A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár sokadik alkalommal! Mert „Róma örök.”
Daenerys Targaryen = Caligula, az őrült zsarnok?
De nem akartam én ezt! Mint minden jó nőt, Danyt is kedvelte jelen sorok írója a Trónok harca milliós nézőtáborának tagjaként. Most, mégis itt az ideje, hogy párhuzamot vonjunk közte és az őrült római császár, Caligula (Kru. 37-41.) személye között.
Aki nem látta a Trónok harca befejező évadának utolsó előtti részét, az most hagyja abba az olvasást, mert nem fog neki tetszeni, ha elárulom, hogy sokak kedvence porig égette Királyvárat, s elpusztította az ellenség katonáin túl a város polgárait is. Amikor ugyanis rájött, hogy a westerosiak nem fogják őt szeretni, sőt szerelme, Havas Jon sem, Danynk úgy dönt, ha már nem szeretik, legalább féljenek tőle.
Ennek jegyében kicsit jól bekattan, s a milliós lakosság halálát okozza a sárkánytűzzel. Aki túléli, széles e vidéken félni fogja a Sárkánykirálynőt. Sokan néztek egy nagyot a hölgyemény bekattanásán, s igazából én sem szerettem volna, hogy ilyen véget érjen… de-de, legyünk őszinték, igen, pont ez a sorozatban a szép! Pont ezt akartam!
Nos, ahogy írtam fent volt (de jól hangzik ez így leírva), Dany őrületét valódi történelmi személyről mintázhatták, mégpedig Caligula császárról!
„Hadd gyűlöljenek, az a fő, hogy féljenek tőlem!”
A fenti sorokat már nem Dany mondta, hanem Caligula. Hangoztatta is előszeretettel, miközben istennek képzelte magát. Trónra jutásáig sem volt piskóta az élete. Talán nem is csoda, hogy az állatokkal jobban kijött, mint az emberekkel (ezzel persze nem szeretném felmenteni őt, hisz a mondattal inkább csak vicceltem). Állítólag kedvenc lovát is állami tisztségbe akarta ültetni. Ez nem vicc.
Tiberius (Kru. 14-37.), az őt megelőző császár, a rokona volt. Caligula nagyapja és Tiberius testvérek voltak, ennek ellenére Caligula ifjúkorától azzal szembesült, hogy az öreg császár módszeresen kiírtja és kiírtatja a családját, ráadásul egy idő után a császár közvetlen közelében kellett élnie. Folyton merényletektől tarthatott. Akárcsak Dany, akinek életét merényletek és árulások tarkították, mígnem bekattant...
Végül azért csak neki sikerült életben maradnia, az öreg császárt pedig megfolytatta. Trónra lépését még ünnepelte a nép, de aztán hamarost és gyorsan elhatalmasodott rajta az elmebaj – melyet az is elősegített, hogy valószínűsíthetően agyhártyagyulladást kapott –, így később már rettegték nevét és uralmát… élvezetét lelte a vérontásban… a vérben... Ismerős a képlet?
Az író, a derék Martin talán Caliguláról mintázhatta Daenerys megőrülését és azt, hogy ilyen mértékben elpusztított mindenkit, akik felett uralkodnia kellett volna, hisz ahogyan Petronius is megjegyzi Nero császárnak (Kru. 54-68.) a Quo vadis 1951-es filmváltozatában, a népszaporulat egyfajta szükséges rossz, de szükség van rá, hiszen nélküle nincs min és kin uralkodni.
Petronius szava bölcs volt... Uff! Nos, Dany pont azt a népet pusztította el, amely felett uralkodni akart… Nero adott Petronius szavára. Dany nem hallgat már semmi bölcs szóra... Felégetett mindent maga előtt és maga mögött...
Daenerysnek vesznie kell, akárcsak Caligulának?
A Quo vadis című regény a Nero császár idején – valóban – élt történelmi személyt, Petroniust összemossa azzal a Petroniusszal, aki húsz évvel korábban, Caligula alatt tevékenykedett. Ezen utóbbiról szól Székely János darabja, a Caligula helytartója.
A színdarab azt a valós történelmi eseményt dolgozza fel, amikor az őrült és magát istennek kikiáltó Caligula a jeruzsálemi Templomban, a zsidó vallás szent helyén akarta felállíttatni az óriási szobrát.
Az A.D. A Biblia folytatódik című 2015-ös sorozatban ezt az eseményt is láthatjuk, s eredetileg e sorozat lett volna többek között a bejegyzés központi témája, de „nem ma!” Persze azért ne féljen senki! Hamarosan visszatérünk Jeruzsálembe!
Ami a szobrot illeti, Caligula azért döntött úgy, hogy felállíttatja Jeruzsálemben, mert korábban a zsidók leromboltak Judaeában egy oltárt, amelyet a görög lakosság állított a császár tiszteletére. A császár személyes sértést akart megtorolni. Akárcsak Dany...
Petronius elrendelte a szobor munkálatainak megkezdését és római legiok is biztosították a helyzetet, azonban a derék Petronius valójában húzta az időt. Amíg húzza az időt, elárulom, hogy összevetették a Trónok harca egyik őrült királyának a fejformáját az egyik római császáréval, aki történetesen a Caligula névre hallgat. Érdekes a végeredmény...
A szobor lassan készült. Vagyis nem igaz az, ami a 2015-ös sorozatban szerepel, hogy a szobrot a városba is vitték. De erről majd a sorozat kapcsán…Minden esetre tény, hogy Petronius időhúzása bejött, Kru. 41-ben Caligulát, az őrült zsarnokot miszlikbe aprították saját belső embereinek, a testőrségnek (a praetorianusoknak) a tagjai. Danyvel is belső lázadás fog végezni, valószínűleg.
Amennyire ünnepelt uralkodó volt egykoron, a jövő reménysége, annyira megvetett lett halálában, s ismertetőjegyévé nem más vált, mint maga az őrület… Ez Dany. Mindkettő ősei közt voltak őrültek. És ahogy Caligulát megölték, úgy valószínűsíthető, hogy Dany is rút halállal hal.
Caligula gyermekét is a falhoz csapkodták, úgy pusztult pépes masszaként. Gyanítom, hogy Dany utolsó sárkányára is hasonló sors vár… az enyészet… de majd kiderül, valóban elhúzzák-e a nótáját...
Mindazonáltal Királyvár felégetésének motívuma is római szállal bírhat, hiszen máig tartja magát a filmművészetben az a legenda, hogy maga Nero császár égettette fel – igaz, ő művészi ambíciói miatt tette volna – magát Rómát, azonban a történészek ezt cáfolták. Hiába, na, Nero... nem te voltál...
Ugyanakkor azonban Királyvár felégetése – a nép megadása után – eszünkbe juttatja az atombombák ledobását is, amikor már küszöbön állhatott a japánok kapitulációja. Vagy a szőnyegbombázásokat is említhetnénk, Európában... Szóval, attól félek, nem minden római történelmi ihletésű Martinnál sem. Persze igaz, ami igaz, amikor 1527-ben V. Károly spanyol és német király csapatai bevették Rómát, módszeresen feldúlták, kifosztották és elpusztították. Nem csak a Város, de lakóinak fele is elpusztult… Ez volt a Sacco di Roma.
De említhetjük az 1453-as esztendőt is, amikor Mehmed szultán seregei bokáig gázoltak Konstantinápoly lakóinak vérében. A város elfoglalásával formálisan is megszűnt a Római Birodalom, hiszen a Bizánci Birodalom – Keletrómai Birodalom – Róma jogutódjának tekintette magát.
A város az ostromban jelentős károkat szenvedett… meg a lakossága is… Erről szól a 2012-es török filmalkotás, A hódítás (Fetih).Mind-mind Dany pusztításának előképei… Szóval a való életben is volt pár trónért folyó küzdelem, harc, csaták.
Így a római korban is. A Gladiátor Maximusának szavai azonban minden időben igazak: „A port könnyebb lemosni, mint a vért.” Nos, felmosni is...
Legközelebb újra visszatérünk Rómához, s bemutatjuk az apostolok, köztük Péter cselekedeteit is! Addigra Királyvárnál is megülepszik a por- és hamuréteg… de aztán, hogy ott ki fog takarítani? Erre nem gondoltak? Asszem jön Királyvárban is a középkor. Végtére is, évezredek kultúrája veszett oda. Ahogy a középkori szerzetes, Ekkehard is megmondhatná, kellett a tűzzel játszani!
