„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Birodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az éppen aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség.

Hollywood álma az ókori Rómáról – avagy rejtélyes utalások a filmvásznon?

„Van egy álmom…” Miként Martin Luther King szavai elhangzásuk óta, úgy vernek visszhangot a filmművészet alkotásai is, mind térben, mind időben. Hollywoodnak – az álomgyárnak – az ókori Rómáról is volt és azóta is van egy elképzelése, ha úgy tetszik, álma, mely markánsan megjelent az ötvenes-hatvanas évek bibliai témájú filmjeiben, különösen az 1951-es, úttörőnek mondható Quo vadisban és az 1959-es Ben-Húrban. De a Spartacusban is.

Ez az álom azonban korántsem volt békés, enyhet adó, és leggyakrabban csak homályos utalásokba, rejtélyes – a filmek alapjául szolgáló regényektől szinte teljesen idegen – jelenetekbe bújtatottan juthatott ki az ébrenlétbe, vagyis a filmvászonra.

Miről is van szó? Nos, több írás, könyv témáját képezi, hogy miként hagyta rajta a bélyegét a bibliai témájú filmeken (is) a második világháború, az azt megelőző időszak totalitárius államai által elkövetett borzalmak, háborús bűnök, az USA és a Szovjetunió, a Kelet és Nyugat közötti szembenállás, a kezdődő hidegháború, a kommunista és a kommunistának vélt személyek elleni „boszorkányüldözés” az 1950-es évek Amerikájában (azaz a mccarthyzmus), de az antiszemitizmus,  európai zsidóság tömeges kiirtásában testet öltő vészkorszak eseményei és a zsidóság Palesztinában történő letelepedését és az önálló zsidó állam megalakulását szorgalmazó mozgalom is. Tetten érhetők továbbá e filmekben a brit gyarmatpolitika egyes elemei is…

Mindez együtt tömény információ. Nem is ábrázolhattak mindent nyíltan, de Hollywood mégis szerét ejtette, hogy mindezt valamiképpen beleszője az ókori Rómáról szőtt álomba. Nézzünk egy példát máris! A fenti képen a római császár ül a birodalmi sas alatt. A lenti képen pedig...

Nem véletlen tehát, hogy Ben-Húr azt mondja a filmben, hogy Róma bukásának napján akkora örömujjongás hallatszik majd, amelyet nem látott még a Világ!  Mert ez a mondat a hitleri Németországról szól és arról, amit képviselt. 

Nem véletlen tehát, hogy amikor az ötvenes években készült Quo vadist vagy a Ben-Húrt nézzük, néha az az érzésünk támad, hogy a – főképp gonosznak, vérszomjasnak és kegyetlennek ábrázolt – Római Birodalomban mintha a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom, a fasiszta Mussolini Olaszországa, netán maga a Szovjetunió köszönne vissza ránk… és néha a Brit Birodalom is… A világháborút megelőző és a háborút követő politikai légkör, történelmi események….

Külön érdekesség amúgy, hogy azóta volt olyan történész, aki egyenesen a Sztálin vezette Szovjetunióhoz hasonlította a római császárkor azon időszakait, amikor a császár őrülete a tömeges kivégzésekben és az állandó rettegésben manifesztálódott. Nos, következőkben – valamelyest a Quo vadis, de különösen a Ben-Húr révén – olyan ínyencségeken fogunk végigmenni, amelyek jól szemléltetik ezt a különös, vagy nem különös, ámde nagyon is valós – ötvenes évekbeli – hollywoodi álmot.

    

Párhuzam Nero császár, Mussolini és Sztálin között – avagy diadalmenet a Quo vadisban

Az első nagyszabású film, az 1951-es Quo vadis az őrült Nero császár uralmának idejébe, Kru. 64-be kalauzolja a nézőt. Sok mindenben úttörő volt, többek között abban is, hogy bevezette a diadalmenet ábrázolását, mely számos későbbi film, így a Ben-Húr kötelező elemévé is vált. Ha a Vesta papnők éneke nem is...

