​​​A Tanár versus/contra diák sorozatban tabudöntő módon foglalkozunk azzal, miként is éltük meg nebulóéveinket, miként formáltak-deformáltak bennünket nevelőink, tanáraink. És bizony-bizony keményen bemutatjuk azt is, egyeseknek miért nem lett volna helye azon a bizonyos katedrán! Mert manapság divatos hangoztatni, hogy a ló túloldalára estünk, változott a gyerekanyag, kezelhetetlenek a gyerkőcök, a tanárnak meg nincs semmi fegyelmező-nevelő eszköze, azonban akik ezt hangoztatják, elfelejtkeznek arról a tényről, hogy amikor volt eszközük, bizony sok tanár vissza is élt vele! De az is lehet, hogy egyszerűen csak alkalmatlanok voltak a pályára… hiszen végső soron a mai gyerekek szüleit is tanárok „nevelték fel”… Szóval, akinek volt élménye, van véleménye a témában, írja csak meg bátran kommentben! Előre!

„AZ IGAZSÁG ODAÁT VAN!"

Abban az időben nagyon bírtuk az X-akták sorozatot, melynek közismert mondása jó emlékeztető arra, hogy talán soha nem lehet igazságot szolgáltatni az oktatási rendszer(ek) kárvallottainak, legyenek azok akár tanárok, akár diákok. Jelen írásnak nem is ez a célja, abszolúte nem, pusztán személyes benyomások, gondolatok, élmények tárháza. De miért is kellene igazságot szolgáltatnia?

 A média világa se arra szolgál, hogy egy-egy konkrét ügyben feltárja a teljes és valódi tényállást - arra az esetleges hivatalos eljárások szolgálhatnak, ha szolgálnak -, hanem inkább arra, hogy felkeltse az olvasó figyelmét, eladhatóvá tegye általa a „lapot”, vagy rajta keresztül egy terméket. Ilyen ez a Világ, ahol egyik volt iskolaigazgatóm szerint akkor érsz valamit, akkor vagy sikeres, ha a s*@*t is aranyáron tudod eladni…

No mármost, újabb kalandokat ígértem, és ebben már nem csak a tanárokról húzom le a keresztvizet, mivel a régi történeteknek sok-sok (árny)oldala van, és ama tény, hogy mostanában a diákanyag is életveszélyes, éppenséggel nemhogy felmenti, de cinkosokká is teszi a nebulókat a tanár-diák harc örökös folytatásában! Kezdjük hát!!!

Nos, van itt mostanában diákot terrorizáló tanár (ahogy volt régen is, temérdek), diákot öngyilkosságba kergető diákok garmadája (régen is volt kegyetlen diáksereg, emlékezzünk csak az idegronccsá gyalult Róbert Gidára), ééés pár éve volt nálunk olyan diák is, aki tisztázatlan körülmények miatt,  talán az az osztálytársai nyomására vetette magát a mélybe egy iskola aulájában...

Szóval minden van itt, akár a bucsuban, egyáltalán nincs új a nap alatt... A kérdés már csak az, mit kezd mindezzel a DIÁK (akinek az lenne a feladata, hogy tanuljon, jogszabály szerint is, nem pedig az, hogy másokat erővel vagy más módon rávegyen az önpusztításra, leugrásra) és mit kezd vele a TANÁR (aki mostanában, nemhogy nevelni, de már tanítani sem akar néha, ilyen-olyan megfontolásból, aztán meg csodálkozik, ha a jogszabálysértése miatt őt is retorziók érik)? Miért csak a diákot érhetné retorzió a kötelezettségszegés miatt?

Kérdés, felfogják-e tetteik súlyát az egyes nevelők/diákok és levonják-e belőle, legalább a saját életükre vonatkozóan, a megfelelő konzekvenciát, hogy aztán a társadalom hasznos, dolgos polgáraiként éljenek? Tisztességesen, kárt nem téve, de megadva mindenkinek, azt, ami jár, ahogy egy római jogtudós fogalmazott. Utópisztikus elvárás egy már most dísztópikus tüneteket mutató oktatási rendszerben? Naná! Hisz megmondtuk előre: az igazság odaát van! Ha pedig odaát van, lessünk csak be a kulcslyukon és előre a múltba! 

AMIKOR FELBOMLIK EGY OSZTÁLYKÖZÖSSÉG (drog, erőszak, szex, stb.)

A kilencvenes éveket írtuk akkor. Tombolt a vadkapitalizmus, a Balatonon Szlávy Bulcsú talán éppen akkor készült pisztollyal retorziót alkalmazni egy véletlenül rátörő pincéren, vagy már a betonban pihent… ki tudja már, minden esetre elérkeztünk a felső tagozat farvízére. Többen elmentek tőlünk nyolc- és hatosztályos gimikbe, így mi voltunk a gyengébbik osztály, ráadásul az osztályfőnökünk, egy reálos tanár (hol volt már az egy évvel ezelőtti kedves tanító néni) soha nem mutatta annak a képességnek a jelét, hogy a heti pár óra szaktárgya leadása mellett néha-néha törődne is az egyre elvaduló osztályközösséggel.

Más szóval, nem volt kis csapatunknak gazdája, nem volt egy követendő irányvonal, de hiányzott még a szándék is, hogy legyen. Csak csapódtunk óráról-órára, ide vagy oda...  

Egyedül a technikás szaktanárunk próbált belénk verni valami útravalót az életre, de a szeretett öreg bát hamar nyuggerré fokozta le az új igazgató, aki akkor jött, amikor az előzőt, kedvencünket, vétlenül bedarálták valamilyen állat sofőrök a megyénk halálútján. Jött tehát a lejtmenet. Osztályszinten és iskolai szinten egyaránt…

Az új igazgató hiába volt régi erőszakos elvtárs és helyi potentát házastársa, így is majdnem rátették a lakatot az iskolára, mivel akkoriban olyan kevés volt a néha nyers húsként kezelt gyermekanyag a születésszám csökkenése miatt – meg amiatt, hogy egy azóta elhalt módszerrel kísérleteztek az iskolánkban, az alattunk lévő osztályoknál.

Lányok és fiúk egyaránt kivették a részüket a züllésből. Egyiküket alig 12 évesen meg is erőszakolták egy szilveszteri házibuliban, az illető 14 évet meghaladott volt, a lány évekig ezzel dicsekedett. Tán igaz se volt, minden esetre a kiscsaj hazudni-lopni igen jól tudott. Az osztály legbutább leányzója ezalatt helyi bűnbandát szervezett és első akciójuk az volt, hogy a farsangon kizsebelték a szülők kabátjait (jó fogás volt, mivel az összes felsős osztálynak egyszerre volt farsangja), s csak évekkel később buktak le, amikor már szervezetten lopkodták a környező boltok árukészletét.

A fiúk se maradtak rest, törtek-zúztak és sokuk a hormonális változásokat még azzal is felturbózta, hogy az iskolával szemközti téren, könnyű drogokat (füves cigihez való muníciót) vásárolt egy addigra elballagott nebulótól. Sokáig nem tűnt fel az osztályfőnöknek a paradigmaváltás, pedig a viselkedésük és a személyiségük olyan hirtelen deformálódott, hogy a vak is láthatta volna, hogy azt nem lehet a kiskamaszkorra vagy a hormonokra fogni!

A suli előtti biznisznek csak akkor szakadt vége, amikor az egyik tanár anyuka a kisfia magatartását megelégelte és ráuszította az egyébként katonai kémelhárító férjét az ügyre, aki a módszereivel hamar kiszedte fiacskájából a tutit és lebuktatta a dílert…

Hogy leszármazottja mennyi sallert kapott, az eltörpült amellett, ami következett! Az újság akkoriban kezdett cikkezni róla, hogy egy diák az egyik iskolában horogkeresztet vésett (sic!) a falba! Hogy drog hatása alatt volt-e, az már a balladai homályba vész...

Hírzárlat volt, totálisan, mert kőgazadag gyerekről volt szó (gondolom, kentek a szülők rendesen). Fel sem tűnt, hogy köze lenne híres iskolánknak a sztorihoz, pedig az egyik WC is zárva volt egy ideig, valami oknál fogva. Csak akkor kezdett leesni a tantusz, amikor az egyik szaktanár (nem is az oszifő) elkezdett szólongatni egy gyereket (a kő gazdag szülőset, ugyan, ki mást?) – aki mellesleg őrült módon azzal kérkedett akkoriban, hogy neki ciki vizelnie a suliban –, s azt tudakolta tőle, hogy olvasta-e már az újságot?

A srác a következő ilyen alkalommal már azt felelte, hogy igen, olvasta az újságot (addigra gondolom a szülei már kifizették a vakolás költségeit). Hogy mindez nem lett volna elég (retorzió), azt az is mutatja, hogy oszifőnk is megemberelte magát és – láthatóan külső nyomásra, de – mereven előadást tartott az osztálynak a holokausztról.

Nem szaktanárra bízták, hanem az osztályfőnökre, mivel az ő közösségét érintette. Talán akkor éreztem először, hogy próbál felelősséget vállalni a reá bízott osztályközösségért...

ELTUSSOLÁSOK MESTEREI

A történetből a vak is láthatja, hogy annak idején a kőgazdag családi hátterű srác valószínűleg megúszta a horogkereszt vésést is! És velünk együtt szépen ballagott. Az osztályfőnök nem is említette többet a holokausztot, minden ment a maga medrében tovább, döbbenetes mód! De! Még egyszer mondom, a kilencvenes éveket írtuk és a tanarak cseppet sem voltak gazdagok, hovatovább nem voltak szentek sem...

A diákok meg még kevésbé! Mi magunk is a saját bőrünkön tapasztalhattuk, hogy hogy is megy ez az iskolai erőszaknak nevezett izé. Már utolsó évünk Karácsonya közeledett, amikor az osztály azzal szórakozott, hogy összeugrasztottak a legjobb barátommal, ami verekedésbe torkollott.

Hamar abba is hagytuk a bunyót, s próbáltuk tisztázni a köztünk lévő viszonyt, de akkorra már az új iskola, a váltás felé kacsingattunk. A jövő felé… mindazonáltal együtt szöktünk ki az udvarra azon a napon, amikor leesett a hó. Nagy hó esett. A tanarak (perverz élvezetből, vagy valamiért, de) az egész iskolát nem engedték ki a szünetekre, hanem bent tartották. Utolsó évesek voltunk és lázadók, kiszöktünk. Többen velünk tartottak, köztük egy másik, ugyancsak régi jó barátom, aki addigra már teljesen megkattant és mindenkinek nekiment ilyen-olyan ürüggyel. Szóval, igazi jófiú volt...

A díszes kompánia elkezdett hógolyózni, s az a (volt) barátom, aki akkoriban mindenkinek nekiment, kitalálta, hogy mindenki engem támadjon, s amikor elfutottam, jól belém rúgott és elgáncsolt. Igazi street-fighter volt a szentem, a másik barátom meg állt, mint a faszent… a karomra estem, eltört és a csont el is mozdult, cefetül, kórházban kellett helyre rakni.

Osztályfőnökünk – még jogosan – mindenkit le*@cott, hogy mit kerestünk kint a tiltás ellenére, de aztán első dolga az volt, hogy kijelentette, hogy az kísér el a kórházba, aki elgáncsolt (sic!). Street-fighter (volt) barátom elmúlt már 14 és én is, de csak később értettem meg, hogy miért hisztizett az osztályfőnököm irgalmatlanul, amikor többszöri nyomatékos kérésem ellenére sem akarták felhívni az apámat, hogy ő jöjjön el értem, hogy a kórházba vigyen. Végül megtették, de az osztályfőnököm kifejezte, mennyire nem ért ezzel egyet (sic!).

A válasz a büntetőjog területén rejlik. Osztályfőnököm jól tudhatta, hogy a 14 évet meghaladott osztálytársam büntethető lesz egy súlyos testi sértés miatt, ha feljelentést teszek, és enyhítő körülményt akart neki kreálni azzal, hogy elkísértet engem a delikvenssel a kórházba (néhányan oszifőt is kenhették lóvééval annak idején), csakhogy én beleköptem a levesébe, így tartott tőle, hogy nem tussolhatja majd el olyan könnyen az esetet... 