Konklúzió: Dany veszni fog, hiába is szeretett a tűzzel játszani, s hiába is szereti például testvérem barátnője a karaktert. Hatalma önmagát falja majd fel... viszlát Dany!
Mi pedig hamarosan folytatjuk! Mert Róma valóban örök! Akárcsak a fantasy!
„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár sokadik alkalommal! Mert „Róma örök.”
Akárcsak a nép szórakozás iránti igénye – azért az igazság az, hogy császárt kiterítve soha sem láthattak úgy, mint a Gladiátorban
A nép szórakozási igényének kiszolgálására szolgáltak azonban az ókori Rómában a gladiátorviadalok, egészen addig, amíg be nem tiltották az ötödik században – jóllehet a Birodalom határa mentén élőknek szinte ez volt az egyetlen szórakozási lehetőségük…
Az arénák hősei azóta a hagyományőrző csapatok, a regények és a filmművészet révén élnek tovább. De vajon hitelesen emlékezünk rájuk? Valós képet festettünk a kétezer évvel ezelőtti öldöklő küzdelemről?
Hányszor, de hányszor írta már le jelen sorok szerzője is – a Kedves Olvasóhoz szólva –, hogy ha tetszett az aktuális bejegyzés, ajánlja másoknak is. Ilyenkor mindig egy felfelé fordított hüvelykujjal illusztráltam kérésemet, mely az antik Rómában – eddigi ismereteink szerint – azt jelentette, hogy maradjon életben a gladiátorviadal vesztese.
A nép – vagy történetesen Commodus császár (Kru. 180-192), a Gladiátor című opus gyilkos tekintetű imperatora – felfelé fordított hüvelykujja tehát egyeseknek életet jelentett, lefelé fordított hüvelykujja pedig halált…
Legalábbis mostanáig! Revideálni kell vajon az eddigi tudásunkat, amelyet az ókori római gladiátorviadalokról őriztünk? Nagyon úgy néz ki! Szóval, amit korábban írtam… Mea culpa! Maximálisan!
Egy legújabb, ráadásul hazai tudományos munka – vagyis nem a saját ujjamból szoptam – rámutat ugyanis, hogy nincs bizonyíték arra, hogy a lefelé mutató hüvelykujj azt jelentette volna, hogy a gladiátornak meg kell halnia, a felfelé mutató pedig azt, hogy maradjon életben.
A kutatások szerint az is elképzelhető, hogy pontosan a felfelé mutató hüvelykujj jelentette azt, hogy végezni kell az aréna homokjában az összecsapást elvesztő féllel, az pedig bizonytalan, hogy hogyan mutatták azt, hogy maradjon életben. Ha ugyan mutatták egyáltalán.
Az írás úgy zárja le a témát, hogy Jean-Léon Gérôme festőre hivatkozik, akinek az egyik képe nyomán terjedhetett el a lefelé mutató hüvelykujj és itatódhatott át a római gladiátorviadalokkal kapcsolatos ismeretünk egy fals információval. Az ominózus festmény után most lássuk konkrétan a hüvelykujjakat is, kinagyítva!
Ha innen ered az antik Róma gladiátorviadalairól őrzött – hamis? – képünk, akkor jól beült a kollektív tudatba! A kérdés olyannyira komoly, hogy – amint az a már említett hazai munkából kiderül – pontosan a Gladiátor című film esetében fordult elő, hogy az egyik szakértő nem adta a nevét a filmhez, mert meglátása szerint nem ábrázolja hitelesen a régi gladiátorjátékokat, egész konkrétan a hüvelykujj kérdését.
A film alkotóinak mentségére legyen azért mondva, hogy egyáltalán nem közismert ez az információ. A hazai tudományos munka engem is meglepett. Ismételten hangsúlyozom tehát, hogy nem az ujjamból szoptam! Volt, aki nem is értett egyet a hüvelykujjra vonatkozó – számomra újnak ható – elmélettel, azonban azt gondolom, helye van jelen sorozatban.
Egyúttal arra is kérek mindenkit, hogy aki nem ért egyet vele, azért még ne mutasson be, avagy ne akarjon lenyilaztatni, amiként Commodus tette a testőrgárda (azaz a preatorianusok) két tagjával a Gladiator kivágott jelenetében!
Mert hát…
…nem csak a Gladiátorban szerepel az az ominózus hüvelykujj!
A két preatorianus lenyilazására még visszatérünk, főleg, hogy a jelenet az egyik szinkronos verzióban mégis szerepel – de ez nem a rendezői változat, hanem valamelyik bővített verzió –, most azonban rántsunk elő pár olyan klasszikus alkotást, amelyekben a hüvelykujj bizony szerepet játszott, vastagon! Ergo: nem kellett volna olyannyira elhatárolódnia a Gladiátor szakértőjének a filmtől, hiszen a korábbi filmekben is benne volt az az ominózus hüvelykujj!
Elsőként az 1951-es Quo vadis című filmet említjük, amelyben a bebőszült Nero császár (Kru. 54-68) a nép akaratára fittyet hányva halálra szánná az arénában hősiesen küzdő Ursust, aki a főhős Vinicius szerelmét, Lygiát védelmezte. A regényben és más filmváltozatokban amúgy a lány a bika szarvához van kötve…
Nos, amikor Nero nem kívánja teljesíteni a nép óhaját, kitör a lázadás. Vinicius emberei ezt használják ki arra, hogy puccsal megdöntsék az őrült zsarnok uralmát. A sztori némiképp eltér a regénytől… nem kicsit, kicsit, nagyon… miként a történelemtől is, hiszen Nero uralmának megdöntése nem egy Rómában kitört fegyveres lázadás eredménye volt, de azért a jelenet jól példázza, hogy már a Gladiátor előtt ötven évvel is a lefelé fordított hüvelykujj jelentette a halált a filmekben. A felfelé mutató pedig az életet.
A kép a következő választottunkból való, méghozzá az 1954-ben bemutatott Demetrius és a gladiátorok című folytatásfilmből, amely közvetlenül ott veszi fel a fonalat, ahol A palást véget ér. A palást folytatásában praetorianusok egész sora kér kegyelmet a főhősnek. Vajon az őrült Caligula megadja?
És végül, de nem utolsó sorban lássuk a Gladiátor főhősének, Maximusnak a párbaját, a legendás galliai Tigrissel! Commodus azt kívánta – lefelé fordított hüvelykujjával jelezve –, hogy Maximus ölje meg a vesztes Tigrist, azonban Maximus nem engedelmeskedett, hiszen jól tudta, hogy ha eleget tesz a császár óhajának, akkor a tömeg, a nép, az istenadta nép, egy korábbi ikonját öli meg, vagyis a nép rokonszenve elpárto(hat) tőle, amiként azt Commodus eltervezte volt…
Commodus olyannyira begőzöl Maximus tettén, hogy a végén már alpári módon sértegeti őt az aréna homokján állva, csakhogy nekitámadjon a volt hadvezér, eszét vesztve… De nincs mit tenni. Maximus továbbra is bírja a nép rokonszenvét, mert nem végzett Tigrissel. A császárnak pedig odaveti, hogy már nem sokáig tetszeleghet önmagának…
De vissza az ominózus nyilazós jelenetre!
A jelenetben azokat a praetorianusokat végezteti ki Commodus, akik azt az információt hozták a germán erdő mélyéről, hogy Maximust is megölték a barbárok. A történet előzménye, hogy Commodus elfogatta Maximust és egy praetorianus különítmény élén az erdő mélyére vitette, hogy ott végezzenek vele. Nem sikerült.
Maximus megölte a kivégzésére rendelt rómaiakat és elszökött. Próbálta megmenteni a családját a császár haragjától, de ez nem meg neki nem sikerült.
Megesküdött, hogy bosszút áll, ebben az életben, avagy a következőben. Míg él, vagy azután, de megöli Commodust! Végül meg is teszi. Nos, amikor nem tértek vissza a kivégzésére rendelt praetorianusok, a testőrparancsnokká előléptetett Quintus (megjegyzés: ebben az időben az igazi testőrparancsnok egy Perennis nevű gazember volt) azokat az embereit küldte utánuk, akiket a kivágott jelenetben lenyilaznak. Hangsúlyozza is, hogy jó és megbízható emberekről van szó, akik hűségesek a császárhoz.
