„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár sokadik alkalommal! Mert „Róma örök.” 

„Vére rajtunk és fiainkon!”

Amennyire jelen sorok írója emlékszik, 2004-ben, amikor debütált a mozikban Mel Gibson filmje, A Passió, Máté Evangéliumának ez a mondata – melyet, ha feliratozás nélkül is, de szerepeltetnek az arámi, héber és latin nyelven forgatott produkcióban – heves indulatokat váltott ki.

Az Evangéliumok szerint a római helytartó, Pilatus nem kívánta elítélni Jézust, mint igaz embert, ezért a Húsvéti ünnep alkalmából a népre bízta volna a döntést, hogy szabadon engedhesse. Erre szolgált volna az úgynevezett húsvéti amnesztia intézménye, melynek keretében – az ünnepre való tekintettel – a helytartó mindig szabadon bocsájtott egy foglyot.

Az Evangéliumok szerint Pilatus egy Barabás nevű zelóta lázadót (a római uralmat fegyverrel is megtörni és elsöpörni kívánó radikális csoport tagját) volt kénytelen szabadon bocsájtani, mert a zsidó nép a főpapok és az írástudók felbujtására nem Jézus, hanem Barabás szabadon bocsájtását követeli. 

Ekkor történik meg az Evangéliumok szerint Pilatus híres és demonstratív kézmosása, mely által nem csak verbálisan, de nonverbálisan is értésére kívánja adni a népnek, a főpapoknak és az írástudóknak, hogy Jézus vérének ontásában ő ártatlan. Ekkor zúgja Máténál az egész tömeg a már ismert mondatot: „Vére rajtunk és fiainkon!”     

A kézmosó jelenet már szerepel az 1953-as filmben, A palástban, igaz, Pilatus ott még nem a nép előtt mossa kezét. De aztán láthatjuk az 1959-ben készült híres-neves Ben-Húrban is, valamint az 1961-es Barabásban, amely filmekben már a nép előtt mossa a kezét derék helytartónk. Ám térjünk most vissza a 2004-es filmre, A Passióra!

Jóllehet egy 2015-ös filmsorozat lett volna – ismételten – jelen bejegyzés tárgya, azonban az A.D. A Biblia folytatódik című sorozat eseményeinek felvezetéséhez elengedhetetlennek látszott A Passió, de a 2016-os alkotás, a Feltámadás (Risen) egyes momentumainak az „átrágása” is. Kezdjük is meg menetelésünket!

Közös mindhárom produkcióban, hogy Pilatus bizonyos fokú nyomásnak engedelmeskedve ítéli el végül Jézust, azonban a 2016-os Feltámadás Pilatusa pusztán a zsidó vallási vezetők – főpapok – és nem egy tömeg előtt ítélkezik, belső udvarban. Ellentétben azonban A Passióval, a Feltámadás és az egy évvel korábbi sorozat már nem szerepelteti a húsvéti amnesztia intézményét.

A 2016-os Feltámadásban Barabás egy hegyi összecsapásban meghal, a film elején, a 2015-ös sorozatban, az A.D. A Biblia folytatódik első epizódjában pedig úgy ítélkezik Pilatus, hogy nem enged semmiféle Barabást szabadon. Mindez annak az álláspontnak a filmbéli leképezése, amely – az Evangéliumoktól eltérően – azt vallja, hogy a húsvéti amnesztia intézménye nem létezett, s nincs is rá semmilyen történetírói bizonyíték sem.

Minderről már jelen sorok írója is többször szót ejtett, természetesen az igazság vagy mindenkié, vagy senkié, így nem kívánja eldönteni jelen bejegyzésben sem, mi történt valójában, mindazonáltal érdemes rámutatni arra, hogy a „Vére rajtunk és fiainkon!” mondat is Barabás szabadon bocsájtásához, Jézus elítéléséhez és Pilatus kézmosásához kapcsolódik.

No, mármost, azok, akik kétségbe vonják a húsvéti amnesztia intézményét, azzal érvelnek, hogy az egész Barabás „sztorira” azért volt szükség, mert ez által kimosták a rómaiakat és vele Pilatust a Jézus egyértelmű elítélésének „vádja” alól, s így a rómaiak szemében „fogyaszthatóvá” tették a kereszténységet.

Döntse el mindenki maga, minden esetre Mel Gibson filmje kapcsán is felmerült a kritikákban és a – heves – támadások során, hogy a demonstratív kézmosás és a „Vére rajtunk és fiainkon!” mondat utólagos betoldás, Jeruzsálem rómaiak általi elpusztítása után, mely azt szimbolizálta volna, hogy a zsidó nép bűne volt Jézus keresztre feszítésének kikényszerítése… Jóllehet teológiai értelemben Jézus keresztre feszítése az üdvtörténet része, így Pilatus is az isteni akarat letéteményese volt ilyetén értelemben…

Nos, ha viszont kivesszük az egyenletből Barabást, Jézus elítélésének kikényszerítését, s vele a kézmosást, valamint a vérre utaló mondatot, az marad, hogy Pilatus elítélte Jézust, s az is igaz, hogy aki valamilyen módon, de abban az időben a zsidók királyának nyilvánította magát, a rómaiak szemében már lázadó volt… 

Bár Jézus az evangéliumi történet szerint kinyilvánítja Pilatusnak, hogy az ő királysága nem erről a Világról való, a Jézus keresztjén szereplő felirat – „a zsidók királya” – egyes álláspontok szerint pontosan arra utal, ami miatt Pilatus ténylegesen keresztre feszítette Jézust, ugyanis a történelmi Pilatus az evangéliumi Pilatussal ellentétben korántsem volt olyan vívódó, sokkal inkább pragmatista ember volt, aki gondolkodás nélkül keresztre küldte volna Jézust… nem kellett volna hozzá nyomásgyakorlás… A messiás (felkent) szó ugyanis arra a mozdulatra utal, amellyel többek közt a királyokat felkenték... De ez egy másik történet. Száz szónak is egy a vége azonban: a történelmi Pilatus nem volt vívódó gyerek!  