Apámat végül nagy nehezen hívták, tíz percen belül megérkezett, helyretették a csuklómat, a gyerek megúszta egy igazgatóival, feljelentést pedig nem tettünk, csak családilag olvastunk be neki. Utolsó félévre már késő volt új iskolát keresni, ráadásul a street-fighter (volt) barátom, aki valószínűleg maga is szedett valamilyen tudatmódosító szert akkoriban, mint sokuk az osztályból, megemberelte magát és viszonylag békés félév következett, a ballagásig (de ez már egy másik történet, tanarakkal, kártyával, s ha akarod, meg is találod), de tegyük hozzá máris, hogy az oszifőm valószínűleg jól kipanaszkodta magát az igazgatónak, aki ezután fél évig szívatott, mondvacsinált okokból rontva le a jegyeimet, úgy berágott.

Így volt ez kérem szépen, ha már kimentem a hóra ás eltörettem a kezemet! Így volt ez kérem szépen már akkor is! Tombolt az iskolai erőszak, a tanárok pedig mindennel foglalkoztak, csak nem a neveléssel és az oktatással. Egyszer még tüntetni is kivezényeltek bennünket, pedig nem is akartunk részt venni a hőbörgésükben! Vajon most, hogy új jogszabályok vannak, javulni fog a helyzet? Nos, annyi bizonyos, hogy mi is megvoltunk mobilok nélkül (kést, gázsprét sajnos hoztak be!), leszámítva a kéztörés esetét, amikor kellett volna egy teló… ami pedig az igazságot illeti… nos, az igazság tényleg odaát van! És odaát is marad... megmondtam előre! Na, erre iszunk! Egészségetekre!

Folytatjuk! (?)

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár sokadik alkalommal! Mert „Róma örök.” 

Róma örök, ámde területi integritása már korántsem volt az!

Korántsem! A hatalmas birodalom Kru. 395-ben végleg kettészakadt, amely után a keleti része volt az erősebb, életképesebb. E területnek a fővárosa a Nagy Konstantin császár (Kru. 306-337) által alapított Konstantinápoly lett, mely az antik Rómához hasonlóan maga is egymillió lakossal büszkélkedhetett hamarost.

A Konstantin és a kereszt című, 1962-es alkotás Konstantin Kru. 312-es római győzelmével zárul, sajnos már nem kalauzol el bennünket ebbe a korábbi görög város, Büzantion területén alapított „Új Rómába” (Nova Roma).

Szerencsénkre ezt a felségsértés számba menő mulasztást két opus is pótolja. Konstantinápolyban (Bizáncban) játszódik ugyanis a Harc Rómáért című 1968-69-es koprodukciós film, amely az immár Bizánci Birodalomként emlegetett keletrómai területek háborúját mutatja be, Itália visszahódításáért…

A néha mesteri sakkjátszmának is beillő háború földi poklot és végleges pusztítást hozott a hajdani birodalmi központra, Rómára. Infrastruktúrája összeomlik, lakossága töredékére olvad az elkövetkezendő évszázadokban. Bizony-bizony, ilyen a háború...

Oly mértékű a pusztítás, hogy a vízvezetékeket sem tudják már helyreállítani, szakembergárda hiányában. Talán a további lázongások elkerülése végett is, de az egyetlen, mondhatni szilárd hatalom, a keresztény egyház kénytelen azzal előhozakodni a hívek előtt, hogy a fürdés és a hajdani nagy fürdők használata erkölcsileg helytelen.

Sokan elfelejtik, hogy ennek a nézetnek a hatodik századi háborúk után logikai és politikai oka volt, azaz az egyház nem akart rosszat híveinek, s magasabb röptű erkölcsi elgondolás sem feltétlenül állt a tilalomfa mögött, azonban a város totálisan elpusztult, s vele Itália, egyszerűen valahogy kordában kellett tartani a lakosságot, mely hozzászokott korábban egy bizonyos életszínvonalhoz. Adott esetben aztán a római pápa osztott gabonát a nép között, a hajdani római császárok mintájára... lassan kialakult Róma központtal az úgynevezett Pápai Állam...

Nos, vélhetően a lakosság kordában tartását és a nyomor elviselését szolgálhatta tehát (nagy valószínűséggel) a fürdés elítélése is, azonban a probléma ott kezdődött, hogy ennek a valódi oka feledésbe ment, a középkori ember meg hallgathatta a fürdés miatti magvas gondolatokat… persze volt, aki azért is szeretett feredni... középkori bordélyházakban...

De térjünk immár vissza történetünk magjához, Konstantinápolyba, azaz az Új Rómába, ahol a Justinianus császár (527-565) által alapított híres kupolás templom, a Szent Bölcsesség Temploma (Hagia Szophia) is áll, s amelyet újabban, a tiltakozások ellenére megint mecsetté alakítanak... 

Nos, a hatodik század végére a Bizánci Birodalom is vesztett erejéből, s a 600-as években tehetetlenül állt az arab hódítás előtt, mely már magát a fővárost is fenyegette. Ezért is jött jól a görögtűz nevű égőfolyadék-fegyver, melyet többnyire tengeri csatákban alkalmaztak...  Bizánc mégis elvesztette területének jelentős részét, köztük az Agorában is szereplő Egyiptomot, valamint a Szentföldet, Jeruzsálemmel, a szent várossal egyetemben, mely minden Jézusról szóló bibliai témájú film örök helyszíne is egyben... a keresztrefeszítésé...

Az AD A Biblia folytatódik című sorozat kis tóparti háza – melynek lakója még mindig nem fedte fel magát – valószínűleg már nem állt volna a bizánci és az arab korszakban, amiként a kor is megváltozott az arab hódítás idejére…

Míg Nyugaton a germán államocskák rendezkedtek be, egymással vívva harcukat, addig Keleten az arab hódítással érkező iszlám vette át a kereszténység helyét jelentős mértékű területekre gyakorolva politikai, gazdasági, katonai, kultúrális és nem utolsó sorban vallási értelemben befolyást, sok esetben immár végérvényesen…

Egyiptom és az afrikai területek gyakorlatilag elvesztek a kereszténység számára, a viszonylag új vallás, az iszlám törte útját előre, több irányból is átkaroló hadműveletet folytatva Európa és benne a keresztény államok, birodalmak felé…

Az átkaroló hadművelet és a válaszlépés

Az iszlám vallás hódítás útján történő terjesztése, e számukra szent küldetés (szent háború) elsöpörte a gót államot az Ibériai-félszigeten, s már az egykori gall területek következtek, mígnem 732-ben a frankok a mai Franciaország területén, a poitiers-i csatában megállították az Ibériai-félszigetet (vagyis az ókori Hispániát) már uraló muszlimokat.

Az átkaroló hadművelet egyik ága tehát megtorpant. A csatában győztes Martell (Kalapács) Károly a Karoling-ház névadója lett, unokáját, Nagy Károlyt (768-814) pedig 800 Karácsonyán a pápa Rómában császárrá koronázta. A modern Európa egyes történészek szerint vele született meg... aztán, van, aki a létezését is vitatja...

Tény azonban, hogy az átkaroló hadművelet továbbra is folytatódott Európa megroppantására és elfoglalására. Miközben ennek egyik ágát továbbra is az Ibériai-félszigeten történő  hadakozás jelentette, addig a másik ágát a Bizánc és később a Balkán elleni támadások, Ázsia felől, a harmadik ágat pedig a Földközi-tengeren zajló offenzíva, mely Itáliát és a frank partokat is elérte. 

Európa a szüntelen háborúskodásba sűllyedt: egymással is hadakoztak államai, de az iszlámmal is, mint például az Ibériai félszigeten, ahol lassan-lassan kezdték kiszorítani a hódítókat (megkezdődött a visszahódítás, azaz a reconquista) kora. El Cid mesélhetne róla...

Az ezredfordulóra emellett új államalakulatok is létrejöttek Európában, köztük a tizenegyedik század végére megerősödő Magyar Királyság is. A pápai hatalom pedig felismerte a világi királyságokban rejlő lehetőséget arra, hogy kemény ellenállás tanúsítása mellett akár vissza is hódítsák a kereszténység számára elveszettnek hitt területeket... például a Szentföldet, Jézus szülőföldjét...

Így esett hát, hogy amikor II. Orbán pápa 1095 novemberében a Clermont-i zsinaton keresztes hadjáratot hírdetett a Szentföld és benne Jeruzsálem és a Szentsír felszabadítására, nagyon is tisztában lehetett az iszlám világ katonai erejével és átkaroló hadműveleteinek jelentőségével. 

Sokan hajlamosak pusztán véres, öldöklő háborúknak titulálálni a Szentföld felé irányuló keresztes hadjáratokat (persze, volt öldöklés keményen), azonban nem szabad elmenni amellett a tény mellett sem, hogy ezen háborúknak többek között védelmi funkciójuk is volt. Persze nem mindig jött be. A Mennyei királyság című film már arról szól, amikor száz esztendővel később, 1187-ben Jeruzsálem újra elvész a keresztény Európa számára...

De térjünk vissza az 1095-ös zsinathoz és a pápához! Ugyanis abban, hogy II. Orbán pápa a Szentföld felszabadítását tűzte ki célul, mint katonai akciót, benne rejlik, ha kimondatlanul is, egy olyan szándék, hogy a háborút helyezzük át az ellenség területére, a háborús cselekmények itt folytatódjanak, s végső soron saját földjén, mondhatni hazai környezetében mérjük rá a (végső) csapást! 

Ennek egyik fő állomása volt Jeruzsálem elfoglalása, 1099-ben, zsidó és muszlim lakosságának kiirtásával egyetemben... lassan-lassan a keresztes hadjáratok árnyoldalai is megmutatkoztak... nem kell szépíteni... a háború az vér, vas és halál kombója...

Szaladin szultán 1187-ben foglalta vissza Jeruzsálemet, azaz az itteni hódítás tiszavirág életű volt, a negyedik keresztes hadjárat pedig már el sem jutott a Szentföldig, hanem 1204-ben Bizáncot foglalták el, a velenceiek machinációi révén... Ez ugyan még nem jelentette a keresztes hadjáratok végét, sokan indultak útnak a Szentföldre, nagyobb hadjáratokra is sor került, de a kifulladás jelei lassan-lassan megmutatkoztak...

A keresztesek ki is szorultak Ázsiából, miként a Bizánci Birodalom is töredékére csökkent, szinte magára a városra, mely fontos stratégiai ponton állt, akadályozva a törökök és egyúttal az iszlám terjeszkedését a Balkánon... Ebben páratlan harcostársat adott a történelem, a törökverő Hunyadi János személyében. Hunyadi maga is azt vallotta, hogy a saját területén kell csapást mérni az ellenségre, s nem szabad engedni, hogy a háború hazai földig terjedjen...

Aztán jött a rigómezei veresége és deffenzívába szorult... de addig az ellenség területén vívta harcait, védve a magyar határokat, s mögötte az egész keresztény Európát a hatalmas túlerővel szemben. Az átkaroló hadművelet a Balkánon hetven évre megtorpant, amikor 1456-ban hősiesen megvédte Nándorfehérvárt a töröktől.

Azt azonban ő sem tudta megakadályozni, hogy a török 1453-ban bevegye Konstantinápolyt, s a Hagia Szophia mecsetté váljon... Mindezzel gyakorlatilag megsemmisült a hajdani római birodalom...

Megsemmisült, fennen hirdetve, hogy semmi sem örök, semmit sem lehet készpénznek venni, mert sok nép, földi hatalom sincs már sehol, napjaink pedig mint a por, elszállnak... a szél sodor...

A 2012-ben készült török filmalkotás a Fetih 1453 (A Hódítás 1453) azon képsorokkal zárul, amidőn a törökök legendás harcosa, Hasszán kitűzi a zászlót Konstantinápoly falaira, véget vetve jelképesen is Róma örökének... egyszersmind befejezetté téve a hódítást...