Commodust persze ez nem hatja meg. Lenyilaztatja a két delikvenst, akik közül az egyik Marcus névre hallgatott, akárcsak Commodus apja, Marcus Aurelius császár…
A másik lenyilazott neve a sztori szerint Julianus Crassus volt. Miközben pedig kiadatja a parancsot Quintussal, a nyílvesszők útjába áll maga is, tesztelve mind a testőrség, mind parancsnokuk lojalitását. Quintus valószínűleg akkor dönthette el, hogy kiszáll a buliból… De vajon ki volt az a praetorianus, akit lenyilaztak? Ki volt vajon egy másik életben? Nos, természetesen a színész maga is sok szerepet eljátszhat, de meglepő eredményre juthatunk, ha ezután kutakodunk.
Péter, a preatorianus?
Nyugodjon le mindenki azonnal! Péter apostol ugyan kardot ragadott Jézus elfogatásakor, azonban soha nem állt be a császári testőrségbe, s alighanem nem is állhatott volna be. Mindazonáltal a Gladiátor kivágott jelenetében pontosan azt a színészt, történetesen Adam Levyt láthatjuk, aki 2015-ben Péter apostol bőrébe is bújt, az A.D. A Biblia folytatódik című sorozatban.
Az egyévados sorozat Krisztus kereszthalálának bemutatásánál veszi fel a Szentírás fonalát, majd az Apostolok cselekedeteiben – azaz az evangéliumok utáni, az ősegyház történetét feldolgozó műben – történteket követi, néhol azért kitöltve bizonyos lyukakat, máskor pedig feleslegesen kiszínezve az Újszövetség ötödik iratában foglaltakat. A sorozat valójában egy minisorozat, A Biblia (2013) folytatása, azonban már 1985-ben volt egy hasonló jellegű sorozat, amely az apostolok korszakába repítette a nézőt.
Nos, a 2015-ös verziót az is turbózza, hogy a Jézust halálra ítélő Pilatust is egy római filmekben jártas színész, mondhatni veterán alakítja, hiszen Vincent Regan korábban már a híres Kleopátra szerelmét, Antoniust is eljátszotta a 2005-ös Empire sorozatban (a sorozat magyarul A nagy birodalom címet kapta) .
Nos, a Vincent Regan által alakított Pilatus kegyetlen, könyörtelen, egyúttal mesteri játékos is, ha a hatalom sakktáblájáról van szó, s ügyet sem vet a felesége, Claudia álmára, Jézust illetően.
Talán a sorozatbeli személyisége is teszi, hogy itt is kihagyták az alkotók Barabás szabadon bocsájtását, akit a Biblia szerint a húsvéti amnesztia keretében elengedett volna a helytartó. Ez a megoldás egyezést mutat a 2016-os Feltámadás (Risen) című film történetvezetésével, ahol szintén nem kerül Pilatus ítélőszéke elé – élve – a zelóta lázadó Barabás.
A film és sorozat egyébiránt azon álláspontot teszi magáévá, mely szerint a húsvéti amnesztia intézménye nem létezett, így Pilatus nem állította választás elé a zsidó népet, hanem konkrétan ő ítélkezett, saját belátása szerint.
Ez az álláspont eltér az evangéliumi üdvtörténettől, azonban tény, hogy Josephus Flavius történetírónál sincsen semmi utalás a húsvéti amnesztiára, pedig ő aztán minden zsidóknak tett engedményt szorgosan feljegyzett. Azok, akik tagadják az amnesztia intézményét, azzal érvelnek egyébiránt, hogy mindez csak arra szolgált, hogy a rómaiakat úgymond „kimossák” s a zsidókra „kenjék” Jézus kivégzését, ami által a rómaiak számára is „eladhatóvá” vált az üdvtörténet… ki tudja… döntse el mindenki maga.
Jézus maga mondta a szentírás szerint, hogy azért jött, hogy tanúságot tegyen az igazságról, mire Pilatus állítólag feltette a kérdést, hogy mi vajon az igazság? Nos, az igazság az, hogy maguk a történelemkönyvek is sok mindent állítanak, sok mindenről. A történelmet pedig mindig a győztesek írják. Kivéve persze, amikor Trónok harcáról van szó, melyben az emberi húsból készült pite ötlete ugyan római gyökerű, ámde az avoni hattyú, Shakespeare tollából való… De elkalandoztunk! Vissza a történelemkönyvekre!
Egy, a ’80-as években használt történelemkönyv egyenesen odáig ment, hogy Jézus születését és halálát is pusztán keresztény hagyománynak titulálta, mely által alighanem azt az immár meghaladott történelemszemléletet próbáltameggyökeresíteni, sőt, mi több, igen furmányosan és ködös mondattal az épp tízesztendős nebulók buksijába verni, hogy Jézus talán nem is volt történelmi személy!
De legalább a római katonákat fehér tunicában (páncél alatti ruházat) ábrázolja ugyanezen történelemkönyv, nem úgy, mint a hollywoodi filmek, vagy kortárs sorozatok, ahol virít a vörös tunica… rikítóan…
Az A.D. A Biblia folytatódik című sorozatban is ugyanez a helyzet, sajnálatos módon. Jó pont azonban a produkciónak, hogy, a díszlet, s a képi világ gazdagabb a sorozatban, mint az egy évre rá készült – kisé puritánabb, porosabb Jeruzsálem képet mutató – Feltámadásban. És néha tüzesebb is a produkció...
A sorozat érdeme – már az elején –, hogy ésszerűen kezel egy olyan anomáliát is, amely az evangéliumokban tetten érhető. Történetesen arról van szó, hogy a feltámadás utáni evangéliumi beszámolók közül Máté evangéliumában azt találjuk, hogy a feltámadt Jézus arra hívta fel a tanítványokat, hogy térjenek vissza Galileába, ahol majd viszontlátják egymást, Lukács evangéliumában pedig arra kéri az apostolokat, hogy maradjanak Jeruzsálemben és ott jelenik meg először előttük.
Nos, a sorozat szerint a Jézus holtteste utáni hajsza eléri az apostolokat, akik menekülni kénytelenek a városból. Így – miután Jézus megjelent az apostoloknak Jeruzsálemben is – Galilea felé veszik az irányt, ott találkoznak Jézussal, majd később visszatérnek a városba. Így aztán az evangéliumi ellentmondás logikus feloldást kap a sorozatban.
Legközelebb ezzel a sorozattal (is) folytatjuk, bemutatva az apostolok, köztük Péter cselekedeteit!
Szóval hamarosan folytatjuk!
Addig is…
…ha tetszett, azért még továbbra is ajánld másoknak!
Kirándulás és néhány rándulás – ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: a Zember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik állatira jó kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda! Szóval be ne pipulj tőle! Inkább nesze, itt egy háztömb! Ismerős?
Makarenko írógépének margójára, Kutya-módra
Épp a Szomszédok egyik forgatási helyszínén voltunkAlternatív történész barátommal – nevezetesen Sümeghy & Kutya Urak presszójában, a Muskátli Sörözőben –, amikor elmeséltem barátomnak, milyen akcióra is készül a társaság.
Közismert az úgynevezett „Makarenkói pofon”, azonban kevesen tudják, hogy a derék szovjet pedagógus totál ellenezte az erőszakot, testi fenyítést a nevelésben. Azt meg végképp kevesen tudják, hogy pályája egyik mélypontjaként értékelte, amikor történetesen egy írógépet vágott egy fiatal fejéhez.
Jóllehet nem találta el az írógéppel a célszemélyt, azonban erről Informatikus barátunk kisfiának nem kell tudnia. A rosszcsont kisrácot néha pontosan a „Makarenkói pofon” ígéretével fenyítjük, amit néha meg is kap… Nos, hogy jólnevelt kisrácot faragjunk belőle, fejsze helyett elhatároztuk, hogy elvisszük a perkátai kirándulásunkra (is), ahol a túra végén a kastélyban egy olyan kiállítást is megtekintünk, ahol többek között számtalan jobbnál-jobb írógép is ki van állítva.
Útközben pedig elmeséljük neki Makarenkó bácsi és az írógép históriáját… Mivel nemrégiben töltötte be a kilencedik életévét, isten éltesse még kilencven kilenc évig! Okos srác, amikor nem lövöldöz a húga szeme felé játékpisztollyal… Már nem emlékszem, hogy ez az előtt vagy az után volt, hogy megmutattuk neki Makarenko képét… Nos, az írógép és a kiállítás persze ürügy is volt, mivel tudtuk, hogy közelg Alternatív történész barátom születésnapja, amit a túrán szándékoztunk megünnepelni, s hát valamilyen módon el kellett őt csalni…
Miután megittuk itókánkat Sümeghyék helyén, megnéztük még a gazdagréti gyönyörű templomot és a Csíkihegyek utcát is, ahol a sorozat forgott. Emléktábla nem hirdeti, hogy itten grasszált a „közös Böhm”, de a lényeg, hogy mi tudjuk. Egy tábla azért van, ami hírdesse, hogy a ház valamilyen díjat nyert azér'... de most már...
