„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség.

Hollywood álma az ókori Rómáról – avagy rejtélyes utalások a filmvásznon?

„Van egy álmom…” Miként Martin Luther King szavai elhangzásuk óta, úgy vernek visszhangot a filmművészet alkotásai is, mind térben, mind időben. Hollywoodnak – az álomgyárnak – az ókori Rómáról is volt és azóta is van egy elképzelése, ha úgy tetszik, álma, mely markánsan megjelent az ötvenes-hatvanas évek bibliai témájú filmjeiben, különösen az 1951-es, úttörőnek mondható Quo vadisban és az 1959-es Ben-Húrban. De a Spartacusban is.

Ez az álom azonban korántsem volt békés, enyhet adó, és leggyakrabban csak homályos utalásokba, rejtélyes – a filmek alapjául szolgáló regényektől szinte teljesen idegen – jelenetekbe bújtatottan juthatott ki az ébrenlétbe, vagyis a filmvászonra.

Miről is van szó? Nos, több írás, könyv témáját képezi, hogy miként hagyta rajta a bélyegét a bibliai témájú filmeken (is) a második világháború, az azt megelőző időszak totalitárius államai által elkövetett borzalmak, háborús bűnök, az USA és a Szovjetunió, a Kelet és Nyugat közötti szembenállás, a kezdődő hidegháború, a kommunista és a kommunistának vélt személyek elleni „boszorkányüldözés” az 1950-es évek Amerikájában (azaz a mccarthyzmus), de az antiszemitizmus,  európai zsidóság tömeges kiirtásában testet öltő vészkorszak eseményei és a zsidóság Palesztinában történő letelepedését és az önálló zsidó állam megalakulását szorgalmazó mozgalom is. Tetten érhetők továbbá e filmekben a brit gyarmatpolitika egyes elemei is…

Mindez együtt tömény információ. Nem is ábrázolhattak mindent nyíltan, de Hollywood mégis szerét ejtette, hogy mindezt valamiképpen beleszője az ókori Rómáról szőtt álomba. Nézzünk egy példát máris! A fenti képen a római császár ül a birodalmi sas alatt. A lenti képen pedig...

Nem véletlen tehát, hogy Ben-Húr azt mondja a filmben, hogy Róma bukásának napján akkora örömujjongás hallatszik majd, amelyet nem látott még a Világ!  Mert ez a mondat a hitleri Németországról szól és arról, amit képviselt. 

Nem véletlen tehát, hogy amikor az ötvenes években készült Quo vadist vagy a Ben-Húrt nézzük, néha az az érzésünk támad, hogy a – főképp gonosznak, vérszomjasnak és kegyetlennek ábrázolt – Római Birodalomban mintha a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom, a fasiszta Mussolini Olaszországa, netán maga a Szovjetunió köszönne vissza ránk… és néha a Brit Birodalom is… A világháborút megelőző és a háborút követő politikai légkör, történelmi események….

Külön érdekesség amúgy, hogy azóta volt olyan történész, aki egyenesen a Sztálin vezette Szovjetunióhoz hasonlította a római császárkor azon időszakait, amikor a császár őrülete a tömeges kivégzésekben és az állandó rettegésben manifesztálódott. Nos, következőkben – valamelyest a Quo vadis, de különösen a Ben-Húr révén – olyan ínyencségeken fogunk végigmenni, amelyek jól szemléltetik ezt a különös, vagy nem különös, ámde nagyon is valós – ötvenes évekbeli – hollywoodi álmot.

    

Párhuzam Nero császár, Mussolini és Sztálin között – avagy diadalmenet a Quo vadisban

Az első nagyszabású film, az 1951-es Quo vadis az őrült Nero császár uralmának idejébe, Kru. 64-be kalauzolja a nézőt. Sok mindenben úttörő volt, többek között abban is, hogy bevezette a diadalmenet ábrázolását, mely számos későbbi film, így a Ben-Húr kötelező elemévé is vált. Ha a Vesta papnők éneke nem is...

A diadalmenet keretében a győztes hadvezér legioi élén felvonult Róma népe és az éppen regnáló császár előtt. Míg a  Quo vadisban Vinicius vonul el diadalszekerén Nero előtt, addig a Ben-Húrban Quintus Arrius tiszteleg Tiberius császár előtt.

Mindez a filmek alapjául szolgáló regényekben nem szerepel, annál is inkább, mivel csak a császári család tagjai rendezhettek diadalmenetet (ámbár a regény szerint Vinicius valamilyen rokonságban állott Neroval). Hogy miért került bele mégis a diadalmenet a filmekbe? A frappáns választ a forgatókönyvírók Nero császár szájába adták: „A nép igényli az efféle szórakozást.”

Esetünkben tehát a látványos tömegjelenet igencsak jól mutat a mozivásznon, eladhatóvá teszi a filmet, méghozzá olyan korszakban, amikor az embereket effajta jelenetekkel is igyekeztek visszacsalogatni a televízió mellől a mozikba. Na, de lássuk csak e tömegjelenetek, diadalmenetek képi megvalósítását!

Legelébb nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy a Quo vadist abban az Olaszországban forgatták, melyet alig fél évtizede a fasiszta diktátor, Mussolini vezetett...  

A diktátor nevéhez fűződik a római filmstúdió, a forgatásoknak 1951-ben otthont adó Cinecittà megalapítása, de a római kori fórumok romjai felett átvezető sugárút kiépíttetése is.

E sugárút jelenleg a Via dei Fori Imperiali nevet viseli, s Róma városának központjában halad a Piazza Venezia és a Colosseum közötti egyenes vonal mentén.

Mussolini 1932-től rendezett ezen az úton katonai parádékat, mely katonai parádé hangulata kísértetiesen visszaköszön az 1951-ben forgatott Quo vadisban, miként az is, ahogy Mussolini integet... a filmben, messze még egy diadalív is látszik...

De, hogy teljes legyen a kép, a diadalmenet vizuális megvalósításához nemcsak olasz, de szovjet példát is alapul ve(he)ttek az alkotók. A látvány, ahogy Nero a balkonról integet, egy kortárs – filmhíradót – néző számára világos lehetett: mintha a Szovjetunió nagyhatalmú vezére, Sztálin generalisszimusz integetne a nép és a katonák felé, egy moszkvai katonai parádén…

Különösen érdekes a párhuzam, amennyiben azt nézzük, miként is konferálják fel a filmben Nero – végső soron Róma – uralmát: „A császári Róma, a birodalom központja, Világot uraló nagyhatalommá vált. De ily hatalom gyakran a romlás táptalaja. Senki élete nincs biztonságban. Az egyén sorsa az állam kezében nyugszik. Az igazságtevést az öldöklés váltja fel. A hódítók leigázottak ezreit hurcolják el gúzsba kötve, rangra és nemre tekintet nélkül teszik őket Róma alantas rabszolgáivá, senki nem menekül a korbácsütések és a kardcsapások elől.”

E mondatok már nem csak a Szovjetunióra, de a Hitler vezette Harmadik Birodalomra is igazak, hiszen egy diktatúrában – mint tudjuk – nem csak a kollektív, de az egyéni szabadságjogok sincsenek biztosítva, gyakorlatilag senki élete nincs biztonságban.

A fogolytáborok, a munkatáborok és a megsemmisítő táborok borzalmai még ott kiáltottak a történelem színpadán, amikor a háború utáni Szovjetunió már uralta a fél világot, katonai nagyhatalommá vált, a meghódított népek részére pedig megkezdődött a málenkij robot. Eközben Moszkvában bárkiből és bármikor gyanúsítottat csinálhatott a Berija irányította titkosszolgálat, az NKVD… Mindez ott van a sorok között, a nyugati világ részére készült Quo vadis első jelenetében… Hollywood álma… az elképzelése Rómáról, mely visszaköszön a 2000-ben készült Gladiátorban is. Hasonlítsuk csak össze a fenti képet az alábbival!

Az álom, történetesen  a rémálom a Quo vadisban is utat tör magának, mert végül is a film pozitív üzenettel zárul: egykor már diadalmaskodott a jó, egykor történetesen a kereszténység képében. Most is diadalmaskodni  fog, ha kell… A Harmadik Birodalom már legyőzetett… a jó, a nyugati világ azóta már úrrá lett az 1948-as berlini blokádon, minden bizonnyal úrrá lesz a koreai háború okozta krízisen is… Végső soron pedig… egy napon… a hidegháborúban is győzni fog a jó. Mondhatjuk talán azt, hogy Hollywood is kivette a részét a hidegháború szülte ideológiai háborúból? Nos, a Ben-Húr üzenete még tovább árnyalja ezt a képet!  

    

A Ben-Húr rejtélyes jelenete – avagy egy gyűrű visszaadásának története

Immár közel hatvan esztendeje, hogy 1959-ben megismerhette a nyugati világ Lewis Wallace azonos című regényének mindezidáig legsikeresebb filmváltozatát, a Ben-Húrt. A 11. Oscart bezsebelő film hozzánk csak 1982-ben juthatott el, kultusza azonban máig töretlen – elhomályosítani a regényből készült későbbi alkotásoknak sem sikerült. Hihetetlen?

Pedig igaz! Köszönhetően a forgatókönyvnek is, még, ha azért nem is kapott szobrocskát... Ebben az 1959-es filmben nyert polgárjogot az a furcsa jelenet, amelynek során Ben-Húr – vagyis örökbefogadó apja után immár az ifjú Arrius – a római helytartóval, Pontius Pilatussal találkozik. Jóllehet, elsőként az lenne a célszerű, ha a Ben-Húr eseményeit időrendbe szedve haladnánk, e jelenet azonban annyira kirí, egyúttal kimagasodik a filmben, hogy mégis az in medias res mellett döntöttünk! Bele a közepébe!

A jelenetnek alaposan megágyaztak, mert két korábbi jelenetben is utalnak rá a találkozó résztvevői – maga Ben-Húr emiatt nem hallgatja meg a Názáreti Jézust sem, mondván, Pilatushoz kell mennie. Nagyon is tudatos lépés volt tehát a forgatókönyvíró(k) részéről a megírása, annak ellenére, hogy Wallace regényében e találkozónak és a már emlegetett gyűrű visszaadásának nyomát sem találjuk. A jelenetben Pilatus közli Ben-Húrral, hogy római polgár lett – vagyis már nem csak zsidó, de a Római Birodalom polgára is.

Ben-Húr nem örül, sőt, kijelenti, hogy Róma, pontosan Róma okozta a családjának tragédiáját, miatta tengeti leprásként életét az anyja és a húga, örök számkivetésben, egy barlangban  – a leprások tudniillik tisztátalannak számítottak, a betegek nem is érintkezhettek egészséges emberekkel. 

