„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzűművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Titkos-gyilkos római császárnék – avagy, ha nem megy szexszel, hass oda méreggel!

Az ókori Rómában soha nem babra ment a játék, amennyiben a hatalom megszerzéséről, megtartásáról, netán befolyásolásáról volt szó. Míg Róma köztársaság volt, befolyásos családok neves férfitagjai küzdöttek egymással a politika porondján – közjogi méltóságokra kiéhezetten –, a birodalom korában pedig az aktuális császárhoz és dinasztiához kötődök tülekedtek a húsos fazékhoz, néha pedig a császári trónhoz… Ebből a véres hatalompolitikai játszmából a családok nőtagjai is kivették részüket – hol intrikával, hol szexsszel, néha méreggel, vagy mással… Különösen igaz volt ez a császárok hű – néha kevésbé, avagy egyáltalán nem hű – hitveseire, a császárnékra!

Legyen hát most a főszerep a nőké – és leginkább a császárnéké! Lássuk, kik is voltak, mit is tettek ők, s miként írták tetteikkel, életükkel a történelmet – és miként hatottak az irodalomra, aztán pedig a filmművészetre!

Atia

Augustus, az első római császár édesanyját az HBO „Róma” sorozatából ismerhette meg a nagyközönség, de a karakter megjelent Colleen Mccullough regényeiben is. („Az októberi ló”; „Antonius és Kleopátra”). Augustus az anyja révén volt rokona Julius Caesarnak, aki az akkor még Octaviusnak nevezett fiút az örökösévé tette, utat nyitva számára a hatalomba.

Atia a „Róma” sorozatban számító intrikusként jelenik meg, aki mindent bevet annak érdekében, hogy a polgárháború korának hatalmi játszmáiban a győztesek oldalán fejezze be a harcot és még élvezze is a játékot – vagy a szexet szeretőjével, Marcus Antoniusszal, aki később, nagy bánatára Kleopátra karjaiban és ágyában köt ki. A többi már történelem, azonban az áskálódó, mérget, verőlegényeket, gyilkosokat és szeretőket is bevető Atia valójában nem létezett. Alakját több – a korban élt – történelmi személy alapul vételével alkották meg, így Claudiáról (Clodia) is mintázták, akihez a költő, Catullus írta verseit, de megtalálhatóak a karakterben Antonius akkori feleségének, Fulviának a jellemvonásai is, akit a derék triumvir Mccullough regényében péppé vert… 

Szintúgy nem létezett Colleen Mccullough „véletlenül” életben hagyott Atiája sem, hiszen a valódi, hatalompolitikai életben súlytalan Atia – aki azért könyörgött fiának, Octaviusnak, hogy ne fogadja el Caesar örökségét – már Kre. 43-ban elhunyt, nem húzta Antonius és Kleopátra haláláig, vagy az után… A valódi Atiának nem voltak gigászi összecsapásai Caesar szeretőjével, Serviliával sem, mint a „Rómában”, de ez a módosítás megbocsájtható a készítőknek, hiszen e nélkül számos élménytől fosztottuk volna meg magunkat.

Kleopátra

Kleopátrának, Caesar és Antonius szeretőjének már kevésbé volt élményszámba menő a találkozás a hatalma teljében lévő Octavianusszal. Tudjuk, mi lett a vége… Mivel nem római volt, így helyet sem kaphatott volna ebben az illusztris társaságban, azonban befolyása – mint Egyiptom uralkodója – oly fontossá teszi mégis a személyét, hogy kajánul bevettük őt a hölgykoszorúba...

Caesar halála után, hogy hatalmát – és Caesar fiának, Caesarionnak a jövőjét – biztosítsa, Kleopátra Antoniusszal szövetkezett, mely szövetség egy ponton a szerelem (ál)arcát is felöltötte, olyannyira, hogy Antonius elvált Octavianus nővérétől, Octaviától is, s egyiptomi rítus szerint Kleopátra férje lett – mondanunk sem kell, hogy ezt a húzását Octavianus milyen szépen felhasználta politikai céljaira. Az HBO „Róma” sorozatában és a két Kleopátráról szóló mozifilmben (1963-ban és 1999-ben) gyönyörű nők alakították őt, köztük a kor egyik szex szimbóluma, Liz Taylor.

Nos, a valóságban Kleopátra inkább pici volt és jóval jelentéktelenebb, mintsem szexszimbólum lehetett volna. Mindemellett csak istennel léphetett szexuális kapcsolatra (Caesar és Antonius egyaránt isteni származást vindikált magának), azaz az HBO „Róma” sorozat híres szex jelenete – Pullo légionáriussal és Kleopátrával – szintén csak az alkotók fantáziájának terméke. 

Ami tény: Octavianus propagandagépezetének az állt érdekében, hogy Kleopátrát olyan nőként tűntesse fel, aki testével és varázslatok révén elvette Antonius eszét, aki immár nem római többé – bejött. Ha pedig már nem római, akkor nem is ellene megy a háború, hiszen az egyetlen, valódi ellenség Egyiptom és Kleopátra. Így a római közvélemény szemében már nem római harcolt római ellen, hanem Róma az idegen uralkodó ellen. Az újabb kutatások révén felröppent a gyanú, hogy Octavianusnak valójában nem is állhatott érdekében Kleopátra életben hagyása… ha pedig így van, megoldotta…

Livia Drusilla

A polgárháborúból győztesen kikerülő és később az Augustus – fenséges – nevet felvevő Octavianus Kre. 30-ban, Kleopátra halálának az évében már jó ideje házas volt. Az a Livia Drusilla volt a hitvese, akinek egyik hozzátartozóját (testvérét, egyes források szerint az apját) a Philippinél Kre. 42-ben lezajlott ütközet után Octavianus még öngyilkosságba kényszerítette. Liviának már volt egy fia – a későbbi Tiberius császár – és második gyermekével volt várandós, amikor Octavianus beleszeretett és rávette a férjét, Claudius Nerot, hogy váljon el tőle – a római jog értelmében természetesen a születendő gyermeket rögvest visszaküldték a volt férjhez, neki volt hatalma felette…  Így lett Octavianus hitvese az egyébiránt férfias arcélű Livia...

Volt férje halála után Livia és Augustus nevelte fel Tiberiust és Drusust. Robert Graves „Én, Claudius” című művében annak az elgondolásának ad hangot, hogy Livia – testvére, vagy apja halála miatt is – elkezdte megmérgezni és intrikák révén eltávolíttatni Augustus családjának tagjait, annak érdekében is, hogy valamelyik fia lehessen Augustus utóda. A kutatások inkább elvetik, hogy Livia ilyen kegyetlen nő lett volna, mindazonáltal tény, hogy Liviának soha nem született gyermeke Augustustól (vagy nem maradt életben), így a hatalompolitikai játszmáiban férjét segítő asszony a korábbi házasságából származó Tiberiust tolta előre (Drusus korán meghalt).

Furcsamód valóban elkezdtek hullani Augustus rokonai. A szívének kedves unokaöcs, Marcellus, barátja, s fegyvertársa, Agrippa – aki elvette Augustus lányát, Juliát –, de tisztázatlan körülmények között elhunyt Agrippa és Julia két közös gyermeke, Gaius és Lucius is. Juliát végül száműzték… Az idős, megfáradt Augustus végén csak Tiberiust nevezte meg utódául! Amit tehát Livia nem ért el a férjével való szexuális kapcsolata révén (nem szült fiú utódot) lehetséges, hogy méreggel mégis elérte… Erről szól a Graves regényéből készült brit tévésorozat is.