A diadalmenet keretében a győztes hadvezér legioi élén felvonult Róma népe és az éppen regnáló császár előtt. Míg a  Quo vadisban Vinicius vonul el diadalszekerén Nero előtt, addig a Ben-Húrban Quintus Arrius tiszteleg Tiberius császár előtt.

Mindez a filmek alapjául szolgáló regényekben nem szerepel, annál is inkább, mivel csak a császári család tagjai rendezhettek diadalmenetet (ámbár a regény szerint Vinicius valamilyen rokonságban állott Neroval). Hogy miért került bele mégis a diadalmenet a filmekbe? A frappáns választ a forgatókönyvírók Nero császár szájába adták: „A nép igényli az efféle szórakozást.”

Esetünkben tehát a látványos tömegjelenet igencsak jól mutat a mozivásznon, eladhatóvá teszi a filmet, méghozzá olyan korszakban, amikor az embereket effajta jelenetekkel is igyekeztek visszacsalogatni a televízió mellől a mozikba. Na, de lássuk csak e tömegjelenetek, diadalmenetek képi megvalósítását!

Legelébb nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy a Quo vadist abban az Olaszországban forgatták, melyet alig fél évtizede a fasiszta diktátor, Mussolini vezetett...  

A diktátor nevéhez fűződik a római filmstúdió, a forgatásoknak 1951-ben otthont adó Cinecittà megalapítása, de a római kori fórumok romjai felett átvezető sugárút kiépíttetése is.

E sugárút jelenleg a Via dei Fori Imperiali nevet viseli, s Róma városának központjában halad a Piazza Venezia és a Colosseum közötti egyenes vonal mentén.

Mussolini 1932-től rendezett ezen az úton katonai parádékat, mely katonai parádé hangulata kísértetiesen visszaköszön az 1951-ben forgatott Quo vadisban, miként az is, ahogy Mussolini integet... a filmben, messze még egy diadalív is látszik...

De, hogy teljes legyen a kép, a diadalmenet vizuális megvalósításához nemcsak olasz, de szovjet példát is alapul ve(he)ttek az alkotók. A látvány, ahogy Nero a balkonról integet, egy kortárs – filmhíradót – néző számára világos lehetett: mintha a Szovjetunió nagyhatalmú vezére, Sztálin generalisszimusz integetne a nép és a katonák felé, egy moszkvai katonai parádén…

Különösen érdekes a párhuzam, amennyiben azt nézzük, miként is konferálják fel a filmben Nero – végső soron Róma – uralmát: „A császári Róma, a birodalom központja, Világot uraló nagyhatalommá vált. De ily hatalom gyakran a romlás táptalaja. Senki élete nincs biztonságban. Az egyén sorsa az állam kezében nyugszik. Az igazságtevést az öldöklés váltja fel. A hódítók leigázottak ezreit hurcolják el gúzsba kötve, rangra és nemre tekintet nélkül teszik őket Róma alantas rabszolgáivá, senki nem menekül a korbácsütések és a kardcsapások elől.”

E mondatok már nem csak a Szovjetunióra, de a Hitler vezette Harmadik Birodalomra is igazak, hiszen egy diktatúrában – mint tudjuk – nem csak a kollektív, de az egyéni szabadságjogok sincsenek biztosítva, gyakorlatilag senki élete nincs biztonságban.

A fogolytáborok, a munkatáborok és a megsemmisítő táborok borzalmai még ott kiáltottak a történelem színpadán, amikor a háború utáni Szovjetunió már uralta a fél világot, katonai nagyhatalommá vált, a meghódított népek részére pedig megkezdődött a málenkij robot. Eközben Moszkvában bárkiből és bármikor gyanúsítottat csinálhatott a Berija irányította titkosszolgálat, az NKVD… Mindez ott van a sorok között, a nyugati világ részére készült Quo vadis első jelenetében… Hollywood álma… az elképzelése Rómáról, mely visszaköszön a 2000-ben készült Gladiátorban is. Hasonlítsuk csak össze a fenti képet az alábbival!

