„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség. Fussunk is neki!

Sosemvolt életek – avagy fiktív karakterek hitelesnek kikiáltott kalandjai

Regények lapjain, mozivásznon és természetesen a televízióban is rendre feltűnnek olyan fiktív (tehát valójában nem élt) személyek – ha úgy tetszik, igazi karakterek –, akik a valós történelmi személyekkel, avagy egymással kapcsolatba lépve viszik előre a történetet. Végtére is, minden történelmi témájú történet valójában fiktív elemek tárháza, melyet átleng az alkotó(k) nézőpontja, fantáziája…

Mint a 2004-es Arthur királyt, mely a mítoszt, s a valóban élhetett főhőst az eredeti római környezetében igyekezett ábrázolni. De gondoljunk csak az idén debütáló Britanniára!

A sorozat elején a valóban élt történelmi személy, Aulus Plautius katonái fellázadnak, nem akarnak átkelni az óceánon, az ismeretlenbe. A hadvezér, Aulus megbünteti őket…A Kru. 43-ban történt inváziós események – a történetírás szerint – valóban büszkélkedhetnek ezzel a lázadással, ám aztán a sorozatra „rásüti” bélyegét a mágia, a misztikum, és a hajdani Xena sorozatból is ismert rengeteg mese… Aulus legalább nem fiktív... 

Természetesen ízlés kérdése, hogy ki-ki mennyit bír és akar lenyelni a fikciós cumiból, melyet – valószínűleg – befolyásol az is, hogy az egyén milyen mértékű történelmi háttérrel rendelkezik. A fikciónál ugyanakkor nem is lehet szebb és érdekesebb, hisz számtalan világba nyit kaput, múlt ködén nyújt átlátást, enged bepillantást és teremt megértést. Következésképpen éppolyan jogosultsága van a létre, mint minden élőlénynek, hisz maga is életből, alkotójából fakad, a szárnyaló képzeletből...

Manapság is fontos küldetést teljesítenek tehát azok az alkotók, akik – akár a filmművészetben, akár az általuk írt regények lapjain, de – életre kívánják kelteni a hajdanvolt nagy birodalmat, Rómát. Közéjük tartozik a kortárs magyar író, Marcellus Mihály is, aki a római kori Pannonia provincia (provinciák) történelmébe enged bepillantást regénysorozatában, de a szintén kortárs amerikai író, Steven Saylor is, Gordianus, az ókori Nyomozó megalkotója. Steven Saylorral kapcsolatban azonban már egy érdekes filmtörténeti adalékot is meg kell említenünk.

Gordianus elsőként 1991-ben jelent meg, a Római vér című regényben, egyes szám első személyben tolmácsolva kalandjait az olvasónak. A könyv nagy siker lett. És milyen véletlen? Ha ugyan véletlen… 1993-ban hirtelen debütál az Ókori magánnyomozó című tévéfilm – évtizedek kihagyása után újra felkapva az ókori sarusok, szandálosok, tógások világát –, melyben a magánnyomozó, Falco egyes szám első személyben meséli el kalandjait… Ez a film nem sikerült valami jól, szóval...

Ennek ellenére nem mehetünk el amelett a tény mellett, hogy akár így, akár úgy is nézzük, a fikció bizony teremtő erejű, legyen szó akár regényről, akár filmről, vagy sorozatról! Vannak azonban – és ezek közé tartozik jelen sorok írója is –, akik azt az álláspontot is vallják, hogy a fikciónak is egészséges határt kell szabni. Még akkor is, ha figyelembe kell vennünk azt a tényezőt is, hogy többségben lehetnek azok, akik szerint a regény, s a film pusztán az emberi szórakozást kielégítő gyümölcsök a fogyasztói társadalom berkeiben. Mi lenne hát mégis ez az egészséges korlát, ahol egy képzeletbeli falat kellene húznunk?

Nos, a fiktív történetekben hemzsegő számtalan fiktív karakter önmagában a változatosság gyönyörét adja, ugyanakkor egyes fiktív karakterek – egyes sosemvolt életek – meg is téveszthetik az olvasót, nézőt, mert szerepeltetésük mellett az alkotók azt a látszatot is keltik, hogy az adott karakter valós történelmi személy volt, pedig nem is élt. Mindez aztán jó kis tévútra vezethet olvasót, nézőt… Itt kellene meghúzni azt az egészséges határt, korlátot! Vagy talán építsünk a falba egy kaput is, mert csak a vájt fülűeket, s a kultursznobokat izgatja fel, hogy…

…Quintus Pompeius nem törhetett se Caesar, se Antonius életére… és a torkát se vághatták át?

