„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor!” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

Vires et virtutes

A római légiók csatába induló harcosai száját hagyták el a fenti szavak. Jelentése: „Erőt és erényt!” Legutóbb az 1951-ben forgatott úttörőnek minősülő filmopust, a „Quo vadis”-t vettük górcső alá, melyben a főhős római katona, Marcus Vinicius diadalmasan megérkezik Rómába, a Britanniában zajló háború befejeztével. Szakadjunk most el rövid időre az ötvenes évek filmművészetéről – természetesen azzal, hogy még visszatérünk – és vegyük elő kedvenc, ezredfordulós filmünket, a Ridley Scott rendezte „Gladiátor”-t, melyben az „Erőt és erényt!” mondat a főhős hadvezér, Maximus száját hagyja el a film nagy – nyitó – tömegjelenetében.

Az ókori Pannonia provinciák történetét regények alakjában feldolgozó Marcellus Mihály „Északi vihar” című művében szerepelteti is azt a hadvezért, Marcus Nonius Macrinust, akiről a film Maximusát, Marcus Aurelius Antoninus császár (Kru. 161-180.) kedvenc hadvezérét mintázták. Pár éve a sírját is megtalálták Rómában. A filmmel ellentétben természetes halállal halt meg – és ha minden igaz, nem párbajozott Commodus császárral (Kru. 180-192.) a Colosseum homokjában.  De ez csak az egyike azon számos csavarnak – amellyel az Oscar esővel díjazott hollywoodi story a forgatókönyvírók tollának jóvoltából büszkélkedhet és –, amelyek valójában elkerülték a történelem színpadát.

A film jóvoltából bepillantást nyerhettünk a római történelem azon korszakába, amely záróakkordja az Antoninusok, vagyis a „jó császárok” második századi korának, de egyben már nyitánya a Severus dinasztia (Kru. 193-235) által fémjelzett időszaknak. A film a főhős Maximus mellett olyan valós történelmi szereplőket vonultat fel előttünk, mint a filózófus császár, Marcus Aurelius, Commodus, aki – a történeti források szerint – valóban fellépett a Colosseumban, valamit nővére Lucilla (aki valóban szőtt összeesküvést, sikertelenül, testvére, Commodus ellen). De mi a helyzet a Gladiátor film örök szélkakasával, Maximus hadvezér- és katonatársával, Quintusszal, akihez Maximus a híres „Erőt és erényt!” mondatot intézi? Létezett vajon?

Quintus, a Gladiátor „szélkakasa”

A Gladiátorban feltűnik egy további szereplő is, nevezetesen Quintus, az opportunista, megalkuvó és érdekember katona és hadvezér. Quintusról nem tudjuk meg, hogy milyen rangban harcol Maximus mellett a germán fronton, a mai Bécs felett, a Duna túlpartján, ahol a történet kezdetét veszi (a filmben egyszerűen „legermániázzák” a területet, összemosva a Rajna túlpartján lévő Germania Magnaval), de szinte egyenrangúak. Hangsúlyozottan: szinte, mert a hadsereg vezére, mint a filmből kiderül, Maximus volt. Quintus tehát Maximus alárendeltje, kellő becsvággyal, amely arra is sarkallja, hogy megkérdőjelezze feljebbvalója döntését a hadigépek (catapulták) beállítását illetően.

Már kezdettől fogva érezzük, hogy Quintust nem elégíti ki a „másodhegedűs” szerepe, s az apja életére törő Commodus ki is elégíti a becsvágyát. Egy kivágott jelenet szerint egyszerűen végrehajtotta az új császár, Commodus parancsát. Arra hivatkozik, hogy katona, parancsot teljesített. Miközben folyton ki-ki bukkan, hogy valójában nagyon is gondolkodik, s figyeli azt a fene széljárást!  Nem emésztette lelkiismeret-furdalás, amikor Maximus félreállításának feladatát kapta, s tudott annak családja lemészárlásáról is. Mindezek ellenére, mégis ő az, aki – immár Commodus testőrségének, a praetoriánus gárdának a parancsnokaként – az utolsó pillanatban Maximus javára dönti el az élet-halál küzdelmet és nem engedi, hogy a praetoriánusok segítsenek a párviadalban már vesztét érző Commodusnak.