Az ostrom

Konstantinápolyt háromszoros falgyűrű vette körül, ez volt az úgynevezett theodosiusi fal, melynek áttörése az 1451-ben szultánná lett II. Mehmed számára is kemény diónak tűnt.

A megoldást a magyar származású ágyűöntő mester Orbán (Urbán) jelentette, akinek sikerült olyan ágyút öntenie, melynek révén a város falait áttörték.

A szállítás is nem kevés logisztikát igényelt a törökök részéről, de aztán bevetették őket. Az ágyúöntő mester nem élhette meg a város elfoglalását, egyik alkotásának felrobbanása őt magát is az égbe emelte...

A török végül győzedelmeskedett, melynek az ágyuk mellett az is oka volt, hogy a védők részére nem állt rendelkezésre elegendő haderő a falrendszerek biztosítására. Más szóval a túlerő is bevállt módszer, bárhogy nevezzük is...

Hasszán sem fürödhetett a földi dicsőségben, de a város elfoglaltatott. A film diszkréten hallgat arról, hogy sokan menekültek a lakosok közül a Hagia Szophiába, abban a hitben, hogy ott megmenekülhetnek, azonban a szultán lova nemsokára bokáig gázolt a vérükben...

Helyette kapunk pár szép képkockát, gyönyörű zenét, hol szigorú, hol mosolygós szultánt, és egy kifogástalan filmet. De ez csak film, nem feltétlenül maga a történelem...

Mehmed mindenesetre kiérdemelte a Hódító Mehmed nevet, más kérdés, hogy a nándorfehérvári fiaskó majdnem öngyilkosságba kergette. De ez már egy másik történet... sokáig uralkodott, de azt már nem érte me, hogy a mai Spanyolország területéről végleg kiűzték a hódítókat, 1492-ben, felszámolva  az átkaroló hadművelet egyik ágát. A harc persze ezzel nem ért véget...

A Balkánon, no meg a Magyar Királyság területén és persze a tengeren tovább folyt, váltakozó intenzitással a küzdelem, de Nova Róma, azaz Nagy Konstantin Új Rómája ekkor már Isztambulként egy teljesen új világ és birodalom fővárosa lett, új arculattal... persze ettől még Róma tovább élt és mindmáig tovább él... 

Pont ezért is, ez után a kis kitérő után legközelebb visszakalandozunk a régi világba, ahol még az antik Róma uralta a tengereket-földeket. Talán megtudjuk végre, ki is lakhat a már sokat emlegetett tóparti házban, ámbár már az is üdítő lesz, hogy a római katonák sarujának csattogását fogjuk hallani, amint erre sodorja hangjukat a szél... A középkorból legyen elég ennyi, láttuk az Új Róma végső pusztulását, egy birodalom végét. Legyen elég ebből ennyi! Egy darabig biztosan! Na jó: a frankok azért legközelebb még visszatérnek, Dagobert királlyal az élen...

Szóval, hamarosan folytatjuk!

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Előre!

Azt mondtam, előre, nem hátra!

Ja, pardon, ez épp Konstantinápoly ostroma...

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár sokadik alkalommal! Mert „Róma örök.” Miként az Élet… Hiába súlytottak le reá a barbárok, tovább él!

A történelem valóban az élet tanítómestere!

De mondhatnók azt is, hogy nincs új a nap alatt, hiszen maga az antik Róma és annak hanyatlása, bukása is számos olyan példával, megoldással, eseménnyel „büszkélkedhet” (vagy inkább kardjába dőlne miatta), melyet korunkban is érdemes lenne megszívlelni, belőle okulni... netán pontosan a szemünk előtt zajlik le, újfent... vagy fog lezajlani... 

Ez alól Európa sem kivétel. Az az Európa sem, ahol a Nyugatrómai Birodalom bukása jószerivel ezerötszáz esztendeig tartó permanens (folyamatos) háborút és békétlenséget hozott – köszönhetően a beözönlő barbárok áldásos tevékenységének is…

Hiszen olyan harcias (a háborúskodást, mint életmódot) meghonosító népek léptek Nyugaton birtokba, akik, ha le is telepedtek aztán és létre is hozták a középkori társadalmakat, egymással békében élni nem tudtak. A rómaiakkal meg végképp nem...

Ha ránézünk a mai Európa térképére, azt jószerével ugyanolyan léptékű államok alkotják, mint a népvándorlás idején. Egységet, olyat, mint Róma – rövid időre – a középkorban talán Nagy Károly frank uralkodó (768-814) birodalma képviselt, de már ez sem volt olyan mély és tartós egység, mint az antik világban, amikor az afrikai sivatagoktól Britannia északi határáig a római civilizáció jelentette a Világot.

Ironikus tán, de pont magát Nagy Károlyt illetik egyes történészek az „Európa fáklyája, Európa atyja” jelzőkkel, kitérve arra is, hogy véleményük szerint a mai modern Európa vele született meg, uralmától kezdődően beszélhetünk Európáról a mai értelemben...

Nem is olyan régen, a kilencvenes években három részes koprodukciós filmsorozat is készült  Nagy Károlyról, amiből kis hazánk is kivette a részét, azonban pont az ezredfordulón robbant az az – enyhén szólva – hajmeresztő, Heribert Illigtől származó elmélet is, mely máig nem elfogadott ugyan, de amely szerint az a háromszáz esztendő, melyben Károly is élt volna, pusztán történelemhamisítás eredménye lenne… kitalált középkor… szóval, lehet, nem is létezett Károly... kár... kár... kár lenne érte...

Legyünk azért őszinték: azt el kell ismerni, hogy a történelmet mindig is a győztesek írják, s a győztesek néha-néha papírcsákót is hajtogatnak bármily dokumentumból… avagy elégetnek dokumentumokat… elpusztítják a legyőzöttek emlékeit…

Amiként Róma is eltörölte Karthágót, vagy Jeruzsálemet… Hisz birodalom volt, s míg lehetett, menetelt előre! A történelembe, a győzelembe! De egy szép napon már nem láthatták a népek Róma lobogóit...

A barbárok következtek! És bizony a barbárok fokozatosan felőrölték Róma erejét… az egyik fontos állomás volt ebben, amikor a gótok a hunok elől menekülve a negyedik század végén bebocsájtást kértek a birodalomba. Mert a hunok is közeledtek! Igaz, ekkor még Attila nélkül... Szóval ki kéne retusálni a hun vezért a képről...

A gótok letelepedésének feltétele a katonai szolgálat volt. Már eddig is több barbár szolgált amúgy a római hadseregben. Egyesek nagyon magas rangra is emelkedtek. A mintegy kétszázezer góttal azonban Valens császár (Kru. 364-378) pórul járt, hiszen a gótok megtagadták az adófizetést és de facto (ténylegesen) függetlenítették magukat Rómától (tegyük hozzá: a gótok sem kapták meg a zsoldjukat, s az élelmezésüket sem biztosították).

Mondhatjuk azt, hogy mindkét fél megszegte a „szerződést”, amely a gótok római seregeken aratott, Kru. 378-as hadrianapolisi győzelmébe, s a császár halálába torkollott, mindazonáltal a történelemből érdemes leszűrni és megszívlelni pár dolgot!

Nos, ha többen, nagy számban – emberek, népek, népcsoportok – valamilyen okból bebocsájtást kérnek egy másik állam (más kultúrájú civilizáció) területére, például azért, mert egy másik nép elől, háború elől menekülnek, esetleg megélhetésüket kívánják így biztosítani (lásd az ókorban a katonáskodás, római zsoldban), akkor értelemszerűen a befogadó fél szabályait (jogrendszerét) is el kell fogadni, be kell tartani és be kell tartatni. Akkor is, ha egyes érkezőknek ez nem tetszik.

Fentiek abban az esetben is irányadóak, ha és amennyiben a befogadó fél hibázna, hiszen a szabályok mindenkire kötelezőek a befogadó fél területén (specialitásokkal), saját felróható magatartására pedig előnyök szerzése érdekében nem hivatkozhat, aki maga sem úgy járt el, ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható lett volna, vagyis a gótoknak sem lett volna joguk megtagadni az adófizetést és az általuk uralt területeket kvázi függetleníteni. Nos, ez jogilag kissé meredek volt, gótok! 

Az adófizetés megtagadása (a befogadó fél szabályainak semmibe vétele) és a területek kvázi függetlenítése (saját szabályaik alatt, a befogadó fél területi integritásának és rendszerének megbontása) egyértelmű és nyílt szembeszegülés a befogadó féllel, akinek szándéka értelemszerűen nem irányult és nem irányulhatott a saját rendszerének negligálására, hanem pontosan arra, hogy valamiképp, de integrálja a területére belépőket, az újonnan jött be- és letelepülőket...

Egyes történészek divatosan hangoztatták, hogy a barbároknak (kezdetben?) nem állt érdekükben Róma elpusztítása, azonban a befogadó fél jogának és a jogokból eredő kötelezettségeknek a nyílt vagy eltűrt megtagadása a történelem talán első no-go zónáinak kialakulásához vezetett. Erre korunkban is akad példa, miként arra is, hogy a fegyveres testületekben nőjön a korábban bebocsájtottak leszármazottainak számaránya…

Róma a példa: ez nem mindig jó ötlet, hisz Az utolsó légióban feltűnő Odoacer maga is volt római zsoldban, aztán Kru. 476-ban letaszította az utolsó császárt Nyugaton...

Vigyázó szemetek hát az antik Rómára vessétek!

Mert Róma intő példa arra, hogy a befogadott népek integrációjának elmaradása (a befogadó fél, avagy a befogadott magatartása miatt) hosszú távon pontosan a befogadó fél összeomlásához, rendszerének pusztulásához vezethet!

Eljöhet ugyanis az a pont, amikor az integrálódásra eleve alkalmatlan, avagy az integrációt valamiért megtagadó, azt elutasító népek, népcsoportok, kultúrák számára már nem lesz érdek a régi befogadó fél rendszerének a fenntartása sem, s megkezdik annak tudatos lebontását is… a befogadó fél meg csak nézhet, kapkodhat... de már késő... hát... lóvá tették...

De Róma intő példa lehet azért is, mert előfordult bizony, hogy a birodalom, mint befogadó fél – legalábbis a befogadott álláspontja szerint, de – elmulasztotta a befogadottak megfelelő ellátását – lásd a gótokat. Vagyis a civilizációk egén már idejekorán észrevehető lenne a bekúszó fekete felleg...

Intő példa lehet Róma, s a gótok ellátásának elmulasztása, hiszen korunk jellemzője is az egyes szociális ellátórendszerek miatti elégedetlenség, avagy egyesek azon meggyőződése, hogy nem kell munkával építeni a társadalmat, nem kell azok hasznos tagjává lenni, hanem nekik (csak nekik) minden alanyi jogon jár, melynek érdekében az alapvető szabályokat sem kell betartani…netán pont meg kell szegni, s jól oda kell csapni...

Róma intő példa lehet, hiszen előfordul, hogy a befogadó féllel ellentétes kultúra azért sem képes integrálódni a befogadó fél kultúrájába, mert a vallási-kulturális különbségek ezt lehetetlenné teszik, a befogadott pedig eleve foggal-körömmel ragaszkodik régi életmódjához, kultúrájához, vallásához… stb... még akkor is, ha ez a befogadóra káros... 

Például a városias életmódot nem ismerő barbárok az urbanizált birodalomban igencsak jól mulattak... jól kifosztották a városokat... A gótok emellett a kereszténység arianus változatát vallották,mely szerint a Fiú-isten az Atya-isten teremtménye csupán, azaz csak hasonló lényegű vele (homoiuszion), tehát nem öröktőktől való, egylényegű (homousziosz) vele.   

