Figyelem, felnőtt tartalom következik!

A kérdés jogos, sőt mi több: jogi kérdés. Az állattal való nemi érintkezést, vagyis az ún. baromkodást (sodomia bestialitatis) nálunk is törvények szabályozzák. De túlontúl száraz lenne egy jogszabállyal belecsapni a lecsóba! Kezdetnek hadd meséljek el egy híres történetet, melyet anno egy egyetemi szemináriumon hallottam. Az oktató verziója szerint egy barátja sokáig szűz volt, mígnem összefogtak a haverok és befizették őt egy prostituáltra. A nemi érintkezés után a prostituált áradozott a barátról – különös tekintettel annak „tudományáról”. A haverok nem értették, mire a következő lakonikus választ kapták: „Ja, otthon már gyakoroltam állatokon!” Már csak az a kérdés, megtehette-e ezt a barát a hazai jogi szabályozást figyelembe véve? 

Belegondoltál már?

Vajon csak jogi kérdés a történetben szereplő barát „gyakorlata”? Vagy annál több? Egyszer hallottam valahol, hogy ha meg akarod ismerni a másik embert, igaz valójában, figyeld meg azt is, miként bánik az állatokkal. Mondjuk a kutyájával. Az Élet természetesen sokszínű – milliárdnyi arca van –, így akad olyan ember, aki a szeretteinek okoz félelmet, fájdalmat és szenvedést, miközben a felügyelete alatt álló állattal törődik, azonban ha az ember, mondjuk, a kutyáját is kínozza, mi a garancia arra, hogy embertársával másképpen bánik? Szóval, belegondoltál már, hogy minden állat – legyen az haszonállat, avagy kedvtelésből tartott állat – az emberhez hasonlóan fájdalmat is érez? Belegondoltál már, hogy minden állat az emberhez hasonlóan egészségkárosodást is szenvedhet? És belegondoltál már, hogy egy állatkának is okozható tartós félelem?

És belegondoltál már, mit jelenthet egy ember számára, ha szexuális erőszak áldozatává válik? Találkoztam szexuális erőszak áldozatával. Azt mondják, a sértett is közrehat a bűncselekmény elkövetésében, de vajon egy állat miként hathat közre abban, hogy fel kívánják használni nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során? Legfeljebb csak azzal, hogy él. Létezik. Dorombol… Vajon belegondolt mindebbe a barát, aki otthon az állatain „gyakorolt”? Kötve hiszem!

A zoófiliáról

Városi legenda a kedvenc ebével „játszó” lány esete, akinek felköszöntésére a szülei és a barátai már érkezése előtt összegyűltek a szomszéd szobában… A Zoófilia közismert megnevezése annak, ha valaki állatok iránt érez nemi vonzalmat. A zoófiliát napjainkban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által használt BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) a „szexuális preferencia egyéb zavarai" közé sorolja, betegségnek nem minden esetben tekintik. A kérdésen szexológusok is vitatkoznak, továbbá országonként eltérő (lehet) az állattal való nemi érintkezés kulturális, vallási és jogi megítélése is. De a jelenség nem új keletű. Ismert volt már az ókorban is. Gondoljunk csak a görög mitológiára, s Zeusz hódításaira, állat képében…

Szóval, baromkodás már az ókorban is…

Több mint kétezer év távlatából – s a régmúlt idők olvasmányaiból – feldereng a Közel-Kelet kutyapapnőinek története szintúgy, miként a Szentírás sorai. Az Ószövetségben az állattal nemileg érintkező ember halállal lakolt, miként az állat is, amellyel érintkezett. Vajon volt beleszólása szegény báránynak? Az állattal való nemi érintkezés keresztény erkölcsi megítélése is az Ószövetségben gyökeredzik, halálos, természetellenes bűnnek tekintve azt. A tendenciát nézve – az ókor végére és azt követően – megfigyelhető, hogy az állattal való szexuális kapcsolat korábban inkább elfogadott volt, később pedig egyre inkább tiltott és büntetett lett. Ugyanakkor az emberi zoófiliáról mit sem tehető állat is a büntetés elszenvedőjévé vált.       