Ennek oka prózai: nem is volt Nagy Pompeiusnak – Caesar legyőzött ellenfelének – ilyen nevű fia, vagy fattya. Quintus az HBO Róma sorozatának egyik arca volt, a széria alkotóinak terméke, aki az első évad végén megszervezi a Caesar elleni merényletet.

A történelemből tudjuk: Kre. 44. március idusán a Marcus Junius Brutus nevével fémjelzett összeesküvés résztvevői kilyuggatják Caesart, aki véres tógájában a Nagy Pompeius szobrának talapzatánál leheli ki a lelkét.

Eddig rendben is volna, azonban a Róma sorozatban folytatás is következik: a merénylet után egy másik fegyveres társaság – a már emlegetett Quintus Pompeius vezetésével – Marcus Antonius consul életére is tör. Antonius ekkor a legfőbb politikai tisztséget, a consuli hivatalt viselte, Caesar már indult volna parthiai hadjáratára, így távollétében Antonius kormányozta volna Rómát; imígyen a történelem...

A sorozat szempontjából tehát logikus is lehetne az Antonius elleni plusz merénylet, csakhogy a Róma sorozat valahogy megfeledkezik a parthiai hadjáratról, jóllehet a Caesar elleni merényletre is azért került sor pontosan március idusán, mert ezt követően az élethossziglani dictatornak (lényegében korlátlan hatalmú vezetőnek) „megválasztott” Caesar már nem tartózkodott volna a Városban. A dolog szépséghibája tehát, hogy a tervezett parthiai hadjárat sorozatba építése még jobban megágyazhatott volna az Antonius elleni merényletnek is...  Viszont mindezt egy sosem élt, valós történelmi személynek beállított Pompeius-ivadékkal játszatták le, s úgy állítják be, mintha a Caesar elleni merénylet megszervezésében is oroszlánrésze lett volna. Szóval...

 Mindezt betetőzi az a tényező, hogy egyes történészek szerint Antonius maga is tudott a Caesar ellen készülő merényletről, s mivel abban a  hitben volt, hogy Caesar örökösévé válik annak halálával, nem fedte azt fel a dictator előtt (Caesar végrendelete aztán említést sem tett Antoniusról). Ezt az álláspontot teszi magáévá Colleen Mccullough írónő is, Az októberi ló című regényében. Érdemes felcsapni a művet!

Történelmi tény, hogy a szenátus ülésére tartva az egyik összeesküvő „feltartotta” Antoniust, aki így nem volt jelen Caesar meggyilkolásakor, amikor azonban a dictatort megölték, maga is „elmenekült” a helyszínről, így akkor és ott nem foglalt állást se pro, se kontra a merénylettel kapcsolatban… Futása tehát legalább hiteles a sorozatban. És a való életben is impulzív alak volt.

Később aztán megegyezés született a merénylőkkel. A dictatori címet eltörölték, Caesar összes intézkedése azonban hatályban maradt, beleértve a közjogi méltóságokba való kinevezéseket is. Számos merénylő zsíros kinevezésekhez jutott tudniillik a dictatortól, még annak halála előtt. Ez a megegyezés is szerepel a Róma sorozatban. A jelenet végén Antonius – kellően filozofikus képet vágva – átvágja Quintus Pompeius torkát, aki eldől, mint egy zsák, s eltűnik, mintha sosem lett volna. Nézzük csak!

De ki lett volna ő, ha az alkotók a valós történelmi személyt akarták volna megjeleníteni, ahelyett, hogy fiktív karaktert kreálnak? A sorozatban Quintust „Neptunus ostorának” is nevezik, flottaparancsnokként is megjelenik, apját segítve. A karakter ezen vonása utalás lehet Nagy Pompeius kisebbik fiára, Sextus Pompeiusra, aki Caesar halála után – tengeri kalózzá züllve – flottájával elfoglalta Szicíliát, Korzikát, Szardíniát és a gabonaszállítmányok fosztogatásával jelentős éhínséget, áremelkedést idézett elő. A válságon végül Caesar örököse, Octavianus lett úrrá, de a menekülő Sextust valóban Antonius végeztette ki.

