„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információstudományosszupersztráda!

No, erre inni kell!

A Fejér megyében lévő Mór városka egyik legrangosabb és leghíresebb eseménye az úgynevezett Móri Bornapok program, melyet a szüret időszakában tartanak.

Sokrétű kulturális, hagyományőrző programok, koncertek, borkirálynő választás, szüreti felvonulás és még sok-sok minden más érdekesség, különlegesség várja az ide látogatót. Rangos & remek program!

Nézd meg te is, s rájössz, hogy itt még az asszonyt is meg lehet szelidíteni! Méghozzá úgy, hogy nem fog ágálni, ha történetesen felfedezel pár női keblet a sötétében… de asszem azok a képen ott kartonmellek…

A móri borvidéken túl, de még egy, a megyében lévő kis településen voltam szüreten az esemény időpontjában, drága jó keresztapunál & keresztanyunál – aki velünk együtt részese volt taljánföldi kirándulásunknak és néhány rándulásunknak Nápolytól Sirmionéig.

„Mester” barátom is velünk tartott, mint mindig, szüretelni, munka után pedig – a szieszta és a fieszta keretében – hódolni Bacchus istenség házi oltára előtt, keresztapu pincéjében…

Meg a házilag készült pezsgőnek...

Ami Bacchust illeti, nos ő – görög eredetijeként Dionüszosz – a bor és mámor megtestesítője, aki ért a mezőgazdasághoz, s termékenységet is hozhat. El is kél a szíves együttműködése és támogatása a szőlőben.

A családi legenda amúgy úgy tartja, hogy a pincében lévő maszkot keresztapuról mintázták, de ez maradjon csak a balladai homályban, attól olyan különleges! 

Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom épp a Móri Bornapokon hódolt az esemény nyújtotta élvezeteknek, amikor a szüretet tartottuk. Este – még élő közvetítés gyanánt – mesélte a fincsi móri borokat, egyúttal tudakolta, milyen volt a szüret? Elmeséltem neki, milyen jó borunk lesz, hisz a termés is jó volt, az idő gyönyörű, a nap pedig fergeteges – ergo: mindkettőnknek fergeteges napja volt, konstatáltuk. Jó kis borral!

Elmeséltem továbbá neki, hogy sikerült keresztanyuék vécéjét eldugítanom, utána pedig „mester” barátom – ki konkrétan utánam következett – tübe beletörte a vécébe a ’70-es évekbeli, egyetlen retro vécépumpát, s miután „kihalászta” a gumifejet a… szóval onnan… keresztanyu bezárta a fürdőszobát, nehogy tovább eszkalálódjon az amúgy sem rózsaillatú helyzet… maradt hát a lágy öles természet… Ennek hallatán gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom sem tudott se nyelni, se köpni, csak jelezte, hogy a következő szüreten ő is ott szeretne lenni.

A horrort pedig – tudniillik azt, hogy „mester” barátom stimulálására a vécé különféle barna hangokat hallatott – még tetőzte a kis foxi is, aki tapodtat sem engedett bennünket, hanem folyton folyvást el kellett hajítani a labdát az örökmozgó, csintalan kutyusnak – a kutyafáját! Kutyusunk – amikor lejöttünk a dombról – mindig ott várt bennünket, lasztival, szó szerint vigyorogva, melyet Stephen King is megirigyelt volna! Hát erre inni kellett! Jó kis vörösbort, drága jó keresztapu félét. A harmadik pohárnál úgy döntöttem, elmesélem kocsmatúránk történetét. Emlékszem, Sopronban…

…szóval irány Sopron és pár jó hely!

Sopron városa – ha már borvidékekről beszélünk – a soproni borvidék központja, a „kékfrankos fővárosa”. Természetesen más nevekkel is illethetjük ezt a színes, számos történelmi, kulturális, gasztronómiai, turisztikai élményt nyújtó várost, mely már a római korban lakott volt, Scarbantia néven.

„A leghűségesebb város” (Civitas fidelissima) nevet akkor vívta ki magának, amikor lakossága – a környező községekkel egyetemben – 1921-ben a trianoni békeszerződés után népszavazáson eldöntötte, hogy Magyarországhoz kíván tartozni.

Hogy aztán a Vasfüggöny idején megbánták-e ezt, mint a kutya, aki hetet kölykezett, ki tudja? A város lakossága csak a ’70-es években érte el újra a II. Világháború előtti szintet. Egy azonban bizonyos és rendkívül fontos: a Jelenben immáron újra szabadon mehet testvér a testvérhez, sógorokhoz és vissza, anélkül, hogy szitává lőnék Ágfalva határában…

Személy szerint jelen sorok írója is hűséges a városhoz – s egy csendes, otthonos vendégházhoz a Felső-Lővérekben, zöldövezetben –, ahonnan kiindulva már számos kirándulást és néhány rándulást élhetett át, például amikor a bécsi Práterbe ment.

Most is Sopronban tartózkodtunk, amikor a makettpark megtekintése után megérkeztünk kocsmatúránk első állomására, a Schmauser Sörözőbe.

A Schmauser Söröző

Kultikus hely! Vasútmániásoknak pedig kötelező, hiszen mellette zakatol a vonat. De ennél több, sokkal több erénye az, ami adja a színvonalat – nem csak az, hogy láthatjuk a vasútvonalat. A madarak tudniillik azt csiripelték, hogy a Schmauser Söröző a soproni egyetemisták tradicionális helye is. Ennek lehet alapja, ott jártunkkor is rengeteg fiatalt láttunk, akik a söröző nagyképernyős tévéjének előnyeit kiélvezve nézték a sportközvetítést, hideg sörüket kortyolgatva. De szoktak itt farsangi bulit, nőnapot, s zsírfőző – töpörtyűkészítő – partyt is tartani, nem is beszélve a tanévkezdő ivászatokról.

Mi is beneveztünk a serre. Azt bezzeg a madarak sem csiripelték, milyen csinosak a pultos lányok, azt meg végképp nem – hanem elcsipegethették –, hogy milyen szédült jó zsíros kenyeret kaphatunk a sörünk mellé! Érdemes kipróbálni! Le is akartuk fotózni, azonban „dezertőr” barátom már betolta a sajátját, az enyémről pedig elterelte a figyelmemet a vonatzakatolás… de azért sikerült rekonstruálni! 