Vannak továbbá, akik úgy érvelnek, hogy Jézus már azzal is lázadást valósított meg, hogy kiűzte a kufárokat a templomból és emiatt feszítették volna keresztre… Ami a lázadást illeti, a Jézussal együtt keresztre feszített két lator és pontosan Barabás kapcsán merül fel, hogy volt Húsvét előtt Jeruzsálemben valami lázadás, amelyben Barabás a zelóta is részt vett.

Ezt a lázadást egyébként bemutatja az 1961-es Királyok királya című film is, utalva arra, hogy a Jézust eláruló apostol, Júdás, maga is zelóta volt korábban. Amint tudjuk, végül a zsidók függetlenségi törekvése elbukott, s Kru. 70-ben a rómaiak Jeruzsálemet is a földdel tették egyenlővé. Vele együtt a Templomot is...

Hogy miként ábrázolták Pilatust az Evangéliumok, s az mennyiben felel meg a valós, történelmileg hiteles Pilatusnak, azt tényleg döntse el mindenki maga, minden esetre nem árt hangsúlyozni itt is egy mondatot, mely szerint…

„A történelmet a győztesek írják.”

Amikor Nagy Konstantin Kru. 312-ben győzelmet aratott Rómában, a Milvius-hídi csatában, az egyúttal a kereszténység győzelmét is jelentette – amiként azt az 1961-es film, a Konstantin és a kereszt is bemutatja.

Ő volt az a császár, aki betilttatta a keresztre feszítést, mint kivégzési módot. Azonban vannak, akik azzal érvelnek, hogy beavatkozott a kereszténység egységes hittételeinek kialakításába is, melyre jó példa, hogy Kru. 325-ben, mint pogány pontifex maximus (főpap; a római császárok egyik címe, mely utal a császár római államvallásban betöltött szerepére is) elnökölt a keresztény zsinaton, Niceában.

Ez volt a keresztény egyház püspökeinek első egyetemes zsinata – tegyük hozzá, hogy az ősegyház vezetői, Péter és Pál apostolok részvételével már tartottak anno egy úgynevezett nulladik zsinatot, Jeruzsálemben. 

A niceai zsinaton tehát érvényesült az Egyház feletti császári irányítás, ugyanakkor itt fogalmazták meg az úgynevezett niceai hitvallást is, melynek értelmében a zsinat kimondta Krisztus egylényegűségét az Atyával, a Szentháromság másik tagjával, egyúttal eretneknek nyilvánították és kiközösítették az ezen tant nem elfogadó Ariust és követőit.   

Az nyilvánvaló, hogy Konstantin az egyházat használta fel uralma és egyúttal a birodalom érdekében, ugyanakkor érdekes kérdéseket vethet fel, hogy mennyiben érintette – ha érintette – a konstantini fordulat az Egyház korai történetének, ha úgy tetszik történelmének megörökítését, az emlékek megőrzését, továbbadását, s akár az evangéliumi szövegeket, beleértve Pilatus tetteit, motivációit, kézmosását, s Jézus elítélésének a zsidó népre való hárítását… Vagyis, felmerül a kérdés, hogy a győztes miként írta meg a történelmet?

Érdekes legendát dolgoz fel a 2009-es film, a Johanna nőpápa, mely Donna Cross regényéből készült. Eszerint a legenda szerint – mely a jelenkori álláspont szerint is leginkább csak legenda – a kilencedik század közepén élt egy János nevű egyházfő, aki valójában nő volt, csak eltitkolta a Világ elől, s így került Péter apostol örökébe, azonban gyermeket szült és lelepleződött, mire a felbőszült tömeg agyonverte.

Történelmi tény és még a Borgiák sorozatba is belekerült, hogy később a pápává választott személyt egy speciális szék segítségével valóban megvizsgálták, hogy férfi-e. Nos, a nőpápa történetét feldolgozó filmben (és a regényben is) benne van az a jelenet is, amikor Északról érkezik egy egyházfi a pusztuló, hajdanvolt nagyságát sirató Örök Városba... Rómába...

Ez az egyházfi szintén nő, csak elrejtette, azzal szembesül, hogy a pápákról szóló krónikákból kitörölték János, azaz Johanna nevét…  Vagyis megírták a „valós” történelmet… Közben Európában már új idők járnak.. ez a hanyatlás kora... az írásbeliség hatalom...

Az Északról érkezett egyházfi a történet szerint olyan másolatot visz haza Északra, amibe belecsempészte Johanna, azaz János pontifikátusát is. De nem kell messzire mennünk az időben, hiszen a Trónok harca utolsó epizódjában is láthatunk egy jelenetsort, amikor kiderül, hogy Tyrion Lannistert kihagyták a krónikákból, a testvérét, a Királyölőt pedig eléggé szűkre szabottan prezentálták.

Ekkor a Királyölőt szerető és tisztelő lovagnő, Tarthi Brienne beleír a krónikába és kiegészíti hajdani szerelme, a Királyölő históriáját… Kísérteties a hasonlóság a nőpápa történetét feldolgozó regénnyel és filmmel. Talán innen való az ötlet? Itt olvasták volna?

Talán a Trónok harca alkotóinak fantáziája is Rómába kalandozott, s lenyúltak egy korábbi ötletet? Egy biztos, a fenti eset is jó példa rá, hogy alátámassza, a történelmet bizony a győztesek írják. Jelen esetben a kereszténység mondhatni győzedelmeskedett a pogányság felett, így okkal vetődik fel az a kérdés, hogy ki és miként írta meg – avagy miként módosította, ha ugyan valóban módosította – e korszak történelmét. A történetírói munkák adottak, ez tény, de eredeti kéziratok?

