​„Ave Caesar!” – zengi teljes torokból több ezer ember, számos jobbnál-jobb filmben. Az ókori Róma  – különösen a császárkori Róma – hálás téma, legyen szó akár irodalomról, képzőművészetről, vagy akár a filmművészetről. Amikor beköszöntött a mozgókép kora, a Római Brodalom legionariusai bemasíroztak a filmvászonra, hogy aztán ott is maradjanak, mialatt a címszereplő Ben-Húr és a Gladiátor Maximusa adták egymásnak a kilincset az aktuális császárnál… Sorozatomban arra vállalkozom, hogy bemutassam e filmeket, tévésorozatokat, saját koruk, a történelem, egyúttal a történelmi regények és sok más érdekesség tükrében. Kitérve olyan történetekre is, amelyekből ugyan még nem készült film, vagy tv-sorozat, de nagy benne a lehetőség… 

„Mi ez az őrület?”

A kérdést nem más teszi fel, mint maga a haragos Artur, Antoine Fuqua 2004-es filmjében, az Artúr királyban.

A történet szerint – amely kivételesen római köntösbe bújtatja a mondakört – Artur és szarmata lovagjai Britannia római megszállás alatt nem álló északi területére vágtatnak, hogy a hamarosan bekövetkező szász invázió előtt megmentsék Alectót, a pápa kedvenc keresztgyerekét és diákját.

Az ellenséges piktek földjén épült római villában azonban nem csak Alectót lelik meg, de rábukkannak egy sebtében befalazott titkos járatra is, mely a földi pokolba vezet…

Amikor Artur parancsára az elfalazott járatot kibontják, a villa alatti kínzókamrában kötnek ki, ahol Alectó apja, Marius Honorius kínoztatta azokat az őslakos pikteket, akik nem voltak hajlandóak őt szolgálni.

Alectó apja tettét azzal ideologizálta és tette legitimmé, hogy ő a pápa, egyszersmind az új hit istenének szolgája és ezt bűn tagadni. Azzal érvelt továbbá, hogy a megkínzottak példájából mások okulhatnak.

Hogy talán csak élvezhette mások kínzását, az már nem derül ki a filmből, azonban pechére Artur nem osztja nézeteit a szolgaságról, épp ellenkezőleg: kiszabadítja pincebörtönéből a rothadó holtestek közt sínylődő Guineveret, aki később lenyilazza Mariust…

Guineveret azért kínoztatta szerszámaival, hogy a lány olyasmiket valljon, amit nem is ismer… Alectó, a fiatal kora dacára igencsak bölcs fiú, nem osztja apja nézeteit – belátja felmenője bűneit –, azonban Arturt is szembesíti a rideg valósággal, amikor az régi tanítója, a brit szerzetes, Pelagius nézeteivel traktálja, az emberi szabadságot illetően: Pelagius halott, kiközösítették, tanait és követőit üldözik…

Ismerős történet? Nos, a középkor évszázadaiban – amikor a józanészt gyakran felváltotta a sötétség – az inkvizíció által a történet egyes elemei napi szinten átszőtték az emberek mindennapjait. Maguknak isteni legitimációt vindikáló emberek kínozták embertársaikat börtönök mélyén, hogy áldozataik olyat valljanak be, amiről akár tudomásuk sincsen… hogy aztán a sötétségben fáklyaként lobbanhassanak fel a máglyák hamis fényei… férfi... nő... gyermek alatt... De vajon hol kezdődött ez az őrület? És vajon datálható-e kezdete?

Az Artúr király igaz történetet dolgoz fel

Nos, bármennyire is hihetetlen, de nem légből kapott a pincebörtön és kínzókamra története Fuqua filmjében. Kísértetiesen egyezik azzal, amit a franciák találtak, amikor 1808-ban Napóleon seregei behatoltak Spanyolországba. A spanyol inkvizíció épületében frissen elfalazott járatra leltek, amely az inkvizíció rettegett kínzókamráiba és pincebörtöneibe vezetett. A franciák döbbenten fedezték fel az élve eltemetett embereket, halott társaikkal összezárva… örök rothadásra kárhoztatva…A történet tehát igaz, még ha egy másik időben s másik helyen is játszódott le.

Az Artúr király és Guinevere kificamított ujja hű tükörképe e világ kezdetének. Az ujjat Artur helyre teszi.

Talán még van remény helyre tenni  a dolgokat, s a régi világot nem özönlik el a barbárok...

A film végén látszólag – de utoljára – győzedelmeskedik a civilizáció a barbarizmus felett, a badon-hegyi csatában. Mert a barbár kor szelét érzik már a történet szereplői is.