Pilatus sajnálatát fejezi ki, azonban kijelenti azt is, hogy Messala tribunus volt az, aki valójában okozta a tragédiát, de ő már megbűnhődött. Ben-Húr szerint azonban Messalat megfertőzte a római kegyetlenség, ismerte jól, korábban más ember volt. Messalat tehát valójában Róma tette tönkre, ugyanúgy, ahogy Ben-Húr családját is. Pilatus szerint „mindig van áldozat, a hatalomhoz erős kéz kell, semmi érzelem, még részvét se, a hibákból pedig okulunk, fejlődünk általa.”

Különös szavak. Egy részüket maga Hitler inspirálhatta, a náci vezető szerint tudniillik a háborúban mindig vannak áldozatok, Róma pedig militáns nagyhatalom (is) volt, félelmetesen ütős a párhuzam egy világháború utáni korban… Nos, Pilatus kijelenti továbbá, hogy Róma felkarolja Ben-Húr életét és gyönyörű jövőt kínál. A szabadságról szólva viszont megfogalmazza, hogy teljes szabadság nem létezik, okos ember ismeri a korlátokat, a Világot, amelyben él, s ez idő szerint Róma a Világ, ezt az ifjú Arrius bizonyára nagyon is jól tudja.

Ben-Húr erre azt feleli: „Júda Ben-Húr vagyok. A mondat többrétegű jelentéstartalommal bír, de egyúttal el is téríti a történetet a regény szellemiségétől. Egyrészt nyilvánvaló, hogy egy második világháború után készült filmváltozatban, ahol a Római Birodalom megjelenítése a Harmadik Birodalom jegyeit is markánsan magán hordozza (erről még lesz szó), Ben-Húr nem vállalhatja fel római identitását – jobban mondva „lemond” ezen identitásáról.

Másrészt azonban az a gond a forgatókönyvvel, hogy Arrius örökbefogadott fiaként és örököseként Ben-Húr a római jog szerint már római polgárnak számított, nem utólag nyerte azt el. Vagyis római identitását, ha akarta volna sem „dobhatta volna el”, Arrius pedig soha nem tagadta őt ki.

Érthető azonban, hogy ha az alkotók a hitleri Németország zsidók elleni bűntetteit is leképezték Ben-Húr gályarabságában, akkor a filmbéli Ben-Húr – aki talán már leképezi az 1948-ban megalakult új zsidó állam polgárát is –, csak addig vállalhat identitásbeli közösséget a rómaiakkal, így örökbefogadó apjával, Arriussal is, amíg a római kegyetlenség sújtotta családját kimenekíti a rómaiak okozta borzalomból. Utána már nem egy szekérben haladnak...

Látni fogjuk: a Ben-Húrban Róma sokkal inkább a Harmadik Birodalom, semmint a Szovjetunió sajátosságait mutatja. Ben-Húr gályarabságból történő szabadulása, lelkének megtöretése pedig talán bepillantást nyújthat abba, amit azon embertársaink éreztek, akik túlélték a haláltáborok borzalmait…  

Nem, pont ezért sem válhat a filmben Ben-Húr kozmopolita, zsidó-római kettős identitású birodalmi polgárrá, jóllehet a regényben és az annak folytatásaként jegyzett Ben-Húr fiában – az immár Roger Bourgeon által írt műben – pontosan római nevét és örökségét használja fel arra, hogy az éppen szárnyát bontogató kereszténység támasza lehessen, mind Rómában, rómaiként mind Jeruzsálemben, zsidóként.

Az 1959-es filmváltozatban azonban Ben-Húr kereszténnyé válása, de még Jézus feltámadása sem egyértelmű úgy, mint a regényben, s csak a film végén nyer lelke békét, szabadulva a gyűlölettől, amikor a keresztre feszített Jézus csodát tesz, meggyógyítva Ben-Húr anyját és húgát a leprából. A gyűlöletet tehát elengedi, de nem lesz belőle se római, se keresztény, zsidó identitása azonban megmaradt a hányattatások ellenére is.

A film alkotói tehát egyértelműen értésünkre adják, mit képez le a filmben Róma, így azt is mondhatnánk, hogy a kizárólag e filmre írt jelenet a római jog dacára is egy mestermunka... Nos, a jelenetben Ben-Húr kétségkívül összekülönbözik Pilatussal, aki a végén közli, hogy eddig barátként szólt hozzá, Arrius fiához, de ha felmegy a lépcsőn (a helytartói székhez), onnantól a római császár kezévé válik, hogy összeroppantsa azokat, akik Róma ellen törnek. És Pilatus az Pilatus, a birodalmi sast képviseli...

Pilatus szerint sokan látnak Ben-Húrban vezetőt a zsidó nép körében. Ha Jeruzsálemben marad, akkor azokhoz az árulókhoz fog Ben-Húr is tartozni, akik Róma ellen akarnak fordulni. Ben-Húr erre azt feleli: „Máris úgy érzem, hogy hozzájuk tartozom.” Ezt követően veszi le az őt örökbefogadó római hadvezértől, Quintus Arriustól kapott pecsétgyűrűt, s kéri Pilatust, hogy adja át a gyűrűt Arriusnak, mondván, jobban tiszteli Arriust annál, mintsem hordhatná a gyűrűjét. Különös mondat, érthető, de sokkal inkább a regénybeli Ben-Húr szellemiségére utal.

Arrius minden esetre jó példa az alkotóknak arra, hogy bemutassák, hogy egy elnyomó hatalom képviselői között is akad elvétve jó ember. Szunnyadhat jóság… ehhez azonban tegyük mindjárt hozzá azt is, hogy a forgatókönyvíró(k) Arrius szájába adtak egy regényben nem szereplő mondatot is, mely ismét csak a Harmadik Birodalom filozófiáját tükrözi… Erről még lesz szó. A jelenet végén Pilatus átveszi a gyűrűt, azonban figyelmezteti Ben-Húrt, hogy barátja, Arrius kedvéért sem védheti meg a következményektől, ha Jeruzsálemben marad. Veszélyes a jelenléte Róma számára.

Pilatus itt mintha már a Brit Birodalom képviselőjének arcát venné fel, hiszen Palesztina az első világháborútól 1947-ig angol gyarmat volt. A brit kormány 1939-ben korlátozta a zsidók bevándorlási lehetőségeit, s később is számos feszültség és konfliktus jellemezte a zsidók és a britek viszonyát… Nem, ez a jelenet nem véletlen, hanem tudatos, többes jelentéstartalommal és számos mély üzenettel bíró mestermunka, melyben szintén leképeződik Hollywood Rómáról szőtt álma…

A Ben-Húr a gályán – avagy rettenetes párhuzam a haláltáborokkal

Ehhez akkor most már kezdjük az elején! Nos, a Ben-Húr története a Jézus korabeli Jeruzsálemben veszi kezdetét, évekkel Pilatus judaeai helytartóságának kezdete (azaz Kru. 26.) előtt.

A Római Birodalom által uralt városban él Júda Ben-Húr zsidó herceg is, aki hosszú idő után ismét találkozik gyermekkori barátjával, a Rómából visszatérő, már említett Messalaval.

Messalat a jeruzsálemi Antonius erőd katonai parancsnokává nevezték ki – azaz lényegében olyan beosztást tölt be az 1959-es filmben, mint Clavius tribunus a 2016-ban debütáló Feltámadásban (Risen).

Ben-Húr és Messala régi barátságának csírájában véget vet a római ifjú jellemváltozása: Messala könyörtelen, törtető intrikussá lett, aki a régi barátságot felhasználva arra kéri Ben-Húrt, hogy kémkedjen és jelentsen saját zsidó honfitársairól, akik a római szerint lázadásra készülnek, melynek nem lehet más vége, csak az, hogy kiirtják a teljes népet.

Nos, egy teljes nép kiirtásának embertelen és lelketlen víziója nem idegen a rómaiaktól, egyúttal ismét félelmetes párhuzamot mutat a Harmadik Birodalomnak a zsidó nép teljes megsemmisítését célul kitűző tervével, az Endlösunggal! Nem véletlen párhuzam a filmben, egyúttal utal Jeruzsálem Kru. 70-ben bekövetkezett pusztulására is, amikor a zsidók filmben is látható temploma elpusztult... és azóta sem épülhetett újjá Jeruzsálemben...

Ben-Húrnak és családjának természetesen nincs mitől tartania a római szerint… Ben-Húr a békében és a párbeszédben hisz, azonban maga is látja, hogy népét miként igázta le legioival a hódító Róma. Nem kér olyan barátságból, amely csak azzal a feltétellel élhet tovább, ha ő maga besúgóvá – általa pedig életek elpusztítójává – válik. Messala veszélyt hordoz a családra nézve, jóllehet ajándékkal érkezett...

A római, aki már arról vizionál, hogy egy nap majd a római császár trónja előtt állhat, tettei érdemeként, választás elé állítja Ben-Húrt: vagy vele, vagy ellene! Ismerős mondat? Eredetije az Újszövetségben gyökerezik, ezt tudhatta a fiatalon papnak készülő Sztálin is, aki Leninhez hasonlóan előszeretettel használta az „aki nincs velünk, az ellenünk van” politikai szlogent. Hatása garantált: Ben-Húr és a római, a régi barátok egymás ellen fordulnak… leginkább persze Messala fordul a család ellen...

Haladjunk csak tovább, mert párbeszédüket átlengi a mccarthyzmus kísértete is, mely a filmes szakma képviselőit is sújtotta, feketelistázta. A McCarthy szenátor nevéhez fűződő „boszorkányüldözésről” már volt szó; az ötvenes években ennek keretében az USA ellenségévé nyilváníthattak bárkit, akinél a legkisebb gyanú is felmerült, hogy kommunista, ellene pedig a legkeményebb szankciókkal lépett fel a rendszer.

A szenátor szinte minden esetben bizonyítékok nélkül, pusztán a gyanú alapján idézte az érintetteket az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé, a megjelenés visszautasítása a teljes egzisztenciális megsemmisülést is magával hozhatta.

Az állampolgárok sokszor egymást jelentgették, koholt vádak alapján… a kommunista hatalomátvételtől való pánik néha keveredett az állampolgárok személyes bosszúvágyával is, a besúgás pedig állami támogatást nyert a szenátor tevékenysége révén… Voltak, akik nem vettek részt ebben, miként Ben-Húr a saját népe elárulásában, azonban ennek nagy kockázata volt a számukra nézve… Amiként Ben-Húrra és családjára nézve is.

Messalaból – szakításuk előtt – még előbukkan a Brit Birodalom gyarmati politikájának szószólója is, hiszen egyik jelenetben még kioktatja a katonáját, hogy Judaea úgymond Ben-Húr országa volt, mielőtt a rómaiak odamentek (lásd India egyes előkelőinek és a briteknek a viszonyát), vagyis kijelenthető, hogy Róma több alkalommal a Brit Birodalom jellegzetességeit is visszatükrözi a filmekben. Azonban a tragédia elkerülhetetlen. Az új római helytartó, Valerius Gratus jeruzsálemi bevonulásakor következik be. (Megjegyezném, csak halkan, hogy Gratus Kru. 15-26 között volt helytartó, a filmben azonban legfeljebb 6 évig tölti be e tisztséget.)

