„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Akkor hát… szóljon is a dal! 

Nero, a véres költő énekel, s kitör a keresztényüldözés?

Harminc esztendővel az után, hogy Kosztolányi Dezső történelmi-lélektani regénye, a jogosan méltatott Nero, a véres költő megszületett, ének csendült a filmvásznon, melyet zenekar helyett ezúttal líra és tűzropogás kísért. Ezúttal – az alakításáért Oscart nyert – Peter Ustinov bújt a rettegett Nero császár bőrébe, hogy sikerre vigye az 1951-ben forgatott Quo vadist.  A filmet, mely számos hasonló filmet megelőzve menetelt be a filmtörténetbe...

A filmet, amely megnyitotta az utat az olyan kosztümös-római filmek készítése előtt, mint a Ben-Hur, vagy a Kleopátra. A filmet, mely az első keresztényüldözés korában játszódik. De vajon valóban Nero császár (Kru. 54-68-ig tartó) uralma alatt zajlott az első keresztényüldözés? A válasz oly bonyolult, amennyire fogas maga a kérdés is...

A christianusok, vagyis a Názáreti Jézus Krisztus követőinek intézményes – vagyis birodalmi szintű – üldözésére valójában még Nero császár idején sem került sor, azonban üldözésük ténylegesen már akkor megkezdődött, amikor a jeruzsálemi közösség megalakult, Krisztus kínszenvedését és kereszthalálát követően. Erről is szól többek között a 2000-ben bemutatott Szent Pál című film, bemutatva az első vértanú, István megkövezését is.

A kezdetek

A kereszténység kezdetben még – úgymond – egy szekta volt, mely nem különült el a zsidó vallástól. Követőik jártak a zsinagógába is, s megtartották őseik törvényeit. Emiatt a nem zsidó vallású új követők (vagyis a megkeresztelkedett pogányok) számára komoly megpróbáltatást jelentett, hogy elvárták tőlük a körülmetélést is.

Az 1953-ban bemutatott film, A palást főhőse, Marcellus Gallio éppen ezért komoly megpróbáltatáson mehetett volna keresztül. Nem elég, hogy a történet szerint majd beleőrül a bűntudatba, hogy részt vett Krisztus keresztre feszítésében, s ezt követően a Kru. 37-től Kru. 41-ig uralkodó őrült császár, Caligula parancsára halálra is nyilazzák szerelmével, még át kellett volna esnie a körülmetélésen is… ezt sokan nem vállalták, jóllehet pogányként szimpatizáltak a kereszténységgel… és talán meg is haltak a hitükért… később…

Hanem aztán hiába keressük a körülmetélést a filmben, még az annak alapjául szolgáló regényben, Lloyd C. Douglas művében sem találunk erre utalást. Pedig csak majd tíz évvel Gallio és szerelme kilyuggatása után, Kru. 49-ben került sor az első jeruzsálemi zsinatra, mely a főleg pogányok között térítő Pál apostol (a későbbi Szent Pál) álláspontját elfogadva amellett tört lándzsát, hogy a nem zsidó megkeresztelkedőktől nem várják el ezután a körülmetélést…

Sokkal fontosabb ugyanakkor az a tény, hogy Caligula alatt még nem kerülhetett sor olyan – a filmben szereplő –, császár előtt zajló nyilvános tárgyalásra, ahol egy prominens római polgárt ítélnek el keresztény hitéért. Persze, a prominens római polgárok amúgy is reszkethettek az őrült Caligulától...

Még kevésbé valószínű az, hogy Caligula – még, ha nagybátyja, a későbbi Claudius császár által is, de – ennyire képbe került volna a keresztényekkel kapcsolatban, mint a filmekben. Még Claudius se volt ennyire képben...

Claudius és a keresztények

A palást című filmnek 1954-ben készült egy folytatása, ugyanazokkal a színészekel leforgatva, nevezetesen a Demetrius és a gladiátorok. 