Az álom, történetesen  a rémálom a Quo vadisban is utat tör magának, mert végül is a film pozitív üzenettel zárul: egykor már diadalmaskodott a jó, egykor történetesen a kereszténység képében. Most is diadalmaskodni  fog, ha kell… A Harmadik Birodalom már legyőzetett… a jó, a nyugati világ azóta már úrrá lett az 1948-as berlini blokádon, minden bizonnyal úrrá lesz a koreai háború okozta krízisen is… Végső soron pedig… egy napon… a hidegháborúban is győzni fog a jó. Mondhatjuk talán azt, hogy Hollywood is kivette a részét a hidegháború szülte ideológiai háborúból? Nos, a Ben-Húr üzenete még tovább árnyalja ezt a képet!  

    

A Ben-Húr rejtélyes jelenete – avagy egy gyűrű visszaadásának története

Immár közel hatvan esztendeje, hogy 1959-ben megismerhette a nyugati világ Lewis Wallace azonos című regényének mindezidáig legsikeresebb filmváltozatát, a Ben-Húrt. A 11. Oscart bezsebelő film hozzánk csak 1982-ben juthatott el, kultusza azonban máig töretlen – elhomályosítani a regényből készült későbbi alkotásoknak sem sikerült. Hihetetlen?

Pedig igaz! Köszönhetően a forgatókönyvnek is, még, ha azért nem is kapott szobrocskát... Ebben az 1959-es filmben nyert polgárjogot az a furcsa jelenet, amelynek során Ben-Húr – vagyis örökbefogadó apja után immár az ifjú Arrius – a római helytartóval, Pontius Pilatussal találkozik. Jóllehet, elsőként az lenne a célszerű, ha a Ben-Húr eseményeit időrendbe szedve haladnánk, e jelenet azonban annyira kirí, egyúttal kimagasodik a filmben, hogy mégis az in medias res mellett döntöttünk! Bele a közepébe!

A jelenetnek alaposan megágyaztak, mert két korábbi jelenetben is utalnak rá a találkozó résztvevői – maga Ben-Húr emiatt nem hallgatja meg a Názáreti Jézust sem, mondván, Pilatushoz kell mennie. Nagyon is tudatos lépés volt tehát a forgatókönyvíró(k) részéről a megírása, annak ellenére, hogy Wallace regényében e találkozónak és a már emlegetett gyűrű visszaadásának nyomát sem találjuk. A jelenetben Pilatus közli Ben-Húrral, hogy római polgár lett – vagyis már nem csak zsidó, de a Római Birodalom polgára is.

Ben-Húr nem örül, sőt, kijelenti, hogy Róma, pontosan Róma okozta a családjának tragédiáját, miatta tengeti leprásként életét az anyja és a húga, örök számkivetésben, egy barlangban  – a leprások tudniillik tisztátalannak számítottak, a betegek nem is érintkezhettek egészséges emberekkel. 

Pilatus sajnálatát fejezi ki, azonban kijelenti azt is, hogy Messala tribunus volt az, aki valójában okozta a tragédiát, de ő már megbűnhődött. Ben-Húr szerint azonban Messalat megfertőzte a római kegyetlenség, ismerte jól, korábban más ember volt. Messalat tehát valójában Róma tette tönkre, ugyanúgy, ahogy Ben-Húr családját is. Pilatus szerint „mindig van áldozat, a hatalomhoz erős kéz kell, semmi érzelem, még részvét se, a hibákból pedig okulunk, fejlődünk általa.”

Különös szavak. Egy részüket maga Hitler inspirálhatta, a náci vezető szerint tudniillik a háborúban mindig vannak áldozatok, Róma pedig militáns nagyhatalom (is) volt, félelmetesen ütős a párhuzam egy világháború utáni korban… Nos, Pilatus kijelenti továbbá, hogy Róma felkarolja Ben-Húr életét és gyönyörű jövőt kínál. A szabadságról szólva viszont megfogalmazza, hogy teljes szabadság nem létezik, okos ember ismeri a korlátokat, a Világot, amelyben él, s ez idő szerint Róma a Világ, ezt az ifjú Arrius bizonyára nagyon is jól tudja.

