„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár tizenharmadik alkalommal…

„Tizenhármas!”

 Az HBO Róma sorozatának egyik főhőse, Titus Pullo üvölti egy római aréna homokjában, amikor – bűnei miatt – ki akarták őt végezni... 

Stílusos hát, hogy ez alkalommal mi is a tizenhármasoknál vegyük fel a történet fonalát! Krisztus előtt 52-őt írunk. A tizenharmadik légió – vagyis a Legio XIII Gemina – katonái hősiesen küzdenek az alesiai pokolban, a gall Vercingetorix hadai ellen. Köztük harcol a  Róma sorozat másik főhöse, Lucius Vorenus centurio is.

Vercingetorix maga Alesiába szorult vissza, miután Julius Caesar és seregei megkezdték az általa kirobbantott felkelés felőrlését. 

A római hadvezér által frissen meghódított Gallia, dacára Vercingetorix kezdeti sikereinek és máig ápolt emlékének, nem állhatott ellen sokáig, azonban Caesar győzelmét sem adták véráldozat nélkül.

Alesiát – és benne Vercingetorixet – a rómaiak kettős falgyűrűvel zárták körbe. Ez volt a híres circumvallatio. A kettős falgyűrűben Caesar seregei foglaltak helyet.

Miközben kiéheztették Alesiát, legyőzték a Vercingetorix felmentésére érkező – külső falgyűrűt támadó – gall seregeket is.

Erről a küzdelemről szól a 2001-ben készült Druidák, melynek végén Vercingetorix belovagol Caesar táborába...

...és megadja magát.  

Aztán 2002-ben ismét úgy dönt, hogy megadja magát, az alesiai csatát szintén feldolgozó kétrészes filmben, a Julius Caesarban...

Itt veszi kezdetét 2005-ben az HBO Róma sorozata, közvetlenül Vercingetorix megadása előtt – aki immár harmadszorra kapitulált négy éven belül. 

Lionel Royel 1899-ben készült festményének hangulatát...

...talán a Róma sorozat adja vissza a leghűebben.

Ellenben, az Asterix világában történtek kétségkívül feloldják ennek az eseménynek a gyászos hangulatát… és kevésbé patetikusak…

De vissza a tizenhármasokra: a Róma sorozatban Pullo légionárius az alesiai csata kellős közepén összeszólalkozik csapategysége vezetőjével, Lucius Vorenus centurióval, így aztán míg a többiek kifosztják Alesiát, ő a kivégzésére várhat. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően mégis kiszabadul: Vorenust küldi ki Caesar jobbkeze, Antonius, hogy találja meg a tizenhármasok ellopott jelvényét, a sast, s ő a lehetetlen küldetésre Pullot viszi magával.

Vorenus a küldetéshez azért Pullot választotta, mert neki már mindegy, ha dicstelenül ér vissza, úgyis kivégzik – mert valljuk be: a hadijelvény bárhol lehet széles e Galliában.

Pullo ettől függetlenül mégis belelkesül, oly mértékben, hogy a ropogó tűz melegében elalszik az őrségben. Reggel már a lovaiknak is hűlt helye. A szerencse azonban rájuk mosolyog. Megmentik a Caesarhoz igyekvő Caius Octaviust (a későbbi Augustus császárt) az elrablóitól és közben a tizenhármasok sasa is megkerül.

A történet folytatásában pedig együtt lépik át Caesarral a Rubicont, Itália határfolyóját, hogy kivegyék részüket a polgárháborúból.

Így kezdődik Vorenus és Pullo története, életre szóló, mégoly viharos barátsága a Róma sorozatban. De vajon kik voltak, kik lehettek ők a valóságban?

Az HBO „reklámarcai”

Amikor elkezdődött a sorozat promotálása, többek között úgy hirdették, hogy a főszereplő Vorenus és Pullo éppolyan valós történelmi személyek, mint maga Caesar – aki pedig meg is emlékezik név szerint a két katonáról Feljegyzések a gall háborúról szóló művében.   

E művet követi Feljegyzések a polgárháborúról című írása, melyből kiderül, valóban egy légióval támadt Itáliára Krisztus előtt 49-ben, a Legio XIII Geminaval – a többi légió ekkor még nem érkezett meg. De vajon az igazi Vorenus és Pullo is vele tartott? A megoldásért vegyük kölcsön magának a nagy Caesarnak a sorait!

 „44. Volt a legióban két rendkívül bátor centurio, T. Pullo és L. Vorenus, akik már nem álltak messze attól, hogy a rangidős centuriók közé kerüljenek. Örökké vetélkedtek, melyikük tesz túl a másikon, versengve törtek évről évre mind magasabb rang felé. Mialatt a védőműveknél elkeseredett küzdelem folyt, Pullo egyszer csak felkiáltott: Mire vársz még, Vorenus? Hát találhatsz vitézséged bizonyítására jobb alkalmat? Ma dőljön el a verseny kettőnk között!"

"E szavakkal kiugrott a védőművek elé, s odarontott, ahol az ellenség sorai a legsűrűbbnek látszottak. Most már Vorenus sem maradt a sánc mögött, hanem követte Pullót, nehogy a sereg gyávának tartsa."

"Közben Pullo közepes távolságba ért, az ellenségre hajította dárdáját, s a tömött sorokból előrefutó egyik harcost el is találta vele."

"A többiek siettek pajzsukkal fedez­ni halálra sebzett bajtársukat, lándzsájukkal pedig mind Pullót vették célba; nem engedték, hogy tovább nyomulhasson. Az egyik lándzsa, Pullo pajzsán átfúródva, a kardja mar­kolatában akadt meg. A lökés ereje a hüvelyt hátrataszította, időbe telt, míg Pullo kitapogatta a helyét jobb kezével, hogy kardot ránthasson; ezalatt harcképtelenné vált és körül­fogta az ellenség."

"Vetélytársa, Vorenus rohant oda, hogy segítsen neki. Pullo támadói abban a hitben, hogy előbbi ellenfelük testét amúgy is átjárta már a lándzsa, tüstént ellene fordultak. Közelharc fejlődött ki, melyben Vorenus a kardját használta. Egy harcost már leterített, a többieket némileg hátraszorította, de a küzdelem hevében gödörbe lépett, és elterült a földön. Most őt vették körül, neki meg Pullo sietett a segítségére."

"Még számos ellenséges harcost terítettek le, s a dicső haditett után mindketten sértetlenül tértek vissza a védőművek mögé. Fortuna sze­szé­lyes játékot űzött a két versengő harcossal: vetélytársak voltak, mégis egymást támogatták, egymás életét mentették meg, igazán nem lehetett eldönteni, melyikük bátrabb a másiknál.”

Ennyit írnak róluk. A dolog szépséghibája – azon túl, hogy a valóságban Pullo is centurióként szolgált a gall háborúban –, hogy a Caesar által leírt esemény nem Alesiánál esett meg, jóllehet a tizenegyedik légió (Legio XI Claudia), melynek Vorenus és Pullo a valóságban tagja volt, a feltételezések szerint ott harcolt Alesiánál, a tizenhármasokkal együtt.

Így Vorenus és Pullo részvétele az alesiai csatában igaz is lehet, Rubiconon való átkelésük azonban nem a sorozatban történtek szerint ment végbe. Így Pullo sem oldozhatta el a bájos Eirenét a szekér mellől...