Elődjével szemben nincs konkrét regényváltozata (Douglas írt ugyan egy művet The Big Fisherman címmel, de ezt csak később filmesítették meg, mások). A film elején Claudius az, aki tájékoztatja Caligulát a kereszténység mibenlétéről, tanairól, vezetőiről... Merő anakronizmus: csak alig pár évvel járunk Krisztus keresztre feszítése után!  

Ebben a korábbi film eseményeit túlélt egyik főszereplő, Demetrius Claudius gladiátoriskolájába kerül… 

Demetrius keresztény, nem akar harcolni, azonban szerelmét tragédia éri, ő pedig elveszti hitét és a harag feltüzeli erejét az arénában.  Pár vadállat is tiszteletét teszi a filmben...

A császári testőrség, a praetorianus gárda tagjai – látva vitézségét – maguk közé emelik.

Ezután tüzes viszonyba kezd Claudius nimfomániás feleségével, Messalinaval is, azonban a színen feltűnő Péter apostol visszatéríti a keresztény útra, melynek során még a bort is vízzé változtatja…Mivel Demetrius újra megvallja hitét, Caligula kivégeztetné.

 Azonban már Kru. 41-et írunk, s a praetorianusok lázadása elsöpri a császár uralmát, akit a filmben látottakkal ellentétben, kevésbé magasztos módon miszlikbe aprítanak… a nagybácsit, Claudiust meg császárrá választották…

Claudius császárként nem tart többet igényt Demetrius szolgálatára a testőrségben (túl közel került ez a fickó is a feleségéhez, túl sokszor, mint túl sokan), azonban békésen elbocsájtja, egy üzenetet rábízva: Demetriusnak közölnie kell a keresztény vezetőkkel, hogy „addig, amíg nem viselkednek hűtlenül az állammal szemben, semmitől nem kell tartaniuk.”  Az előző filmben vértanúhalált halt Marcellus és szerelme Diana ezt már nem érhették meg...

...csakhogy, ilyen, a keresztény vezetőket megszólító üzenet átadására nem került sor Claudius Kru. 54-ig tartó uralma alatt – hűtlen feleségének, Messalinának kivégeztetésére ugyanakkor igen… ezután vette el Claudius a későbbi Nero császár anyját… Tény azonban, hogy bizonyos fokú üldözésre már Claudius alatt is sor került, de valószínű, csak Rómában, vagyis nem birodalomszerte.

A történetíró Suetonius szerint Claudius halálbüntetést szabott a keresztényekre, „erre a káros, új babonának hódoló népségre”. Azonban azt is olvashatjuk nála, hogy Claudius a „zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak, kiűzte Rómából.”

A kutatások szerint, ha nem is a „Christus” név, hanem egy gyakoribb név szerepel a történetírónál, ez lehet elírás is, akár már az eredeti dokumentumban is, amit Suetonius felhasznált – tehát: mégis a keresztényekre vonatkozhat ez is.

A kutatások szerint minderre Kru. 49-50. körül kerülhetett sor, sőt, maga Pál apostol az Apostolok Cselekedeteiben pontosan olyan zsidó keresztényekkel találkozhatott, akiket Claudius parancsára kiűztek Rómából. A legvalószínűbb verzió, a kutatások szerint az, hogy a római hivatalnokok nem tettek különbséget a zsidók és a zsidókon belüli új szektához tartozók között, s így biztos, ami biztos, minden zsidót elzavartak a Városból...

Marad ugyanakkor a kérdés, hogy lehettek-e pogányból lett keresztények már ekkor is az Örök Városban?  És ha igen, rájuk vonatkozott-e a halálbüntetés, vagy azokra a zsidókra is, akik ekkor maradtak? A kérdést egyébiránt a kortárs író, Spiró György is érintette Fogság című történelmi regényében, lassan egy évtizede. Alig tellett el azonban másfél évtized Rómában, Kru. 64-ben – a római tűzvész évében –, Nero uralma alatt már újra ott találjuk a városban mind a zsidókat, mind pedig a pogányból és zsidóból lett keresztény közösségeket.

