PAX! ÁDVENTI TÖRTÉNET

Ádvent beköszöntével sokan feltesszük a kérdést: mit is jelent nekünk Karácsony, az Ünnep, melyre készülünk a következő hetekben? Vásárlást, iszonyú bejgli-burkolást, avagy Lélekben is megújulást? Netán Semmit? Vagy Mindent? Egy dologgal mindenképp összeforr a Karácsony Ünnepe. Valahogy minden, de minden azt sugallja (még a képeslap is), hogy akkor BÉKE van…

Vajon igaz volna? Létezik ez a Béke? Avagy ez is illúzió, mint a plazmatévével vásárolt boldogság? Ki-ki, döntse el maga! Addig is álljon itt egy régi történet. Réges-régen hallottam, talán nagymamámtól… Hozzátettem, elvettem belőle, papírra is vetettem, volt, aki már olvashatta…

Álljon hát most itt, s emlékeztessen: addig érdemes szeretni és átölelni, amíg még élünk, s amíg még él, akit szerethetünk és átölelhetünk. Idén én is elvesztettem két szerettemet, s majdnem édesapámat is. Az Élet hozta, hisz Élet után a Halál jön – ez a világ rendje… Mégis, mint most, minden nemzedéknek nagy kincs a Béke! A Csend, mely beszédes. A Csend, melyet a Béke ád. A Csend, melyben rájöhetünk, ki szeret, s ki ölel, s kit szerethetünk és ölelhetünk szívből, igazán. Nagy kincs a Béke! Bizony ám!      

„Békességet hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Én nem úgy adom nektek, mint a világ adja.” „Hallottátok a régieknek szóló parancsot: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek: Ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is.” „Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak…”

             Legyünk vallásosak, avagy kevésbé azok, nyilvánvaló kell, hogy legyen, már csak kultúrtörténeti, vallás- és egyháztörténeti aspektusból is, hogy Jézus Krisztus – kit világszerte több mint egymilliárd ember fogad el Isten Fiaként és a Világ Megváltójaként – egyértelműen alkalmatlan eszköznek tartotta az erőszakot, a háborút, a Béke megvalósítására, és az emberek közti igazságtalanságok felszámolására. A Béke nem valósítható meg sem az erőegyensúly, sem a kölcsönös félelem által – igazságosság nélkül ugyanis nincs Béke.

            Elgondolkodtató, hogy az elmúlt 5000 év során majd 15000 háborút vívtak azok, kiket Isten az Ő képmására és hasonlatosságára teremtett. Sokszor az Ő nevében öltek, sokszor a magukat követőinek vallók egymás vérét ontották! Krisztus nevében! Talán csoda, hogy még az I. Világháború poklában is voltak ellenséges katonák, akik 1914. Szenteste együtt énekeltek, megrázták egymás kezét, minden jót kívánva tán… Akkor még élő példaként hirdetve, hogy nem halt ki a fény! Él még a lelkekben! Vajon, ki élte meg közülük a háború végét, hogy személyesen elmondja? Eltelt azóta pár Karácsony, pár év, mikor aztán elhangozhattak Erdő Péter szavai: „Az emberi történelem háborúk, kegyetlenségek és igazságtalanság közepette zajlik, ám Krisztus megszakította a gyűlölet láncolatát. Elhozza az örök békét életünkbe, szívünkbe, családjainkba és nemzetünkbe.”

De mi is az, hogy Béke? Béke: az emberek, népek, államok közti olyan állapot, amikor nincs háború – imígyen a szótár... Nos, a háború után Béke köszönt be, kétségtelenül. Véres béke! – ahogy Tacitus is fogalmaz Augustus császár uralmáról, akinek idején a kereszténység megszületett. Testet öltve egy emberben.

A császár már nem érhette meg, mit is idéz elő egy új élet, egy gyermek születése… Vagy talán mégis? Erről szól most az Ádventi történet…

A betlehemi gyermek csillaga

A császár már hetek óta iszonyatosan szenvedett. Amióta megjött a híre a hadsereg katasztrófájának, egyre csak azt üvöltötte, fejét falba verve, hogy adják vissza a légióit.

            Élete során mindent elért, amit célul kitűzött maga elé. Nem vetett meg soha fegyvert, intrikát, női fegyvert se: a mérget... Ha véres volt is az eszköz, célja, tetteinek eredményei igazolták Őt. Ölt, ha ölni kellet, s istenként kegyelmet osztott, életeknek. Ez volt a sorsa: arra rendeltetett, hogy Rómát világbirodalommá tegye. Bármi áron!

            Megteremtette hát a Békét, bármily véres út vezetett is odáig! Békét, jólétet hozott, kétségtelenül. De akkor a lelkében még Béke honolt. Kiegyensúlyozottan láthatott neki a birodalom békéjének megteremtéséhez. De most, egyszerre, mindkettő oda lett! Tán mindez múlandó lenne? Nem létezne Béke, csupán időszakos nyugalom? Nem létezne igazi Béke, itt a földi életben? Értelmetlen célért küzdött volna? Értelmetlen lett volna egész eddigi élete? Most érzi csak, valójában nem tudja, miért is küzdött; Békéért vagy hatalomért?

            A nap már lemenőben volt – átadva helyét az alkonynak – midőn barátját felkereste. Azt érezte, a Sötétség van… Talán barátnak nevezheti azt az embert, aki már támasza, segítője volt azokban a vészterhes időkben is, amikor a szövetségek naponta változtak – és amely kor az igazi barátságok próbája is volt talán. Ő volt az az egyik barát (a kevesek közül), aki sohasem titkolta előtte véleményét azzal kapcsolatban, amit tett vagy nem tett, vagy tennie kellene.