Természetesen a Róma egy sorozat, nem tudományos disszertáció, következésképp – bármily igényes is benne a tyúkok rohangálása a Forum Romanumon – elsődleges célja nem más, mint a szórakoztatás. A filmművészet maga egyébiránt mindig egy jó adag fikció is és ez igaz a történelmi témájú filmekre, sorozatokra is.

A Rómában Eirene alakja például teljesen fikció, azonban a római kincstár aranyának megszerzése, amiről a sorozat harmadik epizódja is szól, a lány kiszabadításának ürügyén, valóságban is mondhatni kalandos volt; de erről legközelebb!

Mi lett az igazi Vorenusszal és Pulloval?

Nos, annyi bizonyos, hogy Galliában nem találkozhattak Caius Octaviusszal, mivel Caesar rokona Alesiába nem ment látogatóba, Krisztus előtt 52-ben, alig tizenegy évesen. Ellenben Krisztus előtt 45-ben szolgálatra jelentkezett a derék Juliusnál a hispániai Mundában, ahová betegen utazott.

Itt a mundai csatában a tizenhármasok valóban harcoltak, a tizenegyesek viszont nem – így csak a sorozatban harcolhatott volna Pullo és Vorenus a mundai csatában, ezt azonban az HBO Róma sorozata nem mutatta be. A mundai eseményeket a 2003-ban készült film, az Augustus örökítette meg, azonban a filmmel ellentétben Octavius nem vett rész a csatában. Beteg volt. Lekéste... 

A mundai csata évében, Krisztus előtt 45-ben a tizenegyeseket, azaz az igazi Vorenus és Pullo legióját feloszlatták, tagjai földet kaptak Itáliában. Amiként a tizenhármasok is, Munda után. Így az igazi Vorenus és Pullo – már amennyiben megérték – földet kaphattak Bovianumban (a mai Bojanoban). Mindez azt is jelentette, hogy későbbi életük nem biztos, hogy Rómában zajlott, a híres-hírhedt Aventinus dombon.

Mindazonáltal, akár a tizenegyesekről, akár a tizenhármasokról lett légyen szó, elmondható, hogy mindkét légiót újjászervezték Krisztus előtt 42-41-ben, a Caesar halála utáni polgárháborús időkben, így akár Vorenus és Pullo is újfent kardot ragadhatott, mint a sorozatban. De ez már egy másik történet…

Folytatjuk!

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség.

Kereszthalál és feltámadás

 Milliók ünnepelték idén áprilisban is a Húsvét ünnepét, szerte a keresztény világban, Jézus Krisztus kínszenvedésére, kereszthalálára és feltámadására emlékezve. Az elmúlt években gyakorta találkozhattunk a mozik és a televízió kínálatában, Húsvét tájékán olyan bibliai témájú filmekkel, melyben maga Jézus is tiszteletét teszi kisebb vagy nagyobb szerepben –  ilyen film például a Barabás (1961).

Idén nem más, mint a híres Gladiátor film főgonoszát, Commodus császárt alakító Joaquin Phoenix vette magára a Megváltó köntösét, melyre hajdanán sorsot vetettek A palást című klasszikusban, 1953-ban.

A Mária Magdolna című idei mű lehet, ismét fellobbantja egyesekben annak a vágynak a szikráját, hogy minél hitelesebb képet szerezzenek a történelmi Jézusról.

Azonban talán egyszer azt a kérdést is fel kellene tennünk, vajon miért pont akkor jött az emberek közé? Hogy aztán örökre átformálja az emberek világát… De ha nem is hiszünk az isteni műben, vajon miért pont akkor teremtette Jézust az emberiség?

 Augustus megteremti a Római Birodalmat

 Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy azt a nagy kiterjedésű, centralizált államot, melyet a történelem RómaiBirodalomként jegyez, Caesar örököse, Octavianus hozta létre, aki az első császárként uralkodott – igaz köztársasági köntösbe bújva – Augustus Caesar néven (Krisztus születése előtt 27-től, Krisztus születése után 14-ig, a mai időszámításunk szerint).

Egy róla szóló, 2003-as életrajzi film végén – melyben az imperátort alakító zseniális színész Peter O’Toole vért izzadva hozta ki a legjobbat a rettentő vérszegény forgatókönyvből – Augustus kellő anakronizmussal arról elmélkedik, hogy uralkodása végén született meg a Názáreti Jézus Krisztus…

A film története szempontjából nincs jelentősége annak, hogy Jézus mikor született – még a zsidók királya, Heródes sem tűnik fel ebben a kétrészes tévéfilmben, pedig ő jól feküdt a római császárnál – történelmi szempontból azonban igen lényeges Jézus születésének időpontja.

Olyan korszakra tehető, amikor a Földközi-tenger medencéje egy birodalom alatt egyesült. Erre sem az azt megelőző kétezer évben, sem a Róma bukását követő ezerötszáz esztendő során nem került sor. A maga nemében egyedi tehát ez az Augustus által létrehozott egység, benne az ókori Palesztinával, Jézus szülőföldjével.

„Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat”

Az augustusi aranykor idején talált tehát egymásra – néhány száz évre – Kelet és Nyugat.

A Római Birodalom így – ha kard által hódította is meg a területeket, de – lehetőséget biztosított a kereszténység elterjedéséhez, a keleti kis porfészekből, Júdeából...  A kereszténység az ókor végére a birodalom államvallása lett, a nagy földrajzi felfedezések idején pedig elterjedt az Újvilágban, hogy korunkra világvallás lehessen. Mindezen folyamat talán soha nem kezdődhetett volna jobbkor, mint amikor az augustusi aranykor békéje viszonylagos egyensúlyt és prosperitást hozott a térségbe. A római uralom minden negatívuma ellenére is…

Négyszáz évvel később – de akár csak hetven évvel is Jézus feltételezet születése után – már nem mehetett volna végbe e folyamat, hiszen a rómaiak Krisztus után 70-ben a földig legyalulták Jeruzsálemet, s a zsidók állama, az a közeg, melyben a kereszténység megszületett, már a vér, a hamu és a halál ölelésébe veszett. A zsidók Templomának kincsei pedig Rómába vándoroltak...

Gyakorlatilag a kiindulás feltételei már Jézus keresztre feszítése után harmincöt évvel hiányoztak. Ha tehát arra a kérdésre keressük a választ, miért pont akkor teremtette Jézust az emberiség, lehetetlen nem elmenni azon kérdés feltevése mellett, hogy vajon az időpont a körülmények, véletlen egybeesések sorozata-e, avagy ennél is több?

A keresztények nézőpontjából beszélhetünk akár arról is, hogy üdvtörténeti jelentőséggel bír Jézus születésének, s keresztre feszítésének időpontja, mely gondolat – kétségtelenül, de – már meghaladja a világnézeti semlegesség, s a történészi racionalitás dimenzióit, így ennek eldöntése, értékelése, jelen sorok olvasóira vár. Döntse el mindenki maga!Tény azonban, hogy a Római Birodalom megszületésével kedvező volt a terep arra, hogy a Kelet új gondolatai bevilágítsák a Nyugat elméit...

A kereszténység Augustus halála után ötven évvel már vértanúkat ad a halálra éhes római lakosok örömére az aréna homokjában – vagyis megvetette lábait az akkor ismert világ fővárosában!