Bizony, mára a Holdba vannak... azonban... 

...Jézus szenvedéstörténetéhez nem fér kétség! 

Több írás foglalkozik azzal, hogy az Evangéliumok, különösen Lukács, a foglalkozására nézve orvos Evangéliuma azért is hiteles, mert hiteles képet fest Jézus – az ember – kínszenvedéséről és kereszthaláláról, melyet A Passió című film mutat be talán a legrészletesebben, hiszen kizárólag a Jézus keresztre feszítését megelőző tizenkét óra eseményeit viszi vászonra.

Lukács evangélista leírja, hogy Jézus már elfogatása előtt vérrel verítékezett, azaz már a Getsemáné-kertben tisztában lehetett azzal, hogy mi vár rá… emberként… Ez pedig ellentmond annak az újsütetű elméletnek, hogy Jézus nem számított az elfogatására, azaz váratlanul érte volna, az Evangéliumokban pedig megalkották volna magyarázatként az árulás történetét.

A vérrel verítékezés ugyanakkor nagyon is alátámasztja az üdvtörténetet, hiszen ilyen, egyébként ritka jelenség akkor fordul elő az emberrel, amikor erős érzelmi megrázkódtatáshoz hasonló stresszt él meg. A haematidrosis nevű pszichés jelenség hirtelen meggyengülő hámréteggel, és az Evangéliumban is olvasható véres verejtékezéssel jár.

A Passió című film gyönyörű és megrendítő képsorain az eleven, emberi, de mégis éteri Jézust láthatjuk, amint a kertben verítékezik… majd később, ahogy viszi a keresztet... Mi másért lett volna Jézus – az ember – ilyen állapotban a kertben, ha csak nem azért, mert tudta, hogy be kell, hogy teljesedjék az Atya akarata, amit ő el is fogad… Ezt mutatja be számtalan igényes filmalkotás...

Akik ezt is kétségbe vonják, azok azzal érvelnek ugyanakkor, hogy nagyon is tisztában volt azzal, hogy a római hatóságok már keresik, mert a kufárok templomból való kiűzése révén lázadást szított… és tudta, mi vár rá… Máig kérdéses, hogy vajon rómaiak is részt vettek-e az elfogásában, mindazonáltal a vérrel verítékezés jelenségét tudományosan igazolták, mely közvetve az evangéliumi beszámoló(k) hitelessége irányába is hat.

Jézus megkorbácsolása is olyan kegyetlen büntetés volt a valóságban is, mint ahogy Mel Gibson bemutatta azt a filmjében, jóllehet jelen sorok írójának emlékei szerint túlzott brutalitással is vádolták annak idején a rendezőt.

Nos, a korbács, amit alkalmaztak, egy fanyél volt, melyről bőrszíjak csüngtek le, a bőrszíjakon pedig csont- és kődarabok, valamint vasgömbök voltak, melyek valóban csontig hatoló, iszonyú fájdalmat, és mérhetetlen vérveszteséget okoztak az elítéltnek.

A korbácsolást mellékbüntetésként alkalmazták, az elítélés előtt. Vannak, akik szerint Pilatus csak ezt szánta Jézusnak, büntetés gyanánt, de aztán… a tömeg nyomására kénytelen volt elítélni Jézust, s keresztre küldeni… 

Az Evangélium szerint Pilatus ítéletében az is benne volt, hogy megfenyegették, hogy nem áll ki a császár mellett… Nos, Pilatus Kru. 26-36 között volt római helytartó, Judaeában, s a császár kegyeltjének, a testőrparancsnok Seianusnak is köze volt a kinevezéséhez.

Az Én, Claudius sorozatban is szereplő Seianus azonban megbukott Kru. 31-ben, Pilatus tehát okkal tarthatott ez idő tájt attól, hogy őt is elővehetik, azonban erre Kru. 36-ig nem került sor, ekkor ugyanis vérengzést rendezett, mire valóban bevádolták, s száműzték. 

Az Evangélium alapján feltételezik, hogy Jézus keresztre feszítésének időpontja Kru. 31. utánra datálható (Kru. 33-ra?), ugyanakkor vannak, akik ezt a dátumot Kru. 36-ra teszik, azt állítva, hogy Jézus előfutára, Keresztelő János is csak Kru. 33 után halt meg. Ha mindehhez hozzáfűzzük, hogy Jézus Kre. 7. és 4. között született, akkor immár egy negyvenes Jézust kapunk, azaz a krisztusi kor nem 33 esztendő, éppen ezért sem volt ez a XXXIII. fejezet témája. 

De térjünk vissza Jézus megkorbácsolásához. A korbácsolás hatása a nagy vérveszteség lehetett, amely pedig hypovolémiás sokkot okozhatott. Ez alacsony vérnyomással és szomjúsággal jár – ismert, hogy a kereszten Jézus szomjazott, mire ecetbe mártott szivacsot nyomtak az ajkaihoz…  

Miután megkorbácsolták, a katonák gúnyt űztek belőle. Tövisből font koronát nyomtak a fejébe, amely amellett, hogy erős vérzést okozott (a fejbőr az egyik legjobb vérellátású terület), egyúttal komoly fájdalmat is, mert a fejbőr idegpályákkal van tele. Mivel a bíborpalástot – melybe a gúny céljából bújtatták – később letépték róla, sebei újra felszakadtak.