Livia alakja az „Én Claudius” tévésorozat után megjelent az Augustusról készült kétrészes tévéfilmben is (2003-ban), ahol a híres díva, Charlotte Rampling alakította az intrikus, méregkeverő, de amúgy egyébként férjét szerető idős Liviát. Külön érdekesség, hogy a tévéfilmben a fiatal Liviát is megcsodálhattuk. Liviának Colleen Mccullough író és az HBO „Róma” sorozata igazságot szolgáltat, mindazonáltal a történészek Augustus unokáinak, Gaiusnak és Luciusnak a halálát egy kissé gyanúsnak találják…

Livilla és Messalina 

Tiberius Kru. 37-ig uralkodott. Az anyja, Livia sokáig beárnyékolta életét, hiszen elválasztotta hőn szeretett feleségétől, Agrippa lányától, s hozzá kényszerítette Augustus lányához, Juliához. Mivel Augustus száműzte Juliát kicsapongó életmódja miatt, az egész akció értelmetlennek tűnik, ámbár a hatalom oltárán szükséges áldozat volt. Tiberius alatt kezdte el csak igazán egymást mérgezni és gyilkolászni a Julius-Claudius dinasztia, főleg a nők jártak élen eme hadműveletben. Tiberius fia is mérgezés áldozata lett, mert a fiú felesége, Livilla összejátszott a testőrparancsnokkal, Seianusszal, aki a trónra pályázott. A történet megjelenik az "Én, Claudiusban" is. Az összeesküvést szintén nő, a család tagja – Antonia – buktatta le. Livillát halálra éheztették, az összeesküvőket kivégezték, Seianus lányát pedig, mivel még gyermek volt, előbb meg kellett erőszakolni, csak utána lehetett kivégezni…

A rémségek Tiberius halála után, Caligula császár alatt is folytatódtak, aki saját testvérével is ágyba bújt. Őt a testőrség Kru. 41-ben aprította miszlikbe aprította és nagybátyját, Claudiust tette meg császárnak. Az 1954-ben készült (és „A palást” című film folytatásának minősülő) „Demetrius és a gladiátorok” című film ezt az epizódot mutatja be, kitérve Claudius feleségére, Messalinára is, aki – vélhetően – nimfomániás volt és hűségét sem Claudius trónra kerülése előtt, sem azután nem tartotta meg. Egy idő után vesznie kellett. A „Demetrius és a gladiátorok” című filmben a változatosság kedvéért a keresztény Demetrius a zsánere, ki is téríti egy időre a hitéből…

Messalina halála után Claudius az unokahúgát, Agrippinát vette el, akinek korábbi házasságából már volt egy fia, a későbbi Nero császár...

Agrippina és Poppaea

Agrippina rávette az öreg Claudiust, hogy a saját fiával ellentétben Nerot nevezze meg örökösének, majd derekasan megmérgezte (mérges gomba és méreg volt az ütős recept). Később Nero volt az, aki az anyja életére tört. Olyan hajót építtetett számára, ami elsüllyedt (balesetnek akarta álcázni), csakhogy a volt császárné jó úszó volt, hiszen korábbi száműzetése alatt a tenger jelentette az egyetlen táplálékforrást. Nero ezután biztosra ment: leszúratta az anyját, aki a gyilkosától azt kérte, hogy kardját döfje a méhébe… Anya és fia viharos kapcsolatát mutatja be az 1956-ban készült „Fiam, Néró” című film.

Nero  „Quo vadis” című,1951-ben készült filmben és az azonos című regényben szereplő második felesége, Poppaea – láncra vert nagymacskájával – méltó párja a filmvásznon a történelmi Agrippinának, a valóságban azonban kevéssé volt olyan kacér, s intrikus nőszemély, mint amilyennek bemutatják. De persze hófehér sem volt...

A tényen persze ez mit sem változtat: terhes feleségét Nero halálra rugdosta, majd egy fiú rabszolgát beöltöztetett a volt feleségének, s aztán vele hált… Dicstelen vég egy császárnénak…

Lucilla 

Lucilla már egy másik korban, a Krisztus utáni második évszázad végén élt. Alakját „A Római Birodalom bukása” és a „Gladiátor” című filmekből ismerhetjük. Apja, Marcus aurelius császár volt, akinek uralkodását évtizedek békéje és prosperitása előzte meg. Krisztus után 161-ben került uralomra, s máris háborúkkal találta szemben magát. Társcsászára Lucius Verus volt, bár nem sokat ért, anynit azonban igen, hogy Lucillából császárnét csináljon. Lucilla egész fiatalon ment hozzá, s lett császárné.

Apja halála után – Kru. 180-ban – Lucillának, a volt császárnénak végig kellett néznie, ahogy a testvére, Commodus rémuralma alatt minden semmivé foszlik, amit apjuk oly bölcsen felépített. Összeesküvést szőtt, amely azonban – a filmekkel látottakkal ellentétben – elbukott. Lucillát kivégezték. Commodus nem volt irgalmas... Alakját legutóbb Marcellus Mihály tette még halhatatlanabbá, "Isten lehettél volna" című regényében. 

Lucilla után

A történelem kereke nem állt meg Lucilla halálával, azonban a filmművészet éppoly mostohán bánt a harmadik, negyedik és ötödik század nőalakjaival, – így császárnéival is –, mint magával a késő római korszakkal. Egyszer ezt is bemutatjuk! Ami tény, Commodus halálával új korszak köszöntött be. A negyedik-ötödik században pedig új vallás hódított teret… Természetesen egy valaki nem változott, ahogy nem változott azóta sem, hisz örök: a NŐ!

Folytatjuk!

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

„Te is fiam, Brutus?” – avagy hogyan nyírták ki a római császárokat?

A kérdés talán alpári, de jusson eszünkbe: az akkori világ legnagyobb és a történelem egyik leghatalmasabb birodalmáról van szó, melynek trónján ülni többet jelentett egykoron, mint a vastrón urának lenni! Valóságos hatalmat, melynek megszerzése, megtartása, avagy abból egy szelet jobban megrészegíthetett bárkit, mint előtte bármikor! Volt, amikor egyszerűen „csak” e hatalom megszerzése érdekében ölték meg az aktuális császárt! A hatalomért pedig sokan bármire képesek! A legalpáribb dolgoka is... Caracallát például szükség végzése közben ölték meg Kru. 217-ben. Nagyot nézhetett...

Persze volt olyan is, amikor azért ölték meg az épp regnáló császárt, mert a hatalmával visszaélt, volt, amikor a hadszíntéren, ellenség kardja, avagy saját katonáinak lázadása vezetett halálához, de sorolhatnánk még… A lényegen mit sem változtat: kevés császár halt meg természetes halállal!  Követte Caesar sorsát...

Most a klasszikus császárkor időszakát, a Krisztus utáni első és második évszázadot vesszük górcső alá, s bemutatjuk, hogyan is haltak meg e korszak imperátorai a filmvásznon, a valóságban, s netán a regényekben. És talán már rájött a kedves olvasó: Julius Caesar – akit bár szénné szurkáltak, s akinek a „Te is fiam, Brutus?” mondatot tulajdonítják – most a „kakukktolyás” szerepére kárhoztatik.

