Kirándulás és néhány rándulás  – ezzel a címmel debütált anno a legendás Tom & Jerry sorozat egyik epizódja, melyben a szabadságát töltő horgászó homo sapiens sapiens (közismertebb nevén: a Zember) a végén agyba-főbe veri kedvenc macsekunkat. A történet szerint Tom gazdája horgászni megy. A macska belelkesül és vele tart – Jerry egeret senki sem hívta. A két állat – szokásához híven – hozza a formáját és végül az egész kirándulásukra azt mondhatjuk: „Állat!” Főleg, hogy az ominózus részt – suttyomban – a hajdani Csehszlovákiában rajzoltatták! Ettől is olyan állatira kisvakondos a fű… De vajon létezik állatira jó kirándulás? Járjunk utána! Ja, csak szólok: ez egy blog, nem információs-tudományos-szupersztráda! Szóval be ne pipulj tőle!

Bepipult, mint a bakter

Na, ez egy kis magyarázatra szorul, kérem szépen! Főleg, hogy történetemet legutóbb a Zemplén Kalandparkban hagyám el, ahol lezúztunk a drótkötélpályán. Elindultunk utána gyorsan, hogy még lássuk Füzér várát, melyet pár éve pazarul felújítottak, s ahol anno Magnusnak nevezett barátom tesója összerosálta magát a napozó viperák látványától…

Miközben Informatikus barátomat pipa felesége, Hegylakó asszony szapulta a telefonba – tudniillik a barátom kispórolta velünk utazó kissrácából a folyadékot, minek utána a gyereknek majd szétrobbant a feje – Dezertőr barátomat egy kis vasúti biztosító berendezésekről szóló monológgal traktáltam, elmesélve, hogy a kis Veszprém megyei település, Vinár országosan egyedülálló kinccsel rendelkezik, már ami a vasúti biztosító berendezések ipari és műszaki megoldását illeti. A tekervényes mondat után, lássuk, miről is van szó!

A kis vinári vasútállomáson szinte megállt az idő. A Pápa-Szombathely vonalon a harmadik megálló. Ha itt leszállsz, úgy tudom Turul-szoborra is találsz.

Meg régi karos jelzőkre szemafor helyett. A tavaszi nap lemenő fényében a kietlen állomás szürreális atmoszférát is kínál a nosztalgiázni vágyóknak.

A legkülönlegesebb ajándék – amit e település adhat – mégis az országosan sehol másutt ilyen formában fel nem lelhető csapórudas sorompó! Ergo: vasút mániások, ide! Miért is különleges? Nos, való igaz: az emberi erővel hajtott tekerő által csukható és nyitható csapórudas sorompó még szerte másutt is található az országban, jóllehet a múlt század végétől töretlenül szorítja ki a fény- és félkarú sorompó.

A csapórudas sorompókat Módos István tervezte és szabadalmáról a Magyar Királyi Államvasutak javára 1938-ban lemondott. Az új rendszerű karos sorompókat ezek után rendszeresítették Magyarország vasúti kereszteződéseiben. Általában egykaros, bizonyos útnyílásnál kétkaros változatban telepítették.

És itt jön a lényeg: a csapórudak mindenütt egymással párhuzamosan csukódnak az egykaros változatnál (kétkaros változatnál pedig eleve négy csapórudról beszélhetünk). Vinár csapórudas sorompója egykaros változat, a csapórudak azonban – országosan egyedülálló műszaki megoldásként – egymással szembe csukódnak le, nem párhuzamosan.

A megoldás a fénysorompókhoz szerelt félkarú sorompókra hajaz, a fellelhető fényképek alapján a sorompót pár éve felújították, azonban kicsi volt az esély arra, hogy az egyik sorompó rudat az állomással szembe fordították – több meló, nem igaz? Gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátommal Vinárba utaztunk hát, hogy kiderítsük – meséltem tovább Dezertőr barátomnak a kocsiban, Füzér felé utaztunkban. Az állomással (és a sorompó kezelésére szolgáló őrtoronnyal) szemben nyíló sorompó rúd esetében volt is nyom, hogy áthelyezhették a csapórudat – talán a felújításkor –, azonban a teljes igazság legalábbis egyelőre, de a balladai homályban marad, miként az is, mi volt a levesben...

A sorompó vonalához érve ugyanis egy pipa bakter szólt ki az ablakon, hogy tilos a fotózás a vasút területén, engedély nélkül. De jó, hogy szólt az öreg, így elkerülhettük a fotózást. Mert hát – ahogy azt azóta megtudtam – a vasútállomásokon az utasforgalom számára megnyitott területen lehet fotózni engedély nélkül, magáncéllal, de itt is csak akkor, ha az a vasúti technológiára vagy a felvételkészítőre biztonsági kockázatot nem jelent. Az utasok számára nem megnyitott, vasútüzemi területen pedig több feltételhez és engedélyhez kötött a fotózás.

