„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Csapjunk is a lovak közé!

„Nincs új a nap alatt.”

„Nil novi sub sole.” („Nincs új a nap alatt.”) Ki tudja, talán pont e latin szállóige motoszkálhatott – ha kimondatlanul is, ámde markánsan – derék „Bobi” dédnagymamám fejében, miután a 80-as években átélhette az 1959-ben készült Ben-Húr nyújtotta filmélményt, egy vidéki filmszínházunkban…

Ő ugyanis szentül meg volt róla győződve, hogy ezt a filmet fiatalon már látta! Persze ez lehetetlen volt, hiszen a Vasfüggöny előbb nem engedte. Mégis igazsága volt! Obi-Wan Kenobi szavaival élve: „Bizonyos szemszögből nézve.” De ennek megértéséhez 1925-ig kell visszautaznunk az időben…

Ekkor készült ugyanis az a filmváltozat az íróként is debütáló ügyvéd és politikus, Lew Wallace (1827-1905) azonos című regényéből, melynek szerzői jogai már rendezettek voltak, s amelynek – nem mellesleg – segédrendezője volt az a William Wyler is, aki a tizenegy Oscar-díjat nyert 1959-es alkotást már rendezőként jegyzi.

Wyler nem csak azt a motívumot emelte át az 1925-ös változatból, hogy sohasem mutatta a filmben a Názáreti Jézus arcát (amiként az 1951-es Quo vadis is átvette ezt a megoldást, ha nem is minden jézusos jelenet esetében), de az 1925-ös film alapján terveztette meg a kultikus kocsiversenynek helyet adó stadiont is és forgatta le a híres jelenetet. (A kocsiversenyt leforgató stáb tagja volt többek között az a Sergio Leone is, aki később bevonul a filmtörténelembe. De ez már egy másik történet…)

Így történt hát, hogy amíg arra a kérdésre kerestem a választ, hogy „Bobi” láthatta-e a 80-as éveknél korábban az 1959-es filmváltozatot, rá kellett jönnöm, hogy dédnagymama – nagy valószínűséggel – az 1925-ös változatra emlékezett.

A kocsiverseny arénájának díszlete – beleértve az annak közepén álló, óriási szoborral díszített szigetszerű képződményt – kísértetiesen megegyezik ugyanis az 1925-ben készült filmben látottakkal. Más kérdés persze, hogy a római kori arénákban nem lehetett olyan építmény, amely a nézők kilátását akadályozta…

De vajon az, ami látunk, hű-e a regényhez? Kétségkívül filmről van szó, filmes megoldásokkal azonban egy dolog mellett nem mehetünk el szó nélkül! Ha az 1959-es film bakijairól olvasunk, találunk egy érdekes dolgot. A verseny előtt látható a Ben-Húr ellenfelének (és ellenségének), Messalának a kocsijára erősített fém, amivel ellenfelei kocsikerekét (és Ben-Húr) kocsiját zúzza szét.

Az ebből fakadó kaszkadőrmunka lélegzetelállító mind a mai napig, azonban ha a kerékagyra erősített fémet vizslatjuk, látható a lemezek között az ívhegesztés varrata is. Ám rendben, hunyjunk szemet efelett is! Emeljünk azonban szót Messala védelmében!

A regénybeli Massala – bár kétségkívül kegyetlen és ügyes módon tört a kocsiverseny során a cél felé – nem alkalmazott kerékagyra szerelt „segítséget” a győzelem kivívása érdekében! Ellenben a regény 1986-os kiadásában a következőket olvashatjuk: „A római kocsija féloldalra fordult, a kocsi darabokra törött és Messzala a gyeplőkbe gabalyodva teljes hosszában előre zuhant. (…) Sokan a rómait keresték a roncsok és a lovak alatt. Nem mozdult, talán halott is már; de a túlnyomó többség Ben-Húrt kísérte szemmel. Valójában nem látták azt az ügyes hajtást, amellyel kissé balra fordulva, tengelyének vasban végződő részével szétzúzta Messzala kerekét…” E megoldás természetesen foltot hagyott volna Ben-Húr jellemén… ámde átültetve alkalmas lehetett Messala negatív karakterének árnyalására. A többi – beleértve a fogatversenyt – immár filmtörténelem…

Amikor a római filmeket koppintja a filmművészet…

Réges-régen történt, talán egy messzi-messzi galaxisban, amidőn – a 90-es évek végén – beültem a Baljós árnyakra. Amidőn beültem, valamit még nem sejtettem...

Dédnagymama – aki még megérhette azt a magyar tévétörténelmi eseményt, hogy a Csillagok háborúja (azóta: Star Wars, IV. epizód) a televízióban is bemutatásra került – akkor már nem élt, azonban rögtön „Bobi” jutott eszembe, amint kijöttem a Star Wars első (időrendben negyedikként készített) részéről. Míg a filmtörténelmi jelentőségű pillanat hevében (Star Wars sorozat folytatása) egyesek Jar Jart szapulták, nekem folyton ott motoszkált a fejemben, hogy az Anakin Skywalker győzelmével végződő fogatversenyt már láttam valahol. És akkor jutott eszembe a dédi esete a Ben-Húrral…

Mindez tehát nem a véletlen műve volt: George Lucasra (akit talán nem kell bemutatnom) oly nagy hatást gyakorolt a Ben-Húr, hogy a tatooinei fogatverseny is a Ben-Húrt idézi. Ha összevetjük a két fogatverseny jelenetsorait, bizony az azonosság szembeötlő! Bizony-bizony! „Nincs új a nap alatt.”

Jó példája ennek, hogy vájt szeműek akár A klónok támadása amphiteatrumban játszódó jelenetsorai és az 1951-ben debütált Quo vadis között is figyelemreméltó hasonlóságokat fedezhetnek fel.

A Quo vadisban Lygiát rögzítik egy cölöphöz és bikát uszítanak rá, a Star Warsban pedig hőseinket, hogy szintén vadakat eresszenek rájuk.

Lygia és Vinicius szerelme, valamint Anakin Skywalker és Padmé Amidala szerelme szempontjából is fontos jelenetről van szó.

A Quo vadisban a császár nézi páholyából az eseményeket. A Star Warsban Dooku gróf.

 A Quo vadisban Vinicius katonái egy ponton (amikor Ursus megöli a Lygiára eresztett bikát, amire a regényben egyébként rá van a lány kötözve) elárasztják az amphiteatrumot, puccsot követve el Nero császár (Kru. 54-től 68-ig tartó) uralma ellen.

A klónok támadásában a jedik árasztják el az amphiteatrumot...

És amikor a római történelmet…

Bizony-bizony! Van, amikor a római történelmet is lekoppintja a filmművészet, hogy aztán – egyes eseményeket, motívumokat átgyúrva – új köntösben és más korban tárja a néző elé. Minderre a James Bond filmeket igen kedvelő titkárnőnk hívta fel a figyelmem.

Ian Fleming regénye alapján készült az 1965-ös Tűzgolyó című film, melyben fontos szerep jut a főgonosz, Emilio Largo villájában található, cápákkal teli medencének.

Largo kedvenc állatai, akik egy jelenetben magát Bondot is arra késztetik, hogy szökellve távozzon a medencéből (a színész valódi cápák elől ugrott ki a medencéből).

Egy jelenetben pedig Largo az egyik emberét is a cápák közé vetteti, mert az kudarcot vallott Bond ellenében – minek utána megharagudott rá a „gazdája”…

Vajon honnan ismerős a filmbéli jelenetsor? És honnan koppinthatta végső soron maga Fleming az embereit a saját medencéjében tartott cápák elé vettető milliomos alakját? A válaszért most kétezer évet utazzunk vissza az időben! Az antik Rómába! 