Julius Caesar, a „kakukktojás”

Jóllehet kimagasló hadvezér és államférfi volt, Caesar soha nem volt császár, csak nevét kölcsönözte az utókor császárainak, Augustus Caesartól – vagyonának és nevének örökösétől – kezdve. Caesar jogi értelemben „csak” élethossziglani dictator volt, amely ugyan – gyakorlatilag – korlátlan hatalmat biztosított a számára, de nem koronáztatta magát királlyá (még, ha talán akarta is), tehát uralmát nem monarchikus alapon örökítette tovább, mint egy uralkodó, hanem a politikai öröksége segítette hozzá végrendeletileg örökbe fogadott rokonát, Octaviust, hogy kiépíthessen egyfajta egyeduralmat. Őt Octavianusként és Augustus császárként jegyzi a történelem.

Caesart hatalma csúcsán érte az összeesküvők általi halál, Kre. 44. március idusán, de kutatások alapján soha nem intézte a már idézett mondatot Marcus Junius Brutushoz, volt szeretője, Servilia fiához. Csak a mi Shakespeareünk volt kicsit kreatív; Colleen Mccullough híres regényfolyamának utolsó előtti részében („Az októberi ló”) Brutusunk még szegény Caesar heréjét is átdöfi – kifejezve attitűdjét az anyja és a Caesar közti, hajdani viszonyt illetően – ám ez is csak kitaláció. A végen persze mit sem változtat: a császárság névadóját kilyuggatták.

Augustus Caesar

Caesar vagyonának és nevének örököse Kre. 30-ra legyőzte politikai és katonai ellenfeleit, Antonius és Cleopatra öngyilkosságba menekült, Egyiptom aranya felélénkítette a római gazdaságot, Octavianus pedig a szenátus jóvoltából Kre. 27-ben felvette az Augustus, azaz a „fenséges” nevet.

Látszólag a szenátussal együtt gyakorolta hatalmát, mint „első polgár”, princeps, vagyis első volt az egyenlők között. A valóságban azonban a hadsereg neki engedelmeskedett. Ahogy pedig a "Gladiator" című filmben is mondják, "hadsereggel a hátad mögött könnyen lehetsz politikus"... A hajdani római köztársaság már nem létezett. Az általa felépített hatalmi berendezkedés majd háromszáz éven át működött, csak némely őrült császár volt az, aki felrúgta a látszatot, s istennek tartatta magát, már élete során. Augustus gondoskodott arról is, hogy Julius Caesar meggyilkolásának helyét örök mementó hirdesse. A közhiedelemmel ellentétben Caesart nem a Forum Romanumon álló Curiában ölték meg (ez az épület, illetve az utóda látható ma is) hanem az ellenfele, Pompeius színházához épített ülésteremben. A színház a Mars mezőn állt. Spanyol kutatóknak pár éve sikerült azonosítani egy 3 méter széles és 2 méter magas, betonból készült struktúrát a gyilkosság helyszíneként.

Caesarral ellentétben Augustus természetes halállal halt meg Kru. 14-ben, azonban Robert Graves író „Én, Claudius” című regényében feleségének, Liviának tulajdonítja a császár halálát, aki a regény szerint megmérgezte az imperátor által hőn szeretett fügét. Ezt dolgozza fel az azonos című - a regényből készült - brit tévésorozat is. A történészek és a történetírók nem osztják Graves elgondolását, mindazonáltal Livia személyét kriminalizálta a regény. Colleen Mccullough regénye az „Antonius és Cleopátra” igazságot szolgáltat ugyan Liviának, mindazonáltal felmerül, hogy Augustus unokáit azért mégis megmérgezhette, biztosítva a fiának, Tiberiusnak a trónt.

Tiberius

Tiberius, aki Kru. 37-ig uralkodott, Livia első házasságából származott. Ő az első olyan császár, aki úgymond öröklés útján – Augustus végrendelete nyomán – szerzi meg a hatalmat, melyet azért még a szenátusnak is szentesítenie kellett. Tiberius ellentmondásos figura, a köztudatban ott él róla a perverz, öreg, kislányokat és kisfiúkat megrontó bakkecske képe, aki Caprae szigetén múlatja az időt, míg Rómában kegyence, Seianus viszi az ügyeket. Nem hódított és takarékos volt, adóztatott is rendesen, a nép nem is szerette, szóval  nem mondható hitelesnek, hogy jóságos nagyapóként integet a híres Ben-Húr film diadalmenetet bemutató jelenetében (főleg, hogy nem is járt már fel abban az időben a Városba).

A jelenet szépséghibája továbbá, hogy ilyen diadalmenetet nem is tarthatott volna a "Ben-Húr" című film szereplője, Arrius, mivel nem volt a császári család tagja. Tiberiust „A palást” című filmben is láthatjuk, szigorú, de bölcs(elkedő) öregként.

A valóságban mentálisan egyáltalán nem volt ilyen kiegyensúlyozott, s a róla szóló legendáknak is lehetett valóságalapja. Halálát testőrparancsnoka okozta, aki megfojtotta őt egy párnával. Erre a filmek nem utalnak. És ismét egy szépséghiba: túl korán kiáltotta ki a testőrség az utódot, Caligulát, mert azt hitték, meghalt az öreg, gyorsan meg kellett hát őt fojtani. Mindazonáltal ágyban halt meg, párnák között…

Caligula

Caligula Tiberius unokaöccse volt, gyorsan meg is ölette Tiberius unokáját, nehogy kedve szottyanjon uralkodni. Az őrült császár, ki állítólag még a lovát is közjogi méltósággal akarta elhalmozni, nem húzta sokáig, mindazonáltal "A palást" című film Caligulája örök klasszikus!

A testőrség csinálta ismét: miszlikbe aprították. A „Demetrius és a gladiátorok” című filmben szimplán hajítódárdát kap a mellkasába, a valóságban azonban még a pár éves kislánya fejét is szétzúzták a palota falán…

Claudius és Nero

A lázadó testőrség – a praetorianusok – feldúlta Calugula palotáját, s megtalálta Claudiust, Caligula apjának testvérét, a már nem fiatal bácsikát. Claudius eddig úgy maradt életben, hogy játszotta a „hülyét”, valamint a súlytalant, ha prózaian akarjuk megfejteni eddigi túlélésének titkát, ebben a hatalmi őrületben. Kru. 41-54-ig eljátszotta ezután a császár szerepét, méghozzá igen jól.

Uralkodása alatt stabilitás következett és Britannia meghódítása. Vesztére elvette unokahúgát, a későbbi Nero császár anyját, Agrippinát, aki, miután rávette, hogy természetes fiával szemben Nerot nevezze meg utódának, megmérgeztette. A gomba hatott, Nero pedig a történelembe is bevonulhatott. Anyja, Claudius fia és a hitvese, Octavia is meghalt rémuralma alatt, a keresztényüldözésről nem is beszélve. Számos összeesküvést szőttek uralma ellen, végül a hadsereg lázadása vetett véget neki, Kru. 68-ban.