Mialatt belemerült múltat idealizáló emlékeibe, rá kellett döbbennie, mennyire igazságtalan volt barátjával, amikor megszakította vele a kapcsolatot. Barátja ellenezte azt a leszámolást, amit akkor adott parancsba, amikor fény derült az uralma ellen szőtt nagy összeesküvésre. Szerinte ő csak jó politikai szlogenként hangoztatta a kegyesség erényét, de közben nem játszotta a saját maga által megírt szerepét. Igaza volt. Mégis, hirtelen haragra gerjedt akkor…

Barátja csak a felesége családját akarta védelmezni! Igazán? Közben elfelejtette, hogy milyen esküvel tartozik?! Elfelejtette, hogy kötelessége lett volna jeleznie az ő Caesarának, hogy valami készül?!

Nem jelezte előre érkezését. Azelőtt sem tette. Tudta, számíthat rá, a nap bármely órájában. De vajon most számíthat rá? Amikor ő maga vonta meg tőle a barátságát?

Most, amikor annyi év után újra találkozva vele, első ránézésre meglepte, hogy milyen rossz állapotban van. A halál már átölelte őt, hogy elragadhassa. Szeme még a lélek tükre volt, de már nem az életé… Valami mégis itt tartotta. Talán érezte, hogy ő, a császár még ellátogat hozzá?

Amikor találkoztak, mindkettejük mellőzte a szakítás történéseit, s hamarosan ismét az a két fiatal beszélgetett egymással, akik egykor az apollóniai kertben tervezgették a jövőt…

Ismét leperegtek előttük az elmúlt évtizedek eseményei. Az út, Róma és a hatalom felé. A felé a hatalom felé, amely – a barát jól tudta – mára teljesen megmérgezte a császárt, s húzta magával a mélybe, mintha csak annak a szentenciának akarna élő emléket állítani, mely szerint „a hatalom önmagát falja fel.” Igen, a császár fájdalmát megismerte, mielőtt az bármit is mondhatott volna „A szem az ember lelkének tükre.” – jegyezte meg minden előzmény nélkül, miután a császár szemébe nézett. Ám nem tette hozzá, hogy e szemekben nagyobb fájdalmat talált minden gyilkos kórnál…

Igen hosszúra nyúlt már beszélgetésük, de a császár még mindig nem akart rátérni jövetele valódi okára. Megint csak a régmúlton merengett, amelyben segítségére volt a barát is, aki viszont jól tudta, a császár nem veszi észre saját fuldoklását. Nem érzi, hogy egy láthatatlan kéz fon egyre szorosabb hurkot torka köré…

Szóba került a régi szökőár, mely nem kímélt sem embert, sem hadihajókat. A császár azt ordította a mindent elnyelő hullámsír felé, hogy Neptunusz sem akadályozhatja meg győzelmét!

A barát már nem bírta szó nélkül. Vajon tényleg katonái életének elvesztését siratja, vagy a hatalma megingását? Kérdés nélkül is tudta: ennek az embernek, kit ő is segített és tisztelt, a látszat a fontos, a mosoly, a maszk, miközben fél, hogy megrepedt az a maszk! A vereség tükröt mutatott neki! Ha a birodalom sebezhető, akkor maga a császár is az – az emberélet itt huszadrangú kérdés. A hatalom a lényeg! Ez az, amit a császár most félt! És mert félti, ezért áll fenn a lehetőség, hogy elveszíti – ideális alkalom ez egy összeesküvésre a hatalma ellen!

 Ha itt és most nem segít a császáron, összeomlik holnapra, anélkül, hogy ennek igazi előjeleit ténylegesen tapasztalná. És utána pedig az egész, általa felépített Róma odalesz! Segítenie kell, ám ez nem megy anélkül, hogy rá ne ébressze hibáira.

  – Dacolsz emberrel, dacolsz az istenekkel! Mondd, kinek képzeled magad? Talán azt hiszed, jómagad is isten vagy?

A császárt meglepte a barát ilyetén kérdése. Talán a köztük lévő harmónia nem állt még teljesen helyre – gondolta magában, kutatva meglepettsége okát. Nem jött azonban rá, hogy – miként máskor – a barát már jól tudja, miért jött valójában. Némileg császári méltóságának tudatában válaszolt:

– Császár vagyok. Egy isten fia! Úr és isten!

– És vajon ki tette atyádat istenné? – Jött azon nyomban a felelet egy kérdés formájában. – Te, magad! Nemde? Viszont árulj el nekem valamit: halandók-e az istenek? Mert atyád már nincs az élők sorában, s rövidesen te is követed őt! Remélhetőleg természetes módon… Az istenség egyik ismérve pedig nem más, mint az öröklét...

            A császár nem szerette, ha a barát gondolatai filozófiai magasságban szárnyalnak, most mégis be kellett látnia, hogy olyan kérdésre tapintott rá, amely már őt is gyakorta elmélkedésre késztette, ám valódi vitapartner híján nem volt értelme kinek álláspontját kifejteni. Ugyan, ki merne ellentmondani neki?! A szenátoraitól is csak a mormogásra telik immár…  

– Az embernek előbb meg kell halnia, barátom, hogy örökké élhessen. Öröklétünk egyik kulcsa maga a halálunk.

 – Tehát ha meghalok, én is istenné válok? És a többi ember is ­– rabszolgák és szenátorok – mindenki isten lehet? – Tett fel újabb kérdést a barát.

 – Isten lehet, az istenek szemében talán, de nem az emberek szemében! – Felelt a császár – Ki hallott már ilyet? Rabszolgák? Istenek? Mintha nem tudnád: az emberek csak azt tekinthetik istennek, aki már itt, köztük istenként élt. Csak az ilyen kiválasztottak maradhatnak meg emlékezetükben, az örökkévalóságig! Hisz mit ér örökléted, ha senki sem tud rólad? Olyan, mintha nem is léteznél. Az istenek is csak addig élnek, míg az emberek hisznek bennük. De én tudom, mit kell tennem, hogy soha ne felejtsenek el!

