„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Brodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Különleges – alig ismert – kimaradt jelenet a „Gladiátor”-ból: keresztény vártanúk a Colosseum porondján!

A „Gladiátor”  ezredfordulós bemutatása óta reneszánszukat élik az ókori Rómában játszódó filmek, sorozatok. A film számtalan kimaradt (törölt) jelenete közül a jelentősebbeket – szinkronizáltan – már megismerhettük, egy bővített kiadás révén. Azonban több olyan jelenet is maradt, amelyet a bővített verzióba illesztve sem ismerhetett meg a nagyközönség. Ilyen az a jelenet is, amelyben keresztény mártírokkal etetik a Colosseumba terelt oroszlánokat (az eseményeket a főhős, Maximus szemszögén át látjuk).

A jelenet később nem került bele a film egyik verziójába sem, mert a rendező, Ridley Scott nem volt elégedett a végeredménnyel (azzal, ahogy az oroszlán megtámadja az áldozatát), úgy érezte, hogy túl passzívra sikeredett. Arról is döntöttek, hogy elkerülik a korai keresztények üldöztetésének ábrázolását, mert az korábbi filmekben már szerepelt – kezdve az 1951-ben bemutatott „Quo vadis”-szal, amelyben Szent Péter vértanúságát, mártírok oroszlánok elé vetését, de lángcsóvaként való égését is láthatta már a közönség.

Így csak a „Gladiátor” bővített változatának egyik jelenetében tűnik fel egy férfi egy egyszerű kereszttel a kezében, az afrikai küzdőtér mellett, mondhatni karámba zárva.

A Colosseumban természetesen Maximus volt a sztár…

Volt a Colosseumnál nagyobb is a Római Birodalomban?

„Panem et circenses!” – tartja a latin mondás, melyre a Római Birodalom politikája épült. „Cirkuszt és kenyeret!” Etették is a császárok Róma népét olcsó egyiptomi gabonával (a birodalom éléstárából), s szórakoztatták is, köztük a Kru. 80-ban felavatott Amphiteatrum Flaviumban – közismertebb nevén a Colosseumban. Vespasianus császár kezdte el építtetését, de utóda, Titus alatt fejezték be és avatták fel.   

Az ötödik századig használták, majd a középkorban kőbányaként funkcionált. A gladiátorviadalok színtereként szolgáló amphiteatrum magassága 58 méter, hosszúsága 188 méter, szélessége pedig 156 méter. Itt érdemes szót ejtenünk arról, hogy a II. Adiutrix Legio műszaki alakulatai által végzett építési munka eredményeként felépült aquincumi katonai amphiteátrum arénájának mérete 89,6 x 66,1 méter, míg a Colosseumé 86 x 54 méteres – azaz Aquincum arénája nagyobb volt, mint a római Colosseumé, így az aréna tekintetében volt nagyobb is, mint a Colosseum. 

Vajon tényleg végeztek ki keresztény mártírokat a Colosseum porondján?

Az amphiteatrumok adatai, mint tények mellett kérdésként merül fel: vajon végeztek ki keresztény mártírokat is a Colosseumban? Evidens lenne az „igen” felelet, s hatalompolitikai szempontból logikus is, hogy a császárok és a birodalom felhasználta e célra is a Colosseumot, azonban felmerülnek ezzel kapcsolatban kérdések is...

Anna Maria Liberati és Fabio Bourbon „Az ókori Róma” című könyvükben arról írnak, hogy a Colosseum „…jelenlegi állapotát XIV. Benedek pápának köszönheti, aki a XVIII. század közepén elrendeltre a rombolás beszüntetését, és az épületet szent helynek nyilvánította abból a téves elképzelésből kiindulva, hogy a Colosseum porondját keresztény mártírok vére áztatta.”  Mindezek mellett csak tizenhatodik századi egyházi írásokban jelenik meg először az a felvetés, hogy keresztények szenvedtek volna mártírhalált a Colosseumban. A Colosseum ugyanakkor mai – húsvéti szertartásokban betöltött – egyházi vonatkozású szerepét annak a gondolatmenetnek köszönheti, hogy az amphiteatrumban valóban végeztek ki keresztény mártírokat.

A kérdés végleges eldöntése a történészek dolga (ha valóban kérdés), azonban a logika azt diktálja, hogy nem zárható ki a mártíromság, hiszen kétségkívül nagy látványosságot kínált a Colosseum porondja. Mondhatni a helyszín adja magát.

A „Gladiátor” kimaradt jelenete a történelem tükrében és Szent Callixtus irgalmatlan nagy szerencséje

Furcsamód Commodus császárról, aki Kru. 180-ban követte apját, a bölcs filozófuscsászárt, Marcus Aureliust, nem az irgalmasság szó jut eszünkbe. Maga is fellépett a Colosseumban, harcolt, miért ne vetett volna keresztényeket is az oroszlánok elé? Pedig e téren apja, Marcus Aurelius keményebb volt. Uralkodásának főleg a második felében volt keresztényüldözés, melyet a kortárs író Marcellus Mihály is bemutat „Az utolós háború” című regényében. Commodus – apjával ellentétben – enyhébb politikát folytatott, mondhatni, irgalmasabb volt. Húsz év nyugalmasabb időszak köszöntött a korai keresztény egyházra, csak Septimius Severus császár alatt fordultak rosszra újból a dolgok…

Vagyis a keresztények – oroszlánokkal való – széttépetését bemutató jelenetet a valódi Commodus tükrében sem lett volna célszerű benne hagyni a filmben. Hozzá kétségkívül jobban illik az az elhíresült jelenet, amikor a film végén párharcot vív a főhőssel, az amphiteatrumban...

Külön érdekesség, hogy Marcia, a császár kereszténységgel szimpatizáló szeretője eszközölte ki a későbbi pápa, Szent Callixtus és számos keresztény szabadon bocsájtását a szardíniai bányákból. A később szintén szentté avatott Viktor pápa egyébként személyes ellenszenvből olyan listát adott át Marciának, amelyen nem szerepelt Callixtus neve – így a későbbi pápa személy szerint a nő leleményességének és figyelmességének köszönhette szabadon bocsájtását… Bizony-bizony: még egy szent is élhetett vagy halhatott egy nő miatt! Irgalmatlan nagy szerencséje volt! Egyszer... 