A „Quo vadis” című filmmel ellentétben nem a császári palotában, a Palatinuson, hanem egy Róma melletti villában lett öngyilkos. A rendező, Mervyn Leroy belecsempészett továbbá egy jelenetet a filmbe 1931-es rendezői munkájából, „A kis cézár”-ból is, ahol Caesar „Rico” Bandello halála előtt ugyanazt mondja, mint Nero a „Quo vadis”-ban. Azaz Nero utolsó szavai („Mekkora egy művész pusztul el itt!”) valamelyest meg lettek változtatva. Figyeljük csak meg a jeleneteket! (Az "Is this the end of Rico?"  Nerora lett konvertálva.)

Nero után

Nero halálát követően egy év alatt négy császára is lett a Római Birodalomnak. Galba, Otho és Vitellius időrendben követte egymnást a trónon, de mindegyik áldozatául esett a polgárháborúnak és a hatalomvágynak. Galba a „Quo vadis”-ban is megjelenik, mint diadalmasan bevonuló szabadító, aki majd helyreállítja a jogrendet – hát, előbb ölték meg… A polgárháborúból Vespasianus került ki győztesen, aki Kru. 79-ig uralkodott, s természetes halállal halt meg, nem úgy, mint fia, Titus, akit lehetséges, hogy öccse, Domitianus mérgeztetett meg, és aki bátyja Kru. 81-ben bekövetkezett halála után Kru. 96-ig uralkodott, mígnem egy összeesküvés során – melyben a felesége is benne volt – megölték. Róma vérben fogant és vérben is fejlődött, alakult... És bizony, a légionáriusok kardja nem mindig barbár testét járta át...

Domitianus halálát követően az Antoninus dinasztia következett Kru. 192-ig, amelynek tagjai természetes halállal haltak meg. A „jó császárok” korszaka azért volt prosperáló, mert az uralkodók nem vérségi alapon örökítették tovább hatalmukat (igaz nem is volt fiúgyermekük), hanem – leegyszerűsítve – a legrátermettebb és legalkalmasabb utódot választották ki. Így lett császár Kru. 161-ben Marcus Aurelius is, akinek pannoniai honvédő háborúiról a kortárs szerző, Marcellus Mihály írt regénytrilógiát. Marcellus Mihály egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy ha találkozhatna Marcus Aureliusszal, megkérdezné tőle, miért döntött úgy, hogy a fiát, Commodust nevezi ki utódául?

Marcus Aureliusnak ugyanis elsőként született fiúgyermeke (jóllehet valószínűleg nem tőle volt) és bár alkalmatlan volt a trónra, társcsászárává, majd utódává tette. A híres „Gladiátor” című filmmel ellentétben Commodus nem ölte meg az apját. Ugyanakkor eme pozitív tény mellett negatívum, hogy Kru. 192-ig uralkodott, tizenkét évre visszahozva a neroi rémuralmat. Vívott az arénában, de életét egy sebtében szervezett  (sokadik) öszeesküvés oltotta ki, s nem egy volt hadvezérével való párviadal.

Commodus halála után véget ért a klasszikus korszak, s bekövetkezett a harmadik század káosza, ahol a császárok rendszeresen áldozatául estek a hatalomnak és az újabb és újabb öldöklésnek. Róma a külső támadások és a belső anarchia miatt megroppant. A bukás kezdetét vette, miközben a Hatalom önmagát falta...

Folytatjuk!

A TRANSFORMERS 5. – Az utolsó lovag egyik szereplőjének elejtett mondata már mást is arra a következtetésre sarkallt előttem, hogy a Beouf gyerek által megszemélyesített karaktert valamikor a harmadik és az ötödik rész között kinyírták… pardon… kiírták… meghalt, vagy még rosszabb… Ez jó!!! Rühelltem, mert az eredeti Spyke Witwicky karaktere pozitív üzenetet sugárzott a gyerekek felé. Ez meg egy lúzer volt! Nos, spoileres kritika következik, úgyhogy ha valaki olyan önmegtartóztató, mint a nőtől megriadó középkori csuhás, akkor nehogy olvassa tovább! Szégyen, amit műveltek az alakváltók történetével, a nyolcvanas években felnőtt generáció játék-, képregény- és rajzfilmélményének főhőseivel!

Nos, ezt – úgy gondolom – számos kortársam nevében mondhatom, akik velem együtt játszottak a játékfigurákkal, falták a képregényt a kilencvenes évek elején, avagy nézték angolul a rajzfilmsorozatot. Sok-sok éve már, hogy Optimus fővezér négy éves koromban az életem része lett, amikor angol nyelven kiadta a parancsszót, az alakváltásra és a kigördülésre; számos figurám volt, amivel játszhattam, s számosat hiába is kerestem, de felnőtt fejjel megvalósítottam a gyerekkori álmot: 1984-es Optimus és 1985-ös Sokkoló boldog tulajdonosa vagyok. 

Egy szép napon az Optimusom elújságolta Sokkolónak, hogy látta a Transformers mozi sorozat ötödik részét. Sokkoló kíváncsian rákérdezett, milyen volt… Optimus erre így felelt: „Sokkoló!” Hogy milyen a film valójában, nos azt mindenki döntse el maga! „Döntsd el magad!” – ahogy 1986-ban Galvatron is ordítja az első, és azt hiszem utolsó egészestés Transformers rajzfilmben, amikor hamuvá porlasztja az áruló Üstököst, akinek a fejét a mostani moziban is megcsodálhatjuk.

1986-ban nem csak Üsökös puccsa bukott el, de megbukott a mozifilm is, mert a Hasbro az új játékok eladásának céljával nagytotálban kinyíratott régi karaktereket, köztük a fővezért is, csakhogy a gyerekek lelkébe gázolt vele, s a film megbukott. Azaz bukott már meg alakváltó sztori. Még tíz részt terveznek mostanság, ha jól hallottam, egyik barátomtól, aki még hozzátette: „S mivel úgyis kasszasiker lesz, hogy egy nagy kupac lótrágya, lesz még következő rész. És következő. És azutáni. Nem beszélve arról, hogy ez tk egy 3 órás reklámfilm, mindig lesz pénz rá.” Nos, reklámfilmnek elment, az biztos...

Ha van kevés érdeme eme ötödik résznek, az pontosan az, hogy ismételten megkapjuk a jó öreg robotzúzást, amivel tele a képregény és a rajzfilm is. Igen ám: a  nyolcvanas években ez is igényesebben volt tálalva. "Hát nem ezért nézzük?" - tennék fel sokan a kérdést. Hadd előzzem meg egy válasszal: ezért is!

Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a régi történetek nem csak nonstop zúzdát jelentenek, végtag kitépést és városrombolást, de egyszersmind mély gondolatokat is őriznek és közvetítenek, mind a mai napig. Viccen kívül!!! Kezdve azzal, amikor egy mikromester arra tanítja a fiatalokat, hogy ne más hősöket keressenek, hanem elsősorban önmagukban higgyenek, s folytatva azzal, hogy Optimus fővezér szájából soha nem hangzott el az a mondat, hogy „Megöllek!” Maga volt a képregényben a megtestesült humánum – ha nem is ember –, aki feltétlen hisz minden élőlény élethez való jogában, s a rajzfilmben is csak az álcavezér Megatron kapott tőle durva mondatokat… Optimusnak volt lelke! Ebben a részben a lelkétől fosztották meg!