Mert amiként minden út Rómába vezet a mondás szerint, úgy vezet el bennünket Fleming regénye és a belőle készült film az Augustus császár (Kre. 27-től Kru. 14-ig tartó) uralkodása alatt élt kegyetlen római lovaghoz és birtokoshoz, Publius Vedius Polliohoz, akinek történetét a közelmúltban Phyllis T. Smith dolgozta fel, Én, Livia című regényében. Vediusról – akit Cicero nemes egyszerűséggel úgy jellemez, hogy „soha nem láttam rosszabb embert” – Ovidius, Cassius Dio, idősebb Plinius és Seneca is megemlékezik.

Vedius bírta a császár barátságát, akit vendégül is látott birtokán. E birtok tavában étkezési céllal úgynevezett ingolákat tartott, mely kedvelt csemege. Az ingola alakilag emlékeztet az angolnára, de ez nem jelent élettani rokonságot. Európa vizeiben a pataki ingola, a folyami ingola, valamint a – 30-100 centiméter hosszúságot és a 2,5 kilogramm tömeget is elérő – tengeri ingola honos. A Földközi-tengert is belakó tengeri ingola igazi szörny. Az ingolák egyébiránt ragadozók. Alapesetben a halak testébe fúrják magukat, táplálék (hús és vér) céljából. Alapesetben… Mert az elmúlt időszakban tengeri ingolák jelentek meg angol folyókban is, több esetben emberre is támadva! Szóval akár római történet, akár modern, az ingola a cápához hasonlóan, káros lehet az egészségünkre...

De vissza Vediusra! A történet egyes változataiból nem derül ki, Vedius milyen ingolát is tenyésztett a tavában, az azonban igen, hogy az ingolák közé dobatta engedetlen rabszolgáit, avagy azon rabszolgákat, akikre valamilyen módon megorrolt. Így, következésképpen – mint rabszolgáit a végletekig hasznosító birtokos – az ingolák húsán keresztül rabszolgáit el is fogyasztotta… Ugye-ugye, hogy mennyire egyívású Fleming és a kegyetlen Vedius története? Csak épp egyikben ingolák, másikban cápák vannak a vízben!

A történetnek azonban itt nincs vége! Amikor ugyanis Augustus (és talán a felesége, Livia Drusilla is) Vedius birtokán időzött, egy óvatlan rabszolga összetört egy kristálypoharat. Büntetése: irány az ingolás tó! A régi köztársaság korában a rabszolgatartó élet-halál ura volt, más szabad ember nem szólhatott volna bele, hogy Vedius mit tesz a tulajdonával. Csakhogy Augustus az a személy volt, aki – ilyen-olyan jogcímen, de Kre. 43-tól – gyakorlatilag élet-halál ura volt. Oldalán a bölcs és rettenthetetlen nővel, Liviával (akinek alakját az HBO Róma sorozata is megidézte) minden ellenfelével és ellenségével leszámolt. 

A rabszolga a császártól (és talán Liviától) kért segítséget, aki kegyelmet kért a rabszolga számára. Vedius nem állt kötélnek, mire a császár a birtok összes hasonló kristálypoharát összetörte – így már jelentéktelenné vált a rabszolga bűne, akit sértő is lett volna az ingolák elé vetni, hiszen csak a töredékét követte el (ráadásul gondatlanságból) annak, amit a császár készakarva követett el.

A rabszolga végül szabadságot nyert. Imígyen a történet. Hogy aztán Fleming ebből merített, avagy minden cápát csak a saját fantáziája ihletett, nem tudhatjuk biztosan.

Tény azonban, hogy Vedius végrendeletében (talán a történtek miatt, biztonsági okokból?), a császárra hagyta a birtokot, aki a rajta emelt palotát porig romboltatta, az ingolás tavat pedig betemettette. A területen emlékművet emeltetett felesége, Livia részére. Imígyen logikus lehet az a Phyllis T. Smith regényéből megismert történet, hogy a rabszolga felszabadításához Liviának is köze lehetett. Egy régi képen látszik is kecses alakja a császár mellett...

„Cherchez la femme!” – avagy mindig keresd a nőt! Amiként James Bond – akár többet is megszigonyozva – az aktuális kalandja során…

Ja, majdnem elfelejtettem: a történetnek olyan verziója is van, amikor a császár csak szemtanúja az ingolák elé vettetésnek (nézd meg újra a képet, de most ne Livia kecses alakját figyeld!), s további magasztos folytatás nincs... bár akkor miért is íratta Vedius a császárra a birtokot? Bizisten nem értem... hacsak nem azért, mert egy császár barátsága  is káros lehet az egészségre... 

Folytatjuk!

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda!

Bodorodó füst, ködös Múlt…

Ünnepek táján mindig szerét ejtjük Magnusnak becézett barátommal, hogy egy jó szivar, na meg egy kis bornak nevezett nedű mellett merengjünk – Jelenről, Jövőről, Múltról – természetesen a legkényelmesebb kanapén, avagy egy jó fotelben terpeszkedve… A nosztalgiázás során vesszük csak észre igazán, hogy egy-egy megtörtént eseményre mennyire másként emlékszünk.

Ilyen esemény a hajdani kölni utunk, melyről – legalábbis Magnusnak becézett barátom álláspontja szerint – Magnus akkori barátnője utólag úgy nyilatkozott, hogy ha még egyszer ilyetén ötlete támadna, Magnus rögvest a WC-be zárhatja… Nos, Magnusnak becézett barátom (ki épphogy felépült egy gázolásból) a Figula Pincészet Olaszrizlingjébe kortyolt, majd – véres ló húgynak titulálva az általam fogyasztott vörösbort – felelevenítette azt is, hogy a kölni utat szerény személyem is egy jó fenekű (azóta már anyuka) hölgyemény miatt vállalta be… Szerencsére nem keresztapu borát ittam, különben kijelentésére reflektálva drága jó keresztapa mára már „zserbóval” kínálta volna…

Helyette – konstatálva, hogy a lánynak tényleg jó feneke volt… van (?) – felajánlottam, hogy égő szivaromat szívesen a frissen hegedt sebébe oltom… Hááát… megrémített lelkendező helyeslése, az biztos! Szóval inkább felidéztem, hogy Magnus az út során oly hosszan ivott versenyt a festői szépségű kis bajor település, az alig kétezer lakosú Thurmansbang polgármesterével, hogy asszonyának viharától már a Bürgermeisternek is tartania kellett… aztán… a hideg vizet szolgáltató zuhany csak segített… De hát milyen út is volt ez? Kifújtuk a szivarfüstöt…

A felszálló füst

Amikor mindez történt, 2005-öt írtunk. Épp felszállott a fehér füst Rómában, jelezve, hogy Szent Péter trónusán új pápát köszönthetünk, XVI. Benedek személyében.

Az új pápa – szentéletű elődje nyomdokain járva – folytatta az életre hívott ifjúsági világtalálkozó hagyományát is. A kölni volt a huszadik a sorban, melyet még II. János Pál pápa hirdetett meg, de már Benedek vehetett részt rajta.

Jóllehet vallásos családból származik jelen sorok írója is, mindig idegen terepnek érezte az effajta milliós tömegrendezvényeken való részvételt. Azonban akkor, ott, Kölnben – amikor Benedek pápa hajója megjelent a Rajnán és ezer meg ezer fiatal köszöntötte őt, a folyóban állva – az emelkedett hangulat jelen sorok íróját is magával ragadta. Ott volt ebben a hangulatban a fiatalok lelke, lelkesedése! Öröm volt megélni azt az augusztusi napot!

Volt, aki pár méterre volt a pápától Kölnben – mára pap lett –, volt, aki nem is látta őt… valamiért mind ott voltunk, s éreztük talán, hogy történelmi a pillanat. A Békéé! Pedig már akkor is kóstolgattak egynéhányunkat a külvárosi részen a tisztázatlan nációjú lakosok… ma már sajnos nem lehetne olyan félvállról venni… Ami jelen sorok íróját illeti, a pápa érkezését követően legurítottam pár Kölscht (sert, mi mást?; világos, felső erjesztésű).

Majd eztán megtekintettem a dóm mellett lévő Római-Germán Múzeumot.