Azonban ezt át kell élni, meg kell ízlelni! Elmesélni olyan, mint amikor az egyszeri gyerek örömmel elújságolja odahaza a barátainak, hogy milyen csoda finom kenyeret lehet kapni a fővárosban, s kérdésre elmondja, hogy ugyan ő nem kóstolta, de a bátyja látta…

De egy kicsit elkanyarodtunk más irányba! Szóval... visszatérve a Schmauser Sörözőre, épp kortyolgatjuk sörünket, mikor berobban egy – valószínűleg törzsvendég – középmagas, szakállas, szemüveges, rozsdabarna hajú srác, sörrel a kezében, s vadul hívogat valakiket, hogy ki tudnák-e vinni Cinfalvára. Leül mellénk – ott volt hely –, s nekünk is elmondja, hogy mi történt vele; láthatóan jól jön neki, hogy kibeszélheti magából. Mint megtudtuk, épp légkondit szerelni utazott volna ki a sógorokhoz, gyakorlatilag a szomszédba, amikor szabályosan közlekedve kikanyarodott motorjával, s valami állat autós elcsapta. Ő maga – csodával határos módon – szerencsésen megúszta, nem úgy a motor… Reméljük, azóta már újra gurul a jármű! Érthető, hogy akkor aztán igencsak jól esett neki is az a ser a Schmauserben.

Legközelebb vendégünk lesz egy sörre, ha arra járunk mindketten! Térj be te is! Aztán irány a belváros, zegzúgos utcáival!

„Sörre bor, mindenkor!”

Így tartja a mondás, miként azt is, hogy mindkettőből jöhet minden kör! Ha pedig király helyre akarsz menni, ahol császárul érezheted magad, ott a te helyed is a belvárosi Cézár Pincében! Eliramodtunk hát a történelmi városmag irányába, ahol a Caesar-ház áll, s ahol 1964-ben nyitották a borozót.

Retró hangulat és tradíció, faragott hordók és több száz éves prés fogadott minket, melyet rögvest megfejeltünk egy hidegtállal – nevezetesen a „Sajt”-tállal –, ami érthető okokból túl nehéz lett volna egy jó kis soproni vörösbor nélkül. Kortyolgattunk hát hozzá egy kis Soproni Kékfrankost, s közben a bort felszolgáló hölgyemény riszáló fenekét bámultuk…

„Borra sör, for ever!”

Így tartja a mondás, miként azt is, hogy mindkettőből jöhet minden kör! Ha pedig a tétet egy jó olasz pizzával is emelni szeretnéd, el ne kerüld a város szívében a Fórum Pizzériát – de betérj!

Közvetlenül Scarbantia római kori város fóruma közelében találod – sokat segítettem, igaz? Mexikói, olasz ételek, kézműves sörök! 

Éééés a kuriózum, hogy középkori boltívek mellett ülve kortyolgathatod sörödet, miközben mondjuk odakinn zuhog az eső – többször voltam már a pizzériában, ámbátor legtöbbször nem az eső okozta az elázást –, s készül a következő pizza… Bizony, itt még Jancsi és Juliska boszorkánya is ropogósra sülne!

Essünk is neki!

Hozzá egy kis sör! Ifjú titán rokonomra is koccintottunk, kivel előző nap kóstoltunk bele a túrába odafenn a Schneebergen.  De az egy másik történet.

Persze "dezertőr" barátom, miként anno a tojás feltörésénél, olasz kalandunk során, a pizza elköltésénél is különutas politikát folytatott, késsel, villával... oltári jól nyomják a fórumosok pizzában! Kóstold meg!

Gyógygödörben gyógyulni!     

Ha már nagyon bedurvult a helyzet, meg is kell ám gyógyulni, s erre mi lenne alkalmasabb, mint a város legrégebbi borozója, a Gyógygödör! Gyógygödörben gyógyulni – ez lett hát a mottónk! Követük hát azokat az elődöket, akik a legenda szerint gyógyulást keresni jöttek a Lővérekbe, s az akkor még Pinceborozónak nevezett helyre betérve, onnan bódultan… pardon: gyógyultan távozának…

Mi is ezt tettük hát, s hiába a tiltótábla, este kilenc óra negyvenhat perckor, azaz zárás előtt negyed órával bedöl… pardon: berongyoltunk gyógyulni a kultikus pincébe.

Meg kell vallani, hősiesen kiszolgáltak bennünket, mégoly fáradtak voltak is már a pultnál, ezért köszönet a Gyógygödörnek! Jövünk máskor is gyógyulni – előtte azért lehet eszünk valamit ottan is, mondjuk egy jó pincepörköltet – s utána koccintunk! Természetesen sokszor! Tegyetek így ti is! Egészségetekre! És most jöhet egy jó kévé!

Retró kávé egy mégoly kultikus kocsmában

Másnap délelőtt Brennbergbányán jártunk, ahol a templom alatti pincében lévő kocsma volt az egyik uticél. Nem mindegy ám, hol iszol kávét egy jó soproni kiránduláson és néhány ránduláson! De ez már egy másik történet…

Negyedik pohár boromat kortyolgattam, keresztanyu pogácsájával, miközben pumpát beszakító „mester” barátommal azon filozofáltunk, milyen fantasztikus volt az idei szüret… Sopronba pedig még visszatérünk!

Folytatjuk!

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információstudományosszupersztráda!

Így kell tojást törni!

Nincs is jobb egy kiadós reggelinél – hát még, ha legfontosabb étkezésünket lágy tojás és pirítós is gazdagítja!

Túl kómás voltam még, amikor feltörtem a sajátomat Riva del Gardában, – útban hazafelé, a Nápolyi-öbölből –, így nem készítettem képeket (ez csak illusztráció), azonban az Alpok legszebbnek kikiáltott tava mellett tett kirándulás és az azt körítő néhány rándulás sokat segített abban, hogy megértsem azt a palotaforradalmat és trónokharcát, amely akkor tört ki, amikor informatikus barátom otthon bejelentette hitvesének, hogy újfent a messzi Északra utazik, a jó öreg Öreg-Komáromba, egy kiadós ser- és bortúrára…

De csak szép sorjában! Kezdjük hát az elején! Amikor elindultunk hosszú kirándulásunkra az olasz csizmán, le Nápolyig, mi is feltörtük azt a képzeletbeli lágy tojást, hogy – amiként a valódi tojás ízlelő bimbóinkat – kényeztessük általa testünk-lelkünk-szellemünk!

Mi másról is szólhatna egy kiadós kirándulás? Feltörtük és kikanalaztuk az élményeket, melyet nyújtott! Észak-Olaszországban is, útban hazafelé, a Garda-tó partján. 