De vissza Ben-Húrra, aki a húgával együtt nézi a bevonulását! Tirzah keze alatt teljesen  véletlenül meglazul egy cserép, s eltalálja a helytartót.

Messala nagyon is tisztában van vele, hogy a család ártatlan, de mégis gályarabságra juttatja Ben-Húrt, anyját és húgát pedig bebörtönzik, ahol idővel leprások lesznek. Messala meglátása szerint rettegni fognak az ellenségei, ha látják, miként bánik el egy régi baráttal.

Ben-Húr bosszút esküszik, de majdnem szomjan hal, amikor rabszíjon vezetik úti célja felé. Nem adnak neki inni, mígnem maga Jézus itatja meg őt, melynek hatására csodás módon bírja a gályarabságot. Később, amikor Jézust viszik keresztre feszíteni, ő is viszonozhatja a Megváltó tettét.

A regény szerint Ben-Húr tárgyalás és ítélet nélkül kerül a gályára, ahol evezősként, s rabszolgaként tengeti napjait, de a Jézus által adott víz hatása kitart: csodaszámba menő módon bírja a nehéz és megterhelő munkát. A tárgyalás és ítélet nélküli rabság réme és ténye nem volt ismeretlen a koncentrációs táborokba hurcolt embertársaink számára, a filmben ki is hangsúlyozzák a tárgyalás elmulasztását, azonban a regényből és a filmből ismert gályarabság a valóságban mégsem állta volna meg a helyét.

Ennek oka, hogy rabszolgákat általában nem használtak evezősként a római hadihajókon, a rendkívüli eseményeket és a sürgős munkával járó eseteket leszámítva. Szabad embereket alkalmaztak evezősként. Arra pedig nincs bizonyíték, hogy elítélt bűnözőket használtak volna.  A gályarabság bemutatása azonban a leginkább alkalmas arra, hogy általa Hollywood – ha burkoltan is, de – képet adjon a munka- és haláltáborok borzalmairól is, egy ókori témájú filmbe „csomagolva”. Csak a filmbéli Arrius szájából hangzik el ugyanis a következő rettenetes mondat: „Ti mindannyian elítéltek vagytok. Életben tartunk benneteket, hogy a hajót szolgáljátok! Hát evezzetek, s éljetek!”

Arrius pragmatista: a beteg evezős leváltására ad parancsot, ugyanakkor helyesli az engedetlen rabszolga megkorbácsolását. Igazi birodalmi katona. Azonban fordítsuk csak le azt, amit mondott a forgatókönyvíró(k) jóvoltából! Addig tartják életben az elítélteket, amíg a hajót szolgálják a munkájukkal. Vagyis addig élhetnek, amíg képesek maradnak evezni. Ha már teljesen használhatatlanok lesznek, akkor már nincs hasznuk, nem élhetnek. Munka tehát, vagy halál…

Ha jobban belegondolunk, ehhez a filozófiához jobban illik az a színész, aki Arriust a Ben-Húr 2016-os változatában játszotta – igaz e változatban a karakter vízbe fúl, Ben-Húr nem menti őt meg, nem lesz a fia, szóval itt aztán tényleg fuccsba ment a római identitás… de ez egy másik történet lesz… Most vissza Arrius evezős rabszolgákhoz intézett mondatára. Elítéltekhez szólott. De látjuk a jogtalanságot, jogfosztottságot, melyet Ben-Húr testesít meg, akinek tárgyalása sem volt! Ismerős valahonnan az, amit Arrius mondott?

Ismerős a gondolatsor? Garantálható, mert ehhez hasonló mondat olvasható a Harmadik Birodalom szörnyszülöttjének, Auschwitznak a táborkapuja felett is: „Arbeit macht frei!” Vagyis: „A munka szabaddá tesz!” Arrius szavai tehát a nácik zsidók elleni megsemmisítő politikáját idézik. Valószínűleg nem véletlen a forgatókönyv e néhány sora sem, de ez a pár sor is alátámasztja, hogy a Római Birodalom Harmadik Birodalommal történő párhuzamba állítása, amennyire zseniális húzás, olyannyira nem teszi lehetővé, hogy a zsidó Ben-Húr római örökségét is vállalva éljen tovább, a film vége után – miként a második világháború után Palesztinába bevándorolt zsidók is elsősorban az új zsidó állam polgárai lettek, bárhonnan is érkeztek…

​De vissza a római hadigályákhoz. A regény szerint Arrius száz hadihajóval szállott tengerre a kalózok ellen. A gond ezzel pusztán csak az, amit a Res Gestae Divi Augusti ír.

A Kre. 27-től Kru. 14-ig uralkodó Augustus császár által megfogalmazott, saját tetteiről szóló legteljesebb beszámolót a mai Ankara területén 1555-57 között találta meg Verancsis Antal követ. A Res Gestae Divi Augusti szerint tudniillik Augustus már megtisztította a Földközi-tengert a kalózoktól, száz hajóból álló flottával pedig az actiumi csata (azaz Kre. 31.) után nem vívtak ütközetet. Így Arrius egész csatája az író fantáziájának szüleménye.

A film megspékeli még a dolgot azzal, hogy makedón kalózokról beszél, azonban a makedónok területe akkor már rég római uralom alatt áll… De hát legyen egy kis írói és természetesen filmes szabadság is! „Vivát, író Wallace & rendező Wyler!” 

Szabadság! Nos, része lesz benne újra Ben-Húrnak! A római hadigályákat – melyek egyikén maga Ben-Húr is evezős – Arrius a kalózok ellen vezényeli. Az ütközet során Ben-Húr megmenti a hadvezér életét, aki hálából kimenti őt a gályáról és később fiává és örökösévé fogadja, neki adva családjának pecsétgyűrűjét, melynek történetét már ismerjük.

Arrius egyébiránt mindaddig kiábrándult ember volt, hajdani fia elvesztése miatt. Legalábbis a film szerint. Ben-Húrral való találkozása előtt egyedül a katonaság volt számára fontos, a birodalom és a császár szolgálata. Ennek során került igen jó kapcsolatba Pilatussal is.

Ben-Húr aztán újra előhívta Arriusból az apai érzéseket. A regény és a folytatása szerint e bensőséges kapcsolat fennmaradt, Ben-Húr pedig vállalta egyszerre zsidó, egyszerre római és egyszerre keresztény identitását. Az 1959-es filmváltozatba ugyanakkor mindez a fentiek ismeretében nem fért és nem férhetett bele, azonban e változat önmagában, elkészült formájában, a filmtörténet egyik legnagyobb értéke, mind a mai napig! De most térjünk vissza Ben-Húrral együtt Jeruzsálembe!

  

 Az antiszemitizmus és a rasszizmus ábrázolása a Ben-Húrban

Ben-Húr – immár mint ifjú Arrius – visszatér Jeruzsálembe, hogy kiszabadítsa anyját és testvérét a fogságból. A regényben erre akkor kerül sor, amikor Pilatus lesz Judaea helytartója, aki szabadon engedi őket.

Mivel leprások, a családegyesítés elmarad, Ben-Húrban pedig tovább dolgozik a gyűlölet Messala iránt.

A filmtörténeti jelentőségű kocsiverseny kettejük hatalmas párbaját mutatja be, melyben Ben-Húr legyőzi ellenfelét, aki az 1959-ben készült filmben a verseny után meghal (a regényben az egyik napkeleti bölcs, Boldizsár lánya végez vele, évekkel később).

Ben-Húr az arab sejk, Ilderim lovait hajtja a kocsiverseny során. Amikor a verseny előtt Ilderim fogadást köt Messalaval – mely fogadás által Messala anyagilag is tönkre megy – a római kifejezi nézetét, hogy a fogadást is úgy kell megkötni, hogy egy római többet ér egy zsidónál, de egy arabnál is.

Ilyen sincs a regényben, azonban a jelenet – és benne az antiszemitizmus és a rasszizmus ábrázolása – kiválóan alkalmas arra, hogy a film bemutassa a nácik faji felsőbbrendűségbe vetett önmagasztaló őrületét, végső soron a Harmadik Birodalom ilyetén ideológiáját is.

Az antiszemitizmus, a rasszizmus és a náci fajelmélet összefüggésében külön említést érdemel, hogy Ben-Húr – legalábbis a filmben – a hatágú Dávid-csillagot viseli a kocsiverseny alatt, mely csillag viselésére nem sokkal korábban, a vészkorszak idején kötelezték a zsidó származásúakat. A csillag viselése nem szerepel a regényben, azonban az alkotók ezzel is hangsúlyozzák Ben-Húr zsidó identitását, egyúttal emlékeztették a Világot a Harmadik Birodalom rémtetteire...    

     

Az álom tovább él

A filmtörténeti jelentőségű kocsiverseny után Ben-Húr szemtanúja Jézus kínszenvedésének és kereszthalálának. Hallja Jézus szavait, amint a kereszten ezt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” E mondat egyébiránt az 1953-ban forgatott filmben, A palástban is szerepel.

Jézus itt is csodát tesz: szavainak hatására Ben-Húr elengedi a gyűlöletet, melynek kardja kihullik kezéből. Más emberként tér haza. Újra képes szeretni, magához ölelve jövendőbeli feleségét, Esztert, s anyját, testvérét, akiket Jézus csodája szintén meggyógyított. A film – a rettenetes szenvedések után, amelyeket átélt – végül úgy köszön el Ben-Húrtól, hogy életét immár a béke és a szeretet hatja át. A boldog jövő ígérete lengi be a vásznat. Hogy aztán ez a jövő mennyiben lesz másabb, mint amit az író elképzelt hősének, nos, azt mindenki álmodja meg maga! Szekérre fel! Hajrá!

Az biztos, Hollywoodnak a Ben-Húr forgatása óta is volt és van álma az ókori Rómáról. Azóta is számtalan utalást találunk korunkra az ókori témájú filmekben. Az álom tehát tovább él. És az álmot tovább is szövik! Az ókori témájú filmekbe szeretett bele az 1959-ben immár három esztendős Steven Saylor is, Gordianus, a római Nyomozó megteremtője. De ez már egy másik történet...    

Folytatjuk

Ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. És néha, mint katona a kardot, sok-sok kérdést is nekünk szegeznek... 

Barabás tényleg túlélte a Húsvétot?

A filmművészet hajnala óta számtalan szebbnél-szebb abszurditással találkozhattunk a vásznon, mely alól nem kivétel a történelmi tények, események bemutatása, illetőleg ezek értelmezése sem. Mielőtt azonban pálcát törnénk az ilyen – filmes bakikon jócskán túlmutató – ínyencfalatok felett, érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon nem hordozzák-e véletlenül, avagy szándékosan, de mégis az igazság csíráit? Az igazságét, mely vagy mindenkié, vagy senkié…

Senki lett volna Barabás, a Róma elleni lázadásban vétkes zelóta is? Barabás, akit az evangéliumok tanúsága szerint a római helytartó, Pontius Pilatus a nép követelésére Jézus helyett szabadon bocsájtott? Egyáltalán megtörtént ez az esemény? Avagy csupán arról van szó, hogy egy film alkotói törték meg az évszázados bevett gyakorlatot? Mert tény, ami tény: 2016-ban a filmesek szakítottak  azzal a bevett gyakorlattal, hogy a Názáreti Jézus Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának Barabással kapcsolatos mozzanatát az evangéliumokhoz hűen ábrázolják. Miről is van szó?