Természetesen Commodus nem vált szentté a keresztények szemében! És nem is temették el a Callixtusról elnevezett katakombákban sem. Sőt! A „Gladiátor” című film azonban mindettől – és a kimaradt jelenettől – függetlenül is remek alkotás! Tovább öregbíti a Colosseum és Róma hírét! Immár a mozivásznon is örök életet nyert az épület! És ahogy Beda Venerabilis angolszász egyházi író írta: „Amíg a Colosseum áll, állni fog Róma, ha elpusztul, elpusztul Róma és a világ is.”

Folytatjuk!

​„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart - Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt - suttyomban - Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állati jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja: amúgy ez egy blog, nem információstudományosszupersztráda!

Talján lányka hangja száll a toszkán lankákon

San Gimignano gyönyörű város – mint egy mesterien megkomponált, mégis ezerarcú teremtés. Nemhiába forgatott itt Zefirelli is, amikor vászonra vitte Assisi Szent Ferenc életét, a „Napfifér, Holdnővér”-ben.

A Nápolyi-öbölben tett híres kirándulásunkról hazafelé tartva mi is megálltunk a tornyai révén oly híres toszkán városkában. Pár óránk volt a középkori és reneszánsz hangulatot árasztó talján településre, de az pont elég is volt a sNAPs(z)ütötte Toszkana életérzés megismerésére.

Gyönyörű város, gyönyörű vidék! Hát még a bora, a Vernaccia di San Gimignano! Különös, a bortól mintha életre keltek volna a Collegiata di Santa Maria Assunta dóm falfestményei is…  Ja, nem.  A bor egyáltalán nem ütős, de attól még finom! A festmények meg enélkül is élnek - ahogy az őr is élénk volt, és szólt, hogy  nincs fotózás a dómban. Egyszer még elkapjuk ezt a templomot! Oly csodálatos! Nézd meg te is!

„Aiuto!” („Segítség”) – szállt az olasz nyelvű kiáltás visszafelé, a szőlőben, amelynek szélén ifjú titán rokonom a kocsiját hagyta. A fiatal hang nőnemű forrása – akit képzeletem azonnal meg is jelenített, természetesen sötéthajú, nagymellű Júliaként – arrafelé tartózkodhatott a szőlőben, amerre „dezertőr” nevet kiérdemlő barátom indult…

„Dezertőr” barátom nemhiába érdemelte ki a becses becenevét, tekintve, hogy mindig valami különutas kajánságon töri a fejét – rendre megfeledkezve a megbeszéltekről (meg a nyelvi önképző körünkről) –, de így vezetett el bennünket a pompejiben lévő hajdani bordélyba is… 

Talján lányka és „dezertőr” barátom a toszkán lankákon

Most közel és távol nem volt bordély, ráadásul „dezertőr” barátom egy templomajtón is bement a városban, ami aztán egy üzletbe vezetett… A kellő alaphang tükrében csak reménykedhettem, hogy „dezertőr” barátom szimplán indát slagozni indult, s nem Júliát kergeti, mert megigézte a lány hamvassága… Természetesen, vagy nem, de a slagozás nyert polgárjogot, nem a lány öle. A lány pedig más fiatalokkal egyetemben jóval arrébb dolgozott a szőlőben, s éppen benne voltak valami játéknak a hevében…

Agroturizmusra gyanakodtam – természetesen –, melynek keretében napi néhány órát dolgozhattak a fiatalok a szőlőben. A mezőgazdaság és a turizmus keverékéből létrehozott agroturizmus keretében a turisták kapcsolatba kerülhetnek a házimunkával és -termeléssel is. Ez pedig kiegészítő bevételt jelent a mezőgazdasági tevékenységet folytató farm részére.

 Aztán az is lehet, hogy csak a gazda lányát kergették, mert nem kellett neki Rómeó „szőlővesszeje”… Ezt már sosem tudjuk meg. Ott kellett hagynunk a vidám társaságot, mert indulnunk kellett tovább, a Garda-tóhoz. Érkezés éjjel tíz óra körül… Ja, hogy hogy is nézett ki Júlia? Nos, mindenkinek a fantáziájára bízom!

Ifjú titán rokonom csinos kis barátnője már ott feszített – feszes testére feszülő rucijában – a kocsi hátsó ülésén, „dezertőr” barátom pedig épp beszállni készült melléje és keresztanyu mellé az autó szűk hátsó ülésére – nekem természetesen ifjú titán rokonom mellett, elöl kellett ülnöm –, azzal a tudattal, hogy mire újra kiszállhat, önálló életre fog kelni a se**e… Persze, amilyen hosszasan nézte a talján kislányt, csoda, hogy nem kelt önálló életre a keze… vagy a "tornya"... Alkalomadtán majd felteszem neki a „Két lába van, mégsem megy sehova, mi az?” találós kérdést…

Ifjú titánok, talján lányka és tornyok a toszkán lankákon

Egy utolsó pillantást vetettem San Gimignano ég felé törő tornyaira… és akkor hirtelen… elméláztam valamin… Ki tudja, az örökkévalóság talán tényleg percbe is belefoglaltatik, minden esetre hosszabb időnek tűnt ott állni s elmélázni a szőlő mellett, mint egy perc. A tornyokon gondolkoztam és azon a lányon a szőlőben…

San Gimignano – mely 1300. márciusában a költőt, Dante Alighierit is fogadhatta – a nagy pestisjárványig, azaz 1348-ig virágzott. Akkoriban szinte teljesen elnéptelenedett, s vezető szerepét is elvesztette – azonban pont a megakadt fejlődésének is köszönhette, hogy megőrizte középkori arculatát, hangulatát, s nem utolsó sorban égbe nyúló tornyait, melyek a város szimbólumaiként messziről köszöntik a Toszkán vidékre „tévedt” utazókat.