Más volt ez a fővezér a mostani epizódban, de más volt ez az egész rész is az előző négyhez képest! Bár volt, aki már a harmadikat és a negyediket is kínszenvedésnek tartotta… Anno még érteni véltük, miről is szól egy-egy rész, de ez a film mintha rebootolta volna még a negyedik részt is! Az agyunkat is újra kellett indítani utána...

Galvatron, aki az előző rész végén elmenekült, most újra a régi Megatron, bár hogy hogyan, arra nincs magyarázat. Igaz, az álcavezér mégsem a régi. Sem a filmbéli Megatron, sem az eredeti rajzfilm-képregényes Megatron nem tárgyalt volna földi hatalmakkal! Amit akar, elveszi! Erősebb annál, s ezt tudja is, most meg leáll tárgyalni, hogy ugyan már engedjék szabadon pár emberi túszért cserébe a harcosait?!  What the fuck? Szegény-szegény csatarobot Cudar! Úgy jobblétre szenderül, hogy meg sem alakítja a csatarobot haverokkal Bruticust! Újabb és újabb  klasszikus, s várva-várt karakterek lettek lehúzva a vécén, Üstökös teljes brigádja…

De időzzünk egy kicsit a húslény karaktereken is! Az Úr 484-ik esztendejében indul a sztori, amikor a híres Merlin varázsló lepaktál egy sárkánnyá alakuló transformerrel és így megmenti Arthurt, a királyt, aki épp a szászok ellen vívja híres csatáját Badon hegyénél. A sztori még jól is elsülhetett volna. Az eredeti rajzfilmsorozat ugyanis ismeri az időutazást, s történetesen benne is van Arthur a sztoriban.

De könyörgöm, ha már újra forgatom a Gladiátor elejét, valószínűleg ugyanabban az erdőben, azért ügyeljek már arra, hogy ötödik századi ruciban és ne tizenötödik századi páncélban flangáltassam ezt a barbár bagázst! De rendben! Ettől is tekintsünk el! Közismert, hogy Arthur csak a 2004-es verzióban viselt megközelítőleg korhű római göncöt, minek is kérnénk számon egy Transformerstől pont ezt, azt azonban már számon kell kérnünk, hogy ez volt az első olyan film a sorozatban, aminek se vége se hossza, de története az biztos nem volt! A teremtők, azaz a Qiuntessonok behozása jó irány lenne a sztoriban, de hogy Unicron, a bolygózabáló szörny a Földön lenne?! No comment! Egy óra után valamit érteni véltem, hisz ismerem a korábbi részeket is, de azt kell, hogy mondjam, ennek a filmnek a sztorija harmatgyenge! Ja, nincs is sztorija! Ezt már megállapítottuk! Banánhéjra lépünk, ha valami értelmet keresünk... 

A dialógusok csapnivalóak! Ez nem az a Transformers, amire 2007-ben beültem és nem az a film, amely a régi képregények, vagy a rajzfilmsorozat szellemiségét hordozná! Na, jó, mégis, egy picit: a dinobot parancsnok, Mogorva ebben a filmben is olyan dinka, mint a régi sorozatban (megeszi a rendőrautót, majd parancsszóra kiköpi), de hát pont ezért szerettük anno.

Ergo: ebben a filmben is van szerethető! Még ha nem is hibátlan alkotás… és akkor még finom voltam… Na, de azért ne legyünk olyan finomak, mint egy négercsók! Michael Bay, ezt a filmedet már kevesebben puszilják be, még akkor is, ha ebben több a robotátváltozás és bitang jó a robot zúzda is! Csakhogy ezt már láttuk eddig is, jó néhányszor. Az előzetes adatok alapján jóval kevesebbet hozott a film, mint az előző, a nyitó napon. Az első nap csak tizenöt misire volt jó… Vagy valami elindul ezek után, vagy azért kíváncsi lennék rá, meddig lehet ezt még csinálni, lohadó érdeklődés és kevesebb bevétel mellett. Mert azért azt ne feledjük, hogy mindig cél az új közönség megszerzése, az új piac, de egyre inkább a régi, nyolcvanas években felnőtt nemzedék, az ős transformersesek szembe köpése megy! Ja: az már elkezdődött az 1986-os rajzfilmnél, amikor a gyerekek úgy sírtak Optimus halálán, hogy vissza kellett hozni a karaktert; szerencsére nem kellett zuhanyoznia, mint Bobbynak vele egy időben a Dallasban… Ébredjünk fel! Ez nem az a Transformers, amire vártunk! Bobby szavait idézve: "Jó reggelt!"   

De üzlet az üzlet, s ez reklámfilm, igaz? Akkor azért mi a francnak nem szóltak Baynek az előző epizódoknál, hogy egyes karaktereket anélkül kinyiffantat, hogy át sem alakulnak soha?! Például: Sokkolót! Ebben a filmben is volt olyan robot, ami át sem alakult. A saját filmjében! Akkor miért is vennénk meg termékben?  

Azt mondtam, nincs sztori! Hazudtam? Ööö, lásuk csak, mi maradt meg itten az agyamban, amit félig szétolvasztott a két és fél óra baromság forró féme… Merlin botjáért harcoltak a filmben, ami valami robot izé, a világunk újra veszélyben, amit most Cade Yeager meg egy angol tudós nő – az „angol buksza”, ahogy Yeager hívja – tud megmenteni, s kiderül, hogy Cade a kiválasztott, uccsó lovag (ez nem Optimus volt az előző filmben?), aki mindent megold, a csajjal, a rövid időre bogonoszuló fővezérrel, az elmaradhatatlan, magának önálló filmet kiharcoló Űrdongóval, meg egy angol lorddal az oldalán, akit Anthony Hopkins alakít, s aki a film végén kirobbanó hangulatban exitál…  Kihagytam valakit? Nem tudom, nem emlékszem. Annyira lebilincselő élmény volt ez a film!

Végül meg is szerzik a botot, lesz folytatás is, hiszen nyitva hagyták a sztorit. Univerzumot építenek, de az alapok rogyadoznak! Kezdettől! Szégyen, Michael Bay, amit műveltél! Szégyen! De a remény hal meg utójára. Azt talán még nem zabálta fel Mogorva a titkos rejtekhelyen, ahol Yeager bújtatja a filmben, hogy aztán a robot funkcióját vesztve eltűnjön a film második felében, a latino kiscsajjal egyetemben… Ja, a csaj még picit visszatér… Igen, őt hagytam ki… Ő van a zabáló Mogorváról szóló videó elején. Róla elég ennyi! A következő filmben – mert ne legyenek illúzióink, lesz következő – már Cade barátunk sem tér vissza. Sam Witwicky nagyon remélem, hogy tényleg halott! Talán eljön egy napon a feltámadás! Vagy nem... 

Na, jó! Azért remélem, lesz egyszer egy olyan folytatás is, ami után jó ideje buzgó imádság epedez százezrek ajakán! Egykor még apámat is elvittem rá. Még értette is a derék apus! Tetszett is neki. De ez már neki is sok lenne. Bay! Vesztettél egy nézőt! Az apámat! Őt már biztosan! Nem teszem ki annak, hogy így felmenjen nála a pumpa:

De ebből elég! Nem  nyújtom tovább, mint a filmben a rétestésztát, meg a bolygóközi konfliktust!

Egy a konklúzió: ez a film a transformers saga szégyene! Szaga is van már… Ennek ellenére, tudom, még jó párszor meglovagolják a témát.