E küzdelmet mutatja be az 1951-ben készült Quo vadis is, melyben Róma városának leégéséért Nero császár a keresztényeket teszi meg bűnbaknak. De térjünk most vissza Augustus császárra! Ki volt ő, és vajon hogy ábrázolták a filmművészetben?

„Játékunk hogyha tetszett, hát tapsoljatok”

Augustus – vagyis Caius Octavius – még csak tizennyolc esztendős, amikor rokona, a hadvezér, politikus és államférfi, Julius Caesar meggyilkolása véget vet ifjúkori gondtalan életének.

Caesar végrendeletében a fiává fogadta, az éles eszű ifjú pedig felhasználja rokona politikai örökségét és pénzét, hogy alig tizenöt év leforgása alatt a hatalom legmagasabb pontján foglaljon helyet – oly hatalomban, melyet addig még nem ismert a nyugati világ…  

Krisztus előtt 44. év kora nyarán Caesar örököseként lép fel és egy esztendő leforgása alatt, immár Octavianus néven, a Róma felett uralmat gyakorló háromfős testület tagja – triumvir –, aki ádázul és könyörtelenül darálja be Caesar gyilkosait. Persze amilyen jó politikus, olyan rossz hadvezér is volt. Ő tudta ezt, ismerve gyengeségeit, így helyette barátja és fegyvertársa, Agrippa vitte győzelemre a légiókat, aki az évek során veje is lett (Augustus biztosította barátja hűségét azzal, hogy hozzáadta a lányát, Juliát).

Octavianus a híres triumvírrel, Marcus Antoniusszal Philippinél legyőzte a Caesar-gyilkos Brutus és Cassius seregeit. Octavianus az időszakot végigbetegeskedte, mely alkalmat adott Antonius számára, hogy az ifjú triumvírt gyávasággal vádolja. Itt, Krisztus előtt 42-ben veszi fel a történet fonalát az 1963-ban készült Kleopátra második része, mely a címszereplő és Marcus Antonius románcára fókuszál.

Ebben a filmben ezért Octavianus alakja nem homályosíthatja el a világtörténelem nagy szerelmespárjának (avagy a szerelem álarcát felvevő két történelmi személynek) a vibrálását így következetesen számító, gerinctelen, nem szavatartó személyiséggel ruházták fel, akit még a női nem sem hoz lázba.

Jóllehet a valóságban Antonius és Kleopátra halálakor, Krisztus előtt 30-ban már boldog házasságban élt harmadik feleségével, Livia Drusilával.

A film bemutatja az actiumi csatát (Krisztus előtt 31.), mely megpecsételi Antonius és Kleopátra sorsát (öngyilkosok lesznek). A győztes Octavianus Krisztus előtt 27-től Augustus néven a Római Birodalom egyeduralkodója (gyakorlatilag már Krisztus előtt 30-tól), színleg megtartva a köztársasági berendezkedés álorcáját.

Uralkodása vége felé aztán sor kerül arra a bizonyos népszámlálásra, melyre az a Ben-Húr című film nyitójelenete is utalt 1959-ben, elindítva a Bibliában Máriát és Józsefet, Betlehem felé… A népszámlálás időpontja, valamint lefolyása egyébként máig vitatéma az ókortörténészek között.    

Augustus alakját pozitív színben ábrázolja a 2003-as – már említett – tévéfilm, ismételten bemutatva az ifjú Octavianust, de az uralma, élete és ereje vége felé járó Augustus császárt is, aki visszaemlékezik fiatalkori önmagára. Itt már megjelenik felesége, Livia is, akit szintén két színésznő kelt életre.

A film átfogó képet próbál adni Augustus életéről – mit mondjak, néhol durván együgyű módon –, amely dicséretes szándék, gyenge profizmussal leöntve…

Az HBO Róma sorozata szintén két Octavianusszal (Augustusszal) operál, csakhogy a 2005-ben indult széria első évada (és második évadának első fele) a gyerek Octaviusszal indít, aki ifjúkorát meghazudtoló bölcsességgel, emberismerettel és céltudatossággal robbant be a képernyőre. Igen hiányzott aztán a színész játéka, amikor már idősebb színész alakította, a Krisztus előtt 42. és Krisztus előtt 30. közötti időszakot bemutató részekben. 

A sorozat Octavianus diadalmenetével zárul, előre vetítve a dicsőséges aranykort, pillanatra sem szentelve időt vagy figyelmet azon árnyaknak, amelyek uralmának végén már tapinthatóak voltak, akár a Brutus ujjáról levágott gyűrű...

„Mit adtak nekünk a rómaiak?”

Történelmi tény, hogy az augustusi aranykor teremtette béke (azaz a PAX ROMANA) véres hódításokra épült, s ebből táplálkozott. A történetíró Tacitus nyíltan „véres béke” beköszöntéről ír, jóval az első császár kora után.  Bár ő nem a véres hódításokról, hanem a véres leszámolásokról értekezik hosszan... Maradjunk csak a hódításnál!

Véres volt, kétségtelen. Ettől függetlenül a római világ termékeny táptalaja is lett az új hit magvainak, az Augustus megteremtette egység pedig a magok elterjedésének.Akárhogy is értékeljük tehát Augustus művét, tény az is, hogy uralkodása végén megszületett a Názáreti Jézus, kinek színre lépését egy viszonylag egységes hit kialakulása követte, melyhez mártíromságon keresztül vezetett az évszázadokat átívelő út... Róma bukásán túl is, egy egységességét már rég elvesztő, hanyatló világban, a népvándorlás időszakában is tovább élt ez a hit.

Így történhetett, hogy amikor 800. Karácsonyán III. Leo pápa a római Szent Péter bazilikában a frankok királyát, Károlyt császárrá koronázta, nemcsak Európa, de a keresztény Európa is megszülethetett – a káosz után egy egységes hitre épülő, újfent egységesebb világban reménykedhetett a Nyugat. Ahogy az 1951-es Quo vadis végén elhangzik: egyik nem létezhet a másik nélkül… Talán ennek megteremtésében segítettek – még ha akaratlanul is, de – maguk a rómaiak is, köztük Augustus…

Folytatjuk

​​​​​​

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Kirándulás és néhány rándulás  – ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: a Zember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik állatira jó kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda! Szóval be ne pipulj tőle!

Bepipult, mint a bakter

Na, ez egy kis magyarázatra szorul, kérem szépen! Főleg, hogy történetemet legutóbb a Zemplén Kalandparkban hagyám el, ahol lezúztunk a drótkötélpályán. Elindultunk utána gyorsan, hogy még lássuk Füzér várát, melyet pár éve pazarul felújítottak, s ahol anno Magnusnak nevezett barátom tesója összerosálta magát a napozó viperák látványától…

Miközben Informatikus barátomat pipa felesége, Hegylakó asszony szapulta a telefonba – tudniillik a barátom kispórolta velünk utazó kissrácából a folyadékot, minek utána a gyereknek majd szétrobbant a feje – Dezertőr barátomat egy kis vasúti biztosító berendezésekről szóló monológgal traktáltam, elmesélve, hogy a kis Veszprém megyei település, Vinár országosan egyedülálló kinccsel rendelkezik, már ami a vasúti biztosító berendezések ipari és műszaki megoldását illeti. A tekervényes mondat után, lássuk, miről is van szó!