A híres Alt-Köln am Dom akkor nem volt meg (ittam addigra már eleget), mára meg – úgy hallom?! – véglegesen bezárt?!   

Múzeum: nos, különösen a császári pár, Augustus és Livia portréi érdekeltek...

...azonban felcsillant szemem a sok replika (másolat) római pénz láttán is, immár a souvenir boltban trappolva… Külön említést érdemel, hogy a múzeumban számos – a római kori Kölnben, azaz Colonia Claudia Ara Agrippinensiumban – játszódó kortárs regény is kapható volt már akkor. Aquincumban mindezt idén sikerült elérni, amikortól a múzeumban megvásárolhatóak a római kori Pannonia történelmét regényeiben elénk táró Marcellus Mihály könyvei is.

De térjünk vissza Kölnbe, melynek dómja különös építéstörténettel büszkélkedhet. A várost Claudius császár a felesége, Agrippina tiszteletére nevezte el, mely hosszú – már idézett név – Coloniiára rövidült… és lassan megszületett a mai Köln, mely többek között médiaközpont is, sőt! a római légiok masírozása után a Cobra 11 televíziós sorozat színtere is… Ja, a dóm…

A város híres jelképe, pedig jelenlegi formáját csak 1880-ban nyerte el. Már a római kor végén állhatott a helyén templom, majd a későbbi korokban is, azonban 1164-ben a kölni érsek idehozatta a háromkirályok (napkeleti bölcsek) ereklyéit, a császár ajándékaként. Kellett hát egy új templom! Épült… épült… de a tizenhatodik században leállt az építkezés (lóvé, akarat hiánya), s majd csak a tizenkilencedik században kapott új lendületet.

Megtalálták a régi terveket a homlokzatról… a poroszok legyőzték a franciákat… 1871-ben kikiáltották a Német Császárságot, így aztán I. Vilmos császár 1880. október 15. napján a birodalmi identitás erősítésére használhatta fel a nyitóünnepséget… persze ő sem gondolhatta, hogy a második világháborúban szétbombázzák a térséget… azért különleges módon… a császárnak és természetesen a pápának mindig fenntartanak a dómban egy-egy helyet… A pápa meg is látogatta a dómot 2005-ben (császár már nincs).

A kollapszus

A felszálló füst és porfelleg nem sok jót ígért a második világháború után. A dóm is súlyos károkat szenvedett: boltíveiből több beomlott. 1996. óta a Világörökség része, 2005-ben az esti túravezetés keretében megtekinthettem. Hanem, ami utána következett! Összeomlott a város közlekedése, mely totális káoszt szült. Jelen sorok írója nagy nehezen visszajutott Bonnba...

...úgy, hogy az utolsó busz elé ugrott egy cserkész különítménnyel, azonban nem mindenki volt ilyen szerencsés, s megtapasztalhatta a ragyogó német szervezési képességet… Utána jelen sorok írója is elgondolkodott, hogy került Kölnbe…

Kihagyhatatlan élmény volt a pápalátogatás, ez tény. Egyik – vallási fundamentalista – ismerősöm szerint ilyen egy zarándoklat. Nos… lehet, neki ilyen, s a lelki élményt jelen sorok írójától sem vehetik el, azonban pontosan a szervezés is néha egy kicsivel több lelket kívánt volna… avagy józanészt! Például az ételosztó pontokon nem egy-egy kajamelegítő (kajafőző) kellett volna, hanem kettő, felváltva üzemelve – így nem állt volna a sor addig, míg egyet beüzemelnek… Szóval, volt egy kis káosz, kollapszus, de az élmény a miénk maradt! Persze, hátra volt még akkor egy nagy falat!

Börtönükből szabadult ifjú tini titánok             

Oly csinos volt az a kislány, világos, hogy bevállaltam az utat… Ami felemelő volt. Utazni persze érdekes volt. Volt egy vidám atyánk a buszon, aki nem korlátozta feleslegesen a frissiben kiszabadult tiniket. Elemezve őket lejött, hogy otthon sokan még purcantani sem mernek engedély nélkül, itt meg berontottak az első osztrák benzinkútra literes dobozos sörökért, mint a vadállatok. Persze megitták azonnal. Többet is… Utána a busz körülbelül négyóránként állt meg… Mondanom sem kell, hogy a zötykölődő úton a logisztikával gyéren bebútorozott ifjak igazi mártíriumokat is kiálltak… egy lány még énekelt is, hogy álljunk meg… ő is akarja… és ez minden megállás után ismétlődött…

A bajorországi Regen városka volt első úti célunk, ahol több napot is töltöttünk. Volt, aki vadvízi evezést is kipróbált (a nagy vizelési inger, ugye…), volt, aki néptáncot tanult, de megtekintettük többek között a környéken található Burg Weißensteint is, amely az író és műfordító, Siegfried von Vegesack egyik 1932-es regényéhez is köthető (Das fressende Haus).

Amikor múltán a napok romjait hátrahagyva tovább indultunk Bonnba, mindenki egyet értett azzal, hogy a szentéletű regeni polgárok és polgárlányok valószínűleg pezsgőt bontanak és utcabált tartanak a távozásunk után – és ennek szigorúan semmi köze ahhoz, hogy a derék germánok egy csajt majdnem a fiúkhoz szállásoltak el (csak majdnem, hisz zarándoklaton „no sex!”), de az összetört bútorokhoz és a közterületen elkövetett vizelések magas számához se…   

Összefolynak az események, mint a folyók

A kanapén fekvő Magnus újfent kortyolt egyet a borából, s elmesélte, hogy szerinte mi történt vele, amikor utunk Passau városát érintette. Itt találkoznak a Duna, az Inn, és az Ilz folyók, mely édes hármasból ered a város egyik elnevezése is: „Dreiflüssestadt” („A három folyó városa”). Kissé összefolytak már mindkettőnknek ezek az események… De lehet, hogy szimplán a bor és a szivarfüst nyomán vált minden olyan ködössé…

Egy napsütötte reggelen Regenből utaztunk egy napra Passauba, ahol megtekintettük Szent István királyunk feleségének, Gizella királynénak a sírját a Niedernburg kolostorban, ahol zárdafőnöknőként fejezte be földi pályafutását.

Voltunk a dómban (melyet Magnus a barokk csicsa iránti rühellése dacára is királynak talált) és aztán nyakamba vettem a várhegyet. Magnus és barátnője ide már nem tartott velem, ugyanis Magnus – asszonya forgó szemeitől kísérve – fennhangon kijelentette, hogy neki nagyvécéznie kell.

Míg benn ült a mobilvécében – jelen sorok írója pedig várhegy felé kaptatott – hevesen dörömböltek az ajtón (barátnője már újra a dómban volt addigra, mert szentmise készülődött), hírből sem ismerve a zarándoki türelmet… De a látvány, ami fogadott fent! A várhegyen!

A várhegyen található a Veste Oberhaus, mely a város történelmi múzeuma. (Hogy milyen jó szögekkel kivert buzogányt tartanak ott! Meg kell nézni!) De van itt csillagvizsgáló is, no meg gyönyörű kilátás az óvárosra! Különösen az Ortspitzére, ahol a három folyó összefolyik. Az Inn vize zöld, a Dunáé kék, az Ilzé pedig fekete. Innentől egy szakaszon a Duna háromszínű folyó.

Ám van, hogy nem… akkor szimplán csak félelmetes…

Passau és Regen után jött Bonn – az új szállás –, mely a második világháború után Németország fővárosa volt, az újraegyesítésig.

Innen jártunk el a környékre és Kölnbe, azonban szerencsére arra is volt időnk, hogy megtekintsük a Münsterplatz délkeleti oldalán álló 900 éves templomot (a Müstert), melyet a római katonatisztek, Cassius és Florentius mártíromságának emlékére emeltek.

Bad Godesbergbe sajnos már nem jutottunk el, pedig jó lett volna egyet lazítani ott is…

A végére jutott a nagy falat: avagy kirándulás és néhány rándulás…

A záró – pápai – nagymisére Köln mellett, egy régi bányában került sor, mely immár a Marienfeld nevet viselte.