Ben-Húr erre azt feleli: „Júda Ben-Húr vagyok. A mondat többrétegű jelentéstartalommal bír, de egyúttal el is téríti a történetet a regény szellemiségétől. Egyrészt nyilvánvaló, hogy egy második világháború után készült filmváltozatban, ahol a Római Birodalom megjelenítése a Harmadik Birodalom jegyeit is markánsan magán hordozza (erről még lesz szó), Ben-Húr nem vállalhatja fel római identitását – jobban mondva „lemond” ezen identitásáról.

Másrészt azonban az a gond a forgatókönyvvel, hogy Arrius örökbefogadott fiaként és örököseként Ben-Húr a római jog szerint már római polgárnak számított, nem utólag nyerte azt el. Vagyis római identitását, ha akarta volna sem „dobhatta volna el”, Arrius pedig soha nem tagadta őt ki.

Érthető azonban, hogy ha az alkotók a hitleri Németország zsidók elleni bűntetteit is leképezték Ben-Húr gályarabságában, akkor a filmbéli Ben-Húr – aki talán már leképezi az 1948-ban megalakult új zsidó állam polgárát is –, csak addig vállalhat identitásbeli közösséget a rómaiakkal, így örökbefogadó apjával, Arriussal is, amíg a római kegyetlenség sújtotta családját kimenekíti a rómaiak okozta borzalomból. Utána már nem egy szekérben haladnak...

Látni fogjuk: a Ben-Húrban Róma sokkal inkább a Harmadik Birodalom, semmint a Szovjetunió sajátosságait mutatja. Ben-Húr gályarabságból történő szabadulása, lelkének megtöretése pedig talán bepillantást nyújthat abba, amit azon embertársaink éreztek, akik túlélték a haláltáborok borzalmait…  

Nem, pont ezért sem válhat a filmben Ben-Húr kozmopolita, zsidó-római kettős identitású birodalmi polgárrá, jóllehet a regényben és az annak folytatásaként jegyzett Ben-Húr fiában – az immár Roger Bourgeon által írt műben – pontosan római nevét és örökségét használja fel arra, hogy az éppen szárnyát bontogató kereszténység támasza lehessen, mind Rómában, rómaiként mind Jeruzsálemben, zsidóként.

Az 1959-es filmváltozatban azonban Ben-Húr kereszténnyé válása, de még Jézus feltámadása sem egyértelmű úgy, mint a regényben, s csak a film végén nyer lelke békét, szabadulva a gyűlölettől, amikor a keresztre feszített Jézus csodát tesz, meggyógyítva Ben-Húr anyját és húgát a leprából. A gyűlöletet tehát elengedi, de nem lesz belőle se római, se keresztény, zsidó identitása azonban megmaradt a hányattatások ellenére is.

A film alkotói tehát egyértelműen értésünkre adják, mit képez le a filmben Róma, így azt is mondhatnánk, hogy a kizárólag e filmre írt jelenet a római jog dacára is egy mestermunka... Nos, a jelenetben Ben-Húr kétségkívül összekülönbözik Pilatussal, aki a végén közli, hogy eddig barátként szólt hozzá, Arrius fiához, de ha felmegy a lépcsőn (a helytartói székhez), onnantól a római császár kezévé válik, hogy összeroppantsa azokat, akik Róma ellen törnek. És Pilatus az Pilatus, a birodalmi sast képviseli...

Pilatus szerint sokan látnak Ben-Húrban vezetőt a zsidó nép körében. Ha Jeruzsálemben marad, akkor azokhoz az árulókhoz fog Ben-Húr is tartozni, akik Róma ellen akarnak fordulni. Ben-Húr erre azt feleli: „Máris úgy érzem, hogy hozzájuk tartozom.” Ezt követően veszi le az őt örökbefogadó római hadvezértől, Quintus Arriustól kapott pecsétgyűrűt, s kéri Pilatust, hogy adja át a gyűrűt Arriusnak, mondván, jobban tiszteli Arriust annál, mintsem hordhatná a gyűrűjét. Különös mondat, érthető, de sokkal inkább a regénybeli Ben-Húr szellemiségére utal.