 Az igazsághoz természetesen hozzátartozik, hogy a középkorban nem csak San Gimignano, a „Tornyok városa” járt élen a toronyépítésben. Gazdag nemesi és polgári családok fitogtatták hatalmukat, gazdagságukat azzal – szerte a középkori Itáliában –, hogy kőből épült tornyokat emeltettek lakásként, de erődként is, a rottyon lévő közbiztonságra is tekintettel, de a háborúk, a tűzvészek, földrengések, vagy az átépítések szedték úgy szedték áldozataikat a tornyok között, mint pestis a digók között…

Így esett, hogy a presztízs-szimbólumként is épülő tornyokat tekintve San Gimignano – mondhatni – monopolhelyzetben maradt a történelem viharai közepette… A lány újra visongott a szőlőben – folytatódott a játék. Vajon ugyanígy játszottak annak idején a szőlőben a tornyokat építtető gazdag ifjak is? Fitogtatva erejüket, hatalmukat, az által is, hogy kinek van jobb szeretője, meredezőbb bimbójú Júliája?

És ha igen, vajon abból is presztízskérdést csináltak a hajdanvolt ifjak, hogy kinek van nagyobb „tornya”? Vajon az égbe törő tornyok fallikus jelentéssel is bírnak?

Mintegy hosszabbítóként, akár a modern kor emberének a pisztoly, avagy a batár autó? Vajon a toronyépíttetők motivációja a napsütötte toszkán tájban is gyökerezik? Ifjak vágyaiban, akik egy lányért való küzdelem és egy lánnyal való „toronyépítés” – netán nem építés – után is folytatták vetélkedésüket, hogy életük végéig azt szemléltethessék & szemlélhessék épülő tornyaik révén, hogy melyiküké a nagyobb?

Ki tudja? A hajdanvolt ifjúság természetesen már hallgat… lelke ugyanakkor ott él tovább a napsütötte toszkán tájakon… és ez talán elég válasz is a kérdésemre... Elindulunk a Garda-tó fele. De az már egy másik történet.

Folytatjuk!

J

„Kirándulás és néhány rándulás” Ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: ember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart - Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt - suttyomban - Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik „állati jó” kirándulás? Járjunk utána! Ja: amúgy ez egy blog, nem információstudományosszupersztráda!

Fortuna, a féltékeny szerető

„Fortuna féltékeny szerető! Éhsége pedig oly csillapíthatatlan, mint a mi vágyaink! A Szerencse istenasszonyát bizony, mi tápláljuk, mindazzal, amit bírni akarunk – és ha mégsem segít, hát lélekben, de oly szívesen eltángáljuk!” – jegyeztem meg ifjú titán rokonomnak, amikor épp egy pohár Vernaccia di San Gimignanot kortyolgattunk a híres toszkán városban. Jobban mondva csak jelen sorok írója… szerencsére nem nekem kellett vezetnem…

Ifjú titán rokonommal és a többiekkel épp úton voltunk hazafelé a Nápolyi-öbölben tett híres kalandunk után, amikor betértünk San Gimignanoba, ahol a frankóra sikerült „Napfivér, Holdnővér” egyes jeleneteit is forgatta Zefirelli. Talán a bor hatása volt – talán annak volt köszönhető, hogy három nappal korábban bevertem a fejem, ám szerencsére egy ott termő, magát állatorvosnak mondó, jó mellű germán amazon azonnal be is kötözte –, nem tudom, de elkezdtem prédikálni a szerencséről. Velünk tartó „dezertőr” barátom már iszkolt volna, de visszahúzta szívét a város jó bora… meg, hát a lámpa is megtiltotta az elmenetelt...

Ifjú titán rokonommal a nápolyi út volt az első hosszabb közös kirándulásunk, amelyet pár (arc)rándulás is megfűszerezett. Néha ahhoz is szerencse kell, hogy jó útitársat fogj ki, vagy – ha ráadásul többen vagytok – hogy összerázódjatok. És talán ahhoz is szükséges Fortuna istenasszony, hogy túl is éljétek a kirándulást, s hazaérjetek. Nos, talán szerencsénk volt eleddig, de mindig épp bőrrel úsztuk meg az aktuális kirándulást és a hozzá járó néhány rándulást… Nem úgy a kocsi kulcsom! Bizony-bizony, mindig jó, ha Fortuna kegyeltje vagy!

Magnusnak becézett barátom és az ő kézkrémje

A történet – amelyet ifjú titán rokonomnak és kókadozó „dezertőr” barátomnak elmeséltem San Gimignanoban – évekkel korábban esett meg… főszerepben Fortunával, ezzel az eltángálandó de mégis ajakon csókolandó nőszeméllyel!

Magnusnak becézett barátommal – aki annak idején nem volt olyan szerencsés, hogy a siroki kirándulásuk és a várhegy megmászása után gimnáziumi osztálytársnőjét is megmászhatta volna – elindultunk, hogy soproni szállásunkról bevegyük a bécsi Prátert – különös tekintettel a kisvasútra, s az óriáskerékre… gondoltam én naivan…

Ami aztán utána következett, nos arra álmomban sem gondoltam! Már reggel bal lábbal keltem fel (azzal értem talajt). Bíztam abban, hogy időben elindulhatunk, de szerencsétlenségemre nem számoltam a szendvicsek szent intézményével: Magnusnak becézett barátom mindig tucatnyi diétás szendviccsel vág útnak, mintha éhen halhatna huszonnégy óra leforgása alatt; ennek az elkészítési ideje pedig egy és két óra között mozog. Vagyis már a szakállam is kiserkent, mire elindulhattunk… Mindez mintha nem lett volna elég, az előző este is lerakta az alapokat. A fürdés csak hab volt a tortán...

Alapozásnak jó kis bort terveztem inni Magnusnak becézett barátommal. Este nyolc óra volt. Magnus azt mondta, előtte nagyvécéznie kell. Rendben. Eltelik fél óra… háromnegyed óra. Jelzem neki, hogy kinyitottam az üveget, mire ő jelzi, hogy, ha már bent van a fürdőszobában, akkor már elvégzi a napi pornó gyakorlatát is. Már fél tíz. Jelzem neki, hogy iszom a bort (két üveg volt), mire kiordít, hogy várjak már, mindjárt jön, csak zuhanyozik. Este fél tizenegy. Kijön a fürdőből. Mondom neki, hogy na, most már ivászat. Ő azt mondja, még be kell kennie a kezeit kézkrémmel…

Irány a Práter, meg a Fekete Mamba!