Octavianus, már Augustus császárként megfogalmazta tetteinek, ténykedéseinek hivatalos változatát (ez a Res Gestae Divi Augusti néven ismeretes), melyben név nélkül annyit ír Sextus kapcsán, hogy megtisztította a tenger vizeit a kalózoktól… Sextus Pompeius azonban jóval fiatalabb volt Caesar halálakor, korban Quintushoz Nagy Pompeius idősebb fia, Gnaeus Pompeius áll közelebb, vagy Titus Labienus, az a hadvezér, aki átállt Pompeius táborába. A sorozatban Quintus erőszakos jellem, mestere a vallatásnak is, mindez Titus Labienusra utal.

Labienus és Gnaeus Pompeius azonban elesett a Caesar ellen vívott mundai ütközetben, tehát Kre. 44-ben már csak Sextus Pompeius szerepelhetett volna valamiképpen a sorozatban. A mundai ütközetet a 2003-ban bemutatott Augustus című film jeleníti meg. Természetesen mindenki döntse el maga, jó volt-e, avagy szükséges egy olyan karaktert életre hívni a sorozatban, aki amellett, hogy fiktív, azt a látszatot kelti, hogy nagyon is élő történelmi személy volt! Miként az is kérdés, hogy…  

…miért kellett a Gladiátorba is egy Gracchus?

Ennek oka akár prózai is lehet: ha a főhős, Maximus rabszolgája a Cicero névvel díszeleg, igazán gazdag fantáziára vallhat az alkotók részéről, hogy a magát Commodus császár szenátusi ellenzékének kikiáltó politikusnak a Gracchus nevet adták… Míg a 2000-es filmopus Maximusát valós történelmi személyről mintázták, addig Gracchus karaktere teljesen fiktív, még, ha nem is kelti teljes mértékben a valós történelmi karakter látszatát... a szenátusban... az elnyomó hatalmat megtestesítő császár árnyékában...

Gracchus és az általa képviselt szenátusi ellenzék kapcsán szólni kell arról a tényről, hogy a Gladiátorban bemutatott császárellenes összeesküvés valós történelmi alapokon nyugszik; a Kru. 182-ben Commodusra rátörő merénylő értékes időt vesztett, míg azt hajtogatta, hogy a tőrt a szenátus küldi a császárnak… Ahogy a Gladiátorban is benne volt a szenátusi ellenzék a "buliban". De vissza Gracchusra! Nevét nagy valószínűséggel mégsem az alkotók fantáziája szülte, de nem is a történelemkönyvek lapjairól vehették, hanem az 1961-es Spartacusból, melyben szintén Gracchusnak hívják a Spartacus felett győzelmet arató politikus és hadvezér, Crassus szenátusbeli ellenfelét.

Gracchus ebben az utóbbi filmben már valós történelmi személyként beállítva mozog, tevékenykedik, s intrikál, természetesen vagy nem, de jófiúként beállítva – a Róma elnyomó arcát megjelenítő –, Crassusszal szemben. Innen eredhet tehát a Gladiátor Gracchusának karaktere. Nos, akárhogyis, a Spartacusban Gracchus egy összetett, fiktív karakter Mark W. Graham értekezése szerint, aki megjeleníti a római néppárti szenátorok csoportját.  Az értekezés adós marad azonban azzal a történelmi ténnyel, hogy a Spartacusban zajló eseményeket (vagyis a Kre. 70-es éveket) megelőzően valóban élt és tevékenykedett két néppárti politikus e néven.

A Gracchusok nevének kölcsönzése pedig nagy valószínűséggel nem véletlen Howard Fast író részéről, akinek regényéből a Spartacus című film készült. Fast az amerikai kommunista párt tagja volt, tevékenységei miatt rövid ideig börtönben is ült; itt, a börtönben kezdte el írni a leghíresebb regényét, a Spartacust, amely az azonos című film alapját is képezte. Gracchus karaktere bármennyire fiktív, a névválasztás valószínűleg tudatos, mivel Fast karaktere – Graham értekezése szerint – áttételesen az ’50-es évekbeli amerikai baloldalt is megjeleníti, erre pedig a radikális reformokat hirdető Gracchusok neve is markánsan utalhat.

Akárhogy is, Gracchus fiktív karaktere – a kalandjainak keretében – segít Spartacus feleségének és kisfiának is elrejtőzni a rabszolgafelkelés leverését követően, így Gracchus végső soron a szenátus és Róma érdekeit sértő tevékenységben vesz részt, Rómát pedig az idő szerint a Spartacust leverő Crassus képviseli.