Egy kis hazai, avagy: „Itt van a kutya elásva?”

Anélkül, hogy végigkutyagolnánk az Időben egy évezredet, vigyázó szemeinket vessük egy kicsit a 18. századra – annak is a büntetőgyakorlatára. Megúszta vajon nálunk az állat a büntetést? Nem. Ebül veszett el. Hazai nyalánkság is, hogy a kutya bizony alulról szagolta az ibolyát, amennyiben bizonyítást nyert a baromkodás tényállása (az emberről nem is beszélve, csak egy kis kínvallatásra volt szükség a régi időkben). Szóval állat és ember nálunk is egyaránt befürdött – jobban mondva égett. A baromkodás megvalósítóját még a 18. században is elevenen való megégettetésre ítélik, az állattal együtt. Ezt követően a hamvaikat szétszórják a szélben, avagy a vízben. Ergo: a kutya nincs elásva – de tüzet fog a máglyán… Egészen pontosan nemcsak a Blőki éghet, de más állat is – mondjuk egy cirmos cica is…

Tüzes léptekkel a jelenkorba

Ha már kihűlt a máglyánk helye is, térjünk vissza a kortárs baráthoz – akivel történetünket indítottuk – és a kérdéshez: „gyakorolhatott”-e állatokon? Jogilag… Rögvest egy problémával találkozunk, de könnyen meg is oldható. Az állattal való nemi érintkezés ugyanis nem csak férfi, de nő esetében is lehetséges – biológiailag. Ergo: barát helyett vegyünk egyszerűen embert (mely nőre és férfira egyaránt alkalmazható).

És most vegyünk egy állatot is. Egy klasszikus kedvtelésből tartott állatot, amely a kutyához hasonlóan gyakorta megtalálható nálunk. Vegyük példánkhoz a cirmos ciccet. Ha egy viharos, álmatlanul töltött éjszakán egy férfi úgy döntene, hogy beengedi a lakásba a nőstény ciccet (nevezzük mondjuk Vörikének), avagy egy nő rádöbbenne, hogy milyen selymes az általa ölelt és simogatott új kandúrjának szőre (akit meg nevezzünk Jenőkének), az alábbi két dolog feltétlenül jusson az eszébe:  

  1. a cicc minden további nélkül beengedhető a lakásba,
  2. a cicc nem használható fel nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során.

A félreértések elkerülése végett: nem mintha feltételezném, hogy minden Vörike és Jenőke gazdája, és mindenáron el kívánná tölteni kis kedvencével azt a viharos éjszakát, fülébe súgva a szentenci(c)át, hogy „Rossz cicc!” Azonban néha bizony meglepődünk embertársaink jogtudatán! Egyeseknek sajnos nagyon durván természetes az állat kínzása. Éheztetése, folyamatos láncon tartása, a szükségtelen, fájdalmat okozó bántalmazása, egészségének károsítása! Avagy Diesel elpusztítása! Pedig, ha tagadjuk is, hogy lenne az állatnak lelke (ebben vallásunk, kultúránk is meghatározó), tudományosan bizonyított, hogy az állatba is belopódzhat az a nagybetűs FÉLELEM! A kismadár is vergődhet, félelemtől és bizonytalanságtól megkötözve kalitkájában – mint a Lillian Gish által alakított, rettegő kislány, Lucy, a kamrában, félelemmel a lelkében, halála előtt…

Nos, ha valakinek a lelke, némileg, avagy simán lehetővé is tenné, hogy állattal nemileg érintkezzen, jusson eszébe néha „az állatok védelméről és kíméletéről” szóló 1998. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban Állatvédelmi törvény) 8/B. §-a, amely expressis verbis kimondja: „Állatot a nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során felhasználni tilos.” És ez még nem is minősül jogi értelemben állatkínzásnak. Ergo: a jogi keretek között bárki hülyéskedhet, de baromkodni, nos azt tilos! A törvényellenes magatartás állatvédelmi bírság kiszabását vonja maga után, amely igazodik a magatartás súlyához, ismétlődéséhez, az állatnak okozott sérelem jellegéhez és időtartamához. Azt hiszem egyértelmű!