...irány Perkáta!
A terv az volt, hogy megtekintjük a bronzkori földvárat, amelynek hatalmas falai máig látszanak, főleg a Dunaújváros felé vezető főútról. Ezt követően pedig a kastélyban folytatjuk. A földvár maga az úgynevezett Vatya kultúra emléke, amely erődített földvárairól is ismert.
Már a településre vezető úton felkészítettük Informatikus barátom kissrácát, hogy írógépekkel fogunk találkozni… Rajtuk és alternatív történész barátomon kívül velünk tartott még Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom is, akinek kisfia – ha jól emlékszem – a földvár falának láttán nem aranyköpéssel örvendeztetett meg ezúttal bennünket, de valami cifrával, mivel abban a hitben volt, hogy várat fog látni, a „föld” szó felett pedig elsiklott…
Nos, leszálltunk a buszról és megkerestük a Peru Büfét, a túra kiindulópontját. Mester barátom is velünk szeretett volna tartani, hogy – immár majd féltucadik – gyermekének születése előtt, még talán utoljára, de matt másnaposra igya magát, azonban berendelték melózni, s csak telefonon át közvetíthettük számára, mennyire vizezett a csapolt ser a kocsmában… Miután üveges sörrel helyrehoztuk a hibát, konstatáltuk, hogy a törzsközönség olyan, mint A mi kis falunkban, így többet nem csodálkoztunk a csapolt ser állagán...
Nekilódultunk inkább és a Mátyás király utcán keresztül a Perkátai-vízfolyás felé vettük az irányt. Itt már nagyon ficánkolt Informatikus barátom kissráca, mert folyton Makarenkó és az ő írógépe volt a téma… hogy hogyan vágta a delikvens fejéhez…
Nos, az utca végén lefordultunk jobbra a vízfolyás felé. Egy rövid túra után jobb kéz felé a vízfolyás volt látható, bal kéz felöl pedig a földvár hatalmas fala magasodott elénk. Máig lélegzetelállító, kolosszális, egyszersmind értékes, kulturális kincsünk! Nézd meg magad is!
A völgyben a két fiú elővette labdáját, a csapat vígan focizott, majd a felnőttek a magukkal hozott pezsgővel megünnepelték Alternatív történész barátom születésnapját. Isten éltesse sokáig! És mivel Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom kissrácának is nemrégiben volt a születésnapja, őt is sok boldogság érje, Isten éltesse! A pezsgő, nos, az jól megoldotta a nyelvét, mármint Alternatív történész barátomét és számos sziporkát kaptunk arról, mi lett volna, ha a Dél győz az amerikai polgárháborúban, aztán követtük a vízfolyás és a földvár fala által kijelölt utat.
Balra húzódott a fal, jobbra a vízfolyás, több, mint egy kilométeren át (a képen pont fordítva). A levegőt harapni lehetett… meg a szendvicset… A vízfolyás aztán egy ponton beletorkollott a Pistolai-patakba, mi pedig lassan kijutottunk a műútra.
És most jöjjön Makarenko írógépe! Ja, az írógép már volt!
Az úton aztán besétáltunk a kastélyhoz, melyet pár éve gyönyörűen felújítottak. Érdemes megsasolni! Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom a kirándulásunk előtt már járt is a kastélyban, ahol elmondása szerint egy gyönyörű kis fekete hölgyemény kalauzolta el. Ha te is kíváncsi vagy rá, kukkants csak be a kastélyba!
Most is így volt, ottjártunkkor is ott volt a kis hölgyemény! Sőt! Igencsak kellemes asszociációra ingerelt, amikor megláttuk a kiállításon a rádiókat, ugyanis a nyálcsorgató férfiak gyülekezete bizony finomhangolást akart végezni, de nem ám a rádiók gombján, hanem a kis hölgy mellbimbóin, hátha bejön a végén a Szabad Európ-aaa… Mert bizony mindenki a lánykát akarta finomhangolni, azonban végül a rádió lett, na...
De vissza a kastélyra! A Győry család építtette, amely a település múltjában jelentős szerepet játszott a tizennyolcadik század óta. A családdal kapcsolatos állandó kiállítás mellett a kínai kultúrával foglalkozó állandó tárlat is helyet kapott az épületben, mivel a település testvértelepülése a kínai Huaxiang. Nézd meg, érdemes időt szánni a kastély kiállításaira! Több képet most már fel nem teszek - csak egyet - nézd meg magad a kiállításokat és a kastélyt! Ki tudja, tán te is ott találod azt a finom hölgyeményt!
Utunkat a kastély emeletén folytattuk. Itt kapott helyet az a kiállítás, ahol az írógépeket is megtalálhattuk. Idén, január 31-én nyílt meg ugyanis a kastélyban, állandó tárlatként a Helytörténeti és Technikatörténeti Kiállítás, melyről bizton állíthatjuk, hogy valóban országos jelentőségű tárlat! Van itt (motor)bicikli, magnó, televízió, de sok más érdekesség is. Nézd meg magad! Látogass el Perkátára! A kiállítás darabjai korábban magángyűjtemény részét képezték, létrehozása a helyi születésű Rajcsányi László érdeme. Dobpergést kérünk és hozzá zenét! És még ezt az egyetlen képet!
Mindenki megtalálja a kiállításon a kedvenc témáját! Szóval inkább nézzétek meg! Tutti jóóó! Érdemes megnézni! Ugyan cirill betűs írógépet nem találtunk, azonban a derék – írógéppel megfűszerezett – „Makarenkói pofon” ígéretét ott lebegtettük a renitens kissrác felett, aki igencsak artikulálatlan hanggal örvendeztette meg a társaságot, amidőn meglátta az írómasinákat. Aztán persze a kissrác is újra élvezte a kirándulást, melyet megspékeltek egy jó focival a kastélyparkban is, Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom kissrácával.
Mi pedig – az írógép kissráchoz vágása helyett – a Hami Büfében fejeztük be az iddogálást, miközben újra felidéztük – hüvelyk és mutató ujjaink összedörzsölésével –, hogy micsoda finomhangolást is végeznénk a kis kastélyi hölgyeményen… Ekkor kaptuk a hírt, hogy Mester barátunkat elengedték a következő túránkra (ó, azok az asszonyok!). Szóval, most ugyan elpályázunk, de...
„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár harmincegyedik alkalommal! Mert „Róma örök.” Még Macskafogó sincs Róma nélkül! Bizony!
Még a Macskafogóban is egy római államférfi, Cincinnatus történetéről hallunk! Egér volt a derék római... Leesett?
A derék Safranek nem mást olvas fel két megkarmolása között főnökének, a félszemű, mechanikus kezű Teufelnek, mint a köztársaságkori Róma egyik államférfijának, Cincinnatusnak a történetét. Az egyik egér ugyanis Cincinnatusként utalt a visszavonult szuperügynökükre, Grabowskyra, mondván, elhozza majd az eke szarvától...
Nos, Safranek a következőket olvassa fel: „Cincinnatus – Több száz éve halott történelmi alak, akit, miután visszavonult a közéletből, az eke mellől hívtak vissza a szenátusba. Mint az közismert.” Nos, a „közismert” miatt Teufel szénné karmolja a macskát (megint), mondván, Safi gúnyolódik rajta... hiába bizonygatja, hogy a tudományos enciklopédiából vette... Nos, a karmolás, valljuk be, eléggé fájdalmas lehetett a cicusnak... mint Maximusnak a tigriskarom...
De nézzük csak meg, ki is volt az igazi Cincinnatus, mert Macskafogó… azaz kutya legyek, ha manapság tényleg olyan közismert az alakja… Az igazi Cincinnatust (Kre. 519-430) a hagyomány szerint úgy választottak első ízben – a korlátlan hatalmú közjogi méltóságot jelentő – dictarorrá, hogy az eke szarva mellől hívták el a külső támadás miatt. Tehát a Macskafogó sztorija valóság! Cincinnatus viszont abszolúte nem közismert! Ergo: Safranek megérdemelte, hogy Teufel szétkarmolja... megint... azért a feleségét nem kellett volna elszeretnie...