Sokrétű barbárság köszönt be a hajdanvolt római vidékeken – és ennek csak egy szelete az, amiről Artúr úgy beszél, hogy „őrület”…  Ez az „őrület” pedig már rágja a kortársak elméjét… Az Arthur által emlegetett Pelagius tanait zsinatok ítélik el, tanai és követői ellen fellépnek. Krisztus után 385-ben eretnekséggel vádolták be Ávila püspökét, az aszketikus tanokat hirdető Priscillianust is. A kínzóeszközök tára ugyan még nem oly fejlett, mint a középkorban, de a vallomás garantált. Az eretnek püspököt kivégzik. Mi áll e mögött? Őrület, avagy tudatos hatalompolitikai lépés, mely felhasználja a vallási túlbuzgóságot? Más világ ez már, mint amelyet Augustus császár teremtett egykoron, s hamarosan e világot is elsöprik a barbár inváziók, hogy romjain a saját világuk szemétdombját húzhassák fel…

E barbárok által vezérelt új világban jelentek meg aztán az olyan istenítéletek a hajdani római területeken, mint például a vízpróba. Azt hitték, a bűnösnek isteni lelepleződésben lesz része ezen próbákon. A vízpróba keretében a vízbe dobott emberek keze össze volt kötözve.

Ha ártatlanságát akarta bizonyítani, élve kellett maradnia. Ha viszont feljön a víz színére, akkor bűnös a nyomorult, mert a víz kiveti magából a bűnösöket. Ha viszont ártatlan volt, nem jött fel a víz felszínére – belefulladt. A legfélelmetesebb, hogy a szelídgesztenye megfőzésénél is ugyanezt az elvet alkalmazzuk – méghozzá sikerrel! Talán a vízpróba eredete a természetben gyökerezik?

A gesztenyéket hideg vízbe kell dobni. Amelyik feljön a víz színére, azt belül kirágta a kukac, ezért könnyebb… Csakhogy, ami a természetben működik, az emberek esetében egyeseknek halált jelentett... 

Vessük egy kicsit össze a vízpróba intézményét a Krisztus előtti második évezred nagy uralkodójának, az óbabiloni Hamurabinak a törvénykönyvével: „Ha egy polgár egy polgárt varázslással vádol, de nem bizonyítja, a vádlott menjen a folyó(istenséghez), merüljön meg a folyóban, és ha a víz elnyeli, a vádlója kapja meg a házát; de ha a folyó ezt a polgárt megtisztítja (a vádtól) és épen visszajön, vádlóját öljék meg, és az, aki a vízből fölmerült, kapja meg vádlója házát.” Magyarán: Hamurabinál a bűnös merül el, nem az ártatlan – ugye, hogy mennyivel „ésszerűbb”?  De térjünk vissza a római korba!

Veszélyt jelentett a bölcs, gondolkodó nő

Az egyiptomi hellén filozófus, matematikus és csillagász, Alexandriai Hüpatia (Kru. 355-415.) kutatói szerint Hüpatia brutális kivégzése tekinthető a középkori boszorkányüldözések antik kori előképének.

Az ő életét és munkásságát mutatja be a 2009-ben készült Agora című film, melynek címe a piactérre és szentélykörzetre utal (agora); római megfelelőjét a közélet színtereként vibráló Forum Romanumban találjuk meg.

Nos, az ókori Rómában számos bölcs, s nagyhatalmú nő élt, mint például Augustus császár felesége, Livia Drusilla, akit az utókor történetírói durván befeketítettek. A keresztény hagyomány ugyanilyen nagyhatalmú és befolyásos nőként tekint Nagy Konstantin császár anyjára – a Constantino il Gerande című, 1961-es filmben feltűnő – Szent Helénára, a régészek védőszentjére is.

A hagyomány szerint Jézus valódi keresztjét találta meg Jeruzsálemben. Azonban Hüpatia egy olyan korban mert bölcs és befolyásos tudósként tevékenykedni, és hű maradni a keresztény vallás mellett is a hellenizmushoz, amikor már az életével fizetett érte.

Miután Kru. 391-ben Nagy Theodosius császár a kereszténységet államvallássá tette és betiltottak minden nemű pogány kultuszt, az alexandriai légkör – mely amúgy is mindig forrongó volt – nem kedvezett a pogányoknak.

A régi istenek szobrait elpusztították, az Alexandriai Nagykönyvtár könyveit felülvizsgálták. E légkörnek esett áldozatul Hüpatia is.

Halálához köze lehetett Kürillosz püspöknek is, akit a feldühödött tömeg a filozófusnő kagylókkal történő megnyúzása (egyes forrásokban vadállatokkal történő széttépetése) után azért éltetett, mert megszabadította Alexandriát a – varázslataival a római prefektust, Oresztészt (és a népet is) maga mellé állító – tudósnőtől.

Bizony, sajnos manapság is vannak férfiak, akik nem szeretik, ha egy nő okosabb, s bölcsebb náluk. Emiatt vannak, akik félelmetes tettekre is vetemednek… A szintén 2009-ben bemutatott Johanna nőpápa című filmben van amúgy egy érdekes jelenet, amiben a még le nem leplezett pápát arról próbálják meggyőzni, hogy a lányok agya nem fejlett ahhoz, hogy iskolába járjanak… Félelmetes tudatlanság!

