosan a szervezés is néha egy kicsivel több lelket kívánt volna… avagy józanészt! Például az ételosztó pontokon nem egy-egy kajamelegítő (kajafőző) kellett volna, hanem kettő, felváltva üzemelve – így nem állt volna a sor addig, míg egyet beüzemelnek… Szóval, volt egy kis káosz, kollapszus, de az élmény a miénk maradt! Persze, hátra volt még akkor egy nagy falat!

Börtönükből szabadult ifjú tini titánok             

Oly csinos volt az a kislány, világos, hogy bevállaltam az utat… Ami felemelő volt. Utazni persze érdekes volt. Volt egy vidám atyánk a buszon, aki nem korlátozta feleslegesen a frissiben kiszabadult tiniket. Elemezve őket lejött, hogy otthon sokan még purcantani sem mernek engedély nélkül, itt meg berontottak az első osztrák benzinkútra literes dobozos sörökért, mint a vadállatok. Persze megitták azonnal. Többet is… Utána a busz körülbelül négyóránként állt meg… Mondanom sem kell, hogy a zötykölődő úton a logisztikával gyéren bebútorozott ifjak igazi mártíriumokat is kiálltak… egy lány még énekelt is, hogy álljunk meg… ő is akarja… és ez minden megállás után ismétlődött…

A bajorországi Regen városka volt első úti célunk, ahol több napot is töltöttünk. Volt, aki vadvízi evezést is kipróbált (a nagy vizelési inger, ugye…), volt, aki néptáncot tanult, de megtekintettük többek között a környéken található Burg Weißensteint is, amely az író és műfordító, Siegfried von Vegesack egyik 1932-es regényéhez is köthető (Das fressende Haus).

Amikor múltán a napok romjait hátrahagyva tovább indultunk Bonnba, mindenki egyet értett azzal, hogy a szentéletű regeni polgárok és polgárlányok valószínűleg pezsgőt bontanak és utcabált tartanak a távozásunk után – és ennek szigorúan semmi köze ahhoz, hogy a derék germánok egy csajt majdnem a fiúkhoz szállásoltak el (csak majdnem, hisz zarándoklaton „no sex!”), de az összetört bútorokhoz és a közterületen elkövetett vizelések magas számához se…   

Összefolynak az események, mint a folyók

A kanapén fekvő Magnus újfent kortyolt egyet a borából, s elmesélte, hogy szerinte mi történt vele, amikor utunk Passau városát érintette. Itt találkoznak a Duna, az Inn, és az Ilz folyók, mely édes hármasból ered a város egyik elnevezése is: „Dreiflüssestadt” („A három folyó városa”). Kissé összefolytak már mindkettőnknek ezek az események… De lehet, hogy szimplán a bor és a szivarfüst nyomán vált minden olyan ködössé…

Egy napsütötte reggelen Regenből utaztunk egy napra Passauba, ahol megtekintettük Szent István királyunk feleségének, Gizella királynénak a sírját a Niedernburg kolostorban, ahol zárdafőnöknőként fejezte be földi pályafutását.

Voltunk a dómban (melyet Magnus a barokk csicsa iránti rühellése dacára is királynak talált) és aztán nyakamba vettem a várhegyet. Magnus és barátnője ide már nem tartott velem, ugyanis Magnus – asszonya forgó szemeitől kísérve – fennhangon kijelentette, hogy neki nagyvécéznie kell.

Míg benn ült a mobilvécében – jelen sorok írója pedig várhegy felé kaptatott – hevesen dörömböltek az ajtón (barátnője már újra a dómban volt addigra, mert szentmise készülődött), hírből sem ismerve a zarándoki türelmet… De a látvány, ami fogadott fent! A várhegyen!

A várhegyen található a Veste Oberhaus, mely a város történelmi múzeuma. (Hogy milyen jó szögekkel kivert buzogányt tartanak ott! Meg kell nézni!) De van itt csillagvizsgáló is, no meg gyönyörű kilátás az óvárosra! Különösen az Ortspitzére, ahol a három folyó összefolyik. Az Inn vize zöld, a Dunáé kék, az Ilzé pedig fekete. Innentől egy szakaszon a Duna háromszínű folyó.

Ám van, hogy nem… akkor szimplán csak félelmetes…

Passau és Regen után jött Bonn – az új szállás –, mely a második világháború után Németország fővárosa volt, az újraegyesítésig.

Innen jártunk el a környékre és Kölnbe, azonban szerencsére arra is volt időnk, hogy megtekintsük a Münsterplatz délkeleti oldalán álló 900 éves templomot (a Müstert), melyet a római katonatisztek, Cassius és Florentius mártíromságának emlékére emeltek.

Bad Godesbergbe sajnos már nem jutottunk el, pedig jó lett volna egyet lazítani ott is…

A végére jutott a nagy falat: avagy kirándulás és néhány rándulás…

A záró – pápai – nagymisére Köln mellett, egy régi bányában került sor, mely immár a Marienfeld nevet viselte.

Hogy tudatos volt-e, avagy sem, minden esetre jól megtúráztatták az oda sereglő fiatalokat. Jelen sorok írója utána nem tudott járni, Magnusnak becézett barátja pedig elvesztette trolley bőröndjének kerekét – így a vállán volt kénytelen cipelni az egész hóbelevancot… a csapat visszafelé meg elveszített egy lányt… keresték is a helyi erők…

Szóval, akárhogy is volt – tudatos, volt vagy sem –, a „kirándulás” végére a fiatalok valóban átszellemült képpel zuhantak a mezőre, s garantált volt, hogy a szexuális energiájuk is le van vezetve… Akárhogy is volt, Magnusszal elrándultunk – pardon: elvánszorogtunk – a mező szélére, elővettük a direkt ere az alkalomra élesített szivarokat, majd – míg egyes törzsi népek fiai tábortűz körül táncoltak (hogy honnan volt gyúlékony anyaguk, nem tudom) – pöfékelve kémleltük a csillagos eget… Egyszersmind konstatáltuk: gyönyörű volt ez az út – mint minden kirándulás és néhány rándulás –, sőt: több is annál! Hisz várt még bennünket a pápai áldás!

Folytatjuk!

Tovább

fuszeresjakvaj

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek

Utoljára kommentelt bejegyzések