A 2016-ban bemutatott film, a Feltámadás (Risen) elején a tízedik római legio – vagyis a LEGIO X FRETENSIS – egyik egysége lázadó zelóta fészket ostromol a júdeai kősivatagban. A zsidók Róma-ellenes – az idegen uralom ellen fegyverrel is küzdő politikai és vallási – csoportját nevezték abban az időben zelótáknak. Hozzájuk tartozott az elfogadott álláspont szerint Barabás is. A film szerint a Kru. 33. esztendőt írjuk, közeleg a Húsvét, a zsidók szent ünnepe. A díszlet kicsit szegényes... ez ugyanis inkább egyszerű kőfal, mint zelóta lázadók fészke... 

A sziklafal tetején harcoló zelóták első blikkre mégis lépéselőnyben vannak a Clavius katonai tribunus vezette csapattal szemben – az egyik zelóta még római sisakot is szerez a küzdelem hevében. 

Clavius ezt már nem hagyhatja következmények nélkül: parancsára a legio katonái felveszik a híres, ostromkor használt harci alakzatot, a teknősbékát (testudo). A szorosan egymás mellé álló legionariusok körbeveszik magukat scutumnak nevezett pajzsaikkal, minek hatására gyakorlatilag minden oldalról védve vannak az ellenségtől.

Megközelítik a falat… aztán… de mindenki nézze csak meg a filmet! Remek történelmi-lélektani dráma, melyben a főhős Clavius minden szívbaj nélkül végez a lázadó Barabással is… tíz percig sem él a karakter… Igen, ez az a Barabás… a filmben nem jut el Pilatus ítélőszéke elé, így szabadon sem bocsájthatja őt a helytartó…     

      

Alkotói szabadság, vagy történelmi hűség?

A filmművészet sohasem volt a megélt történelem hiteles krónikása. Nem is ez a dolga… Így esett meg például, hogy az 1953-ban készült filmben, A palástban Tiberius császár felesége, Julia is ott intrikál Capri szigetén, húsz évvel Kru. 14-ben bekövetkezett halála után.

Azonban e példa arra is rávilágít, hogy néhanapján a filmművészet csak gépiesen, kontroll nélkül átvesz olyan – egyébként érdemi funkció nélkül lebegő – karaktereket, akik egy regényíró hibájából maradtak életben. A palást című film alapjául szolgáló regényben, Lloyd C. Douglas művében Julia ugyanis él és virul… pardon: zsörtölődik! A filmben egyébként Tiberius említi is, hogy negyven éve házasok… ez legalább stimmel: Kre. 12. óta… vagyis, pont az író nem kutatott eleget!

Történelmileg hiteltelen regénybeli karaktert ültetettek tehát át a forgatókönyvbe. A forgatókönyvírónak viszont nem az az alapvető feladata, s munkája, hogy történelmi szempontból korrigáljon egy írót... bár, talán ilyenre is volt példa... Miként írói bakira is van példa, a legjobbaknál is: Colleen Mccullough írónő is életben felejtette Augustus császár anyját…

De mi a helyzet Barabással, a zelótával? Tényleg nem úszhatta meg? A válaszért utazzunk vissza kétezer évet az időben! Jézus korába, amikor a Római Birodalom az úr az egész ismert világ felett, Afrika sivatagjától az Atlanti-óceán partjáig. A Krisztus utáni 26-36. közötti időszakban Júdeában Pilatus volt a római helytartó.

A Földközi-tenger partján fekvő egykori római kori kikötőváros, Caesarea Maritima romjainál a múlt században végzett ásatások során felszínre került egy kőtömb is, amelyet ma az egyetlen olyan régészeti leletként tartanak számon, melyen világosan kivehető Pilatus neve. Pilatusé, aki az evangéliumok tanúsága szerint a zsidó vallási vezetők és az általuk felheccelt nép nyomására volt kénytelen halálra ítélni Jézust, míg Barabást, a zelótát szabadon engedni.

Több film, köztük az 1961-ben készült Barabás is bemutatja e jelenetet, melyhez hozzátartozik a híres „kézmosás”: Pilátus Jézus elítélése miatt szó szerint mossa kezeit, kijelentve, hogy elítélésében ő ártatlan, a zsidók kényszerítették, hogy a zelóta Barabást engedje szabadon Jézus helyett. Milyen jogalapon engedhette szabadon egyáltalán bármelyiküket is Pilatus?

Nos, Barabást az evangéliumok tanúsága szerint a Húsvét ünnepének kezdete előtt fogták el, egy közelebbről nem tisztázott lázadásban, fegyveres cselekményben való részvétel miatt és Jézussal egyidőben ítélkeztek felette. Feltéve, hogy Clavius tribunus addig meg nem ölte...

Mert pontosan ezen ugrik át a Feltámadás című film: törli, vagy inkább kihagyja azon – evangéliumokból jól ismert – húsvéti ünnepi szokásra visszavezethető eseménysort, melynek keretében Barabást és Jézust állította Pilatus a nép elé, s a nép döntött, hogy melyik foglyot is engedje a helytartó szabadon… a filmben szimplán átdöfik Barabást... a parancs szerint Claviusnak sietnie kellett, nem volt idő keresztekkel, meg ítélettel bajlódni... az elfogott Barabás meghal...

De térjünk vissza a fősodorba! Az úgynevezett húsvéti amnesztia mármost olyan – szokásjogi alapokon nyugvó – intézmény volt az evangéliumok szerint, melyre hivatkozással a helytartó egy foglyot szabadon bocsájtott az ünnepek közeledtével. A fogoly személyét elvileg a nép határozta meg. Pilatus az evangéliumok szerint így akarta megmenteni Jézust a kereszthaláltól. Nem jött be, mivel más volt az üdvtörténet szerint Jézus küldetése...

A feltámadás film azonban a Jézus és Barabás közti választás, vagyis a húsvéti amnesztia nélkül is működőképes. Clavius épp csak visszatér a filmben az Antonius erődbe...

...mely a filmmel ellentétben a templom körzetének északnyugati sarkán állt, s a keresztény hagyomány szerint itt ment volna végbe Jézus megostorozása is...

...amikor Pilatus hívatja. A helytartó egy palotában ítélkezett Jézus felett a filmben (vélhetően Heródes király korábbi palotájára utaltak az alkotók). Clavius érkezésekor már el is vitték Jézust, azonban látszik, hogy valakik törtek-zúztak a helytartói palotában. Pilatus el is mondja Claviusnak, hogy a zsidó vallási vezetőket tömörítő testület, a Szanhedrin úgy döntött, hogy az egyik szent bolondnak, aki követőiből már kisebb sereget gyűjtött, mennie kell, s ennek érdekében – a filmbéli Pilátus szavaival élve – vandálok törtek rá, hogy Jézus vérét követeljék, mert azt állítja, ő a Messiás…

Kutatások mutatnak rá, hogy ha valaki Messiásnak kiáltotta ki magát, az azt is jelentette, hogy a zsidók királya címre is pályázik. Ezt az evangéliumok szerint Jézus cáfolja, elmondva Pilatusnak, hogy királysága nem e földről való. Pilatus nem is találná bűnösnek, s gyakorlatilag a nép küldi keresztre… de visszatérve a filmre, Pilatus elmondja Claviusnak, hogy keresztre küldte Jézust, annak ellenére, hogy nem örül neki. Mossa a kezeit, itt is…

Olyan helyzetbe került elmondása szerint, hogy nem volt választása. Rendnek kell lenni Jeruzsálemben, s tart tőle, hogy a császár odalátogat a közeljövőben. Erre a valóságban soha nem került sor, Tiberius nem hagyta el Capri szigetét. Onnan irányította kegyencein keresztül a birodalmat... A palást című filmben a félőrült Gallio tribunust küldi vissza Jeruzsálembe, hogy nyomozzon. 

Azonban a Feltámadás ettől még akár hiteles is lehet abban a sarkalatos dologban, hogy merészen kihagyta a húsvéti amnesztiát és Barabás elengedését. Mert a történet így is tökéletesen működik.

Nem fogták ki a szelet a vitorlákból... 

Így is tökéletesen bemutatja Jézus keresztény üdvtörténet szerinti jelentőségét, küldetését, feltámadását – egyúttal a Jézus testének eltűnése miatt Pilatus parancsára nyomozó Clavius megtérését.

Magát a történetet már harmadik alkalommal dolgozzák fel. Legutóbb A nyomozás alkotói, 2006-ban... 

...és könnyen lehet, hogy A palást is egyfajta előképe ezen filmeknek. A húsvéti amnesztia kihagyása azonbanlehetséges, hogy egyedi megoldás, mert minden olyan filmben szerepel, ahol feltűnik a színen a Jézus, Barabás és Pilatus trió. Az alkotók ötlete azonban se nem légből kapott, se nem saját, tekintve, hogy vannak olyan hangok és kutatások, amelyek megkérdőjelezik a húsvéti amnesztia valódiságát, fiktív evangéliumi kreátumot sejtve mögötte.   

Ezen hangok és kutatások az állításukat arra alapozzák, hogy nincs még Josephus Flavius történetírónál, de máshol sem efféle hagyományról, szokásról feljegyzés, jóllehet Josephus kellő alapossággal leírt minden olyan jogi engedményt, amit a rómaiak a zsidóknak adtak. Mindemellett egy bűnözőnek kikiáltott zelóta szabadon engedése nem is illik álláspontjuk szerint az engesztelhetetlen autoritású Rómáról alkotott képbe… 

Így a szokás és Barabás kifundálása inkább abba az irányba hat, hogy kimossák Rómát és Pilatust Jézus elítélésének vádja alól, a zsidókra hárítva a felelősséget… így Pilatus és az üdvtörténetről mit sem sejtő Róma immár ki lettek mosva, a kereszténység meg terjedhetett a rómaiak közöttt... a hagyomány szerint Pilatus is keresztényként halt meg, jóllehet száműzetésben... Barabás meg vagy létezett, vagy nem… az igazságot nem e sorok írójának tiszte megállapítani… az vagy senkié… vagy mindenkié…

Mindazonáltal fontos rámutatni, hogy a húsvéti amnesztia intézményét kétségbe vonó álláspont szerint Jézust pontosan a rómaiak ítélték halálra, tudatosan, s pontosan tudták, hogy miért, mert ha Pilatus ártatlannak tartotta volna, s úgy ítéli el, nem került volna a keresztfájára az INRI felirat („IESVS·NASARENVS·REX·IVDÆORVM”), mely szerint ő mégiscsak a „zsidók királya”.