A kis vinári vasútállomáson szinte megállt az idő. A Pápa-Szombathely vonalon a harmadik megálló. Ha itt leszállsz, úgy tudom Turul-szoborra is találsz.

Meg régi karos jelzőkre szemafor helyett. A tavaszi nap lemenő fényében a kietlen állomás szürreális atmoszférát is kínál a nosztalgiázni vágyóknak.

A legkülönlegesebb ajándék – amit e település adhat – mégis az országosan sehol másutt ilyen formában fel nem lelhető csapórudas sorompó! Ergo: vasút mániások, ide! Miért is különleges? Nos, való igaz: az emberi erővel hajtott tekerő által csukható és nyitható csapórudas sorompó még szerte másutt is található az országban, jóllehet a múlt század végétől töretlenül szorítja ki a fény- és félkarú sorompó.

A csapórudas sorompókat Módos István tervezte és szabadalmáról a Magyar Királyi Államvasutak javára 1938-ban lemondott. Az új rendszerű karos sorompókat ezek után rendszeresítették Magyarország vasúti kereszteződéseiben. Általában egykaros, bizonyos útnyílásnál kétkaros változatban telepítették.

És itt jön a lényeg: a csapórudak mindenütt egymással párhuzamosan csukódnak az egykaros változatnál (kétkaros változatnál pedig eleve négy csapórudról beszélhetünk). Vinár csapórudas sorompója egykaros változat, a csapórudak azonban – országosan egyedülálló műszaki megoldásként – egymással szembe csukódnak le, nem párhuzamosan.

A megoldás a fénysorompókhoz szerelt félkarú sorompókra hajaz, a fellelhető fényképek alapján a sorompót pár éve felújították, azonban kicsi volt az esély arra, hogy az egyik sorompó rudat az állomással szembe fordították – több meló, nem igaz? Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátommal Vinárba utaztunk hát, hogy kiderítsük – meséltem tovább Dezertőr barátomnak a kocsiban, Füzér felé utaztunkban. Az állomással (és a sorompó kezelésére szolgáló őrtoronnyal) szemben nyíló sorompó rúd esetében volt is nyom, hogy áthelyezhették a csapórudat – talán a felújításkor –, azonban a teljes igazság legalábbis egyelőre, de a balladai homályban marad, miként az is, mi volt a levesben...

A sorompó vonalához érve ugyanis egy pipa bakter szólt ki az ablakon, hogy tilos a fotózás a vasút területén, engedély nélkül. De jó, hogy szólt az öreg, így elkerülhettük a fotózást. Mert hát – ahogy azt azóta megtudtam – a vasútállomásokon az utasforgalom számára megnyitott területen lehet fotózni engedély nélkül, magáncéllal, de itt is csak akkor, ha az a vasúti technológiára vagy a felvételkészítőre biztonsági kockázatot nem jelent. Az utasok számára nem megnyitott, vasútüzemi területen pedig több feltételhez és engedélyhez kötött a fotózás.

A világhálón több vitaindító írás is foglalkozik a fotózásra vonatkozó szabályozással, jelen sorok írója a kérdésben nem kíván állást foglalni, elfogadja és tiszteletben tartja a magáncélú fotózási engedélyre vonatkozó rendelkezéseket, bízva abban, hogy nem okozott semmi galibát a távolról készített képekkel sem – Vinárba való látogatásával pusztán az volt a célja, hogy rámutasson, milyen különleges és egyedi értékkel rendelkezik a kis település. Hogy mióta, az nem derült ki. Amikor a kikandikáló bakternak két gyors mondatban elújságoltam a jövetel célját – vagyis az országosan egyedülálló műszaki megoldású csapórudas sorompó megtekintését –, s azt tudakoltam, hogy a csapórudak mindig egymással szemben csukódtak-e (vagyis nem párhuzamosan), azt a választ kaptam, hogy minden sorompó egymással szemben csukódik… 

Hogy Indul a bakterház mégse legyen, elköszöntünk. Így hát, nem derült ki, mióta büszkélkedhet Vinár települése e műszaki kinccsel, pedig jelen sorok írója igazán kíváncsi lett volna rá, milyen büszke is lehet a vinári bakter, hisz egyedülálló értéket tekerhet le s fel… hogy figyelmeztetett, tudjuk, csak a munkáját végezte, ezért köszönet; de kérem, bakter uram, a sorompó rudak nem egymással szembe, hanem párhuzamosan csukódnak! De akárhogy is van, remélem, sokáig meglesz a sorompó! És nem murdeltetik meg, fekete kerettel!

Nem csak azért, mert unikum a maga nemében, és gyakorlatilag Vinár település számára is egy helyi érték, a helyi értékek tárát gyarapítja, de azért is, mert azoknak, akik ezzel dolgozhatnak, különlegessége révén talán megadja azt a szükséges pluszt is, melyet a lélek kíván, hogy onnantól minden munkában töltött perc a legnagyobb öröm lehessen…    

„Te most szívatsz?”

A pincér srác pipa volt, amikor feltette e kérdést, pedig csak azt kérdeztem, író is lesz-e a paszternák levesben. Természetesen megígérte, hogy legközelebb az írót is belefőzeti, csak hát nem derült ki, az íróra gondolt-e avagy a tejtermékre… Egy biztos: a paszternák krémleves szédült fincsi lett!

A fehérvári Hatpöttyös Étteremben költöttük el épp étkünk, mely országosan a második olyan étterem, ahol megváltozott munkaképességű és sérült emberek dolgozhatnak. Az éttermet – mint megtudtuk – nemrégiben Magyar Turizmus Minőségi Díjjal is kitüntették. Jó volt itt lenni, enni! És milyen csinos a pincérlány! Aztán – mint jó bélpoklosok – nyakunkba vettük az utat Vinárnak, Bakonybéllel körítve…

A jó túra, jó levegő garantált, akárcsak a Hatpöttyös pincérlányával vetekedő szépségű pultos lány – szóval, ha Bakonybélen jársz, feltétlenül térj be egy kávéra a bencések Szent Mauríciusz Monostora mellé! És közben az a megtiszteltetés is érhet, hogy szemed a Panon Csillagdára is emelheted… ha a képen kiszúrod...

Aztán túra indul a Petőfi utcán át a Borostyán-kútig és a Szent-kút Kápolnáig! Itt, a Kálvária lábánál BDSM-játékot űző szobor fogad, ámbár az is lehet, nem is szexuális kötözés szemtanúi voltunk, hanem a jó öreg Szent Gellértet készítették fel a Kelen-hegyi kalandra…

A gyengébbek kedviért elmondom, hogy a pogácsa pogányok – Vata vezetésével – 1046-ban lázadtak egy kicsit, melynek keretében Gellértünket lelökték a régi nevén Kelen-hegynek nevezett Gellért-hegyről.  Ja, ez a kép a bakonybéli kis kápolna.

Nem szívatás a túrázás!         

Sőt! Üdítő, lélekemelő kikapcsolódás! Erre tényleg kiválóan alkalmas Bakonybél! Tudta a jó öreg Gellért is, hogy hová kell visszavonulnia 1023-ban, remetének, mígnem aztán István király marosvári, csanádi püspökké nevezte ki, mely véget vetett a bakonybéli remete bulinak…  Azért gondolom, István nem túrázott ide Gellértért. Térkép híjján...