Hogy tudatos volt-e, avagy sem, minden esetre jól megtúráztatták az oda sereglő fiatalokat. Jelen sorok írója utána nem tudott járni, Magnusnak becézett barátja pedig elvesztette trolley bőröndjének kerekét – így a vállán volt kénytelen cipelni az egész hóbelevancot… a csapat visszafelé meg elveszített egy lányt… keresték is a helyi erők…

Szóval, akárhogy is volt – tudatos, volt vagy sem –, a „kirándulás” végére a fiatalok valóban átszellemült képpel zuhantak a mezőre, s garantált volt, hogy a szexuális energiájuk is le van vezetve… Akárhogy is volt, Magnusszal elrándultunk – pardon: elvánszorogtunk – a mező szélére, elővettük a direkt ere az alkalomra élesített szivarokat, majd – míg egyes törzsi népek fiai tábortűz körül táncoltak (hogy honnan volt gyúlékony anyaguk, nem tudom) – pöfékelve kémleltük a csillagos eget… Egyszersmind konstatáltuk: gyönyörű volt ez az út – mint minden kirándulás és néhány rándulás –, sőt: több is annál! Hisz várt még bennünket a pápai áldás!

Folytatjuk!

A cím láttán talán sokaknak eszébe jut Rejtő Jenő valamelyik idegenlégiós kalanddal megörvendeztető műve – netán valakinek még Georg Engel Légió mindhalálig  című regénye is beugrik –, még sincsenek sokan, akik már megtapasztalhatták, milyen is büszke római katonaként, legionáriusként ütemre, vezényszóra menetelni! Hallgatva saját sarud csattogását, miközben bátran lépdelsz utadon, hogy elhozz egy szeletet az antik kor emlékeiből! Múltból a Jelennek, Jövőnek! És mindannak, Aki örömmel fogadja: a Közönségnek! Ez a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör küldetése! Róluk szól e történet! Vágjunk is bele! „Movete!”

„Vivat Secunda Adiutrix!” – avagy kettő immár a II.

„Movete!” – hangzott az indulási parancs. Ősz volt – immár lehullottak a falevelek a Pilis erdeiben –, mint annyiszor, az idők kezdete óta…

Mégis, aki akkor és ott volt Pilisszántón, már tudja: a természet adta szépségnél is többet adott 2017. október 28. napja!

Az újjászületett II. Adiutrix Legio katonái – barátaik, ismerőseik és a túra iránt érdeklődők társaságában – ezen a napon indultak el a hagyományőrző baráti kör első tematikus túrájára.

A mindenki számára nyilvános túrasorozatot azzal a céllal hívta életre a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, hogy a Pilisben rejtőző római kori utakat, emlékeket bejárják és megtekintsék.

Így került sor az első tematikus túrára október 28-án, méghozzá annak az útnak a nyomvonalán, melyen egykor a négy évszázadon keresztül Aquincumban állomásozó – és a Római Birodalom határvidékét vigyázó – II. Adiutrix Legio is menetelt. Jelen összeforrt aznap a Múlttal, a természet pedig felfedte titkát: a hajdanvolt római kori utat, mely Aquincumból vezetett Lussomanan (a mai Pilisszántón) keresztül Brigetio (a mai Szőny) irányába.

Az izmokra is üdítően ható és egy-egy jó kaptatóval megfűszerezett túra a pilisszántói templom előtt álló (bár eredetileg másutt fellelt) harmadik századi római mérföldkőtől indult, melyen – a II. Adiutrix Legio előtt tisztelgő – LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör tagjai ezúttal civilben vettek részt.

Vájt szeműek azonban így is felismerhették a kirándulókat kalauzoló kortárs íróban – Marcellus Mihályban – a kemény katonajellemmel bíró Lupius centuriot (a legio I. cohorsának, azaz csapategységének vezetőjét)...

...vagy – a polgári foglalkozása szerint kollégiumi nevelőben – Ursus optiot...

... a centurio ugyancsak katonás helyettesét.

De a csapattal tartott egy másik kortárs író, Szélesi Sándor is, akinek Kincsem című regénye az azonos című nagysikerű filmmel egy időben jelent meg.

A túra Pilisborosjenőn (Vinidinum) ugyan véget ért, de a tematikus túrasorozat ezzel „csak” kezdetét vette!

Legközelebb 2017. december 9-én de. 10. óra 30 perckor találkoznak a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör tagjai Pilisszántón, így aki legutóbb lemaradt az ottani monumentális római mérföldkőről, lehetősége van velük együtt megtekinteni.

Ezt követően Piliscsév lesz az úti cél – a Pilis-tető oldalban, Crumerum (a mai Nyergesújfalu) irányába haladva –, ahol egy újabb római mérföldkő várja a túrázókat. Útközben a hagyományőrző baráti körtagjai legios alaki gyakorlatokat is végeznek, hiszen küldetésük része, hogy minél hitelesebben bemutassák a második századi II. Adiutrix Legiot a hagyományőrző rendezvényeken – ez pedig folyamatos felkészülést és elhívatás tudatot jelent. A túravezető ismét Marcellus Mihály – azaz Lupius centurio – lesz.

Így történt hát, hogy ami történelem, az október 28. napján a Pilisben újjászületett: ismét megjelent az antik Róma az általa létrehozott pannoniai úthálózaton, a II. Adiutrix Legio előtt tisztelgő LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör képében. És hogy mikor hozta el az Idő a legio újjászületését? Nos, immár két esztendeje, amikor megalakult a hagyományőrző baráti kör – vagyis kettő immár a Secunda (II.)!

És hogy miként történt ez az újjászületés? Nos, meneteljünk csak vissza két évet az időben! Ekkor harsanhatott fel a diadalmas „Vivat Secunda Adiutrix!” (ezt úgy gondolom, nem is szükséges fordítani).

„Defensor” (a „Védelmező”) – avagy válaszd a kardot, s a kard választ ki Téged!

Idén novemberben debütált a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör első – saját készítésű – kardja, ékes példájaként annak a vezérelvnek, hogy az újjászületett II. Adiutrix Legio a felszerelését is igyekszik a lehetőségek szerint, de mégis saját kezűleg előállítani (mint például sátrait, hajítódárdáit).

„Defensor” – vagyis „Védelmező” – a római legionariusok klasszikus szúrófegyvere (gladius), mely nevében is tiszteleg az egykori II. Adiutrix Legio előtt. A legio előtt...

...mely pedig oly sokáig védte Pannoniat és a birodalom határát. Elkészítésének körülményei és jövője azonban még különlegesebbé teszik „Defensor”-t. Nem titok ugyanis, hogy a következő – legújabb – újonc oldalát fogja díszíteni a hagyományőrző baráti kör bemutatóin, rendezvényein, az újjászületett II. Adiutrix Legio kötelékében.Vagyis válaszd: a kardot – a legiot –, s a kard választ ki Téged! Akár te is lehetsz az a szerencsés legionarius!

Azonban talán a gladius megszületésének időpontja a legkülönlegesebb! Megközelítőleg akkorra készült el, amikor a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör fennállásának két éves jubileumát ünnepelhette.

Idén – azaz 2017. év – november 27. napján múlt két esztendeje, hogy megalakult a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, a „magyar Steven Saylor”-nak is nevezett író, Marcellus Mihály – vagyis Lupius centurio – új könyve, A trónbitorló bemutatásának alkalmából.

Marcellus a római kori Pannónia történelmét tárja elénk, történelmileg hiteles, kalandos, csataleírásokban részlet gazdag és a misztikumot sem nélkülöző regénysorozatában, a Pannonia Romanumban. A hitelesség – és a római kultúra ápolásába vetett küldetéstudat – vezette akkor is, amikor megalapította a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kört.