 – Talán igen, talán nem. – felelt a barát. – Az ember soha nem ismerheti meg jövőjét igaz valójában. Csak a mindenkori pillanatot. És ez a pillanat most azt kérdezi tőled: nemde az év rólad elnevezett havában járunk, a csillaghullások idején? – miközben a barát ezt kérdezte, a császár kilépett a villa teraszára és szemtanúja lett, amint az apró meteoritok fényességükkel beköszöntenek a földi szférába. Úgy tűnt, mintha kergetőznének egymással, majd mind eltűntek a sötét, holdvilágtalan éjszakában…

Jól mondod, barátom. Ez az az időszak minden esztendőben, amikor a legközelebb kerül egymáshoz ég és föld.

A barát így folytatta: – Minden csillag fényesen ragyog, míg odafentről tekint le reánk. Csakhogy egyszer mindennek vége lesz. A földi istenségednek is! Ha pedig nincs mögötte az égiek istensége, lehettél akárki élted során; császár, istenember, csak halandó maradsz: egy halom por és pár összeégett csont!

A kiábrándultság sir fel általad… belőled…, kedves barátom! A kettő együtt jár: ha már egyszer elnyerted az emberek kegyét, az égiek... – a barát itt közbeszólt:

...még értésedre adhatják, hogy nem kérnek belőled!

Mit beszélsz?! – vesztette el türelmét a császár.

Mert nem vetted észre, mikor intenek neked megálljt! Mindennek van határa; egy életnek, s egy birodalomnak is!

Megálljt!? Az én csillagom fényesebben ragyog mindenkiénél! Egy vereséget jóvá lehet tenni! Róma vesztét nem akarhatják az égi hatalmasok! 

– Akkor miért vagy itt? – sóhajtott fel a barát, a császárt hallva. – Miért érzek a hangodban bizonytalanságot? Életedben, most először. Jó színész vagy, de megfeledkeztél arról, hogy te csak játszod az istent, miközben ember vagy… Császár vagy, nem Róma!

– Én hoztam létre a birodalmat!

– Ez azért túlzás!

– Az én csillagom soha nem huny ki, barátom!

– Sok, náladnál nagyobb csillag is lehullott már az égről, de fényük mégis csak egy pillanatra világította be a tájat, majd mind eltűntek a mennybolt fekete horizontján, mint ahogy mindenki eltűnik egyszer a történelem feledtető sötétjében! Az élet után a halál jön. Ez a világ rendje, de…

            A császár ezt a mondatot még hallotta, de aztán mintha egy láthatatlan erő húzta volna az emlékek ködébe, egyszerre csak tengerparti villájában találta magát, Caprae szigetén. Évtizedekkel korábban. Felesége karjaiban fekve, egy kereveten, a villa balkonján. A lágy szellő az alant elterülő tenger felé vitte halk szuszogásuk.

Egyszerre felpattant szeme, szelleme kibontakozott az álomvilágból, miként teste hitvese öleléséből, s az erkély korlátjához lépett. Amint letekintett, lélegzetelállító látvány fogadta. Az alant elterülő tenger vad habjai tajtékozva, dühödten ostromolták a parti sziklákat, a nap hatalmas, izzó korongja pedig millió csillámot vetett a háborgó vízre. A tenger újra és újra nekitámadt a szikláknak, majd égig fröccsent, s a vízcseppek alkotta függönyön átrobbanó fény szivárványt festett a levegőbe.

            „Ez csodálatos!” – kiáltott fel. Ahogy hátratekintett ébredező szíve hölgyére, egyszerre megértette, hogy mi teremt számára Békét. Szerelme háborgó tengerként ostromolta szíve kőszikláit, majd belerobbanva a beteljesedésbe, e túláradó és égig ujjongó érzések szivárványával ékesítette lelkét. Majd pedig, a hitvesi karok közt, zajló szíve megnyugvást talál, amint az imént még oly gyilkos zuhatag pusztító ereje semmivé foszlik a tengerpart milliárdnyi homokszem alkotta fövenyén. Ezt a megsemmisülést érezte, ezt a csodálatos nyugalmat, amikor a szeretett lényre tekintett.

Ekkor felhangzott ajkáról: – „…de akit szeretünk, annak csillagát mindig ott látjuk az égen! Ha behunyjuk szemünket, akkor is ott lesz! Fénye beragyogja értelmünket, s emlékezetünket glóriával ékesíti fel! A tűzből ugyan egyszer parázs lesz, s idővel talán a parázs is kihuny, de ha lehunyod szemed, fényét örökké látni fogod!”

 Most, idős korában, e történésekre rárakódott a múlt súlya és a tudat, hogy mégsem lett boldog a szeretett nő mellett, mert mindenkor közibük állt számító természetük és mániává fajuló közös szenvedélyük, a hatalom… a leuralás… Ám, ha ideig-óráig is hozott e szerelem boldogságot, e rövid időre visszagondolva, mégis minden nehéz helyzetben menedéket talált itt. Vagy talán, az idő szépíti meg a múltat? Ám ekkor ismét a barát hangját hallotta, s a kép szertefoszlott. 

– Mindig kéznél volt néhány pártfogoltam, ha pár lírai sort kellett kölcsönöznöd…

– Neved már fogalom, barátom. Csak nem értem, miért emlékeztettél most erre a néhány soros költeményre?

De a barát, mintha nem is hallotta volna a kérdést, így szólott: – Tanulj meg végre szeretni, s akkor képes leszel örökké élni! A szeretet az, amely egyedüli, ami örök, semmi más!

A császár nem értette: Ugyan, hogy függne össze a kettő?

– Tisztelni annak az életét is, akinek a hatalom logikája szerint vesznie kellene. Átölelni ellenségeinket is, és jóval viszonozni még a rosszat is. Ez lenne az igazi Béke!

– Elvesztetted volna a józan eszed, barátom?! Mi ez a furcsa filozófia?

Háborodottnak tartasz?! Pedig csak megtaláltam lelkem igazi Békéjét! Szerinted őrültség azt tenni másokkal, amit elvársz, hogy veled cselekedjenek? Ha karddal hozol Békét, kard lesz rá a válasz! – a császár már egy ideje ismét barátja ágya mellett ült, de most felpattant.