Így már akkor kritikus állapotban lehetett, amikor a keresztet, azaz annak vízszintes szárát, a patibulumot cipelnie kellett (ez is megvolt akár 30-50 kg. súlyú is). A legtöbb, Jézust ábrázoló film, festmény, és szobor azt sugallja, hogy Jézus a teljes keresztet vitte, azaz a kereszt szárát is, de ez lehetetlen.

A teljes kereszt összsúlya bőven meghaladta volna a 100 kg. tömeget, erre pedig nem lett volna képes, sem ő, sem más elítélt… főleg a korbácsolás után… Jézus így is elesett. Cyrenei Simon viszi a keresztet helyette…

A keresztfát és a keresztre feszítéshez használt szögeket a rómaiak újrahasznosították, így a sebek elfertőződése biztos volt. A szögek átmérője 1 cm, hosszuk 13-18 cm lehetett a kutatások szerint, mellyel az elítéltek karjait a patibulumhoz szögezték.

A legtöbb film, festmény és szobor mindezt úgy ábrázolja, hogy Jézust a tenyerénél szegezik a keresztfára. A művészetben ez az ábrázolásmód alighanem akkor honosodott meg, amikorra már elfelejtették a keresztrefeszítés konkrét technikáját.

A kutatások alapján ugyanis a keresztre szegezés úgy történt, hogy a szöget a csuklókon keresztül verték át, mely a csonthártya és az idegsérülések miatt szörnyű fájdalommal járt, egyúttal megtartotta az elítélteket a keresztfán, a kezeknél pedig markoló hatást idézett elő.

A lábakat a vízszintes szárra rögzítették – megkönnyítendő a légzést, a lábakat alul fixálták... ámbár mindez csak késleltette a halált...  Nos, a halált végül pontosan a fulladás okozta az elítélteknél, a keresztre feszített áldozat ugyanis úgy függött a kereszten, hogy a mellkasa belégzési állapotban volt, a kilégzéshez tehát fel kellett emelkedni a kereszten, ami azzal járt, hogy az elítéltnek mozognia kellett.

A mozgás szörnyű fájdalommal járt, hiszen a térdeket ki kellett egyenesíteni, a karokat pedig könyökben behajlítani (utóbbi a csuklók szög körüli elforgatásával járt). A kutatások rámutatnak, hogy mindezek fényében csak felületes lehetett a belégzés. Egyre körülményesebbé válik a mellkas megemelése… beáll lassan a fulladás… akár pár óra alatt is… ezt meggyorsítandó el is szokták törni az elítéltek lábszárát, hogy ne tudjanak rá támaszkodni, újabb lélegzetvétel érdekében... 

Jézus esetében a lábak eltöretésére már nem került sor. Halála előtt felkiáltott – a kutatások szerint ez arra utal, hogy a halála előtt a sokk és a légzési elégtelenség oly mértékben károsította a szívét, hogy az egy hirtelen támadt végzetes ritmuszavar következtében leállt.

 Vagyis Jézus valóban meghalt a kereszten, jóllehet egyes összeesküvés-elméletek szerint túlélte mindezt a sok szenvedést. Nos, a hit és a vallás tartományába tartozik ugyanakkor, hogy valóban túlélte, de ezt teológiai értelemben a Feltámadásnak nevezik… 

Az A.D. A Biblia folytatódik című sorozat elején azt is láthatjuk, amint Jézus szívét átdöfik, megbizonyosodva a halál beálltáról. A sorozatban meg is nevezik a katonát, aki ezt teszi: Longinus. Ő döfi át Jézust a legenda és a keresztény hagyomány szerint is.

Minden esetre az, hogy az evangéliumi beszámoló szerint a szívéből vér és víz folyt ki, azt jelenti, hogy a víz a mellhártyából és a szívburokból, a vér pedig a jobb pitvarból és a jobb kamrából származhatott.

Jézus tehát – ez kijelenthető – valóban meghalt a kereszten, Lukács és a többi evangélista beszámolója tehát hitelesnek tekinthető orvos szakértői szempontból. Mindez pedig közvetve alátámasztja az Evangéliumok hitelességét is. Mindebből következik, hogy Mel Gibson filmje a főbb pontokon hiteles. Sajnos, Jézus kínszenvedése és kereszthalála a való életben is olyan brutális volt, ahogyan azt ábrázolták ebben a filmben, de a 2015-ös sorozatban is, az A.D A Biblia folytatódik című szériában.

Nos, lehet ugyan egyeseknek tagadni az emberi brutalitás mértékét, mennyiségét, azonban lépten-nyomon szembesülhetünk azzal, hogy az állatnál is veszélyesebb fenevad lakozik az emberben… Róma pedig érdeke szerint átvette és céljaihoz igazította ezeket az állati kivégzési módszereket is…

Nos, a többi már az üdvtörténet, vallás és meggyőződés kérdése, hogy mi történt. Mi pedig legközelebb már valóban belevágunk az Apostolok cselekedeteibe, melyet szintén Lukács jegyezhetett le. Következik az emberek halásza, Péter!   

Szóval hamarosan folytatjuk!

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Legközelebb, talán az is kiderül, hogy itt ki lakik...

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár sokadik alkalommal! Mert „Róma örök.”

Daenerys Targaryen = Caligula, az őrült zsarnok?

De nem akartam én ezt! Mint minden jó nőt, Danyt is kedvelte jelen sorok írója a Trónok harca milliós nézőtáborának tagjaként. Most, mégis itt az ideje, hogy párhuzamot vonjunk közte és az őrült római császár, Caligula (Kru. 37-41.) személye között.

Aki nem látta a Trónok harca befejező évadának utolsó előtti részét, az most hagyja abba az olvasást, mert nem fog neki tetszeni, ha elárulom, hogy sokak kedvence porig égette Királyvárat, s elpusztította az ellenség katonáin túl a város polgárait is. Amikor ugyanis rájött, hogy a westerosiak nem fogják őt szeretni, sőt szerelme, Havas Jon sem, Danynk úgy dönt, ha már nem szeretik, legalább féljenek tőle.

