„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Csapjunk is a lovak közé!
„Nincs új a nap alatt.”
„Nil novi sub sole.” („Nincs új a nap alatt.”) Ki tudja, talán pont e latin szállóige motoszkálhatott – ha kimondatlanul is, ámde markánsan – derék „Bobi” dédnagymamám fejében, miután a 80-as években átélhette az 1959-ben készült Ben-Húr nyújtotta filmélményt, egy vidéki filmszínházunkban…
Ő ugyanis szentül meg volt róla győződve, hogy ezt a filmet fiatalon már látta! Persze ez lehetetlen volt, hiszen a Vasfüggöny előbb nem engedte. Mégis igazsága volt! Obi-Wan Kenobi szavaival élve: „Bizonyos szemszögből nézve.” De ennek megértéséhez 1925-ig kell visszautaznunk az időben…
Ekkor készült ugyanis az a filmváltozat az íróként is debütáló ügyvéd és politikus, Lew Wallace (1827-1905) azonos című regényéből, melynek szerzői jogai már rendezettek voltak, s amelynek – nem mellesleg – segédrendezője volt az a William Wyler is, aki a tizenegy Oscar-díjat nyert 1959-es alkotást már rendezőként jegyzi.
Wyler nem csak azt a motívumot emelte át az 1925-ös változatból, hogy sohasem mutatta a filmben a Názáreti Jézus arcát (amiként az 1951-es Quo vadis is átvette ezt a megoldást, ha nem is minden jézusos jelenet esetében), de az 1925-ös film alapján terveztette meg a kultikus kocsiversenynek helyet adó stadiont is és forgatta le a híres jelenetet. (A kocsiversenyt leforgató stáb tagja volt többek között az a Sergio Leone is, aki később bevonul a filmtörténelembe. De ez már egy másik történet…)
Így történt hát, hogy amíg arra a kérdésre kerestem a választ, hogy „Bobi” láthatta-e a 80-as éveknél korábban az 1959-es filmváltozatot, rá kellett jönnöm, hogy dédnagymama – nagy valószínűséggel – az 1925-ös változatra emlékezett.
A kocsiverseny arénájának díszlete – beleértve az annak közepén álló, óriási szoborral díszített szigetszerű képződményt – kísértetiesen megegyezik ugyanis az 1925-ben készült filmben látottakkal. Más kérdés persze, hogy a római kori arénákban nem lehetett olyan építmény, amely a nézők kilátását akadályozta…
De vajon az, ami látunk, hű-e a regényhez? Kétségkívül filmről van szó, filmes megoldásokkal azonban egy dolog mellett nem mehetünk el szó nélkül! Ha az 1959-es film bakijairól olvasunk, találunk egy érdekes dolgot. A verseny előtt látható a Ben-Húr ellenfelének (és ellenségének), Messalának a kocsijára erősített fém, amivel ellenfelei kocsikerekét (és Ben-Húr) kocsiját zúzza szét.
Az ebből fakadó kaszkadőrmunka lélegzetelállító mind a mai napig, azonban ha a kerékagyra erősített fémet vizslatjuk, látható a lemezek között az ívhegesztés varrata is. Ám rendben, hunyjunk szemet efelett is! Emeljünk azonban szót Messala védelmében!
A regénybeli Massala – bár kétségkívül kegyetlen és ügyes módon tört a kocsiverseny során a cél felé – nem alkalmazott kerékagyra szerelt „segítséget” a győzelem kivívása érdekében! Ellenben a regény 1986-os kiadásában a következőket olvashatjuk: „A római kocsija féloldalra fordult, a kocsi darabokra törött és Messzala a gyeplőkbe gabalyodva teljes hosszában előre zuhant. (…) Sokan a rómait keresték a roncsok és a lovak alatt. Nem mozdult, talán halott is már; de a túlnyomó többség Ben-Húrt kísérte szemmel. Valójában nem látták azt az ügyes hajtást, amellyel kissé balra fordulva, tengelyének vasban végződő részével szétzúzta Messzala kerekét…” E megoldás természetesen foltot hagyott volna Ben-Húr jellemén… ámde átültetve alkalmas lehetett Messala negatív karakterének árnyalására. A többi – beleértve a fogatversenyt – immár filmtörténelem…
Amikor a római filmeket koppintja a filmművészet…
Réges-régen történt, talán egy messzi-messzi galaxisban, amidőn – a 90-es évek végén – beültem a Baljós árnyakra. Amidőn beültem, valamit még nem sejtettem...