Barátom, te menthetetlenül valami keleti babona bűvkörébe kerültél! Ne is haragudj, de most nem kívánom tovább folytatni ezt a beszélgetést! Visszajövők majd, ha jobban leszel. – a barát azonban nem hagyta szó nélkül.

Épp az ilyen gyarlók miatt, mint te fog megbukni Róma! Oly egyszerű a válasz és ti mégsem láttok! Nem a szeretetet akarjátok, hanem a birtoklás örömét, s rátapostok a rózsára, nehogy akadályozzon titeket gyűlöletetekben!

– Miféle rózsára?

– Ezek vagytok ti, emberek! Állatok!? Istenek!? Ha az ember isten, én inkább az örök halált választom!

Minden szavad a halált idézi! – rettent meg a császár. – Mi lelt téged? Mondd, hogy segíthetek? Hová lett az a barát, aki belül is nevetett?

A barát ismét nem méltatta válaszra. Helyette így kiáltott: – Halál?! Én csak beszélek róla, de te magad vagy a Halál! Halál vagy!

Ebből elég...! – kiáltotta a császár.

Elég, te janusarcú gyilkos!? Milyen Béke az, amelyet vérrel és könnyekkel írnak!? – A császár szó nélkül elindult a villa kijárata felé, otthagyva barátját. – Milyen Béke az, amely emberáldozatokat kíván oltárán!? …oltárán?! – a falak igaz barát szavait visszhangozták – De tudd meg: egy napon eljő az igazi béke hírnöke! …hírnöke! Már közeleg az ő országa! … országa! Látták csillagát Judaea felett! A Béke küldötte megszületett! Akik őt követik, örökké élni fognak! …élni fognak…!

A császár ekkor ért a villa bejáratához. Micsoda sületlenség! – jegyezte meg magának – Arra a furcsa csillagállásra idestova majd két évtizede került sor. Még Heródes idejében. Mennyi zavargás volt arra az óta. Kész bolondokháza – ahogy a barát fejében is…

Kilépett a térre. Legnagyobb megdöbbenésére az ismert, megszokott tér nem volt sehol. Sőt, mi több, a villa sem volt már a háta mögött. Hol van? Hová került? Rájött, ott van, ahol eddig is. Rómában. De mégis, életében először, félt az ismeretlentől, mely egy pillanattal korábban még az ő Rómája volt, az ismert Világ fővárosa.

 A tűző nap sugaraitól verejték gyöngyözött homlokán. De hiszen éjszaka van! Mi ez, lázálom?! Balra egy óriási amfiteátrumot látott. Ilyet szeretett volna mindig is a város centrumába. Felette keselyűk köröztek. 

Hirtelen, rá kellett döbbennie másra is: ez nem egy békés, nyugodt hétköznap a fővárosban. A város ismét fuldoklott az anarchiától. De most nem római esett római torkának, mint a polgárháborúkban! Zavargásokban… Az emberek tömegei, ki-ki a saját értékeivel, amerre láttak, menekültek. Mögöttük vad, barbár lovasok öltek, raboltak, pusztítottak… Nappali fényben. A világ fővárosában! Egy barbár nép fiai, egy idegen, alsóbbrendű kultúra képviselői ezt művelhetik?! Odalett a sérthetetlenségbe vetett bizalma. Talán már serege pusztulásakor. Igen. Ez most annál sokkal rosszabb!

Ordítani bírt volna, de nem jött ki hang a torkán. El akart futni, de lába földbe gyökerezett. Hirtelen forróságot, a nap hevénél is erősebb forróságot érzett, mely egész testét átjárta. Valami égett, de nem látott mást, mint itt-ott fellobbanó tüzeket. Nem, ő nem ezt érzi. Egy szerencsétlen feléje fut, nyomában egy lovas. El akar ugrani, ám továbbra sem tud mozdulni és kiáltani. Keresztülmennek rajta, mintha ő egy szellem lenne. Igen, ő szellem. Meghalt. Csak nem lemur lett belőle?! De miért bűnhődik azzal, hogy látja műve pusztulását? Valami továbbra is ég. Igen, már tudja mi a baj! Ő ég, de belül! A lelke!

A körülötte lévők mind lassan belevesznek a semmibe, árnyékká válnak. Már fizikailag nem érzékel semmit, de belül mégis tudja, hogy valami készül!

A látvány, amiben ekkor része van, iszonyattal tölti el. A látóhatárnál mintha egy óriási függöny közeledne a város és ő feléje. Mint egy zuhatag. De ez a függöny vörös. Mint a vér, s mint a tűz! Ellep mindent. Embert, állatot, épületeket… De őt még nem érte el. Továbbra sem tud mozdulni, így hát inkább szembenéz vele. De mivel? A tűzfüggönnyel? A vérzivatarral? Miért? Ő itt nem fizikai valójában van jelen. Nem lehet bántódása, mert ez csak egy álom! Igen, ez csak egy álom. Felébredni!!!

Egyszer csak azt látja, hogy egy kereszten függő, töviskoronát viselő, kortalan férfialak libeg át a függönyön, de mintha tűz és vér helyett víz érné testét! Semmi nem történik vele, amikor a függöny innenső felére ér, s a császár megpillanthatja szenvedéstől elgyötört, véres arcát. Ez az arc most a császárra tekint, a homályos férfialak ajkai alig láthatóan mozognak, ám hangja betölt teret és időt:

– Atyám! Bocsáss meg nekik! Nem tudják, mit cselekszenek! – majd feje lehanyatlik. A császár ekkor hirtelen úgy érezte, visszatért a hangja, tud járni. Immár fizikailag jelen van. És fájdalmat érez! Mintha szegeket vertek volna az ő kezébe-lábába is! Felordít a fájdalomtól, de ordítása nem torkából, lelke mélyéből fakad! Ugyanekkor ellep mindent a láng- és vértenger, és már nem lát semmit. De érzi, hogy vérzik… a lelke… Ki volt az az ember a kereszten?! Mit keres ő itt?! Egyáltalán hol van és mikor?! Mi történt vele?! Lázálma lenne?! Kérdés, kérdés, kérdés! Ekkor, a semmi közepén, barátja hangját hallja, amint a nevén szólítja.