A 2008-ban bemutatott Róma: Egy birodalom felemelkedése és bukása című sorozatban is szereplő Nagy Konstantin császár (Kru. 306-337) védnöksége és vezetése alatt Kru. 325-ben a Nikaiába összehívott zsinat eretneknek bélyegezte Arius hivatkozott tanait, akiről az úgynevezett eretnekek (az eltévelyedettek) a nevüket kapták, ugyanakkor mégis ezen tanok terjedtek el gót nyelvű fordítás révén a nevezettek között, mely aztán akadálya lett a romanizált lakossággal való keveredésnek is, mely nem feltétlenül volt arianus. De a barbárok törtek előre...

A Nagy Theodosius (Kru. 379-395) császár halála után 395-ben végleg kettészakadt Római Birodalom keleti fele, mondhatni ügyes manőverekkel, de Nyugat ellen fordította a gótok nyugati ágát – a vizigótokat –, akik A barbárok felemelkedése című, 2016-os sorozatban is feltűnő Alarik vezetésével magát Rómát is kifosztották Kru. 410-ben, melyet a kortársak úgy értelmeztek, hogy vége a Világnak…Alarik nem gondolta így, bár sokáig ő se élt a Város kifosztása után...

Volt is amúgy a gótoknak gyakorlata a fosztogatásban. Már a harmadik században a Krím-félsziget elfoglalásával hadihajókhoz jutottak, mellyel kifosztották a tengerparti városokat. A Földközi-tenger feletti kizárólagos római hegemónia ezzel már a Krisztus utáni harmadik században megszűnt. Itt már a Ben-Húr Arriusa sem győzhetett volna… de hagyjuk is...

Ennél fontosabb tudniillik, hogy Róma intő példa lehet arra is, hogy a későbbi befogadottak (példánál maradva: a gótok) a befogadó fél infrastruktúráját (út- és közlekedési hálózatát) felhasználva jutnak el a befogadó fél területére, hogy aztán ott nem feltétlenül békés szándékkal tartózkodjanak…

A vizigótok végül Hispániában alapítják meg államukat, ahol a birodalom szétesése után a hatodik század végéig az arianizmus volt a hivatalos államvallás is. Ennek ellenére a vizigótok jól berendezkedtek, megnyerték maguknak a romanizált lakosságot is, lebontva a régi jog- és adórendszert természetesen… Aztán jött az arab hódítás, 711-ben pedig a gótok alul maradtak a jerezi csatában… de ez már egy másik történet, fiúk...

A gótok másik ága, a keleti gótok – osztrogótok – Nagy Theodorik (493-526) vezetésével Itáliában rendezkedtek be, azonban a király halála után a Keletrómai Birodalom megkezdte visszahódító hadjáratát, meg sem állva Róma falaiig... 

Theodorik amúgy igyekezett – már amennyire lehetett – a meghódított római lakossággal kezdetben jó viszonyt ápolni, azonban nem mindig volt ez sikeres. Ráadásul a vallási különbségek miatt is de annyira nem keveredett a két nép, hogy a gótok nagy része latinul sem igazán kommunikált, generáció alatt sem sikerült az integrálódás. Tegyük hozzá máris: a birodalom bukása után ugyan miért is akartak volna a gótok romanizálódni, amikor ők voltak már nyeregben, mint az 1968-69-es Harc Rómáért című filmben is...

Ami a barbár pusztítás után is megmaradt: a kereszténység

Intő példa tehát korunk számára, hogy a teljesen más kultúrával rendelkező Barbaricum miként tudott éket verni a Római Birodalom testébe, hogy hozzájáruljon területi és kulturális integritásának megdöntéséhez... végső soron az Örök Város romhalmazzá válásához és elnéptelenedéséhez... korábbi lakossága a töredékére olvadt...

Az antik világ tudásának jelentős része elenyészett, s a pusztulás kihatott a nők társadalmi helyzetére is. Az ókori római világban játszott szerepükhöz képest a barbár kor nekik sem kedvezett, írni-olvasni pedig sokáig álmodni sem merhettek... 

Egy dolog azonban tovább élt Róma pusztulását követően is. Ez pedig nem volt más, mint a Krisztus utáni első század Palesztínájában megszülető új hit, a kereszténység.

Amiként a Borgiák sorozatban is látható, Szent Péter bazilikája a Vaticanus dombon évezreddel az után is áll és állt, hogy a római császárok uralma az antik városban véget ért. A kereszténység ugyanis, mely kezdetben maga is komoly ellenállást váltott ki a pogány Római Birodalom berkeiben, lassacskán birodalommegtartó erővé lépett elő Nagy Konstantin politikája révén, azonban addig sok mártír vére áztatta a homokot. Az oroszlánok pedig nem csak a 2001-es Quo vadisban aktivizálták magukat...

Az utolsó nagy keresztényüldözésre Diocletianus (Kru. 284-305) uralma alatt került sor, aki egy történet szerint még egy fiatal görög lány – Philomena – haláláért is felelős lehet, aki, lévén, hogy Krisztusnak fogadott örök hűséget, visszautasította a császár házassági ajánlatát… Philomena élete és mártíromságának pontos időpontja kérdéses ugyan, a hozzá fűződő csodák azonban máig sokakat vonzanak ereklyéjéhez, a Nápoly melletti Mugnano del Cardinaleba.

Mi azonban térjünk vissza az ókorba: nos, Konstantin és akkori szövetségese, Licinius türelmi rendelete révén 313-tól a kereszténység törvényessé vált, majd a negyedik század végére kiszorította a régi pogány isteneket, hogy Nagy Theodosius alatt államvallássá váljon a birodalomban. Ez idő tájt ténykérdés, hogy régi pogány értékek is pusztultak, sőt, pogány filozófusnőt (Hüpatia) is nyúztak… részleteket lásd az Agóra című filmben...

Ténykérdés azonban az is, hogy míg nyugaton összeomlott a civilizáció, a kereszténység fennmaradt és ott volt – a római pápaság intézménye révén is – a mai Európa megszületésénél, folytonosságot, arculatot és talán reményt is adva egy anarchiába, háborúkba és szélsőségekbe zuhanó korszakban. 

És miközben az antik világ emlékeit lassan elbontották, hogy köveit újrahasznosítsák, kialakult a nyughati keresztény világban egy gyakorlat is, melyet a két kard elméletével illetnek. A nyugati keresztény világ vallásos-spirituális vezetője a római püspök (pápa) lett, míg a világi hatalmat jelképező kard az éppen aktuális, felemelkedő barbár birodalom uralkodóját illette.

Ilyen uralkodó lett Károly, s később a német-római császárok sokasága. Feladatuk volt védelmezni az egész keresztény világot, s hatalmukat elméletileg a pápától, mint Isten földi helytartójától nyerték, de ezt persze volt, aki vitatta közülük. Maga Károly sem örült annak az eljárásmódnak, ahogy a pápa őt császárrá koronázta 800 Karácsonyán, mert érezte annak jelentőségét, de ez már egy másik történet...  A történelem viszont komoly tanítómester. Lapozzunk csak bele!

Civilizációk mindig lesznek, ahogy anarchiába, háborúkba és szélsőségekbe is sodródhatnak, össze is omolhatnak. Ami túlélheti őket, az az egységes hit (és erkölcs), mely az egységes világ összeomlása, Róma bukása után is fennmaradt, új küldetést, értelmet adva Róma városának, egyszersmind az integráció erejét nyújtva a számtalan barbár királyságnak, spirituális módon (ehhez természetesen a kereszténység megerősödése és az eretnek tanok elutasítása is kellett, így az arianizmus elutasítása).

Mindezekre tekintettel Róma példája is mutatja, hogy létkérdés – így akár ma is az lehet –, hogy létezik-e és vajon melyik az a hitrendszer és erkölcsi felfogás, amely egyes civilizációk összecsapásánál, adott esetben a világrend átalakulásánál erővel bír és fáklya lehet a Jövendő számára!

A keresztényég kialakulásának kezdetéről szól a 2015-ös sorozat, az A.D. A Biblia folytatódik is mely immár jóideje írásaink tárgyát képezi, igaz, az elmúlt időben alighanem kissé mostohán bántunk vele. Sajnos ma sem tudhatjuk meg, ki lakik abban a tóparti házban, amelyre már annyiszor utaltunk...

...azonban aki ismeri a Bibliát, az tudhatja, hogy a szentlélek eljövetelével a sorozatban jelentős események következnek, hiszen ezáltal az apostolok megkapták az erőt Jézus tanainak továbbadásához...

...az Ige megismertetéséhez! Vagyis a történet Péter templomi tanításával és csodatételével legközelebb ugyan, de folytatódik! Addig is, mindenki harapjon egy kis friss levegőt (és ne a gép előtt)...

...majd tiszta fejjel gondokozzon el rajta, mit is üzen a mai kornak az antik Róma!

Vajon meghallgatja a mai kor a múlt szavát és időben meglátja Róma intő példáját? 

Nos, bárhogy is lesz, mi hamarosan folytatjuk!

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Előre!

Bocs, Attila, ez nem neked szólt!

 

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár sokadik alkalommal! Mert „Róma örök.”

Az ókori Róma koronavírusa – a támadó pestis

„Historia est magistra vitae.” A történelem – akár tetszik, akár nem, de bizony – az élet tanítómestere, ezt már számtalan esetben bebizonyította. Napjainkban is aktualitását nyeri e bölcsesség, hiszen arra is figyelmeztet, hogy korunk civilizációjának is komolyan kell venni a járványokat és megelőzése-felszámolása érdekében valamennyi szükséges intézkedést meg kell tenni, ezen intézkedéseket határozottan betartani-betartatni, egyszersmind fel kell készülni a járvány miatt várható (avagy a pont nem várt) hatásokra.

Ennek ékes példája a – 2000-es Gladiátor című filmben is feltűnő – Marcus Aurelius császár (Kru- 161-180.) uralkodása alatt a birodalomba behurcolt pestis által okozott, mondhatni világméretű járvány, mely küzdelmes életének alkonyán magát az uralkodót is elragadta ebből az árnyékvilágból, a mai Bécsben, azaz Vindobonaban – szóval a filmmel ellentétben nem az utód, Commodus volt a ludas… bár ebből a fickóból simán kinézné a Zember...

Amiként arra Mende Gusztáv Balázs is rámutat Pestis az ókorban című tanulmányában, a pestis története nem a középkorban kezdődött, de már jóval a rómaiak előtt, igaz, ők sem úszták meg. Térjünk hát vissza Marcus Aurelius uralkodásának kezdetéhez, aki úgy került trónra Kru. 161-ben társcsászárával, a 169-ben szintén pestisben elhunyt Lucius Verusszal, hogy jogosan arra számíthatott, hogy folytatódik az elmúlt évtizedek békéje, és prosperitása. Nem így történt. Aki kíváncsi a filozófuscsászár uralkodására, az olvassa el bátran Marcellus Mihály író korszakról alkotott regényeit.

Nos, csőstül jöttek a bajok. Összetűzés a parthusokkal, Kru. 161-166. között, mely birodalom Keleten éppoly hatalmas volt, mint maga Róma a nyugati világban. Fel is perzselték a rómaiak az ellenség fővárosát… hullák és pusztítás… ahogy egy háborúban az bizony lenni szokott. Csak éppen azzal nem számoltak, hogy a parthus hadjáratból hazatérő római legionariusok behozták a birodalomba a pestist.

Több ezer római katonáról beszélünk, akik részt vettek a hadjáratban, legiokról, vagyis a háborúk és (a velük együtt járó) nagyobb népmozgások a történelem tanúsága szerint valóban felelősek lehetnek a járványok elterjedéséért. Álljon itt egy statisztika a korból: a korabeli lakosság pestisjárvány okozta veszteségét 20 %-ra, míg a hadsereg veszteségét 25 %-ra becsülik.