A közös borívásból nem lett semmi – én megittam a saját boromat, Magnus barátom meg már hiába „hisztizett” fél tizenkettőkor, hogy miért nem iszok vele –, de azért szerencsére sikerült eljutnunk a Práterbe. Magnus barátom vezetett, a kocsimat otthagytuk a fizető parkolóban. Irány a kisvasút! - gondoltam még mindig naívan...

Magnusnak becézett barátomat nem érdekelte a híres óriáskerék, meg a kisvasút, így azonnal s a Fekete Mambának nevezett attraktív attrakció felé vette az irányt… zsebében a mobiltelefonjával, az irattárcájával… és, mivel ő vezetett, a slusszkulcsommal…

Nyugodtan vonatozgattam a Práter kisvasútján, felmentem az óriáskerékkel (pedig feltűnhetett volna, hogy felhősödik az ég), s amikor visszatértem, Magnus már jött is vissza, kiélvezve a Fekete Mamba kígyó nyújtotta élményeket, meg azt, hogy odafenn a magasban egy ángélus cukiszőke kislányszösszenet visszaadta a hamburgert a természetnek… Lehet, földhözragadt vagyok, de továbbra is az óriáskerékre szavazok! 

Tűt keresni a szénakazalban - avagy hová szállott a slusszkulcs?

Magnusnak becézett barátom ugyan dülöngélt, de szerencsére megúszta ép bőrrel az óriás fekete kígyóval való találkozást. Nevetve mutatta repedt képernyőjű mobiltelefonját, ami kicsúszva a zsebéből, a Práter kövezetén landolt, hogy aztán becsületes látogatok a szintén kieső pénztárcájával együtt átadhassák a Mamba bambaképűnek egyáltalán nem mondható kezelőszemélyzetének.

„És a kulcs?” – kérdeztem még mindig vigyorgó barátomtól. Magnus ekkor képedt el… de csak egy pillanatra… csak pillanatra… Bennem már elsőre megállt az ütő, de ő még mindig vigyorogva azt mondja, hogy „Hú, a jó életbe!” Konstatálom: a kocsi kulcsa elszállt valahová a Práter felett, s a kezelőszemélyzethez sem adták azt le. Nos, ilyenkor rosál be egy kicsit az ember. Lélekszakadva rohanunk a kígyót kezelő – bambaképűnek cseppet sem mondható – személyhez, de nemleges a válasza. Átfésüljük a Mamba környezetét… semmi… A kulcs eltűnt! Akár a tű a szénakazalban! Eltűnt a Práter felett! „Szívás!” – állapítja meg Magnus, miközben a szívem jobban ver, mint amikor rózsát küldtem egy lánynak… hát, nem rózsás a helyzetünk… tűt kerestünk, szénakazalban...

Apus, a drága apus, aki kőrözést adott ki a fekete macskára – vagyis rossz ciccre – a pátkai horgászatunk után, nem akar kötélnek állni, hogy fél napot autókázzon a pótkulccsal, Magnus anyukáján a sor. Bevállalná, de még bíztat bennünket. Elindulunk hát, hogy megkeressük a szentendrei skanzenből származó, síppal ellátott kulcstartón fityegő kocsi kulcsot. A tűt a szénakazalban… Egy magyar származású pincér kerít egy létrát. Magnus beviszi abba az utcába, ahol a pénztárcáját megtalálták – előtte újra kikérdeztük a Mamba cseppet sem bambaképű kezelőjét… „Csak még egy kérdés!” Az egész úgy tűnik, pótcselekvés. Magnus jobban bírja, én már elküldtem őt az anyukája… ölébe… Fel megy hát a létrán az egyik épület tetejibe… éééééés: megleli a kulcstartót!!! Kulcs nélkül!!! Ilyen nincs!!! De igen, van!!! Fortuna féltékeny, áldozatot akar! Fogva a létrát, buzdítom ezt a pernahajdert, menjen tovább! Tovább! Előre! Éééés Magnus megleli a slusszkulcsot, izibe! Azóta is megvan! Igaz a sípba nem fújok már bele... kár lenne valami fincsi szájfertőzéssel kidőlni...

Ha nem velünk történik, el sem hiszem!!! DE MEGTÖRTÉNT! Óriási tanulságul, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem kell berezelni!!! Még ha úgy is tűnik, hogy nem mutatkozik Spes, a remény istennője, jöhet még Fortuna is, s akkor – általa – bárkinek lehet SZERENCSÉJE!!! Ha tűt is keresel a szénakazalban, avagy kulcsot a Práterben, még nagyonis lehetsz Fortuna kegyeltje!!! Aznap jól leittam magam. De már Magnus barátommal… Ez a Práter! Ízleld, élvezd, de a kulcsot ne add be... jobban mondva: ne repíttesd el! 

Vissza San Gimignanoba!         

Szerencsés volt az utunk Olaszországban is. Amikor Nápoly felé robogtunk – elhagyva Firenzét – mögöttünk földrengés volt. Elkerültük. Amikor hazafelé tartottunk, mögöttünk földrengés volt. Megúsztuk. Nem hiszed? Járj csak utána! Esztendeje múlt! Íme, hát a SZERENCSE!!! Míg élünk, mindig forgandó lesz a kereke!

Felhörpintettük borunkat, s nyakunkba vettük San Gimignano városát. Majdnem vettünk félelmetesen büdös sajtot is és itt szóltam oda egy magyarul beszélő párnak is a tömegben. „Sziasztok!” - érintettem meg a mukit, majd tovasiettem, örökre bizonytalanságban hagyva őket, vajon kivel is találkoztak… De ez már egy másik történet... Úton hazafelé, a sNapszütötte Toszkánán át... 

Folytatjuk!