Így hát a jó öreg Stephanus helyett mi indultunk el az úgynevezett Mária-úton, mely egy Közép-Európában haladó zarándokút, no meg turistaút. a Szent-kút Kápolnánál forrás fakad, és egy kőlépcső vezet egy elfalazott barlanghoz, amelyben anno a szájhagyomány szerint Gellért remetéskedett. A barlang elfalazott bejáratában ma egy Lourdes-i Mária szobor áll. Gyönyörű alkotás! Nézd meg! Mi is megnéztük, csak hát képet gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom készített róla, mely kép jelenleg, mint Cora, a homályba vész...

A Kálvária is szép a stációkkal, de most kihagytuk. Tovább mentünk a Csúcs-hegyig, majd onnan a zöld jelzésen haladtunk be a csodás, lélegzetelállító Kerteskői-szurdokba, más néven a „Gugyorba”.

​Jó hely!

​ Miközben gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom épp tájékoztatást kapott hitvese révén, hogy sáros bakancsát maga fogja kitisztítani… 

​

A „Kerteskuv” név amúgy már a monostor alapítólevelében feltűnik, az ősi hithez ragaszkodó pogányok itt áldoztak a kereszténység felvétele után, rejtőzködve.

​

Az úton hóvirág mező köszöntötte a kalandra vágyó túrázókat.

​

A szurdokban pedig a hűs vizű Gerence-patak csobogott. Csak egyet mondhatok: kirándulj és rándulj ide, legott!

​

Mi pedig térjünk csak vissza a történetben Füzér várához! Ja, majd legközelebb! Most gugyrozunk!

Innen folytatjuk!

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

Ha már sorompó! Bakter uraaaaam!

Mégis megoldódott a rejtély is időközben!

Íme egy kis adalék a

https://www.fentrol.hu/hu  

weboldalról!

1973, Csajág!

A képen a mai is üzemelő csajági vasútállomás közelében lévő sorompó és bakterház látható. Ha tüzetesen megvizsgáljuk a képet, láthatjuk, hogy a sorompórudak nem egymással párhuzamosan csukódnak, mint manapság (Vinárt kivéve), hanem egymással szemben záródnak. Vagyis a vinári sorompó anno nem volt egyedülálló, lehetett még több helyütt ilyen megoldás az országban, még, ha nem is volt olyan általános. 

De azóta már a csajági fénysorompó lett....

Vagyis, a vinári sorompó ilyetén mondva az utolsó mohikán, országosan egyedülálló kincs!

Szóval, kiderült bakter uram!!!

Ha egyszer újra arra járunk, szolgálat után vendégünk egy jó sörre, vagy amit csak szeret! Ezt meg kell ünnepelni!

Addig is, tudja meg, hogy egyedülálló kincset tekerhet!

A cím láttán talán sokaknak eszébe jut Rejtő Jenő valamelyik idegenlégiós kalanddal megörvendeztető műve – netán valakinek még Georg Engel Légió mindhalálig  című regénye is beugrik –, még sincsenek sokan, akik már megtapasztalhatták, milyen is büszke római katonaként, legionariusként ütemre, vezényszóra menetelni! Hallgatva saját sarud csattogását, miközben bátran lépdelsz utadon, hogy elhozz egy szeletet az antik kor emlékeiből! Múltból a Jelennek, Jövőnek! És mindannak, Aki örömmel fogadja: a Közönségnek! Ez a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör küldetése! Róluk szól e történet! Róluk, Kikben ott dobog a büszke legionarius szíve!

Dobog a legionarius szív!

Dobog a római katonaszív! Nemcsak Dobogókőn, de szerte a hajdanvolt Pannonia provincia területén – a Dunántúlon!

Ott, ahol egykor római katonák védték hősiesen a Római Birodalom északi határát, ma hagyományőrző egyesületek, csapatok és baráti körök tisztelegnek páratlan haditetteik, áldozatuk és hősiességük előtt.

A LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör tagjai a közel négy évszázadon át Aquincumban állomásozó II. Adiutrix Legiot – annak is második századi arculatát – jelenítik meg fellépéseik, programjaik során. Ott dobog Bennük is a római legionarius szíve. A szív, mely nemcsak küldetésük éltető motorja, de – hogy, hogy nem – megdobbant akkor is, amikor a női szépséggel találkozott: egy gyönyörű, igéző szépségű fekete lány készített ugyanis fotót az épp civilben megjelenő katonákról és velük tartó barátaikról:

Immár 2017. év december havát írták a kalendáriumban, amikor sor került a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör második úgynevezett tematikus túrájára.

A nyilvános túrasorozatot azzal a céllal hívta életre a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, hogy a Pilisben rejtőző római kori utakat, emlékeket bejárják és megtekintsék. Első alkalommal – 2017. október 28-án – a Pilisszántótól (Lussomana) Pilisborosjenőig (Vinidinum) tartó szakaszt járták be, megismerve többek között a monumentális pilisszántói római mérföldkő-maradványt, mely jelenleg a település központjában található. Itt vette kezdetét 2017. december 9-e délelőttjén a második tematikus túra.

Pilisszántó – többek közt – arról is nevezetes, hogy a II. Adiutrix Legio veteránjai közül sokan itt telepedtek le a közel két évtizedes szolgálati idejük letöltése után. Minderről Lupius centurio, a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör vezetője beszélt a túra kezdetén, akiben a kortárs írót, Marcellus Mihályt tisztelhetjük. Marcellus regényeiben is az ókori Pannonia világa, történelme és kultúrája kel életre és nem utolsó sorban maga a II. Adiutrix Legio – sorai közt is dobog a legionarius szív.

A római mérföldkőnél Lupius centurio arról is beszélt, hogy a Lussomanaban (vagyis a mai Pilisszántón) letelepedett veteránok magukkal hozták aztán asszonyaikat és gyermekeiket is. Törvényesen a római legionarius csak szolgálati idejének letöltése után házasodhatott, a legios táborok körül azonban mindig létrejöttek a katonák ágyasainak és gyerekeik, illetve a hadsereget kiszolgáló kereskedők és kézművesek számára otthont adó települések (a canabaek). Ez volt a legionarius lét...

Ekkor tűnt fel a már említett gyönyörű nő, kinek láttán a római legionarius szív sem lehetett közömbös. Mivel ő készítette a már látott képet, mindenki képzelje el maga a hölgyet; egy azonban bizonyos: a túrázni induló csapat tagjai – mármint a férfi tagok – szívükbe zárták „a kis feketepárduc testű pilisszántói pumát"… Aztán elindult a menetelés…

Piliscsév volt az úti cél – a Pilis-tető oldalban, Crumerum (a mai Nyergesújfalu) irányába haladva –, ahol egy újabb római mérföldkő várta a túrázókat, kik igazi római katonaként küzdöttek a hóval, jéggel és sárral is...

És miközben haladt a csapat Piliscsév felé...

...dobogott a római legionarius szív! Hegyen-völgyön át...

...az erdő sűrűjében...

...mint régen! Róma idején!