A tény, hogy katonái első szóra engedelmeskednek neki, feltételez természetesen egy több embert – katonai alakulatokat is érintő – összeesküvést, melyet ő irányított. Utóbbi szál kidolgozatlan, ugyanakkor – szintén a kivágott jelenetek tanúsága alapján – Maximus római felbukkanása óta vívódik is és talán kételkedik is egykori tetteinek helyességben, mely ellentétben áll a római katonák „Erőt és erényt!” jelmondatával. Nos, akárhogy is, talán a legösszetettebb figura, igazi karakter a filmben, jól megírva – se nem fehér, se nem fekete, vívódik is, ha kell, de azt is tudja, hogy mikor milyen köpönyeg dukál... vagy mikor nem kell adni a császárnak pótkardot... 

Ki volt az igazi Quintus?

A történelmi tények alapján Commodus filmbéli praefectus praetorioját is létező személyről mintázták. Quintus Aemilius Laetus ráadásul - a Maximusszá avanzsálódott Marcus Nonius Macrinusszal ellentétben - még a saját nevét és rangját is megőrizhette a filmvásznon. Egy kosztümös film készítői – mint számos történelmi kalandfilm készítői – sok bakit elkövethetnek, de végtére is a film csak film, mese felnőtteknek, s nem feltétlenül alkalmas az adott, ábrázolt korszak hiteles megismerésére. Mindazonáltal előfordulhat az is, amikor a film készítői „beletrafálnak”. Hogy a készítők ismerték-e a vonatkozó történelmi forrásokat, meg azt, hogy az igazi Commodus szakállas volt? Hát, akit érdekel, az járjon utána!

Ami tény, az az, hogy az igazi Quintus Commodus és utóda, Pertinax császár alatt töltötte be a praetoriánusok praefectusának tisztét és filmbéli megfelelőjénél erőteljesebben folyt bele egy Commodus elleni összeesküvés előkészületeibe, amely végül a császár meggyilkolásához (Kru. 192-ben) – és a felső-pannóniai helytartó, L. Septimius Severus trónra lépéséhez (Kru. 193-ben) – vezetett. Ennyit róla, dióhéjban. 

Habár Quintust a film végül is „felmenti” és túléli Commodus rémuralmát, az „igazi” Quintus már kevésbé volt ilyen szerencsés, még ha valóban Commodus meggyilkolása után vesztette is életét, a pártharcok és trónviszályok során (Kru. 193-ban). Sírja – vélhetően – nem ismert, Ridley Scott alkotása azonban számára is emléket állít, biztosítva egy cseppnyi halhatatlanságot…

Folytatjuk!

Amióta csak Oscar-díjat nyert Deák Kristóf filmje, a „Mindenki”, a baráti beszélgetések során fel-felröppen a kérdés: vajon megérdemelte-e a film énektanára, Erika néni, hogy a kórus így „kibabráljon” vele, mondhatni jogos volt-e a büntetése? De felröppen egy másik kérdés is: vajon a gyerekek képesek lennének a való életben levezényelni egy ilyen „hadműveletet”?

Nos, ki-ki döntse el maga, hogy miként válaszol a feltett kérdésekre – akár saját tapasztalataira is támaszkodva! A történet, amelyet most elmesélek, velünk esett meg, az én osztályközösségemmel. Most hát, újra lepereg az a régi film! A ballagási videó!

A kilencvenes évek derekát írtuk. Nyolcadikosok voltunk, ballagó osztály. Tavasz volt. Már mindannyian túl voltunk a felvételin. Ragyogó nap sütött be az ablakon. Minden olyan könnyed volt, mindannyiunk érezte a szabadság ízét – s volt, aki már tapizta osztálytársnőjét… Így kezdődött…

A felső tagozat érdekesen alakult. Az osztály több, mint egyharmada kicserélődött. Több jó képességű gyereket elvittek nyolc- és hatosztályos gimnáziumba. Mi, akik maradtunk, meglepődve tapasztaltuk, hogy volt, aki még nyolcadikban is csatlakozott hozzánk.