A cím láttán talán sokaknak eszébe jut Rejtő Jenő valamelyik idegenlégiós kalanddal megörvendeztető műve – netán valakinek még Georg Engel „Légió mindhalálig”  című regénye is beugrik –, még sincsenek sokan, akik már megtapasztalhatták, milyen is büszke római katonaként, legionáriusként ütemre, vezényszóra menetelni! Hallgatva saját sarud csattogását, miközben bátran lépdelsz utadon, hogy elhozz egy szeletet az antik kor emlékeiből! Múltból a Jelennek, Jövőnek! És mindannak, Aki örömmel fogadja: a Közönségnek! Ez a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör küldetése! Róluk szól e történet!

Róma visszatér!

Amikor idén szeptember 9-én Visegrádon felharsant a II. Adiutrix Legio diadalmas jelmondata – a győzelemre utaló – „Secunda victrix!”, a város apraja-nagyja, de a rendezvényre érkező közönség is úgy érezhette, hogy a Római Birodalom újra megelevenedett a Duna partján.

Egykoron négy évszázadon keresztül védték katonái – köztük a II. Adiutrix Legio harcosai is – a dunai határt, őrizték a birodalom polgárainak békéjét. És támadtak is, amikor úgy szólt a parancs, hogy irány Észak! Germánia erdőségei...

Harcoltak Rómáért, a császárért! Erőt képviseltek, s talán becsületet is! Most, a harmadik ezredév küszöbén Róma újra színre lépett. A hagyományőrző baráti körök, csoportok és egyesületek által ismét életre hívott – hajdanvolt légiói – talán most végleg itt maradnak! Így költözött új élet a II. Adiutrix Legióba is…

Róma bennünk lakozik!

Fiatalon sok férfi akar tűzoltó lenni, avagy katona… de vajon hányan valósítjuk meg igazán az álmunkat? Legrejtettebb vágyunkat? Mert ne legyenek illúzióink: aki ma ezt a férfias, s erőt sugárzó küldetést tette magáévá, a küldetést, hogy újfent elhozza Rómát mindannyiunk számára, abban bizony Róma benne lakozik!

Aki hagyományőrző baráti körhöz, csoporthoz, tán egyesülethez csatlakozik, abban Róma – e vágy – kezdettől ott lakozott… Ott volt benne az indíttatás – csak egy meghívás kellett, netán egy élmény… egy római kori hagyományőrző bemutató… Vajon fel merjük vállalni álmainkat, vágyainkat? Felismerjük saját küldetésünk, hogy ezáltal értéket teremtsünk és értéket közvetítsünk másoknak is? Felismered, ki vagy? Nos, ki tudja… ha majd te is keresztülmenetelsz a II. Adiutrix Legioval Visegrád városán, a híres római lemezpáncélban, húsz kilogramm felszereléssel, akkor talán te is felismered, ki vagy, s mi lakozik benned!

Hagyományőrzők Róma nyomdokain

Az elmúlt két évtizedben a Római Birodalom lassan, de biztosan visszahódítja az V. században kiürített területeket, a hajdanvolt Pannonia provinciákat (tartományokat). Amiként arról a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeumának kiadványa beszámol, az olyan jelentős pannoniai városok után, mint Aquincum, Savaria és Gorsium, újabban a Dunakanyarban is beindult a birodalmi gépezet. Római ünnepségek, fesztiválok színesítik a képet, egyszersmind római örökséget bemutató hagyományőrző baráti körök, csoportok és egyesületek alakulnak.

Az országban működő római kori hagyományőrzők közül a dunai határ (azaz a ripa) menti katonai élet, fegyverzet és viselet – egyúttal a római kori harcmodor – bemutatását többen is zászlajukra tűzték. Így a komáromi Legio Brigetio, vagy a Dunakeszihez köthető – késő-római kori katonai fegyverzetet és viseletet bemutató – Legio Leonum Valentiniani is. E küldetést vállalta a II. századi római kori légiót megjelenítő, LEGIO II ADIUTRIX nevet viselő hagyományőrző baráti kör – a II. Adiutrix Legio – is.

Magát az eredeti légiót Vespasianus császár (Kru. 69-79.) idején hozták létre, eredetileg ravennai tengerészekből, melyre a hagyományőrző baráti kör kékre festett pajzsai, a híres scutumok (hajlított pajzs) utalnak. Míg tehát az eredeti II. Adiutrix Legio létrehozása a történelem lapjaira tartozik, addig a LEGIO II. ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör életre hívása regényes… pontosabban egy regényhez és annak szerzőjéhez köthető…

A „magyar Steven Saylor” esete „A trónbitorló”-val

A LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör – melyet nevezzünk továbbra is II. Adiutrix Legionak – 2015-ben alakult, a „magyar Steven Saylor”-nak is nevezett író, Marcellus Mihály új könyve, „A trónbitorló” bemutatásának alkalmából. Míg az amerikai író, Steven Saylor a Krisztus előtti első és Krisztus utáni első évszázad eseményeinek bemutatásán – és egy ókori magánnyomozó szemszögén – keresztül tárja elénk az ókori Rómát, addig Marcellus a római kori Pannónia történelmét tárja elénk, történelmileg hiteles, kalandos, csataleírásokban részlet gazdag és a misztikumot sem nélkülöző  regénysorozatában, mely „A veterán” és az „Aquincum farkasa” regényekkel indult, majd a Marcus Aurelius római császár (Kru. 161-180) pannoniai háborúit bemutató regénytrilógiával folytatódva jelenleg a Commodus császár (Kru. 180-192.) uralkodásának első két évét bemutató „Isten lehettél volna” kötetnél tart.

Marcellus regényeit olvasva – azt gondolom –  bárki érzékelheti, hogy írójuknak vezérelve a precizitás és történelmi hűség. Marcellus és Saylor kapcsolatban is állnak egymással, időnként megvitatva a regényeikhez felhasznált tudományos- és forrásanyagokat, egymást is segítve írói munkájuk során.