A piliscsévi pincefaluban – ahol a legfinomabb nedűvel, borral kínálták meg a csapatot – maguk a helybeliek kezdték el mesélni, hogy itt vezetett át a római kori út (a dombon még őrtorony is állt), és a Szent Orbán szobor talapzata nem más, mint a római mérföldoszlop egy darabja!

Útközben, igaz civilben, de a hagyományőrző baráti körtagjai legios alaki gyakorlatokat is végeztek, hiszen küldetésük része, hogy minél hitelesebben bemutassák a második századi II. Adiutrix Legiot a hagyományőrző rendezvényeken – ez pedig folyamatos felkészülést és elhívatás tudatot jelent.

Végül, de nem utolsó sorban ünnepelt is a csapat azon a december 9-i napon: egy évvel azelőtt csatlakozott a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körhöz Quintus Ursus Clemens néven a hű és elkötelezett kollégiumi nevelő tanár, aki mára Lupius centurio helyettese (optio) lett.

Kéz a kézben: elhívatás tudat és hűség

Az elhívatás tudat és a legiohoz való hűség megnyilvánulásának egyik különleges és felemelő példája az a szertartás, amikor egy új csapattag felavatására kerül sor, aki ennek során esküt tesz és kinyilvánítja a legiohoz – végső soron a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körhöz – való hűségét. Ekként válik rendes taggá, azaz harcossá (miles).

Immár az Újesztendőben – 2018. január 6. napján – egy ilyen felavatásra került sor, történetesen Pilisborosjenőn, amikor is a karácsonyi bejgli ledolgozásának apropóján a hagyományőrző baráti kör visszatért a hegyekbe.

Már a túra kezdetén magasba emelt zászló – (a II Adiutrix Legio I. cohorsának, azaz csapategységének zászlója) nyilvánvalóvá tette, hogy nem egyszerűen egy baráti társaság, de maga a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör tagjai, barátaik és ismerőseik vágtak neki a kőfejtőbe vezető útnak.

A kőfejtőben aztán a konkrét legionáriusok felsorakoztak az őket kísérők szeme láttára, s kezdetét vette a szertartás. A milessé (harcossá) avatás során az eleddig tiro (újonc) megkapta signaculumát (mai szóval élve: dögcéduláját), melyen a legionarius neve szerepelt: „D. Claudius Victor LEG II AD”. Ezt követően a Decimus Claudius Victor felvett nevet viselő zászlós (vexillarius) letette a hűségesküt: „Fidelis esto legioni et imperatori!” – kinyilvánítva hűségét császárához és legiojához.

Úgyszintén az elhívatás tudat és a legiohoz való hűség megnyilvánulásának különleges és felemelő példája, amikor – a régi legionariusok szellemiségének és örökségének adózva – a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körben is kitüntetések átadására kerül sor.

Legutóbb 2017. október 15-én, az Aquincumi Múzeum romkertjében adott át Lupius centurio kitüntetéseket a legionariusoknak; kitüntetést kapott Ursus optio és Decimus vexillarius is.

Ekkor ünnepelte fennállásának immár húszéves évfordulóját a Nova Roma római hagyományőrző világszervezet, melynek aquincumi rendezvényére – a Nova Roma világszervezettel szövetséges Familia Gladiatoria Pannonica, Ludus Gladiatorum Aquincum, Legio XXI Rapax és Cohors VI Carpathica mellett – a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör is meghívást kapott.

A menet az új kiállítási épülettől indult a romkertben lévő főoltárhoz, ahol sor került a kitüntetések átadására is.

Maguk a kitüntetések olyan rézveretek, melyekkel a római legionariusok öve végig volt rakva.

A tagok hitet tettek egyúttal a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti körhöz való hűség – és annak küldetése – mellett is. Hogy tovább doboghasson a legionarius szív, hogy tovább emlékezhessünk az aquincumi II. Adiutrix Legio hősies helytállására!

Az „októberi ló”

A kitüntetések átadását követően aztán a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör is igazi különlegességnek lehetett szem- és fültanúja a gladiátor-viadalok mellett.

A Nova Roma szervezet jóvoltából sajátos és üdítő módon került felelevenítésre az „októberi ló” Colleen Mccullough írónő azonos című regényéből is ismert rítusa.

A régi Rómában általában október közepével – idusával – véget ért a hadjáratok időszaka. Ezen a napon a köztársasági Róma falain túl kocsiversenyt rendeztek; az év legjobb harci lovait párosával szekér elé fogták és a nyertes páros jobb oldali tagját agyonszúrták – ő lett az „októberi ló”.

Feldíszített lófej birtoklásáért aztán a város két kerületének – a Suburanak és a Sacra Vianak – a polgáraiból álló csapatok estek egymásnak, vérre menően…

A szertartás Aqiuncumban is megismétlődött, azzal, hogy a lovakat fából készült lovak szimbolizálták, melyekkel ketten futottak.

A győztes futó mintha Mars csokit kapott volna ajándékba, a győztes ló feje persze ezúttal is bánhatta: Mars istennek feláldozásra került (cseppnyi lóhússal és ló vérrel).

Aztán jöhetett a verekedés – természetesen szimbolikus formában… és egy békésebb program: a közös ünneplés

A jövő

Immár fennállásának harmadik évébe lépett a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör, általa pedig ismét megjelent az antik Róma az általa létrehozott pannoniai úthálózaton, a II. Adiutrix Legio előtt tisztelgő LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör képében.

Míg a név felvételével – melyet Weixelbaum Jánostól (Ioviustol), a Familia Gladiatoria Pannonica hagyományőrző gladiátor egyesület vezetőjétől kaptak és örököltek meg – a baráti kör tagjai a II. Adiutrix Legió (egyszersmind annak I. cohorsa) előtt kívának tisztelegni, addig – a pannóniai római történelem, kultúra, legionarius életmód és harcmodor bemutatásán túl – küldetésüknek tekintik a nagyformátumú római császár, Marcus Aurelius (Kru. 161-180) emlékének ápolását is.

A hagyományőrző baráti kör tagjai emellett rendszeresen követik Lupius centuriojukat római kori témájú regényeinek bemutatójára is, így biztosan találkozhatunk majd velük 2018. tavaszán az aquincumi Floralián, valamint az idei ünnepi könyvhéten is.

Addig azonban felkészülnek, mind fizikailag – alaki gyakorlatok tartásával (többek között az aquincumi amphiteatrumban) –, mind szellemileg, önképző kör révén, hiszen nemcsak a belépő új tagok, de a régi tagok számára is rendkívül fontos, hogy minél hitelesebben mutathassák be a II. Adiutrix Legiot, melynek végső soron hűséget fogadtak.

E hűség és fogadalom pedig azt is jelenti, hogy szívük a legioért dobog!

Találkozz Velük Te is!

Addig is kövesd Öket a Facebookon:

https://www.facebook.com/LegioIIAdiutrix/

Vagy légy tagja a LEGIO II ADIUTRIX csoportnak:

https://www.facebook.com/groups/2087924201436290/

(A fényképeket készítették: Léka Zsuzsanna,  Szélesi Sándor és Szabó Marcell. Közzétételükre a fényképek készítőinek, valamint a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör hozzájárulásával került sor.)

Fűszeres Jakvaj már a Facebookon is:

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: A Zember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik állatira jó kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda!