Mindez ugyanis a felségsértés és a császár elleni lázítás vádjára (perduellio et crimen laese maiestatis) utalhat, jóllehet az evangéliumok azt emelik ki, hogy a zsidók istenkáromlás vádjával akarták őt megöletni (mivel Isten fiának vallotta magát). Azt, hogy valóban nem gúnytábla, hanem a halálra ítélés tényleges okát tartalmazó tábla függhetett-e Jézus keresztfáján – ergo: ténylegesen mégis Pilatus és Róma ítélte volna halálra Jézust – szintén nem e sorok írójának tiszte eldönteni.

Érdekes adalék azonban, hogy a Palást című filmben utalás történik arra, hogy Pilatus akarja elfogatni a Jézusnak nevezett fanatikust, s az ehhez szükséges ezüstpénzt (az áruló kifizetéséhez?) szintén a rómaiak biztosítják. Bár utána Pilatus itt is mossa kezeit… Az alapjául szolgáló regényben konkrétan azért nevezik Jézust fanatikusnak, mert pár nappal Húsvét ünnepe előtt a jeruzsálemi templomban felfordulást csinált: erőszakos módon elűzte az árusokat, pénzváltókat.

Az evangéliumok szerint a főpapok és írástudók már ekkor a vesztét akarták… nehogy eszkalálódjon a helyzet... Jézusnak ezen tette ugyanakkor – egyes álláspontok szerint – már aktiválhatott egy római halálos ítéletet is, mivel megvalósította a lázadást… innentől az elvileg keménykezű Pilatusnak már nem volt kérdés, hogy bűnös-e… keresztre küldte... de döntse el megint csak az olvasó, az igazság vagy mindenkié, vagy senkié… További érdekes adalék egyébiránt, hogy a kortárs író, Spiró György Jézusa a pénzváltók csalásai miatt borogat fel asztalokat a Fogság című regényben, majd börtönbe kerül…  

      

Akkor most túlélte Barabás a Húsvétot vagy sem?

Nem tudhatjuk biztosan. Elsőként ugyanis azt kellene tisztázni, hogy biztosan élő személy volt-e? A ma elfogadott keresztény álláspont szerint túlélhette. Miként a Barabás című filmben és az annak alapjául szolgáló regényben is – Pär Fabian Lagerkvist 1950-ben írt azonos című művében.

A film és a regény története szerint azonban már nem tudott visszatérni régi életéhez. Volt szerelme kereszténnyé lesz, s megkövezik.  Ő maga találkozik ugyan az apostolokkal, de nem válik kereszténnyé.

Újabb bűncselekménye miatt megint csak Pilatus elé kerül, aki nem ítélheti halálra, ha már egyszer megkímélte életét. Ilyen jogi kiskaput? Föld alá kerül, bányába, majd harminc évre. Már Nero a császár, amikor kijut a föld alól egy társával. Egy gazdag római pár gladiátort farag belőlük. Barabás sikeres az arénában, de kereszténnyé lett társa nem harcol, így kivégzik.   

Barabás a császártól elnyeri a szabadságot, de nem tud élni vele. Időközben újra találkozik Péter apostollal, ezúttal a római katakombákban. Féleértelmezi Jézus országának eljövetelét és a Kru. 64-ben kitört római tűzvészben gyújtogatni kezd. Elfogják. Keresztre feszítik, mint egykor Jézust. Elfogadva sorsát, feje lehanyatlik az utolsó képkockákon…

Ennyit Barabásról. Egyelőre kivégezve... Viszont Pilatusról, no meg feltámadásról, más összefüggésben, de legközelebb megint szó lesz!

Folytatjuk

Ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Akkor hát… szóljon is a dal! 

Nero, a véres költő énekel, s kitör a keresztényüldözés?

Harminc esztendővel az után, hogy Kosztolányi Dezső történelmi-lélektani regénye, a jogosan méltatott Nero, a véres költő megszületett, ének csendült a filmvásznon, melyet zenekar helyett ezúttal líra és tűzropogás kísért. Ezúttal – az alakításáért Oscart nyert – Peter Ustinov bújt a rettegett Nero császár bőrébe, hogy sikerre vigye az 1951-ben forgatott Quo vadist.  A filmet, mely számos hasonló filmet megelőzve menetelt be a filmtörténetbe...

A filmet, amely megnyitotta az utat az olyan kosztümös-római filmek készítése előtt, mint a Ben-Hur, vagy a Kleopátra. A filmet, mely az első keresztényüldözés korában játszódik. De vajon valóban Nero császár (Kru. 54-68-ig tartó) uralma alatt zajlott az első keresztényüldözés? A válasz oly bonyolult, amennyire fogas maga a kérdés is...

A christianusok, vagyis a Názáreti Jézus Krisztus követőinek intézményes – vagyis birodalmi szintű – üldözésére valójában még Nero császár idején sem került sor, azonban üldözésük ténylegesen már akkor megkezdődött, amikor a jeruzsálemi közösség megalakult, Krisztus kínszenvedését és kereszthalálát követően. Erről is szól többek között a 2000-ben bemutatott Szent Pál című film, bemutatva az első vértanú, István megkövezését is.

A kezdetek

A kereszténység kezdetben még – úgymond – egy szekta volt, mely nem különült el a zsidó vallástól. Követőik jártak a zsinagógába is, s megtartották őseik törvényeit. Emiatt a nem zsidó vallású új követők (vagyis a megkeresztelkedett pogányok) számára komoly megpróbáltatást jelentett, hogy elvárták tőlük a körülmetélést is.

Az 1953-ban bemutatott film, A palást főhőse, Marcellus Gallio éppen ezért komoly megpróbáltatáson mehetett volna keresztül. Nem elég, hogy a történet szerint majd beleőrül a bűntudatba, hogy részt vett Krisztus keresztre feszítésében, s ezt követően a Kru. 37-től Kru. 41-ig uralkodó őrült császár, Caligula parancsára halálra is nyilazzák szerelmével, még át kellett volna esnie a körülmetélésen is… ezt sokan nem vállalták, jóllehet pogányként szimpatizáltak a kereszténységgel… és talán meg is haltak a hitükért… később…

Hanem aztán hiába keressük a körülmetélést a filmben, még az annak alapjául szolgáló regényben, Lloyd C. Douglas művében sem találunk erre utalást. Pedig csak majd tíz évvel Gallio és szerelme kilyuggatása után, Kru. 49-ben került sor az első jeruzsálemi zsinatra, mely a főleg pogányok között térítő Pál apostol (a későbbi Szent Pál) álláspontját elfogadva amellett tört lándzsát, hogy a nem zsidó megkeresztelkedőktől nem várják el ezután a körülmetélést…

Sokkal fontosabb ugyanakkor az a tény, hogy Caligula alatt még nem kerülhetett sor olyan – a filmben szereplő –, császár előtt zajló nyilvános tárgyalásra, ahol egy prominens római polgárt ítélnek el keresztény hitéért. Persze, a prominens római polgárok amúgy is reszkethettek az őrült Caligulától...

Még kevésbé valószínű az, hogy Caligula – még, ha nagybátyja, a későbbi Claudius császár által is, de – ennyire képbe került volna a keresztényekkel kapcsolatban, mint a filmekben. Még Claudius se volt ennyire képben...

Claudius és a keresztények

A palást című filmnek 1954-ben készült egy folytatása, ugyanazokkal a színészekel leforgatva, nevezetesen a Demetrius és a gladiátorok. 

Elődjével szemben nincs konkrét regényváltozata (Douglas írt ugyan egy művet The Big Fisherman címmel, de ezt csak később filmesítették meg, mások). A film elején Claudius az, aki tájékoztatja Caligulát a kereszténység mibenlétéről, tanairól, vezetőiről... Merő anakronizmus: csak alig pár évvel járunk Krisztus keresztre feszítése után!  

Ebben a korábbi film eseményeit túlélt egyik főszereplő, Demetrius Claudius gladiátoriskolájába kerül… 

Demetrius keresztény, nem akar harcolni, azonban szerelmét tragédia éri, ő pedig elveszti hitét és a harag feltüzeli erejét az arénában.  Pár vadállat is tiszteletét teszi a filmben...

A császári testőrség, a praetorianus gárda tagjai – látva vitézségét – maguk közé emelik.

Ezután tüzes viszonyba kezd Claudius nimfomániás feleségével, Messalinaval is, azonban a színen feltűnő Péter apostol visszatéríti a keresztény útra, melynek során még a bort is vízzé változtatja…Mivel Demetrius újra megvallja hitét, Caligula kivégeztetné.

 Azonban már Kru. 41-et írunk, s a praetorianusok lázadása elsöpri a császár uralmát, akit a filmben látottakkal ellentétben, kevésbé magasztos módon miszlikbe aprítanak… a nagybácsit, Claudiust meg császárrá választották…

Claudius császárként nem tart többet igényt Demetrius szolgálatára a testőrségben (túl közel került ez a fickó is a feleségéhez, túl sokszor, mint túl sokan), azonban békésen elbocsájtja, egy üzenetet rábízva: Demetriusnak közölnie kell a keresztény vezetőkkel, hogy „addig, amíg nem viselkednek hűtlenül az állammal szemben, semmitől nem kell tartaniuk.”  Az előző filmben vértanúhalált halt Marcellus és szerelme Diana ezt már nem érhették meg...

...csakhogy, ilyen, a keresztény vezetőket megszólító üzenet átadására nem került sor Claudius Kru. 54-ig tartó uralma alatt – hűtlen feleségének, Messalinának kivégeztetésére ugyanakkor igen… ezután vette el Claudius a későbbi Nero császár anyját… Tény azonban, hogy bizonyos fokú üldözésre már Claudius alatt is sor került, de valószínű, csak Rómában, vagyis nem birodalomszerte.

A történetíró Suetonius szerint Claudius halálbüntetést szabott a keresztényekre, „erre a káros, új babonának hódoló népségre”. Azonban azt is olvashatjuk nála, hogy Claudius a „zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak, kiűzte Rómából.”

A kutatások szerint, ha nem is a „Christus” név, hanem egy gyakoribb név szerepel a történetírónál, ez lehet elírás is, akár már az eredeti dokumentumban is, amit Suetonius felhasznált – tehát: mégis a keresztényekre vonatkozhat ez is.

A kutatások szerint minderre Kru. 49-50. körül kerülhetett sor, sőt, maga Pál apostol az Apostolok Cselekedeteiben pontosan olyan zsidó keresztényekkel találkozhatott, akiket Claudius parancsára kiűztek Rómából. A legvalószínűbb verzió, a kutatások szerint az, hogy a római hivatalnokok nem tettek különbséget a zsidók és a zsidókon belüli új szektához tartozók között, s így biztos, ami biztos, minden zsidót elzavartak a Városból...