Ahogy tette ezt most Az utolsó lovag...

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Jézus, a special guest star 

Nem is olyan rég minden Húsvétkor előkerült a televíziók tarsolyából valamelyik római történelmi témájú film – főleg az ’50-es vagy a ’60-as évek alkotásai –, melyekben a főszereplők akarva-akaratlanul, de összefutottak a film „special guest star”-jával (különleges sztárvendégével), a Názáreti Jézussal, akinek keresztre feszítését és feltámadását ünneplik keresztények milliói világszerte. Közös e filmekben, hogy nem csak római történelmi eseményt adaptáltak mozgóképre – mint például a korábban kivesézett 1964-es alkotás, „A Római Birodalom bukása” esetében – , hanem a Biblia egyes eseményei is átitatják a storyt, vagy pedig ezen események köré épül fel maga a történet. Közös továbbá, hogy az adott bibliai esemény középpontjában Jézus áll, ő a különleges sztár. Sztárvendég a filmben…

Főként az 1959-es „Ben-Húr”-t, „A palást” című 1953-as alkotást, vagy az 1961-es „Barabás”-t láthatta a nagyérdemű, hetvenszer hétszer… A „Jézus Krisztus szupersztár”-t (1974) már nem sorolnám ebbe a „kaszt”-ba, jóllehet kolosszális és máig időszerű alkotásról van szó, mely megszólíthatja és gondolkodásra késztetheti a mai fiatalságot is.  A keresztre feszített Jézus képe is ebből a filmből való. De az alábbi kép már nem:

A „Krisztus utolsó megkísértése” (1988) szintén nem tartozott bele a tévék által rendszeresen játszott filmek sorába, a kilencvenes években még sokaknak nem vette be a gyomra – ma is ritkán sugározza a tévé… Maradjunk hát a nagy klasszikusoknál, melyeket regények ihlettek!

„Quo vadis” (1951)

Már sok szó esett erről az alkotásról korábban. A  „Quo vadis” Henryk Sienkiewicz, a lengyel Nobel-díjas író regénye, amely az ókori Rómában, a Nero császár féle keresztényüldözések idején játszódik, Krisztus után 64 nyarán.

E történetet tucatszor feldolgozták, de talán ez a feldolgozása a leghíresebb. Jóllehet harminc évvel vagyunk a történelmi Jézus tevékenységét követően, azért az alkotók belecsempészték a filmbe, a regényben is szereplő Péter apostol mellé. Láthatjuk őt, az utolsó vacsorán, amiről Péter beszél az őskeresztényeknek. De ennél is érdekesebb, amikor a film első pereceiben a keresztet hordozza, mert ez a későbbi filmeknek is állandó jelenete lesz. Nézzük csak:

A jelenet kidolgozása még kezdetleges, a kereszt, amelyet a színész cipel, még a hagyományos ábrázolásmód. Ma már tudjuk, hogy csak a keresztgerendát vihette az elítélt, az oszlopot nem, de az is súlyos volt… Külön érdekessége a jelenetnek egy baki is, amelyet többszöri újranézés után szűrhetünk ki. Jobboldalt, közvetlenül a keresztet cipelő Jézus mellett áll egy lila köpenyes alak, akinek a fején sapka van, sárga csíkkal. 1.05. percnél Jézus viszi a keresztet, miközben a római katona a korbáccsal felé csap. Igen ám! Csakhogy a csapás célt téveszt és a korbács vége a lila köpenyes, sapkás statiszta arcába csap. A fickó jól láthatóan mérgesen fordul meg, hogy a kamera felé nézzen, de itt a jelenet véget is ér… Nem tudom, mit mondott volna, forgatókönyvön kívül… Talán azt, jó római akcentussal, olaszul, hogy „vaffanculo!”…

Ben-Húr (1959)

Húzzunk egy kicsit bele. Az 1959-es filmalkotás főhőse a jeruzsálemi nemes ifjú, Júda Ben-Húr, aki egy tévedés folytán gályarabként húzhatja az igát...

Mígnem aztán a sors kegye folytán visszatérhet megmenteni szeretteit és bosszút állni azon, aki gályára jutatta. És aki a gyerekkori, legjobb barátja volt...

Időközben találkozik Jézussal, aki annak idején megitatta őt, s csodás erőt biztosított számára a túléléshez, a gályán. A tizenegy Oscar-díjat nyert filmmel ellentétben Lew Wallace regényének hőse keresztény lesz – azaz Jézus Krisztus követője – még Jézus keresztre feszítése előtt, a filmben csak Jézus halálát követően hullik ki kezéből a gyűlölet kardja. De akár a regényt, akár a belőle készült bibliai témájú filmet is nézzük, mindkettő maradandó alkotás. Viszont katartikus „húzása” a filmnek, hogy soha nem láthatjuk Jézus arcát (a kereszten függve is csak messziről látjuk). Nézzük csak:

Mintha Jézus még a filmben is egy filmen kívüli, e világon kívüli lényként jelenne meg! A film maga sugallja a „special guest star” transzcendens jellegét, akinek az arcát nem láthatjuk, mégis tudjuk, hogy ki ő! Döbbenetes, amikor a római katona számon akarja kérni őt, hogy miért adott vizet Ben-Húrnak. Jézus a szemébe néz. Nem látjuk a szemeit, pusztán a római katona szemében és arcán tükröződik az ereje… Az előbb láthattuk a jelenetben. Lássuk most kimerevítve, képen is:

A film végén aztán jön a keresztre feszítés jelenet. És Jézus ebben a filmben is cipeli a keresztet, mint az 1951-es filmben, a „Quo vadis”-ban, de itt már több játékidőt kap, találkozik Ben-Húrral is...

Csakhogy nem az 1959-es „Ben-Húr” volt az első, amely úgy ábrázolta Jézust, hogy nem mutatta az arcát vagy csak távolról mutatta meg! Pörgessük vissza az időt pár évvel, 1953-ig és vegyük elő Jézus köntösét, melyre a katonák a keresztre feszítéskor sorsot vetettek!

„A palást” (1953)      

Szinte hihetetlen, de a film jobb, mint a regény, amelynek alapján készült.  Henryk Sienkiewicz nem csak források alapján dolgozott (például Tacitus), de járt is regénye helyszínein. Lew Wallace soha nem járt a „Ben-Húr” történetének helyszínein, Lloyd C. Douglas író viszont elég sok történelmi tévedést ejtett regényében, az „És köntösömre sorsot vetettek” című műben, amelynek alapján „A palást” készült és amely filmben Jézus szintén hordozza a keresztet:

Egyik írói tévedés, amit a film is átvett, az az, hogy Krisztus után 30 körül Tiberius császár felesége, Julia él és virulva küldené melegebb éghajlatra nem csak a férjét, de a főhőst, Gallio tribunust is. Sajnos senki nem szólt az írónak, hogy Julia Krisztus után 14-ben meghalt, s valószínűleg Tiberius segítette hozzá ehhez egy kis ételmegvonással… Mindazonáltal a film érdeme, hogy igyekszik bizonyos regénybeli tévedéseket kiküszöbölni – például a Krisztus után 37-ben trónra lépő Caligula császár személyét illetően is. 