A pogányból lett keresztények között találjuk a Quo vadisban – mind a filmben, mind pedig Henryk Sienkiewicz regényében – azt az immár idős, római hadvezért és feleségét, Pomponiát, aki az idén debütáló sorozat, a Britannia egyik főszereplője is.

A hadvezér nem más, mint Aulus Plautius, aki Claudius alatt vett részt Britannia hódoltatásában.

Újabb kutatások szerint tévesen tartották róla és feleségéről, hogy keresztény. Esetleg Pomponia lehetett keresztény, akit Kru. 57-ben – ahogy Tacitus írja – „idegen babonaság” miatt bíróság elé akarták vinni vádlói, de Plautius, mint pater familias (azaz a családtagok felett élet-halál uraként főhatalmat gyakorló családfő) ősi szokás szerint a rokonok jelenlétében döntött felesége ügyében, s ártatlannak nyilvánította.

Aulus és Pomponia a Quo vadis alapjául szolgáló regényben megmenekülnek, túlélik Nero rémuralmát. Az 1951-es filmben mindkettőt kivégzik, mint keresztényt (Aulus lángoszlopként végzi, Pomponia oroszlánok karmai közt). Az 1985-ben forgatott hatrészes mini sorozatban pedig maga Aulus végez Pomponiával az „idegen babonaság” miatt, vagyis mégsem menti fel… utóbbi verzió már nem is a regény, de Tacitus átírása… a történetíró vajon forogna a sírjában?  

Nero és a keresztények

A Nero császár korában játszódó 1951-es Quo vadisban – és az alapjául szolgáló regényben –teljes az összhang Pál, a pogányok apostola, s az ebben a filmben is feltűnő Péter apostol között, aki főleg a zsidóból lett keresztények vezetője volt.

Mika Waltari regényében, Az emberiség ellenségeiben ugyanakkor Péter és Pál római közösségei már egymással is rivalizálnak, egymást is jelentgetik, Manda C. Scott regényében, A róma kémben pedig Péter és Pál küzd egymással, szó szerint vérre menően… de ez a történet már más lapra tartozik.

Viszont ami a keresztény hagyomány és a jelenlegi kutatások alapján elfogadott, az az, hogy mind Péter, mind Pál a Kru. 64-ben kitört keresztényüldözés során vesztette életét, még Kru. 68, azaz Nero halála előtt, s Rómában is temették el őket.  Manapság is megvannak az ereklyéik – legalábbis azon porhüvelyek, melyeket a szentté avatott apostoloknak tulajdonítanak… Ahhoz azonban, hogy mártírokká váljanak, még le kellett égnie a Római Birodalom fővárosának…

Róma égésére a Kru. 64. esztendő július 18-ról 19-re virradó éjszaka került sor, amikor is tűz ütött ki a Circus Maximustól délkeletre fekvő, a Palatinus és Caelius-domb között levő zsúpfedeles viskókban, bódékban, műhelyekben. Hat nap, s hat éjszaka tombolt a tűzvész. A Quo vadisban a tüzet Nero praetorianusai gyújtották meg, hogy a császár a tűz után új várost, Neropolist emelhessen Róma helyén.

A valóságban nem Nero lehetett a gyújtogató, s nem is énekelt a lángokat szemlélve, a pletyka azonban hamar terjedt – melyet akár a császárral ellenséges körök is terjeszthettek – így Neronak lépnie kellett valamit.