Míg a név felvételével – melyet a legendás gladiátortól, Weixelbaum Jánostól (Ioviustol), a Familia Gladiatoria Pannonica hagyományőrző gladiátor egyesület vezetőjétől kaptak és örököltek meg – a baráti kör tagjai a II. Adiutrix Legió (egyszersmind annak I. cohorsa) előtt kívántak tisztelegni, addig – a pannóniai római történelem, kultúra, legionarius életmód és harcmodor bemutatásán túl – küldetésüknek tekintik a nagyformátumú római császár, Marcus Aurelius (Kru. 161-180) emlékének ápolását is. A hagyományőrző baráti kör tagjai emellett rendszeresen követik Lupius centuriojukat római kori témájú regényeinek bemutatójára is. Két év, egy legio. Tekintsünk csak vissza e két évre!

Hosszú, küzdelmes, változásokkal teli, egyúttal diadalmas utat járt be ezen, évszázadokhoz mérten röpke idő alatt a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, mellyel feltámasztotta és új életre hívta az eredetileg Vespasianus császár (Kru. 69-79.) idején létrehozott II. Adiutrix Legiot!

​Két év, egy Secunda. És töretlen lelkesedés, tenni akarás, kitartás! Ez jellemzi a hagyományőrző baráti kört, mely immár két esztendeje, hogy vértet ölt és a centurio által harsogott „Sin! Sin! Sin, dex, sin!” („Bal láb! Bal láb! Bal, jobb, bal!”) katonai vezényszavak kíséretében menetel a Rákospalotai Múzeum, az aquincumi Floralia ünnepség, Dunaszekcső, a siklósi Történelmi Korok Fesztiválja, vagy akár a 2017. szeptember 9-én, Visegrádon rendezett XI. Quadriburgiumi Játékok közönsége előtt.

​Két év, egy Secunda. És gyümölcsöző együttműködés – ha úgy tetszik, akkor közös menetelés – más hagyományőrző szervezetekkel.

Így például Iovius, a Familia Gladiatoria vezetője nem csak erkölcsi támogatást, de sok esetben gyakorlati segítséget is nyújtott a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör életre hívásához.

De szólnunk kell arról is, hogy „Defensor” névadója maga Lentulus kormányzó volt, az ókori római kultúra tanulmányozására és helyreállítására – egyszersmind népszerűsítésére – alapított NOVA ROMA nemzetközi szervezet hazai tagszervezetét képviselő latin nyelvész.

Lentulus a XI. Quadriburgiumi Játékokon maga is vértet öltött, s együtt menetelt a legioval. E játékokra a visegrádi Soproni Sándor Egyesülettel való baráti kapcsolat vezette a legiot, ahogy 2017. október 20-án újfent. Mindannyiszor a legioval tartott az ebben minden bizonnyal egyedülálló hazai hagyományőrző baráti kör tagjaként – Marcus Aurelius is, Róma Gladiátorból ismert híres császára, aki uralkodásából majd egy évtizedet a dunai határ mellett töltött, a germánok elleni honvédő háborút irányítva.

Polgári foglalkozására nézve matematikus, aki oly átéléssel olvas fel minden fellépésen a császár Elmélkedések című művéből, hogy érzed: valóban az igazi Marcus van előtted!

Marcus Aurelius császár beveszi Mátyás király visegrádi palotáját is!

Gyakorlatilag a fenti eset következett be, amikor a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör 2017. október 20-án részt vett a Soproni Sándor Egyesület által szervezett kiállítászáró rendezvényen.

„A római kor utolsó évszázada” című tárlat e napon búcsúzott hűséges látogatóitól a visegrádi palotában, ahol több mint százötven ezren tekintették meg az elmúlt két év során. A rendezvényen római kori orvosi eszközöket, játékokat, mesterségeket, de egy irodalmi összeállítást is megismerhetett a közönség – miként bemenetelt a palotába a Familia Gladiatoria és a Szent György Lovagrend mellett az újjászületett II. Adiutrix Legio is, körében Marcus Aureliusszal…

A császárt Lupius centurio, Decimus vexillarius (zászlós) és Ursus optio és a televízió köszöntötte a palota bejáratánál, majd kíséretükben átlépett az ókorból a reneszánsz világába, hogy igazi filozófusként olvasson fel az Elmélkedésekből a modern kort megtestesítő közönségnek.

A rendezvényt római csemegékkel megrakott asztal – hamisítatlan római lakoma – zárta, melyen a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör tagjai is koccintottak. Koccintottak a fellépésre, az eljövendő kétéves jubileumra, a jövőre, egymásra, s a megtett közös útra, a II. Adiutrix Legiora! „Vivat Secunda Adiutrix!”

 A rendezvény véget ért, azonban a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör menetelése folytatódik! Legközelebb 2017. december 9-én, Pilisszántón. Légy ott te is!

Miként a menetelés, folytatódik e történet is, hiszen 2017. október 15. napján a legio ott volt Aquincumban is, amikor a NOVA ROMA nemzetközi szervezet – alapításának huszadik évfordulója alkalmából – sok egyéb érdekesség mellett sajátos és üdítő módon elevenítette fel az „októberi ló” Colleen Mccullough azonos című regényéből is ismert rítusát. Így hát…

…folytatjuk!

De most ürítsük poharunk a LEGIO II ADIUTRIX eddigi két évére!

„Vivat Secunda Adiutrix!”

(A fényképeket készítették: Léka Zsuzsanna és Szélesi Sándor. Közzétételükre a fényképek készítőinek, valamint a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör hozzájárulásával került sor.)

​„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Brodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

„Mi ez az őrület?”

A kérdést nem más teszi fel, mint maga a haragos Artur, Antoine Fuqua 2004-es filmjében, az Artúr királyban.

A történet szerint – amely kivételesen római köntösbe bújtatja a mondakört – Artur és szarmata lovagjai Britannia római megszállás alatt nem álló északi területére vágtatnak, hogy a hamarosan bekövetkező szász invázió előtt megmentsék Alectót, a pápa kedvenc keresztgyerekét és diákját.

Az ellenséges piktek földjén épült római villában azonban nem csak Alectót lelik meg, de rábukkannak egy sebtében befalazott titkos járatra is, mely a földi pokolba vezet…

Amikor Artur parancsára az elfalazott járatot kibontják, a villa alatti kínzókamrában kötnek ki, ahol Alectó apja, Marius Honorius kínoztatta azokat az őslakos pikteket, akik nem voltak hajlandóak őt szolgálni.

Alectó apja tettét azzal ideologizálta és tette legitimmé, hogy ő a pápa, egyszersmind az új hit istenének szolgája és ezt bűn tagadni. Azzal érvelt továbbá, hogy a megkínzottak példájából mások okulhatnak.

Hogy talán csak élvezhette mások kínzását, az már nem derül ki a filmből, azonban pechére Artur nem osztja nézeteit a szolgaságról, épp ellenkezőleg: kiszabadítja pincebörtönéből a rothadó holtestek közt sínylődő Guineveret, aki később lenyilazza Mariust…

Guineveret azért kínoztatta szerszámaival, hogy a lány olyasmiket valljon, amit nem is ismer… Alectó, a fiatal kora dacára igencsak bölcs fiú, nem osztja apja nézeteit – belátja felmenője bűneit –, azonban Arturt is szembesíti a rideg valósággal, amikor az régi tanítója, a brit szerzetes, Pelagius nézeteivel traktálja, az emberi szabadságot illetően: Pelagius halott, kiközösítették, tanait és követőit üldözik…

Ismerős történet? Nos, a középkor évszázadaiban – amikor a józanészt gyakran felváltotta a sötétség – az inkvizíció által a történet egyes elemei napi szinten átszőtték az emberek mindennapjait. Maguknak isteni legitimációt vindikáló emberek kínozták embertársaikat börtönök mélyén, hogy áldozataik olyat valljanak be, amiről akár tudomásuk sincsen… hogy aztán a sötétségben fáklyaként lobbanhassanak fel a máglyák hamis fényei… férfi... nő... gyermek alatt... De vajon hol kezdődött ez az őrület? És vajon datálható-e kezdete?