Arrius minden esetre jó példa az alkotóknak arra, hogy bemutassák, hogy egy elnyomó hatalom képviselői között is akad elvétve jó ember. Szunnyadhat jóság… ehhez azonban tegyük mindjárt hozzá azt is, hogy a forgatókönyvíró(k) Arrius szájába adtak egy regényben nem szereplő mondatot is, mely ismét csak a Harmadik Birodalom filozófiáját tükrözi… Erről még lesz szó. A jelenet végén Pilatus átveszi a gyűrűt, azonban figyelmezteti Ben-Húrt, hogy barátja, Arrius kedvéért sem védheti meg a következményektől, ha Jeruzsálemben marad. Veszélyes a jelenléte Róma számára.

Pilatus itt mintha már a Brit Birodalom képviselőjének arcát venné fel, hiszen Palesztina az első világháborútól 1947-ig angol gyarmat volt. A brit kormány 1939-ben korlátozta a zsidók bevándorlási lehetőségeit, s később is számos feszültség és konfliktus jellemezte a zsidók és a britek viszonyát… Nem, ez a jelenet nem véletlen, hanem tudatos, többes jelentéstartalommal és számos mély üzenettel bíró mestermunka, melyben szintén leképeződik Hollywood Rómáról szőtt álma…

A Ben-Húr a gályán – avagy rettenetes párhuzam a haláltáborokkal

Ehhez akkor most már kezdjük az elején! Nos, a Ben-Húr története a Jézus korabeli Jeruzsálemben veszi kezdetét, évekkel Pilatus judaeai helytartóságának kezdete (azaz Kru. 26.) előtt.

A Római Birodalom által uralt városban él Júda Ben-Húr zsidó herceg is, aki hosszú idő után ismét találkozik gyermekkori barátjával, a Rómából visszatérő, már említett Messalaval.

Messalat a jeruzsálemi Antonius erőd katonai parancsnokává nevezték ki – azaz lényegében olyan beosztást tölt be az 1959-es filmben, mint Clavius tribunus a 2016-ban debütáló Feltámadásban (Risen).

Ben-Húr és Messala régi barátságának csírájában véget vet a római ifjú jellemváltozása: Messala könyörtelen, törtető intrikussá lett, aki a régi barátságot felhasználva arra kéri Ben-Húrt, hogy kémkedjen és jelentsen saját zsidó honfitársairól, akik a római szerint lázadásra készülnek, melynek nem lehet más vége, csak az, hogy kiirtják a teljes népet.

Nos, egy teljes nép kiirtásának embertelen és lelketlen víziója nem idegen a rómaiaktól, egyúttal ismét félelmetes párhuzamot mutat a Harmadik Birodalomnak a zsidó nép teljes megsemmisítését célul kitűző tervével, az Endlösunggal! Nem véletlen párhuzam a filmben, egyúttal utal Jeruzsálem Kru. 70-ben bekövetkezett pusztulására is, amikor a zsidók filmben is látható temploma elpusztult... és azóta sem épülhetett újjá Jeruzsálemben...

Ben-Húrnak és családjának természetesen nincs mitől tartania a római szerint… Ben-Húr a békében és a párbeszédben hisz, azonban maga is látja, hogy népét miként igázta le legioival a hódító Róma. Nem kér olyan barátságból, amely csak azzal a feltétellel élhet tovább, ha ő maga besúgóvá – általa pedig életek elpusztítójává – válik. Messala veszélyt hordoz a családra nézve, jóllehet ajándékkal érkezett...

A római, aki már arról vizionál, hogy egy nap majd a római császár trónja előtt állhat, tettei érdemeként, választás elé állítja Ben-Húrt: vagy vele, vagy ellene! Ismerős mondat? Eredetije az Újszövetségben gyökerezik, ezt tudhatta a fiatalon papnak készülő Sztálin is, aki Leninhez hasonlóan előszeretettel használta az „aki nincs velünk, az ellenünk van” politikai szlogent. Hatása garantált: Ben-Húr és a római, a régi barátok egymás ellen fordulnak… leginkább persze Messala fordul a család ellen...