Nos, amíg a derék Safraneknek nem volt élvezetes az a sokszoros szénné karmolás, addig két híres rómainak a XXXI-es szám volt az, ami felért egy karmok általi kezeléssel... Cefetül nem volt nekik szerencsés ez a szám! Demi is a baj a 31-es számmal? Mondhanánk, hogy rejtélyes szám... rejtélyes, akárcsak az Örök Város, Róma... akárcsak az Örök Nő...
...ámde nincs itten semmi rejtély a szám körül, azonban az tény, hogy két – a következőkben említésre kerülő – római történelmi személy életében bizony nem volt jó év az a bizonyos 31-es esztendő... Persze... akkor még nem Krisztus születésétől, hanem Róma városának alapításától számolták az éveket, azaz Kre. 31 és Kru. 31 nem mondott volna a korban semmit, azonban ha a mai időszámítás szerint nézzük a történelmi eseményeket, akkor már szembeötlő, hogy mind Kre. 31-ben, mind Kru. 31-ben megszívta két történelmi személy… Karmikus?
Az egyikük nem más, mint a híres-neves Marcus Antonius, akit az 1963-as Kleopátrában nem más alakított, mint Richard Burton, aki 1953-ban már kokettált egy kicsit a kardozós, szandálos, tógás, szexes római miliővel.
Azt a római tisztet alakította A palástban, aki, miután részt vett Krisztus keresztre feszítésében, kockán elnyerte annak köntösét is… Később keresztény lett a történet szerint, s le is fejezték… pardon lenyilazták… pedig-pedig… római polgárként neki a lefejezés dukált volna… Nos, Marcellus Gallio tribunus meghalt, s Marcus Antoniusként támadt fel, egy évszázaddal korábban…
Marcus Antonius a nagy Caesar rokona volt, s már Galliában mellette harcolt, azonban az öreg meg sem említette őt a végrendeletében. Ez talán annak is köszönhető, hogyAntonius a cimboráival egy merényletet is tervezett Caesar ellen, és hát az örökhagyó életére való törés még manapság is méltatlanná tesz az örökségre… Nos, ez a merénylet nem olyan közismert, de Colleen Mccullough írónő igen nagy élvezettel taglalja Az októberi lóban… Aztán persze jött Brutus...
Az már talán ismertebb (egy fokkal), hogy maga Antonius is tudhatott annak a merényletnek a tervéről, amely végül Caesar Kre. 44. március idusán bekövetkezett meggyilkolásához vezetett. Annak oka, hogy miért nem fedte fel a merénylőket Caesar előtt – ha valóban tudott tervükről – talán pontosan az lehet, hogy még mindig abban ringatta magát, hogy az öregfiú vagyona és támogatóinak hada (cliensei) őt fogják illetni... ha Caesar meghal... Antonius meg úszott egy-két adósságban...
Nem így lett. Caesar végrendeletében vagyonának legnagyobb részét távoli rokonára, Gaius Octaviusra hagyta, akit a történelem később Octavianusként, majd Augustusként (Kre. 27-Kru. 14.), az első római császárként jegyez. Octavianus és Antonius több alkalommal is összecsaptak egymással, jóllehet hivatalosan szövetségesek voltak. Antonius egy darabig sógora is volt Octavianusnak, mivel a szövetségük zálogaként elvette utóbbi nővérét, Octaviát.
Antonius az egyiptomi uralkodó, Kleopátra személyében keresett szövetségest, s talán szerelmet is… Octavianus és Antonius számára végül nem maradt kellő hely a hatalmi egyenletben, csak egy maradhatott.
Antonius és Kleopátra erői a görögországi Actiumnál vették fel a harcot Octavianusszal.
A Kre. 31-ben, tengeren megvívott actiumi csata – melyben a győzelmet ténylegesen Marcus Vipsanius Agrippa, Octavianus hűséges hadvezére, majd később veje vívta ki – Antoniusnak a vég kezdetét jelentette.
Egy év múlva elesik Alexandria, Antonius pedig öngyilkosságra kényszerül… Alexandriát viszont láthatjuk a négy évszázaddal később játszódó Agorában…
A Star Wars alkotója, George Lucas is az Örök Rómából nyert ihletet?
Miután Octavianus diadalt aratott, színleg a köztársaság látszatát kívánta fenntartani, s lemondott a ráruházott (úgynevezett) rendkívüli hatalomról, azonban a hadsereg az ő kezében maradt.
A köztársaság legfőbb döntéshozó testülete, a senatus ekkor a megtisztelő „Augustus” – „fenséges” – címet ruházta rá, mely egyben nevének része is lett. Ő volt ekkortól a Római Birodalom első császára, az istenné avatott Caesar fia: Imperator Caius Iulius Caesar Augustus divi filius…
Colleen Mccullough regényének, az Antonius és Kleopátra című műnek a végén Augustus tapsvihar közepette lépdel a senatusban. Ismerős valahonnan a kép? Nos, amikor a Star Wars III. epizódjában, a Sithek bosszújábanPalpatine főkancellár – aki Octavianuszal ellentétben még jelképesen sem mondott le soha a rá ruházott rendkívüli hatalomról – kikiáltja az Első Galaktikus Birodalmat, tapsvihar tör ki. A regény későbbi, mint a film, ámde Lucas a Star Wars univerzum megkomponálásakor előszeretettel nyúlt római példákhoz. Itt is...
Ekkor hangzik el a híres mondás Padmé Amidala hercegnőtől: „Így száll hát sírba a szabadság, tapsvihar közepette.” Tény: Augustusszal visszavonhatatlanul megkezdődött a császárság – a Birodalom – kora. A régi köztársaság soha nem tért vissza, még ha voltak is kísérletek, mint például a rettegett és őrült uralkodó, Caligula (Kru. 37-41.) meggyilkolása után, amikor is a senatus bepróbálkozott – nem jött össze...
A testőrség, vagyis a praetorianusok – akik Caligula vesztét is okozták – Caligula nagybátyját, Claudiust tették meg császárrá. Ezt a történelmi eseményt mutatja be a Robert Graves azonos című regényéből készült 1976-os brit sorozat, az Én, Claudius is, melynek középpontjában a címszereplő, Caludius és az ő élete áll.
Graves Claudius fiktív emlékiratát írta meg, meglehetősen izgalmasan és néha bizarr módon. Nála a történet főgonosza nem más, mint maga Livia Drusilla, Augustus császár felesége. A regény – és a sorozat szerint – Octavianus okolható Livia apjának a haláláért (más helyen meg azt olvasni, hogy Livia testvére halt meg) és Livia emiatt is, de megmérgezi Augustus több családtagját, végül pedig magát Augustust is.
Nos, a történészek szerint ez az elmélet már meghaladott, s maga Augustus is természetes halállal hunyt el, azonban az biztos, hogy Augustus unokáinak – akiknek az apja az actiumi győztes, Agrippa volt, anyjuk pedig Augustus lánya, Julia –, Gaiusnak és Luciusnak a halála valóban gyanús. Az is tény, hogy halálukkal Livia korábbi házasságából született fia, Tiberius nyert, hiszen így közelebb került a császári bíborhoz, vagyis a mama segíthette…
Róma valójában virtuális valóság lenne?
A méregkeverő Livia elméletről később még (bizonyára) lesz szó, most azonban vegyük górcső alá újabb delikvensünket, akinek meg Kru. 31-ben nem volt egy éve – az utolsó volt neki…
Ő nem más, mint Seianus, akit az Én, Claudius sorozatban maga Patrick Stewart alakít. Vagy talán Jean-Luc Picard – a USS Enterprise űrhajó parancsnoka – működésbe hozta a holo fedélzetet egy másik univerzumban, s római hacukát választott volna?
Nos, ezt talán soha nem tudjuk meg, az viszont tény, hogy Tiberius császár uralma alatt (igen, Livia tényleg elérte célját, s a fia lett a császár) Seianus félelmetes hatalmat épített ki, mint a praetorianusok praefectusa (parancsnoka).
Maga Seianus császári babérokra is vágyott, így megkezdte aknamunkáját a Julius-Claudius-dinasztián belül. Szövetségre lépett Livillával, aki Tiberius fiának, Drususnak volt a felesége, s ketten együtt megmérgezték a császár fiát.