A történet központjában Gallio tribunus áll, aki részt vesz jézus keresztre feszítésében és kockán megnyeri annak köntösét. A történetet a Biblia ihlette, melyben olvashatjuk, hogy a keresztre feszített Jézus ruháján megosztoztak. Végül Galliot bűntudat kezdi gyötörni, melyet sokan egyszerűen elmebajnak titulálnak. Rabszolgája révén szembenéz bűnével, melyet megbán és így a lelke meggyógyul. Magához öleli a köntöst, azaz Jézust…

Végül Gallio is kereszténnyé válik és feleségével vértanúhalált hal, Caligula uralma alatt. A köntös – Jézus köntöse – a történet végén új gazdára lel, volt rabszolgájához, Demetriushoz kerül (az ő története a „Demetrius és a gladiátorok” cím 1954-es film). A film külön érdekesége ugyanakkor az, hogy itt sem láthatjuk Jézus arcát, ugyanakkor hallhatjuk hangját, amint Gallio tribunusról is szólva a következőket mondja a kereszten: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek”.

Így hát mi is megbocsájtunk az írónak a tárgyi tévedéseiért! A film maradandó alkotás. És még lesz róla szó a későbbiekben. 

„Barabás” (1961)

 A Nobel-díjas svéd Pär Fabian Lagerkvist műve („Barabás”) alapján készült film nem Jézust helyezi a középpontba, hanem Barabást, akit az evangéliumok szerint Pilátus, a római elöljáró (helytartó) a nép szavának engedve kénytelen volt szabadon bocsájtani, jóllehet ő Jézussal kapcsolatban jelentette ki, hogy nem találja őt bűnösnek… A többi az evangéliumokból és Mel Gibson filmjéből, „A Passió”-ból már ismert. Jézus kínszenvedése és kereszthalála következik a filmben, de nem követjük őt végig a kivégzés helyére, mint a többi filmben. Mindazonáltal ebben a filmben is láthatjuk a keresztet hordozni...

Aztán betérünk egy sikátorba és a filmben Barabás életét követhetjük nyomon, aki később sem bír a bőrében és bányába kerül rabszolgának, lévén, hogy még egyszer nem ítélhetik halálra, ha már egyszer elengedték... Később gladiátor lesz belőle, Krisztus után 64-ben pedig mégis utoléri a kereszthalál, Nero császár idején, Rómában. De ezzel már vissza is kanyarodtunk az első filmünk, a „Quo vadis” történetéhez, úgyhogy inkább lássunk egy részletet a „Barabás”-ból:

Akárhogy is, Jézus szerepeltetése e filmekben nem volt véletlen. Az amúgy is igényes és maradandó történelmi témájú filmek esetében hol maga a regény, hol a forgatókönyv hozta, de minden esetben rátette személye a pontot az „I”-re…

Ami pedig a derék Pilátusunkat illeti, nos, az ő filmbéli megjelenéseiről a későbbiekben még lesz szó!

Folytatjuk

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor!” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

AD. 1964 – AZ ÉV, AMIKOR A RÓMAI TÖRTÉNELMI FILMEK KÉSZÍTÉSE AKKORA POFONT KAP, HOGY 36 ÉVRE PADLÓT FOG!

 A „Gladiátor” megbukott! Anyagi kudarc volt!  Hitted volna?! Pedig így van! Csakhogy erre nem 2000-ben, hanem 1964-ben került sor! Ekkor debütált a filmvásznon „A Római Birodalom bukása” című film, mely immár sokadik volt a sorban a kardozós, szandálos, római kort ábrázoló alkotások közül, a „Quo vadis” 1951-es bemutatása óta – és végül egy korszak végét jelentette… Nagy pofon volt! Köszönjük készítők!

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Anthony Mann rendező és a készítők bizony beleadtak apait-anyait. Kivételesen nem olasz földön, de ismételten felépítették az ókori Róma díszletét, Madrid mellett. A római Forumot 92.000 négyzetméternyi területen húzták fel, de más szabadtéri díszlettel is operáltak. Mindezek mellett a főbb szerepekre szerződtették a korszak egyik nőideálját (és szex szimbólumát), a „Quo vadis”-ban már feltűnő Sophia Lorent – aki Lucillát, a császár lányát játszotta.

Szerződtették továbbá a szakmában addigra már nevet szerzett Alec Guinnesst – aki itt még nem tudta, hogy a filmbéli Marcus Aurelius Antoninus császár szerepe után majdan egy bizonyos jedi lovag, Obi-Wan utált bőrébe is bele fog bújni…  

Ismerősek nevek? A „Gladiátor” című filmben már találkozhattunk velük. Marcus Aurelius császárt 2000-ben Richard Harris alakította. Külön érdekesség, hogy Richard Harris neve már szóba került 1964-ben is, de még Commodus császár szerepére…

Lucillát a „Gladiátor”-ban Connie Nielsen alakította. Emlékszünk híres jelenetére Maximusszal, a germán télben.

Lucilla bundát visel, mindkettő filmben. De mi a helyzet vajon a két film történetével? Mi a közös bennük és mi az, ami más? És miért is állítottuk azt, hogy a „Gladiátor” film 1964-ben megbukott?

„A RÓMAI BIRODALOM BUKÁSA” BUKÁSA

A film pénzügyileg bukás lett – tehát „A Római Birodalom bukása” bukását így kiveséztük. Ezután nem is készült ilyen monumentális kosztümös római film. Az új kezdetet pontosan a „Gladiátor” jelentette 2000-ben. Támadott és győzött! 

Kár volt  a filmért 1964-ben! Vannak benne magvas gondolatok, tetten érhető benne az igényesség, továbbá van benne jól megkomponált jelenet is. Még ha nem is egy „Quo vadis”, mégis különösen jól ábrázolja annak a folyamatnak a kezdetét, amely valóban a Nyugatrómai Birodalom bukásához vezetett, évszázadokkal később. A film zárógondolata: nagy birodalmat külső erők nem dönthetnek meg, az erjedés, ami a bukáshoz vezet, belülről fakad. Ez az erjedés kezdődött el Marcus Aurelius császár halálával. A NAGY Marcus Aurelius császár szobra amúgy ismerős lehet annak, aki már Rómában járt. De nem tudom, mennyire köztudott az, hogy bizony csak azért maradhatott fenn a római Capitolinus dombon, mert a kései korok keresztényei Nagy Konstantin - a kereszténységet Kru. 337-ben először felvevő császár - szobrának nézték! Vicces, egyben nagy pofon is az új vallásnak: tudniillik a derék Marcus Aurelius alatt is volt egy cseppnyi keresztényüldözés... 

A filozófus császár halálával aztán végleg véget ér egy korszak Kru. 180-ban. Az ezt megelőző száz esztendő során az úgynevezett Antoninus dinasztia tagjai (a „jó császárok”) nem vérségi alapon örökítették tovább a hatalmat – nem is volt fiúgyermekük a császároknak –, hanem mindig kiválasztották az arra érdemes utódot, örökbe fogadták, vagy kinevelték. Röviden és tömören: egy olyan őrült, alkalmatlan, dilettáns fiatal hülyegyerek, mint Commodus, még a trón közelébe se kerülhetett!