Az Artúr király igaz történetet dolgoz fel

Nos, bármennyire is hihetetlen, de nem légből kapott a pincebörtön és kínzókamra története Fuqua filmjében. Kísértetiesen egyezik azzal, amit a franciák találtak, amikor 1808-ban Napóleon seregei behatoltak Spanyolországba. A spanyol inkvizíció épületében frissen elfalazott járatra leltek, amely az inkvizíció rettegett kínzókamráiba és pincebörtöneibe vezetett. A franciák döbbenten fedezték fel az élve eltemetett embereket, halott társaikkal összezárva… örök rothadásra kárhoztatva…A történet tehát igaz, még ha egy másik időben s másik helyen is játszódott le.

Az Artúr király és Guinevere kificamított ujja hű tükörképe e világ kezdetének. Az ujjat Artur helyre teszi.

Talán még van remény helyre tenni  a dolgokat, s a régi világot nem özönlik el a barbárok...

A film végén látszólag – de utoljára – győzedelmeskedik a civilizáció a barbarizmus felett, a badon-hegyi csatában. Mert a barbár kor szelét érzik már a történet szereplői is.

Sokrétű barbárság köszönt be a hajdanvolt római vidékeken – és ennek csak egy szelete az, amiről Artúr úgy beszél, hogy „őrület”…  Ez az „őrület” pedig már rágja a kortársak elméjét… Az Arthur által emlegetett Pelagius tanait zsinatok ítélik el, tanai és követői ellen fellépnek. Krisztus után 385-ben eretnekséggel vádolták be Ávila püspökét, az aszketikus tanokat hirdető Priscillianust is. A kínzóeszközök tára ugyan még nem oly fejlett, mint a középkorban, de a vallomás garantált. Az eretnek püspököt kivégzik. Mi áll e mögött? Őrület, avagy tudatos hatalompolitikai lépés, mely felhasználja a vallási túlbuzgóságot? Más világ ez már, mint amelyet Augustus császár teremtett egykoron, s hamarosan e világot is elsöprik a barbár inváziók, hogy romjain a saját világuk szemétdombját húzhassák fel…

E barbárok által vezérelt új világban jelentek meg aztán az olyan istenítéletek a hajdani római területeken, mint például a vízpróba. Azt hitték, a bűnösnek isteni lelepleződésben lesz része ezen próbákon. A vízpróba keretében a vízbe dobott emberek keze össze volt kötözve.

Ha ártatlanságát akarta bizonyítani, élve kellett maradnia. Ha viszont feljön a víz színére, akkor bűnös a nyomorult, mert a víz kiveti magából a bűnösöket. Ha viszont ártatlan volt, nem jött fel a víz felszínére – belefulladt. A legfélelmetesebb, hogy a szelídgesztenye megfőzésénél is ugyanezt az elvet alkalmazzuk – méghozzá sikerrel! Talán a vízpróba eredete a természetben gyökerezik?

A gesztenyéket hideg vízbe kell dobni. Amelyik feljön a víz színére, azt belül kirágta a kukac, ezért könnyebb… Csakhogy, ami a természetben működik, az emberek esetében egyeseknek halált jelentett... 

Vessük egy kicsit össze a vízpróba intézményét a Krisztus előtti második évezred nagy uralkodójának, az óbabiloni Hamurabinak a törvénykönyvével: „Ha egy polgár egy polgárt varázslással vádol, de nem bizonyítja, a vádlott menjen a folyó(istenséghez), merüljön meg a folyóban, és ha a víz elnyeli, a vádlója kapja meg a házát; de ha a folyó ezt a polgárt megtisztítja (a vádtól) és épen visszajön, vádlóját öljék meg, és az, aki a vízből fölmerült, kapja meg vádlója házát.” Magyarán: Hamurabinál a bűnös merül el, nem az ártatlan – ugye, hogy mennyivel „ésszerűbb”?  De térjünk vissza a római korba!

Veszélyt jelentett a bölcs, gondolkodó nő

Az egyiptomi hellén filozófus, matematikus és csillagász, Alexandriai Hüpatia (Kru. 355-415.) kutatói szerint Hüpatia brutális kivégzése tekinthető a középkori boszorkányüldözések antik kori előképének.

Az ő életét és munkásságát mutatja be a 2009-ben készült Agora című film, melynek címe a piactérre és szentélykörzetre utal (agora); római megfelelőjét a közélet színtereként vibráló Forum Romanumban találjuk meg.

Nos, az ókori Rómában számos bölcs, s nagyhatalmú nő élt, mint például Augustus császár felesége, Livia Drusilla, akit az utókor történetírói durván befeketítettek. A keresztény hagyomány ugyanilyen nagyhatalmú és befolyásos nőként tekint Nagy Konstantin császár anyjára – a Constantino il Gerande című, 1961-es filmben feltűnő – Szent Helénára, a régészek védőszentjére is.

A hagyomány szerint Jézus valódi keresztjét találta meg Jeruzsálemben. Azonban Hüpatia egy olyan korban mert bölcs és befolyásos tudósként tevékenykedni, és hű maradni a keresztény vallás mellett is a hellenizmushoz, amikor már az életével fizetett érte.

Miután Kru. 391-ben Nagy Theodosius császár a kereszténységet államvallássá tette és betiltottak minden nemű pogány kultuszt, az alexandriai légkör – mely amúgy is mindig forrongó volt – nem kedvezett a pogányoknak.

A régi istenek szobrait elpusztították, az Alexandriai Nagykönyvtár könyveit felülvizsgálták. E légkörnek esett áldozatul Hüpatia is.

Halálához köze lehetett Kürillosz püspöknek is, akit a feldühödött tömeg a filozófusnő kagylókkal történő megnyúzása (egyes forrásokban vadállatokkal történő széttépetése) után azért éltetett, mert megszabadította Alexandriát a – varázslataival a római prefektust, Oresztészt (és a népet is) maga mellé állító – tudósnőtől.

Bizony, sajnos manapság is vannak férfiak, akik nem szeretik, ha egy nő okosabb, s bölcsebb náluk. Emiatt vannak, akik félelmetes tettekre is vetemednek… A szintén 2009-ben bemutatott Johanna nőpápa című filmben van amúgy egy érdekes jelenet, amiben a még le nem leplezett pápát arról próbálják meggyőzni, hogy a lányok agya nem fejlett ahhoz, hogy iskolába járjanak… Félelmetes tudatlanság!

Azonban így nem lenne csoda az sem, ha Kürillosz pogány (asszonyi) mágiának tulajdonította volna, hogy viszály kélt közte és Oresztész prefektus között… és eldöntötte: példát statuál a halálával, a többi meg majd okul… hogy okultak-e, nem tudni, mindenesetre tény, hogy a tudósnő halálával az alexandriai matematikai iskola lehanyatlott… Hüpatia művei elenyésztek… talán csak azért, mert okosabb és bölcsebb volt Kürillosznál is…

A 2009-ben készült Agora azért még ezt a képet is árnyalja egy kicsit, vagy inkább csavar egyet a dolgon: a sztori szerint Oresztész fiatalkora óta reménytelenül szerelmes volt Hüpatiába, halála után pedig nyomtalanul eltűnik. Ergo: a viszályt az is szította a filmben, hogy a szerelmes védte a szeretett nőt… Külön érdekesség, hogy Hüpatia a 18-19. században számos romantikus mű ihletője lett, egyúttal a szép, okos nő szimbóluma is – akit pár évszázaddal korábban Raffaello is megfestett Az athéni iskola című freskóján.

És hogy az „őrület” kezdetét mutatná be a film, amiről Artur is beszél? Korántsem valószínű, talán csak a boszorkányüldözés kezdetét, hisz maga az „őrület” talán egyidős az emberiséggel, csak épp mindig más arcot ölt, más ember szenved tőle. Krisztus után 415-ben történetesen Hüpatia. Az „őrület” ott lakozik az Emberben… és talán van egy másik neve is: „békétlenség”… Krisztus után 312-ben épp véget ért egy másik „őrület”.