Nem voltunk rossz osztály, bár kétségtelen, hogy a két ballagó osztályból minket csíptek a tanárok kevésbé. Volt egy kis verekedés, cigi, pia, önkényuralmi jelkép, lógás, csajozás, kéztörés…  klikkesedés, kiközösítés..., de ettől még mi voltunk az a ballagó osztály, aki először rendben énekelte – énektanárával – a ballagási próbákon, hogy „Köszönünk Önöknek mindent, Értékes szellemi kincset, Amit hagytak ránk, Kérésünk egy, csupán egy még: Maradjon örök szép emlék, ez a ballagás.”

Már próbáltuk az öltönyt, s a matrózblúzt... Aztán valami... a hangulat...  megváltozott. Már éreztük a szabadság ízét, az iskola viszont még egy utolsó szintfelmérő vizsgával készült, amely a matematika, a magyar és egy választott tantárgy teljes tudásanyagát érintette. Sőt, mi több: kijelentették, hogy ötven százalékban ez a vizsga határozza meg az év végi jegyünket! Még a kevésbé eszesek is érezték, hogy a nagy fenék, amelyet kerítettek neki, nem több, mint egy lufi, csupán. Az akkori jogszabályi környezetet személy szerint én is ismertem már, és nem láttam összefüggést a már lezárult, sikeres felvételim és az év végi vizsga között. Elkönyveltem, hogy – pedagógus szüleim megrökönyödésének dacára – lazán veszem, hiszen a felvételit nem befolyásolja, s a felkészülés helyett inkább barátommal, a hozzám hasonlóan vonatmániás sráccal lógok…

És ekkor ért az első érdekes meglepetés. Kémiát választottam, vizsga tantárgyként. Tanáromnál matematikából külön órát vettem – ő volt az iskolai kémia tanárom – és szóba került az év végi vizsga is. Akkor kaptam először hazugságon egy tanárt: azt állította, hogy ha nem sikerül a vizsgám elég jól, akkor a középiskolai beiratkozáskor még azt mondhatja az új iskolám, hogy mégsem iratkozhatom be! Dacára a sikeres felvételimnek! A szerzett jog fogalmát nem ismertem, de illogikusnak tartottam érvelését, s józan paraszti ésszel végiggondolva csak egy következtetésre juthattam: „Hazudsz! Hazudsz, hogy félelmet gerjessz!” Máig nem tudom, vajon az volt-e a célja tanáromnak, hogy elterjesszem ezt a pletykát a többiek között, mindenesetre visszájára sült el. Tanári hazugságként tálaltam! Elmeséltem barátomnak, ő egy másiknak és így tovább…

Telt-múlt az idő. A szünetekben volt néha verekedés, néha cigaretta… de azért széles ez iskolában minden ment a maga medrében. Legtöbbször benn lógtunk barátommal az épületben, nem mentünk le az udvarra. Neki volt egy pakli kártyája, mellyel autós kártyajátékot lehetett játszani. Szünetszám, szüntelenül játszottunk, hol ketten, hol többen… Nekem pedig egy szép, régi Magyar kártya csomagom volt, mellyel pedig a makaó nevű taktikai lapfogyasztó kártyajátékot űztük… vagyis legtöbbször csendben voltunk, általában nem verekedtünk (talán egyszer fordult elő köztünk), s kulturáltan szórakoztunk, taktikai játék révén… Nem zavartunk senkit…

…még a folyosón grasszáló kémia tanárunkat sem, aki mégis elkobozta a kártyapaklikat. Két alkalommal is razziázott, s egyszer a barátomé, egyszer pedig a sajátom bánta. Mivel nyolcadik volt, tavasz, s senkit nem zavartunk, hát bizony cudarul megharagudtunk a tanárnőre. Mondhatni úgy felforrott az agyvizünk, hogy ha az akkoriban közkedvelt Hera főzőmargarint a fejünk búbjára helyezték volna, az bizony szétolvad, sec perc alatt! De hát nem a tökalsóknak állt a zászló a tanárral szemben...