A Garda-tó nem csak történelmi, de turisztikai és földtörténeti értelemben is jelentős kincsünk. És akkor még finom voltam! Nézz csak szét ott egyszer! Menj el Sirmionéba, ízleld meg az ottani mediterrán életérzést! De vár a félszigeten egy vár, s egy római egy villa is, melyet a költő után Catullus villájának tartanak, jóllehet az is lehetséges, hogy nem az övé, csak a családjáé volt a romjaiban is monumentális méretű épület.

Az operaénekesnő Maria Callas is szerette a vidéket, volt is villája Sirmionéban, a félszigeten.

A tó környéke egyébiránt már a római korban de azt követően is stratégiailag fontos terület volt, számos csatát vívtak itt, de a tóparti Saloban rendezkedett be a diktátor Mussolini is, amikor a II. Világháború vége felé innen irányította bábállamát (erről a korszakról szól a „Salo, avagy Sodoma 120 napja” című, 1975-ben készült, híres-hírhedt filmalkotás is).

De a közelben lévő megyeszékhelyről, Bresciáról kapta nevét Haynau is („bresciai hiéna”), akit – valami azt súgja – nem kell bemutatnom… De most térjünk át a történelemről és a filmművészetről a gasztronómiára! 

Mielőtt tehát elindultunk volna körutazásunkra a Garda-tónál, reggeliztünk egy jót riva del gardai szállásunkon, ahol a szállásadó kedvenc négylábúja is megkóstolta ifjú titán rokonom sportcipőjének orrát, mely cipőt előző este – hogyan, hogyan se, de – a szoba ajtaja előtt hagyott… Nos, épp előttem volt egy lágy tojás, az asztal túloldalán pedig ifjú titán rokonom feszes ruciban feszítő csinos kis barátnője feszített, ifjú titán rokonom, s keresztanyu társaságában. Mellettem „dezertőr” barátom ült, aki most épp – szokásához híven – újabb adag narancslé reményében dezertált… sokáig tartott, pedig fára sem kellett másznia érte...

Épp egy ütős kávét kortyolgattam az esti dorbézolás után – mi fiúk jól be „ájjinkáztunk”, nem is beszélve a sok-sok üveg olasz serremekről, a Birra Morettiről… Ifjú titán rokonom is egy lágy tojással küszködött, mivel logisztikai kérdésként merült fel részéről annak logikus feltörése, elősegítendő a leglogikusabb kiaknázást és kikanalazást, s általa a legtökéletesebb élmény megélését az este után, gasztronómiai értelemben is… Csinos kis barátnője már-már arra vetemedett, hogy – kezébe ragadva ifjú titán rokonom tojását –, saját maga sajtolja ki ilyen vagy olyan módszerrel annak tartalmát… Már nagyon mehetnékem volt! Szemem előtt Sirmione lebegett...

...felvetettem hát egy középkori módszert, hátha bejön: fogtam, s késem markolatát belevágtam a saját tojásomba, mint valami középkori lovag a kard markolatát a fejbe… Szanaszét repültek a tojás héjai, de brutáljó élvezet volt utána kikanalazni a sárgáját… Igazi északi barbár voltam a népvándorlás korából! Ezt már látta visszatérő „dezertőr” barátom is, aki nem volt rest, s kifejtette, hogy „nos, igen, ilyen barbár módszerrel is lehet tojást törni, de van egyszerűbb módja is!” Felemelte a saját kését, s enyhén rápöccintett a maga elé tett tojására, mely behorpadva könnyedén hámozhatóvá vált…

Elérkezett hát utunk utolsó napja olasz földön, melyről még lesz szó, de most térüljünk és forduljunk Észak-Komárom, azaz a jó öreg Öreg-Komárom fele!

Kitör a palotaforradalom! Avagy kinél vannak a tojások?

A baráti társaságból sokan házasok már, így néha külön művészet összehozni egy kirándulás időpontját, mindazonáltal megéri! Nagyon is! Sok barátomnak jól esik kiszabadulni általa a mindennapok taposómalmából, de a családfő (férj) és az apa szerepéből, feladatából és küldetéséből is. És kell is néha egy kis Kelt! Ettől még Superman is bevadul!

Egyúttal olyan dolgokról is beszélgethetnek a barátok, amelyről asszony előtt kevésbé mernek… Éppen ezért a túráinkat, valamint a gasztro-, ser- és bortúráinkat „fiús bulinak” minősítettük, amelyre – ha a családosok ki is kérték eljövetel előtt asszonyuk „engedélyét” jó szóval, avagy szexszel, netán más módon – kizárólag a fiús apukák fiókáit engedjük jönni, asszony, barátnő kizárt e szpesöl kalandokon.

Így tarthatott velünk számos komáromi túránkra informatikus barátom kisfia is, aki már állandó társa a bandának… jövetelének kezdetben prózai oka volt: „hegylakó asszony” férje csak akkor jöhetett velünk, ha a két gyerek közül a fiú vele tart… aztán, amikor a gyerek először vele jött, apuka el is hagyta mindjárt a laptopját a komáromi erődben… no de aztán meglett… a gyereket mégsem merte elhagyni, tudat alatt sem… Legutóbbi utazásunk előestéjén aztán informatikus barátom zordon hangú telefonhívásban részesített, melynek során – a történelemben először – közölte, hogy változott a terv, mivel családostul, mind a négyen jönnek külön autóval Komáromba, ott is alszanak, de ő és kisfia csatlakozik hozzánk az Észak-Komáromba vezető hídnál.

„Hegylakó asszony” évek óta el akart jönni a sertúránkra, apuka annyit elért, hogy csak gyerekkel, de ő jöhetett asszony nélkül, mindazonáltal családilag – eleddig – nem sikerült még kirándulniuk a városba. Másnap a buszon utazó csapat – lévén, hogy barátunk mindenkinek szólt – már azon morfondírozhatott… pardon: élcelődhetett, hogy vajon milyen palotaforradalom és trónokharca bontakozhatott ki informatikus barátunknál, odahaza, hogy nem jöhetett maga...

Mindezt csak pillanatokra szakították félbe az olyan közjátékok, mint amikor gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom és kisfia a busz után futott – szerencsére sikerrel, hisz’ így lehetett játszótársa informatikus barátom kisfiának, ámbár gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom kisfia nehezményezte kissé, hogy informatikus barátom kisfia rendszeresen a fenekét akarta csapkodni... vagy amikor a buszon ébredt az Assasin’s Creed eleddig ismeretlen, menet közben szunyókáló csuklyás szereplője, s riadtan azt kérdezte, hogy ugye nem aludta át a megállót, ahol le akart szállni a buszról.