Arcrándulások kirándulásunk kezdetén

Ha többedmagaddal utazol, több napra kirándulni, nem árt, ha tudod, kitől mire számíthatsz, elkerülendő néhány arcrándulást – mely elhiheted, nem fűszerezi meg úgy a napod, mint egy jó favágó steak az ürömi Öreg Sváb Étteremben…

Persze, ha társasutazáson veszünk részt, kivédhetetlen, hogy be ne üssön egy-egy kis mennykő a hosszabb úton, ámbátor még ha kisebb, összeszokott baráti társaságról is légyen szó, akkor is benyelhetünk valami nyalánkságot… Egy biztos: a jó öreg sváb konyhában... na abban nem fogsz csalódni! Ráadásul olyan kortárs írókkal futhatsz itt össze, mint a római kori Pannonia történelmét regényeiben elénk táró Marcellus Mihály, vagy Szélesi Sándor, a Kincsem című mű szerzője... 

De vissza az utunkra! Egy csodás nap indultunk volna Egerbe, hogy ott megszálljunk, s onnan kiindulva a hétvégén elkalandozzunk a híres-neves Zemplén Kalandparkba.

Ez természetesen meg is történt, csakhogy! Indulás előtt egy órával Informatikus barátom azzal a hírrel hívott, hogy velünk tartó kissráca játék pisztolyával – puszta testvéri szeretetből – kishúga szemébe lőtt, s immár dokinál vannak, kizárandó a maradandó károsodást… türelmet kért. Ahogy a telefonban mondta: „Pofám leszakad!”  Nos, előttem már a kalandpark víziója lebegett...

...mit volt hát mit tenni, elindultam hát a másik úti társunkért, Dezertőr barátomért, aki szokásához híven szintén késett a túlóra miatt a találkozási pontról, kiérdemelve nevét… Hogy aztán Informatikus barátomat és Dezertőr barátomat hogyan is kapartam össze, már nem tudom, az minden esetre biztos, hogy mindenkinek arcrándulása volt már a kezdet kezdetén… Hogy miért is? Talán azért, mert Dezertőr barátomat hajnali fél négykor hívták otthonról, Egerben, másnapra virradóra?! Begőzöltünk, mint Jumurdzsák?! Á, dehogy!

Nem, nem  ezért! Hidd el! Végeredményben nem a bosszúságtól, hanem történetesen azért, mert Informatikus barátom kisfia vidáman elújságolta, hogy kishúga szeme „meg lett lőve”… mintha nem is ő lett volna a delikvens, passzív alannyá tette hugicáját, s önmagát nyelvtanilag kivonta a sztoryból…

Elindultunk, de persze először nem Egerbe – Dezertőr barátomnak tudniillik volt egy kérése. Autót szeretett volna venni az idő tájt, így kocsit nézni a Nógrád megyei Varsánynak vettük az irányt. Sajnos nem akkor rendezték a híres éves Lepényfesztivált, úgyhogy ide még vissza kell térnünk, megkóstolni a messze földön híres túrós lepényt!

Kocsit nem vettünk, de azért a Szent Mihály templomot sikerült megsasolnunk.

Utunk eztán Szécsényen keresztül vezetett – a kis kölök unta is –, ahol 1705-ben II. Rákóczi Ferencet fejedelemmé választották. A ferde tűztorony meglepett. Mitől ferde? Világháborús bomba? Agyagréteg elcsúszása? Rosseb tudja, hagyjuk is a balladai homályba!

Hanem aztán gondoltam egyet, s rá akartam venni a csapatot, hogy improvizáljunk, s álljunk meg. Tudtommal gyönyörű a ferences rendi kolostor meg a katolikus templom. Nem is beszélve a tóról, a várkertben, mely felett pedig a Forgách-kastély magasodik, a vidéki barokk építészet eleganciájával (a kastély ad otthont egyébiránt a Nógrád megye történelmi, régészeti emlékeit gyűjtő Kubinyi Ferenc Múzeumnak).

Már majdnem megálltunk! Már majdnem! Amikor szemembe fúrta magát a vár lélekölően futurisztikus formában rekonstruált rondellája! Orcám rándult és rándult; pardon: eltorzult! Beletapostam a gázba…          

Kutyusát ölelő kislány és az ő szúrós szeme

Eger felé tartva megálltunk a recski csapórudas sorompónál. A személyforgalom 2007. óta szünetel. A sorompó mellett lakott őrház. Van itt még bakter.

Az állomás évtizedek óta nem változott – megállt az idő, vagy mi… nem történt itt semmi…

Nem volt itt az erdőben semmi – ezt akarták velünk sok évig elhitetni, az erdőben történt borzalmakat elfeledtetni! Nem sikerült! Hisz nem gátolható az Igazság! Ami történt, arra mindég kell… kell emlékezni! Nem dughatjuk homokba a fejünk!

Az állomási sorompó mellett már tábla jelezte a Nemzeti Emlékpark felé vezető utat. A Várbükki utcán haladtunk, melyről a székelykapuval díszített Trianon Emlékparknál jobbra letértünk (tábla jelezte itt is).A kanyarban tíz éven aluli gyerekek csapata játszott az árokparton. Óvatosan vezettem, egyikük kölyökkutyája mégis kirohant elém. Megálltam és kinéztem. Szerencsére a kutya átjutott a kocsi előtt. Immár egy nyolc éves forma kócos-koszmókos kislány szorongatta, s fennhangon magyarázta neki, hogy ilyet nem szabad. A kislány észrevett. Szúrós szemeit szinte vádlón szegezte rám. Konstatáltam, hogy nincs baj. Elindultunk.

Az úton hosszan haladtunk, majd egy ponton, ahol a tábla jelezte, befordultunk az erdőbe, s előttünk volt az egykori recski kényszermunkatábor helyszíne. Ekkor nyert számomra értelmet a kislány vádlónak talált tekintete. Megtestesítette mindazt, amit egy ártatlan gyermek érez, amikor haragszik a felnőttek világára, mely behatolt kis életébe. Megtestesített tán mindent, amit egy ártatlanságát vesztett Kor érezhetett, melyen maga a Borzalom lépdelt…

taposott… újra és újra, a huszadik században… Mert miként a kislány kiskutyáját féltette, úgy rettegtek milliók a puszta életükért… Ezt érted meg Recsken!

Recsken, ahol a diktatúra sötét éveiben, 1950 nyarán a szovjet gulág-táborok mintájára internáló- és kényszermunka tábort hoztak létre.

Idehaza a leghírhedtebb volt, amely 1953-ig működött, s amelyben a – magyar társadalom különböző rétegeit képviselő – körülbelül másfél ezer kényszermunkást bírósági ítélet nélkül tartották fogva, politikai okokból, törvénytelenül, határozatlan időre… és dolgoztatták… és dolgoztatták… és dolgoztatták… a közeli kőbányában… megfelelő élelmiszer-, gyógyszer- és orvosi ellátás nélkül… Sokan meghaltak, mire 1953-ban szabadulhattak.