– Hah, igen… ne… mi?! – rájön: összefüggéstelen, amit mond. Odarogyott a barát ágya elé és ezt kérdezte tőle: – Mondd, ki lesz ő?

De hát ki?

Ki? Hát a küldött, akiről az imént beszéltél! Lehet, hogy hihetetlen, de azt hiszem, láttam őt.

Miféle küldött, álmodtad az egészet!

Lehetetlen! Tisztán emlékszem! – ordította félőrülten a császár.

Csak álmod hitette el veled, hogy valóságot élsz meg. – hangzott a higgadt és kimért válasz.

Álom?! De hát hogy aludtam volna el, s vajon hol kezdődött az álom és hol ért véget a valóság? – mondta, inkább magának, a császár. – Én igaz barátnak tartottalak téged. Felelj hát: valóban az vagyok, aminek mondtál?

Honnét tudhatnám, mit mondott neked egy álmod béli jómagam? Egyébként se az érdekeljen, kinek tartanak mások, az lebegjen szemed előtt, hogy erőd lehet bármily mérhetetlen, az ég döntése ellen nem győzhetsz, soha! –hirtelen megérezte, a barátnak igaza van. Ő csak egy ember. És az ember nem játszhat istent! Ő ezt teszi! Talán már hiszi is a saját propagandáját! Ekkor a barát felállt, odasétált a császárhoz, s így szólt: – Az igazságot mindenkinek magának kell elfogadnia.

A császár felnézett barátjára, s meglepetten fedezte fel, hogy olyan, mint egykor, fiatalon. Hiszen ez nem lehet! A barátja öreg, beteg és a halálán van.

– Nem halálomon vagyok. – adta meg a választ a császár ki nem mondott kérdésére a barát. – Én már meghaltam e földi lét számára. Idestova majd húsz éve, hogy halott vagyok!

A császár elsírta magát. Maga sem tudta, barátja miatt sír-e, maga miatt, vagy tán, az váltotta ki belőle, amit átélt. Meg kellett volna döbbennie azon, hogy vajon egy halott emberrel hogy tud beszélni, hogy tudja megérinteni, de csak ennyit kiáltott, inkább maga elé, feleletet sem várva:

– Ha Róma megöli a küldöttet, elvész maga Róma! – ám a barát, aki megértette a császár által képzelt összefüggést, így szólott hozzá: – Ez a sorsa, amit be kell teljesítenie, hogy egy új világ köszönthessen be. Egy olyan világ, ahol szeretet és béke lakik az emberekben! Te csak annyit tehetsz, hogy biztosítod számára az ehhez szükséges feltételeket. És ezt már megtetted. Képességeid szerint segédkeztél az ő művében: Kelet és Nyugat egyesítésével megnyitottad annak az új világnak a kapuját, melyben ő várja az embert!    

Miközben barátja hangját hallotta, a császár egyre inkább a nyugalom és béke tengerében érezte magát. Egy halott beszél hozzá, de ahogy szól, az a béke nyelve. A barát közben így folytatta:

– Ő lesz a kapocs, korok és emberek között! És az, amit képvisel: a szeretet és megbocsátás parancsa. Az emberi történelem háborúk, kegyetlenségek és igazságtalanság közepette zajlik, ám Ő megszakítja a gyűlölet láncolatát. Elhozza az örök békét életünkbe, szívünkbe, családjainkba és nemzetünkbe. Fenyegetett világunkra új nap virrad, mert megtanul szeretni. Mindezidáig képtelenek voltunk átölelni ellenségeinket, s lemondani a bosszúról, hogy eltűnjön harag, gyűlölet... De Ő megtanít bennünket, feloldani béklyóink. Ő megtanít bennünket hinni a szeretetben!

– Amíg egyetlen ember is lesz a földön, kinek lelkében menedékre talál a gyűlölet, nem lesz béke földünkön barátom! Ráadásul: Róma megöli őt!

– Mert így rendeltetett, egy magasabb cél érdekében! De feltámad! – nyugtatta meg a barát a császárt.

– Feltámad?!

– Mert örök életű, s vele együtt minden ember örök életet nyer, aki az általa közvetített szeretet parancsának útján jár.

A császár összeszedte erejét, s feltette kérdését a barátnak: – Mondd, mi lesz Rómával?

– Hát még mindig nem akarod elfogadni? Amit ember létrehoz, nem lehet örök. Még ha te alkottad is. Róma jelenleg a világ ura, katonai vereség ide vagy oda, érdeke diktálta békéjét még sokáig rákényszeríti minden népre, ameddig csak hatalma elér! Dacolj Rómával, s atyád sírját is legyalulja! – fordította kissé cinikusra a barát, majd hozzátette: – Mégis, ez az ember alkotta béke törékeny, mert erő diktálja, nem a megbocsátás és a szeretet. Szeretet és megbocsátás: ez perzseli fel a lélek szennyét és hoz örök életet élőnek és holtnak! Békét a léleknek.

– És valamennyi lélek békéje egy nap az emberiség békéjét hozná? Ezt akarod mondani, barátom?

– Igen! Akkor… beragyogja a világot a fény! Ezt te már nem éred meg és talán senki sem, aki ma él, de lelked békét nyerhet, ha akarod. Ha elfogadod az igazságot!

– Minden vágyam ez, barátom.