Még egy kis száraz jog

Láthattuk, hogy az állattal való nemi érintkezés az Állatvédelmi törvény alapján jogellenes és az állatvédelmi hatóság bírságot szab ki – amennyiben bizonyítást nyer. A törvény 8/B. §-a 2012. december 28-a óta hatályos, tehát ezt megelőzően az oktató barátja elvileg „gyakorolhatott” állatain – lelkiismerete és a büntetőjog szerint… Erről még később lesz szó.

Többek között az Állatvédelmi törvényt is módosította „az egyes agrár tárgyú törvények módosításáról” szóló 2012. évi CCXIII. törvény 40. §-a, azonban a törvény indokolása adós maradt arra vonatkozóan, hogy az Állatvédelmi törvény miért is egészül ki egy 8/B. §-al. Tény, hogy ezzel elejét lehetett venni az állatpornó hazai készítésének – miként tette azt Hollandia is, már 2010-ben.

És most az állatkínzásról

Mi történik, ha azon a viharos éjszakán még félelmetesebb dolog történik: valamiért szétfeszítik Vörike vagy Jenőke száját, netalántán a nemi érintkezés következtében más maradandó sérülést is okoznak neki? És mi történik, ha ebbe bele is pusztul? Nos, akkor annak, aki ezt teszi (aki miatt elpusztul, avagy sérül) speciális képessége van arra, hogy megutáltassa magát a környezetével!

Valljuk be: a társadalom nem nézi jó szemmel, ha nőket, gyermekeket bántalmaznak! Nagyon helyesen nem nézi jó szemmel! Miként azt sem nézi jó szemmel, ha állatokat bántalmaznak! Mert amit Vörikével vagy Jenőkével tennének, az bizony már egyértelműen – és kőkeményen – állatkínzás!

„A Büntető Törvénykönyvről” szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban Büntető Törvénykönyv) 244. §-a világosan fogalmaz: 

„244. § (1) Aki

a) gerinces állatot indokolatlanul oly módon bántalmaz, vagy gerinces állattal szemben indokolatlanul olyan bánásmódot alkalmaz, amely alkalmas arra, hogy annak maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza,

b) gerinces állatát vagy veszélyes állatát elűzi, elhagyja vagy kiteszi,

vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha az állatkínzás

a) az állatnak különös szenvedést okoz, vagy

b) több állat maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza.”

Az állatkínzás 2004. év óta büntetendő cselekmény. Korábban – legjobb tudomásom szerint – a garázdaság tényállásával kívánták rendezni a kérdést. Végül önálló bűncselekmény lett. Az akkori büntető törvénykönyvet módosító törvény indokolása kiemelte, hogy olyan méreteket öltött az állatok kínzása, amely már szükségessé tette a jogalkotó fellépését. Szóval, akinél a lelkiismeret szava már nem használ, ott következnek a jogi eszközök.

Mindezek alapján a barát 2004. előtt nem volt büntethető állatkínzásért, ha az az állat, amelyiken „gyakorolt”, esetleg nem élte túl e „gyakorlatot” – „vagy jobb esetben” maradandó egészségkárosodást szenvedett –, 2012. óta azonban már nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során sem használhatja fel sem Vörikét, sem Jenőkét, sem Blökit, de semmilyen más állatot sem! A jogszabályt lehet nem ismerni, attól még be kell tartani – akkor is, ha saját lelkiismeretünk nem is szól, ha bántunk egy állatot! Vonatkozik ez férfira, nőre, vagyis minden emberre! Némely állatot elfogyasztunk, de még a vadászok is tisztelik az elejtett vadat! Talán egyszerűen azért, mert Életek, mint mi, mindannyian?  