Miután biztosítottuk, hogy az általa megjelölt helyet – amely most nem a római Porta Asinaria volt, ami a játékban totál más, mint a valóságban – még nem érte el buszunk, nagy kő esett le róla, s vígan mondta, hogy „hú srácok, ez nagyon jó, majdnem be**@**@m, hogy elaludtam!” Legközelebb vendégünk egy sörre! Így neki is lesz egy jó kirándulás és néhány rándulás!  Azért a biztonság kedvéért fotót természetesen nem készítettünk róla, hozzájárulása nélkül... kumó állapotban... természetesen nem... Ami pedig informatikus barátomat illeti, nos, az érintettek – azóta is – következetesen tagadják bárminemű ütközet megtörténtét, főleg „hegylakó asszony”, aki szerint „nem volt palotaforradalom”, hanem egy építőanyag kereskedést megnézni jött el barátunkkal. Hát, erre újra innunk kellett! Keltet!

Mivel informatikus barátunk következetesen tartja magát ehhez a verzióhoz, csupán remélni tudjuk, hogy asszonya valamilyen édes kis mocskossággal vette rá erre – azaz amikor úgy döntött, hogy kezébe véve az irányítást, ő töri fel informatikus barátunk tojásait, nagy élvezettel el is fogyasztotta a tojás sárgáját… pardon: remélhetőleg a fehérjét… Vajon erre az az indiai muki is képes lesz egyszer, aki "hegylakó asszony" melóhelyén nagy vígan azt ecsetelte, hogy nem ismeri a nőt, akit hozzá parancsolnak, de kaszton kívül keverhet ám... Szóval,  visszatérve: remélem megérte informatikus barátunknak a romantikázás! Ügyesen csinálták – mindkettejük megelégedésére? Jól törték fel a tojás(oka)t? Végülis: apuka eljutott a jó öreg Öreg-Komáromban található törzsheélyeinkre, köztük a szürreális megvilágítású kultikus Vikingbe.

Minden esetre, amikor kajánul informatikus barátom kisfiának vállára csaptam, s közöltem vele, hogy apa és anya új fiútesót hoz össze neki Komáromban, egy „Grrr!”-t s egy bokán rúgást kaptam válaszul… plusz egy tapasztalatot: ha ugyanis szemmel lehetne termékenyíteni, avagy ölni, akkor az utcák nem csak terhes nőkkel lennének tele, de a csapat már a toromat ülni sétált volna át a hídon a jó öreg Öreg-Komáromba… Ugye-ugye! Egy kisfiúval sem szabad szórakozni! Főleg, ha olyan okos is, hogy annak idején már három évesen leolvasta a rendszámtáblámat…  megérdemli, hogy lássa az Európa-Udvart!  

Tanulság: sok jó és új dolog kisülhet a tojás feltöréséből is! Szóval, ha kirándulásra és néhány rándulásra is mész a barátokkal, de otthon átölel két szerető s féltő kéz, akkor érezd át és tudd, hogy annak a kéznek a tulajdonosa mit jelent a Számodra! Mert ha igazán szeret s elfogad Téged, akkor is Veled lesz, szeret, s átölel, amikor talán a legjobb barátok sem lehetnek Melletted! Talán Vele teszed meg Életed legnagyobb kirándulását és néhány rándulását! Ebben pedig csak egy tanács lehet: elfogadni és önzetlenül szeretni! „Hegylakó asszonyra” visszatérve pedig: nincs is jobb annál, mint amikor egy igazi kis jó cicc szereti a tojásokat… persze feltörni, azt többféleképpen lehet… (no persze az anno apus által kiadott körözés „rossz ciccre” továbbra is hatályos!)  Te döntesz! Szóval, informatikus barátom, s „hegylakó asszonyom”! Csak előre!

Mi is ezt tettük: átsétáltunk a hídon Észak-Komáromba, s újfent megkóstoltuk a Viking Marlenkáját, a Borozóban pedig koccintottunk legújabb kirándulásunkra és néhány rándulásunkra! A Szabadságra!

Aztán csocsóztunk egyet. Kettőt… aztán számoltuk, hányszor hívja informatikus barátunkat az asszonya… egyszer… kétszer… háromszor... négyszer… míg le nem telt az időnk... De jövünk még! Szóval...

...folytatjuk!

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja: amúgy ez egy blog, nem információstudományosszupersztráda!

Ha néztél tévét a ’80-as években, akkor biztosan tudni fogod, mi is ez!

Ha nem, akkor segítek! Legújabb, sörtúránkon akadtunk rá erre a farönkre, Észak-Komáromban, a Borozóban.

Tüstént magunk elé idéztük a Kisvakondot, aki a gyermekkorunk egyik főhőse volt, Tom és Jerry mellett; de máig sokak kedvence. A Zdeněk Miler csehszlovák rajzfilmkészítő által megalkotott és 1957-től egészen 2002-ig futó rajzfilmsorozaton generációk nőttek fel, mind hazájában, mind idehaza. Az oktató-nevelő célzatú rajzfilmsorozat több volt szimpla mesénél: értéket teremtett és értéket közvetít mind a mai napig!

Bizony-bizony – állapítottuk meg egy pohár ribizli bor mellett –, jó volt felnőni Kisvakond mellett…

De hát a farönk mire kellett? Nos, a ’80-as években több kisvakondos mesét kiadtak könyvben is („A vakond nadrágja”), így került a kezembe akkoriban a  „Vakond és társai a városban” című kötet – gyermekként monumentálisnak tartott mű.

Máig megállja helyét, időszerű és az üzenete gyermeknek-felnőttnek egyaránt megszívlelendő! A televízióban „A Kisvakond a városban” című egészestés rajzfilmként futott, melyet 1982-ben készítettek (mondhatni ez a Kisvakond sorozat egyik leghosszabb része).

A történet szerint az emberek elpusztítják Kisvakond és barátai otthonát – az erdőt –, hogy várost húzzanak fel a helyén, azonban magas rangú állami főfunkcionáriusoknak hála, a fatönköt, ahová Kisvakond, a nyuszi és süni menekültek, nem bántják. Hála a főfunkcionáriusok által írt biankó levélnek...

Később a fatönk (immár farönkként) a város vezetőjénél landol, a három kisállattal egyetemben, akiket először elkábít a csokoládé, melyet az emberektől kapnak...