Dédnagymama – aki még megérhette azt a magyar tévétörténelmi eseményt, hogy a Csillagok háborúja (azóta: Star Wars, IV. epizód) a televízióban is bemutatásra került – akkor már nem élt, azonban rögtön „Bobi” jutott eszembe, amint kijöttem a Star Wars első (időrendben negyedikként készített) részéről. Míg a filmtörténelmi jelentőségű pillanat hevében (Star Wars sorozat folytatása) egyesek Jar Jart szapulták, nekem folyton ott motoszkált a fejemben, hogy az Anakin Skywalker győzelmével végződő fogatversenyt már láttam valahol. És akkor jutott eszembe a dédi esete a Ben-Húrral…
Mindez tehát nem a véletlen műve volt: George Lucasra (akit talán nem kell bemutatnom) oly nagy hatást gyakorolt a Ben-Húr, hogy a tatooinei fogatverseny is a Ben-Húrt idézi. Ha összevetjük a két fogatverseny jelenetsorait, bizony az azonosság szembeötlő! Bizony-bizony! „Nincs új a nap alatt.”
Jó példája ennek, hogy vájt szeműek akár A klónok támadása amphiteatrumban játszódó jelenetsorai és az 1951-ben debütált Quo vadis között is figyelemreméltó hasonlóságokat fedezhetnek fel.
A Quo vadisban Lygiát rögzítik egy cölöphöz és bikát uszítanak rá, a Star Warsban pedig hőseinket, hogy szintén vadakat eresszenek rájuk.
Lygia és Vinicius szerelme, valamint Anakin Skywalker és Padmé Amidala szerelme szempontjából is fontos jelenetről van szó.
A Quo vadisban a császár nézi páholyából az eseményeket. A Star Warsban Dooku gróf.
A Quo vadisban Vinicius katonái egy ponton (amikor Ursus megöli a Lygiára eresztett bikát, amire a regényben egyébként rá van a lány kötözve) elárasztják az amphiteatrumot, puccsot követve el Nero császár (Kru. 54-től 68-ig tartó) uralma ellen.
A klónok támadásában a jedik árasztják el az amphiteatrumot...
És amikor a római történelmet…
Bizony-bizony! Van, amikor a római történelmet is lekoppintja a filmművészet, hogy aztán – egyes eseményeket, motívumokat átgyúrva – új köntösben és más korban tárja a néző elé. Minderre a James Bond filmeket igen kedvelő titkárnőnk hívta fel a figyelmem.
Ian Fleming regénye alapján készült az 1965-ös Tűzgolyó című film, melyben fontos szerep jut a főgonosz, Emilio Largo villájában található, cápákkal teli medencének.
Largo kedvenc állatai, akik egy jelenetben magát Bondot is arra késztetik, hogy szökellve távozzon a medencéből (a színész valódi cápák elől ugrott ki a medencéből).
Egy jelenetben pedig Largo az egyik emberét is a cápák közé vetteti, mert az kudarcot vallott Bond ellenében – minek utána megharagudott rá a „gazdája”…
Vajon honnan ismerős a filmbéli jelenetsor? És honnan koppinthatta végső soron maga Fleming az embereit a saját medencéjében tartott cápák elé vettető milliomos alakját? A válaszért most kétezer évet utazzunk vissza az időben! Az antik Rómába!
Mert amiként minden út Rómába vezet a mondás szerint, úgy vezet el bennünket Fleming regénye és a belőle készült film az Augustus császár (Kre. 27-től Kru. 14-ig tartó) uralkodása alatt élt kegyetlen római lovaghoz és birtokoshoz, Publius Vedius Polliohoz, akinek történetét a közelmúltban Phyllis T. Smith dolgozta fel, Én, Livia című regényében. Vediusról – akit Cicero nemes egyszerűséggel úgy jellemez, hogy „soha nem láttam rosszabb embert” – Ovidius, Cassius Dio, idősebb Plinius és Seneca is megemlékezik.