Ennek jegyében kicsit jól bekattan, s a milliós lakosság halálát okozza a sárkánytűzzel. Aki túléli, széles e vidéken félni fogja a Sárkánykirálynőt. Sokan néztek egy nagyot a hölgyemény bekattanásán, s igazából én sem szerettem volna, hogy ilyen véget érjen… de-de, legyünk őszinték, igen, pont ez a sorozatban a szép! Pont ezt akartam!

Nos, ahogy írtam fent volt (de jól hangzik ez így leírva), Dany őrületét valódi történelmi személyről mintázhatták, mégpedig Caligula császárról! 

„Hadd gyűlöljenek, az a fő, hogy féljenek tőlem!”

A fenti sorokat már nem Dany mondta, hanem Caligula. Hangoztatta is előszeretettel, miközben istennek képzelte magát. Trónra jutásáig sem volt piskóta az élete. Talán nem is csoda, hogy az állatokkal jobban kijött, mint az emberekkel (ezzel persze nem szeretném felmenteni őt, hisz a mondattal inkább csak vicceltem). Állítólag kedvenc lovát is állami tisztségbe akarta ültetni. Ez nem vicc.

Tiberius (Kru. 14-37.), az őt megelőző császár, a rokona volt. Caligula nagyapja és Tiberius testvérek voltak, ennek ellenére Caligula ifjúkorától azzal szembesült, hogy az öreg császár módszeresen kiírtja és kiírtatja a családját, ráadásul egy idő után a császár közvetlen közelében kellett élnie. Folyton merényletektől tarthatott. Akárcsak Dany, akinek életét merényletek és árulások tarkították, mígnem bekattant...

Végül azért csak neki sikerült életben maradnia, az öreg császárt pedig megfolytatta. Trónra lépését még ünnepelte a nép, de aztán hamarost és gyorsan elhatalmasodott rajta az elmebaj – melyet az is elősegített, hogy valószínűsíthetően agyhártyagyulladást kapott –, így később már rettegték nevét és uralmát… élvezetét lelte a vérontásban… a vérben... Ismerős a képlet?

Az író, a derék Martin talán Caliguláról mintázhatta Daenerys megőrülését és azt, hogy ilyen mértékben elpusztított mindenkit, akik felett uralkodnia kellett volna, hisz ahogyan Petronius is megjegyzi Nero császárnak (Kru. 54-68.) a Quo vadis 1951-es filmváltozatában, a népszaporulat egyfajta szükséges rossz, de szükség van rá, hiszen nélküle nincs min és kin uralkodni.

Petronius szava bölcs volt... Uff! Nos, Dany pont azt a népet pusztította el, amely felett uralkodni akart… Nero adott Petronius szavára. Dany nem hallgat már semmi bölcs szóra... Felégetett mindent maga előtt és maga mögött... 

Daenerysnek vesznie kell, akárcsak Caligulának?

A Quo vadis című regény a Nero császár idején – valóban – élt történelmi személyt, Petroniust összemossa azzal a Petroniusszal, aki húsz évvel korábban, Caligula alatt tevékenykedett. Ezen utóbbiról szól Székely János darabja, a Caligula helytartója.

A színdarab azt a valós történelmi eseményt dolgozza fel, amikor az őrült és magát istennek kikiáltó Caligula a jeruzsálemi Templomban, a zsidó vallás szent helyén akarta felállíttatni az óriási szobrát.

Az A.D. A Biblia folytatódik című 2015-ös sorozatban ezt az eseményt is láthatjuk, s eredetileg e sorozat lett volna többek között a bejegyzés központi témája, de „nem ma!”  Persze azért ne féljen senki! Hamarosan visszatérünk Jeruzsálembe!

Ami a szobrot illeti, Caligula azért döntött úgy, hogy felállíttatja Jeruzsálemben, mert korábban a zsidók leromboltak Judaeában egy oltárt, amelyet a görög lakosság állított a császár tiszteletére. A császár személyes sértést akart megtorolni. Akárcsak Dany...

Petronius elrendelte a szobor munkálatainak megkezdését és római legiok is biztosították a helyzetet, azonban a derék Petronius valójában húzta az időt. Amíg húzza az időt, elárulom, hogy összevetették a Trónok harca egyik őrült királyának a fejformáját az egyik római császáréval, aki történetesen a Caligula névre hallgat. Érdekes a végeredmény...

A szobor lassan készült. Vagyis nem igaz az, ami a 2015-ös sorozatban szerepel, hogy a szobrot a városba is vitték. De erről majd a sorozat kapcsán…Minden esetre tény, hogy Petronius időhúzása bejött, Kru. 41-ben Caligulát, az őrült zsarnokot miszlikbe aprították saját belső embereinek, a testőrségnek (a praetorianusoknak) a tagjai. Danyvel is belső lázadás fog végezni, valószínűleg.

Amennyire ünnepelt uralkodó volt egykoron, a jövő reménysége, annyira megvetett lett halálában, s ismertetőjegyévé nem más vált, mint maga az őrület… Ez Dany. Mindkettő ősei közt voltak őrültek. És ahogy Caligulát megölték, úgy valószínűsíthető, hogy Dany is rút halállal hal.

Caligula gyermekét is a falhoz csapkodták, úgy pusztult pépes masszaként. Gyanítom, hogy Dany utolsó sárkányára is hasonló sors vár… az enyészet… de majd kiderül, valóban elhúzzák-e a nótáját...