A tábornak később a nyomait is eltűntette az akkori rendszer. Az emlékét is el akarták törölni. Nem sikerült! Mert a gyűlölet nem győzhetett! A túlélők még a hazai rendszerváltás előtt megalapították a Recski Szövetséget, rabtársaik emlékére 1991-ben emlékművet állítottak, melyet a néhai miniszterelnök, Antall József avatott fel, 1996-ra pedig átadták a Nemzeti Emlékparkot az egykori kényszermunkatábor helyszínén. Talán sikerül általa is emlékeztetni önmagunkat, mennyire kegyetlen tud lenni az ember… az emberiség! Mert muszáj emlékeznünk! Hogy ne ismétlődhessen meg újra! Sehol! Különben az a kislány vádló tekintetével újra és újra ránk mered… és szúrós szeméből a könny is kicsordul…

Újra Sirok  

Immár Sirok vára alatt autóztunk, mely nem is oly rég egyik kirándulásunk helyszíne volt (tényleg csini a vár pénztáros lánya). Közeledett Eger. Faludy Györgyről (1910-2006), Kossuth-díjas költőnkről, írónkról és műfordítónkról meséltem a többieknek, akit szintén Recskre internáltak. Aki olvasta Pokolbéli víg napjaim című életrajzi művét, képet kaphat arról, mit kellet Recsken nap, mint nap neki is átélnie.

Talán csodával határos, hogy a költő 1988 októberében a következőket írhatta a messzi Torontóból Balatonkenesére: „Nem hittem, hogy ezt a budapesti látogatást megérem és ennyire nem felejtettek el; a Villon is újra megjelent, testi mivoltomban és könyvben; Karácsonyra jön az 1400 verset tartalmazó világantológia; Könyvnapra a nem-szamizdat »Pokolbel víg napjaim.«” Talán csodával volt határos, hogy 1953-ban élve szabadult, s közel nyolcvanévesen mindazt, ami vele is történt, immáron szabadon elmondhatta idehaza…

Itt tartottam vezetés közbeni gondolatmenetemben, Sirok alatt autózva, amidőn Informatikus barátom kisfia – immáron totál elunva magát – előrenyúlt, s engem, a vezetőt! jól meg akart csiklandozni. Szerencsére csak a nyakamat érte el, de így is balesetveszélyes volt, amit csinált. Satufék. Csípőből. Még jó, hogy nem közlekedett az úton senki. Kiszálltam a kocsiból, hogy feltépjem a hátsó ajtót, ahol ült. Közben magam elé idéztem a siroki vár előző kirándulásom során megcsodált lobogó zászlaját, hogy kellő áhítattal vághassam pofon…

Burleszk film kezdődött: ő belülről lezárta az ajtót, én előre léptem, s kinyitottam, mire ő újra lezárta, erre én ismételten előre léptem és kinyitottam. Végül feltéptem az ajtót, s levágtam neki egy sallert, amely Bud Spencer kétórás érzéstelenítőjének felelt meg, a gyerkőc ennek ellenére vigyorogva feszített… Aztán édesapjával, ki végigröhögte az egész műveletet, közösen, immár higgadtan elmagyaráztuk neki, hogy miért nem szabad a vezetőt zavarni… higgadtan csináltuk…

No para – avagy gyerünk a Zemplén Kalandparkba!

Egerben már bejáratott helyünk van a vár alatt, az évszázados, patinás Hauser-Bodnár Vendégházban. Kapuján ha kilépsz, rögvest ott vagy a várkapuban…

...vagy egy jó borozóban… a gyerkőc hamar ki is dőlt… nem bírta már ép ésszel kivárni, míg apuci (és) barátai mattra beboroznak a híres Egri Csillagból, a város új jelképéből… Másnap kora reggel Sátoraljaújhelynek vettük az irányt. Monok közelében megálltunk az úttest szélén slagozni. Történelemórát tartva elmeséltem Informatikus barátom kisfiának, hogy itt született 1802-ben a híres Kossuth Lajos… mire ő énekelt róla… de ezt inkább hadd ne részletezzem...

Elértük Sátoraljaújhelyt. Itt található a térség egyik legnagyobb jelentőségű beruházása a Zemplén Kalandpark. Első elemét – a bob pályát – 2009. július 20-án adták át.

A maga 2275 méteres hosszúságával az ország és a térség leghosszabb bob pályája. 37 km/órás sebességgel is haladhatsz rajta. Félelmetes, felejthetetlen! Próbáld ki te is! Ülj fel rá és zúzz le vele! Így tett Dezertőr barátom is, aki Informatikus barátom kissrácával csúszott…

A történtekről Dezertőr barátom így számolt be: „Az élmény, ami megfizethetetlen. Amikor bobozni indulsz egy hétévessel… Igyekszel megnyugtatni, hogy nem kell majd félni. No para! De már az első kanyar után rájössz, hogy a kissrácnak Zéró a veszélyérzete és a pálya végére egyedül te fogsz besz…ni!!! Na, ez felejthetetlen élmény!” Erre csak annyit mondhatok: no para, éld át te is! Mi is így tettünk.

Bob után következett aztán a fő attrakció! Lezúzás a Sólyommal!!! A kissrác nélkül, mert ő még ekkor nem volt nyolc éves, no meg harminc kiló, amit persze nem is bánt a tériszonyával… De vissza a Sólyomra!

A sátoraljaújhelyi Szár-hegy és Magas-hegy közötti 1036 métert kétféle módon lehet megtenni: egyrészt üvegpanorámás zárt kabinban, panoráma ablakokon kitekintve (ez az úgynevezett Dongó)...

... vagy pedig két párhuzamos kötélzetet használva, 80 km/órás sebességgel! Kellően extrémnek találod az átcsúszó kötélpályás megoldást?

Na, hát ez a Sólyom! Repülsz! Szó szerint! szállsz, szállsz, Sólyom szárnyán! Egyedülálló élmény! Ilyen kötélpálya Európában igen ritka! No, most, hogy rágerjedtél a témára, egy kis száraz jön: térkép...

A Sólyomhoz speciális jegyet vettünk, melynek révén először libegővel felmehettünk a kilátóig. A libegő az ország leghosszabb ülőszékes libegője, hossza 1332 méter.

Pazar élmény, pazar kilátás! Aztán Informatikus barátom és jómagam a Sólyommal átcsúsztunk a speciális jegy révén a Szár-hegyre, ahol történelmi emlékhely fogadott bennünket, miután magunkhoz tértünk a szédültjóóó élményből. A Szent István kápolna.

Sajnos sietnünk kellett, mert Dezertőr barátunk a Magas-hegyen várt ránk a gyerkőccel, égve a vágytól, hogy ő is csúszhasson. Visszautaztunk a Dongóval. Mindent felvettünk persze a bérelhető kézi kamerával. A kamera nincs a speciális kombinált jegyben, azonban egy újabb libegő menet, vissza a kiindulópontig, lefelé, nos az igen. Igeeen! Ez szédültjóóó volt! Ide még visszatérünk, idén is! Vajon Informatikus barátom kissráca – aki már betöltötte nyolcadik életévét – idén velünk csúszik? Nos, az ő döntése lesz, a magam részéről csak bíztathatom! No para!  De hűtsük csak le az izgalmakat!  

Körbenéztünk még a kalandparkban. Van itt túristaszálló, mászófal, gör- és műjégkori pálya, kalandtúra pályák, tanösvény, játszótér, büfék… a büfé az nagyon fontos… télen síelhetsz orrba-szájba! Egy azonban biztos: amikor idejössz, egyet akarsz! Szállni és szállni Sólyom szárnyán!!! Utazz el ide és zúzz le Te is!

Innen folytatjuk!

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/