A bölcs Marcus Aureliusnak volt egyedül fiúgyermeke, száz év után. Látta, hogy alkalmatlan a trónra, de a „Gladiátor” című filmben foglaltakkal ellentétben könnyelműen bízott benne, hogy Commodus alkalmas lesz a trónra, idővel… Nos, amint trónra került, a Római Birodalom kutyául rossz kezekbe került. 1964-ben és 2000-ben színészek alakították, feltűnése a filmvásznon izgalmat hozott, igazi csemegét a film nézése során. Róma azonban a saját bőrén tapasztalhatta egykoron személyét. Marcus Aurelius! Köszönjük szépen! Kutyául rossz választás volt a fiad! Pofon a birodalomnak!

Commodus uralomra kerülésével sajnos mégis  Nero császár és más őrült uralkodók önkényuralma tért vissza. Életét összeesküvés oltotta ki Krisztus után 192-ben, majd Pertinax rövid uralma után a praetorianusok – azaz a császári testőrség – árvetést rendezett: kijelentették, hogy annak az igényét támogatják, aki a legtöbb jutalmat kínálja… Ez az 1964-es film zárójelenete. A trón kiárusítása precedenst teremtett. A római légiók egyre inkább császárcsináló szerepbe kerültek a későbbi évszázadban – azt támogatták, aki többet fizetett –, így támogatásukban a mindenkori császár csak addig lehetett biztos, amíg az államkincstár vagy magánvagyona bírta. A birodalom - a külső ellenség és a belháboruk miatt - évszázadra lángokba borult!

Több császárt megöltek a hadsereg lázadásainak keretében… Caracalla császárral például akkor végeztek (Kru. 217-ben), amikor szükségét végezte, ergo: hiába építtetett fürdőt, ő is befürdött… Az adóemeléseket és a lakosság elégedetlenségét csak tetőzte a külső ellenség, a barbár germánok folyamatos támadása a Rajna és a Duna folyók mentén, mely ellenséggel szemben akkor már harmadik évszázada harcolt a birodalom… és végül elbukott Kru. 476-ban, Nyugaton… De a totális bukás még messze volt Kru. 180-ban, amikor Marcus Aurelius császár meghalt a Duna menti Vindobonaban (Bécs). 

A totális bukáshoz ugyanakor az is hozzájárult, hogy a filozófus császár utóda, Commodus – a „Gladiátor” című filmben történt utolsó ütközettel ellentétben – elszalasztotta a lehetőséget, hogy végleg leszámoljon a germánokkal a Duna mentén, s apja tervét keresztülvíve új provincia (tartomány) létesítésével tegye biztonságosabbá a birodalom északi területeit. Az a fény tehát, amely bevilágította a Római Birodalmat, Kru. 180-ban hunyt ki, Marcus Aurelius halálával. Mindkettő film, „A Római Birodalom bukása” és a „Gladiátor” is itt veszi fel a fonalat, 180-ban, Krisztus után, közvetlenül a császár halála előtt. A bukás kezdetét mindkettő film jól bemutatja. Megbukni viszont csak az első film bukott meg. A másik győzött! Kiütéses győzelmet aratott!

De talán a bukás is hozzájárult, hogy a „Gladiátor” újraértelmezte a storyt. Egy merőben új megközelítésű történetet tárt a nézők elé, megőrizve persze a főbb történelmi szálakat és számos mozzanatot is az 1964-es alkotásból. De nem remake-ként tálalta, jóllehet amit az alkotók tettek, az bizony megfelel egy film remake-ének, újragondolt, újraforgatott változatának (hozzáteszem, hogy remake esetén az eredeti változat jogainak a megvásárlása is szükséges lett volna). Ami ezután következett, az már Oscar történelem… 

„GLADIÁTOR” versus „A RÓMAI BIRODALOM BUKÁSA”

A „Gladiátor” a római Colosseum és a gladiátorviadalok szemszögéből mutatja be a Krisztus utáni második évszázad Római Birodalmát, a hatalompolitikai játszmákat. „A Római Birodalom bukása” pedig a római hadsereg (a légiók) és a germán barbárok szemszögéből közelít a korszakhoz.

Központi elem mindkét filmben a császár, Commodus és egy római hadvezér közötti ellentét. A római hadvezért a „Gladiátor”-ban Maximusként hívják.  Az 1964-es alkotásban pedig prózaibb nevet kapott: Livius. Utóbbit történetesen Stephen Boyd alakította... 

Ismerős a neve? Ha nem, akkor elárulom, hogy arról a színészről van szó, aki 1959-ben még Messala bőrébe bújva hajtotta a fogatot a „Ben-Húr”-ban, a címszereplő hős ellenfeleként és ellenségeként...

A „Ben-Húr”-ról a későbbiekben még lesz szó, de most térjünk vissza a párba álíltott két filmünkre! Mindkét alkotás – a „Gladiátor” és az 1964-es film is – Vindobona mellett kezdődik, a fronton, Marcus Aurelius halála előtt. A császár minkét filmben felajánlja a trónt hadvezérének (Livius, Maximus) aki azt nem fogadja el. Az 1964-es alkotásban a császárt nem ölik meg, ebben az alkotásban Commodus ráadásul régi jó barátjának tekinti Liviust, s életben is hagyja, hogy aztán kettejük viadala, machinációi végig kísérjék – sok esetben érthetetlen módon – az egész filmet.

A germán harcteret elhagyva mindkét film Rómában folytatódik, pazar tömegjelenetekkel. Az 1964-es filmben Commodus diadalmenete kidolgozottabb, ráadásul itt a Forum is arányos, hiteles, míg a „Gladiátor”-ban elnagyolt, még ha látványos is...

Végül mind a két film egy nagy párbajjal ér véget, amiben megküzd a császár és a hadvezér. A különbség csak annyi, hogy Commodus ellenfele, Livius életben marad „A Római Birodalom bukása” című filmben.

Ellenben Maximus megtér legyilkolt szeretteihez (az 1964-es filmben nem volt családja, szerelmük ezért beteljesedhetett Lucillával). A küzdelem végén pedig mindkét filmben a praetoriánus gárda tagjai és a hadvezérek (a Gladiátor-ban Quintus) veszik át a hatalmat. Nos, mi ez, ha nem a „Gladiátor” film elődje?!

Mindazonáltal a „Gladiátor” végén mégis nyugodt szívvel álltunk fel a mozi végén: talán rendben lesz minden Rómában, a város és a szereplők immár szabadok! Maximus áldozata nem volt hiába való! „A Római Birodalom bukása” realistább végű és nyomott hangulatban hagyjuk ott a történetet. Annál a valós történelmi eseménynél ér véget a film, amikor a praetorianusok elárverezik a trónt: kijelentik, hogy annak trónigényét támogatják, aki a legnagyobb jutalomban részesíti őket… Ez már egy új Róma! Árnyék borul alá a birodalomra... 

Ennyit a filmekről. Akit pedig érdekel a korszak szépirodalmi feldolgozása is, annak figyelmébe ajánlom Marcellus Mihály – Pannonia provincia történetét feldolgozó – regénysorozatát. A regény szerint Commodus nem is Marcus Aureliustól, hanem annak iszákos, viszonylag fiatalon elhunyt társcsászárától, Lucius Verus-tól származott. Emlékezetes Commodus siráma a „Gladiátor”-ból: „Mintha nem is engem akartál volna fiadnak!” De akár vér szerinti fia volt Marcus Aureliusnak, akár nem, tény, hogy Commodusszal megkezdődött a Római Birodalom bukása… Jó nagy sallert adtál Rómának! Köszönjük Commodus!

Folytatjuk!