Mindazonáltal Királyvár felégetésének motívuma is római szállal bírhat, hiszen máig tartja magát a filmművészetben az a legenda, hogy maga Nero császár égettette fel – igaz, ő művészi ambíciói miatt tette volna – magát Rómát, azonban a történészek ezt cáfolták. Hiába, na, Nero... nem te voltál...

Ugyanakkor azonban Királyvár felégetése – a nép megadása után – eszünkbe juttatja az atombombák ledobását is, amikor már küszöbön állhatott a japánok kapitulációja. Vagy a szőnyegbombázásokat is említhetnénk, Európában... Szóval, attól félek, nem minden római történelmi ihletésű Martinnál sem. Persze igaz, ami igaz, amikor 1527-ben V. Károly spanyol és német király csapatai bevették Rómát, módszeresen feldúlták, kifosztották és elpusztították. Nem csak a Város, de lakóinak fele is elpusztult… Ez volt a Sacco di Roma.

De említhetjük az 1453-as esztendőt is, amikor Mehmed szultán seregei bokáig gázoltak Konstantinápoly lakóinak vérében. A város elfoglalásával formálisan is megszűnt a Római Birodalom, hiszen a Bizánci Birodalom – Keletrómai Birodalom – Róma jogutódjának tekintette magát.

A város az ostromban jelentős károkat szenvedett… meg a lakossága is… Erről szól a 2012-es török filmalkotás, A hódítás (Fetih).Mind-mind Dany pusztításának előképei… Szóval a való életben is volt pár trónért folyó küzdelem, harc, csaták.

Így a római korban is. A Gladiátor Maximusának szavai azonban minden időben igazak: „A port könnyebb lemosni, mint a vért.” Nos, felmosni is...

Legközelebb újra visszatérünk Rómához, s bemutatjuk az apostolok, köztük Péter cselekedeteit is! Addigra Királyvárnál is megülepszik a por- és hamuréteg… de aztán, hogy ott ki fog takarítani? Erre nem gondoltak? Asszem jön Királyvárban is a középkor. Végtére is, évezredek kultúrája veszett oda. Ahogy a középkori szerzetes, Ekkehard is megmondhatná, kellett a tűzzel játszani!  

Konklúzió: Dany veszni fog, hiába is szeretett a tűzzel játszani, s hiába is szereti például testvérem barátnője a karaktert. Hatalma önmagát falja majd fel... viszlát Dany!

Mi pedig  hamarosan folytatjuk! Mert Róma valóban örök! Akárcsak a fantasy!

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

És nézd a Trónok harcát, mert király sorozat!

Előre!

Pardon, itt éppen állnak...

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár sokadik alkalommal! Mert „Róma örök.”

Akárcsak a nép szórakozás iránti igénye – azért az igazság az, hogy császárt kiterítve soha sem láthattak úgy, mint a Gladiátorban

A nép szórakozási igényének kiszolgálására szolgáltak azonban az ókori Rómában a gladiátorviadalok, egészen addig, amíg be nem tiltották az ötödik században – jóllehet a Birodalom határa mentén élőknek szinte ez volt az egyetlen szórakozási lehetőségük…

Az arénák hősei azóta a hagyományőrző csapatok, a regények és a filmművészet révén élnek tovább. De vajon hitelesen emlékezünk rájuk? Valós képet festettünk a kétezer évvel ezelőtti öldöklő küzdelemről?

Hányszor, de hányszor írta már le jelen sorok szerzője is – a Kedves Olvasóhoz szólva –, hogy ha tetszett az aktuális bejegyzés, ajánlja másoknak is. Ilyenkor mindig egy felfelé fordított hüvelykujjal illusztráltam kérésemet, mely az antik Rómában – eddigi ismereteink szerint – azt jelentette, hogy maradjon életben a gladiátorviadal vesztese.

A nép – vagy történetesen Commodus császár (Kru. 180-192), a Gladiátor című opus gyilkos tekintetű imperatora – felfelé fordított hüvelykujja tehát egyeseknek életet jelentett, lefelé fordított hüvelykujja pedig halált…

Legalábbis mostanáig! Revideálni kell vajon az eddigi tudásunkat, amelyet az ókori római gladiátorviadalokról őriztünk? Nagyon úgy néz ki! Szóval, amit korábban írtam… Mea culpa! Maximálisan!

Egy legújabb, ráadásul hazai tudományos munka – vagyis nem a saját ujjamból szoptam – rámutat ugyanis, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a lefelé mutató hüvelykujj azt jelentette volna, hogy a gladiátornak meg kell halnia, a felfelé mutató pedig azt, hogy maradjon életben.

A kutatások szerint az is elképzelhető, hogy pontosan a felfelé mutató hüvelykujj jelentette azt, hogy végezni kell az aréna homokjában az összecsapást elvesztő féllel, az pedig bizonytalan, hogy hogyan mutatták azt, hogy maradjon életben. Ha ugyan mutatták egyáltalán.

Az írás úgy zárja le a témát, hogy Jean-Léon Gérôme festőre hivatkozik, akinek az egyik képe nyomán terjedhetett el a lefelé mutató hüvelykujj és itatódhatott át a római gladiátorviadalokkal kapcsolatos ismeretünk egy fals információval. Az ominózus festmény után most lássuk konkrétan a hüvelykujjakat is, kinagyítva!

Ha innen ered az antik Róma gladiátorviadalairól őrzött – hamis? – képünk, akkor jól beült a kollektív tudatba!  A kérdés olyannyira komoly, hogy – amint az a már említett hazai munkából kiderül – pontosan a Gladiátor című film esetében fordult elő, hogy az egyik szakértő nem adta a nevét a filmhez, mert meglátása szerint nem ábrázolja hitelesen a régi gladiátorjátékokat, egész konkrétan a hüvelykujj kérdését.