Vedius bírta a császár barátságát, akit vendégül is látott birtokán. E birtok tavában étkezési céllal úgynevezett ingolákat tartott, mely kedvelt csemege. Az ingola alakilag emlékeztet az angolnára, de ez nem jelent élettani rokonságot. Európa vizeiben a pataki ingola, a folyami ingola, valamint a – 30-100 centiméter hosszúságot és a 2,5 kilogramm tömeget is elérő – tengeri ingola honos. A Földközi-tengert is belakó tengeri ingola igazi szörny. Az ingolák egyébiránt ragadozók. Alapesetben a halak testébe fúrják magukat, táplálék (hús és vér) céljából. Alapesetben… Mert az elmúlt időszakban tengeri ingolák jelentek meg angol folyókban is, több esetben emberre is támadva! Szóval akár római történet, akár modern, az ingola a cápához hasonlóan, káros lehet az egészségünkre...
De vissza Vediusra! A történet egyes változataiból nem derül ki, Vedius milyen ingolát is tenyésztett a tavában, az azonban igen, hogy az ingolák közé dobatta engedetlen rabszolgáit, avagy azon rabszolgákat, akikre valamilyen módon megorrolt. Így, következésképpen – mint rabszolgáit a végletekig hasznosító birtokos – az ingolák húsán keresztül rabszolgáit el is fogyasztotta… Ugye-ugye, hogy mennyire egyívású Fleming és a kegyetlen Vedius története? Csak épp egyikben ingolák, másikban cápák vannak a vízben!
A történetnek azonban itt nincs vége! Amikor ugyanis Augustus (és talán a felesége, Livia Drusilla is) Vedius birtokán időzött, egy óvatlan rabszolga összetört egy kristálypoharat. Büntetése: irány az ingolás tó! A régi köztársaság korában a rabszolgatartó élet-halál ura volt, más szabad ember nem szólhatott volna bele, hogy Vedius mit tesz a tulajdonával. Csakhogy Augustus az a személy volt, aki – ilyen-olyan jogcímen, de Kre. 43-tól – gyakorlatilag élet-halál ura volt. Oldalán a bölcs és rettenthetetlen nővel, Liviával (akinek alakját az HBO Róma sorozata is megidézte) minden ellenfelével és ellenségével leszámolt.
A rabszolga a császártól (és talán Liviától) kért segítséget, aki kegyelmet kért a rabszolga számára. Vedius nem állt kötélnek, mire a császár a birtok összes hasonló kristálypoharát összetörte – így már jelentéktelenné vált a rabszolga bűne, akit sértő is lett volna az ingolák elé vetni, hiszen csak a töredékét követte el (ráadásul gondatlanságból) annak, amit a császár készakarva követett el.
A rabszolga végül szabadságot nyert. Imígyen a történet. Hogy aztán Fleming ebből merített, avagy minden cápát csak a saját fantáziája ihletett, nem tudhatjuk biztosan.
Tény azonban, hogy Vedius végrendeletében (talán a történtek miatt, biztonsági okokból?), a császárra hagyta a birtokot, aki a rajta emelt palotát porig romboltatta, az ingolás tavat pedig betemettette. A területen emlékművet emeltetett felesége, Livia részére. Imígyen logikus lehet az a Phyllis T. Smith regényéből megismert történet, hogy a rabszolga felszabadításához Liviának is köze lehetett. Egy régi képen látszik is kecses alakja a császár mellett...
„Cherchez la femme!” – avagy mindig keresd a nőt! Amiként James Bond – akár többet is megszigonyozva – az aktuális kalandja során…
Ja, majdnem elfelejtettem: a történetnek olyan verziója is van, amikor a császár csak szemtanúja az ingolák elé vettetésnek (nézd meg újra a képet, de most ne Livia kecses alakját figyeld!), s további magasztos folytatás nincs... bár akkor miért is íratta Vedius a császárra a birtokot? Bizisten nem értem... hacsak nem azért, mert egy császár barátsága is káros lehet az egészségre...
Folytatjuk!
Utolsó kommentek