– Tudni akarod, miért nincs béke lelkedben. Nincs béke, mert nem vagy boldog. Mert mindig magadban kerested a boldogságot, miközben önző módon boldogtalanná tettél másokat, köztük azokat is, akikkel megoszthattad volna örömöd, s boldogságuknak örülhettél volna. A saját önző boldogságodban fuldokolsz! Pedig, csak akkor lehetsz igazán boldog, ha saját örömöd, boldogságod mások boldogságában és örömében is keresed. Ha másoknak nem okozol fájdalmat! Csak boldogságot! Tedd jóvá hibáidat, amelyekkel azok ellen vétkeztél, akik boldogságától a saját boldogságod is függ! És ne tégy boldogtalanná senkit! Tudj önzetlenül szeretni, elfogadni és megbocsátani! Ha így teszel, talán… meglelheted lelked békéjét!

– Köszönöm, barátom. – mondta a császár.

– Akkor találkozásunk nem volt hiábavaló. – felelte a barát, majd búcsút intett. – Ég veled!

– Várj, barátom!

– Csak higgy! Fogadd el az igazságot, s cselekedj annak megfelelően! – azzal eltűnt a császár szeme elől a barát. Csak a teste maradt e földi világban, csontok, egy sírban, egy urnában, békében…

– Már hiszek! Ég veled, barátom! – mondta a császár, miközben ismételten kisétált a teraszra, mivel mintha egy érzés hívta volna őt. Érdekes volt, mint amikor régen együtt álltak a csillagok. Olyan mérvű jelenséget látott. A sötét égbolton, keleten egy új csillagot pillantott meg, mely mindegyiknél fényesebben ragyogott. Más volt, mint a többi. Mintha élt volna… Mert ez nem csillag volt. Hanem egy jel. Egyszerre csak nagyot villant, majd, mintha sietős lenne dolga, megindult szélsebesen a látóhatáron, kelet felé…

Többé soha nem látta, de megőrizte lelkében. Tudta, hogy jelent valamit. A világ megváltozásának kezdetét. De ez a változás nem a római villák kertjeiből fog kiindulni: Keletről jő a fény! Judaea homokjából emelkedik ki – hogy szerető karjaival átölelje a világot – egy új ÉLET!

Nos, eddig a történet! Elérkezett ÁDVENT… Közeleg a Karácsony. Egy új Élet! Vajon Békét is hoz? Te mit érzel, ott, Lélekben? Lelkedben?

?

  

Tovább

Szabad-e baromkodni? 

Figyelem, felnőtt tartalom következik!

A kérdés jogos, sőt mi több: jogi kérdés. Az állattal való nemi érintkezést, vagyis az ún. baromkodást (sodomia bestialitatis) nálunk is törvények szabályozzák. De túlontúl száraz lenne egy jogszabállyal belecsapni a lecsóba! Kezdetnek hadd meséljek el egy híres történetet, melyet anno egy egyetemi szemináriumon hallottam. Az oktató verziója szerint egy barátja sokáig szűz volt, mígnem összefogtak a haverok és befizették őt egy prostituáltra. A nemi érintkezés után a prostituált áradozott a barátról – különös tekintettel annak „tudományáról”. A haverok nem értették, mire a következő lakonikus választ kapták: „Ja, otthon már gyakoroltam állatokon!” Már csak az a kérdés, megtehette-e ezt a barát a hazai jogi szabályozást figyelembe véve? 

Belegondoltál már?

Vajon csak jogi kérdés a történetben szereplő barát „gyakorlata”? Vagy annál több? Egyszer hallottam valahol, hogy ha meg akarod ismerni a másik embert, igaz valójában, figyeld meg azt is, miként bánik az állatokkal. Mondjuk a kutyájával. Az Élet természetesen sokszínű – milliárdnyi arca van –, így akad olyan ember, aki a szeretteinek okoz félelmet, fájdalmat és szenvedést, miközben a felügyelete alatt álló állattal törődik, azonban ha az ember, mondjuk, a kutyáját is kínozza, mi a garancia arra, hogy embertársával másképpen bánik? Szóval, belegondoltál már, hogy minden állat – legyen az haszonállat, avagy kedvtelésből tartott állat – az emberhez hasonlóan fájdalmat is érez? Belegondoltál már, hogy minden állat az emberhez hasonlóan egészségkárosodást is szenvedhet? És belegondoltál már, hogy egy állatkának is okozható tartós félelem?

És belegondoltál már, mit jelenthet egy ember számára, ha szexuális erőszak áldozatává válik? Találkoztam szexuális erőszak áldozatával. Azt mondják, a sértett is közrehat a bűncselekmény elkövetésében, de vajon egy állat miként hathat közre abban, hogy fel kívánják használni nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során? Legfeljebb csak azzal, hogy él. Létezik. Dorombol… Vajon belegondolt mindebbe a barát, aki otthon az állatain „gyakorolt”? Kötve hiszem!

A zoófiliáról

Városi legenda a kedvenc ebével „játszó” lány esete, akinek felköszöntésére a szülei és a barátai már érkezése előtt összegyűltek a szomszéd szobában… A Zoófilia közismert megnevezése annak, ha valaki állatok iránt érez nemi vonzalmat. A zoófiliát napjainkban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) által használt BNO (Betegségek Nemzetközi Osztályozása) a „szexuális preferencia egyéb zavarai" közé sorolja, betegségnek nem minden esetben tekintik. A kérdésen szexológusok is vitatkoznak, továbbá országonként eltérő (lehet) az állattal való nemi érintkezés kulturális, vallási és jogi megítélése is. De a jelenség nem új keletű. Ismert volt már az ókorban is. Gondoljunk csak a görög mitológiára, s Zeusz hódításaira, állat képében…

Szóval, baromkodás már az ókorban is…

Több mint kétezer év távlatából – s a régmúlt idők olvasmányaiból – feldereng a Közel-Kelet kutyapapnőinek története szintúgy, miként a Szentírás sorai. Az Ószövetségben az állattal nemileg érintkező ember halállal lakolt, miként az állat is, amellyel érintkezett. Vajon volt beleszólása szegény báránynak? Az állattal való nemi érintkezés keresztény erkölcsi megítélése is az Ószövetségben gyökeredzik, halálos, természetellenes bűnnek tekintve azt. A tendenciát nézve – az ókor végére és azt követően – megfigyelhető, hogy az állattal való szexuális kapcsolat korábban inkább elfogadott volt, később pedig egyre inkább tiltott és büntetett lett. Ugyanakkor az emberi zoófiliáról mit sem tehető állat is a büntetés elszenvedőjévé vált.       