Marad ugyanakkor a kérdés, hogy lehettek-e pogányból lett keresztények már ekkor is az Örök Városban?  És ha igen, rájuk vonatkozott-e a halálbüntetés, vagy azokra a zsidókra is, akik ekkor maradtak? A kérdést egyébiránt a kortárs író, Spiró György is érintette Fogság című történelmi regényében, lassan egy évtizede. Alig tellett el azonban másfél évtized Rómában, Kru. 64-ben – a római tűzvész évében –, Nero uralma alatt már újra ott találjuk a városban mind a zsidókat, mind pedig a pogányból és zsidóból lett keresztény közösségeket.

A pogányból lett keresztények között találjuk a Quo vadisban – mind a filmben, mind pedig Henryk Sienkiewicz regényében – azt az immár idős, római hadvezért és feleségét, Pomponiát, aki az idén debütáló sorozat, a Britannia egyik főszereplője is.

A hadvezér nem más, mint Aulus Plautius, aki Claudius alatt vett részt Britannia hódoltatásában.

Újabb kutatások szerint tévesen tartották róla és feleségéről, hogy keresztény. Esetleg Pomponia lehetett keresztény, akit Kru. 57-ben – ahogy Tacitus írja – „idegen babonaság” miatt bíróság elé akarták vinni vádlói, de Plautius, mint pater familias (azaz a családtagok felett élet-halál uraként főhatalmat gyakorló családfő) ősi szokás szerint a rokonok jelenlétében döntött felesége ügyében, s ártatlannak nyilvánította.

Aulus és Pomponia a Quo vadis alapjául szolgáló regényben megmenekülnek, túlélik Nero rémuralmát. Az 1951-es filmben mindkettőt kivégzik, mint keresztényt (Aulus lángoszlopként végzi, Pomponia oroszlánok karmai közt). Az 1985-ben forgatott hatrészes mini sorozatban pedig maga Aulus végez Pomponiával az „idegen babonaság” miatt, vagyis mégsem menti fel… utóbbi verzió már nem is a regény, de Tacitus átírása… a történetíró vajon forogna a sírjában?  

Nero és a keresztények

A Nero császár korában játszódó 1951-es Quo vadisban – és az alapjául szolgáló regényben –teljes az összhang Pál, a pogányok apostola, s az ebben a filmben is feltűnő Péter apostol között, aki főleg a zsidóból lett keresztények vezetője volt.

Mika Waltari regényében, Az emberiség ellenségeiben ugyanakkor Péter és Pál római közösségei már egymással is rivalizálnak, egymást is jelentgetik, Manda C. Scott regényében, A róma kémben pedig Péter és Pál küzd egymással, szó szerint vérre menően… de ez a történet már más lapra tartozik.

Viszont ami a keresztény hagyomány és a jelenlegi kutatások alapján elfogadott, az az, hogy mind Péter, mind Pál a Kru. 64-ben kitört keresztényüldözés során vesztette életét, még Kru. 68, azaz Nero halála előtt, s Rómában is temették el őket.  Manapság is megvannak az ereklyéik – legalábbis azon porhüvelyek, melyeket a szentté avatott apostoloknak tulajdonítanak… Ahhoz azonban, hogy mártírokká váljanak, még le kellett égnie a Római Birodalom fővárosának…

Róma égésére a Kru. 64. esztendő július 18-ról 19-re virradó éjszaka került sor, amikor is tűz ütött ki a Circus Maximustól délkeletre fekvő, a Palatinus és Caelius-domb között levő zsúpfedeles viskókban, bódékban, műhelyekben. Hat nap, s hat éjszaka tombolt a tűzvész. A Quo vadisban a tüzet Nero praetorianusai gyújtották meg, hogy a császár a tűz után új várost, Neropolist emelhessen Róma helyén.

A valóságban nem Nero lehetett a gyújtogató, s nem is énekelt a lángokat szemlélve, a pletyka azonban hamar terjedt – melyet akár a császárral ellenséges körök is terjeszthettek – így Neronak lépnie kellett valamit.

Az 1951-es filmváltozatban jól mondja, hogy mi kell a népnek a pusztítás után: bűnbak… mellyel eltereli magáról a gyanút…

A keresztényeket már jó ideje gyanakodva figyelték. Erre utalás is van a filmben, miként arra is, hogy titkos helyeken, az éj leple alatt találkoznak, s a keresztények hite szerint közel a végítélet… mely tűz képében jön el… a nép körében az is járta róluk, hogy az emberi nem… „az emberiség ellenségei”…

A letartóztatottakat megkínozzák, minek hatására borzalmas dolgokat vallanak… A nép megkapja a válogatott kivégzéseket… keresztre feszítés... elevenen megégettetés… vadállattal széttépetés… állatbőrbe varrás, aztán vadállatok…

Vagy, mint a Quo vadis főhőse, Lygia esetében: vadállatra kötözés, s az állat emberre uszítása… utóbbi, lehetséges, hogy csak az író fantáziájából pattant elő… az oroszlánok azonban biztosan kivették a részüket a véres mutatványokból...

De térjünk vissza egy kicsit a két apostolra, Péterre és Pálra. Pált – mivel római polgár volt – vélhetően lefejezték. Ezt tartja a keresztény hagyomány is, miként Péterről azt, hogy keresztre feszítették a Vaticanus dombon, méghozzá fejjel lefelé, ahogy kérte, mert nem érezte magát méltónak arra, hogy olyan halált haljon, mint Krisztus.

Mika Waltari író e kérdésben sajátos állásponttal árnyalja az apostol haláláról kialakított képet. Az emberiség ellenségei című regényében a következőket olvashatjuk: „…az utolsó pillanatokban sem tagadta meg magát, aki mindig egyszerű halászeszére hagyatkozott birodalma felépítése során.  Megértettem, miért szerette őt a názáreti Jézus. Abban a pillanatban én is szerettem. Hiszen a józanész szerint összehasonlíthatatlanul könnyebb úgy meghalni, ha egy öreg embert fejjel lefelé feszítenek keresztre, úgyhogy a vér a fejébe tódul, és megpattannak az erei. Akkor a könyörületes eszméletlenség megkíméli az elítéltet a teljes napig tartó szenvedéstől. A katonák nevetésben törtek ki, és örömest eleget tettek a kérésének, mivel jól megértették, hogy a keresztre feszítés ilyen módja megkíméli őket néhány forró őrségváltásnyi időtől.”

A keresztre feszítést bemutatja nem csak az 1951-es Quo vadis, de a 2005-ben készült Péter, a kőszikla című filmalkotás is. A keresztény hagyománnyal és a jelenleg elfogadott állásponttal szemben van olyan nézet is, mely szerint Péter nem is járt Rómában, azonban Róma későbbi püspökei a saját hatalmukat akarták megerősíteni, s a többi város fölé helyezni azzal, hogy mindkét apostol végső nyughelyeként a várost jelölték meg. Ebből kiindulva akár érdekes filmtörténeti adaléknak is tekinthető, hogy a Quo vadis 1951-ben készült verziójában Pál apostol menekül el Rómából, s a mártírhalál elől…

...a 2001. évi lengyel verzióban pedig nem más, mint Péter ússza meg a kereszthalált, a film utolsó képkockáin az első (időutazó) pápaként megérkezve korunk Rómájába (állítólag az alkotók nyakára hágtak a büdzsének)…

Ami megállapítható tehát, az az, hogy lényegében nem keresztényüldözés zajlott Nero parancsára, mivel nem a hitük miatt végezték ki a keresztényeket, pusztán bűnbakként áldozták be őket, olyan bűnnel – a gyújtogatással – vádolva a keresztény közösséget, amely bűn elkövetésével Róma lakosságát akarták volna elpusztítani… vallásuk csak kiindulópontul szolgált… Az eljárás tehát gyakorlatilag nem volt vallási színezetű...

A keresztények tulajdonképpeni üldözése Traianus császár (Kru. 98-117-ig tartó) uralkodása idején kezdődött. Traianus császár ugyanis 112-ben-ben kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a keresztények vallásuk gyakorlása miatt egyenként bevádolandók. De ez már egy másik történet… vadállatok persze abban is lehetnek...

Miként Lygiáról és szerelméről is szó lesz még!

Vagyis: 

Róma katonái hamarosan újra masíroznak!

Ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

​Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség.

Császárkor előtti tájkép: kereszterdő, amíg csak a szem ellát

A Krisztus születése előtti 71. esztendő nyarán kegyetlen látvány fogadta a Via Appiára tévedt utazót. Ha szabad római polgár volt, büszkeség töltötte el, Róma nagyságát és hatalmát látta benne. Ha pedig arra tévedt rabszolga volt, örökre belé égett a félelmetes látvány. A Rómát Capuával összekötő útszakaszon több, mint hatezer egykori rabszolga és gladiátor haldokolt, avagy már a teteme rothadt.

A római hadvezér, politikus és államférfi, Marcus Licinius Crassus így akarta emlékezetessé tenni győzelmét Spartacus seregei felett, egyszersmind azt akarta, hogy a kereszterdő példájából minden rabszolga okuljon – hogy soha többé ne törhessen ki olyan mérvű rabszolgaháború, melyet az egykori gladiátor, Spartacus neve fémjelzett.

A Spartacus-felkelés Kre. 73-ban (egyes források szerint Kre. 74-ben) tört ki Batiatus capuai gladiátoriskolájában, s mint futótűz, egész Itáliát végigperzselte – jóllehet a felkelők Rómát nem próbálták meg ostrom alá venni.

A Howard Fast azonos című műve alapján készült Spartacus (1960) záró képsorain Kirk Douglas (vagyis Spartacus) épp haldokolni készül az egyik kereszten, amikor szerelme rátalál...

 A Stanley Kubrick rendező által instruált filmben a kereszterdő a Via Appia mindkét oldalát szegélyezi. E képi megoldást vette át a Starz 2010-2013 között futó sorozata is: a Spartacus 2013-as záró epizódjában szintén az út mindkét oldalát szegélyezik a keresztek. A rendelkezésre álló irodalom szerint a keresztre feszítésre a Via Appia mentén került sor, erről ír Steven Saylor is, A végzet fegyverében.

Természetesen Colleen Mccullough írónő e kérdésben hű a hírnevéhez: Fortuna kegyeltjei című regényében kizárólag az út bal kéz felöli oldalát szegélyezik a keresztek, melyet maga Crassus is megcsodál, Capuából Rómába tartva. A keresztek ily módon felállításához az írónő a számtant hívta segítségül.

Regényében pontosan hatezer-hatszáz foglyot feszítenek keresztre a felkelés záróakkordjaként. Crassus valóban Fortuna istennő kegyeltje lehetett, ha pontosan hatezer-hatszáz foglya volt…

Róma és Capua között százharminckét római mérföld az út. Egy mérföldet az írónő ötezer lábban ad meg, vagyis a teljes út szerinte hatszázhatvanezer lábat tett ki. Ezt osztotta a foglyok számával, s kijött, hogy a Via Appia teljes százharminckét mérföldes szakaszára jut egy kereszt, százlábanként, melyeket aztán tolla az út egyik oldalára helyezett. Hogy miért? A választ az írónő az ifjú Julius Caesar szájába adja: „úgy a szem sokkal jobban átfogja a látványt”.