Az adatok azért is félelmetesek, mert a Római Birodalom északi határán az erődök szinte kiürültek és nem tudták megfelelő számú haderővel mindezt pótolni. Jóllehet, Marcus Aurelius – aki pont nem volt kezdetben az a katonaember, csak a körülmények csináltak belőle harctéren jelen lévő uralkodót – megérzett valamit a közeledő újabb viharból, mert legiokat vezényeltetett vissza a messzi pannoniai provinciákba (tartományokba). De ez sem volt elég…

Róma északi ellenségei, a barbár germán törzsek – akik korábban bebocsátást is kértek már a birodalom területére, hogy ott letelepedjenek, ám e kérésüket akkor a császár elutasította – villámgyorsan kiszagolták a birodalom határán keletkezett rést, a hadsereg pestis miatti gyengeségét, s betörtek… Gyakorlatilag Italia határáig pusztítva a civilizált világot… A háború megszakításokkal ugyan, de egészen Marcus Aurelius császár haláláig tartott, majd az utód, Commodus császár (Kru. 180-192.) fejezte be, ha nem is épp úgy, ahogy azt apja tervezte…

De vissza a Gladiátorra: amikor Commodus nagy diadalmenetben Rómába érkezik, a császár mondhatni tanácsadó testületévé lefokozott senatus – mely a köztársasági korban még Róma irányítója volt – azzal nyaggatja az isteni uralkodót, hogy tervet készítettek az egyik városnegyed higiéniai kérdésének megoldására, hogy legyőzzék az ott terjedő pestist… 

Minő kisstílű fogadtatás egy magát istennek beképzelő uralkodó részére, nemde bár? Commodus be is pöccen, amikor azt kérdezik tőle, nagy monológja végén, hogy ölelt-e már pestisben haldoklót, ámde a nővére, Lucilla – akkor még – megmenti a helyzetet. Ámbár titkon már ármánykodik, testvére megbuktatására...

Nos, a lényeg, hogy a Gladiátorban is szerepet kap tehát – ha nem is jelentőset – a korabeli birodalomban világjárvánnyá terebélyesedő pestis. Marcus Aurelius császár orvosa, Galénosz maga is foglalkozott munkájában a pestis tüneteinek leírásával, de hogy hathatós intézkedéseket foganatosítottak volna a rómaiak a megfékezésére? Hát, bizony, az a rideg tény, hogy a lakosság, s a katonaság a pestistől megroppant, a germánokkal való harcok pedig csak folytatódtak…

Kölcseyt is megihlette – no, nem a járvány…

…hanem a rómaiak-germánok közötti háborúk. Amidőn szatmárcsekei magányában nagy költőnk belefogott a Himnusz sorainak írásába, tagadhatatlan, hogy klasszikus műveltségének is utat engedett.

Kölcsey Ferenc ugyanis nem mástól, mint a híres római történetírótól, Tacitustól kölcsönzött, amikor azt fogalmazta bele a Himnuszba, hogy „vert hadunk csonthalmain” győzedelmi ének zengett. A germánok ugyanis Kru. 9-ben hatalmas vereséget mértek a rómaiakra a teutoburgi csatában, ahol összesen 3 legiot mészároltak le az egykori római szövetséges, Arminius (Hermann) vezetésével, aki eztán rövid ideig a dicsőségben fürödhetett... 

A németek 2009-ben az évfordulóra készültek is egy filmmel, abban csak azt felejtik el megemlíteni, hogy a római holttestek évekig temetetlenül hevertek a harcmezőn, mígnem az egyik római hadvezér, a későbbi Claudius császár (Kru. 41-54.) unokaöccse Germanicus – ki feltűnik az Én, Claudius sorozatban is – germaniai hadjárata során behatolt a területre, s parancsot adott a csontok eltemetésére, megadva nekik a végtisztességet.

Tacitus erről így ír: „a síkon csontok fehérlettek, a menekülőké, az ellenállóké, szétszórtan vagy egymásra halmozva.” Így esett, hogy aki a Himnusz fent említett sorait idézi, az egyszersmind – óhatatlanul, de – arra is emlékeztethet bennünket, hogy a történelem telis-tele van váratlan tragédiákkal, háborúkkal, s járványokkal…halottakkal...

Az Idő pedig, melyet földi életünk a számunkra megad, oly drága, s felbecsülhetetlen, hogy aranyárban sem mérhető, talán csak abban, amit másoknak adunk belőle... másoknak, magunkból… hisz csak a tettek számítanak igazán… Hatványozottan igaz mindez járványok idején, amikor az emberi kapcsolatok is át- és felértékelődhetnek…

És a történelem, a nagy tanítómester emlékeztet: a háborúk és járványok máig nem értek véget… talán amikor bármelyikük felerősödik, akkor fontos a leginkább a másik szemébe nézni és meglátni benne a jót...

Iustinianus igen, járvány nem

Róma a Krisztus utáni hatodik századra elvesztette uralmát Italia, s a Nyugat felett. A birodalom fővárosa ekkor már Bizánc volt, Keleten. Az akkori birodalom a teljes Római Birodalom jogutódjának tekintette magát, lévén Nyugaton Kru. 476-tal formálisan is, de megszűnt a császárság, Romulus Augustulus, az utolsó nyugatrómai császár letaszításával. Germán utódállamok és királyaik viaskodtak a területek felett, néha egy római provinciánál is kisebb térségért is ölre menve…

A Kru. 527-ben Bizáncban trónra kerülő Iustinianus többek közt célul tűzte ki a régi Róma területi integritásának a helyreállítását is, melynek során – ha időlegesen is, de – még Italiat is sikerült visszafoglalnia, hadvezérei révén, azonban a visszahódítás nem volt tartós, egyszersmind kimerítette a birodalom tartalékait is. A barbár germánok örülhettek...

A visszahódítás – több-kevesebb valótlansággal ugyan, de – szerepel az 1968-69-ben bemutatott koprodukciós alkotásban, a Harc Rómáért című kétrészes filmben, miként maga Iustinianus császár (527-565.) is, aki talán épp a Hagia Sophia terveit sasolja, ámbár az is lehet, a színész, Orson Welles a papírból puskázza a szövegét... 

Nos, akárhogy is van, arról már nem esik szó a filmben (esetleg az alapjául szolgáló, magyarul talán soha nem is publikált regényváltozatban), hogy 541-542-ben minden addiginál nagyobb brutalitással dühöngött a pestis Bizáncban, nem túlzás, tízezrek is meghaltak a történetírás szerint naponta… Nem csak a főváros lakosságának 40 %-a veszett oda (megközelítőleg 200.000 ember), de maga a pestisjárvány tovaterjedt Nyugat felé is… Minden imára szükség volt... 

Jóllehet, e járvány kitörését is egy keleti hadjárat, a parthusok helyébe lépő perzsák elleni háború előzte meg, miként Marcus Aurelius korában, azonban az okok egy korábbi években történt eseményhez is vezetnek. Az Úr 536-ik esztendejében ugyanis a történetírás szerint egy bizonyos „felhő” több, mint egy évre sötétbe borította a birodalom területeit is, mintha világosság nélkül adott volna fényt a nap… az antik világ fénye kihunyt…miként az Élet lángja...

A hőmérséklet lehűlt, a mezőgazdaság megroppant, s aztán Egyiptomból elindult a pestis, kiírtva a birodalom lakosságának több, mint felét… A „felhő” okát vulkánkitörés(ek)ben látják a legújabb kutatások, méghozzá egy izlandi vulkán lehet a „bűnös”. Egy szó, mint száz, Iustinianus azon törekvését, hogy uralma alatt egyesítse az antik Róma területeit, többek közt a pestisjárvány is keresztülhúzta… Ha ezt a néhai Pilatus megélte volna, hát biz maga is fancsali képet vágott volna, mint az A.D. A Biblia folytatódik sorozatban... 

De hagyjuk is Pilatust, aki mos úgy került ide, mint magába a krédóba... A lényeg a lényeg: Iustinianus visszahódító háborúi, az általa okozott pusztítás és a körülmények hatására, de szép lassan eljött a sötét középkor, avagy a barbárság kora Nyugaton... hát, ehhez is képes hozzájárulni egy járvány, ha nincs megállj... szeg is akár, egy civilizáció koporsójába... aztán lehet, késő lesz már üvölteni... 

Mi azonban maradunk a római kor területén, s legközelebb immár tényleg visszatérünk a Jézus korabeli Palesztinába, hogy egyszer végre már kiderülhessen, ki is lakik ebben a szép tóparti házban!

Karantén esetén is ideális, de ne feledjük, ez csak egy díszlet… A cicus persze, az igazi...  

Szóval, macsekkal vagy anélkül, de hamarosan folytatjuk! 

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Előre!

Induljon a parti...

Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár sokadik alkalommal! Mert „Róma örök.” Akár a NŐ!

„De mi Róma?”

A félig-meddig költői kérdés, Marcus Aurelius császár (Kr. 161-180.) részéről hangzik el, mégpedig a legendás Gladiátor című filmben. Az ezredfordulón debütáló alkotás révén az ókori Róma úgy robbant be újra a kortárs filmművészetbe, közel negyven év kihagyás után, akár a germán hordák a pannóniai vidékre: tarolt! Ja, itt épp a rómaiak törnek előre…

„De mégis, mi Róma?” – merült fel a kérdés a Legio II. Adiutrix hagyományőrző baráti kör egyik gyakorlatán is, ahol a résztvevők az alaki gyakorlatok közti szünetben önképző kör keretében osztották meg egymással ismereteiket-tapasztalataikat az ókori világ legnagyobb birodalmának hadseregéről.

A hagyományőrző baráti kör, mely a Krisztus utáni második század római hadseregét jeleníti meg, nem csak abban különleges, hogy egy kortárs író, Marcellus Mihály vezeti, akinek nevéhez a római kori Pannonia provinciákat (tartományokat) bemutató regénysorozat fűződik, de abban is országosan egyedülállónak mondható, hogy a csapat tagja a Gladiátorból már jól ismert filozófuscsászár, Marcus Aurelius is.

Épp ezért a hagyományőrző baráti kör külön figyelmet szentel annak is, hogy – a csapat jellegéből és természetéből adódó – olyan kérdéseket is megvitasson, melyek a nagyérdemű közönség részéről érkezhetnek a tagokhoz fellépéseik alkalmával; ide tartoznak a római témájú filmek is.Több, érdekes kérdés mellett az is szóba került, hogy érdemes elfilozofálni azon, vajon milyen képet őriz magában a nagyérdemű publikum az ókori Rómáról?

Ez is hozzásegítheti ugyanis a csapatot ahhoz, hogy felkészülhessen a közönség érdeklődésére, kérdéseire. Így merült hát fel maga a kérdés is: mi Róma? Nos, mindannyian őrzünk magunkban egy képet az ókori Rómáról. Ez tény. Egy gondolatot, egy benyomást. A nyugati világban gyakorlatilag mindenki találkozhat azzal, hogy Róma. Szántalan arca-vetülete van e kultúrának. Gondoljunk csak építészetére!

Nem csak a Gladiátorban csodálkoznak el azon a főhősök, hogy az ember mire volt képes, minek a megépítésére volt képes már két évezreddel ezelőtt is! Bizony-bizony, még ma is csodálattal tekintünk a Colosseumra!

De szólnunk kell magáról a híres-hírhedt római jogról is, a jogászpalánták mumusáról! Vajon a közönség, mely találkozik egy hagyományőrző csapattal, milyen képet hordoz magában Rómáról? A hódító birodalmat látják benne? A véres-győztes csatákat...

...vagy a „fényt” jelenti számukra is? Ebben a brutális, kegyetlen és sötét világban, mint a filmbéli Maximusnak? A méltóságot? Az ősök tiszteletét és a család iránti szeretetet? 

Avagy az amphiteatrumok vérgőzös levegőjét? Netán a keresztények mártíriumát az 1951-es Quo vadisból?  Ahány ember, tán éppannyi kép! Egy szó azonban biztosan eszébe juthat mindenkinek az ókori Rómával kapcsolatban. Már volt is e szó: IMPERIVM! Vagyis: birodalom!

Birodalom esetében nagy kiterjedésű, centralizált államról beszélünk, melynek velejárója lehet a politikai, a gazdasági, egyszersmind a katonai nagyhatalmi státusz is. Róma virágkorában ötvözte mind a hármat: politikailag, gazdaságilag és katonailag is a Mediterrán Világ nagyhatalma volt. Élén az uralkodóval, a császárral. Aki néha nem mellesleg őrült is volt... a környezete meg tűrhette... ha tűrte...