A Konstantini fordulat

Krisztus után 312-őt írunk. Lassan harmadik évszázada, hogy üldözik a keresztényeket szerte a Római Birodalomban.

Konstantin – akinek anyja maga is keresztény – győzelmet arat a római Milvius-hídi csatában, melynek nyomán gyakorlatilag véget ér a keresztények üldöztetése, akiket eleddig még a rossz termés miatt is megvádolhattak, szörnyű erőket tulajdonítva nekik… Krisztus után 313-ban a Mediolanumi edictum vallásszabadságot biztosít az új hit követőinek.

E történetet dolgozza fel a már említett 1961-es film, a Constantino il Gerande, melynek egyes helyeken elég morbid magyar fordítása van – tekintve, hogy a Constantine a kereszten éppenséggel Nagy Konstantin keresztre feszítésére utalna, jóllehet csak betiltatta a keresztre feszítést, mint kivégzési módot. Valóban kegyetlen büntetésnek tartotta, vagy csak a keresztényeknek akart kedvezni?

A keresztény történetírók Konstantin megtéréséről beszélnek (igaz, csak halálakor keresztelkedett meg), mely hozzásegítette őt a győzelemhez (vagyis a kereszt, tehát a keresztények istene segítségével győzött). Azonban a mai történészek tudatos politikai számítást látnak, melyre érvként hozzák fel többek között azt is, hogy Konstantin haláláig semleges maradt, nem kötelezte el magát az új hit mellett. 

Konstantin hatalompolitikai érdekből házasodott s ilyen hidegen, világosan látta a kereszténység megerősödését is. De azt is, hogy támaszra lelhet az új hitben, amely – ha fel is váltja a császárok önmaguk istenségébe vetett kultuszát –, képes lesz egyben tartani akár a birodalmat is, ergo: kormányozni és meghódítani azt könnyebb lesz, ha kiegyezik a leghatalmasabb, feltörekvő vallás prominenseivel.

Érdekes képet fest amúgy Konstantinról Ivan Ivanji jugoszláv író, Diocletianus című regényében: az ifjú Konstantin, miután apja britanniai halála után a nyugati légiók kikiáltották Augustussá, az Augusta Treverorumban (mai Trier) lévő amphiteátrumban bűnösöket tépet szét vadállatokkal, melyet megnézet az ottani keresztény vezetőkkel is, utalva rá, hogy a keresztények is újra odakerülnek, ha vezetőik nem támogatják őt…

Nos, ha írói fantázia szüleménye is az eset (történetírói munkában egyelőre nem lelni nyomát), érzékeltet egyfajta új hatalompolitikát, ha úgy tetszik, konstantini fordulatot… A történelmet természetesen a győztesek írják, ő pedig erősebb volt, s győzött... a többit megírták a kortárs egyházatyák...

Akárhogy is volt e fordulat, a Krisztus utáni 1. században elindult az új hit, mely túlélte a vallást hatalompolitikai játszmájához felhasználó Konstantint, a császárokat, de a birodalmat is. Egységesebb világ a római uralom elmúltával ugyan már nem jött Európában, azonban létfontosságú, hogy megvolt legalább egy egységesebbnek mondható hit, melybe kapaszkodhattak a római kultúra romjai között tengődő, egymást is pusztító, raboló barbárok.

E nélkül talán még nagyobb sötétség köszönthetett volna Európára, a civilizáció összeroppantását követően – mert ne legyenek illúzióink, Róma mindenképp megbukott volna egy idő után. Így legalább a római uralmat jelképező büszke sas barbár nyíllal történő kiiktatását követően is kapaszkodhatott a kortárs ember hitébe, mely segíthetett számára elviselni számára a megváltozott, hanyatló kor tüneteit, nehézségeit, s néha brutalitását, „őrületét”... a sötét középkort...  

   Folytatjuk!

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állatira jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda!

Kisvakond visszatér – avagy tejfakasztó buli a Borozóban

Észak-Komáromban található az Európa-udvarnak nevezett egyedi épületegyüttes, amelynek épületei egy 6500 négyzetméteres új teret vesznek körbe, Európa egyes vidékeinek építészeti jellegzetességeit mutatva be.

E tér közepén áll a Borozó, mely eddig is számos kirándulásunk és néhány rándulásunk színhelye volt, s amely egyúttal a jó öreg Öreg-Komárom kulturális életének egyik meghatározó pontja is – gondolok itt mindjárt a rendszeres zenés táncos rendezvényekre.

Egyik hétvégén ismételten meglátogattuk a helyet – szinte hazajárunk már a Borozóba –, hogy „Mester” barátom kisfiának megszületését ünnepeljük, s egyúttal Kisvakond is láthassa a régi fatönkjét, melyet társaival a városban hagyott… hogy örült! Rögvest kért egy kis sert!

Ahogy mi is örvendeztünk, barátaimmal! Hiszen az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy a Borozó – talán írhatom ezt: mint a „Kirándulás és néhány rándulás” történetek követője – szíves meghívásának tehettünk örömmel eleget! Így történt hát, hogy „Mester” barátomnak és mindannyiónknak a maradandó tejfakasztó buli élményében, no meg a fincsi Rumba csokiban része lehetett! Mindezt – barátaim nevében is – nagy tisztelettel köszönöm!

Ha arra jársz, térj be te is a Borozóba! Helyezd magad kényelembe a legkényelmesebb kanapén, mit valaha is kipróbálhattál, aztán kóstold meg a sört, a fincsi ribizli bort...

 ...játssz egy csocsó partyt, avagy táncolj a tökéletes talp alá valóra kifulladásig! Irány a jó öreg Öreg-Komárom!

Így tett Kisvkond is, s megszülettek a „Kisvakond és az óra”...

...no meg a „Kisvakond és a bárpult” epizódok!

Fincsi volt! Visszatérünk! Naná!

Kisvakond orcája alászáll – avagy ifjú titán rokonom felcsap sofőrnek!

Mióta informatikus barátom és kisfia nem a busszal, de külön családdal utaznak Komáromba – és asszonyt hotelben hagyva csatlakoznak hozzánk a Vikingben –, semmi horrorisztikus dolgon nem lepődök meg, azonban az utazás reggelét megelőző éjjel, 0 óra 25. perckor üzenetet kapok ifjú titán rokonomtól, akivel anno Olaszországot is megjártuk…

Ebben közli, hogy csak autóval tud jönni Komáromba – jóllehet a megbeszéltek szerint felszállt volna a buszra hozzánk, félúton – s már délután egyre haza kell érnie. Ebből az lett, hogy mi szálltunk át hozzá a kocsiba Kisvakondostúl, s ő vitt bennünket Komáromba. Ezért köszönet! Kisvakondnak persze alászállt az orcája, hogy még működik az autó – hiszen emlékei szerint beledugott a kipufogóba egy szafaládét,  megszívatva az embereket,  mint a vigyorgó Jókai Aranyembere az exitálásra hajlamos Brazovicsot...

„Mester” barátom nem afféle összeesküvési elméleteket kreáló muksó, azonban neki is feltűnt, hogy a buszmegállóban ifjú titán rokonom apai nagymamája, mint kontrolling figyelte a fák között átsütő nap fényében, hogy az unoka autóval indul, és nem pattan meg a busszal – akkor lett volna ám csak monitoring!

Szóval, miközben „Mester” barátommal, ifjú titán rokonommal, s az ő baseball sapkájának siltjét meg nem hajlítva viselő (sapkáját baseball sapkának el nem ismerő) haverjával átrepesztettünk a hídon Észak-Komáromba, ifjú titán rokonomat arról faggattam, miért is szegte meg a kirándulásunk Alapszabályát, melynek egyik pontja a szovjet Kirgizisztán sztahanovista örömlányainak körében kerengő közmondáson alapul, amely pedig történetesen kimondja: „A tervet nem lehet meg*a**ni!” Elmondása szerint délután családi fuvarja van, és lenyakazzák, ha nem ér haza, sajnálatos módon rászerveztek, mivel csak előző nap mondta meg otthon, hogy velünk jön egy brutális – de mégoly szédült fincsi – tejfakasztóra.