Régen volt, s akárhogy is volt, az biztos, hogy Kirk Douglas jelenete, búcsúja feleségétől és gyermekétől – akiről tudja, hogy már szabad lesz – filmtörténeti kincs, melyet megkoronáz a tovatűnő szekér és Spartacus lehanyatló feje.

Csakhogy a történelemből tudjuk, hogy Spartacus nem egy kereszten halt meg, Capua és Róma között. Lássuk, ki is volt ő és mi történt vele, mielőtt belábatlankodott a filmtörténetbe...

„Thrák volt, és mégsem volt az…”

 Ismét csak Colleen Mccullough írónőtől kellett kölcsönöznünk, felütése azonban – mellyel Spartacust történetének színpadára helyezi – találóbb, mint gondolnánk. Jelenleg is tartja magát ugyanis az az álláspont, hogy Spartacus valójában nem volt thrák származású, hanem a gladiátorok egyik küzdőstílusáról kapta a „thrák” nevet.

Spartacus korában a két küzdőstílus a gall és a thrák volt – utóbbi küzdőstílus esetében a gladiátor kerek pajzzsal harcolt, hozzá rövid karddal vagy tőrrel. Mindezek alapján lehetett így is „thrák” Spartacusból, azonban a neve (görögösen: Szparadokosz) mégis thrák eredetre vall.

Maguk a thrákok egyébiránt az ókorban a görög vidékektől északra éltek. A 2004-ben készült filmadaptációban aztán, ha nem is egy thrák (lévén, hogy ilyen nép már nincs), de mégis egy balkáni színész, a Vészhelyzetből is ismert Goran Višnjić alakította a címszereplő Spartacust, sürgős egészségügyi ellátásra küldve kardjával az ellent…

De vissza a „thrák” thrák eredetéhez: több római történetíró is foglalkozik származásával. Appianosz szerint tráknak született, a római seregben szolgált katonaként, de aztán fogságba esett és eladták rabszolgának.

Florus szerint pedig római katona lett, majd dezertőr és rabló, utána ereje miatt gladiátor. Ebből gyúrta össze Mccullough a maga ismét csak sajátos verzióját.

Az írónőnél Spartacus szülei római polgárjogot nyert itáliaiak voltak a Vezúv mellől, ahol az apa szőlőtermesztésből élt, ő maga pedig a római légióban szolgált, azonban kezelhetetlen természete miatt zendülésbe keveredett és emiatt megfosztották polgárjogától, s választhatott: vagy száműzik Itáliából, vagy gladiátor lesz...

Így került aztán Batiatus gladiátoriskolájába, akit az a Peter Ustinov alakított 1960-ban, aki 1951-ben Oscart kiérdemlő alakítást nyújtott Nero császár szerepében (1960-ban újrázott Oscarból).

Azonban a regényben főként Spartacus saját természete idézi elő a capuai lázadást, nem pedig az, hogy eladták a szerelmét – bizony, Kirk Douglas nagyon begőzölt erre 1960-ban… talán jobban, mint amikor Charlton Heston elcsaklizta előle a Ben-Húr címszerepét, s emiatt „vigaszdíjat” kellett keresnie…

Mccullough elmélete minden esetre magyarázza, hogy a helyismerete birtokában lévő Spartacus miként tudott a közeli Vezúvra menekült embereivel és a hozzájuk csatlakozott szökött rabszolgákkal olyan könnyedén rajta ütni a Claudius Glaber vezette praetori seregen.

 Az éj leple alatt szőlőindákból font kötélhágcsón leereszkedtek, s győzelmükkel az elkergetett praetori sereg fegyverzetét is megszerezték. Elkezdődött…

Ezért sem kapunk Caesar spin-offot?

Előre kell bocsájtani: a show-bizniszben mindig van az a pénz, s ha a Starz mégis fantáziát lát benne, egy napon bizony újra fel fog tűnni a televízió képernyőjén Caesar, aki a Spartacus sorozatban való debütálása után önálló sorozatot kaphat (spin-off). A karaktert minden esetre megkedvelték a nézők. Az igazi Caesarnak ugyanakkor nem volt olyan hosszú haja, mint a sorozatban. Kopaszodott…

Caesar szerepe és tevékenysége a Spartacus-felkelésben egyébiránt máig vitatott, azonban már az 1960-as filmváltozatban is azt látjuk, hogy Glaber bukása után Crassus Caesarhoz közelít.

A valóság is hasonló: Caesar, Crassus és Pompeius tizenegy évvel később valóban félelmetes erejű szövetséget kötöttek a Róma feletti hatalom befolyásolására és megszerzésére. Ez az úgynevezett első triumvirátus – ellentétben a másodikkal – még magánjellegű csoport volt, s nem közjogi értelemben vett grémium.

De mielőtt Crassus Kre. 71-ben legyőzte volna Spartacust, a gladiátor és serege még számos győzelmet aratott. A káosz tetőfokán a frissen hadba lépő Crassusnak meg kellett tizedelnie a saját seregét is… a korabeli Róma leggazdagabb embere nem éppen így képzelhette a ténykedésének kezdetét…

Spartacus serege nőttön-nőtt, fosztogatások, gyilkosságok követték egymást, szerte Itáliában, egyúttal több ezer foglyot is ejtettek. A rabszolgatartó társadalom felszámolása nem szerepelt a programpontok között…

Alpokon való átkelésük azonban nem sikerült, miként a kilikiai kalózokkal való ügylet is, hogy Szicíliába hajózzák át a sereget. A kalózokat lehet, mindkét oldal megkente…

Crassus és csapatai végül Kre. 71-ben a Silarus folyó melletti csatában győzték le Spartacust, aki maga is elesett a csatában, azonban holtteste sosem került elő, így sem élve, sem holtan nem feszíthették keresztre, miként az 1960-as filmben. Felmerült olyan elmélet is – megint csak Mcculloughnál –, hogy túlélte az ütközetet, s elmenekült… na persze, jelmondata az volt, hogy „Győzelem, vagy halál!”… és hát az ütközet előtt a lovát is levágta…

Az ütközet túlélőit a Hispániából hazarendelt Pompeius erői vágták le. Mindezek miatt a Kre. 106-ban született 35 éves hadvezér nem mást követelt, mint a consuli hivatalt, mely a legfőbb közjogi méltóság volt a köztársaságkori Rómában.

Évente választottak két consult. Mindezzel nem is lett volna gond – azon túl, hogy Pompeius még nem érte el a consullá választás alsó korhatárát – hanem az már igencsak nem tetszett a mi Crassusunknak, hogy Pompeius az utolsó pillanatban megjelenve a Spartacus feletti győzelmét is el kívánta orozni, magának vindikálva e dicsőséget is.

Éppen ezért az a jelenet a Spartacus sorozat végén, amikor Crassus szinte látnoki képességgel megáldottan inti nyugalomra a Pompeius miatt felzúdulni kész Caesart, csak a sorozat készítőinek szüleménye. Ő maga volt felzúdulva…

A valóságban Crassus attitűdje talán a leginkább ott szűrődik ki, hogy consuli éve végéig – melyen Pompeiussal osztozhatott – nem engedte levenni a rothadó tetemeket a keresztekről… így valószínűsíthető, hogy nem filozofálgatott arról sem, milyen hatalmas triumvirátust alkotnának Pompeiusssal…Pompeiussal, akit a sorozat 2013-as záró epizódjában negyvenkét éves színész alakított... És itt a gond.

A Pompeiust megszemélyesítő színész idősebb a szerepéhez képest, s mielőtt az alkotók Caesar spin-offon törnék a fejüket – ha egyáltalán törik – lehet, nem ártana megfontolni az újracastingolását, mert hát később Caesar hozzáadta a lányát, Juliát, aki szerelmes volt Pompeiusba. Pompeiusba, de azért mégsem egy vénemberbe…

Júlia feltűnik apja oldalán a 2002-ben készült filmben, a Julius Caesarban. A kép alapján érzékelhető a korkülönbség... persze, ha mégis Caesar spin-offot akarnak, az alkotók majd megoldják… nem ez fog számítani… miként a szerelem sem számított a politikai házasságoknál Rómában…Júliát láthatjuk amúgy az HBO Róma sorozatának elején is – épp meghal, de a sok keresztrefeszítés után ezt most hagyjuk. Tény: halála után Pompeius Caesar ellen fordul, szinte azonnal, s kitör a polgárháború… De ez már egy másik történet… kevesebb lázadó gladiátorral...

Folytatjuk!

Ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. És néha tömény szex is…

Mégis hány férfival bújhatott ágyba az isteni Kleo?

A kérdés megválaszolása – valljuk be – lehetetlen, felvetése azonban jogos! Különösen, ha azt nézzük, milyen vad szexjelenet szemtanúi lehettünk az HBO Róma sorozatának első évadában, a magának isteni származást és tiszteletet vindikáló egyiptomi fáraó, Kleopátra és a római legionarius, Titus Pullo között.

A sorozat azonban ennél is vadabb vizekre merészkedik: itt ugyanis nem a római hadvezér és államférfi, Julius Caesar az apja Kleopátra gyermekének, Caesarionnak (habár Kleopátrán és Pullon kívül mindenki ebben ringatja magát), hanem a Kleopátrával alkalmi szexben egyesülő marcona katona, Pullo!

Más kérdés, hogy Kleopátra tudatosan azért vállalta az aktust a sorozat szerint, hogy teherbe essen. Talán nem bízott Caesar klasszikus szerencséjében, már ami a gyermeknemzést illeti?

A történelemből tudjuk, hogy Caesariont Caesar a saját vérszerinti fiaként ismerte el, így Egyiptom ügyeit is Kleopátra javára intézte el. Octavianus – a későbbi Augustus Caesar –, akit a római jog értelmében Caesar végrendeletileg az örökösévé tett, azért sem hagyhatta Caesariont életben Antonius és Kleopátra legyőzése után, mert hitelt adott juliusi származásának (jóllehet propagandája révén az ellenkezőjét kommunikálta). De ne siessünk úgy előre! Időzzünk el egy kicsit Kleopátra lepedő akrobatikájánál! Meg a filmek világánál...

Az elmúlt évszázadban több film is megidézte már Kleopátra alakját. Közülük az 1963-as alkotás, a Kleopátra viszi a prímet, melyben a gyönyörű Elizabeth Taylor alakította a címszereplőt – újabb kutatások szerint az igazi Kleopátra korántsem volt olyan gyönyörű, így talán olyan dekoltázzsal sem bírt, mint az isteni Liz…

Már ebben az 1963-as filmben olyan jelentést olvasnak fel Caesarnak, hogy Kleopátra „szeretőinek, mint mondják, se szeri, se száma”. Azonban a filmbéli Caesar úgy tűnik, nem foglalkozik ezzel az információval; nem is figyel...