A városvezetés külön lakást is biztosít a kisállatok számára, s élelmezésükről is gondoskodik. A farönkjüket már nem viszik a lakásba – elszakadni látszik a kötelék, ami a természethez, otthonukhoz fűzte őket…

Eleinte jól érzik magukat a felfújt gumierdőben, a modern lakásban, modern emberi ételek mellett, amíg egy dugóhúzóval véletlenül fel nem robbantják a gumierdőt, s betonfalak nem fogadják őket – jön a kijózanodás…

Az állatok elmenekülnek, kétségbeesve keresve az utat, vissza a valódi természetbe, lételemükhöz, otthonukhoz… Egy virágot fel is nevelnek az utca járólapjai között, de ők is látják, ez már nem az a világ, ami az otthonuk volt. Újat kell találniuk!  

A városban menekülve szembesülnek azzal, hogy önmaguk is legyárthatóak (Kisvakond mozgó játékfigurává silányodik a játékgyárban, amikor leveszik a mintáját), vagyis az életük ennyit ér az új világ szemében.

Különös nézni a több évtizedes rajzfilmet, amikor ma már ott a robotkutya, vagy a szexrobot… A kisállatok menekülésük közben szafaládét is dugnak a motorizált civilizációt megtestesítő autók kipufogójába, amitől azok nem indulnak el. Bravúros fricska az álaltok részéről, mintegy üzenet értékű! Végül sikerül nekik: elrepülnek madarak szárnyán, oda, ahol úgy élhetnek, ahogy szeretnének: szabadon! Számukra ez az igazi Szabadság! A biankó levélre már nincs szükségük. Eldobják.

Hogy mit is jelent a mese nyelvén a Szabadság? Nos, talán előszobája annak, amit úgy hívnak, hogy Boldogság! Ezt pedig jó megosztani másokkal! Barátokkal! Ezt keresi a homo sapiens sapiens is, közismertebb nevén: az ember! És ha szerencsés, talán megleli egy kiránduláson is! Néhány rándulással fűszerezve… De legfőképp és igazán csak ott bent leled meg! Lelkedben! Te döntesz!

Természetesen újabb élményekkel gazdagodtunk aktuális sör- és bortúránkon a jó öreg Öreg-Komáromban! Megleltük a nagybetűs Szabadságot! Többek közt a Borozóban, ahol a fatönk felbukkant… És reményt ad, ha szikrányit is: a Kisvakond öröksége, üzenete tovább él! Bármi is fusson a tévében, a barátság, a szeretet, a szabadság, a boldogság… de sok-sok más érték is… Örök!

És talán akkor leled meg igazán, ha felállsz a tévé, a monitortévé avagy a számítógép elől, s úgy szólsz embertársaidhoz, mint a Kisvakond: „Ahoj!” Akkor talán az Életed vonata sem a sötétségbe visz...

Ha néztél tévét a ’80-as években, vajon tudod-e, hogy Tom és Jerry is kirándulást tett a Vasfüggönyön túlra?

A Komáromba tartó buszon ültünk. Épp óvatos duhaj módjára kóstolgattam egy sör remeket, s azon merengtem, hogyan is folytathatnám a sztorit, amelyet San Gimignanoban hagytam el, útban hazafelé a Nápolyi-öbölböl, amikor csak úgy bevillant, hogy nemrégiben egy Kisvakond plüsst kaptam testvéremtől (poénból, Karácsonyra) – nem tudom, miért, csak úgy bevillant… aztán értelmet nyert, amikor Komáromba értünk!

Velünk tartott gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom is, akinek kisfia – szokásához híven – újfent gazdagította édesapja családi kincsestárát, amikor a komáromi hídon a jó öreg Öreg-Komáromba (más néven Észak-Komáromba) átkelve „hátborzongató panelek”-nek nevezte a ’80-as években felhúzott távoli épületeket… amilyenben Kisvakond és társai is lakást kaptak…

Ma már könnyen megtehetjük, hogy csak úgy átsétálunk a hídon, s vissza. Azonban érdemes belegondolni abba is, hogy hajdan ehhez az öt-tíz perces sétához is útlevél kellett volna. A Kisvakond meséinek üzenete egyetemes, azonban egykor a Világ két táborra oszlott, melyet Keleten a Vasfüggöny választott szét – sokszor testvért a testvértől –, s bizony volt, aki egész életében nem juthatott a kerítésen túlra! Meg volt fosztva a szabadságától, avagy életével fizetett érte! Nem szárnyalhatott úgy, mint Kisvakond és társai, egy általuk jobbnak hitt Világ felé! Még a szomszéd országba sem sétálhatott át csak úgy!

A tévé sok hazugságot ontott, azonban aki a Kisvakondon nőtt fel, megismerhette a Szabadság igazi érzését! Gyökeret ereszthetett lelkében, hogy egy napon szárba szökkenhessen… Nos, Ebben a megosztott Világban készült a tengeren túl egy másik kultikus sorozat, a Tom és Jerry (igaz, már a II. Világháború idején készítettek epizódokat), melyet a ’80-as években szintén vetített a hazai televízió.

Az alkotók 1960-tól 13 részt készíttettek belőle Csehszlovákiában, köztük a híres „Kirándulás és néhány rándulás” epizódot, melyen – rajzolóként – az a Vera Maresová is dolgozott, aki a Kisvakond egyik részét is jegyzi, továbbá az a Mirek Kacena is, aki pedig a Kisvakond farönkjének rajzolásában közreműködött, 1982-ben.

És ha most összevetjük a Kisvakond sorozat és rajzfilm színvilágát, stílusát a Tom és Jerry kultikus epizódjának stílusával, színvilágával, akkor van hasonlóság! Akárhogy is, a Vasfüggőny talán mégsem választotta el teljesen az embereket, ha történetesen gyermekeknek készítettek rajzfilmeket… A Világ azonban nem játék és mese! Ne legyenek illúzióink se!

Ahogy a Kisvakond és társai is csak elrepülnek a Szabadság felé, még ha érezzük is, hogy eljutnak oda, úgy a Tom és Jerry alkotóinak sem köszönték meg a csehszlovák kirándulást. A döntéshozó Joe Vogelt – aki azon ötlet gazdája volt, hogy a Vasfüggönyön innen rajzoltassák a sorozatot, a Vasfüggönyön túl néhány arcrándulás kíséretében kirúgták –, a stáb tagjainak nevét pedig (így a rajzolókét is) angolosították, mert a hidegháborús – televízió által is gerjesztett – hisztériában minden kelet-európai ellenség volt…

Vajon hiába volt ugyanolyan gyönyörűen megrajzolt a fű a Tom és Jerryben, mint a Kisvakondban? Vajon tényleg csak az számított, amit a televízió révén is, de hinni akartak? Akárhogy is, a Kisvakond (és persze híres macsekunk és egerentyünk) máig él, s ha akarjuk, bármikor elrepülhetünk vele, bármikor érezhetjük lelkünkben a Szabadságot! Akárhogy is volt, a tévé akkor is tudott értéket közvetíteni: Kisvakond kulcsot adott mindannyiónk lelkéhez! Mindannyiónk Szabadságához! Amikor gyermekként szólt hozzánk a tévében… és ahogy teszi ezt ma is...