Haladjunk csak tovább, mert párbeszédüket átlengi a mccarthyzmus kísértete is, mely a filmes szakma képviselőit is sújtotta, feketelistázta. A McCarthy szenátor nevéhez fűződő „boszorkányüldözésről” már volt szó; az ötvenes években ennek keretében az USA ellenségévé nyilváníthattak bárkit, akinél a legkisebb gyanú is felmerült, hogy kommunista, ellene pedig a legkeményebb szankciókkal lépett fel a rendszer.

A szenátor szinte minden esetben bizonyítékok nélkül, pusztán a gyanú alapján idézte az érintetteket az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé, a megjelenés visszautasítása a teljes egzisztenciális megsemmisülést is magával hozhatta.

Az állampolgárok sokszor egymást jelentgették, koholt vádak alapján… a kommunista hatalomátvételtől való pánik néha keveredett az állampolgárok személyes bosszúvágyával is, a besúgás pedig állami támogatást nyert a szenátor tevékenysége révén… Voltak, akik nem vettek részt ebben, miként Ben-Húr a saját népe elárulásában, azonban ennek nagy kockázata volt a számukra nézve… Amiként Ben-Húrra és családjára nézve is.

Messalaból – szakításuk előtt – még előbukkan a Brit Birodalom gyarmati politikájának szószólója is, hiszen egyik jelenetben még kioktatja a katonáját, hogy Judaea úgymond Ben-Húr országa volt, mielőtt a rómaiak odamentek (lásd India egyes előkelőinek és a briteknek a viszonyát), vagyis kijelenthető, hogy Róma több alkalommal a Brit Birodalom jellegzetességeit is visszatükrözi a filmekben. Azonban a tragédia elkerülhetetlen. Az új római helytartó, Valerius Gratus jeruzsálemi bevonulásakor következik be. (Megjegyezném, csak halkan, hogy Gratus Kru. 15-26 között volt helytartó, a filmben azonban legfeljebb 6 évig tölti be e tisztséget.)

De vissza Ben-Húrra, aki a húgával együtt nézi a bevonulását! Tirzah keze alatt teljesen  véletlenül meglazul egy cserép, s eltalálja a helytartót.

Messala nagyon is tisztában van vele, hogy a család ártatlan, de mégis gályarabságra juttatja Ben-Húrt, anyját és húgát pedig bebörtönzik, ahol idővel leprások lesznek. Messala meglátása szerint rettegni fognak az ellenségei, ha látják, miként bánik el egy régi baráttal.

Ben-Húr bosszút esküszik, de majdnem szomjan hal, amikor rabszíjon vezetik úti célja felé. Nem adnak neki inni, mígnem maga Jézus itatja meg őt, melynek hatására csodás módon bírja a gályarabságot. Később, amikor Jézust viszik keresztre feszíteni, ő is viszonozhatja a Megváltó tettét.

A regény szerint Ben-Húr tárgyalás és ítélet nélkül kerül a gályára, ahol evezősként, s rabszolgaként tengeti napjait, de a Jézus által adott víz hatása kitart: csodaszámba menő módon bírja a nehéz és megterhelő munkát. A tárgyalás és ítélet nélküli rabság réme és ténye nem volt ismeretlen a koncentrációs táborokba hurcolt embertársaink számára, a filmben ki is hangsúlyozzák a tárgyalás elmulasztását, azonban a regényből és a filmből ismert gályarabság a valóságban mégsem állta volna meg a helyét.

Ennek oka, hogy rabszolgákat általában nem használtak evezősként a római hadihajókon, a rendkívüli eseményeket és a sürgős munkával járó eseteket leszámítva. Szabad embereket alkalmaztak evezősként. Arra pedig nincs bizonyíték, hogy elítélt bűnözőket használtak volna.  A gályarabság bemutatása azonban a leginkább alkalmas arra, hogy általa Hollywood – ha burkoltan is, de – képet adjon a munka- és haláltáborok borzalmairól is, egy ókori témájú filmbe „csomagolva”. Csak a filmbéli Arrius szájából hangzik el ugyanis a következő rettenetes mondat: „Ti mindannyian elítéltek vagytok. Életben tartunk benneteket, hogy a hajót szolgáljátok! Hát evezzetek, s éljetek!”