Azonban így nem lenne csoda az sem, ha Kürillosz pogány (asszonyi) mágiának tulajdonította volna, hogy viszály kélt közte és Oresztész prefektus között… és eldöntötte: példát statuál a halálával, a többi meg majd okul… hogy okultak-e, nem tudni, mindenesetre tény, hogy a tudósnő halálával az alexandriai matematikai iskola lehanyatlott… Hüpatia művei elenyésztek… talán csak azért, mert okosabb és bölcsebb volt Kürillosznál is…

A 2009-ben készült Agora azért még ezt a képet is árnyalja egy kicsit, vagy inkább csavar egyet a dolgon: a sztori szerint Oresztész fiatalkora óta reménytelenül szerelmes volt Hüpatiába, halála után pedig nyomtalanul eltűnik. Ergo: a viszályt az is szította a filmben, hogy a szerelmes védte a szeretett nőt… Külön érdekesség, hogy Hüpatia a 18-19. században számos romantikus mű ihletője lett, egyúttal a szép, okos nő szimbóluma is – akit pár évszázaddal korábban Raffaello is megfestett Az athéni iskola című freskóján.

És hogy az „őrület” kezdetét mutatná be a film, amiről Artur is beszél? Korántsem valószínű, talán csak a boszorkányüldözés kezdetét, hisz maga az „őrület” talán egyidős az emberiséggel, csak épp mindig más arcot ölt, más ember szenved tőle. Krisztus után 415-ben történetesen Hüpatia. Az „őrület” ott lakozik az Emberben… és talán van egy másik neve is: „békétlenség”… Krisztus után 312-ben épp véget ért egy másik „őrület”.

A Konstantini fordulat

Krisztus után 312-őt írunk. Lassan harmadik évszázada, hogy üldözik a keresztényeket szerte a Római Birodalomban.

Konstantin – akinek anyja maga is keresztény – győzelmet arat a római Milvius-hídi csatában, melynek nyomán gyakorlatilag véget ér a keresztények üldöztetése, akiket eleddig még a rossz termés miatt is megvádolhattak, szörnyű erőket tulajdonítva nekik… Krisztus után 313-ban a Mediolanumi edictum vallásszabadságot biztosít az új hit követőinek.

E történetet dolgozza fel a már említett 1961-es film, a Constantino il Gerande, melynek egyes helyeken elég morbid magyar fordítása van – tekintve, hogy a Constantine a kereszten éppenséggel Nagy Konstantin keresztre feszítésére utalna, jóllehet csak betiltatta a keresztre feszítést, mint kivégzési módot. Valóban kegyetlen büntetésnek tartotta, vagy csak a keresztényeknek akart kedvezni?

A keresztény történetírók Konstantin megtéréséről beszélnek (igaz, csak halálakor keresztelkedett meg), mely hozzásegítette őt a győzelemhez (vagyis a kereszt, tehát a keresztények istene segítségével győzött). Azonban a mai történészek tudatos politikai számítást látnak, melyre érvként hozzák fel többek között azt is, hogy Konstantin haláláig semleges maradt, nem kötelezte el magát az új hit mellett. 

Konstantin hatalompolitikai érdekből házasodott s ilyen hidegen, világosan látta a kereszténység megerősödését is. De azt is, hogy támaszra lelhet az új hitben, amely – ha fel is váltja a császárok önmaguk istenségébe vetett kultuszát –, képes lesz egyben tartani akár a birodalmat is, ergo: kormányozni és meghódítani azt könnyebb lesz, ha kiegyezik a leghatalmasabb, feltörekvő vallás prominenseivel.

Érdekes képet fest amúgy Konstantinról Ivan Ivanji jugoszláv író, Diocletianus című regényében: az ifjú Konstantin, miután apja britanniai halála után a nyugati légiók kikiáltották Augustussá, az Augusta Treverorumban (mai Trier) lévő amphiteátrumban bűnösöket tépet szét vadállatokkal, melyet megnézet az ottani keresztény vezetőkkel is, utalva rá, hogy a keresztények is újra odakerülnek, ha vezetőik nem támogatják őt…

Nos, ha írói fantázia szüleménye is az eset (történetírói munkában egyelőre nem lelni nyomát), érzékeltet egyfajta új hatalompolitikát, ha úgy tetszik, konstantini fordulatot… A történelmet természetesen a győztesek írják, ő pedig erősebb volt, s győzött... a többit megírták a kortárs egyházatyák...

Akárhogy is volt e fordulat, a Krisztus utáni 1. században elindult az új hit, mely túlélte a vallást hatalompolitikai játszmájához felhasználó Konstantint, a császárokat, de a birodalmat is. Egységesebb világ a római uralom elmúltával ugyan már nem jött Európában, azonban létfontosságú, hogy megvolt legalább egy egységesebbnek mondható hit, melybe kapaszkodhattak a római kultúra romjai között tengődő, egymást is pusztító, raboló barbárok.

E nélkül talán még nagyobb sötétség köszönthetett volna Európára, a civilizáció összeroppantását követően – mert ne legyenek illúzióink, Róma mindenképp megbukott volna egy idő után. Így legalább a római uralmat jelképező büszke sas barbár nyíllal történő kiiktatását követően is kapaszkodhatott a kortárs ember hitébe, mely segíthetett számára elviselni számára a megváltozott, hanyatló kor tüneteit, nehézségeit, s néha brutalitását, „őrületét”... a sötét középkort...  

   Folytatjuk!