Róma, e nagyhatalom – konkrétan a katonai nagyhatalom – kel életre a hagyományőrző baráti körök-csapatok révén, a küldetés lángját gyújtva a csapattagok lelkében. Bizony-bizony: ezt csak így lehet igazán! Szívvel-lélekkel, küldetéstudattal – vallja mottójaként a Legio II. Adiutrix hagyományőrző baráti kör is.

Mert azt, aki megtekinti a csapatokat fellépés közben, netán fellépés előtt-után, részt vesz velük közös kiránduláson, avagy más programon, megilleti, hogy a leghitelesebb Rómát láthassa viszont! De vajon mennyire hiteles kép él bennünk az ókori Rómáról, s benne a történelem egyik leghatalmasabb hadseregéről?

Ennek a kérdésnek az eldöntése meghaladná jelen sorok írójának kompetenciáját, így hát inkább fókuszáljunk arra, hogy vajon mik is azok a tényezők, melyek egy hagyományőrző csapat közönségének Rómáról alkotott képét meghatározhatják? Egyáltalán mikor és miképp találkozhat valaki az ókori Rómával élete során?

Az első szárnypróbálgatásokra – miként az első csókra – sokan emlékezünk. A Legio II. Adiutrix marcona legionariusai is remélik, maradandó élményben részesítették azt a számtalan gyermeket, akik 2019. szeptember 7-én láthatták őket, a XIII. Quadriburgiumi Játékokon, Visegrádon. 

Kijelenthetjük tehát, hogy ha szerencséje van egy gyermeknek, már egészen fiatalon belekóstolhat a Róma nyújtotta élményekbe-élvezetekbe. Szó szerint élvezetbe is, hiszen Visegrádon minden gyermek megkóstolhatta az eredeti római recept alapján készült, avagy római módra feltálalt ételeket, gasztronómiailag is átélve a császárok korát… Igazi kulináris-kulturális csemege volt, Bacchusra mondom! A közönség apraja-nagyja magába szívhatta Róma levegőjét...

Kissé nehéz belegondolni, de maguk a római hagyományőrző csapatok csak pár évtizede működnek nálunk, így a közönség idősebb tagjai gyermekként tán nem élhettek még át ilyen élményt, mint a mai kor fiataljai-gyermekei. 

Az úttörő csapatok közt találjuk a Weixelbaum János alapította Familia Gladiatoria Pannonicát is, amely a világon elsőként elevenítette fel a ’80-as évek második felében a gladiátorjátékokat, az után, hogy az ókor alkonyán úgy, de úgy betiltották, hogy a végén már a cicus se kapott legálisan melót... 

Ha valaki gyermekként mégsem ismerkedhetett meg az antik Rómával egy hagyományőrző csapat (mondjuk egy gladiátor csapat) fellépését tátott szájjal sasolva, akkor is találkozhatott Rómával. Már meglehetősen fiatalon! Több módon is! A szülők is mesélhettek róla. A kisrácnak a nagybácsi mesél a Gladiátorban... na, a filmben ez durva volt... Erre visszatérünk még.

Lássunk egy finomabbat! Az egyik a Biblia, benne a Názáreti Jézus születésének és kereszthalálának a története.  (Amúgy magát Jézust is minden korban, filmben, földrészen máshogy képzelik és képzelték el... érdekes lehet elfilozófálni azon, hogy ez az eltérő kép vajon vissza is hatott a vallásokra?) 

Karácsony – Jézus születésnek az ünnepe – közeledtével jelen sorok írójában is felelevenedik, miként hallott a Biblia révén az első császárról, Augustusról (Kre. 27-Kru. 14.), aki elrendelt egy népszámlálást… A történet aztán elvezet  bennünket Betlehembe, egy istállóként szolgáló barlangba, ahol végül Jézus megszületik…   

A Bibliában említett népszámlálás konkrét időpontja, lefolyása máig vita tárgya, azonban a nagyérdemű már az 1959-es filmopus, a Ben-Húr kezdő képsoraiban is láthatta, amint József a származási helye szerinti városba, Betlehembe igyekszik jegyesével, a várandós Máriával… És aztán a betlehemi csillag elkalauzolja a megszületett kisdedhez mind a napkeleti bölcseket, mind az egyszeri pásztorokat.

És íme: elérkeztünk egy újabb lehetőséghez, melynek révén még az a gyermek is kaphat egy képet Rómáról – méghozzá az iskolai történelemoktatás előtt –, aki történetesen nem vallásos családban nőtt fel és nem csendülhetett fel lelkében se Augustus császár neve, se a Csendes éj dallama. Ez pedig nem más, mint a film és a rajzfilm világa. Fincsi, mi?

A hangsúly pontosan azon van, hogy e forrásból már azelőtt nyerhető egy benyomás, mielőtt a nebuló úgy ötödikes korában, tavasszal fellapozza a történelemkönyvet, s találkozik benne – immár hivatalosan is – a Birodalommal! Na persze, nem a Galaktikus Birodalomról van szó, de ténykérdés, hogy a Star Wars is sokat merített az ókori Rómából – gondoljunk csak a küzdelemre az arénában!

De vissza a Föld nevű bolygóra! Nos, úgy 5-6 éves lehetett jelen sorok írója, amidőn egy iskolai rajzfilmvetítés alkalmával megtudhatta, hogy a rómaiak Kre. 50-ben meghódították Galliát – kivéve egy kis falut… Imígyen ismerkedett meg Axterix és hű társa, Obelix (és nem obeliszk) kalandjaival... Felkavaró kép következik az egyik képregényből! (Mert hát a rajzfilmet meg a képregényből készítették. Szóval felkavaró képek jönnek.) Szóltam előre!

Nos, jelen sorok írója is együtt nevetett a többiekkel, amikor a gallok – ó, lehidalok! – jól elpáholták a hódító rómaiakat, köszönhetően egy varázsfőzetnek (ergo, volt itt mesei elem dögivel), s még a nagy Julius Caesart is meghátrálásra kényszerítették, aki egyébként folyton azon aggódott, hogy valami Brutus meg fog sebezni valakit egy tőrrel… hát sikerült is neki... de vajon tényleg így volt, ahogy a képen látjuk?

A rajzfilm és a film világa révén számos valótlan – ám mégis valósnak gondolt – elem ívódhat be tudatalattinkba, olyannyira, hogy sokan elcsodálkoz(hat)nak a hagyományőrző csapatok rendezvényén is, hogy vannak olyan római katonák, akik nem a Gladiátorban avagy az Asterixben is látott lemezvértet (azaz a lorica segmentatát) hordják. 

Márpedig ténykérdés, hogy a római katonák a lemezvértet még nem is hordták Asterix és Caesar korában, csak Augustus idejétől, a Krisztus utáni első századtól. Az is ténykérdés, hogy a lemezvért mellett a római katonák előszeretettel hordtak láncinget is (lorica hamatát), mint a Gladiátor íjászai, de pikkelyvértet is (vagyis lorica squamatát). Az HBO Róma sorozata ilyen szempontból hiteles, hiszen Caesar korában a láncing volt a bevett. És a gallokat is jó keményen elpáholják benne a rómaiak, ahogy volt, s ahogy illik is Rómától! Ez az! 

Lehet, sokaknak Axterix és Obelix tetszik meg gyerekként a rajzfilmből, jelen sorok íróját azonban az is érdekelte, milyen Brutusról és milyen merényletről regél folyton a narrátor a mesében. Így hallott hát – immár a derék apus révén – Julius valódi történetéről, aki nem volt olyan látnok, mint az Asterixben... nem is élte túl...

Nagymamája révén pedig a Ben-Húr – mint regény – lapjain megelevenedő történetbe kapott bepillantást jelen sorok írója, mely újra elvezette őt a gyermek, majd a felnőtt Jézushoz, aki úgy, de úgy megitatta a főhőst, hogy bírta a gályarabságot is.

Más kérdés, hogy a római katonai gályákon valójában fizetett evezősök szolgáltak, ergo, nem csak a mese, de a római témájú filmek is keményen torzíthatnak a valóságon… persze, ettől még bombanők játszhatnak benne... felismeritek Esztert, Ben-Húr szerelmét?

A hagyományőrző csapatok programjai, a családi-vallásos háttér és a (rajz)filmek világa után szükséges szót ejteni egy újabb lényeges forrásról, mely Rómát adja-adta nékünk, kezdettől, mióta éltünk! Ez pedig nem más, mint a történelmi regény műfaja. 

E téren – ha a nemzetközi palettát tekintjük – azt kell, hogy mondjuk, tejbe-vajba fürösztenek bennünket a kortárs írók, tény azonban, hogy kevesebb köztük a császárkori római hadsereg hiteles krónikása – a teljesség igénye nélkül most csak egyet említenék meg, az angol egyetemi tanár, Harry Sidebottom nevét, akinek Krisztus utáni harmadik században játszódó regényeiben felbukkant maga a II. Adiutrix Legio is, a hazai hagyományőrző baráti kör által életre keltett csapat.

És ezzel vissza is érkeztünk a Legio II. Adiutrix hagyományőrző baráti kör kebelébe, mely több másik csapattal együtt Visegrádon fellépett. A legio kortárs, hazai írónk, Marcellus Mihály regényei révén is belopta magát az olvasók szívébe, hiszen írásaiban is ott menetelnek, minduntalan! De erről majd később! Jó Claudiushoz hasonlóan térjünk át most a történelemkönyvre!

Már a történelmi regények is csak akkor nyitják meg kincsestárukat egy gyerek számára, ha történetesen tud olvasni, (vagy esetleg felolvasnak neki). Várjunk csak! Hadd gondolkodjunk egy kicsit!

Megvan! Eszembe jutott a neve: a hajdani Olvass Magadnak! sorozat is jó kalauz volt, hiszen általa bepillantást kaphattunk a hanyatló Róma korába, a Krisztus utáni ötödik századba, s nem mellesleg Attila a hun nagykirály életébe. Ami pedig a történelemkönyvünket illeti, még 1989 előttit használtunk általános iskolában. Róma fincsi volt!

Volt ugyan a könyvben pár olyan momentum, ami ma már „érdekesnek tűnik”, például osztályharc, de ami a római kort illeti, a könyv meglehetősen beitta magát jelen sorok írójának elméjébe, egyszersmind útbaigazítást is nyújtott az addig hallottak feldolgozásához. Benne van Marcusunk lovasszobra is! Sőt!  A nemrégiben újra fellapozott történelemkönyv meglehetősen pontos képet fest a római katonákról is!

Ha jobban megnézzük a fenti képen menetelő (vagy rohanó?) katonákat, láthatjuk, hogy páncéljuk alatt fehér az alsóruházatuk (tunicájuk), ellentétben egyes római-bibliai témájú filmek katonáival, akiknek hol a palástjuk, hol tunicájuk vörös. Minden bizonnyal jobban mutat a filmvásznon, azonban – ad absurdum – több hagyományőrző csapat is átvette e megjelenési formát, még ha nincs is történelmi alapja, hiszen a római államkincstár nem bírta volna.

Valójában csak egyes tisztek – a centuriok – engedhették meg a színesebb ruházatot, palástot. Nos, a Legio II. Adiutrix hagyományőrző baráti kör kifejezetten törekszik arra, hogy korhű – vagyis nem vörös – tunicában meneteljen a közönség elé. Érdekes tapasztalat ugyanakkor, hogy a fehér egyik árnyalatára (piszkosfehér) hajazó tunicáik, miként kék pajzsaik meglepőnek is lehetnek, hiszen a filmek révén sokakban él a vörös tunicás, piros pajzsos legionarius képe…

...jóllehet vörös tunicás katona a való életben nem grasszált ezrével, mint statiszta a kamera előtt, a hagyományos római gyalogsági pajzsok (scutumok) színe pedig nem volt egységes a birodalomban (legfeljebb a legiokon belül).