A film alkotóinak mentségére legyen azért mondva, hogy egyáltalán nem közismert ez az információ. A hazai tudományos munka engem is meglepett. Ismételten hangsúlyozom tehát, hogy nem az ujjamból szoptam! Volt, aki nem is értett egyet a hüvelykujjra vonatkozó – számomra újnak ható – elmélettel, azonban azt gondolom, helye van jelen sorozatban.

Egyúttal arra is kérek mindenkit, hogy aki nem ért egyet vele, azért még ne mutasson be, avagy ne akarjon lenyilaztatni, amiként Commodus tette a testőrgárda (azaz a preatorianusok) két tagjával a Gladiator kivágott jelenetében!

Mert hát…

…nem csak a Gladiátorban szerepel az az ominózus hüvelykujj!

A két preatorianus lenyilazására még visszatérünk, főleg, hogy a jelenet az egyik szinkronos verzióban mégis szerepel – de ez nem a rendezői változat, hanem valamelyik bővített verzió –, most azonban rántsunk elő pár olyan klasszikus alkotást, amelyekben a hüvelykujj bizony szerepet játszott, vastagon! Ergo: nem kellett volna olyannyira elhatárolódnia a Gladiátor szakértőjének a filmtől, hiszen a korábbi filmekben is benne volt az az ominózus hüvelykujj!

Elsőként az 1951-es Quo vadis című filmet említjük, amelyben a bebőszült Nero császár (Kru. 54-68) a nép akaratára fittyet hányva halálra szánná az arénában hősiesen küzdő Ursust, aki a főhős Vinicius szerelmét, Lygiát védelmezte. A regényben és más filmváltozatokban amúgy a lány a bika szarvához van kötve…

Nos, amikor Nero nem kívánja teljesíteni a nép óhaját, kitör a lázadás. Vinicius emberei ezt használják ki arra, hogy puccsal megdöntsék az őrült zsarnok uralmát. A sztori némiképp eltér a regénytől… nem kicsit, kicsit, nagyon… miként a történelemtől is, hiszen Nero uralmának megdöntése nem egy Rómában kitört fegyveres lázadás eredménye volt, de azért a jelenet jól példázza, hogy már a Gladiátor előtt ötven évvel is a lefelé fordított hüvelykujj jelentette a halált a filmekben. A felfelé mutató pedig az életet.

A kép a következő választottunkból való, méghozzá az 1954-ben bemutatott Demetrius és a gladiátorok című folytatásfilmből, amely közvetlenül ott veszi fel a fonalat, ahol  A palást véget ér. A palást folytatásában praetorianusok egész sora kér kegyelmet a főhősnek. Vajon az őrült Caligula megadja?

És végül, de nem utolsó sorban lássuk a Gladiátor főhősének, Maximusnak a párbaját, a legendás galliai Tigrissel! Commodus azt kívánta – lefelé fordított hüvelykujjával jelezve –, hogy Maximus ölje meg a vesztes Tigrist, azonban Maximus nem engedelmeskedett, hiszen jól tudta, hogy ha eleget tesz a császár óhajának, akkor a tömeg, a nép, az istenadta nép, egy korábbi ikonját öli meg, vagyis a nép rokonszenve elpárto(hat) tőle, amiként azt Commodus eltervezte volt…

Commodus olyannyira begőzöl Maximus tettén, hogy a végén már alpári módon sértegeti őt az aréna homokján állva, csakhogy nekitámadjon a volt hadvezér, eszét vesztve… De nincs mit tenni. Maximus továbbra is bírja a nép rokonszenvét, mert nem végzett Tigrissel. A császárnak pedig odaveti, hogy már nem sokáig tetszeleghet önmagának…

De vissza az ominózus nyilazós jelenetre!

A jelenetben azokat a praetorianusokat végezteti ki Commodus, akik azt az információt hozták a germán erdő mélyéről, hogy Maximust is megölték a barbárok. A történet előzménye, hogy Commodus elfogatta Maximust és egy praetorianus különítmény élén az erdő mélyére vitette, hogy ott végezzenek vele. Nem sikerült.

Maximus megölte a kivégzésére rendelt rómaiakat és elszökött. Próbálta megmenteni a családját a császár haragjától, de ez nem meg neki nem sikerült.

Megesküdött, hogy bosszút áll, ebben az életben, avagy a következőben. Míg él, vagy azután, de megöli Commodust! Végül meg is teszi. Nos, amikor nem tértek vissza a kivégzésére rendelt praetorianusok, a testőrparancsnokká előléptetett Quintus (megjegyzés: ebben az időben az igazi testőrparancsnok egy Perennis nevű gazember volt) azokat az embereit küldte utánuk, akiket a kivágott jelenetben lenyilaznak. Hangsúlyozza is, hogy jó és megbízható emberekről van szó, akik hűségesek a császárhoz.

Commodust persze ez nem hatja meg. Lenyilaztatja a két delikvenst, akik közül az egyik Marcus névre hallgatott, akárcsak Commodus  apja, Marcus Aurelius császár…

A másik lenyilazott neve a sztori szerint Julianus Crassus volt. Miközben pedig kiadatja a parancsot Quintussal, a nyílvesszők útjába áll maga is, tesztelve mind a testőrség, mind parancsnokuk lojalitását. Quintus valószínűleg akkor dönthette el, hogy kiszáll a buliból…  De vajon ki volt az a praetorianus, akit lenyilaztak? Ki volt vajon egy másik életben? Nos, természetesen a színész maga is sok szerepet eljátszhat, de meglepő eredményre juthatunk, ha ezután kutakodunk.

Péter, a preatorianus?  