Pontosan a történelmi hitelesség hajtotta Marcellust akkor is, amikor eljegyezte magát a római kori hagyományőrzéssel, mivel végtelenül fontosnak tartotta, hogy amiről ír – légionáriusok meneteléséről, harci alakzataikról, csatakiáltásukról, de akárcsak saruik csattogásáról –, azt élőben is megtapasztalhassa, átélhesse. Ahogy a szerző – vagyis legiós nevén Lupius centurio – fogalmazott: „fantasztikus érzés menetelni, mutatni, átélni!” Mindez akár a római kori hagyományőrzők mottója is lehetne!

Menetelni, mutatni, átélni!

Küldetését tekintve mármost a II. Adiutrix Legio éppoly különleges, mint a megalakulásának körülményei. Míg a név felvételével – melyet Weixelbaum Jánostól, a Familia Gladiatoria Pannonica hagyományőrző gladiátor egyesület vezetőjétől kaptak és örököltek meg – a baráti kör tagjai a négy évszázadon át Aquincumban állomásozó II. Adiutrix Legió (egyszersmind az annak csapategységét képező I. COHORS) előtt kívántak tisztelegni, addig – a pannóniai római történelem, kultúra, legionárius életmód és harcmodor bemutatásán túl – küldetésüknek tekintik a Marcellus regényeiben is szereplő, nagyformátumú római császár, Marcus Aurelius emlékének ápolását is. A hagyományőrző baráti kör tagjai emellett rendszeresen követik Lupius centuriojukat római kori témájú regényeinek bemutatójára is. 

Így történt hát, hogy amikor elhangzott a „Movete!” – mint indulási parancs –, a II. Adiutrix Legio katonái idén is kimeneteltek a hagyományőrző baráti kör gyakorlóhelyeként szolgáló aquincumi polgárvárosi amphiteátrumból, hogy felszereléses bemutatóik révén elhozzák és bemutassák Rómát a Rákospalotai Múzeum, az aquincumi Floralia ünnepség, Dunaszekcső, a siklósi Történelmi Korok Fesztiválja és végül, de nem utolsó sorban a szeptember 9-én, Visegrádon rendezett XI. Quadriburgiumi Játékok közönségének.

A légióval tartott, mint mindig – az ebben minden bizonnyal egyedülálló hazai hagyományőrző baráti kör tagjaként – Marcus Aurelius is, Róma „Gladiátor”-ból ismert híres császára, aki uralkodásából majd egy évtizedet a dunai határ mellett töltött, a germánok elleni honvédő háborút irányítva. A filozófus császár, aki polgári foglakozását tekintve matematikus, egyszer elmesélte, hogy a hagyományőrző baráti körben többen Marcus Aurelius császárhoz hasonlították, megjelenése és gondolkodásmódja miatt, egyszersmind – a császár „Elmélkedések” című műve révén – ö maga is közel került a nemes uralkodóhoz. Átérezi és átéli Marcus Aureliust, amikor a II. Adiutrix Legio katonáinak négyes alakzatában lépkedve a közönség felé integet, s akkor is, amikor a légió bemutatójának részeként örökbecsű gondolatokat olvas fel a mai kor emberének az „Elmélkedések”-ből.

Igaz hát, hogy nem csak a közönség élheti meg és érezheti át Róma örökségét, nagyságát, vagy akár a császár bölcsességét, egy-egy bemutató alkalmával, de maguk a hagyományőrző baráti körök, csoportok és egyesületek tagjai is minduntalan átélik, s átérzik azt, amikor elhozzák nekünk az ókori birodalmat! Mindez ugyanakkor a hagyományőrzők számára nem csak élmény, de talán azt mondhatnók, hogy el is várható tőlük, hiszen küldetésük túlmutat a szimpla hobbin és az egyéni álmokon, vágyakon is! A II. Adiutrix Legio ennek szellemében vallja, hogy felelősségteljes kulturális tevékenységéként végzi – és így éli, így érzi át – a római kori hagyományőrzés küldetését! egyúttal tiszteleg imperatora előtt!

A küldetés örök!

Miként Róma, a küldetés is örök – annak kell legyen! –, hisz’ különben elvész, ami fontos! Elvész az érték, amiből erőt s talán megoldást meríthetünk! Amiből új értéket teremthetnénk… Éppen ezért fontos és fontos is marad megőrizni, tovább adni! Hogy aztán valójában mit is adtak nekünk a „lómaiak”, nos, annak megértésében mindig segíteni fognak a II. Adiutrix Legiohoz hasonló hagyományőrző baráti körök, csoportok, szervezetek – szerte a hajdanvolt Római Birodalom egykori területén… s azon túl is… hisz' az Út mindenhová elvezet, a másik végén pedig mindig ott van Róma! Bárhonnan is indulj, elérsz az Örök Városba! Visegrádról is...

És, hogy mit jelent belülről e küldetésben részt venni? Nos, azt Te is átélheted, átérezheted, ha Benned van és csatlakozol azokhoz, akik már hordozzák a légiók jelvényeit! Van, akit meghív egy római kori hagyományőrző baráti kör, van, aki rátalál – a LEGIO II ADIUTRIX is elérhető – a lényeg: ha ott lakozik a szívedben, a lelkedben és a gondolkodásmódodban, akkor egy napon Te is legionárius leszel! Persze a döntés itt is a Tiéd! Te döntesz, követed-e a szíved, s vállalod-e ezt e kétségkívül komoly, s felelősségteljes küldetést! Hogy egy napon továbbadhasd, s Általad is örök maradhasson!  Addig is:  „SECVNDA VICTRIX!”

Legközelebb:

a LEGIO II ADIUTRIX fegyverzete és visegrádi bemutatójának összefoglalója!

(A fényképek a LEGIO II ADIUTRIX hagyományőrző baráti kör engedélyével kerültek publikálásra)

„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a „Gladiátor” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Nemhogy a IX. Légió, Hadrianus fala sem menti meg!

Számos római korban játszódó filmben szolgál – hosszabb vagy rövidebb ideig – díszletként Hadrianus császár (Kru. 117-138.) monumentális, 120 kilométer hosszú fala, mely a mai Észak-Angliában, található, s az egyik tengerparttól a másikig húzódott.