Seianus be akart házasodni a családba, de az öreg Tiberius elutasította a frigyét Livillával. Azonban aztán mégis engedélyezte, hogy elvegye az unokáját. Immár trónörökös pozícióban érezhette magát, amikor a császár – Claudius anyjának, Antoniának a vádjaira – lecsapott Seianusra... Ó, ezek a római matrónák!
Seianus feltehetően már puccsra készült… A Seianus elleni akcióban benne volt Macro katonai tribunus is, aki később megfojtotta párnával az öreg Tiberiust, utat nyitva Caligula rémuralmának...
...aki állítólag a saját lovát akarta kinevezni a senatus tagjává, majd pedig a legfőbb közjogi méltóságot, a consulatust is rá akarta ruházni… A lovas sztorinak most nem megyünk utána, azonban sajnos szomorú tény, hogy Seianus hívei is megütötték a bokájukat. Gyermekeit is kivégezték, köztük kiskorú lányát, akit előtte a hóhér megerőszakolt, mert szűzlányt akkoriban nem lehetett volna kivégezni. A lány egyébként Claudius jegyese volt…
Ami Livillát illeti, őt az anyja, Antonia halálra éheztette… Mindezt már nem érhette meg Augustus felesége, Livia, ő már korábban elhunyt, minden esetre valószínűleg helyeselte volna fiának, Tiberiusnak az intézkedéseit… szóval volt egy kis terror… dühöngött…
Az utca népe napokig hurcolta Seianus holttestét az utcákon… mert hát... kivégezték... meg a szövetségeseit is a senatusból... Azt hiszem, itt, a kivégzése után lépett át Seianus abba a bizonyos másik univerzumba… Picardként azért mégis biztonságosabb volt az élete… csak aztán itt meg a Borg jött…
Rómában meg Claudius uralma jött, Caligula meggyilkolása után. A praetorianusok átkutatták a palotát, hogy akit találnak, még megöljék. Az elbujt Claudiusra ráleltek, de ahelyett, hogy végeztek volna vele, császárrá kiáltották…
Claudius évtizedeket úgy élt át, hogy – gyakorlatilag – hülyének tettette magát, így nem tulajdonítottak személyének jelentőséget. A tökéletes álcát beszéd- és testi fogyatékosságai is lehetővé tették… A róla készült szobor persze éteri-isteni magasságokban mutatja a császárt...
A praetorianusok jól jártak, hiszen Claudius is kellő jutalommal honorálta tettüket. Az évszázadok során a gárda mind jobban megerősödött, s mindinkább befolyással bírt a császár személyét illetően. Volt olyan császár is, a későbbiek során, aki nem fizette meg az ígért jutalmakat a praetorianusoknak, s volt, aki nem is ígért… nem húzták sokáig… Így járt Pertinax is, akit a testőrgárda ölt meg, nem sokkal az után, hogy a Gladiátorban is szereplő Commodus császár (Kru. 180-192.) összeesküvés áldozata lett. Nem „tejelt”…
Claudius üdítő kivétel volt, hiszen vele nem a praetorianusok végeztek, hanem a felesége, Agrippina mérgezte meg, finom gombával, csakhogy biztosítsa a trónt Nero nevű fiának... aki 2004-ben őnálló filmet kapott...
De Claudiust sem kell félteni! Hiszen újjászületett, méghozzá Gracchus senator képében, ugyanis a Claudiust alakító Derek Jacobi sem szabadulhatott az Örök Rómából... azaz Rómától… A 2000-es Gladiátorban eléggé epésen és persze elmésen jegyzi meg, hogy Róma lüktető szíve immár nem a senatus márványpadlója, hanem a Colosseum homokja...
De Gracchus sorsa már egy másik élet, egy másik történet… Claudiust meg hagyjuk aludni!
„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Immár harmincadik alkalommal! Mert „Róma örök.”Akárcsak Brian élete…
De komolyra fordítva: harminc-e a harminc, s vajon Kru. 30-ban volt-e az a harminc?
Harminchárom esztendővel az után, hogy – a hagyomány szerint épp harminchárom éves – Jézust keresztre feszítették Jeruzsálemben, elsöprő erejű felkelés robbant ki Judaeában, mely végül Jeruzsálem és vele a zsidók Második Templomának földig rombolásához vezetett.
Jeruzsálemet Kru. 70-ben pusztította el a római hadvezér és későbbi császár, Titus serege. Amennyiben hitelt adunk a keresztény hagyománynak, minderre pontosan negyven esztendővel az után került sor, hogy az épp harminc esztendős Jézus megkezdte nyilvános működését, tanítását, beírva nevét a Világtörténelembe.
A Szentírás szerint három évvel később kereszthalált szenvedett és feltámadott. Ha minderre valóban a Kru. 33. év Húsvétján került sor, akkor pontosan negyven esztendővel később foglalták el a római hadak, Lucius Flavius Silva vezetésével a Holt-tengerhez közeli fennsíkon lévő Masszáda erődjét, a zsidó ellenállás utolsó bástyáját.
Flavius Silvát az 1981-es orozatban, a Masadában nem más, mint a színészlegenda, Peter O’Toole alakítja, aki úgy megkedvelte a kardozós, szandálos, szexelős és véres római miliőt, hogy 2003-ban már magának a címszereplő Augustusnak a bőrébe bújt.
A Biblia szerint Augustus császár (Kre. 27-Kru. 14.) rendelte el azt a népszámlálást, amely végül Jézus betlehemi születéséhez is vezetett, tudniillik a népszámlálás miatt Józsefnek és jegyesének, Máriának ebbe a városba kellett mennie.
Ennek a népszámlálásnak a mikéntje és az időpontja máig vita tárgya, azonban valószínűsíthető, hogy erre azt követően került sor, hogy Kru. 6-tól Heródes királyságának egy része, Judaea és benne Jeruzsálem, közvetlen római uralom alá került. Ez viszont így már jóval Jézus feltételezett születését követően történt. Kijön-e vajon a matek? No, mit gondolsz erről lómai?
Amíg a delék ló lómai kiló-gikázza, eláruljuk, hogy a matek csak három számadat tényként kezelése esetén jönne ki és akkor is csak úgy, ha kihagyjuk az egyenletből a népszámlálást. Jézusnak – a keresztény hagyomány szerint – harminc évesnek kellett lennie, amikor megkezdte nyilvános működését. Mivel Dionysius Exiguus révén (a hatodik századtól) Jézus születéséhez kötjük az időszámítás kezdetét, Jézusnak elvileg Kru. 30-ban kellett volna harminc esztendősnek lennie, s három esztendővel később kellett volna a kereszthalált elszenvednie.
Csakhogy ma már egyértelműen tudjuk, hogy Exiguus 4-7 évet tévedett Jézus születésének meghatározásánál. Jézus születésének az időpontját Kre. 7. és Kre. 4. közé teszik a kutatók, de mindenképpen a zsidók rettegett királyának, Nagy Heródesnek a Kre. 4-ben bekövetkezett halálát megelőző időpontra, tekintettel arra, hogy Heródes, aki A világ legszebb történetében is „tiszteletét teszi”, Kre. 4-ben halt meg és, mint a Szentírásban olvasható, Jézus még Heródes uralkodása alatt született.
A Betlehemi-csillagra vonatkozóan, amely a napkeleti bölcseket a megszületett kis Jézushoz vezette a Biblia szerint, számos elmélet született, így ehhez időpontot kötni bajos lenne, azonban mindez mit sem von le az 1959-es Ben-Húr című filmopus értékéből, melynek gyönyörű nyitójelenetét a csillag fénye uralja…
Térjünk vissza a számokhoz! Ha Jézus Kre. 7-4. között született, akkor mikor kellett megkezdenie nyilvános működését, amennyiben elfogadjuk azt, hogy harminc esztendős lehetett ekkor? Ami tény, az az, hogy a római helytartó, Pontius Pilatus, aki a Szentírás szerint Jézust kereszthalálra ítélte, Kru. 26 és Kru. 36 között működött Judaeában. Igaz-e, Kojak?
És van még egy évszámunk, amely segít orientálódni! Keresztelő János elfogásának és halálának az időpontja, mely tálcán kínálja a megoldást! Hamarosan tehát kiderül, harminc-e a harminc, s vajon Kru. 30-ban volt-e az a harminc!
Nem volt tálca?!
Keresztelő János a Biblia szerint Jézus rokona volt, anyai ágon. A pusztában élt, mielőtt nyilvánosan prédikálni kezdett, s a Jordán folyó vízében alámerítette a bűnbánó embereket. Innen ered maga a keresztelési rítus. MagaJézus is megkeresztelkedett nála.