Az osztályban bizony keveseket hatott meg a kémia tanár szabad rablása, egészen addig, amíg MINDENKI érintett nem lett egy újabb fenyegetésben! Énektanárunk – aki nem volt olyan csinos nőszemély, mint az Oscar-díjas film Erika nénije – egy rossz pillanatában azzal állt elő, hogy ő neki van befolyása az év végi jegyeinkre, vagyis, ha nem énekelünk megfelelően a ballagási menetben (egész addig normálisan énekeltünk!), ő bizony mindenkinek lerontatja a jegyeit, s nem csak énekből, hanem írd és mond, mindenkinek minden tantárgyból! Jóllehet nem hittük el, akkor valami cérna elszakadt…

Mindenki hozzátette az énektanár fenyegetéséhez a saját, személyes, vélt, vagy valós sérelmét, amit az értékes szellemi kincs mellett kapott. Lepergett mindenki előtt nyolc év filmje, az első napok, a nyolcvanas évekbeli, vidéki nagyváros iskolájában… az első felelet, az első jeles, karó… stb… az első tanári visszaélés…

Minden iskolában vannak jó és kevésbé jó tanárok, mindenkinek – így egy tanárnak is – lehet gondja, adott napon… ez így van rendjén. Ahogy az is, hogy akkor, nyolcadikban, hót nem érdekelt minket a tanárok lelkivilága. Tizenéves kis lázadók voltunk, nem lélekbúvárok. És, ha voltak is köztünk széthúzások, verekedések, kiközösítések, összeforrtunk az egy cél érdekében: nem énekelünk a ballagáskor! A tanár idilli, éneklő gyerekeket képzelt maga elé, akár a tankönyvben...

De nem ez történt! Kitört a lázadás! Volt köztünk gyerek, akinek az édesanyja ott tanított az iskolában, volt, aki el is árulhatta volna az akciót, mégsem szivárgott ki, mert az osztályfőnökünk nem vett elő minket ballagás előtt, jóllehet lett volna még ideje, talán két hét, de ez már a múlt homályába vész…Nos, mindenki tudta tartani a száját...

És elérkezett a ballagás napja. Két osztály vonult le a lépcsőn. A régi ballagási videót nézve egyértelmű, hogy csak egy énekel határozottan, tisztán, s az nem a mi osztályunk! A mi osztályunk felől néha fel-felröppentek énekhangok – felnőttként és rosszmájúként azt mondanám: talán egy kis látszat végett, a szülők miatt – de ettől függetlenül, bárki, aki megnézi a felvételt, láthatja: nem énekel az osztályunk! Néha tátog valaki, néha elkap egy dallamot, de a lázadás szele tapintható az arcokon! Igen! Mi megcsináltuk! Mindenki benne volt! És mindenki összetartott! Ezért azt gondolom: nem életidegen, amit üzen mindenkinek a „Mindenki”! Egy osztálytársunk amúgy el sem jött a saját ballagására – a család igy lázadt, vagy mifene… vagy szimplán elutazott…

Ja, igen: a kártya! Hogy mi történt az elkobzott kártyákkal? Nos, régen a tanároknál az volt az alapelv, hogy év végén kiadták az elkobzott kisautót, etceterát… Tudtuk, hogy a tanáriban, a fiókjában őrzi a tanárunk a kártyapaklikat, így hát a ballagás napján, miután lázadó vénánknak szabad utat engedtünk a nem énekléssel, besétáltunk hozzá a tanáriba. Barátommal szép békésen elköszöntünk, s megkértük, hogy adja vissza a kártyánkat. Mindkét fél tudta, hogy nem lesz még egy találkozás… Tanárunk – talán, hogy az iskola nevében visszavágjon az osztály éneke… pardon énekének hiánya miatt, talán csak azért, mert nehéz napja volt, avagy lelkileg nem tudta feldolgozni kérésünket – minden ok nélkül jól ránk förmedt: „Jajj, hagyjatok már békén azzal a kártyával!” Hát, ismét elolvadt volna a fejünkön az a Hera főzőmargarin, minden esetre intelligensen konstatáltuk, hogy a tanárral „valami van” és a távozás mellett döntöttünk…

Aznap délután volt valami bankett féle, tanarakkal és diákokkal. A kártya miatti dühömet látván keresztapu – aki mindig hord magánál egy pakli Magyar kártyát – nekem ajándékozta a sajátját. Rögvest hívtam barátomat: kész a bosszú terve! A banketten a tanár szeme előtt fogunk kártyázni, s azt már nem veheti el! Hisz már elballagtunk!