Az igazi Caesar vélhetően nem kapott ilyen jelentést, különösen azért, mert figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy az egyiptomi királynő promiszkuitásának vádja (vagyis: szeretőinek se szeri, se száma) Octavianus Kleopátra-ellenes propaganda hadjáratának egyik eleme volt, másfél évtizeddel később. Octavianus propagandája annak sulykolására is hangsúlyt fektetett, hogy Caesarion apja a királynő egyik alkalmi szeretője volt, nem pedig a halála után istenné avatott Julius. E propaganda tökéletes újjászületésének lehettünk tanúi az HBO Róma sorozatában.

Nyugatról jött isten találkozása a szűz királynővel?

Ahhoz képest, hogy a Róma sorozatban Kleopátra – még ha tudatosan is, de – Pulloval hempereg, nem akármilyen álláspont képvisel a szexualitásával kapcsolatban Colleen Mccullough írónő Az októberi ló című regényében. Eszerint Kleopátra még szűz lett volna, amikor Juliust ágyába fogadta. Álláspontja szerint Kleopátrának a királyi méltóságánál fogva szűznek kellett lennie, s nem is alacsonyodott volna odáig, hogy egy közönséges halandóval – így Titus Pulloval – nemi kapcsolatra lépjen. Ez némileg más történet…

Annyi bizonyos, hogy Kleopátra a Ptolemaida-dinasztia tagja volt, amely Kre. 305-30 között uralta Egyiptomot. Alapítója, I. Ptolemaiosz egyike volt a makedón Nagy Sándor hadvezéreinek. Nagy Sándor holttestét is Egyiptomba szállíttatta, uralma legitimizálása érdekében.

A ptolemaida királynőket – akik közül jó néhány férjeik nővére volt – Kleopátrának, Arszinoénak vagy Berenikének nevezték, s történetünk főszereplőjének, VII. Kleopátrának a korában már igencsak ráfért volna a vérfrissítés a család génállományára...

A Kre. 69-ben született VII. Kleopátra is testvérének, XIII. Ptolemaiosznak volt a felesége, így – amikor fivére férfivá érik – vele kellett volna gyermeket is nemzenie. Csakhogy más volt a leányzó fekvése: közbeszólt Róma, Julius Caesar személyében.

Caesar Kre. 49-ben robbantotta ki a polgárháborút, amikor átlépte Itália határát (későbbi történetírói munkák szerint ez a határ a Rubicon folyó volt), mert politikai ellenfelei – élükön korábbi vejével és szövetségesével, Pompeius Magnusszal – ellehetetlenítették, hogy távollétében újra pályázhasson a legfőbb tisztséget jelentő consuli hivatalra. Így okkal tartott tőle, hogy hazatérése után Rómában hivatali visszaélésért perbe fogják és száműzik.

Mint a szélvész, végigszáguldott Itálián, melynek népe örömmel fogadta a hazaérkező hadvezért. Pompeius és szövetségesei elhagyták Itáliát, melynek során – a dilettantizmus csúcsaként – a kincstárat is hátrahagyták Caesarnak, aki így az HBO Róma sorozatában történtekkel ellentétben, nem kellett, hogy kalandos úton, Pullo révén szerezze vissza a kincstár ellopott aranyát. Stabilizálva a hátországát, Pompeius után sietett, akit Kre. 48-ban legyőzött a görögországi Pharsalosnál.

Az ütközet után hírét vette, hogy a legyőzött Pompeius Egyiptom felé menekül, így követte őt. Egyiptomba való érkezése előtt azonban XIII. Ptolemaiosz és udvari köre kivégeztette Pompeiust, abban a hitben, hogy ez által a kedvében járhatnak az Egyiptom felé igyekvő Caesarnak, Vénusz istennő egyik leszármazottjának.

Ez nem volt okos húzás, azonban mentségükre szolgáljon, hogy Keleten csak Pompeiust és tetteit ismerték, az eleddig Nyugaton hódító Caesart nem. Amikor a Nyugatról jött isten megjelent Alexandriában, bizony megsiratta Pompeius halálát, s intézkedett illő módon megadni neki a végtisztességet.

Azonban ennél is fontosabb tény, hogy az akkori világ metropolisába érkező Caesar maga is istentől való származását hangsúlyozta, akárcsak az egyiptomi fáraók. Egyes római császárok később a fáraókhoz hasonlóan, istennek kijáró tiszteletet is követeltek maguknak, amikor elborult az elméjük... A Nyugatról jött isten – Mccullough szerint – minden esetre alkalmas partnerként kínálkozott a testvérével (és férjével) polgárháborúba keveredő Kleopátra számára a vérfrissítéshez…

Steven Saylor Mcculloughnál is érdekesebb – sőt, talán vadabb – teóriával áll elő Caesar ítélete című regényében, melyben előhúzza a Caesar biszexualitásáról szóló kártyát, s arra mutat rá, hogy a derék Julius Alexandriába érkezését követően először vacillálhatott, hogy az Egyiptom feletti hatalmat melyik szeretője kezében összpontosítsa. E kettő szerető álláspontja szerint Kleopátra és XIII. Ptolemaiosz lettek volna… de aztán csak Kleo maradt versenyben...

Caesar és Kleopátra csapatai aztán legyőzik XIII. Ptolemaiosz és a másik testvér, Arszinoé hadait, XIII. Ptolemaiosz meghal, Kleopátra pedig Caesar jóvoltából stabilizálja trónját, melyen akkor még egy másik öccsével, XIV. Ptolemaiosszal osztozik (a fiút Caesar halála után megöleti, s Caesarral közös fiát, Caesariont teszi meg társuralkodónak). Mindezt árgus szemekkel figyelte Caesar örököse...

Octavianus célkeresztjében

Caesar Egyiptom ügyeit elsősorban nem szerelemből (ha ugyan beszélhetünk szerelemről), sokkal inkább azért helyezte Kleopátra kezébe, mert szüksége volt a stabil országra (és természetesen a gabonájára) a polgárháború poklában. Egyszersmind megvolt rá a jogalapja is, hogy intézkedjen, hiszen egy korábbi ptolemaida uralkodó az országot Rómára hagyta végrendeletileg, csak éppen a rómaiak ezt nem érvényesítették. Kleopátra még Caesar meggyilkolása előtt Rómába látogatott, valószínűleg Caesarionnal, azonban a Forum Romanumon nem tarthatott olyan – las vegasi showba illő – felvonulást, mint az 1963-as filmben.

Ennek oka, hogy a Város szent határát (ami akkoriban már nem egyezett a tényleges kiterjedésével) külhoni uralkodó nem léphette át. Egy villában lakott sokáig és – ismét csak Mccullough szerint – az volt a célja, hogy újabb gyereket, lehetőleg feleséget nemzzen Caesarionnak, a fiú saját apjával…

Azonban Caesart Kre. 44. március idusán Pompeius színházában meggyilkolták. Kleopátra elhagyta az újabb polgárháború poklába zuhanó Itáliát. E polgárháború során a triumvirátust (közjogi szempontból háromfős, Róma feletti uralmat) alkotó Octavianus, Antonius és Lepidus legyőzte Caesar gyilkosait. Caesar örököse, Octavianus Nyugaton és Itáliában tett rendet (később száműzve Lepidust is), Antonius pedig Róma keleti provinciáiban (tartományaiban) rendezkedett be.

Itt került Kleopátra célkeresztjébe, hiszen Antoniusban is juliusi, azaz isteni vér csörgedezett, így Mccullough szerint kézenfekvő volt, hogy Kleopátra vele nemzzen feleséget Caesarionnak (születtek is gyerekeik). Azonban Kleopátra is célkeresztbe került, méghozzá Caesar örököse, Octavianus vetett szemet – ha nem is a nőre, de – Egyiptom gazdagságára, aranyára, mellyel a római gazdaságot kívánta újra fellendíteni. A folyvást betegeskedő ifjú lassanként nemcsak saját szervezete gyengeségein lett urrá, de Itáliát is stabilizálta. Már csak Egyiptom aranyára volt szüksége...

Mivel Octavianusnak el kellett kerülnie az újabb polgárháborút (és annak látszatát is) – ezúttal Antoniusszal – látszólag Kleopátra ellen robbantott ki háborút. E háború kirobbanását előzte meg az a propaganda, amely Kleopátra lejáratásán keresztül Antonius ellehetetlenítését szolgálta. A cél az volt, hogy elhitesse Róma népével, Antonius nem római többé, hanem egyiptomi; Kleopátra elvette az eszét, akaratát… testi vonzerejével és sötét varázslataival…

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kleopátra – fáraói jogán – valóban bele kívánt szólni még a római hadvezetésbe is. A római tisztek mindezt nem nézték jó szemmel.

Emiatt sok értékes rómait vesztett Antonius tábora. Flottája  vereséget szenvedett a görögországi Actiumnál, Kre. 31-ben. 

A későbbi augustusi propaganda szerint Antonius fejvesztve menekült a szeretője után, el az ütközet poklából...

Az egykori triumvir Egyiptomban öngyilkos lett, Kre. 30-ban, amikor Octavianus elfoglalta a Nílus-menti országot. Octavianus Caesariont megölette, de Kleopátra halála és annak módja kérdéses.

Egy évszázaddal később a történetíró Plutarkhosz arról ír, hogy Kleopátra kígyóval marathatta magát halálra, s erről mesél Commodus is a kis Luciusnak, a 2000-es Gladiátor híres jelenetében, halálra rémítve mind a fiút, mind az anyját...

Újabb kutatások ugyanakkor kétségbe vonják nem csak a kígyómarás általi halált, de akár magát az öngyilkosságot is, rámutatva, hogy – az eleddig hangoztatott állásponttal ellentétben – Octavianusnak nem feltétlenül állt érdekében, hogy Kleopátrát élőben mutogassa a római diadalmenetében. A királynő alkatilag, a kis termetével egyszerűen nem volt olyan démonian félelmetes és bolondító szépség, mint ahogy azt propagandájában Octavianus lefestette, tehát nem léphetett az Octavianus által kreált "színház" porondjára.

Egyébként is, Octavianus Egyiptommal kapcsolatos terveiben nem szerepelt egy élő királynő, így valamiképpen megoldotta a feladatot, az ország pedig az ő magánbirtoka lett, aranyával, római szájakat betömő gabonájával… Mi pedig gazdagabbak lettünk Antonius és Kleopátra szerelem álarcát felöltő legendájával… És, hogy valójában hány emberrel bújt ágyba az isteni Kleo? Ki tudja?

Egy biztos: Octavianusszal nem – pedig állítólag felajánlkozott neki halála előtt, hiszen benne is juliusi vér csorgott… Talán ez a juliusi vér tette, hogy Octavianus megkegyelmezett Kleopátra Antoniustól született gyermekeinek… talán nem… hisz Antonius korábbi házasságából született fiát kivégeztette... De mindez már egy másik történet…

 Hamarosan újra római vizeken hajózunk!

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/