János a Biblia szerint Jézus eljöveteléről prédikált, azonban közben nyilvánosan elítélte Nagy Heródes fiát, Heródes Antipászt is, amiért az feleségül vette a testvére feleségét, Heródiást.
A történetíró, Josephus Flavius ezt nem említi, de azt igen, hogy Antipászt aggasztotta Keresztelő János tömegbefolyása, s attól tartott, hogy lázadást szít, így elfogatta őt. Antipász volt a három életben maradt fiú egyike, akiket Nagy Heródes még életében nem szabadított meg az életüktől, így túlélték őt…
Nos, Antipász Kre. 4-ben örökölte Nagy Heródes királyságának egy részét – benne Galileát, ahol Jézus is élt. Testvérét, Archelaoszt Kru. 6-ban Augustus száműzte – az ő területe, Judaea került közvetlen római uralom alá. A harmadik fivér volt Fülöp, Heródiás korábbi férje. A Biblia szerint Heródiás és lánya, Salome mesterkedései révén végeztette ki Keresztelő Jánost Antipász, jóllehet tisztelte és félt tőle, mert szent embernek tartotta.
Heródiás lánya, a fiatal Salome állítólag táncolt a király születésnapján, s a látvány annyira magával ragadta Antipászt, hogy bármely kívánságát teljesítette volna. Salome ekkor – Heródiás utasítására – a Keresztelő fejét kérte tálcán…
Az 1961-es Királyok királya című filmben megspékelik azzal is a sztorit, hogy Salome csak akkor kezdi meg igencsak erotikus táncát, amikor a király már megígéri, hogy bármely kívánságát teljesíti. Azaz a király ígérete megelőzi a tánclejtést…
Az 1965-ös mondhatni, rivális filmben, A világ legszebb történetében is láthatunk táncot a háttérben, azonban ez csak a háttér, Antipász nem a tánc hatására ítéli halálra Keresztelő Jánost. Ez a verzió alighanem közelebb állhat az igazsághoz, mivel Josephus nem említi a Keresztelő incidensét Heródiással, csak azt, hogy Antipász kivégeztette Jánost. Az sem tisztázott, hogy a Keresztelő kivégzésekor Heródiásnak volt-e „raktáron” Salome nevű, fiatal pipije… pardon… lánya…
Ne sírj Salome! De azért... valószínűleg nem volt tálca… A kivégzés ténye persze az biztos! De mikor is volt? Lőjük körbe az időpontokat! Nos, Fülöp, Antipász fivérének halála Kru. 33-34-ben volt. Ezt követően vált el Antipász a korábbi feleségétől, Phasaelistől, s vette el Heródiást, fivére özvegy feleségét. Josephus Flavius kifejti, hogy ez idő tájt zavar keletkezett Antipász és a nabateaiAretász között, aki Phasaelis apja volt…
Ha tehát Antipász parancsára Keresztelő Jánost azért börtönözték volna be, mert nyilvánosan elítélte a király válását, akkor minderre Aretász Kru. 36-os győzelme előtt került sor, azonban már Kru. 33-34. – azaz Fülöp halála – után. Kru. 36-ban a Keresztelő tehát már biztosan halott volt, ugyanis ne feledjük azt sem,hogy Pilatus helytartói kinevezése Kru. 37. Húsvétja előtt megszűnt, azaz legkésőbb Kru. 36-ban már el kellett ítélnie magát Jézust.
Ez a dátum tűnik tehát biztosnak, ami pedig azt jelenti, hogy Jézus nyilvános működésének kezdete körülbelül Kru. 33-ra tehető, tehát nem Kru. 30-ra. Mindebből az is következik, hogy Jézus nem harminc, de közel negyven esztendős lehetett, amikor nyilvános működését megkezdte, ergo: közel negyven volt már az a harminc, mégpedig nagy valószínűséggel Kru. 33-ban!
Mindebből következik, hogy az úgynevezett „krisztusi kor” valójában nem harminchárom, hanem negyvenkettő-negyvenhárom esztendő…
Negyven esztendővel később: Masszáda
A fentiek tükrében az tűnik valószínűnek, hogy maga az utolsó zsidó erőd, Masszáda elfoglalása következett be – megközelítőleg – negyven évvel Jézus nyilvános működésének kezdete után. A rómaiak által épített hatalmas rámpa nyomai, ahol a faltörőkost felvontatták a falig, máig látszik... Miként Masszáda is lélegzetelállító és hatalmas!
Amikor a rómaiak elfoglalták a hajdan Nagy Heródes által építtetett erődöt, már szárba szökkent az új hit, hogy túlélje magát a Római Birodalmat is. Amikor a kilencedik században egy fáradt utazó Róma városára tekintett, a Birodalom – legalább is Nyugaton – már halott. Az Örök Város pedig tetszhalott álmát aludta.
Azonban ahogy azt egy 2009-es film, a – még mindig merőben extrémnek tekintett legendát földolgozó – Johanna nőpápa is bemutatja, Róma püspöke (a pápa) túlélte az összeomlást. Az Egyház fejeként a pápák megkezdték egy új Világ alapköveinek letételét…
Hosszú volt ez az út, egyúttal nem zökkenőmentes… hanem a keresztény mártírok vérével átitatott. Maga Szent Péter, Róma első püspöke is a Városban lelte halálát, a keresztény hagyomány szerint fejjel lefelé lógva a kereszten…
„Tűz, jöjj velem!”
Amikor Kru. 64-ben a nyári tűzvészben megsemmisült Róma városának egy jelentős része, a császári propagandának bűnbakot kellett találnia, amelyet aztán a keresztényekben lelt meg. Így megkezdődtek a nyilvános kivégzések, rettenetes módon. Ekkor lelte halálát a keresztény hagyomány szerint Szent Péter és Szent Pál apostol is.
Téves lenne azt feltételeznünk, hogy Nero császár (Kru. 54-68.) gyújtatta fel Rómát, csak, hogy énekelhessen a lángok fényében, miként azt számos regény és film is bemutatja, azonban a tűz velejárója kétségkívül az újjáépítés volt, az pedig irdatlanul megterhelte az államkincstárat, amiként vitte a pénzt pár évvel korábban a Britanniában kitört felkelés is, melyet a harcias-harcos nő, Boudica vezetett.
Meg a fényűző császári lakomák, életmód is. Jöttek hát a vagyonelkobzások, adóemelések. Boudicán úrrá lettek, azonban Róma mindig a hódító háborúk és a zsákmány révén tudott megerősödni.
Ilyen volt az, amikor Kre. 30-ban Octavianus – a későbbi Augustus császár – elragadta Egyiptom aranyát, melyből stabilizálta a római gazdaságot, legitimitást szerzett uralmához, egyúttal a téglából épült Várost márványból épült várossá varázsolta… De ilyen volt az is, amikor a Krisztus utáni második század elején Traianus császár (Kru. 98-117.) legyőzte a dákokat, s elragadta a mai Erdély területén élt nép aranyát…
Ekkor kezdődött a birodalom fénykora. A Krisztus utáni harmadik századtól erre nem volt már lehetőség, hanyatlani is kezdett… De még az első században vagyunk, Krisztus után 64-ben! Lehetséges volna, hogy a Kru. 66-os zsidó felkelés is azért tört ki valójában, mert Rómának szüksége volt a Második Templomban felhalmozott hatalmas kincsre? Az elmélettel jelen sorok írója nincs egyedül.
Az elmélet talán elsőre oly szürreálisnak hat, mint a Twin Peaks sorozat, melyben elhangzott a mondat: „Tűz, jöjj velem!” Azonban Róma tüze lehetséges, hogy addig menetelt, míg egy város és egy nép tragédiáját is okozhatta. De lássuk előbb, mit írt Egyiptom elfoglalásáról Colleen Mccullough írónő regényében, Az októberi lóban! Igen. Egyiptom!
Octavianus ugyanis talált okot a háborúra a híres-neves Marcus Antoniussal, azonban hivatalosan Egyiptom ellen indított háborút, melynek élén Antonius szerelme, Kleopátra állt.