Hát, mondanom sem kell: kevés kivételtől eltekintve minden tanár ott volt a banketten, de az a „kevés kivétel” a kártyakobzó tanárunk volt… Talán bűntudata volt?

Nos, mindenkinek nem ad igazságot az élet, barátomnak, s nekem mégis nagy élvezetet jelentett, hogy az estébe nyúlva kártyáztunk az iskola folyosóján, ahogy az osztályból mindenkinek fontos volt, hogy egységben lépjen fel a tanári fenyegetéssel szemben – még ha ez azt is jelentette, hogy, akár a filmben, mi sem énekeltünk…

Van, igenis, van, amikor egy gyerek is tudja és érzi, hogy a csend bizony beszédesebb!

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor!” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

„Quo vadis, Domine?”

„Hová mégy, Uram?” – a keresztény hagyomány szerint Péter apostol tette fel ezt kérdést a Názáreti Jézusnak, amikor a Via Appián találkozott vele. Krisztus után 64-et irtunk. Rómában tombolt a keresztényüldözés. A város leégése után Nero császár bűnbakot keresett, s a keresztények lettek kikiáltva gyújtogatóknak. Hogy ki gyújtotta fel a várost? Ha egyáltalán történt gyújtogatás... vagy csak szimplán tűz ütött ki, mint annyiszor, korábban... Nos, a város népét ez nem érdekelte. A város népét csak az hozta tűzbe a tűz után, hogy megkaphatta a gabona és olaj ellátmánya mellé a cirkuszt is: mártírok minél kegyetlenebb halálát kereszten és természetesen tűzben. A hagyomány szerint a római közösség kimenekítette Péter apostolt, aki először hajlott arra, hogy elmeneküljön - ahogy azt az 1951-ben készült film, a "Quo vadis" is bemutatja.

Azonban az úton – még Róma határában – látomásában megjelent neki Jézus, akinek feltette a kérdést: „Quo vadis, domine?” Jézus erre közölte vele, hogy Rómába megy, mert a népe szükséget lát, így újból feláldozza magát értük – mire Péter megértette, hogy vissza kell térnie az Örök Városba, ahol támasza lesz az üldözötteknek, majd mártírhalált hal, kereszten, mint Jézus, akit haláláig követett. 

Henryk Sienkiewicz eköré a történet köré építi regényét, a „Quo vadis?”-t, melynek címe az 1951-es adaptációjával ellentétben egy kérdőjelet is tartalmaz. Ne legyen ugyanakkor bennünk kérdőjel se a könyv, se a belőle készült mozifilm! Mindkettő kiállta az idő próbáját – sőt mi több, a film bemutatása óta eltelt több mint fél évszázadban újabb és újabb filmekben és sorozatokban elevenedett meg az ókori Róma. De most vissza a Quo vadishoz! Ismerős a felirat?  

 Maga az író így fejezi be regényét is: „És ott, hol egykor a Porta Capena volt, még most is egy kis kápolna áll, mely ezt a félig elmosódott fölirást viseli: Quo vadis, Domine?”

Az 1951-es filmben – és a regényben – természetesen nem főszereplőként tűnik fel Péter apostol, igaz fontos kötőerőként, mind a keresztény közösség élete, mind pedig a főszereplők sorsa tekintetében, hiszen a történet főszereplőit, Lygiát, a keresztény lányt ő adja össze a római katonával, Marcus Viniciussal.

Vinicius a filmben római hadvezér, légió élén tart Róma felé a Via Appián, az ősi római úton, hogy császára és istene, Nero előtt tiszteleghessen, diadalmenetben. A film forgatására az eredeti Via Appián került sor. Ez a film nyitójelenete.