Így érkeztünk meg kirándulásunk első állomására, a már jól ismert Vikingbe. Miután informatikus barátunk is megérkezett kisfiával – s letoltunk egy fincsi kávét, kávébabbal, megkóstoltuk a Marlenkát – koccintottunk a jó Kelt sör remekkel...

 s megszületett a „Kisvakond és a hajó”...

 ...valamint a „Kisvakond és a kávébab” története...

Eközben informatikus barátom kisfia otthon érezte magát és a fél kávézóban szétdobálta a játékait...

... én pedig, mint Hercule Poirot a Gyilkosság az Orient expresszen történetében, elkezdtem rekonstruálni a tényállást, mely ifjú titán rokonom porzó veséjéhez vezetett, kinek véletlenül alkoholos sert is rendeltem… Poirot is két megoldást tár a vonat közönsége felé, s rábízza a vonatot tulajdonló cég vezetőjére, hogy melyiket fogadják el. Egyik az egyszerűbb, amit már ifjú titán rokonom esetében is ismerünk…

A másik, a bonyolultabb magában foglalja, mint kiderült, többek között azt is, hogy ifjú titán rokonom még hajnali kettőkor is a helyi korcsmában csapta a szelet feszes ruciban feszítő feszes fenekű barátnője helyébe lépő új kedvesének, kivel a hüvelyes növényeket vették át, meg a húsevő virágot – gondolom… ergo: akár a kései óra és az előző napi megismételhetetlen ser miatt is jöhetett az új utazási mód, a nagy kérdés azonban maradt: ki volt a kontrolling és ki a monitoring? És, hogy melyik verziót is tárjam az olvasó elé? Nehéz kérdés...

Itt jártam gondolatmenetemben, amikor informatikus barátom kisfiát a szomszéd asztalnál ülő bácsi megkérdezte, hogy szereti-e az iskolát. A Kissrác úgy felelt, hogy jól ki jön az iskolával. A bácsi rákontrázott: „Ha szereted az iskolát, beteg vagy!” A Kissrác kikérte magának, hogy „beteg” lenne, majd felállt, s apjához fordult a következő szavakkal: „Inni jöttünk Komáromba. Gyerünk!” Felcihelődtünk hát, s következő állomásunkhoz, a Borozóhoz dülöngéltünk… kissé ferdén látva az ablakot…

Ifjú titán rokonom sajnos ide már nem követhette a bandát, haverjával haza kellett menniük, így azonban lemaradtak a Borozó által biztosított vendéglátásról! Ej-ej, ifjú titán rokon, miről maradtál le, azzal, hogy megszegted az Alapszabályt?Eszembe jutott e szabályszegés – e skandalum! – következtében, a legkényelmesebb kanapén ültömben Bán Mór Hunyadi regénysorozatának egyik karaktere, aki a mai Ausztriában lévő Hainburgban sokat tartózkodott.

 Habsburg Frigyes, akitől Mátyás király is csak borsos áron szerezhette vissza a koronát (kénytelen-kelletlen elfogadva, hogy ha törvényes örökös nélkül hal meg, akkor a korona a Habsburgokra száll, igaz ekkor még fiatal volt, állt neki a zászló) és akit Hunyadi János, a nagy törökverő is kifüstölt volna Hainburg várából, ha az megszegi az éppen aktuális békét… szóval…szóval.. kedves ifjú titán rokonom „A tervet nem lehet meg*a**ni!” A Borozó kanapéján ülve eszembe jutott, hogy előző történetemet Sopronban hagyám el, közel Hainburghoz. 

Ezek után  – természetesen csak gondolatban, a Borozó kanapéján ülve – Pozsonyig száguldottam, a Duna mentén.

Pozsonyból Dévény vára felé indulhatsz, vagy akár Ausztria felé is, Hainburg városa irányába… erre tartottam…  

Haydn majdnem pajzán gondolat maradt – avagy Hainburg városának viharos múltja az Úr ege alatt…

Ha már az előbb a hüvelyes növényeknél tartottunk, álljon itt kezdetnek egy érdekesség a híres zeneszerző, Joseph Haydn életéből, egyúttal Hainburg városának történetéből: 1683-ban, amikor a Bécs elleni török invázió kudarcba fulladt, a török Hainburgot is feldúlta. A túlélők közt volt Haydn nagyapja, aki később „hüvelyezhetett” – így ma gazdagabbak vagyunk Haydn zenei örökségével...

Nos, a város a római idők előtt is lakott volt. Legkorábban a kelták telepedtek meg a mai Braunsbergen – itt rekonstruálták is erődjüket, egy palánkvár részletét –, ahová mind autóval, mind kijelölt túra útvonalon fel lehet jutni.

A kilátás minden irányba gyönyörű, sőt, mi több, Pozsony és Dévény is látható, nem is beszélve a Dunán átívelő hídról.

Ha túra keretében mész fel a hegyre, egy kisebb erőd, Röthelstein romjai is szemed előtt fognak kibontakozni az erdőben.

Gyönyörű vidék! Ez Hainburg és térsége!Csupa titokzatos hellyel!

Látogass el a várhegyre is, a hol Bán Mór regényében Habsburg Frigyes megerőszakolja Luxemburgi Zsigmond lányát.

Kemény történet, s kemény idők tanúja a vidék is, mely a római korban a tartományi székhely, Carnuntum vonzáskörzetéhez tartozott, jó pár barbár betörést elszenvedett. Hainburg amúgy a Nibelung-énekben is szerepel.

Maga a város többször volt magyar kézen is, először a Honfoglalás után, 1042-ig. 1278-ban szerzik meg a Habsburgok. Mátyás király 1482-ben megszerezte a Habsburgoktól, így 1490-igh ismét magyar kézen volt. Majd jött a török… Aztán egy kiránduló (és néhányat ránduló) csapat…

Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátommal, a várból pozsonyi paneleket sasoló kisfiával és „dezertőr” barátommal kaptattam fel a várhegyre nemrégiben, ahová szintén két út vezet: egy életveszélyes (ez az eredeti), meg egy turistaút. A vár ma már rom, de a kilátás magáért beszél! Szóval, irány Hainburg!

A várhegyről leautóztunk, majd jobbra fordultunk a városon keresztül vivő országúton és egy lámpába botlottunk, amely a Közép-Európa legnagyobb, épségben fennmaradt városkapuján, a Wienertoron átmenő forgalmat irányítja (a kapun ugyanis csak egy sáv fér át). Nézd meg a kapumúzeumot! Nagyon jó!  

Vissza Komáromba – avagy Kisvakond és a hazaút

Gondolataimból – szokásához híven – most is informatikus barátom kissráca ébresztett. Visszaszáguldottam hát gondolatban Komáromba, mely a római korban szintén lakott volt már, egyúttal nagy harcok színhelye a Krisztus utáni második században. Itt állt Brigetio település, de a túlparton Celemantia erődje is. Egypárszor felégették a barbárok a térséget…

Elérkezett a hazaút ideje. Informatikus barátom kissráca latin vezényszavakra menetelt át a hídon velünk, Komáromba.

A vonatunk lassan indult, de a pénztárban megakadt a sor. A nénivel – ki a kasszában állva várta a jó szerencsét – poénkodtunk egy sort a szürreális helyzeten. A pénztáros elveszített egy vonatot... 

...hátra ment, segítségért… Az már kevésbé volt poénos, amikor a pénztárban ezressel kevesebbet akart visszaadni… végül felszálltunk, Komáromban hagyva informatikus barátomat és kissrácát. A hétéves kissrác – poénból – búcsúzóul bemutatott... apja sallerhez készült… a vonat elindult… Úton voltunk, de tudtuk: Komáromba és a Borozóba még visszatérünk! A tejfakasztó buli örökre emlékezetes marad! „Mester” barátom: Isten Éltesse a fiad!

Folytatjuk!