Arrius pragmatista: a beteg evezős leváltására ad parancsot, ugyanakkor helyesli az engedetlen rabszolga megkorbácsolását. Igazi birodalmi katona. Azonban fordítsuk csak le azt, amit mondott a forgatókönyvíró(k) jóvoltából! Addig tartják életben az elítélteket, amíg a hajót szolgálják a munkájukkal. Vagyis addig élhetnek, amíg képesek maradnak evezni. Ha már teljesen használhatatlanok lesznek, akkor már nincs hasznuk, nem élhetnek. Munka tehát, vagy halál…

Ha jobban belegondolunk, ehhez a filozófiához jobban illik az a színész, aki Arriust a Ben-Húr 2016-os változatában játszotta – igaz e változatban a karakter vízbe fúl, Ben-Húr nem menti őt meg, nem lesz a fia, szóval itt aztán tényleg fuccsba ment a római identitás… de ez egy másik történet lesz… Most vissza Arrius evezős rabszolgákhoz intézett mondatára. Elítéltekhez szólott. De látjuk a jogtalanságot, jogfosztottságot, melyet Ben-Húr testesít meg, akinek tárgyalása sem volt! Ismerős valahonnan az, amit Arrius mondott?

Ismerős a gondolatsor? Garantálható, mert ehhez hasonló mondat olvasható a Harmadik Birodalom szörnyszülöttjének, Auschwitznak a táborkapuja felett is: „Arbeit macht frei!” Vagyis: „A munka szabaddá tesz!” Arrius szavai tehát a nácik zsidók elleni megsemmisítő politikáját idézik. Valószínűleg nem véletlen a forgatókönyv e néhány sora sem, de ez a pár sor is alátámasztja, hogy a Római Birodalom Harmadik Birodalommal történő párhuzamba állítása, amennyire zseniális húzás, olyannyira nem teszi lehetővé, hogy a zsidó Ben-Húr római örökségét is vállalva éljen tovább, a film vége után – miként a második világháború után Palesztinába bevándorolt zsidók is elsősorban az új zsidó állam polgárai lettek, bárhonnan is érkeztek…

​De vissza a római hadigályákhoz. A regény szerint Arrius száz hadihajóval szállott tengerre a kalózok ellen. A gond ezzel pusztán csak az, amit a Res Gestae Divi Augusti ír.

A Kre. 27-től Kru. 14-ig uralkodó Augustus császár által megfogalmazott, saját tetteiről szóló legteljesebb beszámolót a mai Ankara területén 1555-57 között találta meg Verancsis Antal követ. A Res Gestae Divi Augusti szerint tudniillik Augustus már megtisztította a Földközi-tengert a kalózoktól, száz hajóból álló flottával pedig az actiumi csata (azaz Kre. 31.) után nem vívtak ütközetet. Így Arrius egész csatája az író fantáziájának szüleménye.

A film megspékeli még a dolgot azzal, hogy makedón kalózokról beszél, azonban a makedónok területe akkor már rég római uralom alatt áll… De hát legyen egy kis írói és természetesen filmes szabadság is! „Vivát, író Wallace & rendező Wyler!” 

Szabadság! Nos, része lesz benne újra Ben-Húrnak! A római hadigályákat – melyek egyikén maga Ben-Húr is evezős – Arrius a kalózok ellen vezényeli. Az ütközet során Ben-Húr megmenti a hadvezér életét, aki hálából kimenti őt a gályáról és később fiává és örökösévé fogadja, neki adva családjának pecsétgyűrűjét, melynek történetét már ismerjük.

Arrius egyébiránt mindaddig kiábrándult ember volt, hajdani fia elvesztése miatt. Legalábbis a film szerint. Ben-Húrral való találkozása előtt egyedül a katonaság volt számára fontos, a birodalom és a császár szolgálata. Ennek során került igen jó kapcsolatba Pilatussal is.