Egy kis hazai, avagy: „Itt van a kutya elásva?”

Anélkül, hogy végigkutyagolnánk az Időben egy évezredet, vigyázó szemeinket vessük egy kicsit a 18. századra – annak is a büntetőgyakorlatára. Megúszta vajon nálunk az állat a büntetést? Nem. Ebül veszett el. Hazai nyalánkság is, hogy a kutya bizony alulról szagolta az ibolyát, amennyiben bizonyítást nyert a baromkodás tényállása (az emberről nem is beszélve, csak egy kis kínvallatásra volt szükség a régi időkben). Szóval állat és ember nálunk is egyaránt befürdött – jobban mondva égett. A baromkodás megvalósítóját még a 18. században is elevenen való megégettetésre ítélik, az állattal együtt. Ezt követően a hamvaikat szétszórják a szélben, avagy a vízben. Ergo: a kutya nincs elásva – de tüzet fog a máglyán… Egészen pontosan nemcsak a Blőki éghet, de más állat is – mondjuk egy cirmos cica is…

Tüzes léptekkel a jelenkorba

Ha már kihűlt a máglyánk helye is, térjünk vissza a kortárs baráthoz – akivel történetünket indítottuk – és a kérdéshez: „gyakorolhatott”-e állatokon? Jogilag… Rögvest egy problémával találkozunk, de könnyen meg is oldható. Az állattal való nemi érintkezés ugyanis nem csak férfi, de nő esetében is lehetséges – biológiailag. Ergo: barát helyett vegyünk egyszerűen embert (mely nőre és férfira egyaránt alkalmazható).

És most vegyünk egy állatot is. Egy klasszikus kedvtelésből tartott állatot, amely a kutyához hasonlóan gyakorta megtalálható nálunk. Vegyük példánkhoz a cirmos ciccet. Ha egy viharos, álmatlanul töltött éjszakán egy férfi úgy döntene, hogy beengedi a lakásba a nőstény ciccet (nevezzük mondjuk Vörikének), avagy egy nő rádöbbenne, hogy milyen selymes az általa ölelt és simogatott új kandúrjának szőre (akit meg nevezzünk Jenőkének), az alábbi két dolog feltétlenül jusson az eszébe:  

  1. a cicc minden további nélkül beengedhető a lakásba,
  2. a cicc nem használható fel nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során.

A félreértések elkerülése végett: nem mintha feltételezném, hogy minden Vörike és Jenőke gazdája, és mindenáron el kívánná tölteni kis kedvencével azt a viharos éjszakát, fülébe súgva a szentenci(c)át, hogy „Rossz cicc!” Azonban néha bizony meglepődünk embertársaink jogtudatán! Egyeseknek sajnos nagyon durván természetes az állat kínzása. Éheztetése, folyamatos láncon tartása, a szükségtelen, fájdalmat okozó bántalmazása, egészségének károsítása! Avagy Diesel elpusztítása! Pedig, ha tagadjuk is, hogy lenne az állatnak lelke (ebben vallásunk, kultúránk is meghatározó), tudományosan bizonyított, hogy az állatba is belopódzhat az a nagybetűs FÉLELEM! A kismadár is vergődhet, félelemtől és bizonytalanságtól megkötözve kalitkájában – mint a Lillian Gish által alakított, rettegő kislány, Lucy, a kamrában, félelemmel a lelkében, halála előtt…

Nos, ha valakinek a lelke, némileg, avagy simán lehetővé is tenné, hogy állattal nemileg érintkezzen, jusson eszébe néha „az állatok védelméről és kíméletéről” szóló 1998. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban Állatvédelmi törvény) 8/B. §-a, amely expressis verbis kimondja: „Állatot a nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során felhasználni tilos.” És ez még nem is minősül jogi értelemben állatkínzásnak. Ergo: a jogi keretek között bárki hülyéskedhet, de baromkodni, nos azt tilos! A törvényellenes magatartás állatvédelmi bírság kiszabását vonja maga után, amely igazodik a magatartás súlyához, ismétlődéséhez, az állatnak okozott sérelem jellegéhez és időtartamához. Azt hiszem egyértelmű!

Még egy kis száraz jog

Láthattuk, hogy az állattal való nemi érintkezés az Állatvédelmi törvény alapján jogellenes és az állatvédelmi hatóság bírságot szab ki – amennyiben bizonyítást nyer. A törvény 8/B. §-a 2012. december 28-a óta hatályos, tehát ezt megelőzően az oktató barátja elvileg „gyakorolhatott” állatain – lelkiismerete és a büntetőjog szerint… Erről még később lesz szó.

Többek között az Állatvédelmi törvényt is módosította „az egyes agrár tárgyú törvények módosításáról” szóló 2012. évi CCXIII. törvény 40. §-a, azonban a törvény indokolása adós maradt arra vonatkozóan, hogy az Állatvédelmi törvény miért is egészül ki egy 8/B. §-al. Tény, hogy ezzel elejét lehetett venni az állatpornó hazai készítésének – miként tette azt Hollandia is, már 2010-ben.

És most az állatkínzásról

Mi történik, ha azon a viharos éjszakán még félelmetesebb dolog történik: valamiért szétfeszítik Vörike vagy Jenőke száját, netalántán a nemi érintkezés következtében más maradandó sérülést is okoznak neki? És mi történik, ha ebbe bele is pusztul? Nos, akkor annak, aki ezt teszi (aki miatt elpusztul, avagy sérül) speciális képessége van arra, hogy megutáltassa magát a környezetével!

Valljuk be: a társadalom nem nézi jó szemmel, ha nőket, gyermekeket bántalmaznak! Nagyon helyesen nem nézi jó szemmel! Miként azt sem nézi jó szemmel, ha állatokat bántalmaznak! Mert amit Vörikével vagy Jenőkével tennének, az bizony már egyértelműen – és kőkeményen – állatkínzás!