E szellemben lépdeltünk át a Duna fölött, a hídon, hogy koccintsunk a híres, szürreális megvilágítású Vikingben. 

Jól esett a Kelt! Informatikus barátom, aki anno a laptopját is elhagyta egyszer Konáromban, meg is jegyezte, milyen szorgalmasan "dolgozik" mindenki...

 Ezután sétáltunk át a  Borozóba, mely a szintén híres Európa-Udvar közepén állva, az ottani magyarságnak is egyik kulturális-szórakozási színhelye. De több annál! Mert itt leltük meg az egyetemes üzenetet, értéket közvetítő Kisvakond farönkjét! És azonnal tudtuk: Kisvakondnak és társainak már nincs szüksége a régi – élettelen – farönkre. A tárgyra… Nem jöttek vissza érte! Ők már e nélkül is szabadok! Meglelték a Szabadságot! Vagy csak jelen sorok írója tudta volna? Mit számít! Aznap a Szabadságra koccintottuk! Sokszor!

És a Kisvakondra természetesen! Ha a tévében, avagy bárhol másutt találkozol vele… és társaival… gondolj erre! És élj így! Szabadon! Akár egy kiránduláson… és néhány ránduláson… ahol a gyerekek tudták a legjobban, merre is kormányozzák Életük hajóját! És nem az számított, hogy amit forgatnak, az valójában szekérkerék! Ami számított, az a Szabadság és a Barátság! 

Folytatjuk!

A cím láttán talán sokaknak eszébe jut Rejtő Jenő valamelyik idegenlégiós kalanddal megörvendeztető műve – netán valakinek még Georg Engel „Légió mindhalálig”  című regénye is beugrik –, még sincsenek sokan, akik már megtapasztalhatták, milyen is büszke római katonaként, legionáriusként ütemre, vezényszóra menetelni! Hallgatva saját sarud csattogását, miközben bátran lépdelsz utadon, hogy elhozz egy szeletet az antik kor emlékeiből! Múltból a Jelennek, Jövőnek! És mindannak, Aki örömmel fogadja: a Közönségnek! Ez a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör küldetése! Róluk szól e történet! A bátrakról!

„Bátraké a szerencse!”

„Fortes fortuna adiuvat” – tartja a latin közmondás, melynek szó szerinti fordítása szerint „a szerencse az erőseket segíti.” Minden bizonnyal tudták ezt a hajdanvolt Aquincumban állomásozó II. Adiutrix Legio katonái is, hiszen több évszázadon át sikeresen védelmezték a Római Birodalom dunai határát, a Ripa Pannonicát.

De bátran harcoltak a birodalom határain túl is, amikor a legiok hódítani – netán külső ellenség támadását megtorolni – indultak… Nem csak bátrak voltak, de erősek is! Aquincum pedig szerencsés, hiszen a legio műszaki alakulata építette fel a katonavárosi amphiteatrumot is, melynek arénája nagyobb, mint a római Colosseumé. Eme bátor és erős legio előtt kíván tisztelegni a 2015-ben megalakult LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, melyet a kortárs író, Marcellus Mihály hívott életre.

Marcellus személy szerint is küldetésének tekinti a római kori Pannonia provinciák történelmi-kulturális örökségének továbbadását, népszerűsítését – így regényeiben is rendre találkozhatunk a II. Adiutrix Legioval, valamint annak ünnepelt hőseivel. E küldetés amennyire nemes, olyannyira erős és eltökélt jellemet igényel.

E szellemben működik a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör is, melynek tagjai – akárcsak az egykori II. Adiutrix Legio katonái – a becsületet és az erőt zászlajukra tűzve menetelnek a római kori hagyományőrző rendezvényeken.

De, hogy miként lesz valakiből hagyományőrző legionarius, vagy mondjuk ókori hagyományőrző csoportban rabszolga, nos, abban néha igen nagy szerepe lehet Fortuna Istenasszonynak, azaz a szerencsének is…   

Fortuna kegyeltjei – avagy miként lesz valakiből legionarius?

A hagyományőrző baráti körben – mely a Krisztus utáni második századi II. Adiutrix Legiot mutatja be – a tagok a korban használt latin neveket viselnek. Így például a legio I. Cohorsának (csapategységének) zászlaját vivő – polgári foglalkozását tekintve jogász – zászlóst (vexillarius) legionarius társai a Decimus néven szólítják.

Decimus – aki római jogi vizsgáján a legenda szerint a vindicatio azon ősi rítusát húzta, melyet öt perccel előtte kollégáján eljátszott – már ismerte a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kört Lupius centurioként vezető Marcellus Mihály munkásságát. Azonban egy szerencsés véletlennek köszönheti, hogy ma a csapatzászlóval menetel.

Marcellus „Északi vihar” című regénye kapcsán vette fel a kapcsolatot az íróval – bátraké a szerencse –, s egészen véletlenül a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör Rákospalotai Múzeumban tartott májusi bemutatóján találta magát, Marcellus – pardon: Lupius centurio – meghívása révén. Azonnal a legio hatása alá került, de a küldetés iránti szándék már régen benne volt. Így volt elég bátorsága válaszolni arra a meghívásra is, hogy legyen a csapat zászlósa – ebben Lupius centurio mindvégig segítette és bátorította. Bizony-bizony, a szerencse az erőseket segíti! Akik, ha nehéz is néha e küldetés, nem hátrálnak meg, hanem szoros pajzsfalat alkotnak!

Fortuna kegyeltjei – avagy a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör és a NOVA ROMA nemzetközi szervezet együttműködése

A hagyományőrző baráti körben mindenkinek megvan a saját története, miként lett legionarius.Miként a szerencséje is! Úgyszintén a bátorsága! Hogy részese letta LEGIO II ADIUTRIX által kitűzött nemes feladatnak, vállalva e küldetést – a római történelem, kultúra, legionárius életmód és harcmodor bemutatását, Róma örökségének továbbvitelét!