A világhálón több vitaindító írás is foglalkozik a fotózásra vonatkozó szabályozással, jelen sorok írója a kérdésben nem kíván állást foglalni, elfogadja és tiszteletben tartja a magáncélú fotózási engedélyre vonatkozó rendelkezéseket, bízva abban, hogy nem okozott semmi galibát a távolról készített képekkel sem – Vinárba való látogatásával pusztán az volt a célja, hogy rámutasson, milyen különleges és egyedi értékkel rendelkezik a kis település. Hogy mióta, az nem derült ki. Amikor a kikandikáló bakternak két gyors mondatban elújságoltam a jövetel célját – vagyis az országosan egyedülálló műszaki megoldású csapórudas sorompó megtekintését –, s azt tudakoltam, hogy a csapórudak mindig egymással szemben csukódtak-e (vagyis nem párhuzamosan), azt a választ kaptam, hogy minden sorompó egymással szemben csukódik… 

Hogy Indul a bakterház mégse legyen, elköszöntünk. Így hát, nem derült ki, mióta büszkélkedhet Vinár települése e műszaki kinccsel, pedig jelen sorok írója igazán kíváncsi lett volna rá, milyen büszke is lehet a vinári bakter, hisz egyedülálló értéket tekerhet le s fel… hogy figyelmeztetett, tudjuk, csak a munkáját végezte, ezért köszönet; de kérem, bakter uram, a sorompó rudak nem egymással szembe, hanem párhuzamosan csukódnak! De akárhogy is van, remélem, sokáig meglesz a sorompó! És nem murdeltetik meg, fekete kerettel!

Nem csak azért, mert unikum a maga nemében, és gyakorlatilag Vinár település számára is egy helyi érték, a helyi értékek tárát gyarapítja, de azért is, mert azoknak, akik ezzel dolgozhatnak, különlegessége révén talán megadja azt a szükséges pluszt is, melyet a lélek kíván, hogy onnantól minden munkában töltött perc a legnagyobb öröm lehessen…    

„Te most szívatsz?”

A pincér srác pipa volt, amikor feltette e kérdést, pedig csak azt kérdeztem, író is lesz-e a paszternák levesben. Természetesen megígérte, hogy legközelebb az írót is belefőzeti, csak hát nem derült ki, az íróra gondolt-e avagy a tejtermékre… Egy biztos: a paszternák krémleves szédült fincsi lett!

A fehérvári Hatpöttyös Étteremben költöttük el épp étkünk, mely országosan a második olyan étterem, ahol megváltozott munkaképességű és sérült emberek dolgozhatnak. Az éttermet – mint megtudtuk – nemrégiben Magyar Turizmus Minőségi Díjjal is kitüntették. Jó volt itt lenni, enni! És milyen csinos a pincérlány! Aztán – mint jó bélpoklosok – nyakunkba vettük az utat Vinárnak, Bakonybéllel körítve…

A jó túra, jó levegő garantált, akárcsak a Hatpöttyös pincérlányával vetekedő szépségű pultos lány – szóval, ha Bakonybélen jársz, feltétlenül térj be egy kávéra a bencések Szent Mauríciusz Monostora mellé! És közben az a megtiszteltetés is érhet, hogy szemed a Panon Csillagdára is emelheted… ha a képen kiszúrod...

Aztán túra indul a Petőfi utcán át a Borostyán-kútig és a Szent-kút Kápolnáig! Itt, a Kálvária lábánál BDSM-játékot űző szobor fogad, ámbár az is lehet, nem is szexuális kötözés szemtanúi voltunk, hanem a jó öreg Szent Gellértet készítették fel a Kelen-hegyi kalandra…

A gyengébbek kedviért elmondom, hogy a pogácsa pogányok – Vata vezetésével – 1046-ban lázadtak egy kicsit, melynek keretében Gellértünket lelökték a régi nevén Kelen-hegynek nevezett Gellért-hegyről.  Ja, ez a kép a bakonybéli kis kápolna.

Nem szívatás a túrázás!         

Sőt! Üdítő, lélekemelő kikapcsolódás! Erre tényleg kiválóan alkalmas Bakonybél! Tudta a jó öreg Gellért is, hogy hová kell visszavonulnia 1023-ban, remetének, mígnem aztán István király marosvári, csanádi püspökké nevezte ki, mely véget vetett a bakonybéli remete bulinak…  Azért gondolom, István nem túrázott ide Gellértért. Térkép híjján...

Így hát a jó öreg Stephanus helyett mi indultunk el az úgynevezett Mária-úton, mely egy Közép-Európában haladó zarándokút, no meg turistaút. a Szent-kút Kápolnánál forrás fakad, és egy kőlépcső vezet egy elfalazott barlanghoz, amelyben anno a szájhagyomány szerint Gellért remetéskedett. A barlang elfalazott bejáratában ma egy Lourdes-i Mária szobor áll. Gyönyörű alkotás! Nézd meg! Mi is megnéztük, csak hát képet gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom készített róla, mely kép jelenleg, mint Cora, a homályba vész...

A Kálvária is szép a stációkkal, de most kihagytuk. Tovább mentünk a Csúcs-hegyig, majd onnan a zöld jelzésen haladtunk be a csodás, lélegzetelállító Kerteskői-szurdokba, más néven a „Gugyorba”.

Jó hely!

 Miközben gyermekei aranyköpéseit szorgosan gyűjtő barátom épp tájékoztatást kapott hitvese révén, hogy sáros bakancsát maga fogja kitisztítani… 

A „Kerteskuv” név amúgy már a monostor alapítólevelében feltűnik, az ősi hithez ragaszkodó pogányok itt áldoztak a kereszténység felvétele után, rejtőzködve.

Az úton hóvirág mező köszöntötte a kalandra vágyó túrázókat.

A szurdokban pedig a hűs vizű Gerence-patak csobogott. Csak egyet mondhatok: kirándulj és rándulj ide, legott!

Mi pedig térjünk csak vissza a történetben Füzér várához! Ja, majd legközelebb! Most gugyrozunk!

Innen folytatjuk!

Addig is kövess minket a Facebookon is!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/