Az 1951-es filmváltozatban jól mondja, hogy mi kell a népnek a pusztítás után: bűnbak… mellyel eltereli magáról a gyanút…

A keresztényeket már jó ideje gyanakodva figyelték. Erre utalás is van a filmben, miként arra is, hogy titkos helyeken, az éj leple alatt találkoznak, s a keresztények hite szerint közel a végítélet… mely tűz képében jön el… a nép körében az is járta róluk, hogy az emberi nem… „az emberiség ellenségei”…

A letartóztatottakat megkínozzák, minek hatására borzalmas dolgokat vallanak… A nép megkapja a válogatott kivégzéseket… keresztre feszítés... elevenen megégettetés… vadállattal széttépetés… állatbőrbe varrás, aztán vadállatok…

Vagy, mint a Quo vadis főhőse, Lygia esetében: vadállatra kötözés, s az állat emberre uszítása… utóbbi, lehetséges, hogy csak az író fantáziájából pattant elő… az oroszlánok azonban biztosan kivették a részüket a véres mutatványokból...

De térjünk vissza egy kicsit a két apostolra, Péterre és Pálra. Pált – mivel római polgár volt – vélhetően lefejezték. Ezt tartja a keresztény hagyomány is, miként Péterről azt, hogy keresztre feszítették a Vaticanus dombon, méghozzá fejjel lefelé, ahogy kérte, mert nem érezte magát méltónak arra, hogy olyan halált haljon, mint Krisztus.

Mika Waltari író e kérdésben sajátos állásponttal árnyalja az apostol haláláról kialakított képet. Az emberiség ellenségei című regényében a következőket olvashatjuk: „…az utolsó pillanatokban sem tagadta meg magát, aki mindig egyszerű halászeszére hagyatkozott birodalma felépítése során.  Megértettem, miért szerette őt a názáreti Jézus. Abban a pillanatban én is szerettem. Hiszen a józanész szerint összehasonlíthatatlanul könnyebb úgy meghalni, ha egy öreg embert fejjel lefelé feszítenek keresztre, úgyhogy a vér a fejébe tódul, és megpattannak az erei. Akkor a könyörületes eszméletlenség megkíméli az elítéltet a teljes napig tartó szenvedéstől. A katonák nevetésben törtek ki, és örömest eleget tettek a kérésének, mivel jól megértették, hogy a keresztre feszítés ilyen módja megkíméli őket néhány forró őrségváltásnyi időtől.”

A keresztre feszítést bemutatja nem csak az 1951-es Quo vadis, de a 2005-ben készült Péter, a kőszikla című filmalkotás is. A keresztény hagyománnyal és a jelenleg elfogadott állásponttal szemben van olyan nézet is, mely szerint Péter nem is járt Rómában, azonban Róma későbbi püspökei a saját hatalmukat akarták megerősíteni, s a többi város fölé helyezni azzal, hogy mindkét apostol végső nyughelyeként a várost jelölték meg. Ebből kiindulva akár érdekes filmtörténeti adaléknak is tekinthető, hogy a Quo vadis 1951-ben készült verziójában Pál apostol menekül el Rómából, s a mártírhalál elől…

...a 2001. évi lengyel verzióban pedig nem más, mint Péter ússza meg a kereszthalált, a film utolsó képkockáin az első (időutazó) pápaként megérkezve korunk Rómájába (állítólag az alkotók nyakára hágtak a büdzsének)…

Ami megállapítható tehát, az az, hogy lényegében nem keresztényüldözés zajlott Nero parancsára, mivel nem a hitük miatt végezték ki a keresztényeket, pusztán bűnbakként áldozták be őket, olyan bűnnel – a gyújtogatással – vádolva a keresztény közösséget, amely bűn elkövetésével Róma lakosságát akarták volna elpusztítani… vallásuk csak kiindulópontul szolgált… Az eljárás tehát gyakorlatilag nem volt vallási színezetű...

A keresztények tulajdonképpeni üldözése Traianus császár (Kru. 98-117-ig tartó) uralkodása idején kezdődött. Traianus császár ugyanis 112-ben-ben kiadott egy rendeletet, amelynek értelmében a keresztények vallásuk gyakorlása miatt egyenként bevádolandók. De ez már egy másik történet… vadállatok persze abban is lehetnek...

Miként Lygiáról és szerelméről is szó lesz még!

Vagyis: 

Róma katonái hamarosan újra masíroznak!

Ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/