A Legio II. Adiutrix amúgy  eredetileg ravennai tengerészekből lett megszervezve a Krisztus utáni első században, így a hagyományőrző baráti kör tagjai a minél nagyobb hitelesség szellemében, egyúttal tisztelegve is a ravennai tengerészek – mint elsők – előtt, a tenger színe mellett döntöttek. Az elsőket aztán – természetesen – követték mások is, a II. Adiutrix Legio bemenetelt a történelembe. Ott voltak a nagy Marcus Aurelius honvédő háborúiban is, a birodalom dunai határánál.

E háború Kru. 180-ban a végéhez közeledett, azonban még egy utolsó, sorsdöntő hadműveletre lett volna szükség, hogy a mai Csehország és Szlovákia területén élő barbár germán törzseket, a quadusokat és a markomannokat térdre kényszerítsék (a császárban az új provinciák szervezésének gondolata is felmerült). Itt veszi fel a fonalat a 2000 nyarán berobbanó Gladiátor. De vajon mi igaz belőle, Maximus? Tényleg ott voltál te is?

Kezdődjék hát az ütközet! Vagy mégsem?

A Gladiátor szinte azonnal beszippantja a nézőt – Marcellus Mihály idéz is minden beszélgetést belőle –, már azzal, amikor Maximus a messzi Északon, Germaniában harcol, az otthonról álmodik, a búzamezőkről...

Majd, amikor felébred, s meglátja az apró kis madarat elrepülni. Bár ő is elrepülhetne innen, a harctérről, haza, az otthonába, ahol várja az asszony, az aratás és a fia. És a konyhakert, mely hol fűszerszagú, hol jázminillatú… vagy levendula illatú… végül is, pillanatnyilag édes mindegy… itt és most Északon a fegyver és a vér uralkodik. Háború van… a „pity” bizony az pang, kismadár...

Itt van, a hadszíntéren, egy hatalmas birodalom, Róma hadvezéreként. Kru. 180-at írunk a film szerint. Marcus Aurelius császár tizenkét éves hadjárata a barbár törzsek ellen – ahogy megtudjuk a bevezető szövegből – a végéhez közeledik Germaniában. Már csak egy, utolsó erőd áll Róma győzelme és az egész birodalmat betöltő béke útjában… No, itt álljunk csak meg, egy pillanatra! Maximus! Ne a madarat sasold!

Figyelsz? Akkor jó! Mert Marcus Aurelius nevére sokan felfigyelhetnek a közönség soraiból is, amikor a Legio II. Adiutrix fellépésén meglátják a császárt és megtudják, kiről van szó. Szerepelt a császár már A Római Birodalom bukásában is, 1964-ben. Ismerős a színész? Obi-Wan megvan?

Sokaknak persze inkább a Gladiátor film után ugorhat be Marcus Aurelius személye, amikor a hagyományőrző baráti kör fellépésén fény derül a személyazonosságára. Nos, Pannóniának immár újra van egy Marcus Aureliusa! Amiként újáélesztette az igazi Marcus a birodalom egységét a dunai fronton, úgy élesztette fel újra a Legio II. Adiutrix hagyományőrző baráti kör magát Marcus Aureliust! 

A rómaiak amúgy már a Krisztus előtti második század végén harcoltak a germánok ellen. Több csatában megsemmisítettek Itáliaba törő germán seregeket. Később, Augustus uralma alatt, s azt követően a Rajna és a Duna (Danuvius) folyók lettek lassacskán a Római Birodalom természetes határai. Így a rómaiak gyakorlatilag a germánok szomszédai lettek...

Augustus terve az volt, hogy a birodalom fennhatóságát kiterjessze a Rajna és az Elba folyó közötti germán területre is, vagyis a mai Németország területére. Ezt a korábban a római seregben is szolgáló germán vezér, Arminius akadályozta meg, aki Kru. 9-ben három római legiot semmisített meg a teutoburgi csatában. Erről szól a 2009-ben bemutatott Arminius – Kampf um Germanien című dokumentumfilm.

Arminius persze aztán jól befürdött, a feleségét a rómaiak később, egy ütközet után el is elfogták, s Rómába vitték. A germán szabadsághőst hergelték is a rómaiak a folyó túloldaláról, hogy jöjjön át asszonyáért… be is gőzölt, próbált újabb nagy lázadást szítani, ám aztán övéi végeztek vele (tán római sugallatra). Egy szó, mint száz, Arminius tényleg befürdött, ámde a területet Róma soha nem foglalta el. Ez a terület tehát körülbelül a mai Németország területe, melyet Germania Magnának (Nagy Germaniának) neveztek.

Nos, Marcus Aurelius hadjárata nem Germania Magna – a filmbeli kiírás szerint Germania – utolsó erődig történő elfoglalását jelentette, és sokkal inkább honvédő háború volt kezdetben. Íme hát máris egy röpke villanás, miként tér el film és valóság! Lássuk, milyen is volt az igazi Marcus a filmeshez képest?

Uralma alatt Marcusunknak a már említett quadusok és markomannok miatt gyűlt meg a baja, akik gyakorlatilag Germania Magna peremvidékén éltek: a dunai határ mentén, a pannóniai provinciák tőszomszédságában, a folyó baloldalán.

A Krisztus utáni 160-as években bebocsátást kértek a gazdag pannóniai vidékre, de ezt a császár elutasította (más kérdés, hogy más germán törzsek, a quadusok és markomannok is nyomás alatt állottak, más germán törzsek révén). Közben kitört a pestis, melyet a legiók Keletről, a párthus hadjáratból hurcoltak a birodalomba. A határ menti katonaságot is sújtotta a baj. A germánok pedig kihasználták a legyengült határvédelmet: támadtak! Nem volt irgalom! Se béke!

Szinte elsöpörték Pannoniát, felprédálva mindent! Erről szól Marcellus Északi vihar című regénye, valamint A Pannon… A regényekben és persze a történelemben megkezdődött hát Marcus Aurelius honvédő (azaz nem hódító) háborúja, mely megszakítással ugyan, de uralkodása végéig tartott – vagyis több mint tizenkét esztendeig.

A birodalom tehát itt más sokkal inkább defenzív (védekező) háborút vív, nem pedig expanziós (hódító) politikát folytat, ráadásul a hadsereg a korábbi évtizedek tétlensége miatt igencsak elpuhult. 

Nos, Kru. 168-ra megtisztították Pannoniát, az itt lévő két provinciát újfent Róma ellenőrizte, de a Kru. 172-es béke túl megalázó volt a germánok számára. Az biztos!

Amellett, hogy római bábkirályokat ültettek az egyébként cefetül szabadságszerető germán népek nyakára a térségben (politikai befolyás), még a Duna bal partját is ki kellett üríteniük 6,5 kilométeres sávban (római katonai befolyás erősödése a part menti sávban), s a vásárhelyeket sem látogathatták (gazdasági korlátozások) – tudta ez a nagyhatalom, hogy mit csinál… A béke tehát oly megalázó volt, hogy a germánok Kru. 177-ben újra támadtak.

Két év múlva, Kru. 179-ben már Marcus Aurelius és a fia, Commodus is a hadszíntéren van – vagyis a Gladiátorban látottakkal ellentétben nem a háború vége után érkezik az utód, bár sok köszönet nincs a jelenlétéből, ahogyan Marcellus Utolsó háború regényében is olvashatjuk…

Ez idő tájt már germán földön dúl a háború, s tervbe van a már említett két új provincia létesítése is, amelyből aztán nem lesz semmi (kérdés volt az is, hogy megérné-e és az államkassza bírná-e).  Nos, minden esetre Kru. 179-180-ban a római csapatok már a messzi germán földön állomásoznak, köztük a Legio II. Adiutrix hagyományőrző baráti kör által megjelenített legio egy egysége is.

A mai Szlovákia területén található trencséni vár szikláiba vésve máig látható az a felirat, mely fennen hirdeti, hogy ez időben itt telelt 855 római katona, a II. Adiutrix legio harcosai, legatusuk (parancsnokuk) Marcus Valerius Maximianus vezetésével. Ő volt az, aki pannóniaiként először nyert felvételt a római senatusba is (róla szól A Pannon). De a képen nem őt, hanem Sophia Loren színésznőt látjuk, amint az 1964-es filmben, A Római Birodalom bukásában búcsúzik atyjától, az árnyékvilágba távozó Marcustól.

De vissza laugaricioi (trencséni) táborba, melyet a rómaiak később feladtak! Marcus Aurelius Kru. 180-ban bekövetkezett haláló megváltoztatta a dolgokat. A császár maga is pestisben hal meg, a mai Bécsben (Vindobonában), s elmarad az az utolsó, mindent elsöprő katonai offenzíva, amire a Gladiátorban is utalnak oly módon, hogy még egy utolsó erőd elfoglalása áll a római győzelem és a béke útjában. Az a győzelem soha nem született meg...

A békét az utód, Commodus császár (Kru. 180-192.) valóban megkötötte, de a hadműveletek is beszüntetésre kerültek, a birodalom határa pedig a Duna maradt, új provincia sem létesült. Vagyis a Gladiátorban látható – úgymond – mindent elsöprő utolsó nagy diadal elmaradt… Hát, az öreg Marcus nem erre számított tőled, Commodus!

A filmben amúgy úgy utalnak Marcus halálának helyszínére, mintha az valóban Vindobonában lett volna, azonban Vindobona nem a germán hadszintéren feküdt, hanem a Duna innenső partján, birodalmi területen. Ez persze eltörpül amellett az alkotói húzás mellett, hogy a Gladiátorban Commodus meggyilkolja a saját apját, miután megtudja tőle, hogy nem ő lesz az utódja, hanem Maximus. Nem örült neki a fiú!

Ez persze csak alkotói húzás, a hivatalos történészi álláspont szerint Marcus valóban pestisben hunyt el. Érdekes azonban, hogy már az 1964-es filmben – a szintén ezt a témát bemutató – A Római Birodalom bukásában is felmerül a haldokló Marcus Aureliusban, hogy ne a fiát nevezze ki utódául, hanem az arra alkalmas hadvezért, Liviust.

Tegyük hozzá máris: ez a fajta megoldás lett volna logikus. Abban az időben ugyanis az Antoninus-dinasztia uralkodott, ahol a császároknak nem született vér szerinti utóduk, így az arra legrátermettebb személyt választották, avagy nevelték ki utódnak. Marcusnak született fia, Commodus (akinek volt egy fiatalon elhunyt ikertestvére is).

Commodus amúgy nem is biztos, hogy Marcus fia volt, annyira elütött jellemben tőle, de akit Marcus mindig is a saját fiának tekintett. Tán beléje is szorult ennyi hiúság, hogy ne ismerje be, hogy ilyen cefetül megcsalta a felesége, gladiátorokkal is hempergő beste? Lám, milyen érdekes Commodus vonzódása a gladiátorokhoz? A fellépései az arénában...

...meg a mulatozásai… így már kezd érthetőbb lenni az utód viselkedése… de ki tudja? Nem tartottuk a gyertyát… tény azonban, hogy Commodussal kihunyt a birodalom aranykorának lángja. A „vas és a rozsda kora” jött el… Minden oldalról barbár hordák döngették a kapukat, Róma pedig nem győzte védeni a meglévő területeket...

De vissza Commodusra! A kölköt már a Krisztus utáni hetvenes évek második felében bevonta apja az uralkodói feladatokba és jogkörökbe, mint ahogyan azt a 2016-ban debütált Roman Empire sorozat is bemutatja. Igaz, a való életben sok mindenben nem jeleskedett ez az alkalmatlan fickó, jóllehet császárként népszerű volt a köznép és a hadsereg berkeiben is… különös, de a 2016-os sorozat viszonylag pozitívabb képet fest róla… érdekes…

Naszóval! Marcus Aurelius Commodust szánta utódául, s abszolúte nem kívánta visszaállítani a régi római köztársaságot, mint ahogy a Gladiátor című film állította. A senatus, mint a régi római köztársaság vezető testülete – motorja – a császárkorban is működött, de már soha nem nyerte vissza azt a fényét és jogait, melyet a Caesar idején kirobbant polgárháború előtt gyakorolt.