Nyugodjon le mindenki azonnal! Péter apostol ugyan kardot ragadott Jézus elfogatásakor, azonban soha nem állt be a császári testőrségbe, s alighanem nem is állhatott volna be. Mindazonáltal a Gladiátor kivágott jelenetében pontosan azt a színészt, történetesen Adam Levyt láthatjuk, aki 2015-ben Péter apostol bőrébe is bújt, az A.D. A Biblia folytatódik című sorozatban.

Az egyévados sorozat Krisztus kereszthalálának bemutatásánál veszi fel a Szentírás fonalát, majd az Apostolok cselekedeteiben – azaz az evangéliumok utáni, az ősegyház történetét feldolgozó műben – történteket követi, néhol azért kitöltve bizonyos lyukakat, máskor pedig feleslegesen kiszínezve az Újszövetség ötödik iratában foglaltakat. A sorozat valójában egy minisorozat, A Biblia (2013) folytatása, azonban már 1985-ben volt egy hasonló jellegű sorozat, amely az apostolok korszakába repítette a nézőt.

Nos, a 2015-ös verziót az is turbózza, hogy a Jézust halálra ítélő Pilatust is egy római filmekben jártas színész, mondhatni veterán alakítja, hiszen Vincent Regan korábban már a híres Kleopátra szerelmét, Antoniust is eljátszotta a 2005-ös Empire sorozatban (a sorozat magyarul A nagy birodalom címet kapta) .   

Nos, a Vincent Regan által alakított Pilatus kegyetlen, könyörtelen, egyúttal mesteri játékos is, ha a hatalom sakktáblájáról van szó, s ügyet sem vet a felesége, Claudia álmára, Jézust illetően.

Talán a sorozatbeli személyisége is teszi, hogy itt is kihagyták az alkotók Barabás szabadon bocsájtását, akit a Biblia szerint a húsvéti amnesztia keretében elengedett volna a helytartó. Ez a megoldás egyezést mutat a 2016-os Feltámadás (Risen) című film történetvezetésével, ahol szintén nem  kerül Pilatus ítélőszéke elé – élve – a zelóta lázadó Barabás.

A film és sorozat egyébiránt azon álláspontot teszi magáévá, mely szerint a húsvéti amnesztia intézménye nem létezett, így Pilatus nem állította választás elé a zsidó népet, hanem konkrétan ő ítélkezett, saját belátása szerint.

Ez az álláspont eltér az evangéliumi üdvtörténettől, azonban tény, hogy Josephus Flavius történetírónál sincsen semmi utalás a húsvéti amnesztiára, pedig ő aztán minden zsidóknak tett engedményt szorgosan feljegyzett. Azok, akik tagadják az amnesztia intézményét, azzal érvelnek egyébiránt, hogy mindez csak arra szolgált, hogy a rómaiakat úgymond „kimossák” s a zsidókra „kenjék” Jézus kivégzését, ami által a rómaiak számára is „eladhatóvá” vált az üdvtörténet… ki tudja… döntse el mindenki maga.

Jézus maga mondta a szentírás szerint, hogy azért jött, hogy tanúságot tegyen az igazságról, mire Pilatus állítólag feltette a kérdést, hogy mi vajon az igazság? Nos, az igazság az, hogy maguk a történelemkönyvek is sok mindent állítanak, sok mindenről. A történelmet pedig mindig a győztesek írják. Kivéve persze, amikor Trónok harcáról van szó, melyben az emberi húsból készült pite ötlete ugyan római gyökerű, ámde az avoni hattyú, Shakespeare tollából való… De elkalandoztunk! Vissza a történelemkönyvekre!

Egy, a ’80-as években használt történelemkönyv egyenesen odáig ment, hogy Jézus születését és halálát is pusztán keresztény hagyománynak titulálta, mely által alighanem azt az immár meghaladott történelemszemléletet próbálta meggyökeresíteni, sőt, mi több, igen furmányosan és ködös mondattal az épp tízesztendős nebulók buksijába verni, hogy Jézus talán nem is volt történelmi személy!  

De legalább a római katonákat fehér tunicában (páncél alatti ruházat) ábrázolja ugyanezen történelemkönyv, nem úgy, mint a hollywoodi filmek, vagy kortárs sorozatok, ahol virít a vörös tunica… rikítóan…

Az A.D. A Biblia folytatódik című sorozatban is ugyanez a helyzet, sajnálatos módon.  Jó pont azonban a produkciónak, hogy, a díszlet, s a képi világ gazdagabb a sorozatban, mint az egy évre rá készült – kisé puritánabb, porosabb Jeruzsálem képet mutató – Feltámadásban. És néha tüzesebb is a produkció...

A sorozat érdeme – már az elején –, hogy ésszerűen kezel egy olyan anomáliát is, amely az evangéliumokban tetten érhető. Történetesen arról van szó, hogy a feltámadás utáni evangéliumi beszámolók közül Máté evangéliumában azt találjuk, hogy a feltámadt Jézus arra hívta fel a tanítványokat, hogy térjenek vissza Galileába, ahol majd viszontlátják egymást, Lukács evangéliumában pedig arra kéri az apostolokat, hogy maradjanak Jeruzsálemben és ott jelenik meg először előttük.

Nos, a sorozat szerint a Jézus holtteste utáni hajsza eléri az apostolokat, akik menekülni kénytelenek a városból. Így – miután Jézus megjelent az apostoloknak Jeruzsálemben is – Galilea felé veszik az irányt, ott találkoznak Jézussal, majd később visszatérnek a városba. Így aztán az evangéliumi ellentmondás logikus feloldást kap a sorozatban.

Legközelebb ezzel a sorozattal (is) folytatjuk, bemutatva az apostolok, köztük Péter cselekedeteit!

Szóval hamarosan folytatjuk!

Addig is…

…ha tetszett, azért még továbbra is ajánld másoknak!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Előre!