A névadó császár az észak britanniai barbár törzsek feltartóztatására emeltette a róla elnevezett falat, mely a Római Birodalom legészakabb határát is jelentette a későbbiek során. Romjaiban is páratlan látvány!

Azonban sem a fal, sem a filmekben gyakran szerepet kapó IX. Légió, de a nagy mondabeli mágus, Merlin és a legendás Arthur király sem garancia egy szandálos, kardozós, szexelős, tógás sztori sikeréhez! És nem véd meg a bukástól sem. Ahogy Róma is elbukott a falon innen... A következőkben négy filmet veszünk górcső alá, melyből csak egy volt sikeres és vált kultikussá. 

Filmművészet az eltűnt IX. Légió nyomában

Hadrianus császár Kru. 122. után rendelte el a fal építését, melyet a hadsereg nyolc év alatt húzott fel. A falat meghatározott szakaszonként erődökkel és bástyákkal is kiegészítették. Ennek a nagy horderejű munkának is emléket állít „A kilencedik légió” című 2010-ben készült film. Nem lett kasszasiker, hiába a IX. Légió és Hadrianus fala…

A történet szerint a IX. Légiót északra vezénylik a barbár pikt törzsek ellen, de a rómaiakat tőrbe csalják, a légiót megsemmisítik. Pár túlélőnek sikerül elvergődnie a római vonalakig (ahol már építik is Hadrianus falát, méghozzá oly gyorsan, hogy úgy tűnik, mindjárt készen is vannak vele)...

A falnál már nem látják őket szívesen, mert tudnak a légió megsemmisüléséről – azaz a birodalom, közvetve pedig a császár vereségéről. Így a történet főszereplője valahol a fal és a piktek közötti sávban telepszik le és boldogan él egy boszorkának tartott gyógyítóval – míg meg nem hal…

Csakhogy a – történészek szerint is – a dolog szépséghibája, hogy a IX. Légió későbbi jelenlétére bizonyítékot találtak a mai Hollandia területén (Germania Inferior római provincia területe), ahol a légió, avagy egy része szolgálhatott, mielőtt beolvaszthatták őket. Úgyszintén bizonyítékot találtak (sírt) a kilencesek kis-ázsiai jelenlétére is. Az olasz Giovanni Brizzi professzor szerint a párthusok intézték el a légiót Kru. 161-ben. Nos, akárhogy is volt, tény: eltűntek. Az irodalom és a filmművészet pedig az ókori Britanniába helyezte végzetüket.

Irodalom és filmművészet az eltűnt IX. Légió jelvénye nyomában    

A kilencesek rejtélyes eltűnése az irodalmat is megihlette. Rosemary Sutcliff 1954-es nagy sikerű "Eagle of the Ninth" című regényéből már 1977-ben tévésorozat készült, majd 2011-ben filmet is forgattak róla. „A sas” legtöbb jelenetét Skóciában forgatták, de számos jelenete Magyarországon készült, a pátkai horgásztó partján egy villa díszleteit is felhúzták. 

A történet húsz évvel „A kilencedik légió” eseményei után veszi fel a fonalat. A kilencesek parancsnokának fia, Marcus Aquila északra indul, Hadrianus falán túlra, hogy visszaszerezze az eltűnt (megsemmisült) IX. légió hadijelvényét – a sast –, s közben apja sorsáról is megtudjon valamit.

A számára ismeretlen közegben segítségére van egy barbár pikt rabszolga (később felszabadított barátja), akinek a révén megmenekül és még a sast is hazaviszi római földre. A film további érdekessége, hogy e sztori szerint is maradtak túlélők a kilencesek közül, akik letelepedtek a barbárok között. Ez a film sem lett kasszasiker, pedig Hadrianus fala itt már teljes életnagyságban áll…

A IX. Légióhoz foggal-körömmel ragaszkodó filmművészet  

Habár korábbi filmről van szó, az alkotók valamiért már „Az utolsó légió” 2007-es forgatásakor is úgy gondolták, hogy Valerio Massimo Manfredi azonos című regényének adaptációja sem fog működni a IX. Légió szerepeltetése nélkül, jóllehet ezzel magának a regénynek a címét fosztották meg valódi jelentéstartalmától. „Az utolsó légió” cím ugyanis nem a kilencesek utolsó, ötödik századi britanniai felbukkanásáról szól. A film szerint ott rekedtek a kilencesek Britanniában, s oda menekülnek a főhősök.

A dolog szépséghibája, hogy Britanniából már a négyszázas évek elején kivontak minden légiót (kvázi sorsukra hagyták a briteket), hetven évvel a Nyugatrómai Birodalom bukása és a történet kezdete előtt. A regény ugyanis Kru. 476-ban játszódik, amikor a barbár Odoaker megfosztja hatalmától az utolsó nyugatrómai császárt, a gyermek Romolus Augustulust és Dél-Itáliában tartja házi őrizet alatt (a srác túl is élte Odoakert). Kiszabadítására érdekes társaság verődik össze a regényben... és még inkább a filmben...

Nos, a regény szerint a trónjáról letaszított fiú elmenekül (személyét rabszolgával helyettesítik a barbárok), s nevelője (a későbbi Merlin) segítségével Britanniába megy, ahol a rómaiak távozása után megszervezett helyi csapatok (kvázi az utolsó légió) segítségével kíván, mondjuk így a „víz tetején” maradni… Végül összejön neki), s a sztori szerint ő lesz a későbbi Arthur király apja, Uther Pendragon… A történetben és a filmvásznon a valóban létező hadúr, Vortigern is feltűnik. Ez a film sem lett kasszasiker, pedig a végső csatát Hadrianus falánál vívták (Szlovákiában forgatták), s a kilenceseket is belecsempészték. Vajon az író örült ennek a csavarnak?

Arthur király kalandja Hadrianus falán túl

Összegezve tehát az eddigieket, a IX. Légió szerepeltetése - rejtélyes eltűnése ide vagy oda- önmagában nem tette sikeressé a már ismertetett filmeket. Úgyszintén Merlin alakja sem recept arra, hogy befut-e a film, de nem garancia egy regény jó adaptációjára sem. 