Az okot a háborúra – vagyis a casus bellit – fondorlatosan kellett ugyanis megtalálni, hiszen a római közvélemény előtt nem akarta még egy polgárháború látszatát kelteni. Pedig az volt…
Nos, Mccullough regényében a fiatal Octavianus kifejti egy útitársának, hogy az igazi kincseket róma már felszippantotta a Mare Nostrum – azaz a Földközi-tenger – térségében, egy kivételével. Ez pedig Egyiptom aranya. A párthusok földje és aranya messze van, s ellenük csak a nagy Julius Caesar győzhetett volna. Egyiptom esetében viszont a kincs elérhető távolságra van, mivel a hadsereg nem távolodik el túl messze a Mare Nostrumtól.
Nos, Kru. 64. után a regénybeli Octavianus által előadott feltételeknek Jeruzsálem felelt meg, egészen pontosan a zsidók Második Temploma (az elsőt még legendás harmadik királyuk, Salamon építtette közel ezer esztendővel korábban), ahol mérhetetlen kincs halmozódott fel. Hogy miként? A válasz az úgynevezett templomadóban keresendő, melyet a diaszpórában élő – azaz a nem Palesztina területén élő – zsidók is fizettek. Ezt Rómában is tudták. A Birodalomnak volt erre rálátása.
Egész pontosan a húsz évnél idősebb izraelita férfiak fizették a templomadót. Általában közösségenként/városonként szedték össze évente és egy küldöttség vitte Jeruzsálembe. A templom fenntartására szánt adó mértéke évi két drachma volt. Tény, hogy jókora kincs halmozódott fel a Második Templomban Nero korára. Azonban Róma tiszteletben tartotta a zsidók vallásgyakorlását, s a kincs a zsidók templomát, végső soron a zsidók istenét illette.
Vajon a római vezetés megkockáztatta volna, hogy csak úgy ráteszi a kezét az egész kincsre, amikor az egész Birodalom területén voltak zsidó közösségek? Milyen hatással lett volna ez a Birodalom békéjére, a rendre? De casus bellit lehet találni, nem igaz?
És itt jön a képbe egy másik írónő, M.C. Scott, aki a harcos Boudicáról szóló regénysorozata után a korai keresztény egyház főbb képviselőit, így Pétert és Pált vette górcső alá. A főként Pál – Szaulosz – utolsó éveit merőben extrém színben beállító regénye a Róma – A király eljövetele címet viseli. Ennek végén kifejti, hogy a Kru. 64-től 66-ig Judaea helytartójaként működő Gessius Florus működését nehéz nem úgy értelmezni, mint, hogy valójában felkelést akart kirobbantani.
Lássuk akkor hát Josephus Flaviust, aki a kirobbant felkelés egyik vezetőjéből lett aztán a Nero után uralomra kerülő Vespasianus császár (Kru. 69-79.) és fia, a Jeruzsálemet elfoglaló Titus közvetlen udvari körének a tagja, a császár bizalmasa, s ilyen háttérrel írta meg műveit, A zsidók történetét és A zsidó háborút. Josephus akkor írta műveit, amikor a szidók szent városa és vele a templom már porrá és hamuvá enyészett. Azaz Kru. 70. után.
Ezzel kezdődik maga a Masada sorozat is, melyben látni, ahogy lángra kap a Templom. Josephus rehabilitálni szerette volna a népét, s a félrevesztett fanatikusokat tette felelőssé a felkelésért. Azonban ő maga sem hallgat el bizonyos dolgokat Gessius Florus tevékenységével kapcsolatban.
Josephus azt írja, hogy Florus a zsidók iránti gyűlöletből igyekezett háborúba taszítani a népet, mert tartott attól, hogy amíg béke van, addig panaszt emelhetnek a császárnál. Így hát napról napra keményebben sanyargatta a népet, csakhogy meggyűlöltesse velük Róma uralmát. De vajon Josephus le merte volna írni, hogy erre esetleg Rómából kapott utasítást Florus? Amikor a Jeruzsálem felett győzelmet arató Flavius-dinasztia belső köréhez tartozott ő maga is?
Nos, a zavargások és a zsidókkal szembeni atrocitások a tengerparti Caesareában kezdődtek. Az ottani zsinagógát megszentségtelenítő görögök ellen panaszt tevőket Florus bebörtönöztette. Aztán jött Jeruzsálem és a templom. Josephus nem akármit állít, mint azt, hogy Florus „…mintha csak felbérelték volna, szándékosan szította a háború tüzét. Elküldte embereit a templom kincstárába, és kivétetett belőle 17 talentumot, azzal az ürüggyel, hogy a császárnak van szüksége a pénzre. Emiatt általános felzúdulás támadt”.
Tegyük fel a kérdést: mi van, ha a parancs valóban Nero császártól és a birodalmi vezetéstől érkezett és Florusnak egy ponton valóban az lett a feladata, hogy olyan felkelést robbantson ki Judaeában, amely elengedhetetlenné teszi Jeruzsálem elpusztítását? Mi van, ha valóban Florusnak kellett elhintenie a felkelés magvát? Kisajtolnia egy casus bellit? Mi van, ha a tűz, mely Rómában keletkezett, Florus révén Jeruzsálembe érkezett?
Jeruzsálem romokban
Nyiltan kimondhatta volna Josephus, hogy Róma (is) felelős a felkelés kirobbantásáért? Méghozzá Róma, a császári központ? Nem a helytartó, de a Birodalom császári vezetése? Aligha írhatta volna le! De lehet, hogy belecsempészte a sorok közé az igazságot… talán többet is, mint amennyit a Masszádát elfoglaló Flavius Silva papírra vetett...
Igazság? Hogy mi az igazság? Nos, a történelmet mindig a győztesek írják, s a győztesek megtalálták Josephusban az erre legmegfelelőbb embert. Aki eltüntethette egy frappáns történetírói munka révén annak nyomait, hogy– a Második Templom kincstárába befolyt temérdek templomadó megszerzése céljából – valójában úgy kellett Rómának a felkelés, mint egy falat kenyér… és tett is érte… Igaz volna?
Ezt döntse el mindenki maga! Jelen sorok írója csak feldobott egy labdát… Mindazonáltal tény, hogy a felkelés átterjedt egész Palesztinára és a rómaiak „kénytelenek voltak” beavatkozni… Masszádát amúgy annak a Galileai Júdásnak a leszármazottja foglalta el, aki annak idején, Nagy Heródes halálakor robbantott ki felkelést Galileában. Aztán végül Masszáda is megadta magát a rómaiak faltörő kosának...
Galileai Júdástól eredeztethető egyébként a zelóták frakciója, akik fegyverrel is ki akarták kényszeríteni a zsidó nép függetlenségét. Közéjük tartozott a Barabás is, akit Pilatus szabadon bocsájtott a Biblia szerint...
Nero császár a Britannia sorozatban is szereplő Vespasianusra bízta a felkelés leverését, aki a Nero bukása utáni polgárháborúból győztesen került ki, s már császárként, hadvezérei – köztük Titus fia – révén leverte a zsidó felkelést.
Titus állítólag meg akarta kímélni a Második Templomot, azonban az végül mégis elpusztult. Titus római diadalívén látható, amint a győztes rómaiak a Templom kincseit – köztük a hétágú gyertyatartót, a menorát – viszik a diadalmenetben. A hadizsákmányt.
Ja, a pénz! Hogy mennyire szerepet játszhatott Róma politikájában a templomadó megszerzése, azt ékesen bizonyítja Vespasianus császár intézkedése is: minden zsidóra, bárhol lakott, évi két drachma fejadót vetett ki, melyet – éppúgy, mint régen a jeruzsálemi templomnak – most a Capitolium javára kellett megfizetniük. Vespasianus intézkedései egyrészt gazdasági érdeket szolgáltak. Másrészt a Capitolium az a domb Rómában, ahol a főisten Juppiter temploma állt. Vagyis a pénzszimbólikusan a pogány istené lett.
Ez pedig azért félelmetes, mert nem mást szimbolizált, mint a zsidók istenének vereségét és a rómaiak és istenük felsőbbrendűségét… a zsidó nép megalázását… Félelmetes, de Róma szemében valóban jajj volt a legyőzötteknek! Nos, Róma évtizedek alatt, de felépült. A háborúban szerzett hadizsákmánynak is köszönhetően. Vespasianus pedig a zsidó rabszolgák munkáját is felhasználva megkezdte a róla elnevezett Amphiteatrum Flavium – vagyis a Colosseum – építtetését, melyet már Titus avatott fel.
Igaz, azt már ő sem érhette meg, amikor Commodus is fellépett Róma lüktető szívében… De ez már egy másik történet… Amúgy Commodus nem a Colosseumban lelte halálát, s nem is Maximus végzett vele...
Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.
Utolsó kommentek