A hagyományőrző baráti kör legutóbb a szeptember 9-én, Visegrádon rendezett XI. Quadriburgiumi Játékok közönségének mutathatta be Róma örökségét, mely fellépésén abban a szerencsében – és megtiszteltetésben – is részesülhetett, hogy a legionariusokkal tartott és páncélt öltött a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körrel együttműködő NOVA ROMA nemzetköri szervezet hazai tagszervezetét képviselő latin nyelvész is – a szervezetben felvett neve szerint Gnaeus Cornelius Lentulus kormányzó is.

Lentulus, mint kormányzó (római mintára: propraetor), a NOVA ROMA nemzetközi szervezetben egyúttal Csehországot és Szlovákiát is képviseli. Magát a NOVA ROMA szervezetet az ókori római kultúra tanulmányozására és helyreállítására – egyszersmind népszerűsítésére – alapították, Róma alapítása után 2750 évvel. Ahogy maga a szervezet fogalmaz, a NOVA ROMA arra törekszik, hogy újra elhozza civilizációnk klasszikus aranykorát, ismeretterjesztéssel és erkölcsi példamutatással. A szervezet fontos eszköze ebben a latin nyelv ápolása és népszerűsítése is, azonban célja, hogy a római kultúra valamennyi vetületét újraélje, gasztronómiától kezdve a művészeteken át a római jogig, vagy az öltözködésig.

A LEGIO II ADIUTRIX visegrádi fellépése és fegyverbemutatója

Fortuna kegyes volt a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körhöz: gyönyörű nap virradt, amikor elindultak a tagok visegrádi bemutatójukra – egyúttal már forróság sem volt. A délután kezdődő felvonulás előtt a baráti kör gyakorlatozott is egyet a Visegrádi Sportcentrum területén. Maga a felvonulás is a Visegrádi Sportcentrumból indult és oda is tért vissza.

A legio – a többi hagyományőrzővel együtt – átvonult a városközponton, majd visszatért a sportcentrumba. Mit vonult? Menetelt!

A menetelés a „Movete!” indulási paranccsal vette kezdetét, melyet a csapategységet vezető centurio – Lupius centurio – adott ki (az indulási parancsra mindenki bal lábbal lépett ki). Menetelés közben aztán sűrün csattogtak a saruk, valamint a „Sin! Sin! Sin, dex, sin!” („Bal láb!Bal láb! Bal, jobb, bal!”) vezényszavak.

A legioval tartott – mint mindig – a neves filozófuscsászár, Marcus Aurelius is, aki szintén a hagyományőrző baráti kör tagja (természetesen polgári foglalkozására nézve nem imperator, hanem matematikus). A császár az úgynevezett „négyes alakzat” által védetten lépdelt és integetett a közönségnek – a szerencsés római népnek.

A négyes alakzat elején haladt a centurio, valamint a zászlós, mögöttük haladt a császár, akit négy legionarius védelmezett. (Természetesen, amikor szükséges volt a városi közlekedés szempontjából, a csapategység és a császár libasorban haladtak…)

A sportcentrumban – az erre kijelölt helyen – a császár elfoglalta helyét, s gondolatokat olvasott fel „Elmélkedések” című művéből, melyet javarészt a fronton, a kvád-markomann háborúk idején, katonai sátorban dideregve fogalmazott meg, akkor még (elsősorban) a saját maga számára…

Máig időtálló értékeket lehetett hallani az előadás során, melyet a császár közvetített a Múltból a Jelenkor emberének, a közönségnek! Így kapcsolódott össze a LEGIO II ADIUTRIX bemutatójában Múlt a Jelennel – s ha szerencsénk van, akkor a Jövendővel is! Érdemes megismerni a császár gondolatait. Még katartikusabb meghallgatni azt – élőben!

Ezt követően a legio csapategysége különböző harci alakzatokkal tisztelgett császára és a közönség előtt. Láthatta a közönséga híres „teknősbéka alakzatot” (testudot), de különböző támadó alakzatokat is.

Kár lenne mindegyikre egyesével, külön-külön kitérni, sokkal inkább érdemes megtekinteni. Egy biztos: a közönség igazi csemegében részesült!

Mindezt követte egy fegyverbemutató is. Az érdeklődők megtudhatták, hogy miért is kék a hagyományőrző baráti kör legionariusainak a pajzsa (a híres scutum, azaz a hajlított pajzs).

Az eredeti legiot ugyanis ravennai tengerészekből verbuválták, így a hagyományőrző csapat – lévén, nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy milyen színre is festették az eredeti pajzsokat – e tengerészek előtt tiszteleg.

A legionariusok rövid, szúrásra alkalmas kardokkal (gladiusokkal)végezték gyakorlataikat, egyszersmind tisztelegtek vele császáruk előtt is. Ez a fajta kard a Krisztus utáni harmadik századig volt a gyalogos katonák fegyverzetének része.

A hagyományőrző csapat sisakjai egyformák voltak (császárkori gall sisak), azonban a zászlós sisakját állatprém (róka) díszítette, miként a centurioét lószőr (a tisztek sisakján ugyanis sisakdísz volt). Testpáncéljuk éppúgy különbözött egymástól, mint hajdan az eredeti katonáké. A híres és közismert, lemezpáncél (lorica segmentata) mellett láthatott a közönség gyűrűs páncélinget (lorica hamatát) és pikkelypáncélt (lorica squamatát) is.

Meglepetést okozott azonban, hogy valamennyi legionarius fehér tunicát hordott. Nem ez ugyanis a megszokott a hollywoodi filmek alapján, hanem a vörös. Ennek (azaz a vörös színnek) azonban szinte semmi alapja nincsen!

A centurio által kommentált fegyverbemutatón is elhangzott, hogy nem viselhettek vörös tunicát a katonák – nem is bírta volna az államkasza. Mindezek mellett a falfestményeken és mozaikokon leggyakrabban fehér tunicában láthatjuk a katonákat. A LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör is azt tartotta szerencsésnek, ha nem filmalkotásoknak kíván megfelelni, de a történelmi hűséget és hitelességet tűzi zászlajára. Így a fehér színt választotta, és azóta is menetel!

Legközelebb 2017. október 15. napján menetel be Aquincumba, a NOVA ROMA szervezettel közös rendezvény keretében! Ha szerencsés vagy, Te is elcsípheted őket!

„Movete!”

Folytatjuk!

(A fényképek a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, valamint Szabó Marcell hozzájárulásával kerültek publikálásra.)

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Brodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Különleges – alig ismert – kimaradt jelenet a „Gladiátor”-ból: keresztény vártanúk a Colosseum porondján!