A 2004-ben készült „Arthur király” szakított azzal a már-már filmművészeti „dogmával”, mely szerint Arthur király története általában egy fiktív középkori világban játszódik. Úgyszintén szakított azzal is - jobban mondva ebben a filmben erre még nem került sor -, hogy megpróbálja valamilyen rejtélyes módon beleszuszakolni a IX. Légiót is a történetbe (miként történt ez később "Az utolsó légió" esetében). Hagyjuk is a kilenceseket! Béke poraikra!

Ami pedig a 2004-es "Arthur királyt" illeti, e film a késő római korba, történetesen az ötödik század első felébe (azaz „Az utolsó légióval” ellentétben Kru. 476 előttre) helyezte a történetet, s még a legendás kerekasztal római megfelelőjét is elénk tárja.

A történet szerint a Hadrianus-falnál állomásozó szarmata lovascsapat és annak római-pikt származású parancsnoka, Artorius Castus utolsó parancsot kap Rómából, leszerelésük előtt...

A nem éppen veszélytelen küldetést a messzi Északon, azaz a falon túl kell végrehajtaniuk (ahonnan Aquila visszahozta a sast), ahol egy római család letelepedett (hogy gondolhatták ép ésszel?). A család tagja Alecto, a pápa kedvenc keresztfia, s talán pápa is lehet. Ki kell menekíteniük a szász roham előtt, mely a római légiók kivonulása után már fenyegeti Britanniát.

 Azaz a film cselekménye 407. után játszódik, ugyanakkor történelmi tény, hogy a britonok Kru. 408-ban visszavertek egy szász támadást (és Kru. 409-ben elűzték a római hivatalnokokat, viszont utána hamarosan már rómától kértek segítséget). A csapat kimenekíti Alectot, Arthur közben összeismerkedik a bájos Guinevererel.

 Ezután a szarmata lovasokkal és a piktekkel (no meg Merlinnel) egyesülve legyőzik a szász betolakodókat Hadrianus falánál. Kultikus jelenettel szolgál az ütközet hevében Lancelot halála, ugyanakkor a mondakörtől idegen, hiszen nem jöhetett össze a „főnök”, azaz Arthur feleségével. Eközben a rómaiak, élükön az Alectoért érkező auxerre-i Germanus püspökkel eliszkolnak, valóban sorsára hagyva Britanniát. Arthur ezután király lesz, a nép pedig hódol előtte.

A film nagy vállalkozás volt a „Gladiátor” sikerét meglovagoló alkotások között. Sikeresnek is mondható, még ha nem is érte el a nagy előd színvonalát. Mindazonáltal e filmben is megcsodálhattuk Hadrianus falát...

És most nézzük, kijön-e a matek, vagyis a történelmi évszámok szerint is megállja-e a helyét az „Arthur király”? Ha egyáltalán létező személy volt, Arthur (Artorius, Artus) a Krisztus utáni ötödik század végén, illetve a hatodik század elején tevékenykedhetett.

Ezzel „Az utolsó légió” eseményei szinkronban állnak, az „Arthur királyéi” viszont nem. De a bökkenő az, hogy ez csak az egyik álláspont. Más kutatások szerint pontosan akkor tevékenykedett, amikor a római légiók kivonultak Britanniából Itália és a többi provincia védelmére (a római légiókban egyébiránt szkíta lovasság is harcolt – a vörös sárkány eredetileg a szkíta népek hadi jelvénye volt). Vagyis ezen utóbbi álláspontnak az „Arthur király” című film eseményei felelnének meg. Lehetséges, hogy az alakját egy valóban létező történelmi személyről mintázták.

De nézzük tovább a matekot! A történetben feltűnik az eretneknek minősített történelmi személy, brit szerzetes, Pelagius, akitől a történet szerint Arthur sokat tanul szabadságról egyenlőségről, s igyekszik is átültetni a gyakorlatba. A Kru. 360-420. között élt brit szerzetes valószínűleg már Kru. 484 előtt Rómába ment, eretnek tanai pedig halála után terjedtek el Britanniában. Bizony-bizony, akkor is kicsi volt a Világ, ha a tanok terjedéséről volt szó...

A filmben utalás történik halálának időpontjára: „Tavaly ölték meg.” Halálának körülményei nem ismertek, de ezek szerint az „Arthur királynak” Kru. 421. körül kellene játszódnia, jóllehet a film szerint Pelagius Rómába való távozása és Arthur szászokkal vívott csatája között nem telik el két évtized sem. A filmbéli csata időpontjának így a Kru. 408. évi csata sem feleltethető meg.  Sőt: Merlin csatában való részvétele is erősen kérdéses (miként az is, hoigy valóban élt-e).

Nézzük tovább! Auxerre-i Germanus valóban létező személy volt, egyházfi, aki volt katona is, s felesége is volt, csak később lett pap, s élt aszketikus életet. Kru. 378-448 között élhetett, s Kru. 429-ben valóban járt Britanniában, ahol a Pelagiusról elnevezett eretnek mozgalom felszámolásában is közreműködött, s nem kizárt, hogy katonai műveletekben is részt vett a szigeten.

Ennek fényében az „Arthur királynak” a Kru. 429-es évben kellene játszódnia, ami nem egyeztethető össze Pelagius halálának időpontjával (Kru. 420.), amely egy évvel a filmbeli események előtt következett be; továbbá a film arra is utal, hogy Arthur és Germanus korábban már találkozhattak. Arthur legalábbis tud arról, hogy Germanus korábban katona is volt. Viszont a valódi Germanusszal csak akkor találkozhatott volna a filmbéli Arthur, ha történetesen a kontinensen jár, amire azonban a film szerint nem került sor, hiszen úgy beszél Rómáról is, hogy nem is járt még ott sohasem…  És hogy Arhthur együtt harcolt-e valójában a nemes Trisztánnal is, Izolda kedvesével? Ki tudja...

Akárhogy is volt, ez is, mint a többi, csak egy film. Nem a valóság. Arthur legendája pedig tovább él, s ha egyszer Britannia újra szükséget lát, népéhez visszatér a király – miként a mi igazságos Mátyás királyunk…

Folytatjuk!