A dolog szépséghibája pusztán annyi, hogy Vinicius a regény szerint nem volt légió parancsnoka és nem is tért meg győzedelmes hadvezérként a távoli Britanniából, ahol véres győzelmekkel öregbítette volna az Imperium Romanum hírnevét. Kétségtelen azonban, hogy katonatiszt volt a regény szerint, aki Keletről (tehát nem Nyugatról) tér haza. Diadalmenetet sem tarthatott volna, mint a filmben tette, a magyar származású zeneszerző, Rózsa Miklós korhű zenéjére, mert triumphust csak a Iulius-Claudius dinasztia tagjai tarthattak Augustus császár (Kre. 27-Kru. 14.) uralma óta – így maga Nero is bevonult egyszer Rómába. 

A forgatási fotók alapján komoly statisztériát „beleöltek” a jelenetbe, amit aztán CGI hijján az akkori technikával kellett kiegészíteni, mintegy római látványvilágot „faragni” a díszletből.  Persze logikus, hogy kellett a filmbe egy ilyen tömegjelenet is, ahol az ifjú Sophia Loren remekelhetett…

A filmben és a regényben Aulus Plautius házában ismeri meg Vinicius Lygiát, ahová elszállásolják egy éjszakára. A filmben erre a diadalmenet előtti este kerül sor. Aulus Plautius létező történelmi személy volt, Britanniában harcolt. A történetíró Tacitus is említi. Korábbi kutatások szerint – így a regény időpontjában elfogadott nézet szerint – akár még keresztények is lehettek, feleségével, Pomponiával együtt, de ezt az álláspontot a mai kutatások elvetik. Tacitus sem tesz említést kivégzésükről, jóllehet kétségtelen, hogy a történetíró szerint Aulus Plautiusnak össze kellett hívnia az úgynevezett családi tanácsot, Pomponia miatt (erről a későbbiekben még lesz szó). A regény és a film szerint tehát az ő házukban él Lygia is, aki gyakorlatilag a birodalom túsza.

Egy előkelő barbár vezető lánya volt, Északon élt, de a törzs békét kötött Rómával és a béke zálogaként Lygia túszként Rómába került. Mint hadifoglyot Nero Viniciusra „bízza”, aki szeretőjévé akarja őt tenni. Lygia keresztény, ebből nem kér, így megszökik Vinicius elől, majd a római keresztények között bujkál. Vinicius rátalál, miközben megismerkedik a keresztényekkel is. A Lygia iránt érzett, fellobbanó szerelme elvezeti Viniciust az új vallás kebelére. A regényben Vinicius gyakorlatilag egyszerre lesz keresztény és házas. Aztán fellobbannak Rómában a lángok…

…Nero énekel egyet és elkezdődik a keresztényüldözés... Peter Ustinov ezért a pofáért Oscart kapott! Kolosszális az alakítása az örült Nero szerepében!

De persze, mint minden filmben, itt is kicsit másképp van - minden -, mint a regényben, vagy a történelemben. Leegyszerűsítve, átdolgozva jelennek meg a karakterek, történnek meg események (például itt Nero gyújtatja fel Rómát), továbbá az időkeret is rövidebb: egy nyár eseményeibe sűrítve elevenednek meg a Kru. 64-68. közötti időszak eseményei. Minderről legközelebb!  

Egy biztos: a Quo vadis, mint film, korszakalkotó mű lett. Már a cím megjelenítésében is úttörő volt (arany betűk vörösmárvány alapon), ehhez hasonló címmegjelenítések később is előfordultak a filmvásznon.

   Innen folytatjuk 

„Ave Caesar!” - zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma - különösen a császárkori Róma - hálás téma, legyen szó akár az irodalomról, a képzűművészetről vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom légionáriusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt Ben-Húr és a „Gladiátor!” Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, saját koruk, a történelem, egyszersmind a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

MINDEN ÚT RÓMÁBA VEZET!