Ben-Húr aztán újra előhívta Arriusból az apai érzéseket. A regény és a folytatása szerint e bensőséges kapcsolat fennmaradt, Ben-Húr pedig vállalta egyszerre zsidó, egyszerre római és egyszerre keresztény identitását. Az 1959-es filmváltozatba ugyanakkor mindez a fentiek ismeretében nem fért és nem férhetett bele, azonban e változat önmagában, elkészült formájában, a filmtörténet egyik legnagyobb értéke, mind a mai napig! De most térjünk vissza Ben-Húrral együtt Jeruzsálembe!

  

 Az antiszemitizmus és a rasszizmus ábrázolása a Ben-Húrban

Ben-Húr – immár mint ifjú Arrius – visszatér Jeruzsálembe, hogy kiszabadítsa anyját és testvérét a fogságból. A regényben erre akkor kerül sor, amikor Pilatus lesz Judaea helytartója, aki szabadon engedi őket.

Mivel leprások, a családegyesítés elmarad, Ben-Húrban pedig tovább dolgozik a gyűlölet Messala iránt.

A filmtörténeti jelentőségű kocsiverseny kettejük hatalmas párbaját mutatja be, melyben Ben-Húr legyőzi ellenfelét, aki az 1959-ben készült filmben a verseny után meghal (a regényben az egyik napkeleti bölcs, Boldizsár lánya végez vele, évekkel később).

Ben-Húr az arab sejk, Ilderim lovait hajtja a kocsiverseny során. Amikor a verseny előtt Ilderim fogadást köt Messalaval – mely fogadás által Messala anyagilag is tönkre megy – a római kifejezi nézetét, hogy a fogadást is úgy kell megkötni, hogy egy római többet ér egy zsidónál, de egy arabnál is.

Ilyen sincs a regényben, azonban a jelenet – és benne az antiszemitizmus és a rasszizmus ábrázolása – kiválóan alkalmas arra, hogy a film bemutassa a nácik faji felsőbbrendűségbe vetett önmagasztaló őrületét, végső soron a Harmadik Birodalom ilyetén ideológiáját is.

Az antiszemitizmus, a rasszizmus és a náci fajelmélet összefüggésében külön említést érdemel, hogy Ben-Húr – legalábbis a filmben – a hatágú Dávid-csillagot viseli a kocsiverseny alatt, mely csillag viselésére nem sokkal korábban, a vészkorszak idején kötelezték a zsidó származásúakat. A csillag viselése nem szerepel a regényben, azonban az alkotók ezzel is hangsúlyozzák Ben-Húr zsidó identitását, egyúttal emlékeztették a Világot a Harmadik Birodalom rémtetteire...    

     

Az álom tovább él

A filmtörténeti jelentőségű kocsiverseny után Ben-Húr szemtanúja Jézus kínszenvedésének és kereszthalálának. Hallja Jézus szavait, amint a kereszten ezt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” E mondat egyébiránt az 1953-ban forgatott filmben, A palástban is szerepel.

Jézus itt is csodát tesz: szavainak hatására Ben-Húr elengedi a gyűlöletet, melynek kardja kihullik kezéből. Más emberként tér haza. Újra képes szeretni, magához ölelve jövendőbeli feleségét, Esztert, s anyját, testvérét, akiket Jézus csodája szintén meggyógyított. A film – a rettenetes szenvedések után, amelyeket átélt – végül úgy köszön el Ben-Húrtól, hogy életét immár a béke és a szeretet hatja át. A boldog jövő ígérete lengi be a vásznat. Hogy aztán ez a jövő mennyiben lesz másabb, mint amit az író elképzelt hősének, nos, azt mindenki álmodja meg maga! Szekérre fel! Hajrá!

Az biztos, Hollywoodnak a Ben-Húr forgatása óta is volt és van álma az ókori Rómáról. Azóta is számtalan utalást találunk korunkra az ókori témájú filmekben. Az álom tehát tovább él. És az álmot tovább is szövik! Az ókori témájú filmekbe szeretett bele az 1959-ben immár három esztendős Steven Saylor is, Gordianus, a római Nyomozó megteremtője. De ez már egy másik történet...    

Folytatjuk

Ha tetszett, ajánld másoknak is!

Vagy kövess minket a Facebookon!

https://www.facebook.com/fuszeresjakvaj.hu/