Néha pisszenni se mert, ha őrült volt épp hatalmon... Na jó, a gladiátorban még beszólnak Commodusnak... de ne aggódjunk, hamarosan ajkukra fagyott a szó...

Marcus Aurelius semmiféle Maximust nem kért meg arra a halála előtt, hogy kormányozza ideiglenesen Rómát és adja vissza a hatalmat a római népnek – vagyis a senatusnak és a népgyűléseknek –, ergo az S. P. Q. R. (Senātus Populusque Rōmānus), mely a szenátus és a római nép együttes uralmának rövidítését jelentette, s amelynek használata a Római Birodalom idején a legelterjedtebb volt, immár sohasem jelentette a császár nélküli világot. Ez az igazság, Maximus!

Császár mindig is volt, míg a birodalom létezett, legfeljebb a jogköre változott, jobbára a nép és a senatus jogainak további korlátozása révén… Szóval Marcus Aurelius semmiféle Maximust (vagy az 1964-es neve szerint: Liviust) nem kért fel arra, hogy állítsa vissza a régi Rómát. Ez volt ugyanakkor a filmben az indok arra, hogy Commodus megölje az apját. Maximus egyébiránt nem is létezett! Hoppá!

Macimus… pardon: Maximus! alakját az alkotók több hadvezérből gyúrhatták össze, jóllehet pár éve szenzációt keltett, hogy megtalálták az igazi Maximus síremlékét, méghozzá Rómában. Eszerint az igazi Maximust Marcus Nonius Macrinusnak hívták volna, aki több csatában vitte győzelemre a seregeket. Ámbátor szóba jöhet névadóként a Pompeianus nevű hadvezér is, Marcus veje, Lucilla – igen, a Gladiátor Lucillájának – férje, és Lucius apja.

Igen, a filmben szereplő kis Lucius, akinek a nagybácsi meséje szólt, valójában a Pompeianus nevű hadvezér fia volt, nem pedig Lucius Verusé, ahogy hívták. Verus amúgy Kru. 169-ben bekövetkezett haláláig Marcus társcsászára is volt. Vagyis, ha a Verus fia lett volna a filmbéli Lucius, akkor nem hét, hanem minimum tizenkét éves kellett volna, hogy legyen a Gladiátor eseményeinek kezdetén.

Lucus kora azért érdekes a filmben, mert Maximus, amikor Lucillával összefut a sztori elején, a germán télben, megjegyzi, hogy az ő fia is csaknem hét esztendős már. Találkozásuk a filmben igazi évődés… két hajdani szerelmes találkozása, annyi év után… egyúttal utalás arra is, hogy Lucius talán Maximus fia... Ja, amúgy akár Maximianus, a Pannon is szóba jöhetne Maximus névadójaként! Neve és katonai pályája, harctéri tettei, feljogosítják erre.

Valószínűbb azonban, hogy, hogy Maximus (és a ’64-es Livius) hadvezér a forgatókönyvírók fantáziájának szüleménye. Tény azonban az is, hogy a Legio IV. Flavia Felix, melynek a filmben Maximus a hadvezére volt, valóban ott harcolt Marcus seregében a germán fronton. Tény az is, hogy volt idő, amikor Pompeianus neve felmerült Marcus utódaként, ámde Pompeianus Commodus halála után sem vállalta a bíbort. De ne siessünk még úgy Commodus halálával! Szóval nyugalom!

A filmmel ellentétben Commodus nem pár hónapig, de tizenkettő évig uralkodott, Lucilla merénylete az öcsike ellen pedig elbukott. Ha nem is úgy, mint a filmben, de elbukott. Vagyis valójában nem Lucilla árulta be az összeesküvést, amiatti kényszertől hajtva, hogy Commodus ellenkező esetben megöli a fiát. Mert ugye gondolom, leesett, ezért mesélt a nagybácsi Luciusnak a Gladiátorban! De a mese a könnyekben kitörő, gyermekét féltő anyának szólt! Legalábbis a filmvásznon... 

Ami a történelem: a merénylő értékes időt vesztett, míg azt ecsetelte Commodusnak, hogy a tőrt a senatus küldi neki… Ő is, Lucilla is halott nemsokára. Szóval a történelem rácáfol a filmre: a jó csaj sem ússza meg mindig!

Erről is szól többek közt Marcellus Isten lehettél volna című regénye. A merényletre Kru. 182-ben került sor, amelybe az akkori testőrparancsnok (praefectus praetorio), Paternus is belebukott, ha nem is azonnal.

Vagyis Lucilla összeesküvésekor nem egy Quintus nevű volt katonatiszt volt Commodus testőrparancsnoka, mint a Gladiátorban, ugyanakkor az is tény, hogy sokkal később valóban egy Quintus Aemilius Laetus volt Commodus testőrparancsnoka, s maga is részt vett abban a Kru. 192-es, sebtében szerveződött összeesküvésben, ami végül Commodus halálát okozta.

Szóval a testőrparancsnok benne volt a halálában, de Commodus nem oly látványos párviadalban halt meg, mint ahogy a Gladiátor beállítja, az 1964-es film nyomdokain járva, mely pedig a Forum Romanumra, az Urbs (Róma Város) központjába tette a híres párviadalt. Nem volt tudniillik raktáron díszletük egy Colosseumból...

Ez a párviadal mese! Mindkét filmben! Egyetlen őrült császár sem volt olyan bolond, hogy kiálljon így életre-halálra. Persze, tegyük hozzá máris, hogy a filmben is benne van, hogy Commodus szíven szúrja Maximust, aki így a párviadal végére el is vérzik… A film vége szívenütő! Maximus megtér övéihez a túlvilágon.

Ütős, de a valóság talán sokkal izgalmasabb! Akit a történelmileg hiteles sztori is érdekel, annak jó szívvel ajánlhatjuk Marcellus új regényét, A bírkózót, melynek bemutatójára 2019. november 28-án kerül sor, a budapesti Fókusz Könyváruházban, nem messze az ókori római erőd, a Duna bal partján állt hajdani Contra-Aquincum romjaitól… Újabb értékes írásmű született a hajdani Pannónia vidékén, ahol anno, a harctéri táborokban maga Marcus ís írta filozófiai munkáját, az Elmélkedéseket... 

  

De térjünk vissza még egy kicsit a germán frontra!

A sztori szerint innen lovagolt volna haza – mondhatni lóhalálában – Maximus, hogy megmentse a Hispaniában (mai Spanyolország) élő kedvesét és fiát, akiket aztán a császár parancsára mégis elveszejtenek és csak összeégett holttestüket ölelheti viszont…

A kegyetlen vég után vegyük csak szemügyre, hogy honnan kellett volna hazalovagolnia. Vindobonából, ez elhangzik a filmben. Csakhogy ahhoz, hogy Vindobonából hazajusson, át kellett volna kelnie, télvíz idején, az Alpokon is. Ráadásul mindenütt ellenőrzésekbe botlott volna. Hát, ez nem jött volna össze, legyünk reálisak, azonban a Gladiátor mégis csak egy film, s nagy film! Mi pedig így szeretjük! Szóval, csak előre, paci! Pardon: Maximus!

Épp ezért, mivel a közönség szerette, s Oscarból is kellően kapott, sikerét később mások is meg kívánták lovagolni, mint Maximus a hátasát. A gladiátorviadalok betiltásának időszakában, a Krisztus utáni negyedik század végén játszódik a 2003-as Held der Gladiatoren című film (magyar címe: Germanus bosszúja).

 A film a gladiátorrá vált germán harcos, Germanus sorsát követi nyomon, aki – ahogy a cím is árulkodik róla – az aréna hőseként bosszút áll testvére gyilkosán, a messzi Északon, Augusta Treverorumban (a mai Trier városa Németországban). A film nézhető, ámbár kissé szaglik róla, hogy a Gladiátor sikerét akarja meglovagolni, még több vérrel és látványos küzdelemmel kényeztetve a nézőt… 

Vagyis nem gyereknek való, az zicher! Meglepetése a filmnek, hogy az a Ralf Moeller játsza az egyik germán gladiátort, aki annak idején a Gladiátor című film germán gladiátorát, Hagent is alakította.

Amúgy nem mellesleg, már nálunk is van olyan hagyományőrző csapat, amely a zordon germán harcosokat jeleníti meg, így most nem fáradunk azzal, hogy még egy Moelleres képet keressünk a Germanus bosszújából! 

Jelentkezzen, aki hiányzik!

A Gladiátorban úgy búcsúzunk a főhősöktől, hogy a testőrség és a senatus egy bizonyos Gracchus szenátor égisze alatt folytatja tovább közös útját. Legelőször is kiviszik az amphiteatrumból Maximus holttestét, aki bár legyőzte a gaz Commodust, de szerettei után megy a túlvilágra – vagyis is Commodus a viadal előtt igencsak szíven szúrta…Gracchus ellenben nem létezett, szintén kitalált karakter.

Gracchus ellenben nem létezett, szintén kitalált karakter. Az egykori római hadvezér Pertinax lesz a császár, aki fájdalmasan hiányzik a filmből, de ne vessük az alkotók szemére! Marcus Aurelius esetében sem róják fel, hogy tényleg nem szívlelte a gladiátorviadalokat (de azért megjelent rajtuk)… Ami pedig Lucilla fiát, Luciust illeti, akiről a haldokló Maximus atyai szeretettel tudakozódik, akkor még biztonságban volt. Akkor még… de ez már egy másik történet… és nem is a világ legszebb története…  

…mert az egy 1965-ös alkotás!

Legalábbis a címében az. Egy évvel az után, hogy A Római Birodalom bukása bukás lett, újabb bibliai témájú film következett: A világ legszebb története. Amikor adta a televízió, jelen sorok írója is kérdezte, mi a film címe, mire azt a választ kapta, hogy ez A világ legszebb története… nos, annyira nem volt elájulva tőle. Ne csodálkozz ezen, Heródes!

Nos, ha nem is ez lett a valaha látott legkedvesebb film, ténykérdés, hogy a bibliai témájú filmek révén valóban egész fiatalon kapcsolatba kerülhettünk anno az ókori Rómával. Karácsony és Húsvét tájékán mindig láthattunk egy filmet Jézusról, avagy egy Ben-Húrt… utóbbiból van már jó néhány alkotás, ez nem vitás…

Nos, vitán felül áll tehát, hogy igen fiatalon van lehetőségünk megismerkedni Róma valamilyen arculatával. Rajta hát, kukkants be e világba!

Mindenkit csak arra bíztathatunk, hogy látogasson ki egy római hagyományőrző rendezvényre, ragadjon kezébe egy remek regényt a korról, avagy nézzen meg egy kultikus kardozós-szandálos szexelős római filmet-sorozatot… Vagy akár egy bibliai témájú remek alkotást! Jó lesz! Az biztos! Ha már a sejk is azt mondja...

Mert ez mind-mind az Örök Róma! Örökbeszabott, s máig ható! Civilizációnkba ívódó múlt s jelen egyszerre! Táplál bennünket, miként a kenyér és a cirkusz...

Menetel hát tovább, akár a Legio II. Adiutrix hagyományőrző baráti kör katonái… elkötelezetten, hűséggel, mint egy igazi római legionarius! Mi pedig legközelebb újra a Szentföldre menetelünk Jézus korába, ahol a 2015-ben bemutatott sorozat, az A.D. A Biblia folytatódik játszódik. Végre, talán kiderül, ki is lakik ebben a tóparti házban! 

Szóval folytatjuk!

Vagy folytassa inkább Kleo?

Addig is, míg eldől...

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Előre!

Hé, óvatosan cicus!

Ja, latinul kellett volna mondani... Bocs!

(A Legio II. Adiutrix hagyományőrző baráti kör által közzététel céljából rendelkezésre bocsájtott fényképeket Léka Zsuzsanna és Schätz Andrea készítette.)