„Íme a Via Appia! A legendás út, mely Rómába vezet. Mint ahogy minden út Rómába vezet.” - e felütéssel indult hódító útjára az 1951-ben Rómában forgatott "Quo Vadis", melynek alkotói nem kisebb feladatra vállalkoztak, minthogy - immár sokadszorra, de - filmre adaptálják  az irodalmi Nobel-díjas író, Henryk Sienkiewicz azonos című regényét.

A tét óriási volt - akár a film 7,6 millió Dolláros költségvetése. Ha megbukik, talán soha nem nyílik meg az út az olyan nagyszabású-monumentális filmopusok elkészítése felé, mint a Ben-Húr (1959), a Spartacus (1960), vagy a Kleopátra (1963). A Quo vadis végül diadalt aratott a jegypénztárakban, így győzött a profit, mi pedig gazdagabbak lettünk számtalan értékes alkotással, meg egy Liz Taylor dekoltázzsal...

Az örök város, Róma domborulatai... pardon: dombjai, mikroklímája autentikus helyszíneket, egyben üdítő forgatási napokat ígértek, így azt mondhatnánk, hogy nem is csoda, hogy a Metro-Goldvin-Meyer filmstúdió (MGM) a Ben-Húrt és a Kleopátrát is a Róma melletti filmstúdióban, a Cinecittàban forgattatta le. Persze Rómát a mesebeli tájak, antik épületek mellett még vonzóbbá tette az a tény is, hogy adókedvezményeket biztosítottak a külföldi filmeseknek... Így esett hát, hogy sok rendező útja Rómába vezetett.

Természetesen mind a Quo Vadis, mind a Ben-Húr, mind pedig a Kleopátra alkotói eldózerolták a saját maguk által felépített díszleteket - az adókedvezmények tehát nem voltak olyan vonzóak, hogy az olaszoknak hátra is hagyják a díszleteket, saját produkciókhoz, egészen pontosan konkurens szandálos filmek gyártásához... Ugyan a Róma néven futó - Iulius Casesar & Kleopátra korában játszódó - sorozat (2005-2007) díszletei megmaradtak a forgatás végeztével, a területen később tűz pusztított, amely részben megsemmisítette a nemrégiben emelt épületeket.

De most már térjünk vissza a Quo vadisra, melynek útja elsőként nem is Rómába vezetett. A némafilmek korszakát követően a harmincas években merült fel az ötlet, hogy a MGM  elhozza a nézők számára minden idők egyik leghíresebb alkotását. Ha e mondat kissé nagyzoló is, jusson eszünkbe, hogy az MGM már akkor biztosra ment: már akkor Robert Taylort választották volna a római katona, Marcus Vinicius szerepére, s Deborah Kerr volt az esélyes a fiatal keresztény lány, Lygia szerepére. A forgatási előkészületeket a stúdió meg is kezdte - Mexikóban... Szerelmük akkor nem teljesedhetett be a filmvásznon. A Nero császár vérgőzös uralma alatt játszódó történetre és Róma lángba borulására egészen a második világégés utánig, 1951-ig várnunk kellett.

Természetesen ahhoz, hogy a két színészlegenda majd másfél évtized múltán, Lygiaként és Viniciusként - kissé már idősebben a kelleténél, de mégis - összeborulhasson az első keresztényüldözés poklában, 1937-ben még meg is kellett alapítania a diktátor Mussolininek a Róma melletti filmstúdiót...

Az Úr 1951. esztendejében aztán a híres úszóbajnok és vízilabdázó, Carlo Pedersoli is ott feszíthetett praetoriánusként (azaz a császári testőrség tagjaként) a császár palotájában. Míg a császárt a történelem, a regény és a film Neroként jegyzi, e neves sportolót és későbbi színészt Bud Spencerként ismerhette meg a világ...

Így történt, hogy amikor egy sportlegenda filmes karrierje is kezdetét vette, megkezdődött az ókori Róma diadalmenete... A szikrát ehhez a Quo vadis adta. Hogy miről is szól a film? És mennyire hű a regényhez? Vagy a történelmi eseményekhez? Nos, ez már egy másik történet.

Innen folytatjuk!