„A Büntető Törvénykönyvről” szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban Büntető Törvénykönyv) 244. §-a világosan fogalmaz: 

„244. § (1) Aki

a) gerinces állatot indokolatlanul oly módon bántalmaz, vagy gerinces állattal szemben indokolatlanul olyan bánásmódot alkalmaz, amely alkalmas arra, hogy annak maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza,

b) gerinces állatát vagy veszélyes állatát elűzi, elhagyja vagy kiteszi,

vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

(2) A büntetés bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztés, ha az állatkínzás

a) az állatnak különös szenvedést okoz, vagy

b) több állat maradandó egészségkárosodását vagy pusztulását okozza.”

Az állatkínzás 2004. év óta büntetendő cselekmény. Korábban – legjobb tudomásom szerint – a garázdaság tényállásával kívánták rendezni a kérdést. Végül önálló bűncselekmény lett. Az akkori büntető törvénykönyvet módosító törvény indokolása kiemelte, hogy olyan méreteket öltött az állatok kínzása, amely már szükségessé tette a jogalkotó fellépését. Szóval, akinél a lelkiismeret szava már nem használ, ott következnek a jogi eszközök.

Mindezek alapján a barát 2004. előtt nem volt büntethető állatkínzásért, ha az az állat, amelyiken „gyakorolt”, esetleg nem élte túl e „gyakorlatot” – „vagy jobb esetben” maradandó egészségkárosodást szenvedett –, 2012. óta azonban már nemi vágy kielégítésére irányuló cselekmény során sem használhatja fel sem Vörikét, sem Jenőkét, sem Blökit, de semmilyen más állatot sem! A jogszabályt lehet nem ismerni, attól még be kell tartani – akkor is, ha saját lelkiismeretünk nem is szól, ha bántunk egy állatot! Vonatkozik ez férfira, nőre, vagyis minden emberre! Némely állatot elfogyasztunk, de még a vadászok is tisztelik az elejtett vadat! Talán egyszerűen azért, mert Életek, mint mi, mindannyian?  

Akik hozzánk hasonlóan Életek – az állatok

Jogszabály is rögzíti, hogy az állatot úgy kell tartani, hogy az lehetővé tegye annak természetes viselkedését. Nos, némileg nem az állat természetes viselkedéséhez tartozik emberrel nemileg érintkeznie – azt hiszem, ebben egyet érthetünk.

Vannak állatok, melyeket a történelem hajnala óta fogyasztunk, a történelem hajnalán háziasítottunk, s van olyan, amelyet a történelem hajnala óta szeret az emberiség. Maradjon meg ez így! Azt mondják, ha igazán szereted és elfogadod önmagadat, embertársadnak sem kívánsz mást. Valószínűleg igaz ez arra a macskára is, amelyet magadhoz ölelsz, s hallgatod dorombolását nyár éjszakán. És igaz ez arra a kutyára is, amely köszönt téged, szemedbe nézve, hozzád kötődve. Mert talán minden Élet elfogadása ott kezdődik, hogy elfogadjuk saját magunkat is. Ergo: aki bánt mást, embert, állatot, elsősorban önmagát bántja és önmagát nem tudja tisztelni, szeretni és elfogadni! Nagy kár, hogy az állatok kínzói ezzel nincsenek tisztában! Akkor talán önmagukba is néznének!

Zárjuk ezért most sorainkat a Nemzetközi Állatvédő Liga által 1978-ban elfogadott „Állati jogok egyetemes nyilatkozatával”:

  • Minden állat életét tisztelni kell.
  • Egyetlen állatot sem szabad rossz kezelésnek vagy kegyetlen beavatkozásnak alávetni. Ha az állatot el kell pusztítani, annak gyorsan, fájdalom- és félelemmentesen kell megtörténnie.
  • Az állatnak joga van a figyelmes gondozásra.
  • A fájdalmas vagy lelki traumát okozó kísérlet sérti az állat jogait. Gondoskodni kell az ilyen eljárások helyettesítésének kidolgozásáról és folyamatos bevezetéséről.
  • Minden, szükségtelenül halált okozó beavatkozás életellenes bűncselekménynek számít.
  • A szervezett oktatásnak és nevelésnek arra kell törekednie, hogy az ember gyermekkorától kezdve tisztelje és megértse az állatokat.

Ebből csak az elsőt és az utolsót emelném ki. A tiszteletet az állatok élete iránt – hisz’ kétségkívül maguk az állatok is Életek –, és azt, hogy erre már gyermekeinket meg kell tanítani. Pontosan a gyermekkorban. Amikor a Lélek még befogadó…

És még egy kis szó az állatok lelkéről is

Vajon van az állatoknak lelke? Minden kutya a mennybe jut?

Vannak, akik a reinkarnációban hisznek, s abban is, hogy a lélek állati testben is újjászülethet. Vagyis egykori rokonaink is visszanézhetnek ránk kis kedvencünk szemén át… Ki tudja? Sok minden hit, világvallás, nézőpont kérdése is. Ettől, még akik húst szeretnének enni, azok enni is fognak…

Ami Európát illeti, érdemes megemlítenünk a katolikus egyház álláspontját is. Nemrégiben maga Ferenc pápa foglalkozott a kérdéssel és némileg új hangot ütött meg az egyház berkeiben, mely hang szakítani látszik az egyház azon hagyományos álláspontjával, mely szerint az állatok létezése csak az anyagi világhoz kötődik.

Kiragadott példák… Vallások felfogása, nézetek… Vajon van az állatnak lelke? Ki tudja? Szerintem egyszerűen csak nézz bele Vörikéd, Jenőkéd, Blökid, avagy kismadarad szemébe. A szem mindig a léleknek tüköre…

     

      

Tovább

fuszeresjakvaj

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Utolsó kommentek

Utoljára kommentelt bejegyzések