A „Gladiátor”  ezredfordulós bemutatása óta reneszánszukat élik az ókori Rómában játszódó filmek, sorozatok. A film számtalan kimaradt (törölt) jelenete közül a jelentősebbeket – szinkronizáltan – már megismerhettük, egy bővített kiadás révén. Azonban több olyan jelenet is maradt, amelyet a bővített verzióba illesztve sem ismerhetett meg a nagyközönség. Ilyen az a jelenet is, amelyben keresztény mártírokkal etetik a Colosseumba terelt oroszlánokat (az eseményeket a főhős, Maximus szemszögén át látjuk).

A jelenet később nem került bele a film egyik verziójába sem, mert a rendező, Ridley Scott nem volt elégedett a végeredménnyel (azzal, ahogy az oroszlán megtámadja az áldozatát), úgy érezte, hogy túl passzívra sikeredett. Arról is döntöttek, hogy elkerülik a korai keresztények üldöztetésének ábrázolását, mert az korábbi filmekben már szerepelt – kezdve az 1951-ben bemutatott „Quo vadis”-szal, amelyben Szent Péter vértanúságát, mártírok oroszlánok elé vetését, de lángcsóvaként való égését is láthatta már a közönség.

Így csak a „Gladiátor” bővített változatának egyik jelenetében tűnik fel egy férfi egy egyszerű kereszttel a kezében, az afrikai küzdőtér mellett, mondhatni karámba zárva.

A Colosseumban természetesen Maximus volt a sztár…

Volt a Colosseumnál nagyobb is a Római Birodalomban?

„Panem et circenses!” – tartja a latin mondás, melyre a Római Birodalom politikája épült. „Cirkuszt és kenyeret!” Etették is a császárok Róma népét olcsó egyiptomi gabonával (a birodalom éléstárából), s szórakoztatták is, köztük a Kru. 80-ban felavatott Amphiteatrum Flaviumban – közismertebb nevén a Colosseumban. Vespasianus császár kezdte el építtetését, de utóda, Titus alatt fejezték be és avatták fel.   

Az ötödik századig használták, majd a középkorban kőbányaként funkcionált. A gladiátorviadalok színtereként szolgáló amphiteatrum magassága 58 méter, hosszúsága 188 méter, szélessége pedig 156 méter. Itt érdemes szót ejtenünk arról, hogy a II. Adiutrix Legio műszaki alakulatai által végzett építési munka eredményeként felépült aquincumi katonai amphiteátrum arénájának mérete 89,6 x 66,1 méter, míg a Colosseumé 86 x 54 méteres – azaz Aquincum arénája nagyobb volt, mint a római Colosseumé, így az aréna tekintetében volt nagyobb is, mint a Colosseum. 

Vajon tényleg végeztek ki keresztény mártírokat a Colosseum porondján?

Az amphiteatrumok adatai, mint tények mellett kérdésként merül fel: vajon végeztek ki keresztény mártírokat is a Colosseumban? Evidens lenne az „igen” felelet, s hatalompolitikai szempontból logikus is, hogy a császárok és a birodalom felhasználta e célra is a Colosseumot, azonban felmerülnek ezzel kapcsolatban kérdések is...

Anna Maria Liberati és Fabio Bourbon „Az ókori Róma” című könyvükben arról írnak, hogy a Colosseum „…jelenlegi állapotát XIV. Benedek pápának köszönheti, aki a XVIII. század közepén elrendeltre a rombolás beszüntetését, és az épületet szent helynek nyilvánította abból a téves elképzelésből kiindulva, hogy a Colosseum porondját keresztény mártírok vére áztatta.”  Mindezek mellett csak tizenhatodik századi egyházi írásokban jelenik meg először az a felvetés, hogy keresztények szenvedtek volna mártírhalált a Colosseumban. A Colosseum ugyanakkor mai – húsvéti szertartásokban betöltött – egyházi vonatkozású szerepét annak a gondolatmenetnek köszönheti, hogy az amphiteatrumban valóban végeztek ki keresztény mártírokat.

A kérdés végleges eldöntése a történészek dolga (ha valóban kérdés), azonban a logika azt diktálja, hogy nem zárható ki a mártíromság, hiszen kétségkívül nagy látványosságot kínált a Colosseum porondja. Mondhatni a helyszín adja magát.

A „Gladiátor” kimaradt jelenete a történelem tükrében és Szent Callixtus irgalmatlan nagy szerencséje

Furcsamód Commodus császárról, aki Kru. 180-ban követte apját, a bölcs filozófuscsászárt, Marcus Aureliust, nem az irgalmasság szó jut eszünkbe. Maga is fellépett a Colosseumban, harcolt, miért ne vetett volna keresztényeket is az oroszlánok elé? Pedig e téren apja, Marcus Aurelius keményebb volt. Uralkodásának főleg a második felében volt keresztényüldözés, melyet a kortárs író Marcellus Mihály is bemutat „Az utolós háború” című regényében. Commodus – apjával ellentétben – enyhébb politikát folytatott, mondhatni, irgalmasabb volt. Húsz év nyugalmasabb időszak köszöntött a korai keresztény egyházra, csak Septimius Severus császár alatt fordultak rosszra újból a dolgok…

Vagyis a keresztények – oroszlánokkal való – széttépetését bemutató jelenetet a valódi Commodus tükrében sem lett volna célszerű benne hagyni a filmben. Hozzá kétségkívül jobban illik az az elhíresült jelenet, amikor a film végén párharcot vív a főhőssel, az amphiteatrumban...

Külön érdekesség, hogy Marcia, a császár kereszténységgel szimpatizáló szeretője eszközölte ki a későbbi pápa, Szent Callixtus és számos keresztény szabadon bocsájtását a szardíniai bányákból. A később szintén szentté avatott Viktor pápa egyébként személyes ellenszenvből olyan listát adott át Marciának, amelyen nem szerepelt Callixtus neve – így a későbbi pápa személy szerint a nő leleményességének és figyelmességének köszönhette szabadon bocsájtását… Bizony-bizony: még egy szent is élhetett vagy halhatott egy nő miatt! Irgalmatlan nagy szerencséje volt! Egyszer... 

Természetesen Commodus nem vált szentté a keresztények szemében! És nem is temették el a Callixtusról elnevezett katakombákban sem. Sőt! A „Gladiátor” című film azonban mindettől – és a kimaradt jelenettől – függetlenül is remek alkotás! Tovább öregbíti a Colosseum és Róma hírét! Immár a mozivásznon is örök életet nyert az épület! És ahogy Beda Venerabilis angolszász egyházi író írta: „Amíg a Colosseum áll, állni fog Róma, ha elpusztul, elpusztul Róma és a világ is.”

Folytatjuk!