A film végén Gracchus öngyilkosságot követ el. Az igazi Gracchusok végzete is hasonló volt, ötven évvel korábban, de ez egy másik történet… Megjegyzendő, hogy az 1953-ban Sztálin-békedíjat nyert Fast maga is az amerikai kongresszus munkájának akadályozása miatt került börtönbe, így Gracchus karaktere valahol magát az írót is megjeleníti…

Graham értekezése megspékeli még a dolgot azzal is, hogy a levert gladiátorsereg tagjainak „Én vagyok Spartacus!” felkiáltása akár tisztelgés is lehet azon alkotók előtt, akiket Hollywoodban feketelistára tettek, vélt vagy valós Amerika-ellenes tevékenységük miatt, ugyanakkor az értekezés arra is rámutat, hogy Crassus úgynevezett filmbéli tisztogatásai az átlag amerikai nézőkben pontosan a Szovjetunió és a sztálini tisztogatások és terror rémképét kelthették. Akárhogy is, a Spartacus számtalan áthallású film, amely mind a mai napig számtalan nézőpontot és kérdést hívhat elő, például azt, hogy…     

…mit keresett Caesar és Crassus fia a Spartacus elleni háborúban?

Caesar nem fiktív karakter, azonban sokkal inkább a regények lapjaira és a filmművészet világába tartozik, hogy mit tett a Spartacus elleni hadjáratok idején. A Spartacusban az ifjú Caesar is Gracchust támogatja a filmben, de később átáll Crassus táborába.

Történészek ugyanakkor rámutatnak arra a tényre, hogy nem tisztázott Caesar tevékenysége a Spartacus elleni hadjáratban, így az sem, hogy Crassus alatt szolgált volna. Mccullough regényében, a Fortuna kegyeltjeiben és a Starz Spartacus sorozatában minden esetre Caesar is aktívan kiveszi részét Crassus mellett a Spartacus ellenes háborúból.

A Starz Spartacus sorozatában feltűnik aztán egy teljesen fiktív, méghozzá abszolúte ellenszenves karakter, az ifjú Tiberius, Crassus fia, aki olyannyira konfliktusba keveredik Caesarral, hogy végül katonákkal erőszakoltatja meg a szintén nagyképűnek, ámde viszonylag pozitívnak beállított ifjú Caesart.

Crassusnak két fia volt, Publius és Marcus, Tiberius nevű fia nem. Publius az apjával, Crassussal együtt meghalt Kre 53-ban, a parthusok elleni ütközetben, Carrhaenál. Ezt akarta megbosszulni a dictator Caesar, Kre. 44-ben, de aztán jött március idusa… Publius felesége szerepel is az HBO Róma sorozatában, immár a Nagy Pompeius utolsó hitveseként...  és tanúja volt Pompeius kivégzésének…

Tiberius karaktere Bibulusra utalhat, aki Caesar consultársa volt, egyúttal a haláláig politikai ellenfele. Állítólag fiatalkorukban zördültek össze egy hadjáraton és Bibulus később előszeretettel terjesztette Róma-szerte azt a pletykát, hogy Caesarnak férfiakkal is voltak szexuális kalandjai… Válaszul Caesar felszarvazta Bibulust, elkalandozva Bibulus feleségének testtájai között… Mi pedig legközelebb elkalandozunk a tizenkilencedik századba, ahol egy erélyes feleség megakadályozta, hogy Felix Dahn író tűzre dobja Ein Kampf um Rom című regényét, így abból 1968-69-ben kétrészes film is készülhetett, Harc Rómáért címmel.

A film a Kru. 527-565 között, vagyis hatodik évszázadban játszódik, amikor is Justinianus ül a Keletrómai Birodalom trónján, s hőn szeretett Theodóra császárnéja – fiktív, ámde valós történelmi személyként beállított – szeretőjének, a római Cethegusnak az intrikái nyomán megindítja csapatait a barbár gótok által uralt Itália s benne az örök város, Róma visszafoglalására… aztán visszatérünk a Ben-Húr világába, hogy kiderítsük, fiktív karakter-e a nagy ellenfél, Messala… Vagyis még nem végeztük ki a témát!

Aztán, hogy jó dolog-e a valós történelmi személy látszatát keltő – történetek, regények, filmek, sorozatok világában ide-oda flangáló –, valójában fiktív történelmi karakter?  Ki-ki döntse el maga! Vagy egyszerűen csak élvezze a műsort!

Mi pedig hamarosan folytatjuk!

Addig is…

…ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/

   Előre!