Akik hozzánk hasonlóan Életek – az állatok

Jogszabály is rögzíti, hogy az állatot úgy kell tartani, hogy az lehetővé tegye annak természetes viselkedését. Nos, némileg nem az állat természetes viselkedéséhez tartozik emberrel nemileg érintkeznie – azt hiszem, ebben egyet érthetünk.

Vannak állatok, melyeket a történelem hajnala óta fogyasztunk, a történelem hajnalán háziasítottunk, s van olyan, amelyet a történelem hajnala óta szeret az emberiség. Maradjon meg ez így! Azt mondják, ha igazán szereted és elfogadod önmagadat, embertársadnak sem kívánsz mást. Valószínűleg igaz ez arra a macskára is, amelyet magadhoz ölelsz, s hallgatod dorombolását nyár éjszakán. És igaz ez arra a kutyára is, amely köszönt téged, szemedbe nézve, hozzád kötődve. Mert talán minden Élet elfogadása ott kezdődik, hogy elfogadjuk saját magunkat is. Ergo: aki bánt mást, embert, állatot, elsősorban önmagát bántja és önmagát nem tudja tisztelni, szeretni és elfogadni! Nagy kár, hogy az állatok kínzói ezzel nincsenek tisztában! Akkor talán önmagukba is néznének!

Zárjuk ezért most sorainkat a Nemzetközi Állatvédő Liga által 1978-ban elfogadott „Állati jogok egyetemes nyilatkozatával”:

  • Minden állat életét tisztelni kell.
  • Egyetlen állatot sem szabad rossz kezelésnek vagy kegyetlen beavatkozásnak alávetni. Ha az állatot el kell pusztítani, annak gyorsan, fájdalom- és félelemmentesen kell megtörténnie.
  • Az állatnak joga van a figyelmes gondozásra.
  • A fájdalmas vagy lelki traumát okozó kísérlet sérti az állat jogait. Gondoskodni kell az ilyen eljárások helyettesítésének kidolgozásáról és folyamatos bevezetéséről.
  • Minden, szükségtelenül halált okozó beavatkozás életellenes bűncselekménynek számít.
  • A szervezett oktatásnak és nevelésnek arra kell törekednie, hogy az ember gyermekkorától kezdve tisztelje és megértse az állatokat.

Ebből csak az elsőt és az utolsót emelném ki. A tiszteletet az állatok élete iránt – hisz’ kétségkívül maguk az állatok is Életek –, és azt, hogy erre már gyermekeinket meg kell tanítani. Pontosan a gyermekkorban. Amikor a Lélek még befogadó…

És még egy kis szó az állatok lelkéről is

Vajon van az állatoknak lelke? Minden kutya a mennybe jut?

Vannak, akik a reinkarnációban hisznek, s abban is, hogy a lélek állati testben is újjászülethet. Vagyis egykori rokonaink is visszanézhetnek ránk kis kedvencünk szemén át… Ki tudja? Sok minden hit, világvallás, nézőpont kérdése is. Ettől, még akik húst szeretnének enni, azok enni is fognak…

Ami Európát illeti, érdemes megemlítenünk a katolikus egyház álláspontját is. Nemrégiben maga Ferenc pápa foglalkozott a kérdéssel és némileg új hangot ütött meg az egyház berkeiben, mely hang szakítani látszik az egyház azon hagyományos álláspontjával, mely szerint az állatok létezése csak az anyagi világhoz kötődik.

Kiragadott példák… Vallások felfogása, nézetek… Vajon van az állatnak lelke? Ki tudja? Szerintem egyszerűen csak nézz bele Vörikéd, Jenőkéd, Blökid, avagy kismadarad szemébe. A szem mindig a léleknek tüköre…